Szép lassan sétálunk egymás mellett. A lány nem tûnik túlzottan vidámnak, de ha valami bántja majd elmondja. Nem kérdezgetek, mert azt nem igazán szereti. Körülnézek. Néhány ember egy ismerõs alakot vesz körül. Toshironak láthatóan nyoma sincs, szóval kénytelen vagyok én közbeavatkozni. Alakot váltok és odalépek hozzájuk. Nemsokára egy különös alak bukkan fel, és felénk lépdel. Toshiro…? Sötét tincsei egészen hosszúak, ruházata, pedig kimondottan egyszínû. A kaszát, amit ujjai közt szorongat a kölyök támadójának a torkához, szorítja. – Apám, nem jó hangulatban fogtál el engem. Mi jogon bántod a mesterem? – mondja. Ez az alak határozottan Toshioro. Le se tudná tagadni magát. A kaszát elveszi szerencsétlen torkától. – Tudod te, hogy kivel kezdtél ki? – kérdi, nem hagyhatom, hogy bárkit is megöljön, úgyhogy elé állok. Azonnal megáll, az ember, pedig elszalad. Szerintem sokkot kapott. Visszaváltozom õ, pedig gazdájához lép. Mindezek után egy igazán drámai párbeszédnek lehetek fül és szemtanúja.

- Kao, ne hülyéskedj, te vagy az egyetlen, akit mellettem eltûrök… emlékezz, hogy te mentettél meg mikor még kicsi voltam – mondja, Toshiro a srác arcához érinti ujjait aztán talpra áll és megfordul.

- Mert miattam sérültél meg, és mert a védelmezõje vagyok – feleli aztán elém áll. Arcán valóban ott virít egy vágás.

- Sajnálom, amit tettem Shou, tudom, hogy miattam sírtál – mondja, majd elmegy. Na ez most, hirtelen jött. Egyáltalán honnan tudta meg hogy sírtam? Kerek szemekkel bámulok utána. Honnan jött neki, ez a megbánás? A lánnyal együtt visszatérek az épületbe, aztán elkísérem õt a szobájába. Én is az enyémbe megyek, ahol leülök az ágyam végébe, és csak bámulok magam elé. Nem igazán tudok mit tenni, szóval megunva a bambulást felállok, és sétálni indulok. Éppen egy folyosón bóklászom, az idõ zseniálisan gyorsan telik, Toshioro jön velem szembe. Nem szól hozzám, egyszerûen elmegy mellettem, mintha nem is léteznék. Tényleg nem értem õt. Mi rosszat tettem ellene? Visszamegyek a szobámba, és alszom egyet. Másnap biztosan minden rendbe jön. Ez csak ideiglenes állapot.

Másnap reggel elmegyek Toshi szobájába, de nem találom ott. Egy helyet ismerek, ahol talán megtalálom. Elindulok a mestere szobájához. Ott kell, hogy legyen. Meg is pillantom õket, a gazdája elõtt térdel.

- Mélységesen sajnálom, Gazdám, de szeretném az engedélyét kérni, hogy egy ideig elmenjek – mondja halkan. Kérése megdöbbent.

- Toshiro… Toshiro, mi a baj? Miért nem érhetek hozzád? Mi rosszat tettem? – kérdem keserûen. Nem szól semmit, az ajtó továbbra is zárva marad. Tudom, hogy odabent van. – Toshiro – szólalok meg újra letelepedve az ajtaja elé – szeretlek, ne távolodj el, kérlek – továbbra is hallgatásba burkolózik, nyílik az ajtó õ, pedig elém térdelve ölel magához. Még egy csókot is kapok tõle a nyakamra.

- Én is szeretlek. Shou nagyon szeretlek – mondja még jobban magához szorítva. Ha így folytatja még levegõ sem marad bennem.

- Shou nagyon sajnálom, hogy akkor megtettem, nagyon elkapott a hév – mondja engem felkapva aztán az ágyra, pakol. Megdöbbentõ, hogy elbír engem. De végül is sok minden van, amit még nem tudok róla. Feljebb tornázom magam az ágyban és hagyom, hogy leüljön mellém. Egy adag levegõt fújok ki számon, aztán ránézek. Bûnbánó arcot vág, amin egy picit elmosolyodom. Egész aranyos így.

- Semmi baj – mondom lassan, csak, hogy magamat is meggyõzzem szavaim igazáról.

- Nem. Hagyd, tényleg semmi baj – vonok vállat. – Nem egészen tudom végül is mit vártam tõled. Az, amit tettél érthetõ. De meg kell értened, hogy ez az egész nekem most az eddiginél is zavarosabb lett.

- Nem, vagyis de. De most nem errõl van szó – mondom gyorsan saját szavaimba vágva. – Istenem, hiszen mondtam, hogy szeretlek. Csak egy kis türelmet kérek, hogy ezt az egészet átgondolhassam.

