|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Kita | 2013. 12. 03. 17:43:15 | #28474 |
 Karakter: Auriel Vibius Glaber
Megjegyzés: Seppiusnak
- - Auriel – suttogja rám pillantva. Ajkaim a nyakának illatos bőréhez nyomom, mintha minden porcikájába beleivódott volna az illatom. Tökéletes. Ujjbegyeim durva vége alatt is érzem, hogy hullámzik a bordái íve, hogyan rándulnak meg az izmai. – Várj…
- Hm? – támaszkodok meg vékony oldala mellett, felpillantva rá. Minden pillantásom valami új szépséget talál rajta.
- Elvezetlek a fürdőbe. Nem való nemes emberhez, hogy beszennyezzem… - suttogja lassan. Nem tudom magamnak megállj parancsolni, megcsippentve formás állát hajolok fel, édes, vörös ajkait cirógatva.
- Szamárságot ne beszélj.
Nem érdekel, meddig leszünk itt, mit csinálok… ezen dolgok a falak közt maradnak, és ami a legfontosabb: köztünk. Ez csak a mi kettőnk titka lesz.
Olyan édesen pirulva csicsereg, a mosoly egyszerűen nem olvad le az ajkaim körül. Fürdeni csábít- eszembe jut az otthoni medence, a gyönyörűen kirakott mozaik és hogy milyen tökéletesen mutatna rajta, kiterülve a drága csempén… alig tudok figyelni arra, amit mond, egyszerűen csak akarom. Minden porcikáját, felfalni, mert amit kapok, az a semminél is kevesebbnek tűnik.
Amikor ismét összeszedem lassan romokban heverő önkontrollom, egy csupasz fürdőben találom magunkat. Olyan nehéz elhinni… őt pedig nem akarom itt elképzelni.
Hány férfit hozhatott ide? Hányra nézhetett úgy, mint rám?
Ezek a gonosz gondolatok lassan fekete árnyként szivárognak a jelenembe, elrontva az érintése okozta eufórikus örömöt. Olyan ő, mint az édes ópium, minden lassú, selymes és tökéletes.
Veszélyes számomra ez a köd. Nem engedhetem meg magamnak.
Mégis, az érintése, miközben a nyakam, a tarkóm érinti… minden elküldeném a semmibe, csak ő maradjon nekem.
- Seppius – szólalok meg felpattanó szemekkel. Látni akarom, nem csak érezni, látni a szemét, ahogy a fáklyák vörös fénye megtörik az aranyként csillogó drága tincsein. Az egész alak egyetlen csillogó márványból kifaragott fiatal isten képmásának tetszik a szememben. Látni akarom!
- Igen? – néz előre, térdelve csúszik lassan elém. Végigfuttatom rajta éhes pillantásom, de a pupillám összeszűkülve áll meg az ágyékánál. Bensőmben ördögi kacagással rázza ketrecét a vadállat, ami felfalni vágyja.
Olyan szemérmesen hunyja le a szemét, hogy csak fokozza a tüzet, mely a világot is elemésztené – ha ő kéri.
- Csábíts el…
Megborzong az ujjaim alatt, fuvallatként cirógatja végig a libabőr. Feszültség szikrázik az ujjbegyeimen, ahogy hozzáérek… és ahogy megcsókol, a világ megreped, majd porrá omlik.
Hagyom, hogy irányítson, elvégre az én utasításom követi. Elfekszem, mikor eldönt, lehunyt szemmel az érzékeimnek adok teret, hogy kövessék, bármit csinál.
Kuncog, nevetgél, mint egy kaján nimfa csalva az áldozatát – engem. Jaj nekem, hogy engedek…
Pontosan kínoz, mindent, ami megkönnyebbülés vagy az élvezetek tetőzését szolgálná messzire kerüli, így érintését lassan forró parázsnak érzem. Többször fogom vissza ránduló tagjaim, hogy megszakítva a játszadozást magam alá teperjem, és a világ helyett őt emészti majd fel a tűz…
A férfiasságomhoz élve érzem a szorítást, lassan nyitom ki a szemeim. Látni akarom, figyelni kipirult, gyönyörű orcáját, ahogy a kéj és a gyönyör festi át!
Nem, nem bírom már tovább, elég a játszadozásból! Markom a derekára szorítom, felhajolnék, de visszatol. Ő is kapkodja a levegőt, izzik a szeme.
Olyan, mint egy élveteg szirén, élvezi a szenvedésem s az önnön gyönyörét, de mindez nem érdekel, minden semmi és felesleges, amikor érzem, hogy teljesen hozzá olvadhatok. Mégis, ez semmi ahhoz képest, ami a mellkasomban tombol.
- Auriel! – nyögi a nekem, kezecskéje a mellkasomon csattan, ahogy az érzés ívbe hajlítja a hátát.
Egyszerre nyögünk fel, ahogy körülöttünk tengerként morajlik a medence alacsony vize. Az ajkába harapva próbálja elfojtani a nyikkanásokat, miközben én halk, tébolyult állatként morogva szorítom a csípőjét, felfelé lökve a csípőmmel. Ez nem elég, belőle ennyi nem elég!
Gerincemen végigfut a tűz, mintha minden meghajolna; izmai sajdulva szorítanak meg magukban, s az oszlopok, az istenek is felénk hajolnak. Épp csak a torkomba tudtam forrasztani a kiáltást… mintha a mellkasomban megannyi vadló vágtázna.
A mellkasomra fekszik, egyszerre lüktetünk. Gyönyörű. Ujjbegyeimmel lassan cirógatom a háta ívét, érem a szívverését a szívemen. Ajkamon finom mosollyal hunyom le a szemeim, az illata, az érintése a hangja is finom megnyugvás számomra. Soha többet nem engedem el.
***
Unottan sétálok seggnyaló barátom mellett, az érdeklődés árnyékával megelégszem, hogy kiüljön az arcomra. A szolgák beszerzése mindig is kedvem ellen való dolog volt. Nem szeretem látni a megtört emberek szemében a csorba csillogást. Karomon általvetve illatozott a puha anyagú palást, lassan sétálunk, miközben Julius szája be nem áll. Hihetetlen. Hogy én mennyire gyűlölöm a politikai jópofiságokat, ez mindig is Milah-nak ment jobban.
Elvonatkoztatok ettől a kellemetlen helyzettől, lassú lélegzettel érezni vélem a felkavarodott vizet, az aktus félreismerhetetlen illatát. Érzem az ujjaim alatt a bőrét,ahogy hullámos szőke tincsei az ujjaim köré csavarodnak. A csókját… Seppiust.
Mikor távoztam, sokára, de nem elég későn, fizetéskor elkaptam a futtatóját, majd fizetségként alaposan – és szó szerint – a fejébe vertem, hogyha mást is felenged hozzá, esetleg Seppius szól, panaszkodik, lovakkal tapostatom ki a beleit, majd míg él, az aréna oroszlánjainak adom. Láttam a szemein, hogy ezen kis érv elég meggyőző volt számára… valamint az a száz denarius is, amit az ölébe hajoltam, miután levettem a fejéről a sarum sarkát.
- gondolsz?
- Parancsolsz? – rebbenek fel.
- Azt kérdeztem, hogy a fajtájuk alapján válogatott szolgák sokkal hasznosíthatóbbak… mit gondolsz?
- Hm, valóban – mondom lustán felnézve arra az árusra, aki nagy hanggal dicséri az áruját.
- Milah téged küldött ki? Pedig ő aztán tud alkudozni.
- Jobb, ha az asszony nem kezeli olyan gyakran a családi erszényt. Több a cseléd, mint kell.
- S lesz majd egy fogadás a lodusban… remélem, megtisztelsz gyönyörű családoddal a vacsorán.
- Nemsokára játékok, hm? – rándul meg a szám széle, ahogy egy törékeny, de szép arcú lányt méregetek. A lányoknak úgyis kéne egy gyereklány, aki elég fiatal, hogy játsszon velük, de elég idős, hogy figyeljen rájuk… emelem a kezem, hogy megveszem. Nem szeretem ezt az állott, keserű emberbűzt. Ez rosszabb, nehezebb, mint a katonák harcban megnehezült, fémes szaga.
Mintha a tudatom szélén hallanák egy csendülést, a szemem sarkában egy aranynál tisztább villanást; oldalra kapom a pillantásom, merev, mozdulatlan arccal.
Seppius…
Hatalmasat lódul a szívem a mellkasomban, a puha anyag nyikorogva szorul meg a markomban. Mit keres itt?
Bár mellettem lenne. A karomba kapaszkodna, arcát a felkaromhoz dörgölné kedveskedve…
De a józan eszem rám rivall, hogy elég, ha bárki meglát, és micsoda pletykák indulhatnak útjára! Túl kevés időt töltök itthon ahhoz, hogy mindent ki tudjam küszöbölni. Jupiter bűzös seggére…
Megfeszült arccal figyelem tovább az árverést, de a tenyerem kellemetlenül izzad. Milah pár szolgáért zavart ki, a lányoknak és egy harcostársnak a fiam számára azzal a hízelgéssel, hogy én jobban meg tudom állapítani, mi a legjobb a gyermekeimnek… de mehetnékem támadt. Mintha parázson taposnék.
