 Karakter: Tsuzume Sumiya
Megjegyzés: ~ Kínzottkámnak
Fáj. Kegyetlenül fáj, szinte széttép, marcangol, kínoz ez az érzés. Imádatos, utálatos. Akár egy szöges ágy, melyen feküdni kín, akár egy testen átvezetett karó, úgy szúrja át szívemet ez az érzés, amit irántad érzek, én kicsi, kicsi, kicsi Farfallám. Kristályként csillogó, fájdalomtól terhes könnyeid egyszerre olyanok számomra, mint szomjazónak egy cseppnyi víz, alkoholistának egy nyalintásnyi abszint, s mint élni akarónak egy pohárnyi méreg. Öl, pusztít, Pokolba taszít. Kell, muszáj, hogy érezzem ezt a fájdalmat, ezt a kéjes gyűlöletet irántad, ha máshogy nem, hát így örökké emlékeidben élhetek majd, ha már én nem leszek, akkor is.
Senki sem tud téged úgy szeretni, ahogy én szeretlek téged. Ilyen őrjítő, őrjöngő szerelemmel, ilyen szenvedéssel, kínnal. Ahogy téged pusztítlak, úgy hal meg lelkem egy-egy darabja minden egyes kimondott szavam, ártó tettem után, de nem tudok ellenállni ennek a fájdalomnak, ennek a gyönyörnek. Elértelek, hát már sosem eresztelek! Csak te tudsz majd megölni engem, csak te tudsz leállítani.
Ha már elég erőd lesz, meg kell tenned, különben sosem szabadulhatsz már tőlem. Nem engedlek el, hiába halok bele minden egyes veled töltött napba, hiába téped ki szívemet minden egyes könnycseppeddel, szenvedő sóhajoddal, sikolyaiddal.
Szeretlek. Annyira szeretlek, hogy az már fáj, annyira, hogy legszívesebben két kezemmel tépném ki szívedet, s tenném egy tartályba az ágyam mellé, hogy így bizonyosodjak meg, te örökre az enyém maradsz, rajtam kívül senki másnak nem adod se szívedet, se lelkedet, se testedet. Te az enyém vagy! Csak és kizárólag az enyém.
Senki sem tud téged úgy kínozni, ahogy én teszem. Senki sem tudja magát oly mélyre berágni magát lelkedbe, és testedbe egyaránt, ahogyan én tettem. Így legalább, ha lesz elég erőd nekem ellenállni, megölni, bosszút állva irántad érzett mérhetetlen szerelmemen, sosem fogsz elfelejteni. Emlékem örökké beléd égett, nem ereszt, ahogy én sem. Immár örökre az enyém vagy, és én a tiéd. Minket senki, még a halál sem választhat szét. Csak te magad.
Szerelmem, akár egy szöges ágy. Mar, tép, szétszakít. Engem is, téged is. Ez egy ilyen szerelem. Gyűlöletes, gusztustalan, undorító szerelem, mely egész lényemre rátelepedett, el nem enged. Hiába sikálom testemet, hiába ordítom át évek óta éjszakáimat, hiába imádkozom, nem enged. Tiéd a szívem. Még mikor könyörögsz, se tudlak elengedni. Magamtól képtelen lennék elereszteni, átengedni valaki másnak. Nem, soha!
Az enyém vagy!
Az enyém vagy!
Az őrületbe foglak taszajtani, ahogyan te is tetted velem. Egyetlen pillantásodtól a Pokol legmélyebb bugyraiban találom magamat, egyetlen csókodtól a menny legédesebb ambróziáját ízlelem meg mocskos, undorító lény létemre. Gyűlöllek. Gyűlöllek, s szeretlek. Ezek az ambivalens érzések szívemet kínozzák, legszívesebben, ahogy a tiédet, sajátomat is kitépném. Hányok magamtól, ezektől az érzésektől.
Tíz hosszú év. Tíz szégyenteljes, undorító év, tíz, oly sok kínzással, fájdalommal eltelt év.
Mi lesz ebből a szerelemből, ebből a gyűlöletből, mondd? Mikor ölsz már meg végre?! Mikor?!
Akkor, mikor már teljesen elveszítem fejemet, és én magam öllek meg puszta kézzel?! Mikor elhatalmasodik rajtam ez az őrült, undorító szerelem, és kitépem szívedet, hogy az enyém lehessen?! Mikor magammal rántalak a szakadékba, hogy együtt haljunk meg, hogy a halál után is az enyém maradhass?!
Mondd, mikor?!
- Szeretsz? – Kérdésem megszokott, hideg. Csak én érzem ki hangomból a hisztériát, a rettegést, a pánikot. Mindig hazudik, mindig megnyugtat. De mi van, ha egyszer lesz ereje igazat mondani?! Mit teszek, ha kérdésemre nem igennel, hanem nemmel felel?! Mit fogok tenni vele? – Mondd ki, hogy csak az enyém vagy! Az én tulajdonom, az én terhem! Senki másra nem támaszkodhatsz, senki mást nem terhelhetsz! – Utasításomra nem felel, lehajtja fejét. Sosem néz a szemembe, de ma oka is van rá. Súlyos, súlyos oka. Ma megint nem fogadott szót. Hiába véstem bele agyába, hiába kínoztam bele testébe, most sem fogta föl: a tanárokon kívül senki mással nem beszélhet az iskolában. Megtette, láttam.
