|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| Andro | 2014. 02. 12. 09:41:20 | #29327 |
Karakter: Rumplestiltskin/Mr. Gold
Megjegyzés: (Belle-nek)
Mostanában sok a dolgom, egyre többen vannak, akik alkudozni akarnak velem. Belle már egyáltalán nem fél tőlem, ami valami furcsa érzéssel tölt el, mert magam sem tudom megmagyarázni, mit is érzek. De most már szólok neki, ha elmegyek, hogy ne aggódjon. Nem is tudom, miért teszem ezt, hiszen nem lenne szükséges, mégis… Valami fura erő erre kényszerít. Kezdem egyre jobban megszokni a társaságát, a mosolyát, a hangját, a lépteit, az egész lényét. A kastély kezd tisztább lenni, bár még sok, sőt rengeteg az üres és elhagyatott, poros terem. Nem baj, legalább elfoglalja magát.
Most is éppen egy alkumról térek vissza, jól sikerült, igen elégedett vagyok magammal. Az árát ráérek később behajtani, ha az adósom összeszedte, amit kértem. Elégedett mosollyal teleportálok a nagyterembe, ám Belle-nek semmi nyoma.
– Belle! – szólongatom. – Belle, hol vagy? – Ám semmi válasz. – Belle! – kiáltom hangosabban. – Azonnal gyere elő, te rossz leány, vagy esküszöm, asztallá változtatlak!
Ám még mindig semmi válasz. Furcsa, mert ilyenkor már meg szokott jelenni. Sőt, sokszor, mintha tudná, hogy mikor érek vissza. A nap már lenyugodni készül, és mikor a konyhába érek, főzésnek nyomát sem látom. Hol lehet ez a haszontalan?! Mérgesen fújtatok egyet, majd behunyom a szemem, és erősen koncentrálok a jelenlétére. Nem telik sok időbe, hogy megtaláljam, és hirtelen pánikba esem. Mit keres abban a szobában? Azt hittem, azt bezártam, hogy ne juthasson be oda senki.
A félelemtől dobogó szívvel teleportálok a szobába, amelyet most félhomály fed. A függönyök elhúzva, néhány bútor is elhuzigálva, és ahogy körbenézek, megpillantom Belle-t, amint a földön ül, hátát egy zsámolynak vetve, és az ölében…
Odarohanok, leguggolva rázom meg a lány vállát, de semmi válasz. Rám nem hatásos a zene, amely a kis dobozból jön, de rá úgy tűnik, igen. Nem tudom felébreszteni, akármilyen kétségbeesetten is próbálkozom, így az egyetlen lehetséges módot választom, hogy visszahozzam. Nem tehetek mást, én ki tudok jutni az álomvilágból, amelyet magam alkottam. Én ismerem a saját bűbájom megtörésének módját, de ahhoz be kell oda lépnem. Be egy olyan álomba, vagy inkább emlékbe, amely hatalmas fájdalmat okoz számomra. Megrázom a fejem, most nincs itt az elmélkedés ideje, mert ha nem hozom ki onnan Belle-t, örökre ott marad, amint az óra elüti az éjfélt. Már csak pár órám van addig. A zenére koncentrálok, olyan erősen, ahogy tőlem telik, nézve a kis figurákat, amelyek táncolnak, majd engem is magával ránt az álmok és emlékek általam kreált világa.
~*~
A bálteremben találom magam, amint fogom valaki kezét és táncolunk. Vörös ruhát visel, az arcán vörös maszk fekete és vörös tollakkal. Rajtam fehér ruha, kezemen fehér kesztyű, arcom előtt maszk, de mégis, ő mintha tudná, ki vagyok. De ez nem én vagyok, nem én, csak képzelem, ő is képzeli. Ő nem Belle, ez a ruha nem övé. Ez Cora ruhája, ami fájdalommal tölt el. Az árulása hatalmas veszteség volt, ezért is őriztem meg őt az emlékeimben. Ezért zártam be a dobozba, és rejtettem el azt olyan helyre, ahol senki meg nem találja. De Belle túl okos volt, túl kíváncsi és túl leleményes. Túl ostoba, hogy ne lássa, ez is mágia.
Rám mosolyog, olyan édesen, ahogy csak ő tud, de én nem Belle-t látom, hanem Corát, a nőt, aki elárult, aki kitépte a saját szívét, hogy hatalmat szerezzen. Mennyire szerettem, istenem, mennyire szerettem őt. Csak nézem Belle arcát, mert tudom, hogy ő az, ha nem is látszik. A ruha nem illik hozzá, mégis úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna.
Táncolunk, körbetáncoljuk az egész báltermet, miközben mindenki minket néz. Mindig is ezt akartam, mindig is én akartam vele táncolni. Azt akartam, hogy az emberek ne a szörnyet, ne az elesett kisembert, ne a sánta, vén nyomorékot lássák bennem, hanem egy embert, egy dicső herceget, egy olyan valakit, aki nem fél semmitől, mégis emberi. A zene lassan elhallgat, mi pedig megállunk. Nincs sok időnk, hamarosan mennünk kell. Belle a kezem fogja, mosolyog rám, majd a maszk felé nyúl, hogy levegye azt az arcomról. Hátrahúzom a fejem, nem akarom, hogy lássa az arcom, nem akarom, hogy tudja, hogy néztem ki azelőtt.
– Ne most, kedvesem – mosolygok rá. – Ideje mennünk.
– Hová? – kérdi csilingelő hangján. – Hiszen itt minden olyan szép, itt minden olyan jó, és mindenki szeret minket. Itt nem vagy másmilyen.
– Ez nem valóság, Belle, te is tudod – mondom szomorúan. – Minden csak illúzió, csak látszat. Mennünk kell!
– De… - ellenkezne, ám egyik kesztyűs ujjam az ajkaira teszem. Nincs itt az ideje.
Erősen koncentrálok, mígnem minden kezd elmosódni körülöttünk. Fogom a kezét, mert ha elengedem, akkor ő örökre itt marad. Sötétség vesz körül minket, ahogy elhagyjuk az álomvilágot.
~*~
Csend fogad, mikor kinyitom a szemem, és tekintetem egyből találkozik Belle égszínkék szemeivel. A zene elhallgatott, de a doboz még nyitva. Egy pillantást vetek a dobozra, majd kikapom Belle kezéből és lecsukom. Nem akarom hallani többé, nem akarom látni sem. Nem akarok emlékezni. Felállok, majd Belle is, aki értetlen tekintettel mered rám. Zsebembe süllyesztem a dobozt, majd Belle-re nézek. Dühös vagyok rá.
– Ostoba lány! – mondom dühösen. – Van fogalmad róla, mit műveltél az átkozott kíváncsiságoddal?! Akár örökre ott is maradhattál volna az álomvilágban!
– Én… sajnálom… - mondja ijedten. – Én csak… megláttam a dobozt és a zene olyan gyönyörű volt. Nem tudtam neki ellenállni. Sajnálom, Rumplestiltskin.
Nem akartam megijeszteni, de tudnia kell, hogy hol a határ. Sóhajtok egyet, majd félrenézek. Nem bírok a szemébe nézni, hiszen én magam is hibás vagyok. Kiveszem a dobozt a zsebemből, és csak bámulom. Aztán visszateszem a helyére.
– Soha többé ne gyere be ebbe a szobába! – mondom határozottan. – Semmi keresnivalód itt, megértetted? Hagyd ezt a helyet úgy, ahogy volt.
– Értettem – biccent engedelmesen. – De mégis… mi volt az? Valami emlék?
– Semmi közöd hozzá! – vágom rá magas hangon. – Törődj a saját dolgoddal! – Megragadom a karját, kivonszolom a szobából, majd bezárom az ajtót magunk után.
Belle halálra rémülten mered rám, látom, hogy mindjárt elsírja magát. Szégyellem magam, félrefordítom a fejem, majd elteleportálok. Csak minél messzebb legyek most tőle, nem számít, hogy hol.
|
| Kita | 2014. 02. 03. 00:08:39 | #29229 |
Karakter: Belle/Lacey
Megjegyzés: drága Rumpelemnek
Nem is tudom, mennyi ideje vagyok már itt, telnek a hetek, a hónapok. De nem bánom, mosolyogva teszem a dolgom minden nap. Még Rumpelstiltskin se tud kihozni a kedvemből, mosolyogva konstatálom, hogy őt gyakorta zavarba tudom hozni, ha nem rémülök meg a fenyegetéseitől. Sőt!
Mosolyogva rovom a folyosót – rendszeresen sorban haladok a szobákon, hogy rendet tegyek… elhúzom a függönyöket, szinte kalandszerű a felfedezés, mi mindent lehet találni ebben a hatalmas kastélyban.
De aznap a főteremhez közel találtam egy szobát, azt rendezgetem… meghallom a nehéz bejárati kapu hangos dörrenését. Felkapva a fejem engedem le a rongyot a kezemből. Mi történt? Rumpelhez ritkán jönnek személyesen… úgymond nem hozza haza a munkát.
Kiabálás, de túl tompa a falak és a sok ajtó miatt… óvatosan tördelem az ujjaim, többször is ellépve a kilincstől. Végül is kint is dolgom van, elfogyott a tiszta vizem.
Kisétálok csendesen, megállva egy sötét árnyékban. Egyszerűen csak… nem akarok zavarni. De olyan… szinte érzem a gúnyt és a haragot. Rumpel… ha ennyire kínozza a női hang tulajdonosát, valamiért rettentően neheztelhet rá.
Kimondatlanul is.
- De nem mondtam, hogy ott is termek, ha hívsz – gúnyolódik – Mit tehetek érted, kedvesem?
Az ajkamba harapok. Rumpel megszegné az egyik alkuját? Nem rá vall, sőt, minden üzletet szigorúan betart.
Ez nincs rendben. Talán neheztel a nőre valami miatt? De ennyire? És miért?
Aztán egy sötét folt dúvadként elrohan mellettem, én pedig levegőt venni sem merek. Jaj.
Magamhoz szorítom a rongyot, némán állva pár pillanatig. Várom, hogy a rokka újra kattogni kezdjen és visszamehessek a dolgomra.
De csak nem hallom azt a jellegzetes, megnyugtató hangot… Ójaj.
- Belle, gyere csak elő, kedvesem! – hallom a hangját, én pedig nyelek egyet – Tudod, nem illik hallgatózni, igen rossz modorra vall – mozgatja meg az ujját parázsló szemmel, szidva.
- Ne haragudj – lépek ki elvörösödve – csak meghallottam, hogy valaki téged hív és kíváncsi lettem. Nem leskelődtem – mentegetőzök – és az a nő sem látott meg. De mi történt?
Aggódom miatta.
- Semmiség kedvesem, ne kíváncsiskodj! Egy alku volt, semmi több, ami nem tartozik rád, csak rám és Reginára. Jobb lenne, ha a saját dolgoddal törődnél, vagy kénytelen leszek új cselédet keresni helyetted. Ne akard tudni, mi történt az elődeiddel…
Elkerekedett szemmel nézek rá, megmarkolva a cirokseprű nyelét. Nem, tényleg nem biztos, hogy tudni akarom.
Biccentek, hogy megértettem a nem túl burkolt figyelmeztetést és fenyegetést, majd inkább szedem a lábaim, vissza a dolgomra.
***
Nem tudom, mennyi ideje lakok a kastélyban, nem tartom számon. De telnek a hetek, néha a házigazdám is kedves… és kimondottan boldoggá tesz, ha látom, mennyire ízlik neki a sütemény. Szinte minden nap másmilyent készítek el, természetesen pontosan recept szerint. Annyira azért nem bízom magamban, hogy kísérletezzek.