Jó pár napja nem jutottam el Seppiushoz… lefoglaltak. Ráadásul az elfogadott meghívás… Milah örülni fog, és Cassius is.
Mikor visszakapom a pillantásom, már nincs ott. Szívom a fogam, de jó képet kell vágnom… főleg a magam mellett ácsorgó idióta miatt.
***
Még három napomba telik, mire egy este –szó szerint – el tudok végre szökni. Minden porcikám ég a hiányától… akkor megvettem a lányt és a kelta harcost, majd hazaküldettem őket. Kimosdatva, felöltöztetve mindkettőt már Milah gondjaira bíztam. Ő vezeti a háztartást, ő szoktatja meg őket… kivéve a harcost. Látni akarom, mire képes és hogy viselkedik a fiammal.
Belépek a koszos kuplerájba és megerősödik bennem a gondolat, hogy semmi esetre sem hagyom, hogy Seppius továbbra is itt maradjon. Undorító ez a hely, és ha valaki erőszakkal akarná magához rántani, senki se tenne semmit. Viszont én rájuk gyújtanám ez a bűzbarlangot.
És nem illik hozzá. Azt akarom, hogy mosolyogva várjon, ahányszor csak hozzá megyek, és ne a megkönnyebbülés könnyei között.
Felsétálok a lépcsőn.
Már várom. Látni akarom, megérinteni, megsimítani a haját, az arcát. Érezni az ízét az ajkain…
Figyelve a környezetet, megérik bennem a gondolat: nem maradhat itt tovább.
***
Belököm a szobája ajtaját, lehúzva arcomról a leplet. Az a túlvilági öröm, amely felragyogott a szemeiben, miközben felém rohant… mintha édes, forró öröm omlott volna végig bennem, megtöltve. A nyakamba veti magát, alig hallom, hogy mit mondd, csupán a karjaim fonom köré forrón, erősen magamhoz szorítva.
- Kicsi Seppius – simogatom meg kócos tincseit, kipirult, forró arcát.
- Már… már azt hittem, sosem látlak többé! – rázkódik meg a hangja a visszafojtott zokogástól.
- Nem szabadulsz tőlem oly egyszerűen – szorítom ajkaim a homlokára, elmosolyodva. Milyen édes… milyen gyönyörű. Ennyire várt? Engem is megkínzott a távolsága. Csendesen ringatom magamhoz ölelve, de még a boldogságon át érzem azt a szagot, ami innen a falakból is árad. Nem, őt nem akarom, hogy ez körüllengje, ő különlegesebb. – Jól vagy?
Hüppögve bólogat finoman, karcsú karjait a nyakam köré fonva szorít, hogy le se tudnám hámozni magamról – nem mintha akarnám. Megcsókolom az ajkait, mohón morranva fel, beszívva az illatát. Ő nem keseredhet meg, ilyen édes, gyönyörű és törékeny szépség lesz az életemben.
- Csomagolj – mondom, miután zihálva szakad el tőlem – Elviszlek innen.
|
| Luka Crosszeria | 2013. 08. 30. 16:58:23 | #27135 |
 Karakter: Seppius
Megjegyzés: istenemnek
A közelsége… a sóhajai, a lélegzete. Felperzsel, ahogy a bőre az enyémhez súrlódik, ahogy a mély hangja beeszi magát a tudatomba. Csak ő létezik. Az illata eltömíti az orrom, robosztus alakja kitakarja a valóságot, az érintései nyomán megszűnik minden. Csak ő létezik, csak őt hallom, látom, érzem. Kéjesen sóhajtozok, ahogy a nyakam kóstolja. A combomnál fogva von magához, a kőkemény nyomástól kiráz a hideg. Mindennél jobban vágyom magamba.
- Auriel! – nyögöm, reményem, hogy megérzi a kínt, ami a testem feszegeti.
Zihálva tűröm, ahogy nemes ajkai a bőrömön siklanak, ahogy mézédes csókokkal pecsétel le. Az övé vagyok, soha többé nem viselem más érintését. Csak az övét.
A nyakát simogatom, az izmait tépem, cibálom, ahogy egyre görcsösebb szorítás uralkodik el az alfelemen. Ó, istenek, belepusztulok, ha nem kaphatom meg! Hozzá akarok érni, minden porcikáját simogatni, becézni akarom. Feszül a teste, mégsem törődik vele. Nem csak a saját boldogságát keresi. Micsoda férfi, micsoda isten!
A ruhája alá simítok, nem bírom tovább. Hatalmas férfiassága engedelmesen simul az ujjaim közé. Felmordul, ahogy megérzi a finom kényeztetést, én pedig kapok az alkalmon. A vállamnak feszíti a homlokát, figyeli, ahogy a méretes fallosz nedvesen siklik az ujjaim közt. Engem is letaglóz a látvány. Görcsbe rándulok, ahogy vaskos ujjai gyönyöreim kapuját feszegetik. Érzem, nemsoká eljő a pillanat, ezért a karjánál fogva tolom el magamtól.
- N-neh! – nyögöm.
Idegennek hat a hangom. Már épp készült volna belém hatolni, de megáll. Hörögve bámul rám, olyan, akár egy diadalittas, véres pofájú oroszlán. Remeg, ahogy bámul engem, kíván, csak én számítok neki.
Lassan az öléhez csúszok, majd gondosan széttárom a lábaim, és magamba vezetem. Egyszerre nyögünk fel, ahogy a vastag hímtagot elnyeli a forróság. Zihálva tűröm, ahogy a nyakamba temeti az arcát, majd a csípőmnél fogva kezd el mozogni bennem. Nem fáj. Ha akarnám, akkor sem tudna. Elvette az eszemet ez az őrült iram, ami olyan volt, akár a mindent elsöprő forgószél. Most viszont minden lassú, kínzó, a heves tornádó tavaszi szellővé lanyhult. Zihálva kínozzuk egymást, míg megszokjuk a másik közelségét. Egy apró foltot pillantok meg a plafonon, ahogy elnyíló ajkakkal a hátába marok. Milyen fekete, mintha tűz égette volna.
- Auriel! – nyögök fel.
Szeretem a nevét, szeretem a testét, szeretem a modorát. Szeretem az ajkait, amelyekkel csókol, minden levegőt kiszorítva ezzel a tüdőmből. Auriel!
Zihálva karmolom a hátát. A kéz, mely kardot forgat, halált oszt, most nagyobb örömöket ád, mint amit valaha is kaphatok. Vadul csókolom, zihálok, remegek. Végem van, ó, istenek! A hasát beteríti az élvezetem, halkan cuppogva mozog tovább, míg őt is elsöprik a vágy hullámai. Érzem, ahogy nedvesség csordogál belőlem, halványan mosolyogva hunyom le a szemeim. Végre, az övé lettem.
Magához húz, a hajamba markolva szimatolja a bőröm. Mosolyogva csókolom meg a fejét, majd pillantok végig a hátán. Nem tudom, hogy nézhetek ki, az ő háta viszont az én karmolásaimtól vöröslik. Nyitnám a szám, hogy a bocsánatáért esedezzek, ám félbeszakít.
- Seppius – suttogja a nevem.
Forró leheletétől bizseregnek az ajkaim, nem tudok gondolkodni, nem érzek semmit. Némán nézek a szemeibe, melyek most is olyan élesen csillognak, mintha vadászna. De már elkapott, a magáévá tett, a rabja lettem. Megnyert magának, a hálójában csapdába estem. De nem bánom, hisz ez a legédesebb fogság, amit valaha kívánhatok magamnak.
Forrón csókol, a nyelve puhán masszírozza az enyémet. Bizseregve túrok a hajába, és hagyom, hogy újból elsöpörjön a hullám. Lágyan becézzük a másikat, durva kezei úgy simogatnak, mintha egyetlen apró érintésétől összetörnék.
- Auriel – súgom a fülébe.
A neve hallatán megborzong, ajkait erősebben nyomja a nyakamnak. Ujjbegyeivel az oldalam cirógatja, halkan szuszogva hagyom, hogy az egész testem elborítsa a bizsergés.
- Várj… - lehelem szinte hangtalanul.
- Hm? – gurgulázik fel a belsejéből ez a gyönyörű, mély hang.
- Elvezetlek a fürdőbe. Nem való nemes emberhez, hogy beszennyezzem – pillantok felé.
Halovány fél mosollyal fogja meg az állam, majd lassan az ajkaimra csókol.
- Szamárságot ne beszélj! – suttogja.
Lassan elpirulok, ahogy a vizslató szempár a tekintetem kutatja. Szórakozottan mosolyogva fordulok el, mire a nyakamba csókol. A hajába túrva hagyom, hogy kényeztessen, pedig ez az én dolgom lenne. Nem hagyja, hogy megmozduljak, finom ajkaival bebarangolja az egész felsőtestem. Jobb híján csak sóhajtozok, a nevét nyögöm, lássa csak, mennyire élvezem a közelségét. Csukott szemekkel marok a földbe alattunk, majd lassan felpillantok rá, mikor fölém magasodik. Felkönyöklök, majd az arcára simítom az ujjbegyeim. Ajkaink lágy csókban egyesülnek, amit csak a levegő vészes fogyása tör meg.
- Merre is van az a fürdő? – kérdi hirtelen.
Felpillantok rá, majd szélesen mosolyogva dörgölőzök az arcához.