Őrületem késztette legújabb szokásom figyelni őt. Nem tudja, nem tudhatja, de a szobámban távcső van, a távcső az iskolájára néz. Szemmel tarthatom. Ő az enyém. Csak az enyém!
Megnyalom talpát, megcsókolom lábujját.
A mi kis rituálénk.
Az első alkalom. Az első alkalom minden ember életében emlékezetes. Mikor először kimondta, hogy szeret, s hogy az enyém, csak az enyém, még nem gondolta, mi lesz ebből. Ő csak azért tette, mert én megtettem, amire ő kért: megnyaltam a talpát, pedig cipő volt rajta, s lábfejét is megcsókoltam. Kimondta. Ahogy azóta minden egyes alkalommal, mikor így megnyalom, megcsókolom lábacskáját.
A mi kis rituálénk.
- A tiéd vagyok, szeretlek. – Érzelemmentes hangjára a hideg is kiráz, de megnyugszom. Hát még nincs elég ereje ellenkezni. Még az enyém. Még nem öl meg.
- Ha bárki is hozzád nyúl… ha bárki akár csak egy ujjal is hozzád érhet, megöllek! Nem erőszakolhatod rá másra magad! – Érveléseim egyre zavarosabbá válnak, szinte már nem s tudom, miket beszélek. Hogy nem veszed észre hazugságaim?! Hogy nem veszed észre, hogy csak magamnak akarlak, hogy hazudok neked, s hogy ellehetítlenlek téged mindenkitől, csak hogy az enyém lehess?! HOGY?!
Ennyire naiv lennél? Ennyire ártatlan, és gyenge? Vagy egy ördög, egy démon, egy kéjelgő incubus volnál, ki angyal testben elraboltad szívemet, s egyre mélyebbre, és mélyebbre taszítasz a Pokolba, míg végül megöllek, és aztán megölöm magamat is, hogy aztán jutalmat kaphass Lucifertől?
Nem, te nem lehetsz ilyen. Az én kis Pillangóm, az én kis szépséges szerelmem nem lehet ilyen. Ő ártatlan, ő édes, ő bájos, kedves, illedelmes. Ő csodálatos.
El kellene engedjelek, tudom. Nem foglak sohasem elengedni, tudom. Ölj meg, hogy szabad lehess! Csak annyit kell tenned, hogy megölsz, semmi mást. Csak… ölj meg, nehogy fordítva legyen.
Szeretlek.
Gyűlöllek.
Teljes szívemből, teljes lelkemből.
Ha elengedném a kezét… elfutna, ebben teljesen biztos vagyok. Utál engem, gyűlöl engem, s ez így van jól. De nem engedem el. Nem engedhetem el, képtelen lennék rá. Ha elereszteném… ha elereszteném… nem. Nem fogom elereszteni. Ha szökni akar, ha el akar tőlem futni, csak tessék! De csak a halálom után teheti meg.
- Kérlek, Sumiya, engedj el holnap! Nem tehetem meg, hogy nem megyek el a mostani klubfoglalkozásra sem! – kérlel. Finom, lágy hangja elolvaszt, föléget. Kérésére mégis őrjöngő düh fog el; még hogy elengedjem valahová, hogy még ennél is kevesebbet láthassam?! Hogy még több ember között lehessen, sőt, még több férfi között lehessen?!
Nem! Soha!
Be akarom zárni.
Nem csak délutánonként, eltűntetve őt a fakultatív klubfoglalkozásokról, hanem örökre. Bezárni. Nem ereszteni. Nem engedni mások közelébe. Bekötném szemeit, amikkel rajtam kívül oly sok embert lát, de rám nem mernek tekinteni. Anyámékra csodálattal, szeretettel tekintenek – rám miért nem tudnak? Szeretettől csillogó, boszorkányosan varázslatos kék szemecskék… Legszívesebben kivájnám őket, és egy kristályüvegbe tenném, és csak csodálnám, és csodálnám őket. Borzongatóan csodálatos, kék szemecskéi csak az enyémek lennének, csak engem látnának. Hát nem volna meseszép?
Felvágnám mellkasát, hogy láthassam, mit érez, mi van benne. Levágnám ujjait, amikkel papírokat, más embereket fogdoz önszántából, s engem csak kényszerből. Száját kipeckelném, hangszálait elvágnám. Csak nekem beszélhet, csak nekem sóhajtozhat, sikíthat.
Csak engem szerethet.
Szeretem.
Gyűlölöm.
Vajon ő is így érez irántam?
Nem, az kizárt.
Ő csak gyűlöl. Gyűlöl, s megvet, de még nincs meg az ereje ahhoz, hogy elszakadjon tőlem. Túlságosan beleittam magam bőrébe, testének, lelkének minden egyes milliméterébe.
|