Viszont minden egyes alkalommal, ha megkóstol valamit, olyan izgatottan várom, mint egy gyermek a születésnapi ajándékbontást.
Imádom a kastélyt járni… minden szobában találok valamit, ami izgalmassá varázsolja a napot, nem mondhatom, hogy unatkozom. Rumpelstiltskin persze időről időre eltűnik, de legnagyobb örömömre pár hét után rászokott, hogy szól, mielőtt felszívódna. Legalább nem kell őt keresnem órák hosszat, ha valami adódik és persze épp nincs a kastélyban… és el is tudok köszönni tőle. De a figyelmeztetést megfogadtam – nem ütöm az orrom az alkuiba. Nem rám tartozik.
Nem is mindegyikkel értenék egyet, feltételezem át se látnám az indokait.
Sóhajtva nyitok új termet a gondolataimba merülve. Gyorsan számba vettem az időm – Rumpel vacsorára ígérkezett haza, így csak azzal kell törődnöm, szóval ezzel a teremmel kényelmesen végezhetek, ha ügyes vagyok. A Vacsora már kellemesen sül a parázs fölött, nem lesz gond. Majd egy óra múlva elég rálesnem.
Ahogy kinyitom a kétszárnyú ajtót, felköhögök a felkavarodott portól lassan ellebegtetve a szemem elől. Szent ég, ezt kinyitották valaha?! Borzalmas!
És alig látni… teljesen sötét. Szinte kavarog a feketeség… sebesen keresek egy gyertyát, meggyújtva lépek be a sötét terembe. A polcok felhalmozva könyvekkel és mindenféle tárgyakkal, lim-lommal, a bútorok néhol sebtében letakarva, valahol lecsúszott a lepedő, és a minta épp csak átdereng a poron.
Lassan lépek be, óvatosan. Sose tudni, mi lehet itt, és bevallom, félek is kissé. Ijesztő…
Megkeresem az ablakokat, letéve egy koszos szekrényke tetejére a gyertyatartót, megrángatva a nehéz anyagot. Egy kis fény kellene, és máris nem lesz olyan vészes… de rettentően nehéz volt elrántani, nem is enged. Mást nem tehettem, oldalra húztam, amennyire engedett és két lepedővel felkötöttem a szárnyakat, hogy némi napfény juthasson a dohos, szomorú szobába.
Nem sok eredménnyel…
Olyan borzalmasan koszosak voltak a színes ablakok, hogy csupán elenyésző napfény juthatott be. Ráadásul délután van, nemsokára alkonyodik… márpedig én dacosan bele akarok kezdeni ebbe a szobába is, mielőtt Rumpelstiltskin hazaér. Ki tudja, mit találok itt.
Meg tudom csinálni egyedül is, miért kérném a segítségét egy kis takarításhoz? Hát kifogna rajtam a munka? Nem adom meg ezt az örömet.
Nekilátok elpakolni… sorrendbe veszem a ládákat, a letakart fadobozokat, a polcokat. Mindent alaposan le kell majd törölgetni, de ez egy hatalmas szoba és gyönyörű lesz, ha végre csillogni fog, állapítom meg elégedetten a gyertya magányosan lebegő fényében. Oldalra akarom tolni a ládákat és dobozokat a fal mentén, hogy középen elég helyem legyen futkosni és válogatni, és már jó ideje ezen dolgozom a lebegő sárga é a beszűrődő tompa fényben, amikor nekifeszülve egy kis almáriumnak meglököm – meginog a rápakolt dobozok egyike.
Egyensúlyt vesztve lendül le a halom tetejéről, nekem pedig abban a pillanatban összeszorul a szívem.
Mi van, ha törékeny dolog van benne?
Ha valami emlék?
Ha fontos?
HA ELTÖRIK ÉS TÖNKREMEGY?!
Sápadtan, ledermedve nézem, ahogy a doboz az oldalára esik hangos dörrenéssel felkattintva a zárat. Csörgés, ahogy egymásra szóródnak a kacatok benne, pár papírfoszlány, anyagdarab, régi pennák, kiszáradt tintatartók. Némiképp megkönnyebbülve szedem össze, és ami már használhatatlan, a kidobásra ítélt halomba kerül, kiürítve a ládát.
De valami hangosan durran, ahogy a fenekére fordítom, kíváncsian nyúlok utána.
Egy másik doboz? Kicsi, épp elfér a két tenyeremben.
Letérdelek az asztal faragott lábához, kíváncsian kinyitva. Nem is egyszerű díszdoboz! Szépen megmunkált, faragott tetején romantikus jelenettel, a portól elhomályosult arcképek csillogtak a fényes fán, a belseje fényes selyem és vörös bársony. Amint kinyitom, a közepén kiemelkedik egy ovális rész, rajta két gyönyörűen megmunkált, táncoló alakkal, és némiképp nehezen, az első hangokat megcsikorgatva elindul a zene is.
Egy gyönyörű zenedoboz… és milyen szépek a bábok, teljesen élethűek, érintem meg az ujjammal csodálva a táncosnő remekbe szabott vörös ruhácskáját. Álarc is van rajtuk, a táncoson pedig finoman csillogó arany és fehér zsakett van. Pár hang után lejár a zene, és én kíváncsian forgatom meg a zenedobozt, hogy megkeressem a kulcsot, felhúzni. Szerencsém van, benne is van!
Óvatosan forgatom meg benne, amíg nem érzem a feszülést, hallgatom a halk kattogást, ahogy a rugó egymásba feszül.
Az ölembe veszem a hangszert, halvány mosollyal figyelem a táncoló párt, élvezve a zenét. Milyen szép… mintha nem is egy hangon kattogná a dalt. Szinte hallom a hangszereket… A tekintetem egyre követi a forgó pár alakját, lassan másra sem tudok figyelni. A zene nem jár le, a gyönyörű babák pedig csak táncolnak, mosolyognak egymásra… csak forognak és forognak, táncolnak a bálon, a világító fények és a csodálatos zenében, és mindenki őket nézi…
Egyre kábábbnak érzem magam… a szemem egyre jobban ég, tompul a táncospár képe, tűnnek el a körvonalaik. A zene lassan kúszik a fülembe, de nem lassul, mintha tényleg igazi zenekar játszana. Meginog a tető tükröcskéjében a gyertya fénye, és mire az a riadt gondolat irányítaná a kezem, hogy lecsapom a zenedoboz tetejét, véget vetve a dallam mámorító hangjának, irányíthatatlanul lecsukódik a szemem, lehanyatlanak az ujjaim és semmi más nem marad, csak a varázslatos muzsika, amely az elmémbe issza magát.
Elsötétül a szoba, kialszik a gyertyaláng… oldalra dőlök, még érzem, ahogy végigzuhanok a poros padlón, a zenedoboz kicsúszik az ujjaim közül, de nem csukódik le, nem hagyja abba a zenét…
***
Ijedten kapok levegő után, felnyitva a szemeim… sötét van, nem látok semmit. Lépések, dobbanások, de hiába nyújtom az ujjaim, nem érzem, hogy falat vagy bármit érnék.
Csak a zene, a zene szól mindenhonnan, és ez olyan megnyugtató. Nem is tudom, mitől félnék.
Kinyílik egy hatalmas, aranyozott ajtó, beömlik a csodálatos, vidám fény.
Szól a zene.
Óvatosan lépek ki, kíváncsian, de mosolyogva az emberekre. Olyan boldognak, nyugodtnak érzem magam, s bár zenekar nincs, a zene még sokkal-sokkal csodálatosabb, mint képzelni merem.
Mennyi ember, de mind olyan furcsán elmosódott – mégsem furcsállom.
És van egy, akit tisztán látok. A tömeg körüláll minket, felém nyújtja fehér kesztyűs kezét, és bár az arcán maszk van, tudom, hogy ki van alatta. Boldogan elmosolyodok: talán soha nem voltam még ennél nyugodtabb, boldogabb, oha nem volt ragyogóbb a mosolyom, mint most, amit neki adok.
Végignézek magamon – gyönyörű, vörös ruha van rajtam, kezeimen kesztyűk, arcom előtt vörös maszk, vörös és fekete tollakkal. A párom első pillantásra sem délceg alkat, mégis biztonságban érzem magam, ahogy a semmiből szóló dallamra táncolunk.
Az arcát nem látom, de az aranyozott maszkot hullámos, barnás tincsek keretezik.
Gyönyörű valcer, a talpam alatt sem érzem a földet, csak suhanunk át a testetlen tömegen, a fényes bálban, amelyen túl nincs senki és semmi, annak a férfinak a karjai közt, akinek a boldogsága számomra mindennél fontosabb.
Nem tudom, mennyi ideig táncolunk – nem tudom, mióta szól a zene. Nem látok semmi mást, csak az Ő maszkját, a fényt, ami körülvesz minket… és csak szól a zene.
És táncolunk, puha álomban forog a világ, forgott mindig is és forogni is fog.
|
| Andro | 2014. 01. 25. 14:00:44 | #29099 |
Karakter: Rumplestiltskin/Mr. Gold
Megjegyzés: (Belle-emnek)
Pontban délben a helyemen ülök, amikor Belle végre betolja a kiskocsit és az asztalra teszi a tele tálakat. Talán most kéne megkérnem rá, hogy velem egyen, de kissé félek attól, hogy visszautasít. Ezen én magam is meglepődöm, hogy félek. Én, a hatalmas Rumplestiltskin, a Sötét Úr fél holmi nőszemély visszautasításától.
- Örömmel látom, hogy fejlődik a főzőtudományod, kedvesem – fonom össze az ujjaimat, mire Belle rám mosolyog. Az ételnek jó illata van.
- Hát, én is örülök – mosolyog rám, majd magához veszi a tálcát. – Jó étvágyat!.
- Hmm… - szólalok meg, mire rám pillant és megáll. Én pedig elgondolkodva fürkészem őt. Végül döntök. – Mi lenne, ha most velem tartanál? – Látom, hogy ez meglepi, de aztán elvörösödve biccent egyet. Ezek szerint zavarba hoztam, ami örömet okoz.
- Szívesen.
Az étel igen finom, Belle valóban sokat fejlődött, már nem olyan ügyetlen, mint volt. De amikor kényelmesen hátradőlök a székemben a bőséges, és igen finom ebéd után, Belle megszólal.
- Várj, van itt még valami – áll fel izgatottan, majd elém tesz egy tálcát, és felemeli.
Habos-meggyes sütemény pihen a fedő alatt, én pedig először a süteményre, majd Belle-re nézek, aki izgatottan, elpirulva áll mellettem. Ezt nekem csinálta volna? De miért? Mit akar vele? Mi a szándéka? Kissé gyanakszom, mert nekem a lehető legkevesebb alkalommal ad bárki is bármit csak úgy. Az ajándékok és kedveskedés mögött mindig van valami hátsó szándék.
Egy szép nagy szeletet tesz egy tányérra, majd elém tolja, miközben én még mindig nem tudom, mit is csináljak. Meg kéne kóstolnom, de félek, hogy ez valami csel. Mégis óvatosan megkóstolom, és érzem, hogy a sütemény szinte elolvad a számban. Ez egyszerűen mesteri, fenséges, kitűnő!
- Ízlik? – kérdi csendesen Belle, miközben a hangján hallom, hogy milyen ideges.
Rá pillantok, miközben ujjaim között forgatom az arany evőeszközt.
- Igazán kitűnő lett, kedvesem – mondom végül, mire látom, hogy Belle megkönnyebbülten mosolyog.
