 Karakter: Nigihayami Kohaku Nushi
Megjegyzés: ~Chihironal
Az eső hangos kopogtatása riaszt fel mély álmomból, egy pillanatra összeszorul a tüdőm, kipréselve a levegőt… zihálok, mintha fuldokolnék, kapkodom a fejem jobbra, balra. Túlzásba vittem volna a gyakorlást? Meglehet, sőt bizonyossággal állíthatom, így történt… hanyag módon ismét nem figyeltem testi és szellemi jeleimre, kihasználva önmagam, mint valami bábmester tulajdon játékát. Keserű.
Jobban felmérve a környezetet látom, nem otthonomban vagyok, hanem a Vang erdőben, vizesen a lehelet finom pázsitban heverve… kicsiny kodomák sereglenek körém, ingatják fejüket. Apró, fehér kis istenségek, az Erdő Szellem hű segítői.
Felkelve intem nyugalomra őket, igen, már távozom is, csupán összeszedem a holmim… kimono felsőm teljeséggel elázott, ahogy én magam is. Csurog rólam a víz, így nincs értelme magamra ölteni. Fedetlen mellkasommal indulok ki a fák rengetegéből… talpam egészen belefúródik a sáros talajba, egy idő után már az képez kényelmes papucsot. Folyószellemként kedvelem az ilyenféle dolgokat… még akkor is, ha már nem is vagyok éppen a régi önmagam.
Míg kiérek az erdőből, a fák koronája már nem hajlik meg az ostromló széltől, a vihar végérvényesen is elcsitul. A sáros füvet felváltja a földút, lábaim ismerős környékre visznek… nem terveztem erre felé jönni, de azt sem terveztem, hogy a másik irányba megyek, így miért ne térnék be Senibához. Rég nem láttam őt, talán már kissé sértettnek is érzi magát, amiért ilyen sokáig nem látogattam meg. Két talán három hete…
Elém már nem jön lámpaoszlop, csupán a kapuban üdvözöl, s én fejemet megbiccentve haladok a faajtó elé, mely magától kitárul, anélkül, hogy akárcsak a kopogtatást a fejembe vettem volna.
- Kohaku, gyere csak be fiam! – rekedtes hangja mosolyt csal az arcomra, tudja, hogy én vagyok, pedig még nem látjuk egymást. Hajamból kicsavarva a vizet lépek át a küszöbön.
- Örülök, hogy újra látlak Seniba. – mosolygok rá, majd leülve, mintha otthon lennék, kényelembe helyezem magam.
Immár sem ellenség, sem idegen nem vagyok a házban… inkább visszatérő vendég, esetleg egy tékozló fiú, aki idős nagymamáját látogatja meg, épp mikor eszébe jut.
- Látom, szorgalmasan gyakorlod a kekkai használatát. – gyújt rá egy szivarra, majd leül velem szemben. Szemeim egy percre meglepettségről árulkodnak, honnan tudhatja, hogy az akadály használatát próbálom tökéletesíteni. Bár ő ne tudná? Csak nevetek oktondiságomon. – Teát? – bólintok, mire egy csésze a hozzátartozó süteménnyel felém mászik majd rá pár másodpercre a kanna is megérkezik kitöltve a forró italt. Ajkaimhoz emelem, először csak megszagolva… ez bizony mentatea, nagy kedvencem. Frissítő a testnek és szellemnek egyaránt. – A hajad egészen kifakult, hófehér lett a rengeteg energiahasználattól. Túlzásba estél igaz e? Csupán lágy vonásaid nem engednek egy öregemberre hasonlítani.
- Elképzelhető, bár nem volt szándékomban. Megtanítottál rá, hogyha már a hajam fehérbe fordul, hagyjam abba a mágia használatát… de újból a kíváncsiságom csapdájába estem, mint eddig oly sokszor. Izgalmas feszegetni a határokat.
- De nem kifizetődő… erős vagy, erősebb, mint azt egy sárkánytól elvárnám, de ne akarj a legerősebb lenni.
Kapzsiság lenne erre a becses címre vágyni? Lehet… de nem biztos valóban az szeretnék e lenni vagy csak a saját határaimról van szó.
- Az egyetlen, akit szeretnék túlszárnyalni az te vagy.
- Már rég túl vagy rajta. – mosolyog, de nem tudom, higgyek e neki. Ez lehet kegyes hazugság is, féltés… nem tudom, nála sosem. – Mesélj, hogy megy a dolog?
- Az akadály? Nehezen, bevallom könnyebbre számítottam, a figyelmeztetésed ellenére is. Az időseket és a középkorúakat a kekkai nem engedi át a Szellemvilágban, de a fiatalokat és a gyerekeket igen… túl nagy a spiritualitás bennük, még akkor is ha, ennek nincsenek tudatában. Megannyi teszten buktam meg… ha erősebbre veszem, a gyerekek megsérülnek, ha gyengébbre úgy mindenki átjut. Eddig 26 emberrel kísérleteztem, de többen megsérültek, így végleges kekkait nem sikerült felállítanom, így továbbra is szabad az átjárás, ha fogalmazhatok így. Nem örülök…
- Volt, aki itt ragadt?
