|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Nanami Hyuugachi | 2013. 10. 12. 15:25:06 | #27602 |
Karakter: Hanna Elizabeth Jo Bonneville/Másoló (kitalált karakter)
Megjegyzés: Árnyékomnak
Rossz álmom van, melyben az olyanok, mint én, szintén helyet kapnak. Az álmomban szerepel egy mágneses pali is, aki megtámadott minket és nem tehettem semmit sem, hogy megvédjem az ittenieket. Felriadok és fel is ülök az ágyon. Körbe tekintek és tele vagyok mindenféle tappanccsal. Az egész szoba ezüstben pompázik, és fémes borításúak a falak. Bár az is lehet, hogy minden csupa fémből van. Egy vörös hajú, magasabb nő áll az ágyam mellett. Ugyan az-az érzésem van nála is, mint a kopasz fejű, tolószékes hapsinál.
- Szervusz. Jean Grey vagyok. Az itteni orvos és minden ilyesmiért a felelős. – mosolyodik el kedvesen.
- Szia. Hanna vagyok. – mutatkozok be. Elkezdem levenni magamról a tappancsokat, de megállít.
- Kérlek, ne szedd le őket. A professzor nem sokára jön és beszélni akar veled.
- Minek kellenek hozzá a tappancsok?
- Hogy ellenőrizzék az állapotod. – gurul be a professzor. – Gondolom most sok kérdés vetődött fel benned a kilétedről.
- Igen, de maga honnan tudná megválaszolni? – nézek egyenesen a szemébe.
- Olvashatok a fejedben és megtudhatod az igazat a kérdéseiddel kapcsolatosan.
- Rendben. Mit kell tennem? – kérdezem figyelmesen.
- Csak feküdj az ágyra és hunyd le a szemed. – megteszem, amit mond. – Engedd el magad és ne blokkolj le engem. Ne zárj ki a fejedből.
Ahogy elfekszem, megpróbálok ellazulni. Mély levegőt veszek, és a fejemet kitisztítom mindentől. Rögtön megérzem, ahogy belép a fejembe, és kutakodni kezd. Egyből a gyerekkori emlékeimet kezdi el átnézni, és ahogy átnézi, úgy nézem őket végig én is. Olyan emlékeket ébreszt fel bennem, amiket rég elfeledettnek hittem. Egészen visszamegy addig, amikor még anyukám hasában voltam. Egy beszélgetés hangjai szólalnak meg a fejemben. Egy férfi és egy női hang. Veszekednek arról, hogy mért akarja elhagyni a férfi a nőt. Majd a férfi elszólja magát, hogy mutáns. Az agyam, mintha magától reagálna, és kilöki magából a professzort, majd sötétedni kezd, és egyre kevésbé vagyok magamnál. Hangokat azért még hallok, de egyre távolabbról.
- Kezdi elveszteni... rejtett Főnix... mutáns...
Többet nem hallok, mert tisztulni kezd a fekete köd és kezdek visszatérni a valós világba. Amikor kinyitom a szemem, lihegek és szédülök is. A fejem rohadt mód fáj, de felülök az ágyon és leszedem magamról a tappancsokat.
- Végeztünk? – kérdezem, és felkötöm a hajam.
- Igen. Mára végeztünk. Ha jobban érzed magad, akkor keresd meg Farkast és menjetek ki edzeni. Jót fog neked tenni. – mondja a professzor mosolyogva.
- Rendben. – bólintok, majd felállok, és a táskámhoz lépkedek.
Mindketten kimennek a szobából, és egyedül hagynak a gondolataimmal. Azonban mielőtt bármi is megfordulna a fejemben, felveszek egy melegítőt, és egy ujjatlan atlétát. Szóval az apám egy mutáns. Vagyis én egy második generációs mutáns vagyok. És anyám tudott erről. Mért nem szólt vajon erről nekem?
Így merülök el a gondolataimba, mikor halk kopogás zavar meg. Kicsit megijedek, de pillanatok alatt rendezem a légzésem.
- Ki az? – kérdezek.
- Árnyék vagyok. Bemehetek? Ha nemet mondasz, távozom, ígérem. Csak szeretném tudni, minden rendben van-e veled.
- Gyere csak be. – szólok ki neki. – Ne haragudj, hogy nem fordulok feléd, de nagyon szokatlan a külsőd a számomra.
- Semmi baj. Már igazán megszoktam, hogy elítélnek a külsőm miatt.
- Nem ítéllek el, csak nekem ez még nagyon furcsa! Egy kis idő kell, hogy felfogjam az eseményeket.
- Megértem. És nem is akarlak siettetni semmiben! Csak érdekel, hogy jól vagy-e? – kérdezi kedves hangon.