- Nagyon örülök, hogy ízlik… de minden rendben? – néz rám, mintha azt hinné, forgatok valamit a fejemben. Forgatok bizony, nem is akármit, de nem áll szándékomban elárulni neki.
- Persze – intek lassan. – Nos, siess a dolgodra, kedvesem!
Zavart mosollyal áll fel, majd összepakol. Éppen a süteményes tálca után nyúl, amikor megszólalok.
- Állj csak meg, kedvesem, azt hagyd csak itt – nézek rá egy félmosollyal, mire ő boldogan biccent.
Belle távozik, én pedig gondolataimba mélyedve bámulok utána. Nem értem magam, sem őt. Mikor történt meg, hogy bárki is jó volt hozzám? És vajon milyen szándék rejtőzik emögött? Mert ha azt akarja, hogy elengedjem, vagy kiengedjem a kastély udvarán túlra, nagyon téved. Nem engedem ki, nem szökhet meg, mert örökre itt kell maradnia! Megígérte, és nekem senki sem mondhat ellent, senki sem szegi meg a velem kötött alkut, ha nem akar nagy árat fizetni érte.
~*~
Belle lassan már két hónapja itt van velem. Nagyszerűen főz, a kastély is kezd egyre tisztább lenni, és én is jól érzem magam vele, még ha nem is vallom be neki. Hiszen hogy nézne ki, ha valaki megtudná, hogy kezdek ellágyulni egy lány miatt. Ráadásul most kötöttem üzletet Reginával, aki ismét meg akarja ölni Hófehérkét. Tudom, hogy a dolog nem megy úgy számára, mint ahogy kéne, pedig még parasztasszonnyá is változtattam a királynőt. De Regina olyan türelmetlen, sosem volt érzéke az időzítéshez úgy, mint nekem. Az anyja, Cora sokkal jobb tanítvány volt, mint ez a nő.
Éppen fonok, mialatt Belle valahol takarít, mikor meghallom, hogy valaki bejön a kastélyba, és a nevemen szólít.
– Rumplestiltskin! Rumplestiltskin, gyere elő, de azonnal! – Ez Regina, és a hangjából ítélve egyáltalán nincs jó kedvében. Felvihogok, ahogy a még mindig paraszti külsejű királynő belép a nagyterembe. – Azt mondtad, hogy csak szólítanom kell téged! Cserben hagytál!
– De nem mondtam, hogy ott is termek, ha hívsz. Mit tehetek érted, kedvesem? – vigyorgok rá, miközben felállok.
– Változtass vissza! – vágja rá dühösen. – Senki sem ismer meg, az álruha túl jól működött! Majdnem meghaltam, és az a kis ribanc megint keresztülhúzta a számításaimat!
– De ki vagy te, kedvesem? – adom az értetlent. – Ha munkát keresel, közlöm, hogy már van cselédem, és igen jól végzi a dolgát.
– Nem érdekel a kis játékszered, manó! – fröcsög Regina. – A régi önmagam akarok lenni, megértetted?! Új terv kell, de szükségem van az erőmre, hogy legyőzzem Hófehérkét és megkapjam, ami jogosan engem illet.
Igazán mulattat, ahogy kiakadt, de végül csak visszaváltoztatom. Regina elégedetten megnézi magát a tükörben, majd el is tűnik. Erről ennyit, ideje visszatérnem dolgozni, feltéve hogy… Az ajtó felé fordulok, és valami fura érzés gyötör. Belle! Remélem, nem látott semmit, mert nincs kedvem magyarázkodni. Nem mintha muszáj lenne, de amilyen okos, úgyis rájön, hogy valamit titkolok előle.
– Belle, gyere csak elő, kedvesem! – szólongatom a lányt, aki elpirulva be is lép az ajtón. – Tudod, nem illik hallgatózni, igen rossz modorra vall – fenyegetem meg lágyan.
– Ne haragudj, csak meghallottam, hogy valaki téged hív és kíváncsi lettem – vallja be szégyenkezve, kezében a seprűvel. – Nem leskelődtem, és az a nő sem látott meg. De mi történt?
– Semmiség, kedvesem, ne kíváncsiskodj! – intem le. – Egy alku volt, semmi több, ami nem tartozik rád, csak rám és Reginára. Jobb lenne, ha a saját dolgoddal törődnél, vagy kénytelen leszek új cselédet keresni helyetted. Ne akard tudni, mi történt az elődeiddel – villan huncut fény a szememben.
Mintha Belle megijedne, és csak bólint, majd elsiet. Ezt szeretem én. Jól kijövünk egymással, de néha nem árt helyretenni a kislányt. Csak azt remélem, nem csinál valami butaságot, mint teszem azt, értesíti Hófehérkét, vagy Regina után megy. Megrázom a fejem. Nem, Belle nem ilyen ostoba, de ennek ellenére nem árt, ha jobban szemmel tartom.
|
| Kita | 2014. 01. 21. 15:58:16 | #29022 |
Karakter: Belle/Lacey
Megjegyzés: drága Rumpelemnek
- Menj aludni, kedvesem! – hesseget el – Holnap sok dolgod lesz, ha ezt a szobát is rendben akarod tartani. Jó éjt! – tűnik el csettintésre. Mosolyogva figyelek utána, finoman megcirógatva a könyvem borítóját. Borzongatóan dagad a lelkemben a boldogság.
***
Telnek a napok, és azt veszem észre magamon, hogy nem apámék az utolsó gondolatom, mielőtt elaludnék. Ülve a priccsemen, falva a könyveket, amíg majd’ rá nem borulok…
A kastély izgalmas, hatalmas… egyszerűen nincs is időm unatkozni.
És Rumpelstiltskin is… kellemesebb társaság. Sőt…
És már a konyhában sem vagyok olyan megszeppent. Az egyik polcon eldugva találtam egy receptgyűjteményt, valamint a könyvtárban kutakodva még két finomságokkal teli kötetet… a nagyterem takarítása közben előre somolyogva gondolok az egyik meglepetésre, amit tervezek.
Egy mély, elégedetlen sóhaj szakít ki a munkából, mikor visszateszem az utolsó kifényezett kupát a polcra.
- Valami baj van? – nézek fel a manóra.
- Semmiség, kedvesem – csóválja lassan a fejét, mire gyanakodva hunyorítok. Mire készül? – Mindössze eszembe jutott valami. A ruhád…
- Mi van vele? – nézek le, elvörösödve. Hát igen… Nem igazán… ehhez van kitalálva. Persze próbálok figyelni és minden este rendbe teszem, már amennyire lehetséges, ám ez édeskevés.
- Ez a ruha nem igazán arra való, hogy takaríts benne, nem igaz? – dől hátra önelégült vigyorral. Szégyenkezve vörösödök el, mérges villanással nézek rá. Ez nem fair, nem tehetek róla! Egyáltalán, hogy tudta ennyire elkoszosítani ezt a hatalmas kastélyt?!
De csak könnyed mozdulattal feláll és int, hogy kövessem. Komolyan, ez a hely minden nap egyre nagyobb, ezeken a részeken még nem jártam… egy intésére kitárul egy szép mintájú ajtó, és óvatosan lépek be utána.
- Egy újabb szoba, amit takarítanom kell? – kérdezek rá óvatosan. Sosem lehet tudni… de körülnézve igencsak kellemes szoba, világos. Milyen hatalmas ablakok és milyen gyönyörű kilátás!
- Igen, kedvesem – kuncog – Nem hinném, hogy szeretnéd, ha az új szobád koszos lenne.
Megállok egy pillanatra, értetlenül fordulva felé. Tessék?
- Az új… szobám…? Ez… ez azt jelenti, hogy többé nem kell a tömlöcben aludnom?
- Pontosan, kedvesem. Nézz be a szekrénybe! – int a hatalmas, halványbarna szekrény felé. Óvatosan nyitom ki, lassan, oldalra állva az ajtóból, hátha kiugrik valami… sose lehet tudni. Rumpelnek elég… egyedi a humora.
Aztán meglátom. Ez… ez tele van ruhákkal! Boldogan kapom a számhoz a kezem, megérintve a holmikat. Jaj, milyen szép… Rumpelre nézek elérzékenyülve.
- Ez… ez az enyém? Miért? – szorítom magamhoz a puha, illatos anyagot.
- Mert megfelelőbb viselet, mint ez a díszes báli ruha – int az ujjaival hevesen gesztikulálva. – Hopp-hopp, kedvesem, öltözz át, látni akarok, jó e a méret. Addig magadra hagylak – lép az ajtóhoz – majd gyere a nagyterembe, ha végeztél.
Boldogan nézek utána, körbenézve a szobában. Az ágy letakarva, ráterítem a ruhát, az ajkamba harapva nézem. Milyen szép…
Szétrántom a nehéz függönyöket, kinézve a tájra. Istenem… valahogy még hálásnak is éreztem magam Rumpelstiltskinnek… mindezért.
Sebesen hámozom ki magam a ruhámból, takarosan oldalra téve, hogy szabad pillanataim egyikében majd megfelelően kitisztíthassam, aztán sebesen megmosakodok. Mert mégiscsak rendbe kell szednem magam egy kissé… az új ruha pedig tökéletesen simul rám. A fűző is kényelmes, talán kicsit… bővebb is, mint a derekam, de mennyei érzés a tiszta, illatos anyagot a bőrömön érezni.
Az aranyszínű, foltos ruhám tükörképe végig a szemem sarkában kísért, miközben a hajam rendesen el. Lelkifurdalásom támad.
Szolga vagyok, egy egyszerű cseléd egy gonosz, a Sötét úr szolgálatában. Nem kellene ennyire… nyugodtnak, sőt, boldognak éreznem magam. Sóhajtva simítom le a kék szoknyát, kiseperve egy kósza tincset az arcomból.
Dologra.
- Nos, mit gondolsz, Rumpelstiltskin? – kérdezem mosolyogva, miközben besétálok a nagyterembe, széles mosollyal. Bármennyire helytelen, egyszerűen nem tudom letörölni az ajkaimról... főleg ha Rá pillantok.
- A ruha teljesen megfelelő, kedvesem – mér végig elégedetten… és örömmel látom, hogy egy apró, de őszinte mosoly bujkál az ajkai szélén. – Tartsd meg, jól áll neked. És jobb a munkához is, nem igaz? Az a másik ruha igen kényelmetlen lehetett.
Mosolyogva hallgatom. Akármit is mond, akármit is gondol, hogy az úgy van… nincs igaza. Figyelmes… kedves. Odalépve hozzá karolom át a karjai alatt, szorosan megölelve egy pillanatra, hálásan.
Meghökken, picit széttárva a karjait értetlenül. Mintha egy picit sötétebb lenne a bőre…
- Köszönöm, Rumpeltiltskin – suttogom csendesen, picit megszorítva a puha inget, de aztán finoman elpirulva hátralépek.
- Ugyan mit? – néz rám - Hiszen csak egy munkaruhát adtam neked, nem értem, mit vagy úgy oda! Viszont jobb lenne, ha sietnél, mert nemsokára dél, és még ebédet kell főznöd nekem – int az ujjaival. Mosolyogva fonom össze az ujjaim, figyelve rá. – Szóval munkára kedvesem, mert rövid a nap! Hopp-hopp!
Nevetve csóválom meg a fejem, de szót fogadok. Szárnyalni tudnék, ahogy lesietek a konyhába, amely már régóta a kezem munkája alatt formálódik.
Beharapva az ajkam kopogtatom az új cipellőm sarkával a tisztára súrolt kövezetet. Valamivel… meg akarom hálálni neki, amit tett. És nem csak azért… Lehúzom az egyik nehéz, hatalmas receptgyűjteményt a polcról, felütve az egyik megjelölt résznél, aztán elmosolyodok. Igen… ez tökéletes lesz.
