 Karakter: Owen Reynard
Megjegyzés: ~ tessa
- Annyira gáz... - temeti a tenyerébe arcát Ricardo, az egyik talán legrégebbi lakó. Nem foglalkozom velük, inkább arra figyelek, hogy a kanalat a számba, és ne az orromba tegyem. A beszélgetésfoszlányok pedig akaratlanul is megütik a fülemet.
- Micsoda?
- Hát ez az új kölyök... - nyög fel kelletlenül, le is csapja a villáját a tányér széléhez. Odébb gurítok egy rántott kelbimbót, hogy elérjek egy nagyobb darab krumplit.
- Jah, hát az elég durva volt - helyesel a társa, Emanuel.
- Az oké, hogy be akart vágódni, hogy megaláz valakit, vagy leüt egy fickót, az rendben van. Így fogják a bandák beválasztani, mennyire tökös, ez része a túlélésnek. De pont Reynard? - a nevem hallatán sem leszek izgatottabb. Eltolom a leveses tálat, a rizses-kukoricát egyszerűen állok neki fogyasztani. A narancssárga ruha vibrálása se zavar a fényesre pucolt asztallapon. Megszoktam már a narancsos derengést. - Ha felkapsz egy asztalt és hozzávágod a halántékához, az sem hatja meg. Ha meg is hatná, akkor se kottyanna meg neki és utána egy ütéssel átküldene a Szentanyához.
- Bilincsben kellene lennie éjjel-nappal, de az őrök nem szokták feltenni, hallottátok? - kapja fel valaki megint a szálat, fiatalabb a hangja, gondolom fél éve sincs itt.
- Fogd be a szádat, ribanc! Neked kuss van az asztalnál! - mordul rá az egyik méretesebb mexikói, mire hamar el is hallgat. Leteszem a villát, a kanállal szedem össze a maradék rizsszemeket. - Végül kik karolták fel a hülyegyereket?
- Ezek után? Azt hiszem a magukat olasznak képzelő banda.
- A főnökük valami Don Alberto, nem? - ide hallom a borosta sercegését, ahogy megvakarja az állát. Összepakolom a tányérjaimat, a levesest ráteszem a laposra, belelógatom a kanalat és a villát is.
- Az hát...
Felkelek a tálcával, de figyelemre se méltatnak. Eleinte mindig csend volt a hátam mögött levő asztalnál, de pár pillanat múlva már folytatták is a beszélgetést. Elsétálok mellettük, beadom a konyhára a mosatlant, a kis ablaknál már ott toporog a beosztott Ula, a hawaiiról származó kis lelenc.
- Köszönöm - szólok be, ahogy becsúsztatom, csak hevesen bólogat. Néma, nyilván ezért volt a torokmetszés a szakterülete ott, ahonnan besittelték ide. Nem szeret másokhoz feleslegesen nyúlni, hozzám pedig végképp nem. Pletykák szerint csak azokhoz ér, akiket meg is akar ölni. Velem pedig nem akar kikezdeni. Csakis akkor veszi el a tálcát, mikor már elléptem a beadóablaktól és lát neki a mosogatásnak.
Nyugodtan lépek vissza a helyemre, ahogy befejeztem az ebédet. Csak akkor engednek ki, ha mindenki megette azt, amit elébe tettek, így nekem is várnom kell, hogy mások megrágják és megemésszék az ételt. Rákönyökölök mindkét kezemmel az asztalra, egy sótartót forgatok az ujjaim között. Nem hideg, mások bizonyára összefogdosták már előttem. Vissza is teszem a szokatlan érintésű tárgyat, tekintetem az asztallapon hagyom. Felesleges körülnéznem, az évek során rájöttem, hogy hiábavaló keresni olyasmit, amitől úgy gondolom, újdonságot hoz és új gondolatokat. Nem kérek az újdonságokból, a hírekből, a pletykákból, mégis mind az agyamba mászik.
Hetente egy órát kap minden rab a könyvtárban, és mivel péntek van, lassacskán úgy érzem, lassan felhasználhatom azt a hatvan percet. Nem is nagyon emlékszem, hol hagytam abba a könyvet, amit olvastam, de eléggé meghajtottam úgy, hogyha kinyitom, egyből ott nyílik ki. Ebben a börtönben nem sokan tudnak olvasni, sokakat úgy neveltek fel, hogy még személyazonossága sincs, nemhogy iskolázottsággal rendelkezzen. Így volt a legbiztosabb gyilkosokat, dílereket, striciket hajtani.
