Már régen meg kellett volna tanulnom, hogy ne bízzak senkiben magamon kívül.
Mindig is tudtam a szívem mélyén, hogy Miraz hazudik, de túl naiv voltam ahhoz, hogy elhiggyem ezt, így hagytam magam abban a tévhitben élni, hogy Narnia erdejei lakatlanok, hogy az itt élõ megannyi csodás lény mindössze a képzelet szüleménye, hogy a Telmarinok az elsõk és egyetlenek, kik otthonuknak nevezhetik e csodás földet, nos, hatalmasat tévedtem.
Az elõttem ágaskodó fenséges kentaur, és a lábaimnál futkosó felfegyverzett egerek rá a bizonyíték, Narnia mindig is élt, népem pedig veszélyt jelent rá.
- Caspian…-böki meg finoman a vállam az egyik faun, kezében a térképpem
- Igen, ez jónak tûnik…-rázom meg a fejem, majd újra a papirosra meredek- itt akarnak átkelni a sereggel, de a régi híd megsemmisült, így újat kell építeniük- veszem a kezembe a pennát, majd rajzolni kezdek- remélhetõleg még idõben oda érünk
- És az õrök?
- Azokkal mi elbánunk- ránt karod Cincz, míg a többiek helyeslõn bólogatnak
- Rendben- tekerem össze a térképet, nincs sok idõnk, már sötétedik-  az éj leple alatt támadunk, nem ejtünk foglyokat és csak akkor öljetek, ha muszáj!...

Hangtalanul osonunk a kocsik és sátrak közt, jóval többen vannak, mind amire számítottam, de szerencsére mindössze három õr, járkál, így szinte akadály nélkül ki tudjuk fosztani a fegyverraktárként funkcionáló szekeret…még egy csinos kis üzenetre is van idõm.

A sikertõl fellelkesülve térek vissza a fõhadiszállásul szolgáló erdõbe, s míg a faunok kiosztják a megszerzett fegyvereket, én már a következõ lépésen töröm a fejem. El kellene foglalni valahogy a várat, de ennyi katonával, és fõleg ütõs terv nélkül ott pusztulnánk.
Már épp kezd kirajzolódni a következõ lépés terve, mikor az egyik bikafejû zajokat hallva int nekünk. nincs idõ gondolkodni, kardot rántok és már megyek is, a többiek utánam. Ahogy a bokrokban megbújva figyelek már én is hallom a léptelek, ám nem a sereg az, ahogy számítottam…egy fiú, alig lehet fiatalabb nálam és egy törpe, de nincs idõm mérlegelni, a fiú nem tûnik narniainak, így támadok.
Sikerül meglepnem, ám ügyesebb mint amire számítottam. Kitér a támadásom elõl, majd felém döf, de egy cselnek hála végül a földön köt ki, miközben a nyakának szegezem a kardom
- Kivele, Miraz küldött, hogy kémkedj? Aljas rohadék, de nem hittem volna, hogy gyerekeket küld ellenem- sziszegem fölé magasodva
- Miraz?- dadogja elkerekedett szemekkel, mint aki azt sem tudja, mirõl beszélek, de engem nem ver át. Nem tûnik narniainak, ha pedig nem Telmarin, akkor…
Hirtelen belém fagy a levegõ is… mi van, ha õ az? Az a kürt, Susan királynõ kürtje… ezek szerint ez is valódi.
- Mi a neved?- kérdem kissé kételkedve. A legenda szerint négyen vannak, ám ha õ egy közülük…hol van a másik három? Talán négyszer kell megfújnom, hogy mindnyájan itt legyenek?
- Könnyebb lenne válaszolnom, ha nem szegeznéd nekem Peter kardját.- morogja az orra alatt, majd mikor leeresztem és a kezemet nyújtom felé felkel és a ruháját kezdi leporolni.- Edmund vagyok. Mért hívtál?