***
Elmerengek munka közben, miközben letörölhetetlen mosollyal dúdolgatok. Nem is gondolkodok, csak a feladatra figyelek, hogy mindent pontosan a recept szerint készítsek – így nem lőhetek mellé.
Mindent tálcára pakolok, aztán pontosan a megadott ebédidőben felviszem a nagyterembe. Rumpel már a helyén ül, elgondolkodva mér végig. Kérdőn pillantok rá, mosolyogva, miközben lerakom a teli tálat.
- Örömmel látom, hogy fejlődik a főzőtudományod, kedvesem – fonja össze maga előtt az ujjait, mire jókedvűen ráhunyorítok.
- Hát, én is örülök – mosolygok. Magamban már izgatottan várom, hogy mit fog szólni a meglepetéshez, de nem árulom el magam… bár valamit biztos megsejt, mert gyanakodva pillant rám. – Jó étvágyat. – Fogom magamhoz a tálcát, és távozni készülök.
- Hmm… - megállok, rápillantok kérdőn. Talán valamit elfelejtettem? Olyan… különös az arca, a pillantása. Mintha valami nem lenne rendben. Valamit rosszul csináltam? – Mi lenne, ha most velem tartanál?
Meglepődök. Komolyan? Itt egyek vele? Picit elvörösödök, biccentve.
- Szívesen.
Ahhoz képest, hogy nem kicsit érzem magam zavarban, mintha az a feszült légkör könnyedebben illan el. És örömmel látom, hogy ízlik neki, amit készítettem; tényleg fejlődök.
- Várj, van itt még valami – állok fel izgatottan, mikor már kényelmesen hátradől a székében. Gyorsan összeszedve a tányérokat veszem elő, amit újonnan próbáltam – sütni. Tényleg, nagyon figyeltem, hogy a meggyes-habos sütemény finom legyen és még jól is nézzen ki… első próbálkozásként elégedett voltam az eredménnyel. Egy szép szeletet szolgálva fel visszaülök a helyemre, összefonva az ujjaim figyelem kíváncsian, izgatott pirulással, hogy mit fog szólni hozzá.
Picit oldalra biccenti a fejét, a szemeimbe nézve, amire akaratlanul is elpirulok. De állom a tekintetét, várakozva.
Megkóstolja… akaratlanul is az ajkamra harapok, figyelve az arcát. Örömet akarok szerezni neki, csak úgy… hogy megint mosolyogjon. Ne gúnyosan, ne hidegen, hanem mert… mert boldog és elégedett.
Nem bírom ki, olyan sokáig tart ez a csend! Mi van, ha nem tetszik neki, ha elrontottam!
Mi van, ha azt mérlegeli, hogy valami rosszat terveztem ellene…?
- Ízlik…? – kérdezem csendesen, vörös ajkakkal.
A szemembe pillant, hosszú ujjai között forgatva az arany evőeszközt.
- Igazán kitűnő lett, kedvesem – könyörül meg végre a szenvedésemen, mire megkönnyebbülten nevetek fel. Jaj, de jó! Elpirulva mosolygok, biccentve.
- Nagyon örülök, hogy ízlik… de minden rendben? – nézek rá. Olyan furcsán néz rám, azok a hatalmas, aranybarna szemek mintha a bőröm alatt kutatnának.
- Persze – int lassan – Nos, siess a dolgodra, kedvesem!
Zavart mosollyal állok fel, kissé értetlenül. El sem tudom képzelni, mi járhat ilyenkor a fejében, de remélem, semmi, ami aggasztaná. Én… szeretek itt. Vele.
A süteményes tálca felé nyúlok, hogy mindent összepakolva a rendet tegyek.
- Állj csak meg, kedvesem, azt hagyd csak itt – néz rám félmosollyal, hogy a süteményt ne vigyem el. Mosolyogva biccentek. Úgy látszik, ezt nem fog ártani rendszerré tenni, hiszen Rumpeltiltskin, mint minden férfi, igencsak szereti a hasát.
|
| Andro | 2014. 01. 21. 11:17:16 | #29016 |
Karakter: Rumplestiltskin/Mr. Gold
Megjegyzés: (Belle-emnek)
- Jobbat ajánlok – mondom gúnyosan. - Elmondod, amit tudni akarok, és akkor visszakapod ezt az éles, undorító nyelved. Nos? – rázom meg a nyelvet, mire a bíró fájdalmasan felnyög. Ezt igennek veszem, így visszavarázsolom a nyelvét a helyére. Mindig megkapom, amit akarok.
Hamar elérjük azt a helyet, ahol Robin Hood rejtőzködni szokott, és már az avart tapossuk. Belle közben próbál a lelkemre beszélni. Pedig már tudhatná, hogy nekem olyan nincs.
- Ott van – állok meg hirtelen, megpillantva a tolvajt. – És ott a nő, akit ellopott a bírótól.
- De hiszen… beteg! – szólal meg Belle. Valóban, a nő erősen köhög, de mit érdekel ez engem? Úgyis meghal, hát jobb, ha minél előbb végzek vele. – Meg fog halni!
- És a hős utána hal – mondom könnyedén, megfeszítve az íjat.
- Nézd… nézd, igazam volt! – érzek egy szorítást a csuklómon. Miért kell ennek a kis perszónának mindig beleavatkoznia a dolgaimba? – Jó oka volt rá! Azért lopta el a varázspálcát, hogy megmentse a nőt, akit szeret!
- Ez egy tolvaj – keményedik meg a hangom.
- De jó szándékból lopta el a varázspálcát, nem kell ezért meghalnia!
- Nem csak ő fog meghalni, mindenki megbűnhődik, aki Rumplestilstkintől lopni akar! – kiáltok rám dühösen, majd egy intéssel derékig a földbe teszem Belle-t. Ott jó helyen lesz, nem fog tudni elmászkálni, meg közbeavatkozni. – Tökéletes hely, hogy végignézd.
- Nem teheted, te is tudod! – kérlel szüntelen, amiből kezd elegem lenni. – Tudom, hogy van szíved! Kérlek!
A férfi, miután meggyógyítja a nőt, leemeli a kocsiról. Ekkor veszem észre… Terhes! Gyermeket vár. A fenébe is! A csudába, miért?!E
- Kérlek, könyörgöm! Nézd, hiszen gyermeket vár! – Belle hangja remeg, én pedig nem tudom, mit is tehetnék. – Nem veheted el a gyermektől az apját! Te nem tennél ilyet!
Valóban nem tennék? Valóban nem. Nem tehetem, én is tudom, mégis… muszáj. De nem lehet. Bae… Hiszen tőle is elvettem az anyját, és engem is elveszített. Csak nézek őket. Egy család, amilyen nekem soha többé nem lesz. Egy igazi család. Megfeszítem az íjat, mert tennem kell valamit. A bíró emberei itt rájuk fognak lelni. Szándékosan hibázom el a lövést, a nyíl a kocsiba csapódik. Robin és a nő – ő lehet Lady Marian – ellovagolnak.
- Mi történt…? – hallom Belle remegő hangját. Mégis mit mondjak neki?
- Elvétettem – mondom fanyalogva, majd magam mellé varázsolom Belle-t. - Visszamegyünk a kocsihoz… meguntam ezt az erdőt – intek egyet, csak úgy mellékesen.
- Nem… nem mész utánuk…? – kérdi óvatosan, de látom én, hogy mosolyog.
- Nem éri meg a fáradtságot.
Közelebb lép hozzám, de nem nézek rá. Nem tudom, hogy miért. Talán mert tudom, hogy igaza van. Valahol mélyen tudom, hogy nem lennék képes megölni egy várandós asszonyt, szétszakítani egy családot, de ezt soha, semmilyen körülmények között még magamnak sem ismerném be.
- Megkímélted az életét – mondja boldogan Belle.
- Csupán félrement a lövés. Az íj hibája – vonok vállat.
- Ez az íj varázserejű, sose téveszt célt. – Nagyon okos, nem lehet becsapni ezt a lányt. Talán mégsem olyan együgyű, mint hittem.
- A mágiája biztos… - nézek rá végül, mire Belle csak vigyorog, mint a vadalma. Nem értem, mi baja. – Eltűnt.
Hirtelen két kart érzek a nyakam körül. Belle… megölel. És nem fél tőlem. Ez a lány… nem fél tőlem, nekem pedig valamilyen bizarr okból jólesik ez a fajta testi érintkezés. Csak állok dermedten, mozdulatlan, próbálva megérteni, hogy miért is teszi ezt. Végül elhúzódik, és elindul, de én csak állok, mint aki odaragasztottak. Ahogy visszanéz és rám mosolyog, félénken, tétován én is mosolyra húzom a szám. Nem tudom, mi ez az érzés.
~*~
Visszatérünk a kastélyba, de nem megyek közel Belle-hez. Ez az egész nagyon új nekem. De már tudom, mit akarok tenni.
- Most, hogy ez már csak egy egyszerű íj, nincs értelme megtartani, nem igaz? – kérdi csendesen Belle.
- Hm, nem. Megtartom; sose lehet tudni, mire lesz még jó.
- Szóval… - mosolyog rám. – Ha nincs már rám szükséged… Jó éjt, Rumplestiltskin.
- Várj! – szólalok meg hirtelen. – Van még valami.
A toronyszobába vezetem, a könyvtárba, és amikor belépünk, Belle szájtátva néz körül. Tudtam én, hogy tetszeni fog neki, ha már annyit bújja a könyveket. De azért próbálok szigorú lenni vele.
- Ez is egy szoba, amit takarítanod kell – jelentem ki egyszerűen.
- Ez… Ez gyönyörű – sóhajt fel, nekem pedig nagyon jól esik, amit mond. – Ez sokkal több könyv, mint amit az életben el tudnék olvasni!
- Nos, reméljük, hogy gyorsabban takarítasz, mint olvasol – morgom kelletlenül. Nézem, ahogy felveszi az asztalon levő könyvet. A mozdulatai kifinomultak, elegánsak.- Aztán egy porszemet se lássak meg a könyveken! – intek neki, mire elmosolyodik. – Min mosolyogsz? Komolyan mondom! – mutogatok.
Közelebb jön hozzám, ujjait a karomra fonja, amitől újra elönt valami ismeretlenül ismerős érzés. Mi van ma velem?!
- Büszke vagyok arra, amit ma tettél – mondja csendesen, és csak mosolyog, egyenesen a szemembe nézve.
- Menj aludni, kedvesen – rázom meg a fejem. – Holnap sok dolgod lesz, ha ezt a szobát is rendben akarod tartani. Jó éjt! – Azzal egyszerűen eltűnök.
Kivételesen nem fonni megyek, hanem a tetőre. Még fonni sincsenek idegeim, annyira ideges vagyok. De mi van ma velem? Hiszen Belle csak a szolgám, miért érzem mégis magam olyan furán a közelében? Ez a nőszemély megbabonázott, ebben biztos vagyok, és ez ellen tennem kell, de sürgősen, mielőtt teljesen behálóz, aztán megint marionett-bábuként táncolok. Nem, soha többé nem engedelmeskedem senkinek!
~*~
Eltelik pár nap, talán egy hét is, és kezdem egészen megszokni Belle társaságát. Már nem fél tőlem, amikor kettesben vagyunk, nem menekül, és nem akar mindenáron irányítani. És én is kezdek feloldódni a jelenlétében, persze azért annyira még nem, hogy hosszasan beszélgessek vele. De egyik nap új ötlettel állok elő.
