Karakter: Rumplestiltskin/Mr. Gold
Megjegyzés: (Belle-nek)
Huszonhét év telt el. Huszonhét év, mióta Regina elátkozta az egész Elvarázsolt Erdőt, és mindenkit ebbe a világba küldött. Huszonhét év, mióta az idő megállt, és mi fogságba estünk egy kisvárosban, elfeledve valódi emlékeinket. Kivéve természetesen engem, és Reginát. Mi ugyanis pontosan tudjuk, kik vagyunk, viszont ő azt hiszi, én nem emlékszem. Nem tudja, hogy mindent pontosan kiterveltem már évszázadokkal ezelőtt. És ha itt az ideje, és az átok megtörik Hófehérke és a herceg lányának érkeztével, az ő hatalmának is vége. Már csak egy év, és minden a helyére kerül, én pedig megszabadulok innen. Ám addig türelmesnek kell lennem.
Mint minden nap, aznap is a boltomban vagyok. Hol máshol is lehetnék? Én vagyok a város igazi ura, habár az átlagember csak egy egyszerű zálogost látna bennem. De több vagyok annál. A város jó része az enyém, az emberek félnek tőlem, rettegnek, én pedig élvezem a dolgot.
Csak egyvalaki hiányzik igazán, az, aki annak idején életem minden pillanatát gyönyörűvé varázsolta. Belle... Sokat gondolok rá, arra, hogy én okoztam a halálát a saját ostobaságommal, amikor elküldtem. Hiszen ha akkor meghallgatom, ha szembeszállok a saját gyávaságommal, sosem kellett volna elveszítenem őt. Ő jobban megértett, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Ő ismert, ő látta bennem az embert, aki egykor, sok száz évvel ezelőtt voltam. A saját ostoba büszkeségem, a saját félelmeim ölték meg őt. Belle-nek igaza volt. Gyáva voltam, és ezt a hatalmammal próbáltam álcázni. Eltaszítottam magamtól, amikor pedig mindenkinél jobban szerettem. De meghátráltam, amikor megcsókolt, és elküldtem, kidobtam őt az életemből, ezzel akaratlanul is a halálba taszítva őt. Ezt pedig sosem tudom megbocsátani magamnak, sosem tudom jóvátenni. Ehhez a mágia is kevés, hiszen még a mágia sem képes visszahozni a holtakat a halálból. Ha így lenne... Megrázom a fejem, ahogy végignézek a bolton. Mim van nekem tulajdonképpen a hatalmamon kívül? Egy üres ház, üres élet. Ugyanúgy magányos vagyok, ha nem jobban, mint mindenki más ebben az elátkozott városkában.
– - Ó, Belle... – suttogom magam elé. – Bárcsak itt lennél velem, és megmondanád, mit kell tennem.
De nem jön vissza. Pedig hogy hiányzik a mosolya, a hangja, az életöröme, a vidámsága, a bátorsága. Hiányzik, hogy néha korholjon, hogy megöleljen, hogy rám nézzen azokkal a gyönyörű, kék szemeivel. Bármit megadnék, hogy csak még egyszer halljam a hangját, lássam a mosolyát, megérinthessem az arcát. Soha többé nem engedném el. Soha.
~*~
A nap nyugodtan telik, egy lélek sem zavarja magányomat. Szinte senki sem jön ide, hacsak nem alkut akar kötni velem. Vásárolni? Nagy ritkán, de nemigen. Éppen ezért lepődöm meg, amikor az ajtó fölé akasztott csengő felcsilingel. Az irodában vagyok, éppen egy képet teszek vízhatlanná. Leveszem a kötényem, kesztyűm, és előre jövök. Makulátlan, sötétbarna nadrág, zakó van rajtam, hozzáillő fekete ing, fekete cipő, fekete nyakkendő. Sétapálcám hangosan koppan a padlón, ahogy lassan a vevőtérbe lépdelek.
Meglepetten pillantom meg a nagyon is ismerős férfit, akit azóta nem láttam, hogy Victor látszólag megpróbálta feléleszteni azt a lovászfiút. Jefferson erősen megváltozott, és úgy néz rám, mint akinek fontos mondanivalója van.