A szüleimnek rég nem írok levelet, talán nem is olvasnák el, ha kapnának. Néhányan ügyvéd nélkül próbálnak fellebbezéseket, kérvényeket írni, vaskos könyveket lapozgatnak, hogy telerakják a papírt értelmetlen jogi kifejezésekkel, valahogy ki kell néznie a beadványnak. Nem gondoltam még soha rá, hogy megpróbáljam én is. Közel hét éve vagyok itt, megelégszem azzal, hogy békén hagynak és nem küldtek mégis a halálsorra. Utóbbiban mégsem voltam sosem teljesen biztos, hogy jó döntés volt. Itt bolyongok fel-alá, semmim és senkim nincs.
- Álljanak fel!
Kilépek a padból, gondosan le van csavarozva. Néhányan már próbálkoztak kiszakítani, eddig csak egy embernek sikerült. Sorban kivonulunk az ebédlőből, egy kis rugdosódás, lökdösődés. Elengedhetetlen, ha két unszimpatikus rab kerül egymás közelébe. Az előttem álló fiú épp eléri a mellkasomat, csak akkor tűnik fel, mikor kifordulunk az ajtón. Mindenkit elküldenek, szabadfoglalkozás van ma délután.
- Maga, Reynard? Hová? – emeli meg a botját az őr, a mellette levő fiatal férfivel, aki nyilván kezdő és most szoktatják be. Hát, most éppen eseménytelen ebédet láthatott.
- A könyvtárba szeretnék.
Rögtön megnézik a nevem a listában, és mikor nem találnak arra utaló bejegyzést, hogy letöltöttem már az egy órát, biccentenek.
- Carls fogja kísérni a könyvtárba menőeket – értesít, majd előrébb siettetnek a sorban, végül oldalra állítanak.
Carls arckifejezése nem túláradó örömről árulkodik, mikor utánam kell jönnie. Nem foglalkozom a félelmével és a zavarával, mikor kéri, emeljem fel a kezeimet, hogy összebilincselhesse. Nem is nézek rá, csak akkor, mikor az őr idekiabál neki.
- Carls, ne bénázz már! Reynardnak nincs szüksége bilincsre.
Röhögés.
- De uram, a protokoll… - néz hol rám, hol az őrre. Régóta dolgozik már itt, akkor volt kezdő, mikor én bekerültem ide. Jól ismer már. Legalábbis ő így gondolja, ahogy a többi őr is egyetért vele ebben.
- Még valaki, aki a könyvtárba menne?
Két kéz a levegőbe emelkedik.
- Na, rájuk tegyél bilincset – mutat a két kákabélűre, akik lassan három éve a könyvtárban írogatnak. Könyvet, fellebbezést, levelet felesleges gondolkodni rajta. Nem az én dolgom. A fiú toporog még egy ideig, felkarperecezi őket majd elindulunk vele a könyvtár felé. Hogy ne érezze magát annyira sebezhetőnek, úgy tartom a kezeimet magam előtt, mintha összecsattintotta volna őket.
- Egy órát kapnak – nyitja ki az ajtót, ahol bent a könyvtáros lekapja a lábait az asztalról és leveszi a fejhallgatót a fejéről. Gyorsan összekapja a papírokat maga előtt, amint odalépek a másik két rabbal együtt a pulthoz. Csak bámulni tudom a fényesre vakszolt lapot, oda sem figyelek, a másik kettő mit kér.
- Reynard… mit olvasott utoljára? Na, várjon – pillant a képernyőre, majd pár kattintás és pötyögés után megtalálja azt, amit keresett. – Igen, persze, félre is raktam.
Eltűnik a feje egy pillanatra, majd felemelkedve felém nyújtja az újságot. Le se pecsételi, csak int, hogy menjek. Leülök az egyik éltesebb asztalhoz, a lámpát felkapcsolják, mert odakint beborult az ég. A keskeny ablakokon nem sok napfény jön be a helyiségbe. Fellapozom ott, ahol gondolom, hogy tartottam és olvasni kezdem. Igaz, én könyvre emlékszem, hogy azt fogtam legutoljára a kezemben, de a könyvtáros nyilván jobban tudja. És a nyilvántartás.
Alig fél óra múlva megjelenik Carls az asztal túloldalán, mellette pedig további két börtönőr. Összehajtom az újságot, felnézek rájuk. Mit akarhatnak? Az órára téved a pillantásom a falon, ami szerint még van majdnem további harminc percem.
- Reynard, velünk kell jönnie – szólít meg az egyik, aki gyakran kísér engem mindenhová. Nem kérdezek semmit, felemelkedem ültő helyemből mire Carls mögém lép, hogy kivezessen. Az ajtónál megállítanak, az egyik leveszi az övéről a bilincset, én pedig már nyújtom is a kezem.