Belle éppen a nagyteremben takarít, a szekrényben levő csecsebecséket törölgeti le, hiszen azokra is ráfér egy kis portörlés. Végignézek rajta. A ruhája koszos, és szemmel láthatóan a tömlöcben való alvás sem tesz jót neki. Sóhajtok egyet, mire Belle rám néz, de nem hagyom abba a fonást.
– Valami baj van? – kérdi Belle, mire felnézek rá.
– Semmiség, kedvesem – rázom meg a fejem. – Mindössze eszembe jutott valami. A ruhád.
– Mi van vele? – kérdi végignézve magán.
– Ez a ruha nem igazán arra való, hogy takaríts benne, nem igaz? – húzom gúnyos vigyorra a szám. Imádom, ha nem tudja, mi jár a fejemben.
Belle bosszúsan villantja rám gyönyörű, kék szemeit. Ó, szóval mérges. Nos, ezen könnyedén segíthetünk. Felállok a rokka mellől, majd intek, hogy kövessen. Sok folyosón megyünk keresztül, elhagyjuk az én hálószobámat is, majd végül megállok egy ajtó előtt. Ezt a szobát már egy pár napja tartogattam neki. Kinyitom az ajtót, és belépek, Belle pedig követ.
– Egy újabb szoba, amit takarítanom kell? – néz rám, és felvonja a szemöldökét.
– Igen, kedvesem – nevetek rá jókedvűen, mire a lány felmorran. Bosszús. – Nem hinném, hogy szeretnéd, ha az új szobád koszos lenne.
– Az új… szobám? – kérdi kételkedve, majd jobban megszemléli. – Ez… ez azt jelenti, hogy többé nem kell a tömlöcben aludnom?
– Pontosan, kedvesem – biccentek. – Nézz be a szekrénybe! – mutatok a nagy méretű ruhásszekrényre. – Van ott benn neked valami, ami arra vár, hogy hasznát vedd.
Belle óvatosan közeledik a szekrényhez, hiszen nem tudhatja, nem tréfálom-e meg. Még mindig nem bízik bennem töretlenül, de pont ezt szeretem, így mindig tudok neki meglepetéseket okozni. Pedig most tényleg jó szándékkal lepem meg, elvégre, ha nálam dolgozik, nem járkálhat hercegnői ruhákban.
Belle kinyitja a szekrényt, majd felsikkant, és előkapja a ruhát. Égszínkék, és alatta egy fehér, rövid ujjú blúz van. Kapott hozzá egy pár égszínkék cipellőt is. Rám néz, majd a ruhára, majd megint rám. Mintha nem hinné el. Sőt, egy fehér köténykét is kapott.
– Ez… az enyém? – kérdi értetlenül. – Miért?
– Mert megfelelőbb viselet, mint ez a díszes báli ruha – bökök ujjammal az aranyszínű ruhára. – Hopp-hopp, kedvesem, öltözz át, látni akarom, jó-e a méret. Addig magadra hagylak, majd gyere a nagyterembe, ha végeztél.
Magára hagyom, és halkan kuncogva sétálok a nagyterembe. Remélem, jól fog állni neki. Leülök a rokkámhoz, és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi. Tovább fonok, de a gondolataim folyton visszatérnek Belle-hez. Mintha nem örült volna a ruhának, sem a szobának. Mit vétettem? Hiszen most már rendes szobája van, rendes ruhája, rendes ételt eszik, és bár nem eszünk együtt, de nem szenved hiányt semmiben. Mi baja lehet még mindig? Nem értem a nőket.
~*~
Végül hallom a lépteit, és mikor Belle belép, én pedig megpillantom, a szavam is eláll. A ruha kiválóan áll neki, sőt a haját is másképp hordja. Hátrakötötte egy kék szalaggal, így most teljesen másképp néz ki. Meseszép ebben a ruhában.
– Nos, mit gondolsz, Rumplestiltskin? – kérdi Belle, és mosolyog. – Szép vagyok.
– A ruha teljesen megfelelő, kedvesem – bólintok, és halványan elmosolyodom. – Tartsd meg, jól áll neked. És jobb a munkához is, nem igaz? Az a másik ruha igen kényelmetlen lehetett.
Belle elneveti magát, és nem tudom, mi baja. Hiszen nem mondtam semmi vicceset. Aztán odalép hozzám, és megölel, amiből tudom, tetszik neki, amit kapott. Én meg csak ülök, mint valami faszent, és fogalmam sincs, mit kéne tennem, vagy mondanom. Végül Belle elenged.
– Köszönöm, Rumplestiltskin – suttogja boldogan Belle, majd elenged.
– Ugyan mit? – kérdem felvonva a szemöldököm. – Hiszen csak egy munkaruhát adtam neked, nem értem, mit vagy úgy oda. Viszont jobb lenne, ha sietnél, mert nemsokára dél, és még ebédet kell főznöd nekem. Szóval munkára, kedvesem, mert rövid a nap! Hopp-hopp! – gesztikulálok a kezemmel, mire Belle nevetve fut ki a nagyteremből. A fejem csóválom. Tényleg nem értem őt. De azért valahol belül boldoggá tesz, hogy ő is boldog.
|
| Kita | 2014. 01. 19. 16:22:44 | #28984 |
Karakter: Belle/Lacey
Megjegyzés: drága Rumpelemnek
Hirtelen tűnik el a férfi, mire a számhoz kapok. A manóra villan a szemem, elé sietve.
- Mit akarsz tenni? – szorítom össze az ajkaim. – Hová vitted?!
- Ahová való, kedvesem – állja a pillantásom, sötét mosolya majd’ a füléig ér – Természetesen a tömlöcbe, ahová a tolvajokat szokták tenni. Most majd megtanulja, hogy ne lopjon!
- Egy pálca miatt akarod itt tartani és bántani? Mert ellopott egy varázspálcát?
- Nem, hanem mert Tőlem lopott!! – vakkant rám mérgesen – Senki sem lophat a Sötét Úrtól, kedvesem, jobb, ha ezt megjegyzed magadnak!
Eltűnik. Aggódva harapdálom a szám sarkát, tehetetlenül. Nem, ez így nagyon nincs jól, nincs értelme!
***
Miközben takarítok, hallani a kiabálást, az ordítást… megremegnek a dolgok a kezemben, össze kell szorítanom a szemem és próbálok megsüketülni, hogy ne halljam és ne érezzem magam még ennél is tehetetlenebbnek. Hogy bírja, hogy élvezheti?! Miért csinálja ezt?
Itt van tőlem… biztos az én „szobám” mellett nem sokkal. És semmit se tehetek, pedig ez nem helyes!
És amikor hozzám vágja a vértől csöpögő bőrkötényt, majdnem hanyatt esek, ahogy ösztönösen elhúzódok tőle. Mennyi vér, milyen sok… él még az a szegény egyáltalán?
És ezt nekem kell kimosnom… aztán „pihen”. Rumpelstiltskin elvonul számtalan szobájának egyikébe…
Én már nem bírom, ez így nincs rendben.
Levágom a kezemből a seprűt, halkan, de annál sebesebben a pincébe rohanok. Nyikorog a nehéz ajtó, de a férfi… istenem, milyen borzalmas!
- Te jó ég – szorítom a számra a kezem, felkapva egy kancsót és egy poharat.
- Ehh… - nevet fájdalmasan. A cafatokra tépett inge véresen tapad a hátára, sápadtan nézek rá. – Téged küldött, hogy befejezd a piszkos munkát…?
- Nem, nem – suttogom. – Igyál! Ez… ezt senki nem érdemli meg – oldom ki a csomót, hogy a nehéz kötél felvérzi az én ujjaimat is, de mikor a láncok már nem tartják, szegény férfi is a földre rogy.
- Mit csinálsz? – hördül fel, miközben segítek neki felállni – Meg fog ölni!
- Nem, nem hiszem – mondom, támogatva segítem ki – de siess!
- Gyere velem – néz rám – ha itt maradsz, megkínoz vagy megöl…
- Nem mehetek – nézek rá – Ő védi apám királyságát… ha elmegyek, mindenkinek vége. Menj, siess!
- Akkor sok sikert – biccent.
Rettegő szívvel nézek utána, visszacsukva a cellát, ahogy a manó hagyta, majd felsietek. A gyomrom gyűszűnyi, a szívem alig mer verni. És mi van ha rajtam veri le a bosszúságát?
Rumpelstiltskin előttem tesz-vesz, pakolgatva a szerszámait, amitől megborzongok. Szinte ájulás környékez, olyan ideges vagyok. Még nem vette észre, de mi lesz… Nem is olvasok, csak a könyv lapjait szorítom sápadtan.
Megy le… szent isten, megy le…
Aztán visszatér. Mereven nézek a könyvre, de a szám sápadt, vékonyra szorítva, konokul nem nézek fel. Az ujjaim összeszorulnak a levegőn, ahogy az otthonról hozott könyv semmivé foszlik.
- Túl sokat olvasol és túl sok haszontalan dolog ragadt meg a fejedben – sziszegi tajtékozva a dühtől – Te engedted el azt a gazembert, igazam van?!
Összeszorítom az ajkaim, felállva, a szemébe nézve. Nem szabad meghátrálnom, tudom, hogy igazam van!
- Nem rossz ember, jó szándékkal lopott mágiát! – nézek rá.
- A mágia sosem jó szándékú, kedvesem – húzza össze a szemeit. – És mivel annyira szereted a kalandokat, velem jössz, és láthatod, hogyan purcantom ki a hőn szeretett hősödet egy nyíllal!
- Ne bántsd! – könyörgök neki – érzem, hogy van benne jó!
- Vedd a köpenyed! Élvezni fogod a műsort.
***
Ülünk a kocsiban, idegesen tördelem az ujjaim. Próbálok hatni a szívére, mert tudom, hogy nem olyan gonosz ő, mint látszani akar, egyszerűen érzem!
- Hagyd őt békén, Rumpelstiltskin, kérlek! Nem vagy te gonosz, tudom, hogy van szíved – nézek rá kérlelőn.
- Nem hagyhatom megszökni, hová lenne a hírem? – gúnyolódik. Összeszorítom a szám. Megint csúfolódik. – Megfizet azért, mert lopott tőlem.
- Tényleg olyan gonosz vagy, mint hittem – sóhajtok keserűen, némán.
- Nem, kedvesem – vihog – Sokkal gonoszabb vagyok annál.
Oldalra pillantok keserűen. Én ezt nem hiszem el, tudom, hogy igazam van.
Halk zökkenéssel megáll a hajtó nélkül hintó, kíváncsian hajolok ki, megdobbanó szívvel. Mi történhetett… nem érkezhettünk meg már most.
- Mit kerestek itt? – harsan egy öntelt hang, mire én is kiléptem a hintóból Rumpel után. – Ez Nottingham bírójának erdeje! Mi dolgotok a sherwoodi erdőben?
Csendesen lépek a manó mögé, felnézve a magas férfira. Jó metszésű arcát eltorzította a fölényes egoizmus és az orrom megütötte a nehéz alkohol illata.
- Tudod, uram – mosolyodik el Rumpelstiltskin – egy tolvajt üldözök, aki ellopott tőlem valamit.
- Csak nem Robin Hood a neve? – vonja fel a szemöldökét – Már évek óta hajkurásszuk azt a haramiát, aki valahogy mindig meglóg az orrunk elől! De most sincs szerencsénk, és ráadásul a menyasszonyom is ellopta, Lady Mariant.
- Ezek szerint te lennél George of Nottingham, a város bírája? Engedj át minket, uram, ha lennél olyan kegyes – mosolyog Rumpel, kezében megingatva a varázsíjat. A manóra pillantok, majd a bíróra: elkapja a tekintetem, de egyáltalán nem tetszik, sápadtan lépek hátra egy aprócskát.
