 Karakter: Kazawa Akito
Megjegyzés: Lufiiik
Az élet egy tiszavirághoz hasonlít. Hamar elillan, de a szépsége sosem múlik. Értéke talán csekély, vagy talán csak annak tartják az emberek. Ó igen, az emberek. Én is annak tartottam és rájöttem, hogy elrepült minden, hogy került el engem igazából az a nagybetűs Élet. Elfecséreltem üres panaszkodásra, hogy másnak könnyebb, hogy másnak mindent a feneke alá tolnak, azonban ahhoz, hogy meglehessem mindenem az én fenekembe toltak. Mily irónia, talán ezért mosolyogtatott mindig is meg a gondolat. Hiszen senki nem emlékszik majd rám, ki voltam, mit tettem, egész életembe nem voltam más csak egy tárgy. Politikusok, ügyvédek, doktorok, maffiózók tárgya, akiknek elég pénzük volt, hogy pár órára birtokolhassanak valamit, kiszakadhassanak a szürke vagy talán túl tarka hétköznapjaikból. Csak egy óráig ne sírjon a gyerek, vagy ne panaszkodjon az asszony, milyen ritkán látja is hozzá hű férjét.
A látszat. Manapság ebben a mocskos valóságban csak ez a fontos. Minden csak egy státusz szimbólum, a kocsik, a technikai eszközök, akár az emberek is. Eladtam magam, a lelkem, és ez már visszafordíthatatlan.
És a legnehezebb bevallani saját magamnak, hogy szeretem mindezt.
**
A gőzölgő fürdővízben mosom tisztára magam, a levegő jázminnal és vaníliával teli. Mély és erős illatok cikáznak a levegőben, szinte harapni lehet. A hajam enyhén hullámosodik a gőz hatására, még ha fel is van csatolva, pár rakoncátlan kósza tincs kiszabadul a fogságából. A fürdő szivaccsal finoman dörzsölöm végig a lábam a karom és a testem. Tisztának kell lennem, hogy aztán újra összemocskolhassanak. A luxust kínálom, ezért a mennyt kell adnom minden megrendelőm számára. A csodálatukért élek, no meg persze nem utolsó sorban a pénzükért. Vagy csak egy vágott szeművel akarnak dugni, már a fene tudja.
A törölköző lágyan takar be, természetesen ez is a legjobb minőségű, szinte cirógatja a bőrömet. A hajam leengedve fésülöm ki gondosan és nézek bele a gőztől elhomályosult tükörbe, így legalább csak egy kicsit nem látom teljesen ki is vagyok valójában. Oda képzelhetek bárkit. Bárkit, akárkit, aki mondjuk őszintén szeret, akit őszintén szeretnek, minden feltétel nélkül. Aki a konyhában tevékenykedik, mos, főz, takarít és ujjait már kicsit kikezdte a fertőtlenítő. Most a tükörben átlagos vagyok, annyira átlagos. i
Végigmaszatolom a tükröt az ujjaimmal…
Most már újra az lehetek, aki valójában vagyok, luxusprostituált. A legkedvesebb selyem kimonóm öltöm magamra, amitől a bőröm sápadtan ragyog, akárcsak a holdfény. Finoman púderezem magam, majd ajkaimra egy kevés vörös fényt kenek. Ma éjjel valakinek a leghamisabb gésája leszek, egy sápadt vörös álom.
**
Furcsa, de már kiismertem az üzleti köröm, azonban a mostanit homály fedi. Nem tudom ki ő, mit szeret, mit vár el tőlem, csak azt, hogy mocskosul gazdag lehet, hiszen mocskosul sok pénzt fizetett értem. Legalábbis a közvetítőm szerint, amit még a bankszámlámon nem láttam, biztos megpróbál egy kis jusst lefölözni belőle, de abból úgy sem adok. Messzire elérnek a karmaim, hiszen rengeteg könyvelőt ismerek. Milyen jó is, ha az ember már ilyen régóta a szakmában van, ismeri a kiskapukat, a lehetőségeket, képes elvágni azokat. Főleg, ha rólam van szó. Nekem csak egyetlen szerelem maradt és az a pénz, amit azok fizetnek, akik élvezni és szórakozni akarnak egy kicsit.
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ennek a titokzatos idegennek ma estére szerelmet ígérjek, kicsit másként. A parfümös üvegcsém felemelve nyomom meg az adagolóját beborítva magam a csodás illattal, és minden bűnnel.
**
Nem sokkal később már kopogtat is a komornyik az ajtón. A szívem az izgalomtól talán dobban egyet, de már minden annyira rutinosan megy, hogy megkérdőjelezem ezt a szűzi izgalmat is. Vajon valós? Vagy csak az elmém űz velem torz és buta játékot, hogy még mindig normálisnak, tisztának találjam magam?
Nem tudom, nem is akarom tudni.
A tökély előszelével indulok ki a szobámból végig egy hosszú folyósón. Lassan, nyugodtan lépdelek, méltóságteljesen, talán egy csipetnyi arroganciával az orrom hegyén, hiszen első osztályú áruként vagyok itt jelen. De mikor kiértem a hallba, minden olyan zaklatottá vált. Mintha még soha sem gyakoroltam volna eleget, kiestem a ritmusból, félre hallottam a zenét. Ott állt a függönynél, szoborként, résnyire elhúzva azt és kilesve, beengedve a Napfényt ebbe a bűnbarlangba. De mégis annyira gyönyörű volt ez a kép. Talán egy arisztokrata volna, hisz fehér kesztyűt hord? A haja lazán összefogva omlik a hátára, az a tejfölszín haja. A levegő körülötte hűvös, mégis bennem forr valami, valami nálam nagyobb, ami miatt az ajkam szorosan harapom, mint egy kisgyerek. Izgulok, izgalom. Biztosan igazi, végre érzem, a hamisítatlan izgalmat. Csöndesen áll, meg sem szólal, rideg, akár a jég, de én most mégis fázni akarok.
Mocsokmód fordul meg, törve meg a csodám. Csak vérrel telt ajkaim jelzik izgalmam nyomát, tisztelettudóan meghajolok, de a szemei jeges késként marnak belém, már-már szaggató a fájdalom, ahogy figyel, csendesen. Nem adhatok lejjebb, nem lehet belőlem remegő kurva?! Kapd már össze magad, Akito.
- Üdvözlöm Önt a Gyönyör Kapujában! –köszöntöm illedelmesen, a formalitásokat betartva, amíg meg nem engedi a tegezést.
Szóra se méltat. Se egy megjegyzés mily gyönyörű vagyok, se egy rohanó, elfúló hang, hogy induljunk már. Lebénít a csönd most már. Talán nem érdeklem?!
|