- Kövess! – simítok a vállaira.
Kelletlenül legurul rólam, majd magam is felállok. Ahogy elindulok kifelé, érzem, ahogy az élvezete végigcsorog a combjaimon. Fintorogva lépdelek a folyosóra, majd nézek vissza rá. Halványan elmosolyodom, ahogy a tekintete a lábaimról lassan az arcomra vándorol.
- Gyere, nincs most idefent senki – mosolygok rá.
Kétkedve pillant mögém, majd csudamód megindul felém. Nem hazudtam, senki sincs fent, mindenki odalent múlatja a drága idejét. Ezúttal balra fordulok, olyan hely ez, ahol vendégek nemigen járnak. Sötét, kihalt folyosó vezet a fürdőhelyiségig. Örülök, hogy nincs itt senki, így nem kell semmire sem figyelnem, csak Aurielre.
- Itt bent! – nyitom ki a megviselt faajtót.
Körülbelül egy arasznyi a mélyedések magassága, amiket a földbe vájtak. Nemigen láttam még emeleti medencét, ezért mindig vidáman lubickolok a hűs vízben. Nem járt itt senki. A víz tiszta, a törölközők frissek. Minden nekem kedvez.
Leemelem a polcról az olajt, majd újból felé fordulok. Izmos teste még most is feszül a görcsös mozgásoktól. Szégyellősen elmosolyodok, majd felé lépdelek az olajjal. Bokáig gázolok a vízbe, majd leülök, és felnézek rá. Végigmér, majd letelepszik mellém. Lassan a tenyerembe csurgatom az olajt, majd elkezdem a nedves bőrébe masszírozni. Lehunyt szemekkel élvezi, ahogy először a vállait, majd a hátát masszírozom. A szemeimmel szinte felfalom, ahogy a nedves ujjaim végigsiklanak a bőrén. Újból elfog a vágy, a tehetetlen sóvárgás, hogy a magaménak tudhassam. Auriel, kérlek, még egyszer!
- Seppius – suttogja.
A nevem elemi erővel ránt ki a képzelgéseimből.
- Igen? – mászok elő, hogy a szemébe nézhessek.
Nyitná a száját, ám ahogy az ölemre terelődik a figyelme, megakad a torkán a szó. Lassan a szemeimbe néz, majd ravasz mosolyra húzza a száját. Magam is az említett részre pillantok, mikor meglepetten tapasztalom, hogy minden vérem az ölembe tódult. Sosem volt még ilyen merevedésem, pedig pusztán csak az izmait masszíroztam. Pironkodva hajtom le a fejem, szégyellem, hogy észre kellett vegye rajtam.
Lassan megérzem az ujjait az államra simulni. Finoman megemeli a fejem, hogy csakis rá nézzek. A szemei tüzesen csillognak, ravasz mosolya nem tűnt el az ábrázatáról.
- Csábíts el – leheli.
Végigfut rajtam a hideg, ahogy egy pillanatra megérezhetem kacér valóját. Lassan az ajkaihoz hajolok, majd megcsókolom. Eleinte lágyan, míg magam alá gyűröm a testét. A kerek peremre teszi a fejét, halkan koppan, ahogy elfekszik az alacsony vízben. A combjaim közé szorítom a derekát, ujjaimmal az izmainak határozott vonalait keresem. Pillanatok alatt feltüzel, mosolyától felforr a vérem.
- Auriel – súgom a fülébe, majd jókorát nyalok bele.
Felhúzza a vállát, felém eső szemét pedig összeszorítja. Kuncogva harapom meg a fülcimpáját, miközben a tenyeremet már a hasán siklatom. Elégedetten morran, mikor a nyakába harapva a combját is megmarkolom. Gondosan kikerülöm a férfiasságát, csupán a hasa alját, a combjának tövét kényeztetem. Csókjaimmal beborítom a felsőtestét, a mellkasát, a hasát. Csukott szemekkel nyalom ki a vizet a köldökéből, mire rendre minden izma megfeszül. Akármeddig kínozhatnám, hiszen meredező férfiassága azt sejteti, remekül végzem a dolgom, de nem akarom sokáig húzni. Újból magamban akarom érezni.
Lassan az öléhez hátrálok, majd a farpofáim közé ékelem a hímtagját. Sóhajtozva ringatom fel-alá a csípőm, miközben a becses fallosz rendre ki-be jár a félgömbjeim közt. Remegve pillantok Aurielre, ködös tekintete arról árulkodik, hogy belém akar nyomakodni. Mosolyogva nyúlok az olaj után, majd csurgatom a derekamra. Hagyom, hogy lefolyjon a fenekemen, majd a férfiasságára is jusson bőséggel. Mélyet horkantva hagyja, hogy eldolgozzam a síkos anyagot rajta, majd a markomba vegyem egészen.
- Seppius! – sóhajtja, majd a derekamra fog.
Lassan a bejáratomhoz irányítom a tagját, de még nem ülök rá teljesen. Élvezem a jóleső nyomást, még nem érzem a feszítést. Aprókat hintázok, hogy a hideg is kiráz, majd felsikkantok, mikor belém csúszik a férfiassága. Nyögve mar a derekamba, én pedig a mellkasára támaszkodva kezdek el mozogni. Már nincs szükség lassú kezdésre, ütemesen mozgatom a csípőm. Úgy lovagolom meg, mint egy vad bikát, a hajába markolva hajolok fölé. A hátam hullámzik, a belőlünk előtörő nyögések pedig megszaporázzák a tempóm. A bőre aranylón csillog a víztől, az olajtól.
- Auriel! – nyögöm, majd a mellkasára markolok.
A levegőm visszafojtva hallgatom, ahogy a víz a peremnek csapódik, az ölünk pedig halkan cuppogva csapódik a másikéhoz.
Pár perc múlva fáradtan hanyatlok a férfire. A hajam teljesen vizes a nemes nedves markától. Az ajkaim bizseregnek, forrón duzzadnak az édes csókjaitól. Pihegve cirógatom az oldalát, majd pillantok fel rá. Kissé megtépáztam, de tetszett neki, nem haragszik. Elvárta tőlem, hogy mutassam ki, mennyire tetszik nekem a közelsége, a teste.
- Köszönet – suttogom, majd lehunyom a szemeim.
Hallgatom az őrült szívdobogást, ami lassan csitul az érintéseimre. Azt hiszem, ő jelenti az utolsó mentsvárat, az utolsó kiutat ebből a nyomorból. Amíg őt várom, minden más semmivé válik, nem érdekel. Újra értelmet adott az életemnek.
***
Napokig csak várom, de nem jön. Talán nem érdeklem már? Nem, hisz megígérte, hogy látjuk még egymást.
- Seppius! – ordítja a bordély feje.
Sóhajtva vánszorgok ki, majd járulok elé. A szívem őrülten dobog, azt remélem, Auriellel az oldalán érkezett, de tévednem kell. Talán egy másik vendég jön.
- Eredj a piacra, hozz pár amfora olajt!
- Igen – bólintok, majd kinyújtom a kezem.
Kelletlenül ejti a tenyerembe a zacskónyi denariust. Megigazítom a nyakamba aggatott ruhát, majd elindulok a piac felé. Szeretem az ottani nyüzsgést, az egzotikus férfiak látványát. Most is számtalan színes bőrű rabszolga várja, hogy gazdára találjon. Sóvárognak az étel és a víz után. Szánom őket, engem rögtön megvettek. Fiatal voltam, munkára fogható. Olyan munkára…
- Négy denarius! Négy denarius ezért a szépségért! – kiáltja az egyik árus.
Egy fiatal lányt cibál elő a többi közül. Mezítelen testét csak a kosz fedi. Vajon Auriel is így veszi a szolgáit. Mocsokból emeli ki őket? Vajon mit dolgozhat? Biztos, hogy nagyon előkelő. Hiszen olyan finom az illata… és olyan ápolt! Lehet, hogy szenátor, azért takarja így az arcát. Vagy imperátor? Megmagyarázná az izmait. Biztosan előkelő nemes, ehhez kétség sem fér. Milyen csodálatos lehet a villájában járni. Az illatát érezni, az ágyában feküdni. Mosolyogva képzelem magam a lágy függönyök takarásába. A kárpit vérvörös, szinte kifolyik alólunk, akár a forró vér. Az izmaink megfeszülnek, egymás nevét nyögjük. Hiányzol, Auriel. Vajon merre járhatsz? Bajod esett?
Megrázom a fejem, majd a feladatomra koncentrálok. Fogalmam sincs, hogy viszem haza az amforákat, mikor csak két kezem van. Sóhajtva sétálok a sorok közt, mikor ismerős arc villan felém a háttérből. Szőke haja világít, szikrázó szemei, akár az éles acél. A szívem egy pillanatra kihagy, mikor meglátom a robosztus férfit közeledni. Auriel!
- Au… - kiáltanék, ám ráharapok a nyelvemre.
Egy másik férfivel van, nem mehetek oda hozzá. Semmikor sem mehetek hozzá. Mintha idegenek lennénk, úgy figyelem őt. A napsugarak beragyogják a testét, alig bírom levenni róla a szemem. Látom, mozog a szája. Elképzelem a hangját, ahogy a nevem suttogja. Seppius. Csábíts el!