- Nem, szerencsére senki. A Védőrök egészen ügyesek.
- Nos, a Nagy Szellem nem hiába bízott meg téged a feladattal. A Legendás óta van mitől félnie és csak néhányan vagyunk, akik itt Északon találkoztunk vele. De te, egyedül te ismered őt a legjobban, így várható volt, hogy a Négy közül te leszel az egyik akinek meg kell szervezni a határvonalat. De ne aggódj, úgy tudom a Déli és a Keleti szektor sem áll túl jól… a Nyugatiról nem is beszélve. Eddig senki sem tudott felállítani olyan védvonalat, mely minden embert kizárna a mi világunkból. Így sok szellemet, elfet és youkait lefoglal, hogy védőrként fordítsa vissza a spirituálisan idetévedőket… elvégre nincsenek tisztába az átkerüléssel, a lelkük az, ami idekészteti őket.
- Igen, így van. – kiiszom az utolsó kortyot is, majd már egészen megszáradva felállok. – Köszönöm a teát és a süteményt.
- Nagyon szívesen. – mosolyog, majd továbbforgatva rokkáját belemerül a munkába, ahogy eddig is tette. Az idő köztünk furcsa fogalom… hol megjelenek, hol eltűnök, de mindig minden olyan, mintha csak egy perc telt volna el az utolsó mondat óta. – Még találkozunk Kohaku.
- Igen. – meghajolva kilépek az otthonos közegből és felvéve sárkány alakomat, felrepülve az égbe, egyenesen a szél hátán úszom tovább a csillagok által létrehozott tengerben.
Az emlékeimben ásva felbukkant egy arc, egy mosoly… de ahogy feltűnik, el is kergetem. Homályossá vált és szeretném, ha az is maradna. Igen, ezt szeretném.
***
Végre egy pihentető séta az alkonyi fényben… rám fért, hetek óta próbálom a Kekkait felállítani, de egyszerűen nem megy, nem tudom, mi lehet a kulcs, ami a zárat felnyitja… azt sem tudom, hol vagy miben keressem, egyszerűen lövésem sincs az egészről.
A Szellemvilágban eddig erre még nem volt példa, ez szinte szükségállapot. A Nagy Szellemnek igaza van a kekkaiban, de mindnyájuknak feladta a leckét a megvalósításával…
Nem beszélve arról… arról, hogy csak úgy megjelenik a fejemben Ő, egy kézmozdulat, egy hang, egy tett… mintha egy homályos tükörben lennél, amire igyekszem minél több port zúdítani, az még is egyre tisztább lesz… kiéleződnek a kontúrok, a vonások. Pedig annyi év eltelt.
Elsétálva a Fürdőház felé minden kezd élénkülni. A levegőt finom ételek szaga tölti be, marhasült, párolt csülök, mártások, zöldség, natto… terhes tőlük a levegő.
Mióta eljöttem, azóta nem voltam itt, és hogy most miért jöttem erre, fogalmam sincs. Talán miatta, az Ő emléke vezet erre, behálózva a teljes tudatom s én akaratlanul is engedek a kísértésnek.
A város még üres, csak a Fürdőház dolgozói végzik a munkát.
- Milyen hosszú a hajad Oji-san! – húzza meg az említett dolgot valaki. Hirtelen hátrafordulok és egy egészen apró éppen a csípőmig érő kislányt pillantok meg. Fürtös barna haja ide-oda szálldogál, ajkai apró mosolyt formáznak. Éppen nevetve válaszolnék neki, mikor illata vehemensen megcsapja az orrom. Ez egy ember! Ráadásul egy kislány, hogy juthatott el idáig? Szinte mindenhol Védőrök mászkálnak, hogyan juthatott el idáig ez a pöttöm lány?
- Kislány, azonnal menned kell! – már mindenki keresheti, kizárt, hogy titokban maradt az incidens óta… Nem kell, hogy úgy járjon, nem szabad!
- Játszani szeretnék veled. – kérlel vékony hangján. Szemei olyan ismerősek…
- Van veled valaki? – emelem fel figyelmen kívül hagyva kérését. Ha nem egyedül jött, úgy még nagyobb a baj!
- Hááát… elszöktem a nővéremtől! Nem adta oda a fésűmet! És és… annyira mérges lettem, hogy elszöktem tőle, így biztosan nem talál meg. De mindenhol kereshet és ez olyan muris!– nevet, fogalma sincs, hova vagy mibe keveredett. El kell vinnem, azonnal mielőtt valaki kiszagolja, hogy itt van. És a teste… kezd eltűnni, a Nap is lement. Már nem tudom visszavinni… itt kell töltenie az éjjelt. Ha elviszem most rögtön, talán senki nem tudja meg. De merre menjek? Már mindenhol vannak…
- Haru! Haruna! – roham felém egy nő, haja lebeg a sebességtől. Hátitáskája szorosan a hátához tapad. Felém érve arca eltorzul a haragtól. – Azonnal vedd le róla a mocskos kezed!– kapja ki ölelésemből, majd magához vonva gyilkos tekintettel mered rám. Csak úgy árad belőle a féltés, még így is, szinte teljesen láthatatlanul. Magamon érzem az érzéseit… csak mered rám, néz, nem tudom miért. Még sincs annyira megijedve, ami szokatlan, hiszen sosem így reagálnak az emberek, mikor betévednek.