- Átengedlek – biccent arrogánsan – Ha egy éjszakát tölthetek a szajháddal – int felém.
Kifut a vér az arcomból, rettegve pillantok Rumpelstiltskinre; nem engedné! Ugye, ugye nem?!
Megbénít a félelem, hogy bosszúból, amiért kiengedtem a tolvajt, egyszerűen nekitaszít, de nem, nem tenné meg, ő nem olyan!
Mégis legszívesebben messzire futnék.
Elkerekedik a szemem, amikor az aranyszínű ujjak intenek, és a férfi fulladozni kezd. Valami undorító, nyálkás rózsaszín valami lifeg Rumpelstiltskin ujjai között, ahogy közelebb lép az áldozatához.
- Jobbat ajánlok – sistereg a fenyegetés a gúny mögött – elmondod, amit tudni akarok, és akkor visszakapod ezt az éles, undorító nyelved. Nos? – rázza meg, mire a bíró fájdalmasan felnyög. Fekete füstgomolyag, s újra levegőt kap a torkát markolva, a Sötét Úr pedig várakozva biccenti oldalra a fejét.
Mindig megkapja, amit akar…
***
Visszatessékelt a kocsiba, de bárhogy próbálok a szívére beszélni, túl hamar érünk az erdő megjelölt részére, s tapossuk az avart.
- Ott van – áll meg Rumpelstiltskin, oldalra tartva a kezét torpant meg. – És ott a nő, akit ellopott a bírótól.
- De hiszen… beteg! – nézek fel rá, miközben hallom, hogy szegény nő milyen csúnyán, erőtlenül köhög. – Meg fog halni!
- És a hős utána hal – feszítené meg az íjat, de elkapom a kezét.
- Nézd… nézd, igazam volt! – szorítom meg Rumpelstiltskin csuklóját – Jó oka volt rá! Azért lopta el a varázspálcát, hogy megmentse a nőt, akit szeret!
- Ez egy tolvaj – keményedik meg a manó hangja.
- De jó szándékból lopta el a varázspálcát, nem kell ezért meghalnia!
- Nem csak ő fog meghalni, mindenki megbűnhődik, aki Rumpelstilstkintől lopni akar! – kiált rám feldühödve. Fájdalmas nyögéssel nyel el a föld a derekamig, s hiába próbálom kinyomni magam. Meg fogja ölni! – Tökéletes hely, hogy végignézd.
- Nem teheted, te is tudod! – kérlelem – Tudom, hogy van szíved! Kérlek!
Robin lesegíti a már egészséges nőt a szekérről; elakad a levegőm. Jaj, jaj ne, kérlek!
- Kérlek, könyörgöm! Nézd, hiszen gyermeket vár! – megremeg a hangom, a sírás és a kétségbeesés szélén. Nem teheti – Nem veheted el a gyermektől az apját! Te nem tennél ilyet!
Tehetetlenül nézek rá, de minden kérlelésem ellenére megfeszíti az íjat. Felsikoltok…
De a nyíl nem sokkal a fejük mellett fúródik a kordéba, s Rumpelstiltskin végignézi, ahogy a pár lóra ül, majd elvágtatnak.
- Mi történt…? – nézek rá remegve. A szívem ki akar ugrani a helyéről… elmentek. Elmentek, megkímélte őket! Tudtam, tudtam!
- Elvétettem – fanyalog. Kiemelkedek a földből, levegő után kapkodva.
- Visszamegyünk a kocsihoz… meguntam ezt az erdőt – int a kezével.
- Nem… nem mész utánuk…? – kérdezem óvatosan, reménykedő mosollyal.
- Nem éri meg a fáradtságot.
Az ajkamba harapok boldogan, közelebb lépve felé, bár nem néz rám.
- Megkímélted az életét – mondom ki boldogan. Tudtam, éreztem… nem szörnyeteg ő.
- Csupán félrement a lövés. Az íj hibája.
- Ez az íj varázserejű, sose téveszt célt – vonom fel a szemöldököm mosolyogva. Olyan… melegség öntött el, olyan felszabadult, könnyű boldogság.
Látom, hogy leplezi, hogy tagadja, de én már tudom, amit tudok. Hiába mond bármit is – Rumpelstiltskin nem egy szörnyeteg.
- A mágiája biztos… - néz rám végre, én pedig kérdőn nézek rá, mosolyogva. Mint egy gyerek, aki tagadja, hogy elvitte azt a süteményt, holott morzsás a szája. – eltűnt.
Olyan… aranyos. Elmosolyodok, és felemelve a karjaim fonom át a nyakát, megölelve hálásan. Magamhoz szorítom, s tudom, hogy soha nem bántana, hogy nem olyan szörnyeteg… csak szomorú és magányos.
Érzem az illatát; határozott… egzotikus. Kellemes…
Elengedem, megsimítva a vállát hálásan, majd visszaindulok a hintó felé. Nem hallom a lépéseit… hátrafordulok, és úgy kell szólnom, csendesen.
Olyan… meghökkent, hitetlen arcot vág.
Már nem félek tőle… tudom, hogy nem bántana.
***
A kastélyba visszaérve felnézek rá; tartja tőlem a másfél méter távolságot. Ha nem lenne merész kijelentés, azt merném gondolni, hogy zavarban van.
- Most, hogy ez már csak egy egyszerű íj, nincs értelme megtartani, nem igaz? – kérdezem csendesen.
- Hm, nem. Megtartom; sose lehet tudni, mire lesz még jó.
- Szóval… - mosolygok rá – Ha nincs már rám szükséged… jó éjt, Rumpelstiltskin.
- Várj – szól utánam – Van még valami.
Felmegy egy toronyszobába, s én szorosan a nyomában. Ebben a szárnyban még nem is jártam… de amikor megpillantom, hogy hova hozott, elakad a szavam.
A leghatalmasabb könyvtár, amit valaha is láttam…
- Ez is egy szoba, amit takarítanod kell – jelenti ki előttem sétálva.
- Ez… Ez gyönyörű – sóhajtok fel. – Ez sokkal több könyv, mint amit az életben el tudnék olvasni!
- Nos, reméljük, hogy gyorsabban takarítasz, mint olvasol – morogja. Az asztalon heverő könyvet érintem meg, majd hitetlenül felkapom: ez az enyém! Az én könyvem!
- Aztán egy porszemet se lássak meg a könyveken! – int az ujjával. Hálásan mosolygok rá, érezve a könyvek illatát. – Min mosolyogsz? Komolyan mondom! - mutogat.
Megremeg a szám, ahogy óvatosan felemelem a kezem, az ujjaim a kezére fonom.
- Büszke vagyok arra, amit ma tettél – mondom csendesen, a szemébe nézve. Csak mosolygok rá…
|
| Andro | 2014. 01. 19. 10:40:55 | #28980 |
Karakter: Rumplestiltskin/Mr. Gold
Megjegyzés: (drága Belle-emnek)
Egy szót sem szól, csak biccent nekem, majd a tálcát magához fogva kisiet. Ez az, helyes, ezt szeretem én, ha az emberek azt csinálják, amit mondok. Már nem vagyok az a kis senki, sánta takács, akivel bárki elbánhat. Nem bánthatnak, nem gúnyolhatnak, nem lökhetnek a sárba, hogy aztán nevessenek rajtam. Én mindenki felett állok, hiszen én vagyok a Sötét Úr!
Attól kezdve Belle mindent megtesz, amit mondok neki. Nem sír, nem nyavalyog, pedig bevallom, eleinte azt hittem, majd mindenféle engedményeket kér. De elég határozott, büszke teremtés, akit nem riaszt el a kemény munka. Én pedig egyrészt csodálom, másrészt nem tudom, mit is gondoljak róla. Nem tudom, hogy hányadán is állunk. Amikor pedig van ideje, engedem olvasni, bár fogalmam sincs, mit eszik azokon a buta romantikus történeteken. Nem kéne ilyennel tömnie a fejét. A végén megárt neki, és pont olyan naiv, buta lány marad, mint a többi.
Esténként persze mindig bezárom a cellájába, nehogy megszökjön nekem. Nem akarok még egy cselédet elveszíteni, az előzőek elegek voltak. Majd ha már nem tud tovább dolgozni, átváltoztatom valamivé, mondjuk egy székké, vagy asztallá. Hiszen ő örökre az enyém, ahogy a többiek is örökre az enyémek.
~*~
Napról-napra látom, hogy mondani akar nekem valamit, de sosem beszél, vagy alig-alig. Csak ha nagyon muszáj, és én sem diskurálok vele azon kívül, hogy utasításokkal látom el. Ám az egyik éjjel, amikor már megint bőg az apja után, nem tudom türtőztetni magam. Ez már egy hete így megy, vagy inkább azóta, mióta idejött. Én pedig képtelen vagyok fonni, így lemegyek a cellába, hogy jól leteremtsem az éjszaka közepén.
Éppen szólásra nyitnám a számat, amikor fentről üvegcsörömpölést hallok. Azonnal megvillan a tekintetem és rohanok fel. Ki merészel betörni hozzám, a Sötét Úrhoz?! A nagyterembe érve egy férfit pillantok meg, aki éppen az egyik becsesen őrzött varázspálcámért nyúl.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni, kedvesem? – kérdem könnyedén, mire az alak rám néz. Nem lehet több huszonöt évesnél, markáns arcú, csibészes tekintetű. Valahonnan ismerős, de nem tudnám megmondani, honnan.
Egy nyilat vesz elő, amellyel egyenesen rám céloz. Az ostoba, engem nem lehet megölni effajta játékszerrel.
– Nem lesz gond. Ez az íj mindig célbatalál - vigyorodik el, sóhajtva. – Imádom a varázslatot.
Vigyorogva nézem, ahogy a teleportálásom után a nyíl követ, majd a szívembe hatol. Hallom Belle sikkantását, tehát ő is látta. Nem baj, most megtudja, hogy mindenható vagyok.
– Én is! – nevetek fel gúnyosan, majd mindkettejük megdöbbenésére kihúzom a nyilat a szívemből. – Hát nem tudtad? Minden varázslatnak ára van! És a tied… én leszek – villannak fenyegetően a szemeim.
- Mit akarsz tenni? – kérdi ijedten Belle, mire egy intéssel eltüntetem a férfit. – Hová vitted?!
– Ahová való, kedvesem – vihogok. – Természetesen a tömlöcbe, ahová a tolvajokat szokták tenni. Most majd megtanulja, hogy ne lopjon!
– Egy pálca miatt akarod itt tartani és bántani? – kérdi Belle. – Mert ellopott egy varázspálcát?
– Nem, hanem mert tőlem lopott! – nézek fenyegetően Belle-re. – Senki sem lophat a Sötét Úrtól, kedvesem, jobb, ha ezt megjegyzed magadnak! – azzal én magam is köddé válok.
~*~
Pár napig eltart, míg kínzom az illetőt, aki csak nem akar nyugodni. A kötényeimet, amelyek rendszerint úsznak a tolvaj vérében, Belle mossa, de látom rajta az iszonyatot. Legalább végre rájött, hogy valóban szörnyeteg vagyok, nem valami mesebeli elvarázsolt herceg. Ám egy nap arra megyek le, hogy az tolvajom eltűnt. Belle! Mérgesen fújtatva csörtetek be a nagyterembe, ahol Belle éppen békésen olvasgat. Megállok előtte és egy pillanat alatt tüntetem el a kezéből a könyvet.
– Ezt miért tetted?! – kérdi döbbenten Belle.
