Tudom, hogy tisztában van vele, miféle fordításhoz kérem a segítségét, és miért. Azt is tudom, hogy mennyire nem szereti ezeket, de nem tagadhatom meg a gazdám parancsát, márpedig õ utasított rá, hogy ezt is tanítanom kell neki, ha unja, ha nem. Olyan pedig nincs, hogy ezeket a családi viszonyokat felvonultató írásokat ne unná. Meg tudom érteni...
Nem szívesen erõltetem tehát, de azért a veszélyes hobbijánál talán jobb. Ráadásul igyekezett titokban meglógni, rosszul létre hivatkozva még a reggelit is kihagyta, de hiába hajlamos a betegeskedésre néha, nincs az az isten, hogy minden második reggel beteg legyen. Ismerem már a trükkjeit.

- Túl jól ismersz… - sóhajtja, és engedve kérlelõ pillantásomnak, letesz a mai hegymászásról. Mosolyogva nyugtázom a dolgot, és magamban elhatározom, hogy ezért ma csak kicsit fordítunk, és utána érdekesebb vizekre evezünk.
- Persze, hisz szinte én neveltelek! – nevetek föl, tudva, hogy nincs senki a közelben, aki elõtt ez nem lenne ildomos.  
- Jól van, jól van, menjünk! Csak a fordítást ne! Kérlek, csak azokat ne! Nincsen semmi kedvem megint a családi kapcsolatokat tanulmányozni… - kérlel kistányérnyi szemekkel, pont úgy, ahogy pici gyerekként.
- Honnan tudod, hogy azt kellene fordítanod? – kérdezek vissza meglepetten. Biztos vagyok benne, hogy nem mondtam pontosan mit kéne, és a címeket se láthatta a papírosokon.
- Te neveltél, ismerlek! – nevet fel ezúttal õ. Elmosolyodom, de egy pillanatra elönt a szomorúság, mikor rájövök, hogy ez így mennyire nem igaz. Viszont azt egyáltalán nem akarom, hogy azokat az oldalaimat is megismerje, amik miatt megutálhat.

- Na gyere, menjünk hátra a lugasba – zökkenek vissza, elûzve a kellemetlen gondolatokat. Egy pár pillanatig mintha kérdezni akarna valamit, de aztán látva, hogy lassan elindulok, inkább gyorsan beér.
- Ott tartottunk, hogy ugye nem a családi kapcsolatokról fogunk fordítani, hanem...
- Sajnálom Caius, egy egészen kicsit azokkal is foglalkoznunk kell – fordulok felé bocsánatkérõen, mire elfintorodva, drámaian felsóhajt.
- De csak a te kedvedért! – mormolja végül, én pedig mosolyogva simogatom meg a fejét. Mivel õ a magasabb, ha csak egy egészen kicsivel is, fel kell nyúlnom, és nem néz ki valami elegánsan a jelenet, de nem érdekel.
- Köszönöm!

Az olajfák alatt telepszünk le végül, és Caius kelletlenül ugyan, de figyelmesen fordítgatja amit elé tolok. Sokáig azonban nem kötik le az efféle írások, így mikor már eléggé csapongnak a gondolatai, félre tolom a papírosokat.
- Oké, mára elég lesz ezekbõl. – Megmosolyogtat a megkönnyebbült sóhaj, és felragyogó tekintet, melyek szavaimat követik. – Cserébe, hogy hajlandó voltál figyelni rájuk, most eldöntheted, mirõl tanítsak.
Eltöpreng kissé, és ebbõl tudom, hogy nem találomra vágja majd rá a legkönnyebb dolgot ami az eszébe jut, hanem tényleg olyat fog kérni, ami érdekli, és amit szeret.
- Mesélj a görög istenekrõl, a... hazádról – böki ki végül, kissé bizonytalanul téve hozzá az utolsó szót, mintha a reakciómtól tartana. Nem mondom, hogy nem lepõdök meg, és valószínûleg a tekintetemben is lehet valami, mert hirtelen visszakozni kezd. – De ha nem szeretnél, elég az istenekrõl beszélni! Ne haragudj, ha elszomorítottalak!
- Ne aggódj – borzolok a hajába szelíd mosollyal. – Nem állítanám, hogy nem hiányzik Görögország, de talán pont ezért, szívesen mesélek róla. Amúgy is érdekes tananyag a többi kultúra megismerése is. A római pedig nagyon sokban hasonlít hozzá.

- Igen, emlékszem rá, hogy meséltél az azonos, de más nevet kapott istenekrõl – bólint komoly tekintettel, ahogy mindig hallgatni szokta a tanításomat.
- Úgy van – mosolygok rá, és folytatnám, de újabb kérdés jut eszébe.
- Melyik istenetek a legkedvesebb számodra?
- Athéné – felelem hezitálás nélkül. – Nálatok Minerva testesíti meg azokat az értékeket, amiket õ képvisel. Mindig hozzá imádkoztam legtöbbet. Szerettem is volna ellátogatni Athénbe – teszem hozzá kissé elmerengve, és egy pillanatra az eget figyelve, elveszem az emlékeim közt.
- Cassander... – suttogja Caius, megfogva ölemben pihenõ kezemet. Összerezzenve térek vissza a jelenbe, és elszomorodó arcát látva, bánom a merengésem.
- Ne haragudj, kicsit elgondolkodtam – mosolygok rá, majd hogy lássa, tényleg nincs semmi bajom, gyengéden kiszabadítom a kezem az övéibõl, és hajamba túrva simítom el szemem elõl tincseimet.

- Most is tisztelheted a saját isteneid! – jelenti ki hirtelen. Megriadva pillantok körbe, de szerencsére senki sincs a közelben, aki hallhatta volna.
- Caius, taníthatok róluk, de õk már nem az én isteneim! – pillantok komolyan a tekintetébe. Még ha én továbbra is õket tisztelem, kötelességem gazdám utasítását követve, a római isteneket imádnom. Elég ha én tudom, hogy ez csupán látszat.
- Látom a szemedben, hogy ez nem igaz. – Elkerekednek a szemeim, ahogy az arcát fürkészem. Tisztában vagyok vele, hogy kivételesen éles eszû fiú, de azt hittem megtanultam elrejteni az érzelmeimet a hosszú évek során, õ mégis könnyûszerrel látott át rajtam.
- Nézd Caius – sóhajtom csendesen. – Távol vagyok az otthonomtól, így alkalmazkodnom kell. Még szerencsésnek is mondhatom magam, hisz a két kultúra közel áll egymáshoz. Nevek csupán, melyek különböznek az isteneinknél.
- Én nem tekintelek rabszolgának! – emeli fel a hangját, kimondva azt, amit szép szavakkal kerülgettem.

- Caius! – tapasztom a kezem kétségbeesetten a szájára. Szörnyen jól esnek a szavai, de ha az apja fülébe jutnak... Nem magamat féltem, hidegen hagy, mit tenne velem, de azt nem akarom, hogy õt is megbüntesse a lázadozás miatt. – Szívbõl köszönöm, de ne mondj ilyeneket! Bajt hozol a saját fejedre.
Látom a szemében, hogy tiltakozna, így szinte könyörgõ pillantást vetek rá, és csak akkor húzom el a kezem, mikor beletörõdõen biccent.