Karakter: Barnaby Brooks Jr.
Megjegyzés: ~ Morámnak
Amikor elváltunk, az egy kényszerű cselekedet volt. Be kellett tökélnem magamnak, hogy Kotetsu-san furcsán vonzó lett. Eleinte betudtam a barátságunk megszilárdulásának, de mikor bejelentette, hogy visszavonul, valahogy automatikusan csúszott ki a számon az, hogy nélküle nincs értelme maradnom. Maverick meg épp jól jött, hogy tudjam vele magyarázni a döntésemet. Ahogy viszont Kaede-chanra pillantottam, rá kellett jönnöm: nem. Tilos. Nem szabad, hiszen Kotetsu-san apa. Mit apa, felesége s volt. Mit szólna Kaede, ha megtudná, hogy az apja… mit szólna Kotetsu-san, ha megtudná, hogy mit érzek?
Nem. El kell felejtenem.
Ezzel az elhatározással kerestem fel a szüleim régi munkatársait. Kutattam az Ouroboros után, feltérképeztem, hogy ki folytatja a kutatásaikat, de szerencsére senki más nem nyúlt az anyagaikhoz, sem negatív, sem pozitív célokkal. Ami viszont elérhető volt, azt összeszedtem és magammal hoztam, mikor visszatértem a városba. Még akkor sem merült fel, hogy visszatérek Hősnek. Hiányzott a nyüzsgés, az ismerős környék és az, hogy egy-egy lelkes fiatal odarohan és autogramot kér. De nem akartam nélküle visszatérni.
Évek után először látogattam ki a temetőre, majd visszafelé haladva imádott szüleimtől, érdekes beszélgetés ütötte meg a fülem.
- Akkor is idegesítő, hogy a másodosztály tagja lett, nem? - kérdezte az egyik kissrác a másiktól.
- Igen, bár valamennyire jogos. Egy perces erővel… bár mennyivel másabb lenne, ha Barnaby még mellette lenne! Olyan menő páros voltak! Nélküle Wild Tiger csak… egy perces. - A hang szomorúsága mellbe vágott.
Mire észbe kaptam, már itt állok az épület előtt és belépni tervezek.
Ezt akarom?
Az értéseim picit sem változtak, ha csak rá gondolok, összekapja a görcs a gyomrom, de… de igen. Ezt akarom.
A portás persze azonnal felismer és indul is a munka… újra!
* * *
- Nos, ha Hime-sama megpihent, talán fogjuk el azt a bankrablót - mondom neki mosolyogva. Remegne a hangom, ha hagynám, hiszen ismét a karomba pottyant. Már-már szokásává válik.
- Nem vagyok Hime-sama, Bunny-chan - morran vissza aranyosan, mire megint elmosolyodom. Tíz év ide vagy oda, néha eszméletlenül édes. Mit néha…
Elkapom a karját és magammal rántva repítem magunkat a tetőre. Arra számítok, hogy a rabló már messze jár, ehellyett áll a tető szélén és láthatóan remegve bámul lefelé. Mellé lépünk, és Kotetsu-san lenéz.
- Ez aztán magas - füttyent. A rabló ijedtében ugrik egyet, és rohanna a másik irányba, de utána lépek és elkapom. Mire realizálja, hogy ki vagyok, már úton vagyunk vele lefelé, az ott várakozó rendőrautóhoz.
Miután eladtuk a rablót a rend őreinek, megjelentek a többiek. Blue Rose, Origami, Antonio-san, Dragon Kid és Fire Emblem, és üdvözölnek. Elmondják, hogy mennyire jó, hogy itt vagyok ismét, és hogy mennyire örülnek nekem, de én a kötelező válaszokon és a mosolyokon kívül nem foglalkozom velük - akármennyire szeretem őket barátaimként. Sokkal inkább leköt az a furcsa arc, amit Kotetsu-sanon látok. Nem örül, hogy itt vagyok?
- Ha nem haragszotok, szeretnék pár szót váltani Kotetsu-sannal - szakítom félbe Blue Rose-t, miközben épp arról mesél, hogy mennyire örül az énekesi karrierje sikereinek. Mindenki kedvesen beleegyezik, egyedül az ő arcén látok… dühöt? Miért? Baj lenne, hogy a társammal akarok kettesben beszélgetni?
- Merre szeretnél menni? - kérdezi Kotetsu-san, amikor már a kocsimban ülünk.
- Megmutatom az új lakásomat neked - felelem kedves mosolyt villantva, mire ő meglepve pillant rám.
- Miért, mi lett a másikkal?
- Túl sok emlék volt ott, ami Maverick-hez kötött. - Az ujjaim megszorulnak a kormányom, ahogy eszembe jut a pillanat, amikor elfelejtettem és majdnem bántottam, aztán amikor azt hittem, hogy az én hibámból tényleg meghalt. Észre sem veszem a sóhajt, csak amikor már kiadtam magamból, és Kotetsu-san felé pillantok.
- Megértem. - Ennyit reagál, de látom, hogy ő is gondolkodik. Talán ugyanazok jutottak eszébe, mint nekem…
- Bunny-chan, itt laksz? - kérdezi, mikor leparkolok a ház előtt.
- Igen. Pár napja vettem abból a pénzből, amit a másikért kaptam. Miért? - Elkezdem nyitni a kaput.
- Tudod, hogy én hol lakom? - hallom meg a kérdését.
- Nem, még sosem jártam nálad, miért? - Na, miért akad ez ennyire?
- Nem néznél akkor ide? - Ejnye, hát… na! Csak sikerült, csak kicsit jobban bele kell nyomni a kulcsot ezek szerint. Hm. Lehet, hogy lecserélem a zárat.
- Micsoda? - Felé pillantok, és egy házra mutat, nem a közvetlen szomszédban, hanem amellett. - Mi van ott? - kérdezem meglepődve.
- Ott lakom, Bunny! Te nem is figyelsz rám?! - kérdezi durcás arcot produkálva.
Lefagyok, megszólalni sem tudok hirtelen, de az egészet egy szemüveg igazítás mögé rejtem és próbálok nem remegő hangon válaszolni.
- Nos, legalább közel vagy ha munkába kell menni - mondom, és elfordulva, ezúttal kapunyitást tettetve elmosolyodom. Egyrészt ekkora véletlent… tényleg nem is tudtam, hogy itt lakik! Másrészt akkor még nehezebb lesz nem rá gondolni…
Mi jöhet még…?
|