- Ott van! Yubaba, megtaláltuk! – hirtelen száll alá néhány szellem és maga Yubaba is. Szinte undorral mérjük végig egymást. Hirtelen történik az egész… két szellem megragadja őket, majd szájukba erőltetve a vörös bogyót, amit annak idején Chihironak adtam, kezdik felvenni rendes alakjukat.
Az idősebb lány, illetve nő egészen más lesz… alakjának karcsúsága kiütközik, arca lágyan piroslik az idegességtől, tekintete révetegen mered rám, majd Yubabára.
A kislány, Haruna azt hiszem, hevesen sírni kezd, nem csoda, megijedhetett… ezek a lények cseppet sem emberi kinézetűek.
- Isten hozott újra itt Sen! – csapja szét legyezőjét Yubaba én pedig, mint aki félrenyelt egy farönköt vagy egy komplett házat, köhögni kezdek. – És Haku! Kettőt egy csapásra ezt már nevezem, ez már valami! Így már nem kell annyit fáradnom.
Egy pillanatra minden megszűnik körülöttünk… az idő és a tér egy síkká olvad össze, megáll, hatalmába kerítve még is hallgatásra kényszerítve. Chihiro… te lennél az? Hiszen az nem lehet… mennyire más lett. A tekintete elszánt, az a kislány, akitől több, mint 10 éve elbúcsúztam, már elveszett, helyébe egy érett nő került. Aki bár erős, most még is látom a rettegést a szemében. Nem szól, én sem teszem… nem is tudnék mit mondani, abszurd az egész! Talán álmodom, és ez nem történik meg, a képzeletem űzi ezt a szennyel egyenlő játékot!
- Milyen édes, csak hallgat ez a két haszontalan… Hozzátok őket!
Yubaba lakhelye semmit sem változott… soha nem akartam újra látni, most még is megtörténik. A retinámba ég minden apró tárgy, a bársonyozott székek, a függönyök, gyémántok… minden létező dolog.
- Szóval Sen! – hangja döbbenetesen ugyan olyan, mint 10 éve. – Vagy szólítsalak a Legendásnak? – röhög gúnyosan, majd elénk reptet két papirost. – Nem hittem volna, hogy sikerül, de még is. Sejtettem, hogy így lesz. Mikor megtudtam, hogy a Védőrök meglátták a kislányt, aki bizonyosan ugyan olyan haszontalan, mint amilyen te voltál idekerültedkor, utasítottam őket, hogy tereljék erre. Persze mágiával… az ostobák nem tették volna meg maguktól. És Haku sem véletlenül tévedt erre… olyan könnyen átverhető vagy! Naiv… Megmondom mit tehettek. Vagy aláírjátok mindketten a Szerződést miszerint örökre, hangsúlyozom örökre, itt kell dolgoznotok, vagy a kislány meghal… a bogyó hatása sem tart örökre.
- Yubaba, ezt nem teheted meg! – kiáltom neki rácsapva az asztalára. – Ez több a soknál!
- De igen, pontosan egyelőre megtehetem! A te nagy tudásod még nem volt elég a zárvonal felállítására, igazam van?
- Zárvonal? – kérdezi Chihiro miközben húgát mellkasához szorítva próbálja őt megnyugtatni.
- Nem ütközik törvénybe, ezt magadnak köszönheted! Évek óta dolgozol rajta, de én tudtam, hogy nem jársz sikerrel… vártam, és nem hiába. Most mindent visszaadok… kettőtöknek. Válasszatok!
- Kohaku… - néz rám kétségbeesve Chihiro.
Mit válaszoljak… mit tehetnék?
Ha aláírom, rabszolga leszek, mint 10 évvel ezelőtt, újra lábtörlő… ha nem, Chihiro húga biztosan meghal.
Ajkamba harapva mérgelődöm! Hogy nem jöttem rá, figyelmesebbnek kellett volna lennem!
- Igen vagy nem Haku? Senben nem kételkedem, de téged elnézve… persze a csacska munkádat, amivel a Nagy Szellem megbízott, tovább csinálhatod, arra nem terjed a hatásköröm. De újra a szolgámnak kell lenned. Válassz.
- Rendben van. – hajtom le a fejem kezembe véve az odasiető pennát.
Minden előröl kezdődik, alig 20 perc alatt fordul át a kocka, anélkül, hogy bármit tehetnék… hogy is mondhattam volna nemet… Sosem tenném meg, vele semmiképp sem…
Annyi mindent fojtottam el… és most minden előröl kezdődik. Az a bizonyos pohár eltört. Darabokra roppant.
|