- Sajnálom, most nem tekinthetünk el tőle – csattintja rá a csuklóimra, mire csak bólintok. Nem gondolkodom azon, mi miatt kell mennem. Az évek során lecsengett a hajcihő körülöttem, nem számítok interjúkra, további forgatásokra és vallatásokra. Csak követem őket a folyosókon, ahol végigmegyünk így, négyen. Ketten mögöttem, egy előttem, aki minden ajtónál megállva beüti a kódokat és lehúzza a kártyáját, hogy további rácsos torlaszok húzódjanak el az útból.
Felismerem a folyosót, ahová régen sokat kellett járnom. Hamar elő is kerül a szürke ajtó, amitől elfojtok egy sóhajt. Rengeteg emlék köt hozzá.
- Egy kis kérdezősködés – bök a mennyezetre és vállat von, amiből megértem, hogy a felsőbbvezetésből unatkozik valaki annyira, hogy elővette az aktámat.
– Ne nyugtalankodjon, azt a harminc percet a jövőhetihez hozzácsapjuk – ígéri meg Carls. Ugyan, mit tudnának velem azok után tenni? Tökéletesen nyugodt vagyok, fiam.
Fiam.
„Apu! Nézd, anya hozott nekem új színezőt! Látod?”
Kinyitják nekem az ajtót, belépve kicsit lehajtom a fejem, hogy ne vigye le a búbját a félfa. Nem biztos, hogy elérném, ha kihúzom magam, de nem szeretem még megkockáztatni sem, hogy lefejelem. A régről ismert szék és asztal, valamint balról a falon elterpeszkedő nagy tükörablak semmit sem jelent. Csak azok a kérdések jutnak eszembe, amiket hónapokig kellett hallgatnom. Az elém tolt újságcikkek a lapon, a rátámaszkodó nyomozók és ideges seriffek ujjainak dörömbölése, az ügyvédek súlyos aktatáskáinak jellegzetes koppanása. A lecsavarozott szék, amibe nem kell belepasszíroznom magam, mert ahogy látom, bővítették a távolságot. De felpattanni belőle mégsem olyan egyszerű. Sosem volt az.
Érzem, hogy figyelnek az ablakon keresztül, de nem törődök vele. A kezeimet az ölembe teszem, a lánc hidege nem égeti a bőrömet, megszoktam már, hogy fel kell melegíteni, hogy egy kicsit kényelmesebb legyen. Egykedvűen nézem a fémet, sütöm le a szemeimet, nincs kedvem nézelődni, pontosan tudom, mi hol van. Ugyanúgy áll minden, mint hat-hét éve.
Az ajtó nyílik, majd valaki beteszi maga mögött. Nem nézek fel először, csak akkor, mikor megszólal:
- Üdvözlöm, Mr. Reynard. Virgil Powell vagyok, a szövetségiektől – üdvözöl udvariasan. Először elegáns ruházatán akad meg a szemem, majd a barna tincseken, végül a szemeire vetek egy rövidebb pillantást, hogy tudjam, miféle. – Leülhetek?
Biccentek, mintha enyém lenne a börtön, így helyet is foglal. Semmit nem hozott magával, papírt, aktatáskát, tollat, képeket, hangfelvevőt. Valóban csak kérdezősködni jött. Senki nem kérdezte meg még tőlem eddig, hogy leülhet-e. Az a szék azért van ott, hogy a szabadok belehuppanhassanak, vagy borigassák. Utóbbi is sokszor előfordult már. Kellemes hangja van, de pont az ilyenek szokták a leghatékonyabban kiaknázni a hangjuk által felfedezetlen lehetőségeket. Profin tudnak vele manipulálni.
- Sajnálom, hogy a szabad perceit szakítottam félbe.
Én is.
- Remélem nem a legizgalmasabb résznél kellett felállnia a könyvtől – folytatja tovább rendületlenül, nem adja fel, hogy nem reagálok. Újság volt.
- Bízom benne, hogy az elvett időt hasznosan tudjuk eltölteni, mind a ketten - próbálkozik tovább, a fejét kicsit oldalvást dönti. Nagyon fiatal, de érződik belőle az intelligencia.
- Csak pár kérdést szeretnék feltenni Önnek, utána hagyom a délutánját. Persze – mosolyodik el halványan -, amennyiben együtt tud működni.
Burkoltan most figyelmeztetett, hogy nyissam ki a számat. Bólintok, hogy megértettem, amit akar, de hogy miért van itt, még mindig nem fedte fel. A szövetségiektől van, amitől nem vagyok elragadtatva. Miért szimatolnak megint? Hagyhatnának.
- Az Ön esete mindeddig egyedülálló volt, Mr. Reynard – csak nézek rá, ha kicsit erősebben gesztikulál, akkor odavezetem a pillantásom, de némán várom, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy rávilágítson valamire. Működjünk együtt, utána engedjenek mindkettőnket a dolgunkra. - Azonban, az utóbbi hetek eseményeinek fényében rá kellett jönnünk, hogy sajnálatos módon nincs lezárva az ügy, remélem érti, mire akarok kilyukadni.