- Igen, jól vagyok. Legalábbis azt hiszem. Amikor felébredtem, a professzor olvasott a fejembe, hogy válaszoljon pár kérdésemre. De csak még több kérdést vetett fel bennem. – hajtom le a fejem.
- Ne légy szomorú és csalódott sem. Sok mutánsnak nincs családja. Ezért vigyázunk egymásra mi és ezért védjük egymást. – teszi a vállamra a kezét.
- Nem az a gond, hogy anyám kitagadott volna, mert én jöttem el otthonról. Nem mondta el, hogy mi vagyok valójában. Ő tudta, hogy az apám egy mutáns volt, és én is az vagyok, ráadásul egy második generációs, de nem szólt volna róla. Ez bánt csak igazán.
- Meine Freunde. Kérlek, csukd be a szemed. – úgy teszek, ahogy mond.
Érzem, hogy gyengéden megfordít, majd megölel. Elmosolyodom és visszaölelek. Pár percig így állunk és egy kicsit megnyugszom ez idő alatt. Ahogy ölelem, kb. a nyakáig érek fel. Arcomat belefúrom selymes bundájába és elmosolyodok, talán egy kicsit el is pirulok.
- Nagyon kedves vagy Árnyék. – húzódom el tőle egy kicsit. – Köszönöm. Már sokkal jobban érzem magam. De sajnos mennem kell. A professzor mondta, hogy ha jobban érzem magam, akkor keressem meg Farkast és menjek le vele edzeni. Az jót fog tenni.
- Rendben, de légy óvatos. – mondja kedvesen.
- Az leszek, ne aggódj. – mosolyodom el.
Egy pukkanást hallok, amiből arra következtetek, hogy eltűnt a teremből. Mikor kinyitom a szemem, már tényleg nincs ott. Csak lemegyek és megkeresem Farkast. Vonakodva bár, de belemegy, hogy edzünk együtt oda kint. Míg kiérünk, és egy megfelelő helyet találunk, addig beszélgetünk. Tanácsot kérek tőle, hogy irányítsam az erőmet, amit bár vonakodva és duzzogva, de elmagyaráz.
Elsőként csak verekedünk, majd egyre inkább ő is, és én is használni kezdjük az erőnket. Kezdek rádöbbenni, hogy hasznos az-az erő, ami nekem van. Így például amikor Farkas megvág, könnyedén begyógyítom a sebemet, mert lemásolom a gyógyító képességét. Csak elismerően bólint egyet, majd ismét támadásba lendül. Kikerülöm, és visszagondolok arra az esetre, amikor hozzáértem a srác kezéhez, és az megfagyott. Felidézem az érzések emlékét, és most is arra gondolok, így sikerül megfagyasztanom a kezét, majd a lábait, és végül az egész testét, a fejét kivéve. A kertben megpillantok egy nagydarab srácot, és hirtelen elönt az erő. Neki futok és teljes erőből mellkason rúgom, aminek hatására kirepül a jégbörtönből, és jó messzire elrepül. Neki csapódik egy falnak, ami össze is dől.
- Szép volt. Ügyes mutáns vagy. – hallok meg egy női hangot. Megfordulok és egy rövid, ezüstös hajú nővel találom szembe magam. – Ororo vagyok, de szólíts csak Ciklonnak.
- Köszönöm. De nem vagyok ügyes. Csak ez volt az első harcom, amiben használtam az erőmet és előtte tanácsot kértem Farkastól. Különben nem tudtam volna semmit sem kezdeni az erőmmel.
- Pedig ügyesen használod. Mond, pontosan milyen képességed van?
- Nem tudom. Amikor rá pillantok egy mutánsra, furcsa érzésem támad. Mintha én lennék ő, de közben magam vagyok. Aztán meg olyan, mintha ugyanolyan képességünk lenne, végül pedig tudom használni az ő képességét.
- Lemásolod? – kérdezi meglepetten.
- Nem egészen. – jön vissza Farkas. – Amikor lemásolta a gyógyító képességem, felerősítette és magára formálta. Olyan volt, mintha mindig is az ő képessége lett volna. Vagy amikor megfagyasztott, nem jégbe fagyasztott, ahogy Fagyos szokta, hanem a bennem lévő nedvességet fagyasztotta meg, és csak azután szilárdult meg kívül is a bőröm. Egyszóval nem csak lemásolja, de magára formálja és átalakítja a lemásolt képességet.
- Ilyen könnyen elemeztél? – kérdezem meglepetten. – Akkor más is ilyen könnyen megteszi majd. – hajtom le a fejem.