Felém fordul, ezért gyorsan a mellettem lévő ékszeres asztalt kezdem fixírozni. Szinte átlyukaszt a tekintete, érzem, hogy észrevett. A szívem hevesen kalapál, a lábaim menten összerogynak. Auriel! Semmi baja!
Lassan hátat fordítok neki, majd elsietek az olajok felé. Legszívesebben a nyakába ugranék, hogy hosszan megcsókoljam, de nem mocskolhatom be mindenki szeme láttára. Talán… talán egy másik életben majd…
Szerkesztve Luka Crosszeria által @ 2013. 08. 30. 16:59:17
|
| Kita | 2013. 08. 05. 01:39:24 | #26705 |
Karakter: Auriel Vibius Glaber
Megjegyzés: ~gyöngyszememnek~
- Olyan apró hozzám képest, törékeny, tünékeny virágszála az élet kertjének. És a neve, finoman zengő, vibrálva suttog az arcom simítva, mint a legfényesebb kelme.
Seppius.
- Igen, uram – suttogja félszegen, gyönyörű tekintetét félve emeli rám. Reszkető ujjaival a nyakához simít, összeszorított fogakkal figyelem, ahogy ujjbegyeivel végigsimítva a nyakát, miközben az anyag lehullik róla; végigsiklik rajta, kecsesen, mintha egy kígyó vetkőzne ki a megunt bőréből, hogy tökéletes, új fényben ragyogjon.
- Rendelkezz felettem!
- Seppius - morgom halkan a nevét; egyszerűen felemelő érzés kimondani, mintha simogatna… tekintetem súlya alatt lehunyja a szemeit, elvonva tőlem a látványát. Lassú mozdulattal érnék az arcához, de meg sem tudom érinteni, már összerándul. Görcsös vasmarok szorítja össze a bensőm, fojtja a torkom. Hát ennyire retteg? Miféle állat téphette szét újra…
Hangtalan suhanással lépek el előle, ökölbe szorítva az ujjaim. A szemem sarkából figyelem, miközben felkapja a fejét; csupasz vállát lágy csillanással cirógatja meg a folyékony aranyként szikrázó hajszál. Nem bírom, de nem akarom, hogy lásson. Hogy féljen.
Auriel, mégis mi az istent művelsz?!
Megmoccan, hátán, megrándul egy izom; a kezem kicsap, mint a kígyó marása, halk mordulással tolom a falnak. Halkan felnyög, a tenyeremben érzem, ahogy a szíve ver, egészen a mellkasomig fut a lüktető sajgás. Egyre gyorsabb, őrült ritmusban veri a bordák ketrecét. A puha bőr alatt megfeszülnek a karcsú izmok, a szám taplóra szárad.
- Ki az, aki előttem áll, és ily keserves remegés közepette igyekszik el tőlem…? – dörmögök közelebb lépve hozzá. Mellkasom csupán egy hajszál választja el a mezítlen, valaha patyolat bőrétől.
- Egy szörny… aki csak szükségből lélegzik – suttogja hangtalanul. A bőröm forró, a torkom alig akarja átengedni a sebesen nyelt levegőt. Mit művelsz velem, te kis…
Lehajtom a fejem, óvatosan, mintha egy rossz érintésemre szilánkká, porrá törne, szétomolva az ujjaim között, leperegve a szélben…
- Félsz tőlem? – suttogom, orrommal megcirógatva a fejét, lehunyt szemmel élvezem a puha érintést. Ó, tudom, hogy rettegsz, érzem… Mint a ragadozó, aki a nyúl sírására szagot kap és odarohan.
- Nem…
- Hazudsz – egyenesedek ki. Egy pillanatra elönt a méreg: nekem ne hazudjon! Bármit megtehetnék vele, összemorzsolhatom…
Mégis, egy józan hang simítja a tarkóm: hiszen remeg, retteg. Ha nem hazudna azoknak, akik kéjenc arccal figyelik a fájdalmát, és őszinte sosem lehet. Egy kurvának kötelessége, hogy azt hazudja, amit a kuncsaftja hallani akar.
Megfeszített tagjaim kényszerrel ellazítom, tenyerem lassan, finoman fonom az oldalára ujjaimmal cirógatva. A mellkasomhoz húzom, nekem simul minden porcikája.
Gyengéden tolom, hogy megforduljon, rám nézhessen – látni akarom a gyönyörű szemeit és a benne villogó minden érzelmet.
Ne hazudj nekem, Seppius. És ha a szád mégis, a szemed őszinte lesz.
- Seppius – suttogom finoman lehajolva, ajkaimmal gyengéden cirógatom meg a fülcimpáját. Érzem az illatod… a szívem felforrósodik és ez a pokoli hév űzi ki a csontjaimból a hideget, ami az otthonomban és a morajló embertenger kavalkádjában fagyasztott a lelkemig.
Ahogy hátrahajolok, ajkaimmal cirógatom végig a puha orcát, cirógatva érintem meg az ajkait, minden izmom megfeszítem, hogy egy mozdulattal se rémíthessem meg.
Jupiter minden ereje nem mozgathatta volna meg alattam a földet olyannyira, mint ahogy egyetlen csókja…
Egyetlen rövid, apró, fuvallatnyi csók, ami szinte cirógatás volt, csupán egy korty, egyetlen kóstolásnyi íz az istenek ambróziás kelyhéből!
- Minek nevezhetlek…? – suttog az ajkaimra pihegve. Ó hogy tudnék haragudni rád, mikor így rebbennek meg a pilláid, mikor csak félelemből hazudtál…
- Aurielnek.
- Auriel – sóhajt fel még közelebb simul. A múzsák se dalolhatták volna szebben a nevem, mint ő lehelte édesen… - Egy isten.
- Isten…? – rándul mosolyra a szám széle. Megfeszül a karjaim között, ellépve.
- Bocsáss meg!
Ne, ne kérj bocsánatot. Élő csábítás vagy, akit megpillantani elég volt számomra… gyengéden futtatom végig ujjbegyeim a hátának kecses ívén, kiérezve a csont és izmok hullámait. Visszahajolva veszem birtokba az édes dús ajkait, szinte érzem az arcomon a szuszogását, pillái cirógató érintését, forróbban, megremegő izmokkal.
A simogatása, puha ujjainak érintése finomabb, mint a legdrágább anyag, puhább, mintha pávatollal cirógatnák megkínzott, kemény bőröm. Érint, ujjacskáival megmarkolja a hajam, hogy legszívesebben hördülve szorítanám magamhoz, de még azt is kevesellem! Bőre alatt gyűrődik a testem fedő ruha, ujjbegyei nyomán forrongva rándul meg az izom, visszafogva magát eget rengető erőfeszítéssel.
Majd mindez a puha, finom kínzás lassú mozdulattal veszélyesebb vizekre terelődött, megdermedt a mellkasom. Eltépve magam tőle kapom el a csuklóját… milyen karcsú, az ujjaim között még lötyög is a nőiesen kecses csukló.
Mégis mit művelek? Ez csak egy utolsó szajha, aki a kötelességét teszi, mert megfizetem! Hirtelen engedik el az ujjaim, mintha megégetett volna a hűvös bőr, felmarkolva a köpenyem törtetek ki a szobából.
Ennyire még nem adhatom meg magam a kísértésnek, hogy pénzért kelljen hamis figyelmet vennem!
Az arcom elé gyűröm a kendőm, lángoló szemekkel csörtetek le a megreccsenő lépcsőn, s mikor a hely intézője is elém kerül, habzó szájú mondanivalóját beléfojtom azzal, hogy belemarkolva a pénzes erszényembe kimarkolva az aranyakat a mellkasának hajítom.
Menekülésnek érzem, lángoló vérrel, a torkomban dobogó szívvel. Auriel, életedben ekkora ostobaságot még nem tettél!
***
Reggel csendesen ülök a hatalmas asztalnál, az asztalfőn, hüvelyk- és mutatóujjammal z orrnyergem dörzsölgetve. Nem sokat aludtam az elmúlt este…
- Jó reggelt – lép be Milah mosolyogva, teljes fényében, ujjai közt az egyik lányom apró kacsója.
- Papa! – sikkant fel a kis angyalka, mire félmosollyal lehajolok, felkapva magasra és a térdemre ültetem.
- Jó reggelt – simogatom meg kunkori tincsecskéit, megdobva párszor a térdemmel, mire sikongatva kapaszkodik a karomba. Milyen apró a tenyere, cirógatom meg a megkeményedett ujjaimmal, gyengéden, nehogy kiserkenjen a leheletfinom bőr alól az édes vére.
- Nem vagy túl kipihent, kedves – csókolt arcon Milah, majd mosolyogva kivette a lányom az ölemből, a helyére terelve. Ha itthon vagyok, elvárom, hogy a család naponta egyszer együtt étkezzen; ritkán látom őket.
- Valóban – mormoltam csendesen. Zavart a tegnap este, nem tudom kiverni a fejemből, márpedig én nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek mindig teljesen összeszedett… - Hol van Cassius? – kérdezek a fiam hollétére.
- Amikor benéztem hozzá, épp felkelt – mosolyog rám Milah, megcirógatva a lányok fejét.