Nagyon is értem. Azonban nem gondoltam volna sosem, hogy valaki más is észreveszi azt, amit én. És cselekszik is. Ezt a szövetségiek kiszimatolták, vagy legalábbis párhuzamokat vonnak a két eset között. Tehát ezért vagyok a kulcsfigura és vettek elő a porosodó dobozokból.
- Nem lepi meg a hír – mondja kisvártatva, szemeivel kutatja az arcom, a mozdulataimat, a rezdüléseimet. De, meglepett, viszont innen bentről feleslegesen ugatnék kifelé. – Greg Castle. Mond Önnek valamit ez a név?
Ingatom a fejem. Valóban nem ismerem, a neve se cseng ismerősen. Nem Légiós volt. Lehet, hogy FBI, CIA vagy esetleg más titkos szervezethez tartozott.
- Őszintének írta le eddig mindenki, akit Önről megkérdeztem, Mr. Reynard – fűzi össze az ujjait maga előtt. – Vagy inkább hallgat, semmint hazudnia kellene?
Hallgatok.
Mondjon még információt, ezt kevésnek találom. Kicsit helyezkedik a széken, épp hogy a vállait megmozgatja. Nagyon okos szemei vannak, érződik róla, hogy nem fogja feladni egykönnyen az ostromot.
- Mr. Castle korántsem volt ilyen… mondhatni kíméletes a feleségével, mint Ön. Felkötötte és élve megégette, mint a boszorkányokat szokás. Gyermekük nem volt, de a boncolás során kiderült, hogy hét hónap múlva egészséges csecsemőt hozott volna a világra.
Innentől kezdve tiszta, hogy Greg Castle rájött arra, amire én csak későn eszméltem fel. Boszorkány. Milyen találó szó. Sosem volt kifejezett gondolatom, megnevezésem erre az egészre. Képesek az őrületbe taszítani, vagy felfényesíteni az elménket.
- Miért nem mondja ki, amire gondol, Mr. Reynard? – szegezi nekem a kérdést. Mintha kicsit megfeszülne a teste. Készségesebb emberekkel tárgyalhatott eddig. – Lehet, előrébb jutnánk az ügyben. Lehet, hogy rövidíthetnénk az Önre kiszabott börtönbüntetést.
- Az életfogytiglant? – szólalok meg először, mélyen a szemébe nézve. Nincs vesztenivalóm, egyáltalán nincs semmi, ami motiválhatna ebben. Ha annak idején elmondom az igazat, elmegyógyintézetbe tettek volna, nem pedig börtönbe. Kihalt már belőlem a veszett düh és az őrület. Csendet szeretnék, nyugalmat, amit itt többé-kevésbé maximálisan megkapok. Miért mennék ki újra a zsivajba? Ezek mögött a kőfalak mögött van az én helyem. És a fém a karomon. Mint egy menhely. Állatmenhely. Kutyáknak.
- Bizonyos feltételekkel szabadlábra helyezhetnénk – bólint nagyvonalúan, amibe felenged a lüktetés a felkarjában. És minderre fel van hatalmazva? – Nem akarja tisztázni a dolgokat? Mondja el mindazon részleteket, amiket eddig nem tárt fel senkinek sem. Cserébe megteszem, amit tudok.
Nem tudom, mihez kezdhetnék odakint. Beletörődtem és beleszoktam ezekbe a dolgokba, amik idebent zajlanak le, nap mint nap. A tükörlap felé fordítom a tekintetem, mire hamarosan nyílik az ajtó és belép két őr. Felállok. Akármilyen szövetségi is, az idő az idő.
Nekem pedig sikerült elhúzni a hallgatásommal, holott nem volt célom.
- Akkor sajnálatos módon mára ennyi – emelkedik fel ő is a helyéről, míg engem megfognak a bal könyökömnél fogva és vezetni kezdenek kifelé. Régen, mikor a tárgyalásokra vittek, vezetőfékem is volt. Bilincs a lábaimon, a nyakamban is feszült egy. Most pedig már csak a csuklóimon van. – Holnap újra jönni fogok, Mr. Reynard.
Holnap.
Nem adja fel.
Ráérősen visszavisznek a cellámhoz, a vasajtót rám csukják, oda kell tartanom a kezem a nyíláshoz, ahol az ételt szokták beadni és elvenni, valamint a bilincseket teszik fel, majd veszik le. Nem tudom pontosan megmondani, mit érzek. Odalépek az ágyamhoz, majd leülök a hideg ágyneműre és a kezeimet bámulom. Azt viszont pontosan le tudnám írni, mit érez Greg Castle.
|