- Nehogy azt hidd Hanna. – jön oda már a professzor is. – Farkas azért tudott ilyen gyorsan elemezni, mert olyan képességeket használtál fel, amiket jól ismer. De látom sokat haladtál. Képes voltál elfogadni önmagad. Ez sokkal erősebbé tehet, mint bármilyen más technika.
- Nem fogadtam el magam. Csak már nem zavar annyira. Eltűröm, hogy mi vagyok. Azt hiszem nagyon sok idő múlva fogom elfogadni, hogy mi vagyok. – nézek végig a professzor szemébe.
- Előbb-utóbb el kell fogadnod magad! Ha nem fogadod el, hogy mutáns vagy, és továbbra is sajnáltatod magad, akkor vissza is mehetsz anyucid szoknyája alá. – mondja Farkas kegyetlenül.
Szemeim kikerekednek, majd könny gyűl beléjük és elfutok. A közeli erdőbe futok, ahol egy fa tövébe ülök le. Átölelem a térdeimet és csak sírok. Hogy lehetett ilyen kegyetlen? Én megbíztam benne és azt hittem segíteni fog, nem pedig lehordani! E féle gondolatok járnak a fejembe, miközben észre sem veszem, hogy közelít hozzám valaki. Csak akkor figyelek fel rá, amikor megszólít.
- Egyedül vagy az erdőben? Ráadásul egy ilyen széplány sír? – kérdezi egy öreg, őz hajú férfi, akin kékes-fekete ruha van.
- Ki vagy te? – nézek rá föl ijedten.
- Ne azzal törődj, hogy én ki vagyok. Hanem azzal, hogy te ki vagy?
- Magát is a professzor küldte, hogy elfogadjam önmagam? – állok fel dühösen.
- Nem. Én csak a magam nevében beszélek.
- Mit akar tőlem? El akarja venni az erőmet? Mert ha igen, akkor odaadom.
- Nem az erőd kell, hanem te magad. Fel sem fogod, milyen erő birtokában vagy. Te lehetsz a mutáns világ legerősebb mutánsa!
- Én nem akartam mutáns lenni! Én nem kértem az erőmet! Csak átlagos akarok lenni. Olyan, mint a többi lány!
- De megkaptad! Fogadd el, és te lehetsz a legerősebb mutáns.
- De nem akarok mutáns lenni!
- Tudtad, hogy a férfiak örökítik tovább a mutáns géneket? – fonja keresztbe a karját maga előtt. – Szeretnél bosszút állni az apádon, amiért ezt tette veled? – erre a mondatra felcsillan a szemem.
- Igen. – mondom ki habozva.
- Nem hallottam!
- Igen, szeretnék. – nézek bele a szemébe.
- Rendben. Maradj itt és gyakorolj, légy erős. 1 hónap múlva ismét visszajövök, és akkor bosszút állhatsz az apádon, amiét ezt tette veled. De ígérd meg, hogy nem beszélsz rólam senkinek sem. – erre csak bólintok. – Mennem kell, mert pillanatokon belül itt van a szőrös kis barátod.
Hátra fordulok, de nem látok senkit. Mire visszafordulok, már nincs előttem senki. Olyan különös volt ez az alak. De végül is egy új célt adott nekem. Igen! Azért leszek erős, hogy bosszút álljak apámon, amiért mutánssá tett és elhagyott minket.
- Hanna jól vagy? – hallom meg Árnyék hangját. – Valami furcsát éreztem, és utánad jöttem.
- Jól vagyok. Köszönöm, hogy aggódsz értem. – ahogy megfordulok, nem sokkal áll mögöttem, de egy kicsit még megijedek tőle. Nem szándékosan. – Ne haragudj, hogy megijedtem tőled, de még mindig szokatlan a külsőd a számomra.
|
| Andro | 2013. 08. 23. 21:09:30 | #27027 |
Karakter: Kurt Wagner/Árnyék
Megjegyzés: (Hannámnak)
A mai nap sem telik eseménytelenül, főleg, mert a professzor egy újabb mutánst talált. Így magához hívat engem és Logant a Cerebrohoz. Scott és Jean éppen máshol vannak, Ororo pedig a gyerekekre vigyáz. Így csak én és karmos barátom marad, akik elmehetünkk, hiszen Vadóc, Kitty és Bobby még túl fiatalok ehhez. Kissé ideges vagyok, hiszen a Stryker-féle incidenst leszámítva még nem voltam bevetésen. De a professzor bízik bennem, így nem okozhatok neki csalódást, ha már volt olyan kedves, és befogadott az Intézetébe.
Amikor belépünk, a professzor éppen leteszi a sisakot, ami összeköti őt a géppel. Úgy tudom, engem is ilyen módon talált meg. Logan inkább unottnak tűnik, mint idegesnek. Igazi laza fickó, kissé irígylem is. Én az idegesebb fajta vagyok, aki jobban szeret a háttérben maradni, ami a külsőmet tekintve nem is csoda.