– Túl sokat olvasol, és túl sok haszontalan dolog ragadt meg a fejedben – mondom dühösen. – Te engedted el azt a gazembert, igazam van?!
– Nem rossz ember, jó szándékkal lopott mágiát – magyarázza, de nem hiszek neki.
– A mágia sosem jó szándékú, kedvesem – mondom komolyan. – És mivel annyira szereted a kalandokat, velem jössz, és láthatod, hogyan purcantom ki a hőn szeretett hősödet egy nyíllal – folytatom gesztikulálva.
– Ne bántsd, érzem, hogy van benne jó! – próbál megállítani Belle, de nem hallgatok rá.
– Vedd a köpenyed! – vigyorgok rá. – Élvezni fogod a műsort.
Hamarosan már úton vagyunk, és Belle még a fogatban is próbál meggyőzni, hogy ne bántsam azt a gazembert. De nem tehetem meg, hiszen akkor odalenne a rossz hírem, senki sem félne tőlem, ha elpuhulnék. Ám a lány csak ne hagyja abba.
– Hagyd őt békén, Rumplestiltskin! Kérlek! Nem vagy te gonosz, tudom, hogy van szíved – próbál meggyőzni.
– Nem hagyhatom megszökni, hová lenne a hírem? – vigyorgok rá. – Megfizet azért, mert lopott tőlem.
– Akkor te tényleg olyan gonosz vagy, mint hittem – sóhajt fel Belle.
– Nem, kedvesem – dőlök hátra, és nevetek rá. – Sokkal gonoszabb vagyok annál.
Aztán valaki megállít minket, mire a fogatunk megáll, én pedig kiszállok. Belle a nyomomban. Egy csomó, fekete ruhába öltözött férfi áll előttünk lóháton. Majd az egyik, talán a vezérük leszáll, és nagy peckesen elém sétál.
– Mit kerestek itt? – kérdi dölyfösen. – Ez Nottingham bírójának erdeje. Mi dolgotok a sherwoodi erdőben?
– Tudod, uram – kezdek bele udvariasan -, egy tolvajt üldözök, aki ellopott tőlem valamit.
– Csak nem Robin Hood a neve? – kérdi a férfi. Szóval így hívják a gazembert. – Már évek óta hajkurásszuk azt a haramiát, aki valahogy mindig meglóg az orrunk elől. De most sincs szerencsénk, és ráadásul a menyasszonyomat is ellopta. Lady Mariant.
– Ezek szerint, te lennél George of Nottingham, a város bírája? – biccentek. – Engedj át minket, uram, ha lennél olyan kegyes.
– Átengedlek – mondja a bíró -, ha egy éjszakát tölthetek a szajháddal – mutat Belle-re.
Erre már én is feldühödöm. Az igaz, hogy Belle a szolgám, de nem szajha. Egy szempillantás alatt a kezemben van a férfi nyelve, aki csak nyögök, az emberei pedig riadtan menekülnek. Helyes, féljetek csak a Sötét Úrtól. Belle mögöttem felnyög a döbbenettől, pedig még nem is tettem semmit. A férfira vigyorgok, mire a szemei elkerekednek.
|
| Kita | 2014. 01. 17. 11:04:22 | #28956 |
Karakter: Belle/Lacey
Megjegyzés: drága Rumpelemnek
Meghökkenve, szaporán verdeső szívvel megyek mellette, büszkén tartva a hátam. Nem mutathatom, mennyire félek. De amikor elmarkolja a karom, mintha egy erős taszítással egy szakadékba zuhannék… lehunyom a szemem, amíg talajt nem érzek a lábam alatt.
Amikor felpillantok, meghökkenve lépek hátra. Szent ég… ez hatalmas.
Amikor Rumpelstiltskin elindul, magamhoz térve sietek a nyomába, felfogva a szoknyám nehéz elejét.
- Hová viszel? – kérdezem félve. Nem is nagyon merek nézelődni, aggódva harapok a szám szélére.
- A szobádba, kedvesem – vihog. Egyáltalán nincs jó érzésem a mosolyával kapcsolatban.. túlságosan lefelé haladunk, nagyon lefelé! Hova visz…?!
Amikor megáll, egy nehéz faajtó tárul ki hatalmas dörrenéssel, én pedig szaporán verdeső szívvel lesek be.
- Mi ez…? – kérdezem halkan.
- A szobád – terül el széles vigyor az arcán, majd a karom megragadva betaszít. Mire visszafordulhatnék, a kezeim csupán a nehéz fán csattognak, ahogy kétségbeesetten próbálom eltolni a jelentős súlyt.
- Engedj ki! – rúgok belé, de csak annyit érek el, hogy a lábam is megfájdul. Jeges rémület önt el. Mi van, ha el is feledkezik rólam? Itt fogok meghalni! – Eressz ki, kérlek! Hahó!
Órák telnek el, hiába kutatok bármi kiutat, ez csak egy lyuk… hideg, komor és dohos. Rettentően hiányoztak az otthoni illatok, a szobám… az édesapám. Még Gaston is.
Lerogyva az apró priccsre temetem a kezembe az arcom, elhűlt arcom égették a könnyeim.
Mit tegyek, mit tegyek…
Eldőlök a hideg priccsen, összekuporodva, hogy kevésbé fázzak. Akármennyire is próbálom visszafogni a zokogást, a félelem megállíthatatlanul tör ki. Kilátástalan a helyzetem és félek…
Nem is veszem észre, mikor merülök ki annyira, hogy a hideg ellen összehúzódva a sarokban, elszunnyadjak.
***
Reggel a nehéz vas nyikorgására rebbenek fel, s az első pillanatban azt sem tudom, hol vagyok. Bár az elhűlt kezem és az elgémberedett tagjaim túlságosan is hamar eszembe juttatják, mekkora fordulatot vett a sorsom. Gyorsan felülök, lopva lesimítva összekócolódott hajam, miközben a manó széles vigyorral belép, végigmérve. Elvörösödök.
Soha nem mentem ki rendezetlenül, elvégre… mégiscsak hercegnő vagyok… voltam. Figyelnem kellett arra, hogy jelenek meg. És most… olyan koszosnak érzem magam. Szégyenkezve, vörösen hajtom le az arcom, de egy szó nélkül, engedelmesen megyek a nyomában.
- Te fogod felszolgálni az ételem és a teám – mondja, kényelmesen helyet foglalva az asztalfőn, miközben én – próbálva visszafogni a kezem heves remegését, megőrözve maradék bátorságom és büszkeségem – felszolgálom a teát. Erre azért igenis képes vagyok. Majd én megmutatom… vagy legalábbis mindent meg fogok tenni. Nem adom olyan könnyen a bőröm, mint reméli.
- Te fogod takarítani a kastélyt, leszedni a pókhálókat, mosni a ruháimat, fényezni az ezüstöt. – sorolja.
- Igenis, értem – biccentek mindenre, megjegyezve. Óvatosan az egyik finom, kék peremű csészébe töltöm a friss teát, nehogy mellélöttyintsem, mikor kis szünet után ismét megszólal.
- És te nyúzod meg a gyerekeket, akiket a bőrükért vadászok le.
Megdermeszt a rémület, ahogy felfogom, mit mondott az imént, és erőtlenül kihullik a csésze az ujjaim közül, a forró italt a cipőmre loccsantva. Nem… nem! Soha nem lennék rá képes!
Elkerekedett szemekkel, levegőért kapkodva nézek a kaján arcra, mire felemeli az ujját, megmozgatva csúfolódón.
- Ez csak vicc volt – kuncog vékony hangján. – Nem komoly.
Zaklatottan, halványan elmosolyodok, levegőért kapva, miközben összeszedve magam lehajolok a csészéért. Újra megdermed a kezem, mikor észreveszem, hogy kicsordult; egy szilánk levált a széléről.
- Jaj… én… én nagyon sajnálom… de… eltörött – nézek fel félve, sápadtan. Mi van, ha megbüntet a hibáért? És hogyan? De biztos nem lenne kellemes, sőt… - De alig látni, látod…?
Olyan furcsa az arckifejezése, miközben engem néz. Ujjaimmal szegény csészécskét markolom, félve várom a választ. Int, majd összefonja az ujjait.
- Ez csak egy csésze.
Zavartan elmosolyodok, és mikor félretenném, rámszól.
- Tölts a töröttbe nekem! Hiszen alig látni, csak kissé csorba. De ettől még nem kell kidobni, kedvesem, még használható.
Megzavarodva pillantok rá, de biccentek és szót fogadok. Kitöltöm, majd felszolgálom… s utána zavartan állok.
- Mire vársz, kedvesem? – szól rám. – Hopp-hopp, irány dolgozni. A kastély igen koszos, ne lopd a napot, hanem dolgozz fürgén! Irány kifelé, mindent megtalálsz a folyosón, amire szükséged lehet. Rövid a nap, és kevés az időd.
Zavartan biccentek, magamhoz fogva a tálcát sietek ki. Igazából meglehetősen tanácstalanul állok a kezdetek előtt… ilyet még nem csináltam. De hát… essünk neki.
Feltételezve, hogy a legtöbb időt a most még kellemetlenül koszos konyhában kell töltenem majd, lefelé veszem az irányt, kezemben a vödröt himbálva.
Hát nem lesz egyszerű.
Felkötve a nehéz szoknyámat, hogy könnyebben tudjak sürögni, nekilátok némi szisztematikus rendet tenni. Nem is olyan nehéz, és addig sem gondolok semmi másra. Még valahol élvezem is a dolgot, hasznosan foglalom el magam.
Kisikálok mindent, majd elmosom az edényhalmot… a hozzávalók nehéz zsákokként torlaszolják el az utat, azt is elhúzom, kisebb csuprokba töltöm, hogy kéznél legyen. A végén felsikálom a talajt, és az eredmény, ha nem is tökéletes, látványosan javult.
És minden nap. Bár minden egyes főzés heves szívdobogások közepette telik, hiszen ez a terep ismeretlen, és nem hinném, hogy Rumpeltiltskin a szokásos mosolyával fogadná, ha merő véletlenségből és ügyetlenségből ételmérgezés fenyegetné.
Napközben minden rendben van. Elfoglalom magam, nem olyan nehéz, hiszen sok a tennivaló, egyre feljebb jutok, egyre több érdekes szobát fedezek fel munka közben. De az esték… Borzalmasak. Hiányoznak a szeretteim, a családom és a barátaim… az otthonom. Megalázva és egyedül érzem magam, összekuporodva minél kisebbre a cellámban. Szégyellem, ahogy kinézek. Hiába figyelek, az ember takarítás közben akaratlanul is… elkoszosodik.
Lassan a mindig makulátlan Rumpelstiltskin elé is szégyellek majd állni.
És minden este hangos dörrenéssel vágódik rám az ajtó, hogy halkabb nyikorgással nyíljon ki a zár. Minden este be vagyok zárva, mint egy állat, és csak a gonosz manó sanda, kárörvendő pillantása mellett léphetek ki ebből a lyukból. De mindig visszafojtom, ami a nyelvemre tolódik.
Amikor épp szólásra nyitná a száját, üvegcsörrenés fojtja belénk a szót. Felkapom a fejem; kivételesen nem az én ügyetlenségem miatt van ilyen baljósló hangzavar.
Rumpelstiltskin tekintete megvillan, majd sebesen felfelé siet, én pedig felmarkolva a ruhám elejét sietek utána.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni, kedvesem? – zendül a manó hangja, én pedig belesek a nagyterembe. Egy férfi…? Itt? Önszántából?