Lelki szemeim elé kúszott a fiú kék szeme, ahogy meghökkenve csillogott, amikor a tenyerembe fogtam a vékony arcocskáját.
Felmordulva taszítom el magamtól a képet. Nem kell, hogy érdekeljen!
Ahogy megcsókol. Az íze, a cirógatása… megrándul a szemem alatt egy izom, ökölbe szorul a kezem.
- Jó reggelt – masírozik le ásítozva a fiam.
Nem fogok visszamenni. Nem szabad visszamennem, ki kell vernem ezt az ostobaságot a fejemből.
Békés reggelit költök el a családommal… a lányok elkunyerálták az édességem, persze húzódzkodok, hogy ki tudják harcolni, kisimogassák és hízelegjék. Alexandra az ölembe mászott, amíg a testvére megpróbálta lehúzni a tányért.
Utána Milah elhessegette őket, mivel várja őket az oktatójuk és a feleségem mosolyogva leült mellém.
- Gondterhelt vagy – cirógatja meg a kezem – Talán túl sokat rágódsz apró dolgokon, kedves.
- Nem… - szorítom meg az ujjait. Nem olyan, mint Seppiusnál… ott világokat borítottam volna… - ne aggódj.
- Auriel, bárminek érzed szükségét, kétlem, hogy meg kellene tagadnod magadtól – mosolyog rám angyalian. Megcsókolom a kezét, félmosollyal. Bár ennyire egyszerű lenne.
***
Rengeteget merengtem Milah szavain. Miért kellene megtagadnom magamtól valamit, ami akkora örömöt é szépséget okoz, mint egyetlen ifjú érintése? Az érintése, a csókja nem elég… láztól égő szemmel lépek be a házba, kiszáradt ajkaim lassan megnyalom a leplező kendő alatt. Mintha megannyi forró lánc szorítaná a tagjaim, ránt vissza. Ez csak egy szajha, aki visszaélne a helyzettel, akin estéként megannyi férfi liheg és izzad… hatalmasat nyelek, miközben a főnök körülfon a jelenlétével. Elég csupán az arany ígérete, emléke, hogy kiemelten kezeljen.
- A múltkorit, uram? – hízeleg, már előre dörzsölve a tenyerét. Csupán biccentek, halk morgással hunyva le a szemem. Hiányzik az az emésztő tűz, amit éreztem!
S csupán egy alkalom, hogy elveszítse a különlegességét és többet ne kínozzon a vágy utána.
Belöki az ajtót, csendesen surranok az árnyak közé, láthatatlanul.
- Ébredj, mihaszna! - rázza fel az ágyon fekvő karcsú alakot. Lehetőségem van végigmérni a csupasz testet ahogy félve, csupán az álom oltalmába burkolózva fekszik, s most ez az alak ezt is elveszi tőle… látom a megannyi sebet, foltot, karmolást, a meggyötört fehér bőrt é az álmos, szikrázó kék szemeket. Hirtelen minden gondolatom elpárolgott, tovatűnt,
- Dolgod van.
Nem tudok rólad rosszat gondolni. Az a szempár, az a gyámoltalan mozdulat, ahogy maga elé húzza a szegényes lepedőt, félve, összerezzenve… nem elég! Nem bírok másra gondolni!
A féreg kimegy, becsukva maga után az ajtót; minden nyugalmam összeszedve húzom le a fejemről a csuklyát, le a kendőt.
Az a pillantás, amivel végigmér, egyszerű fonák parázs, aminek elég egy fuvallat, hogy felperzselje a világot… fölé hajolok, az illata körbeleng, beburkol.
- Seppius… - suttogom.
- Hát emlékszel a nevemre…? – cirógatja meg az arcom gyengéden, a hangja még mély és rekedt az alvástól. Testemen végigvág a vágy, lehajolva cirógatom meg az ajkait gyengéd csókkal, de a határ véges és törékeny… forróbban húzom magamhoz, ajkairól a nevem még csodálatosabb, mint amit valaha hallottam. Megőrjít… teljesen nekisimulok, érzem minden törékeny porcikáját és csupán az a semmi kis rongyos lepedő zár el tőle!
- Gyönyörű vagy – suttogom. Az elmém nem akar engedelmeskedni, ha ő is itt van… csak őt látom, érzem, és ha csókolom, minden jutalmat felülmúl. Magára csavar, olyan közel érzem magamhoz… az enyém, egyedül az enyém! Minden porcikája, minden lélegzetvétele nekem kell, hogy szóljon!
- Miért hagytál el? – nyöszörög magára húzva, ajkaimmal megcirógatom a nyakát.
- Mit számít az… - suttogok, forrón megcsókolva, hogy ne jusson eszébe kérdezni. Nem akarom megosztani vele az elmúlt gondolatokat, hogy mit töprengtem, rágódtam, mielőtt visszahúzott volna…
ujjai a hajamba túrnak, még közelebb húzva magához, és már nem számít senki más, semmi más, csak mi. Az íze, a bódító, édes illata, az íze, ami megrészegít és nem győzöm simítani, nyelni, felfalni.
Levegőért kap, ujjai megfeszülnek a vállamon, meggyűrve a puha anyagot, elszakadok az ajkaitól vörösen izzó szemekkel. Kipirulva zihál, haja kócosan terül el, olyan… annyira gyönyörű!
Letérek a nyakára, csókolva, ujjaimmal lassan, feltérképezve simítom a testét, a tenyeremmel burkolva minden centijét. Nyelvemmel végignyalom a nyakának kecses ívét, a fülébe marva morgok, ujjaimmal a combját megszorítva húzom a derekamhoz. Az altestem ég, kényszerítem magam, hogy ne roppantsam meg, tépjem és szaggassam, holott csupán hajszálnyi a határ, amelynek szélén egyensúlyozok…
- Auriel… - nyög fel, megfeszülő háttal a csókjaim alatt. Ujjaimmal lassan simítom végig, a hasától a mellkasáig, egész tenyeremmel húzva magamhoz. Lehajolva csókolom meg a köldökénél, ajkaimmal érzem a bőr alatt lüktető szálkás izomzatot, lassan csókolom, míg az ajkaiig nem jutok.
Kicsi ujjai lassan simítják a nyakam, néha nyögdécselve feszülnek meg a keményen duzzadó izmaimon. Végig a mellkasomon, a hasamon… élesen szívom be a levegőt, már csak ennyitől úgy érzem, végképp a mennybe jutok.
Fogaimmal a vállába marok, visszafogva magam, homlokom a vállának szorítom, csak az ujjai útját figyelve. Remegő ujjai a tógám alá találnak, s felhördülök, mikor a férfiasságomra fonja. A tenyerem a fenekére simítom, érezve a kemény, formás félgömböket… csak az enyém. Minden porcikája!
A kényeztetése, a cirógatása mint megannyi tollpehely élezi ki az érzékeim, mohó csókkal fojtom belé a nyögést, ujjaimmal gyengéden találva ki az érzékeny pontokat, de az ajkamba marva kapja a kezét a felkaromra, eltolva.
- N-neh! – pihegi, mire nehezen, meg-megránduló izmokkal, de megállok. Hihetetlen erőfeszítés, hogy egyszerűen ne vágjam bele magam, türelmetlenül elmerülve a régóta sóvárgott forró húsban, élvezve minden izzó szikráját, amit csak adni tud! De nem, halk hörgéssel, de megállok a kérésére, izzó szemekkel meredve a vágytól ködös elmondhatatlan szempárba.
Meglepve nyögök fel, halk morranással, mikor ő maga csúszik közelebb hozzám, s magához igazítva nyel el a forróság… kezem a csípőjére fonva húzom közelebb magamhoz, a nyakába temetve az arcom marom, csókolom, csípőmmel lassan mozdulva.
Hihetetlen érzés, épp csak ringatózás, mégis együtt hullámzik a testünk… Morranva csókolom meg az édes, vörösre duzzadt ajkait, minden izmom megfeszítéssel fogom vissza magam még puha tempót tartva, holott ez már oly kevés számomra, egyszerűen még inkább benne lenni, teljesen magamba olvasztani akarom!
Mit számít a hús és a vér, jelentéktelen halandó apróság, minden nyögése, a nevem suttogása csak olaj a tűzre,ami már az eget nyaldosva fest az egészet szikrázó vörösre; ujjacskái végigzongoráznak a hátam megfeszülő, dudorodó izmain, a hideg görcs a lángol véremtől egész a gerincem végéig sajdul. Kéjes sikkantással, macskás törleszkedéssel harap az ajkamba, körmeit a hátamba vájva tolja felém a csípőjét, ujjaim talán nyomot is hagynak a gyenge bőrén, miközben pattanásig feszített testem morranva könnyebbül meg, belé ürítve magam.
Magamhoz szorítom, arcom a tincseibe fúrva, mély levegőt veszek; forró, nedves, olyan élénk és erős az illata, mintha mindenütt csak ő lenne, karjaim között hevesen remeg, érzem…
- Seppius… - suttogom a nevét, óhatatlanul mint imába foglalva, ajkaimmal az ajkát cirógatom. Nem csillapodott a vágy, az óhajom utána, nem vesztett a varázsából, sőt, talán csak szította a mérget lelkemben a kipirult orcája, kábán csillogó, tengerkék szeme, amelyek elvarázsolt, ködös boldogsággal pillantanak rám. Félmosollyal csókolom meg, nyelvét táncba hívva. Ujjaimmal nedves tincseibe markolok, közelebb húzva magamhoz.