- Nos, akkor hát itt vagytok – mondja a professzor. – Röviden vázolnám a helyzetet. A mutáns, akit most találtam egy tizenhét éves lány, a neve Hanna Elizabeth Jo Bonneville. Jelenleg egy kisvárosban tartózkodik, és menekül. Remélem, előbb találjuk meg, mint Magneto.
- Akkor induljunk! – mondja Logan. – Te is velünk jössz, Chuck?
- Természetesen – mondja a professzor, bár látom, a becenév nincs az ínyére. – Csak mi hárman megyünk.
~*~
Nem sokkal később már a levegőben vagyunk és útban egy számomra teljesen ismeretlen kisváros felé. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt jönnöm. Ha a lány zavart, és még csak most fedezte fel az erejét, kétlem, hogy az én látványom sokat javítana a helyzeten.
- Minden rendben lesz, Árnyék – mondja a professzor. – Ha láthatatlan maradsz, a lány nem fog megijedni tőled.
- Talán mégis jobb lett volna otthon maradnom, professzor – vallom be. – Nem akarok újabb bonyodalmakat.
- Hé, ha a kopasz krapek azt mondja, minden oké lesz, akkor minden oké lesz – morran fel Logan a mellettem levő ülésből. – Ő már csak tudja.
- Farkas, eddig igazán türelmes voltam, de ha tovább piszkálsz és ilyen gúnyneveket adsz nekem, hátralevő életedben hatéves kislánynak fogod képzelni magad – jegyzi meg szigorúan a professzor.
Kénytelen vagyok elnevetni magam, ahogy elképzelem Logant, amint kislánynak hiszi magát. De elég egy rosszalló pillantás Logan részéről, hogy abbahagyjam. Nem szeretném felhúzni, az senkinek sem lenne jó. Logant könnyű kihozni a sodrából, és olyankor nincs, ami megállíthatná, kivéve a professzort, vagy Magnetot.
Az út további része csendben telik, én pedig elég feszült vagyok, de készen állok a harcra. Viszont amíg lehet, a háttérben fogok maradni, mert ha a lány meglát, nagy az esélye, hogy vagy rám támad, vagy elmenekül.
~*~
Végül megérkezünk. A városon kívül, egy erdős részen szállunk le, ahol a gép fedezékben van, így senki sem láthatja. A professzor úgy dönt, hogy először ő beszél a lánnyal, hátha sikerül rávennie, hogy velünk jöjjön. Az este hála égnek már leszállt, ami számomra csak előny, de az árnyékban maradok, amíg elérjük a kávézót, ahol Hanna is megpihent. Logannel a közelben maradunk, én pedig igyekszem nem az utcai lámpák közelében állni. Nem akarom, hogy egy járókelő meglásson.
A lány nemsokára kijön. Igazán csinos, átlagos magasságú és igazán nőies testalkattal rendelkezik. Az arca alapján simán idősebbnek gondolná az ember, mint tizenhét. Dús, hullámos, szőke haja, barnássárga szemei vannak. Ahogy látom, szereti az oldschool ruhákat, mert mintha a ’80-as évekből lépett volna ki. Az arca alapján nem úgy tűnik, hogy a professzornak sikerült rábeszélnie. Logan már menne, de visszatartom.
- Nézd, mein Freund! – mutatok a tagokra, akik körbeveszik a lányt.
- Látom, és most? Várjunk még? – kérdi Logan, mire biccentek, de hangtalanul a lány mögé lopakodom.
A tagok fenyegetőznek, de Hanna is visszaszólogat nekik, majd ahogy közelednek felé, ő hátrál, és nekem jön. Érzem, hogy egy pillanatra megremeg, hiszen nem tudhatja, ki vagyok, ellenség, vagy barát.
- Nem szép dolog egy hölgyre támadni. Főleg nem ilyen sokan – mondom határozottan.
Egy pillanat alatt teleportálok, és harcolni kezdek. Hamarosan Hanna is beszáll a küzdelembe. Egész jó a kislány, bár a technikája még kiforratlan, de ketten hamar legyőzzük ezeket a semmirekellőket. Minden elismerésem, és ha lenne kalapom, megemelném előtte. Határozott lánynak tűnik, erősnek, nem amolyan kis porcelánbabának. Ez hatalmas előny egy olyan világban, ahol a mi fajtánkat vadásszák, vagy éppen csak megtűrik.
