Karakter: Sytry
Megjegyzés: ~ Egyetlen Yoshimnak
Sóhajtva ülök a sötétedésben, a kertben. Az iskola már lassan kihalt, mindenki igyekszik vissza a kollégiumba, hogy aztán takarodó legyen. Nem tudom, mit keresek itt. Küzdenem kell az ideiglenes uralkodói posztért, ezt várja tőlem a bácsikám. De… de én jól érzem magam. Hiába William halandó, Dantalion pedig nephilim, szeretek velük lenni.
Mindig jókat szórakozunk, tetszik az itteni élet. Az, hogy körberajonganak, az, hogy barátaim vannak, az, hogy én döntök el a napomról mindent, kivel, mit, mikor, meddig és hol… nagyon jó érzés. Ismeretlen volt, de nagyon tetszik. Akkor leszek bajban, ha a bácsikám rájön, hogy miért is vagyok ennyire aktívan itt. És ha valami történik, biztos vagyok abban, hogy ki fogja szagolni. És akkor minimum ketté fog tépni…
- Hé, Sytry! - Meglepve fordulok William felé.
- Mit tehetek érted? - kérdezem kedves mosolyt varázsolva az arcomra. Nem szeretem azt, ha valaki látja rajtam a bajomat.
- Van egy kis gond. - Felsóhajt, majd csípőre tett kézzel áll elém. - Az a fiú, akivel együtt laktál, elkapott valami fertőzést. Az igazgató szerint nem lakhatsz vele, amíg ki nem derül, hogy mi a baja vagy amíg el nem jut kórházba és nem tisztítanak ki mindent a szobában.
- Veled fogok lakni?! - ugrok fel izgatottan. Csak ez lehet! Neki van egy plusz ágy a szobájában!
- Nem. - Bumm… - Figyelembe kellett vennem, hogy a srác, akivel együtt laktál, eléggé egyszerű volt. - Idióta. Tudom... - Mivel démon vagy, olyannal kell együtt élned, aki ugyanolyan, mint te.
- NEM FOGOK EGYÜTT LAKNI AZZAL AZ IDIÓTA NEPHILIMMEL!
- Én meg nem akarok együtt lakni valaki bábjával - hallom meg magam mögött az említett hangját. Idegesen kezdenek el remegni a vállaim, de mielőtt megszólalhatnék. - Nem is értem, hogy miért mondod ezt el neki. Nem megyek bele, már mondtam.
Szét fogom szaggatni.
Igen.
Megölöm. De nem szabad. William nem szereti az ilyesmit.
Nagy levegő.
Ha elrontom az esélyeimet, még meg is haragszik rám, és a bácsikám biztosan megöl, ha még cél se volt azzal, hogy itt voltam.
- Nincs más út, William? - fordulok a szőke felé, tudomást sem véve Dantalionról.
- De. Van. Vissza is mehettek a Pokolba és végre nyugton hagyhattok!
Megfordul és elmegy. Meglepve nézek utána, majd fordulok egyet én is, Dantalion felé.
- Az ablak alatti ágy az enyém - jelentem be. Nem várok választ sem, elindulok, hiszen tudom, melyik szoba az övé.
Szeretem nézni az eget. A csillagok, a felhők, a hold, a nap… talán azért, ami voltam, de imádom látni a halandók világának tetejét, az angyalokénak a kezdetét.
* * *
Utánam percekkel érkezik Dantalion.
- Egy szabályom van. - Rá pillantok. Mit akarhat? - A háremed ne hozd ide.
- Akkor te sem hozod ide az izomagyú haverjaidat? - Nagy szemekkel pislogok rá.
- Nem. - Pillanatnyi csend. - Így belegondolva kíváncsi vagyok, mikor nem vagy ennyire… - Elakad. Vigyorba kúsznak az ajkaim.
- Mindig ilyen szép vagyok, Dantalion - jegyzem meg. Ideges pillantást vet rám, nem számított gondolom erre, de nem ütöm tovább, így inkább a már ekkorra itt levő táskámban kutatok ki egy doboz kekszet. Csak ülök, bámulom az eget és a kekszeimet rágcsálom. Ő a saját ágyán fekszik, és olvas valamit. Nem akarom zavarni, csak mosolyogva pillantok rá. Nem láthatja, így nem vagyok ideges a mosoly miatt. Talán jól is elsülhet, hogy vele kell laknom.
|