Miért tagadnám meg magamtól, ami örömet okoz?
Soha többet nem engedlek el.
|
| Luka Crosszeria | 2013. 08. 04. 13:09:30 | #26684 |
Karakter: Seppius
Megjegyzés: istenemnek
Orrfacsaró bűz árad a férfiből, aki a hátamnak feszül. Vaskos hímtagja szétfeszít, érzem, ahogy a vérem az élvezetével együtt csordogál a combjaimon.
- Te mocskos kurva, tetszett, igaz? – morogja a fülembe.
Halkan nyögve bólintok.
- Éreztem, hogy nekem toltad a segged, te könnyűvérű – ránt rajtam egyet.
Megperdít, majd a csuklómnál fogva rángat a bőrökből összetákolt fekhelyemhez. Rátaszít, majd újból hátulról tesz a magáévá. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg a lüktető fájdalom csillapodni érződik. Szinte szétfeszít, ám a fürdőbe ülve csillapodik a húsomat marcangoló forróság. Lassan elzsibbad mindenem, az előző kuncsaft emléke a feledés homályába veszik. Csak magam vagyok, és a mélységes csend, ami bogárként mászik a fülembe.
Lassan a horizont elnyeli a Napot, homályba burkolózik a város. A házak ablakai feketén ásítanak, jelzik, hogy ideje iparkodnom, ha pénzt akarok, nem pedig egy kiadós verést. Egy vékony lépcsőn igyekszem fel a szobámba. Mindenhol részeg, szeretkező férfiakat látok. Van, ahol többen is csinálják egyszerre. Fintorodva suhanok a szobámba, majd veszem fel azt a ruhát, amit a gazda készített ki nekem. Neszelést hallok odakintről, így miután felvettem a ruhát, az ablakhoz lépek. Vágyakozón pillantok ki a sötétségbe. Milyen csodás volna elszökni, rohanni a messzeségbe, tudni, a döntéseim a sajátjaim, nem más hozza.
Az útra pillantok, ahol szolgák, kereskedők ténferegnek. A tekintetem azonban megakad egy robosztus alakon. Semmit sem látok, csak a szemeit villanni. Érzem, ahogy a gerincemen végigfut a hideg, elborzadok tőle. Biztos egy gyilkos, százak nyaka roppanhatott a kezeitől.
Ahogy észreveszem, hogy engem mustrál, berántom a függönyt magam előtt. Nem hiányzik, hogy éjszaka belopózzon, és elvágja a torkom. Nem akarom többé látni, félelmetes, alvilági lény!
Alighogy letelepszem a fekhelyemre, hogy csillapítsam lábaim remegését, megjelenik a gazda… és az ott! Ott van mögötte, értem jött, engem akar!
Remegve húzom össze magam, érzem a halál szelét felém libbenni. Biztosan pokoli nagy fogai, szarvai vannak. Rám fogja vetni magát, és akár a Cerberus, szét fog tépni, amint mozdulni fogok. Lemarja a húst a csontjaimról, megsemmisít, eltipor.
- Azt ajánlom, még a seggét is nyald ki, ha azt kívánja – mordul rám a gazdám.
Engedelmesen bólintok, pedig legszívesebben a piac kövére vetném magam. Nem akarok egyedül maradni ezzel a férfivel. Ha egyáltalán az, és nem egy szörnyeteg.
Meredten bámul, a tekintete szinte lyukat éget a bőrömbe. Forrón sistereg, mozdulni sem merek, mégis felém int. A közelében akar tudni. Reszketegen lépdelek felé, várom az ütést, a morgást, az erős karokat körém fonódni, hogy kiszorítsák belőlem a szuszt.
Lágyan ér hozzám. Felcirógat az arcomon, eltűri a hajam az arcomból. Mi ez, mi történik? Mit művel? Mit csinál? Riadtan kapom fel a tekintetem, ez nem lehet!
Úgy becézget, mintha kedvenc ágyasa volnék. Tekintete puha, meleg, minden mozdulatom éberen figyeli. Ki vagy te??
- Uram… ? – nyúlok az arcához.
Tartok tőle, hiszen fogalmam sincs, mi lehet a szövet alatt. Lehunyja a szemeit, én pedig lassan feltárom a rejtve maradt bőrt. Döbbenten bámulom a formás ajkakat, melyeket most már magam is láthatok. A bőre, akár a márvány, az orra pedig… megfigyeltem, a rómaiak jellegzetes, egyenes orral bírnak, de az övé a legszebb mindközül. Döbbenettől vegyes csodálattal adózok a szépségének.
Mikor lesöpröm a fejéről a csuklyát, tiszteletlenül a hajába túrok. Minden vér az arcomba tódul, ahogy végignézek rajta. Igazam volt, nem evilági lény, ám ő nem az alvilág lakója. Maga Mars áll előttem, és mustrál oly lefegyverző lágysággal, hogy a térdeim roggyannak belé. A szívem hevesen ver, az eddig élettelennek hitt húsdarab életre kelt az érintése nyomán. A szemeibe nézek, miközben közelebb lépek hozzá. Egy megmagyarázhatatlan erő vonz hozzá.
- Mi a neved… ? – kérdi.
Átható, férfiasan mély hangja visszhangot ver az elmém falai közt.
- Seppius, uram – felelem félve.
- Seppius.
- Igen, uram – bólintok.
Lassan a ruhám nyakához nyúlok, és leoldom magamról. A lágy anyag halkan surrogva siklik végig a bőrömön. A földre esik, mint holmi aprócska pihe. Lassan a vendégemre pillantok, aki veszélyesen villanó szemekkel mér végig.
- Rendelkezz felettem! – kínálom fel neki a testem.
Egy ilyen csoda nem szokott csak úgy ilyen helyeken járni-kelni. Ha isten, elhozza a végzetem. Talán meghalok, és végre viszont integethetek a túlvilág partján a szeretteimnek.
- Seppius – súgja, majd az arcom felé nyúl.
Reszketegen hunyom le a szemeim. Félek. Félek, hogy megüt, majd belém hatol. Hogy felszakítja a húsom, és a vérem eláztatja a padlót. Nem akarom többé, hogy fájjon. Nem akarom a kínt, a szenvedést, a mocskot, a combjaimon folyó bűnt.
Lágy, illatos szellő csap az arcomba, ám mikor magam elé tekintenék, nem látok senkit. Elment volna? Valamit rosszul csináltam?
Mielőtt azonban szóra nyithatnám számat, egy hatalmas tenyér nyomását érzem meg a hátamon. A falnak taszít, nyögve simulok az érdes felületnek. Biztos így akarja. Hátulról… mint hátulról szereti, hogy ne lássák arcom. Ne lássák a kínt, amit minden egyes döfésükkel egyre csak növelnek.
- Ki az, aki előttem áll, és ily keserves remegés közepette igyekszik el tőlem? – hallom meg a mély hangját.
A karjaimon lassan végigszánt a hideg, az ujjaimból kiszalad a vér. Nem érzek fájdalmat. Még nem érzem, még nem bánt, még nem szorít.
- Egy szörny… aki csak szükségből lélegzik – lehelem.
- Félsz tőlem? – fúrja az arcát a hajamba.
A hangja egyenest a fülembe cseng.
- Nem – lehelem ismét.
- Hazudsz – emeli fentebb a fejét.
Méretes markába fogja az oldalam, és von lassan magához. Játszik velem, akár a macska az egérrel. Hamarosan felfal, írmagom sem marad ezen a világon.
Ehhez képest lassan magához fordít, és mélyen az arcomba néz. Zavaromban oldalra pillantok, majd lesütöm a szemeim. Meg sem érdemlem, hogy egy ilyen csodás lényre emelhessem a tekintetem.
- Seppius – súgja a fülembe.
Az ajkait lassan az enyéimhez simítja, majd lágyan megcsókol. A döbbenettől mozdulni sem bírok, vad remegés rázza minden tagomat. Egy isten tart a karjaiban, egy isten édes ajkain csüngök, mint az érett barack a fán.
A nyaka köré fonom a karjaim, és egyre szűkülő gyomorral viszonzom a csókját. Mi végre létezem? Mi végre szenvedek kínjaim tengerén? Ezért. Hogy egy ilyen földöntúli lény öleljen, csókoljon.
Lassan, halk cuppanással elválik tőlem, a hideg úgy mar az ajkaimra, mint az imént ő. Olyan gyönyörű, olyan hibátlan, olyan elragadó. Legszívesebben a nyakán csüngnék, és el sem engedném, annyira magával ragad a bája. Már nem is bánom, hogy belém hatol. Szeretném, akarom, akár fizetség nélkül is!
- Minek nevezhetlek? – rebegem.
Szigorú tekintete megenyhül, halovány mosolyra görbül a szája.
- Aurielnek.
- Auriel – sóhajtom, erős, széles mellkasának döntöm a fejem. – Egy isten.
- Isten? – kuncog fel halkan.
Szégyellősen kapom fel a fejem, majd lesütöm a szemeim.
- Bocsáss meg – suttogom.