Végül Hanna a harc után a táskájához megy, és mikor felnéz, felsikít. Akkor veszem észre, hogy egy utcai lámpa alatt állok, és amitől féltem, bekövetkezett. Hanna meglátott engem, és természetesen halálra rémült. Pont ezt akartam elkerülni, és már átkozom is magam, mikor Hanna nekimegy Logannek. Szerintem szegény kislánynak lassan elege lesz.
- Na jó! Kezd nekem egy kicsit sok lenni mára! – fakad ki Hanna. Ekkor végre a professzor is megjelenik.
- Hanna, ők itt Árnyék és Farkas. Mi is olyanok vagyunk, mint te – mondja egyszerűen.
- Ön kutakodik mások fejében, ő kék, szőrös és hosszú farka van, ami leginkább egy nyíl végére hasonlít, te pedig nagyda… – ekkor Logan karmai előbukkannak. – Nagydarab vagy, és fémkarmaid vannak. Remek, csodás! – mondja Hanna egy szuszra, majd látom, hogy megszédül. – Én azt hiszem, alszom egyet. Jó éjszakát.
Még int egyet, majd eldől. Éppen idejében sikerül elkapnom, mielőtt a földre esne. Az egyáltalán nem lenne jó. Viszont nem esett jól, amiket rólam mondott, még akkor sem, ha igaz. Viszont az is igaz, hogy hívtak már rosszabbnak is, mint kék és szőrös izé, aminek farka van. Leginkább démonnak, bestiának, szörnyetegnek vagy torzszülöttnek neveztek azok, akik valaha a cirkuszon kívül megpillantottak. Aztán egy kezet érzek a vállamon és lenézve a professzort pillantom meg.
- Ne gyötörd magad, Árnyék! – mondja mosolyogva. – Majd ha Hanna megismer, rájön, hogy nem vagy szörnyeteg.
- Így van, manó, inkább menjünk haza! – mondja Logan. – De még mielőtt itt bárki riasztaná a zsarukat.
A professzor bólint, és elindulunk. Én a karjaimban tartom Hannát, és imádkozom, hogy legalább addig ne ébredjen fel, amíg az Intézetbe nem érünk.
~*~
Órák telnek el, még azután is, hogy az Intézetbe érünk. Hanna az orvosi szobában pihen, ahol a már visszatért Jean Grey vizsgálja éppen. Engem pedig Ororo próbál megnyugtatni. A csapatból ő volt az első, aki kedves volt hozzám, így valamilyen szinten kötődöm hozzá.
- Ne emészd magad, hiszen nem akartad megrémíteni – mondja Ororo, miközben a konyhában vagyunk. – Majd kiheveri.
- És ha nem? – kérdem csüggedten. – Nem akarom, hogy gyűlöljön, hogy... megvessen csak azért, mert másképp nézek ki.
- Te magad mondtad, hogy Isten szándékosan teremtett ilyennek – jegyzi meg Ororo, és az egyik kezét a vállamra teszi. – Akkor annak is oka van, hogy Hannát az utadba vezette, nem?
- Te mindig fel tudsz vidítani – nézek rá hálásan az afrikai nőre. – De mi lesz, ha Hanna nem akar maradni? Ha félni fog, és nem fogja tudni elfogadni önmagát?
- Az az ő döntése lesz, de adjunk neki időt – mondja Ororo.
Ororo valahogy mindig tudja, mit kell mondania nekem. Mindig képes lenyugtatni. Nem vagyok szerelmes belé, de gyönyörű nőnek tartom, okosnak, magabiztosnak és erősnek. Persze, mint mindenkinek, neki is megvannak a gyenge pontjai.
Sokáig beszélgetünk, mígnem Jean jön be a konyhába és közli, hogy Hanna magához tért, és ha akarom, meglátogathatom. Erre a professzor adott engedélyt, aki már benn van Hannánál, és éppen felvilágosítja, hol is van. Nem tudom biztosan, hogy ez olyan jó ötlet-e, hogy lásson engem, de Ororo bíztatóan néz rám, mire sóhajtok, és a gyengélkedő elé teleportálok. Gyorsabb, mint sétálni, vagy a liftet használni. Mikor odaérek, a professzor éppen távozik, és ahogy belesek az ajtón, úgy tűnik, Hanna nincs éppen jó kedvében.
- Idő kell neki, Kurt – mondja a professzor. – És ha lehet, ne ijeszd meg!
- Ilyen külsővel nehéz lesz, nem megijeszteni – sóhajtok egy mélyet. – De megpróbálom. Annál rosszabb, hogy sikítani fog, és esetleg hozzám vág valamit, nem igazán lehet a helyzet – próbálok viccelődni, és még egy halvány mosolyt is megeresztek.