– - Miben segíthetek? – kérdem udvariasan, és halványan elmosolyodom.
– Ne játsszunk egymással, Rumplestiltskin – mondja Jefferson. Ezek szerint hárman emlékszünk rá, kik is vagyunk valójában. – Pontosan tudod, ki vagyok, ahogy én is tudom, hogy mindenre emlékszel. Jó hírem van a számodra.
– - Mégis mi lenne az, kedvesem? – kérdem kíváncsian, miközben a férfi minden mozdulatát figyelem.
Jeffersont nem jó alábecsülni, nem olyan ártalmatlan, mint amilyennek kinéz. Látom, hogy végigjáratja tekintetét a bolton, majd közelebb jön, és a szemembe néz.
– - Az, akit olyan nagyon hiányolsz, nem halt meg, mint hiszed – mondja egyszerűen, nekem pedig elkerekednek a szemeim. – Belle még életben van.
– - Hazudsz! – suttogom megremegve. – Regina azt mondta...
– - Amit akarta, hogy hallj – fejezi be Jefferson. – Ahogy nekem is, úgy neked is hazudott, elvéve tőled azt, aki a legfontosabb a számodra.
– - Miért hinnék neked? – kérdem gyanakodva.
– - Mert közösek az érdekeink – válaszolja. – Ha meghallgatsz, magad is láthatod majd, igazat mondok. Nekem is érdekem, hogy az átok megtörte után Regina megkapja, amit érdemel.
Hallgatom őt, ahogy elmondja, hogy Belle a kórház alatti elmegyógyintézetben van. A haragom egyre nő Regina iránt. Az a ribanc! Hazudott nekem! Nekem, aki egyetlen intéssel megölhetné. De uralkodom magamon, ámbár ehhez minden erőfeszítésemre szükség van. Jefferson megígéri, hogy segít, persze egy árért cserébe.
– - Mi az ára? – kérdem nyugalmat erőltetve a hangomba.
– - Ha megtört az átok, haza akarok menni – mondja Jefferson. – A lányommal együtt.
– - Áll az alku – bólintok. – Most azonban segíts kiszabadítani Belle-t!
~*~
Egy órával később a kórház alatti folyosón állok. Jefferson elkábította a szolgálatos nővért, én pedig csendesen elindulok a folyosón. A Kalapos a cella számát is megadta nekem, de figyelmeztetett, hogy Belle nem olyan, mint amilyennek emlékeztem rá. De ez engem nem érdekel. Ha csak láthatom, ha újra átölelhetem és vigyázhatok rá, az nekem mindennél többet fog jelenteni az életben. Ideges vagyok, és talán félek is, hogy mit fog gondolni rólam. Ebben a világban idegenek vagyunk egymásnak, nem fog megismerni, talán azt sem fogja tudni, ki vagyok. Hogy ki vagyok itt, Storybrooke-ban. A folyosón nincs senki, csak egy nagydarab férfi, amolyan indiánféle, aki halkan söpröget. Sétapálcám hangosan koppan a kövezeten, mígnem elérek Belle cellája elé. Jefferson a kulcsot is odaadta, amelyet a zárba illesztek, majd elfordítom. Végül lenyomom a kilincset, és az ajtó fémes csikorgással tárul ki, bepillantást engedve egy szűk kis cellába, ahová alig jut be fény. A fényt mindössze egy apró, rácsos ablak szolgáltatja, a berendezés pedig nem áll másból, mint egy ágynak is használt magas ülőhelyből. Az ablaknál fehér, kórházi ruhát viselő alak ül. Haja borzas, fejét két karjára fekteti. Ám az ajtó nyikorgására felnéz, és megpillantom angyali szépségű arcát, gyönyörű kék szemeit. A szívem kihagy egy ütemet, hirtelen megtántorodom, a lélegzetem elakad. Hát itt van, ő az. A lány rám néz, tekintetében mintha félelmet vélnék felfedezni. De nem kétséges, ő az, senki más.
– - Belle... – suttogom elcsukló lélegzettel, ahogy egy tétova lépést teszek előre. – Belle...
|