Felsimít a hátamon, majd újabb csókot lehel az ajkaimra. A gyönyörű, arany tincsek közé túrok, ahogy a szívem egyre hevesebb iramot diktál. Lassan a hasára simítok, az izmai feszülten várakoznak a selymes bőr alatt. A köldöke körül körözök, majd lassan az ölére vezetem az ujjaim. Ekkor megragadja a karom, az ajkát pedig elszakítja tőlem. Csak bámul rám, majd hirtelen sarkon fordul, és kisétál. Rémülten kapok utána, ám helyette csak a forró, illatos levegőt markolom, amit itt hagyott.
- Auriel – suttogom, majd az ágyamra roskadok.
Túl előkelő, hogy egy ilyen szajha érinthesse. A combjaimra nézek, melyeket csúf harapásnyomok tarkítanak. Csúnya vagyok, egy szenny, egy utolsó senki. Egy apró szemétdarab, amit errefelé sodort a szél. Meg fognak büntetni.
- Seppius! – ront be hozzám a gazdám.
Már érzem az érdes kéz érintését az arcomon. A hajamba tép, majd a falnak taszít. Bántani fog, fájni fog!
- Az istenek áldják a szádat! – nevet fel.
Értetlenül bámulok rá. Tessék?
- Kétszer annyit adott érted! Mit műveltél? Leszoptad?? Mi kívánságát teljesítetted, hogy így megjutalmazott?
Csak ámulok. Fizetett a csókomért? Megértem neki tíz denariust is?
- Kérdeztelek! – ripakodik rám.
- Azt kérte, hogy hatoljak belé a nyelvemmel – vonom meg a vállam.
Éles nevetés hangja tölti meg a kopott szobát. Lesütött szemekkel meredek magam elé, egyre csak a látogatóm szemeinek csillogását látom magam előtt. Az erős karjait, ahogy magához von, a csodás, arany tincseit, a határozott vonásait. Akarom őt, de már sohasem látom többé. Elillant, akár a füst.
***
Hűvös vízzel áztatom le magamról a vendégek mocskát. Lassú mozdulatokkal simítok végig a bőrömön, majd emelem fel a borotvát a fürdő széléről. Hányszor képzeltem, hogy e hűvös vas csípős érintését érzem majd utoljára, ahogy elvágom a torkom. Ahogy a vérem a levegőbe spriccel, majd forróság teríti be a mellkasom. A vég lenne. A part, a kiút ebből a mocsárból.
- Igyekezz! – ripakodik rám az egyik társam.
Felpillantok rá, majd gyorsan leborotválom magam. Mindenhol, alaposan. Sietve kiszállok a hűs habok oltalmából, majd a lakrészembe sietek. Meztelenül roskadok le az ágyamra, ma már úgysem jön senki. A lábaim közé veszem a vékony szövetet, ami takaró gyanánt funkcionál, majd magamhoz ölelem, mint hűséges szeretőt. Még utoljára felrémlik előttem a tegnapi látogatóm arca, majd lassan elnyom a párás, forró álom.
***
- Ébredj, mihaszna! – rángatja meg a vállam a gazdám.
Álmos szemekkel nézek fel rá, majd húzom a mellkasom elé a szövetet, amit ölelek.
- Dolgod van – vigyorodik el.
Értetlenül nézek rá, majd a szemem sarkából mozdulni látok egy fekete alakot. Az ágyamhoz lép, érzem, ahogy végignéz rajtam. Riadtan tekintek fel rá, az arcát takarja, a termete nagy. Ő az, a tegnapi látogató. Az istenem visszatért hozzám!
- Ajánlom, hogy dolgozd meg! – morogja a fülembe a gazdám, majd kiviharzik.
Elnyíló ajkakkal bámulom a termetes férfit, aki ezúttal maga segíti le a lepleit. A földre dobja őket, így gondosan szemügyre vehetem a testét. Harcedzett, erős, izmos. Itt-ott hegek ékesítik a karját, ami csak azt igazolja, kiváló hadvezér lehet. Talán tényleg maga Mars.
Hirtelen azon kapom magam, hogy fölöttem támaszkodik, forró lehelete az arcomba csapódik. Látom, ahogy vágytól csillog a szeme, kiolvasom belőle, akarlak.
- Seppius – súgja.
- Hát emlékszel a nevemre? – simítok az arcára.
Halványan mosolyogva hajol az ajkaimra, majd szavak áradata helyett megcsókol. Belém tölti a belsőjében fortyogó gőzt, remegésre, nyögésre sarkallva engem.
- Auriel – sóhajtom az ajkaira.
Remegve fordulok a hátamra, majd hagyom, hogy teljes testével rám feküdjön. A karjaival átölel, majd egy határozott mozdulattal legurul velem a rozoga bőrökről. Halovány pír fut végig az arcomon, ahogy megérzem az éledő testét pulzálni alattam. Még sosem voltam ilyen hatással senkire, főleg nem egy ilyen férfire.
- Gyönyörű vagy – morogja a fülembe, én pedig kétségbeesetten marok a mellkasán a ruhájába.
- Auriel – súgom az ajkaira, majd olyat teszek, amit eddig soha.
A hajába túrva csókolom meg, és marok a karjára. A derekamra húzom, azt akarom, hogy biztosan tartson, hogy érezzem, sehová sem megyek, az övé vagyok. Az én gyönyörű istenemé.
Heves csókkal jutalmaz, édes ajkai úgy becézik az enyéim, mintha örök idők óta szeretők volnánk. Feltámad bennem a vágy, a kétségbeesett sóvárgás, hogy az izmos testet magamba olvasszam. A szívem most is hevesen dobog, a tagjaim remegnek, ahogy az erős karok biztosan tartanak magukon.
- Miért hagytál el? – nyögöm, ahogy a férfiassága hirtelen nekem nyomódik.
- Mit számít az? – felel kérdéssel a kérdésemre.
Csak bámulom a gyönyörű arcot, majd hagyom, hogy erős ujjai a tincseim közé csússzanak, és magához vonjon. Heves, fullasztó csókkal odázza el a kérdéseim, az aggályaim. Nem számít már semmi. Nem számít már senki.
|
| Kita | 2013. 08. 04. 10:43:10 | #26681 |
Karakter: Auriel Vibius Glaber
Megjegyzés: ~gyöngyszememnek~
Csendesen ülve az asztalomnál meredek a magam előtt kiterített pergamenre; csupán a szemem bűvöli a finom anyagot, az elmém egészen másutt jár. Sőt, nem is regisztrálom a környezetem, csupán a belső szörnyeteg morgó robaja töri meg a mély csendet a hatalmas átriumban.
Hűvös, pillekönnyű kéz csusszan a vállamra, gerincemen végigfut a borzongás, de csupán a szemeimmel kapok hátra, tenyerem a puha kacsóra siklatom, megcirógatva.
- Késő van már, kedves – suttogja Milah, halántékomra fuvallatnyi csókot nyom. Lehunyom a szemem, ujjbegyeimmel megcirógatva a bőrét, amit drága olajokkal tart örök frissen és fiatalon. Megérdemli… - Gyere pihenni.
- A gyerekek? – kérdezem hátradőlve a kényelmes székben, kinyújtva a lábaim az otthon megengedhető lustálkodással, hagyva, hogy asszonyom kuncogva karolja át a nyakam. Egy mézszőke tincsének lokniján vörösen törik meg a fáklyák fénye, egy ujjamra csavarva morzsolgatom elmerengve.
- Alusznak, mint a bunda – suttogja csendesen. Elégedett dörmögéssel dőlök hátra, mint a gazda, aki jó munkájának tudatban nyugodt lelkiismerettel számolhat el a napjáról. Mégis… Ahogy kinyitom a szemem, hiába van mellettem Milah, az egész ház olyan üresnek tűnt… visszhangzó, minden dísze és gazdagsága ellenére. Összeszorítom a fogaim ezek ellen az ostoba gondolatok ellen; idegesítő. Minden remek, csupán ez az ostoba érzés, ami megkeseríti a mindennapjaim!
- Hm? – pillantok fel, mikor a gondolataim közé belesimul Milah suttogása is. – Menj pihenni, nekem még dolgom van – csókolom meg a tenyerét puhán, mire játékosan megsimogatja az állam és felkuncog, ahogy érzi a már serkenő borostát, ahogy az ujjbegyei alatt serceg…
- Megborotválkozhatnál – szorítja meg a vállam játékosan – Lassan olyan leszel, mint egy barbár.
- Jóéjt, Milah – nézek rá nyomatékosan, de a barna szemek fáradt, kedélyes csillogással pillantanak rám.
- Ne maradj fent sokáig… ismét – simogat meg, aztán felegyenesedik; mozdulatlanul figyelem, ahogy aranyszíjas saruja halk surranással viszi a karcsú alakot a magas oszlopok között, ahogy göndör haja uszályként terül el a vörös ruháján. Jól áll neki a vörös, el kell ismernem. Királynői.
Nem bírom, mordulok fel, tenyerem a szék peremére csapva lököm fel magam. Nem bírom ezt a tétlen ücsörgést, a papírokat, az ostoba vénemberek bürokratikus nyavalygását, ahogy egy utolsó kurva karmol a pénzéért.
Érezni a lámpásokba töltött olaj illatát, az eltűnő lángot, füstöt; a szolgák mély, egyenletes légzését, miközben a nap fáradalmait pihenik ki.