A professzor biccent, majd távozik. Én pedig idegesen, hevesen kalapáló szívvel kopogok be a gynegélkedő üvegből készült, átlátszó ajtaján.
- Ki az? – kérdi Hanna.
- Árnyék vagyok – mondom. Ezen a néven ismer. – Bemehetek? – kérdem idegesen. – Ha nemet mondasz, távozom, ígérem. Csak szeretném tudni, minden rendben van-e veled.
|
| Nanami Hyuugachi | 2013. 08. 18. 21:34:50 | #26962 |
Karakter: Hanna Elizabeth Jo Bonneville/Másoló (kitalált karakter)
Megjegyzés: Árnyéknak
Azt sem tudom, hogy kerültem az ágyamba este. Kicsit kirúgtunk a hámból a haverokkal és hát csöppet becsíptem. Így ruhástól estem be az ágyba, de most szörnyű fejfájásom van, mert amúgy sem bírom a piát, de még ez az átkozott óra is vinnyog. Kinyúlok a takaró alól és lecsapom. Fáradtan vonszolom a végtagjaimat a fürdőbe és a jól eső zuhany alá állok. Meleg víz folyik végig a testemen, így ez egy kicsit felébreszt. A hajamat is megmosom, majd kiszállva a zuhanyzóból, megtörölközöm és megszárítom a hajam. Kicsit összekócolom, és kész is a frizurám. A szobámba megyek és felveszek egy pánt nélküli – a dekoltázsa kissé szív formájú – felsőt, aminek az elején fekete csipke fodrok vannak. Egy csőszárú farmernadrágot, aminek a dereka hosszított, és így egészen a hasam közepéig, vagy talán még kicsit tovább is ér. Mindehhez felveszek egy bakancsot és kész vagyok évzáróra. Hogy mennyire vártam már ezt! El sem hiszem! Most végre lesz egy kis időm magamra is és nem csak a sportokra, meg a sulira.
Magamra kapom a motoros kabátot és mindent összeszedek, ami kell, hogy át tudjam venni a bizonyítványt és elfelejtem egy jó időre a sulit. Miután összeszedek minden szükséges iratot, meg egyebeket, elindulok a suliba. Gyalog megyek, mert 15 perc séta senkinek sem árt meg. Útközben megpillantok egy embert, de valami furcsa érzés fog el. Nem tudom mi az, de nagyon furcsa… Egy ideig még nézem, de meg kell állnom, mert fáj a fejem. Megrázom a fejem, egy kicsit csillapodik a fájdalom, de nem nagyon. Inkább tovább megyek, mert nem akarok elkésni.
**
- Kedves diákok! Lezártunk egy újabb tanévet. Mindenkinek gratulálok a sikeres teljesítményéért.
Az igazgatói beszéd után mindenki megy a saját termébe és megkapjuk a bizonyítványt. Utána pedig az osztályfőnök mond egy rövid beszédet, és mindenkinek kellemes nyarat kíván, aztán mehetünk haza. Én a baráti körrel még beülök egy kávézóba még egy kicsit beszélgetni. Egy kávé után a legjobb barátnőmmel indulok haza. Útközben egy idős hölgytől elveszik a táskát, én futásnak eredek és a tettes után futok. Egy kisebb utcába kanyarodik be, ami rossznak bizonyul, mert megáll. Nagyon is lihegek, mikor közelítek hozzá, hogy visszavegyem a táskát. Ám amikor visszaveszem, és összeér a karunk, akkor az a keze megfagy.
- Te rohadt korcs! – kiabálja, majd elfut.
Kicsit sokkos állapotban megyek vissza a hölgyhöz, akinek visszaadom a táskáját. Ő hálásan néz rám, de én csak bólintva tovább megyek. Barátnőm arcára egy puszit nyomok és kimegyek a parkba gondolkozni.
Mi a szar volt ez az előbb? Ahogy hozzáértem a sráchoz, megfagyott a keze. De mégis hogyan? És mi vagyok én? Ha ez tényleg velem történt meg, akkor tényleg egy korcs vagyok. De mért pont én? Mért most? Miért? – Túl sok a kérdés és nincsenek válaszok.
Körbenézek a parkban és most nincs itt senki, így felállok, és egy kicsit koncentrálok. Egyre jobban fókuszálok, hogy megfagyjon a pad, de nem sikerül. Nagy levegőt veszek és elindulok haza. Lassan sétálok, mert utálok unatkozni és ha befejeztem a pakolást, úgysem tudok mást csinálni. De a mai napot kell már csak kibírnom és holnap megyünk nyaralni! 2 hét egy teljesen más országban, teljesen más emberekkel és sok-sok jó programmal.
Haza érek és köszönök anyának. Ma éjszakás volt, de még fent van, mert megfőzött, és mert ma kaptuk ki a bizonyítványt, amire kíváncsi volt.