Aggódva nézek Rumpelstiltskinre – bele se merek gondolni, mi lesz itt. De az idegen igencsak magabiztos, miközben egy gyönyörű üvegpálcát csúsztat a hátán levő tegezbe.
Aztán egy nyilat céloz a manó szívére.
- Nem lesz gond… Ez az íj mindig célbatalál - vigyorodik el, sóhajtva – Imádom a varázslatot.
Kikerekedett szemmel nézem, ahogy a fehér tollú nyíl leír egy kört, aztán a hirtelen felbukkanó Rumpelstiltskin szívébe fúródik. Felkiáltva futok felé.
- Én is! – harsan a végtelenségig gúnyos kacaj, miközben megjelenve a tolvaj előtt kirántja a mellkasába fúródott nyílvesszőt. Meghökkenve meredek rájuk, halálsápadtan. Ó, jaj ne. Forral valamit. – Hát nem tudtad? Minden varázslatnak ára van! És a tied… én leszek – villan fenyegető, sötét tüzű mágia a sötétarany szemekben.
Összepréselem az ajkaim, aggódón ráharapva. Mire készül, mit akar tenni? Hiszen a férfi.. lopni akart tőle, de… de miért? És miért pont azt?
Nem érzem hogy csak úgy… valami, valami nincs rendben! Biztos van valami jó oka, hogy így cselekedjen!
Úgy érzem, ő nem rossz ember… ahogy Rumpelstiltskin se olyan gonosz szörnyeteg, mint amilyennek szeretné beállítani magát.
|
| Andro | 2014. 01. 17. 09:40:12 | #28953 |
Karakter: Rumplestiltskin/Mr. Gold
Megjegyzés: (drága Belle-emnek)
Az emberek olyan ostobák. Mint ez a király is, ez a Maurice. Az ogre háború elkerülhetetlen volt az országában, erre tőlem kér segítséget. Még aranyat is küldött, holott nekem valami más kell. Valami, amit már régen kiszemeltem magamnak. Három napig váratom, mire végre hajlandó vagyok elmenni hozzá. Már biztosan lemondott rólam, de nem érdekel. Én szabom a feltételeket az alkukban, nem a hitvány emberek, akik annak idején rám tapostak. Most hatalmasabb és félelmetesebb vagyok mindenkinél, aki valaha élt ezen a világon.
Jó esetben nem tennék eleget egy ilyen alkunak, de amit én akarok, az különleges, és értékes. Semmi kedvem lemondani róla, így végül három nappal a levél érkezte után úgy döntök, ideje tiszteletemet tennem abban a kis isten háta mögötti királyságban, amelynek a nevét sem tudom. És nem is érdekel.
Nem nehéz átjutnom az őrökön, hiszen vakok és süketek mindenre és mindenkire. Majd megdöngetem a vastag faajtót, amely a trónterembe vezet, és mire az őrök kinyitják, én már régen a király trónján ülök. Elégedetten nézek végig a meghökkent arcokon. Igen, elég hatásos belépő volt, nem mondom.
- Küldtetek egy üzenetet. Valami olyat, hogy „Segítség, Segítség, mindannyian meg fogunk halni! Meg tudsz menteni?” – mondom magas hangon, és nevetek. Szemeim megvillannak. Látom, hogy a király a lányát a háta mögé tolja. Pedig pont ő kell nekem, miatta jöttem ide és vállalom az egészet.
Az egyik lovag fegyvert szegez rám, mire én gúnyos elégedettséggel tolom el a pengét. Micsoda egy ficsúr.
- Nos, a válaszom… Igen. Meg tudlak – mosolygok sötéten. – De persze ára van.
- Elküldtük az ígéretet az arannyal! – húzza ki magát a király. Olyan balga és ostoba. Az arany számomra semmit sem ér.
- Áá, de tudod… én készítem az aranyat – kuncogok, összeütve az ujjaimat. - Amit én akarok, az más, egy kissé, különlegesebb. Az ár, amelyet kérek. Ő – mutatok a lányra az arany ruhában. Csinos hölgyemény, hosszú, gesztenyebarna haj, égszínkék szemek, csinos pofika, és az a ruha olyan rajta, mintha rá öntötték volna. Kecses teremtés, és bátornak tűnik.
A ficsúr azonban a háta mögé tolja, mintha ezzel bizony megvédhetné tőlem. Nevetséges.
- Nem! – vágja rá a király.
- A fiatal hölgy már az én jegyesem! – jelenti ki a lovag büszkén.
- Nem kérdeztem, hogy el van-e jegyezve – ironizálok. Kit érdekel holmi jegyesség? – Nem szerelmet keresek – gesztikulálok, miközben beszélek–, hanem házvezetőnőt a hatalmas birtokomra. Ő… vagy nincs alku.
- Kifelé! – mordul fel a király – Tűnj el!
- Ahogy kívánod – mosolyodom el minden lelki nyugalommal, majd elindulok kifelé. Ha nincs alku, akkor nincs alku, bár sejtem, hogy nem lesz ilyen egyszerű a dolog. És valóban, megint igazam van.
- Ne, várj! – kiáltja a lány, én pedig megfordulok. Hm… bátor leány, ha elém mer állni, dacolva az apja és jegyese akaratával. Büszkén és bátran néz a szemembe, én pedig egy pillanatra elveszek azokban a kék íriszekben. Egy pillanatra. - Elmegyek veled.
- Ezt nem hagyom! – horkan fel a piperkőc, de a lány leinti.
- Nem rendelkezhettek a sorsommal! – mondja a lány határozottan. Én közben hangosan kuncogok. Az alku mindjárt megköttetik, és ő velem jön. – Elmegyek…
- Ez mindörökre szól, kedves – hunyorítok jókedvűen. Vagyis élete végéig.
- A családom… a barátaim… nem esik bántódásuk?
- A szavamat adom – hajtok fejet, még meg is hajolok kicsit, de csak amolyan színpadiasan. Mindig állom a szavam, ezt mindenki tudja.
- Én is. Veled megyek… mindörökké.
- Áll az alku! – vágom rá jókedvűen, és még kuncogok is hozzá.
- Belle… Belle! Nem teheted ezt! Belle, kérlek – lép oda a vén férfi. Hát igen, most már visszakozna, de az alkut nem vele kötöttem. – Nem mehetsz el ezzel… ezzel a szörnnyel! – Ez azért fájt!
- Papa… Gaston… - néz rájuk. – Ez már eldöntetett.
Mielőtt még bárki bármit mondhatna, Belle mellé lépek, hogy megakadályozzam, nehogy valaki ismét megpróbálja lebeszélni őt. Az alku megköttetett, nem tehetnek semmit.
- Tudod, igaza van – mondom gúnyosan. – Az alku: megköttetett. Ó… és gratulálok a kis „háborútokhoz” – nevetek fel, mialatt elindulunk kifelé. A kezemet Belle derekára teszem, hogy még csak véletlenül se akarjon visszafordulni, majd elhagyjuk a tróntermet.
~*~
A kastélyomba teleportálunk, ami úgy tűnik, meglepi Belle-t, de nem törődöm vele. Végigvezetem a kastélyon, mialatt ő ide-oda bámészkodik.
– Hová viszel? – kérdi, amikor az étkezőn vezetem át.
– A szobádba, kedvesem – kuncogom, miközben pontosan tudom, hogy nem egy szobát fogok adni neki. Sokkal inkább…
A tömlöc felé vezetem, miközben ő egyre idegesebb, én azonban egyre jobban szórakozom az egészen. Főleg azon, hogy vajon hogy fog reagálni, ha meglátja a ”szobáját”. Végül megállok az egyik ajtó előtt, és egy intéssel kinyitom. Belle gyanakodva jön utánam, majd benéz, aztán rám pillant.
– Mi ez?! – kérdi, a hangjában érezhető az ijedtség.
– A szobád – vihogok, és belököm, majd nemes egyszerűséggel rázárom az ajtót.
– Engedj ki! – kiabál kétségbeesetten, mire én csak felnevetek, és egy apró táncot járok. Aztán elvonulok az étkezőbe, ahol a rokkám is van.
Az éjjelt fonással töltöm, és közben azt hallgatom, ahogy Belle előbb kiabál, majd sírni kezd. Ez a nő ki fog készíteni, de most még nem törődöm vele. Majd megszokja, hogy nálam nem úgy mennek a dolgok, ahogy odahaza a palotában. Itt nem kap meg mindent, amit akar. És megvannak vele a magam kis tervei. Végül aztán nagy sokára csend borul a kastélyomra, és csak a rokka egyenletes nyikorgása hallatszik. Szeretek fonni, az mindig elfelejtet velem minden rosszat, amit a múltban átéltem. De akkor is csak egy ok miatt csinálom mindezt, hogy megtaláljam Bae-t. Hiszen a fiam elveszett, átment egy kapun, és meg kell találnom. Ő a mindenem, nélküle semmi vagyok, vagy annál is kevesebb. Nekem csak ő maradt ezen a világon, muszáj megtalálnom őt, de addig még hosszú az út.
Élvezettel hallgatom a rokka hangját, és azt is örömmel érzékelem, hogy Belle valószínűleg végre álomba sírta magát. Vele is megvan a célom, elvégre másképp miért hoztam volna ide? Kell valaki, aki rendben tartja a kastélyt, amit egyébként varázslattal is megoldhatnék. És úgy láttam, ő nem fél tőlem, bátor teremtés és igen merész. Jobb lesz szemmel tartanom.
~*~
Csak reggel engedem ki a cellájából, hogy reggelit készítsen nekem. Mialatt behozza a teát, elmondom neki a tennivalókat.
– Te fogod felszolgálni az ételem és a teám – mondom, mire bólint. – Te fogod takarítani a házat, leszedni a pókhálókat, mosni a ruháimat, fényezni az ezüstöt.
– Igenis – hallom az udvarias választ, amint elkezdi kitölteni a teát. Ekkor eszembe jut valami, amitől talán megijed.
– És te nyúzod meg a gyerekeket, akiket a bőrükért vadászok le – teszem hozzá kedélyesen, mire Belle leejti az egyik csészét. – Ez csak vicc volt – kuncogok fel. A lány megkönnyebbülten sóhajt, majd leguggol a csészéért.
– Ez… ez eltört – mutatja fel nekem, mialatt minden mozdulatát figyelem. – Alig látni… látod? – pillant rám félve.
– Ez csak egy csésze – vonok vállat egyszerűen. Mit törődik ennyit vele? Nem ér sokat az egész. Már tenné vissza a tálcára, de megállítom. – Tölts a töröttbe nekem! – mondom nevetve, mire értetlenül néz rám. – Hiszen alig látni a törést, csak kissé csorba, de ettől még nem kell kidobni, kedvesem. Még használható.
Belle bólint, bár látom, nem érti a dolgot. De megteszi, amit parancsolok neki. El kell ismernem, hogy mikor megkóstolom a teát, kellemesen csalódom. Azt hittem, hercegnő létére a vízforralás is nehezére esik, de szemmel láthatóan talpraesett teremtés, de ezt nem fogom neki hangosan megmondani. Aztán ránézek, mert még mindig mellettem áll.
– Mire vársz, kedvesem? – kérdem. – Hopp-hopp, irány dolgozni. A kastély igen koszos, ne lopd a napod, hanem dolgozz fürgén! – nevetek rá. – Irány kifelé, mindent megtalálsz a folyosón, amire szükséged lehet. Rövid a nap, és kevés az időd.
|
| Andro | 2014. 01. 13. 10:28:27 | #28901 |
Karakter: Rumplestiltskin/Mr. Gold
Megjegyzés: (Belle-nek) VÉGE!
Sajnálom, de nem várok tovább.
|
|