Megállok egy hatalmas ajtó előtt, belökve csendesen; a hatalmas ágyon, megannyi párnák és játék között két szőke angyalka pihen összefonódva. Az egyik szekrényen egy pici gyertya vetítette az elvarázsolt erdő hatalmas fáinak árnyékát a falra… Halk kattanással csukom be az ajtót, tovább róva a folyosókat.
A bezárt vad a ketrecben, a Colosseum vad oroszlánjai nem érezhetik magukat ennyire rabnak, mint én a saját házamban. Megmagyarázhatatlan érzés taszít, mégis vonz maga felé, megannyi szálként kap és széled szét, szinte széttépi a lelkem, beleőrülök…
Űzött vadként kapom fel a köpenyem, szorosan összefogva magamon a sötét anyagot. Egy kendőt a nyakamba csavarok, a szám elé húzva hogy csak a szemeim villanhassanak elő, egy vadász tekintetével mustrálva a netán még mozgó tömeget.
Más, mint amikor a márvány surran néma fennköltséggel az ember talpa alatt: ez forró, emberek gyúrta föld, precízen rakott kő. Ha valamivel a Birodalom komolyan foglalkozott, az a seregei mozgathatósága.
Céltalannak érzem, hogy rovom az utcákat, sötétben árnyak közt maradva… ha az ember eltéved a homályban, olyan nehéz kimásznia a szorongató ujjak közül, s még ha tompa a fény, ami utat tör az ingoványon át…
Fogalmam sincs, hogy jutok ki a piachoz. Talán az emberek mozgása vonzott, mint az éhező farkast a birkanyáj tudata.
Mégis, ahogy körülöttem áramlanak az emberek, egyedüli sziklának érzem magam a hömpölygő hullámok között. Valamiért jeges borzongás kúszik fel a gerincemen, megfeszítve az izmaim – egyszer elkopik a szikla is, megreped és a tengerbe omlik.
Kényszerítem magam, hogy körülnézzek, hogy megfigyeljem az embereket, ne csak érezzem a jelenlétüket. Felemelem a tekintetem… magam sem tudom, hogy az egyik, némileg harsányabban kivilágított házban mi fogott meg, mégsem mozdítom el a tekintetem az egyik ablaktól.
Óó… Összehúzom a szemöldököm, amikor némi riadalommal rántotta vissza a függönyt takarásba. De láttam, egyenesen a szemébe néztem! Hosszú pillanatokig nézhettük egymást…
Mégis, apró részletek megmaradtak, ahogy pont az ott álló alak szemébe nézhettem; a zafíros kék villanás, az olvadt aranyhoz hasonló szikra, ahogy egy hajtincs a nyakára simult, miközben elfordult.
Elindulok; a talpam alatt megcsikordul a kavics, ahogy áttörve a még mindig hangyaboly módjára nyüzsgő tömegen, belépek a nyitott kapun.
Ez egy bordély. Lassan fordítom oldalra a fejem, körülpillantva a szemem sarkából, a köpenyem alatt a kezem ösztönösen a fegyveremhez siklik. A hideg vas érintése magamhoz térít, felmérve a helyet.
Nem épp az elit, de talán nem is baj. Nem kell a felhajtás, de egy jó, érzések nélküli estét nem utasítanék vissza.
Akarom azt a kék szempárt!
- Uram…? – lepillantok magam mellé, a körülöttem sündörgő –feltételezhető – főnökre. – Mit tehetek egy ilyen pompás harcosért…? Mire támadt vágyad, jó uram, rendelkezz velem…
Elmehetne egy jobb helyre is ilyen felvágott nyelvvel, sőt, a szenátusban is megállná a helyét, ahogy be tud nyalni. Felmordulva emelem fel a pillantásom róla, a lépcső felé nézve, miközben ignorálom a körülöttem mocorgó embereket, egymást kóstolgató párokat. Nem érdekelnek!
- Fent van egy kékszemű ifjú… – morgom csendesen, ragadozó tekintettel meredve a lépcső felé.
- Valóban – sündörög körülöttem továbbra is – A kicsike bizonyosan kedvedre való lesz, jó uram, igazi angyal, az istenek ajándéka… - élesen villanó szemmel fojtom belé a további ömlengést. Ne tovább, te kis féreg, vagy a gerinced esetleg a szemeden át húzom ki! Jobb esetben… – Ám így az ára is igencsak…
- A pénz nem akadály – emelem ki a kezem a köntös alól, megcsördítve markomban a vörös bőrbe kötött nehéz dukátokat. A szeme lassan dülled ki, de mielőtt teljesen elvarázsolódna az arany izzásától, eltűntetem a csábító látomást a köpeny sötét árnyába.
- Ó, uram – sóhajtja nyelve egy nagyot. – Parancsolj, kövess!
Milyen alantas az ember, értéket ad, csak mert szépen csillog, maga méri ki a saját lelkét kilóra. Követem a kerítőt az emeletre, lassú, kimért lépésekkel, kezem ökölbe szorítom. Csupán a szemeim izzanak ki a megannyi lepel alól, amikor a koszos kis kurafi belöki az egyik kopottas ajtót.
Kis szoba, minimális bútorzattal, de az legalább tiszta, rendezett, valamikori fényének letűnt mása. Az ágy szélére pillantok: ott ül, összerándulva, mellkasa előtt apró kezecskéivel a köntösét markolva. Olyan apró, olyan törékenynek látszik… a főnök elkapta a kezét, felrántva az ágyról, mire felvillan a tekintetem, de még nem mozdulok. Csak csendesen, mozdulatlanul figyelem, ahogy valami elhadarva suttog neki, miközben a félve csillogó azúros gömbök el sem mozdulnak rólam. Biztos azt veri a fejébe szigorúan, hogy el ne baltázza, mert akkor a főnök is elesik a ráeső részből.
- Uram… bármire lenne szüksége… - pillant felém a féreg, de csak felmordulok, szinte taszítva egy szó nélkül: kotródj ki.
Nyomott mély csend veszi át az uralmat, nehéz, fájó. Érzem, hogy mereven tartom rajta a szemem, mozdulatlanul, pislogás nélkül, ami zavarja, sőt, talán meg is rémül tőle. Figyelem a puha, fénylő tincseit, hosszú ujjait és megpillantok egy apró, lila foltot az egyik csuklóján.
Katona vagyok, mégsem értettem soha a felesleges erőszakot.
Kinyújtva a kezem intek neki némán, hogy lépjen ide hozzám. Megannyi érzelem fut át az arcán, mégis… mikor közelebb lép hozzám, mozdulatlan lesz, egykedvű. Ne… ne pillants le a földre ilyen megtörten.
Kinyújtom a kezem lassan felé, és amikor elérem az arcát, összeugrik – talán fél, hogy megütöm, magamhoz rántom, bántani fogom. De egyszerűen… hirtelen nem értem, hogy tudná őt bárki is bántani. Ujjbegyeimmel lassan érintem meg az orcáját, finoman oldalra simítva egy gyönyörű arany tincsét.
Puhán, gyengéden simítom, oldalra tűrve gyengéden egy kósza hajtincset, mire hitetlen meglepettséggel kapja fel a tekintetét. Puha kis kezét a kézfejemre simítja… milyen puha… érzem az illatát. Mindazt, ami az olcsó pacsuli alatt van, a meleg, édes… jó érzés.
Finoman mozdul meg, minden mozdulatát iszom a tekintetemmel. Felemelve a kezét ér nagyon óvatosan az arcomhoz, mintha attól tartana, hogy egyszer csak durván kapom el, hogy valami rosszat csinál és megsért – látom a félelmet, látom a kínt, amihez a katona szeme már hozzászokott és az páncélos szívét már meg sem karcolja.
- Uram…? – kérdezi gyenge hangon, mire lehunyom a szemem; egyetlen mozdulattal megadom neki az engedélyt, hogy lehúzhassa a leplet az arcom elől. Lehajolok, hogy elérjen, hiszen olyan csöpp hozzám képest, apró, törékeny és tökéletes. Az ujjbegyei megérintik az arcom, mintha megannyi kis pontból melegség indulna a mellkasom felé. Milyen átkozottul különös.
Óvatosan levonja a kendőt, hallom, ahogy levegőért kap, de a kicsi tenyerét az arcomra simítja, majd ugyanezzel a mozdulattal felsimítva a csuklyát is lehúzza a fejemről. Megrándul a szemöldököm, mikor az ujjai a tincseim közé bújnak, halkan felmorranva, de nem mozdulok.
Nem akarok megmozdulni.
Lassan kinyitom a szemeim, ránézve. Kipirult az arca vörösek az ajkai… mint két édes, lédús gyümölcs, puha, kívánatos. Finoman simítom meg az arcát, ösztönösen puhán, bár mennyire lehet gyengéd egy katona vérben áztatott, feltört keze?
Ó, közelebb lép hozzám… az izmaim megfeszülnek, de nem mozdulok, egyszerűen nem akarom megriasztani.
- Mi a neved…? – kérdezem csendesen, megrebbennek a pilláim.
- Seppius, uram – szólal meg, és a hangja cirógat, beburkol. Megrándul a szám sarka, halványnál is kisebb mosolyba.
- Seppius.
|
|