Megmutatom neki a bizimet és cserébe, a jó jegyekért, kapok egy puszit. Felmegyek a szobámba és pakolni kezdek az utazásra. Közben pedig bekapcsolom a lemezlejátszót és zenét hallgatok. Pakolás közben kinézek az ablakon és ismét elkap az az érzés, amit az utcán éreztem. Csak most sokkal jobban fáj a fejem. Olyannyira, hogy amikor összeszorítom a fogaimat, lángra lobban az egyik bakancsom. Azonnal a fürdőbe sietek és egy pohár vizet öntök rá. Elalszik a tűz, viszont én nagyon megijedtem. Mi van, ha egyszer anyában teszek kárt? Azt nem tehetem, és nem akarom!
Felhívom a legjobb barátnőmet és megkérem, hogy találkozzunk. Már megint elutasít. Dühös leszek, és ismét kigyullad egy ruhadarab. Beviszem a fürdőbe és a kádba dobva ráengedem a vizet. Két kézzel beletúrok a hajamba, majd a szobámba megyek és az asztalhoz ülve írok egy levelet anyunak, hogy elmentem, ne keressen engem. Egy nagyobb sporttáskába elkezdek bedobálni pár ruhát, majd tisztálkodási szereket és az irataimat is. A fülhallgatót a zsebembe gyűröm a telefonom mellé, felveszek egy bakancsot, a szokásos motoros kabátomat és el is tűzök itthonról. Meg kell találnom a válaszokat a kérdéseimre.
Jó pár órája sétálhatok, de nem tudom, hogy merre visz az utam, mert nem figyeltem az útra, csupán egymás elé pakoltam a lábaimat. Remek! Nem elég, hogy nem tudom, mi történik velem, még el is tévedtem! Csodás!
Megpillantok egy kávéházat és beülök oda. Rendelek egy jó forró pohár kávét, majd nyugodtan megiszom, miközben az egész falas üveg ablakon nézelődöm. Úgy fél órát tölthetek itt, mikor zajra leszek figyelmes. Az egyik pincérnő leejtette a tálcát, amin poharak voltak és az egyikben maradék ital is volt. Szerencsétlenségére az a pohár az egyik vendég ölében landolt. Persze ő gáncsolta ki a pincérnőt, és még neki áll feljebb.
- Mit képzel maga? Tudja mennyibe került ez a nadrág? – áll fel hirtelen.
- Én sajnálom. Megbotlottam. – mondja lehajtott fejjel.
A pasi el kezdi fenyegetni, de én megelégelem és az asztalra csapva felállok.
- Aki másnak vermet ás, maga esik bele. – mondom a fiatal pincérnő mögé sétálva. Jóval magasabb vagyok nála.
- Mi van? Miről hadoválsz itt nekem? – megint érzem ugyan azt, mint otthon és az utcán, de most valahogy mégis más. Már nem fáj annyira, csak zsibbasztóan.
- Azt, hogy ön gáncsolta ki a hölgyet. Tisztán láttam, hogy az ön lábában botlott meg és ezért ejtette el a tálcát, amin a poharak voltak.
- Te meghibbantál. – megragadja a pincérnő csuklóját, én pedig a srácét.
- Én nem tenném az ön helyében. – szorítom meg erősen a csuklóját, mire elengedi a lányét.
- Ez fáj te liba! – próbálna megütni, de elkapom az öklét, majd hátra csavarom a kezét.
- Mutatom, merre van az ajtó. – mondom és egyszerűen kidobom az ajtón. A zakójáért nyúlok, amiből kiveszem a pénztárcáját és a pénzt, ami benne van, a pincérnőnek adom, majd kidobom utána a zakóját. Visszamegyek és segítek felszedni a lánynak a szilánkokat.
- Köszönöm, de így is többet tettél értem, mint kellett volna. – mondja mosolyogva.
- Igazán nincs mit. Szívesen segítettem. – mosolyodom el én is.
- Meghívlak még egy kávéra, ha elfogadod. – megy a pult mögé.
- Elfogadom. – ülök le mosolyogva.
Megkapom a kávét, de csak némán nézünk egymásra, ha épp nem dolgozik. Egyikünk sem keres szavakat, elég, csak ha néha egymásra pillantunk. Miután megiszom a kávét, intek neki és a vállamra téve a táskámat elindulok kifelé a boltból, de az ajtóban megpillantok egy kopasz, tolószékes, kedves mosolyú férfit. Rám pillant a szemeivel és rögtön tudom, hogy ő is más, mint én. Hosszú percekig csak nézzük egymást, majd hellyel kínál az asztalánál. Odasétálok hozzá és bólintva leülök. Ismét csak szemezünk egymással hosszú percekig.
- Charles Xavier professzor vagyok. És én is olyan vagyok, mint te, Hanna. – mondja kellemes mosollyal.
- Honnan tudja a nevem? Talán ismer? – könyökölök az asztalra.
- Úgy is mondhatjuk. - hangzik a fejemben a válasz.
- Szóval maga turkál mások fejében? – kérdezem meglepetten.
- Jobban szeretem a telepata szót, de lényegében igen.
- És mit akar velem kezdeni?
- Segíteni szeretnék, hogy megértsd a képességed és elfogadd önmagad.
- Soha nem fogom elfogadni magam. Egy szörny vagyok és kész. – állok fel az asztaltól és felveszem a táskámat. – Köszönöm a beszélgetést, de nekem mennem kell. Viszlát.
Ahogy elindulok kifelé, megérzek még egy olyan jelenlétét a kávézóban. Kilépek az ajtón és összébb húzom magamon a kabátot. Elindulok valamerre, bár nem tudom, hogy merre kéne mennem, hisz ezen a környéken nem vagyok ismerős, és hamarosan sötét is lesz, az pedig nem jó, nagyon nem jó.
Egész sötétedésig sétálok csak, majd egy kisebb parkot találok. Leülök egy padra és a két kezembe temetem az arcomat. Nem egészen gondoltam át ezt az eljövök otthonról és majd egyedül megoldom témát. Most mi lesz velem?
Nem sok időm van gondolkozni, mert megjelenik az a pasi, akit kidobtam a kávéházból, és még jó néhány haverja. Vannak vagy 10-en. Remek! Gratulálok Hanna, jól elintézted magadnak, ügyes vagy!
- Fiúk, sziasztok. Miben segíthetek? – kérdezem kedvesen és zavartan.
- Te rohadt szuka! Kidobtál és megaláztál az emberek előtt! – tűri fel az inge ujját.
- Azért bocsánat. Amúgy mi járatban? – vakarom meg a tarkómat.
- Elintézünk téged, aztán kvittek vagyunk.
- De hát én egyedül vagyok, és lány. Ti meg tízen és férfiak! Ez egy kicsit sem fair dolog.
- Az fair dolog volt, hogy kidobtál?
- Még mindig ezen lovagolsz? Nem felejthetnénk el? – kezdek el hátrálni.
Nem felelnek, csak közelítenek felém. Ahogy hátrálok, neki megyek valakinek. Első érzésre izmos és erős. Csak kérdés, hogy kivel van?
- Nem szép dolog egy hölgyre támadni. Főleg nem ilyen sokan. – hallom a fülem mellől a hangját.
Az egyik pillanatban még mögöttem van, a másikban pedig előttem bukkan fel a semmiből, és harcolni kezd. Ahogy figyelem, nem látok semmi különöset, csak egy ötödik végtagot, ami egy hosszú hegyes végű farok. Micsoda? Egy farok?
Megrázom a fejem, majd leveszem a táskámat és én is harcba szállok. Fele-fele arányban győzzük le őket, de egyiket sem bántjuk komolyan. Csak annyira, hogy amikor majd felébrednek, nagyon fájjon mindenük.
A táskámhoz megyek, de amikor lehajolok, akkor megpillantom a lámpa fényénél. Egy kisebbet sikítok, majd hátrálni kezdek, de megint nekimegyek valakinek. Megfordulok, és egy nagydarab, jó képű férfi áll előttem, úgy a harmincas évei végén járhat. A haja elég furcsán van beállítva, mert középen kicsit a fejére simul, míg 2 oldalt kissé feláll és a pajesza egész az álláig lenőtt, de nem ér össze.
- Na jó! Kezd nekem egy kicsit sok lenni mára! – akadok ki. Ismét megjelenik az a professzor, aki a kávézóban is volt.
- Hanna, ők itt Árnyék és Farkas. Mi is olyanok vagyunk, mint te. – mondja kellemes hangján.
- Ön kutakodik mások fejében, ő kék, szőrös és hosszú farka van, ami leginkább egy nyíl végére hasonlít, te pedig nagyda… – a kezéből 3-3 hosszú fémkarom jön elő. – Nagydarab vagy, és fémkarmaid vannak. Remek, csodás! – kicsit megszédülök és lépek pár bizonytalan lépést. Egyre inkább kezd fájni a fejem is. – Én azt hiszem, alszom egyet. Jó éjszakát.
Intek nekik, majd lehunyva a szemem, eldőlök. Azonban a földre esés helyett valaki elkap, de már nem látom, nem érzékelek semmit. Elájultam és most mélyen alszom.
|
|