- Megkapod – mondja tenyerét fejemre simítva.

- Nem, dehogy – mondja mosolyogva. Látom viccesnek, tartja a rémült arcomat.

- Kis buta. Hogyan is tudnék idegenként bánni veled, ha már egyszer azt mondtad nekem, hogy szeretsz – dorgál meg kedvesen. Én is elmosolyodom és hátradõlök az ágyba aztán a plafont, kezdem el bámulni. Még csak halvány sejtésem sincs arról, hogy mi lesz ebbõl az egészbõl. Amit mondtam neki, azt komolyan is gondoltam. Tényleg szeretem õt. Valószínûleg elég gondterhelt arcot vághatok éppen, mert Toshiro aggodalmasan néz rám. Mielõtt még bármit és kérdezhetne tõlem, amire választ is vár, hasamra gördülök és a fejemet a párnába, temetem. Remélhetõleg így már semmit nem fog kérdezni tõlem. Remélhetõleg, habár nála sohasem lehet tudni.

- Toshiro, sajnálom, de ez nekem új, hogy én legyek alul, hogy egy fiúval… csak egy kis idõ kell, sajnálom, hogy megbántottalak – szólalok meg egészen halkan, aztán átölelem õt. Felém, fordul, és csókra nyújtja száját.

- Sajnálom, hogy így neked estem, de te nem tudod, hogy én mennyire szeretlek, téged. Magam mellet akarlak tudni, azt akarom, hogy tényleg az enyém légy. Shou, hogy bizonyítsam be, hogy szeretlek? – kérdi tõlem. Nos kezdésképpen már az s megfelelne, ha nem préselne teljesen bele a matracba.

- Te már bizonyítottál, Toshiro, én nem tudom, hogy mit kell tennem – újra az ágyra dönt.

- Shou egy éve és három hónapja járunk, kérlek, pecsételjük meg, nem fogok erõszakoskodni, ha fáj, abba hagyom, csak kérlek, mutasd, hogy szeretsz – kimondott szavaitól egyáltalán nem érzem magam jól. Gyomrom egészen apróra zsugorodik össze, legszívesebben én is összezsugorodnék, hogy még véletlenül se láthasson meg senki. Óvatosan kibújtat pólómból aztán mellkasomat kezdi el csókolgatni. Megrezzenek a félelemtõl, fogaimat összeszorítva várom, mit akar tenni. – Édesem, semmi baj nem lesz óvatos, leszek, ígérem - ha ezt nyugtatásként mondta nem vált be, õróla is lekerül a póló.

- Toshirohh – mondja rám, nézve aztán leszáll rólam és bonuszban még egy takarót is rám terít. Ez nekem nem megy.

- Ha nem akarod, nem erõltetem – mondja felállva. Visszarántom õt magamhoz. Na nem, azért mert annyira fojtatni akarom, amit elkezdett.

- Maradj velem – rám néz, arcán különös érzelem fut végig, eleinte nem értem aztán rájövök, miért néz így. Apró könnycseppek szántják végig arcom.

- Toshiro, semmi baj nem ezért sírok – mondom nyugtatás ként, de tudom, hogy nem hiszi el, amit mondok. Igazából én sem hiszem el, amit mondok, akkor meg mit várok tõle.

- Ideje a gazdátokért menni, fiúk – szólal meg egy ismerõs hang. – Jézusom, ti meg mit csináltok ez undorító.

- Beszél az, aki a lányokat szereti – vág vissza Toshiro pólóját magára húzva. Én meg szorgalmas pirulásba kezdek de azért sikerül magamra húznom a saját pólómat. Kézen fog és elindul, nincs mit tenni követem õt. Toshiro pont akkor csókol, meg amikor Nobara minket néz. Elindulunk a kocsik felé. Az épület elé kiérve Toshiro elém áll.

- Sajnálom szerelmem, nagyon sajnálom, amit az elõbb tettem, várok, még ameddig kell, ameddig azt nem mondod, hogy te is szeretnéd, ígérem, megvárlak – szájon csókol, minta csak ezzel akarná megpecsételni kimondott szavait. Mindketten beszállunk a kocsikba aztán az iskolához, hajtunk. Kiszállva már vár engem a lány, illedelmesen meghajlok elõtte és megvárom, amíg beszáll utána én is, beülök a volánhoz. Gazdámnak nincs sok kedve visszamenni az épületbe, úgyhogy elviszem kocsikázni õt egy ideig. Fáradt vagyok, és a gondolataim közt sem találom a rendszert de, nem mondhatok ellen kérésének. Úgy érzem magam, mintha minden a feje tetejére állt volna.

Nem tudom pontosan mennyi ideig, tarthatott ez a kis kirándulás, amikor visszaérünk az épületbe Toshiro és Hamamoto jön velünk szembe. Megáll és hozzám lépve ad egy csókot az arcomra. Nem is kell mondanom, a gazdám csak les hogy mi volt ez.

Békésen ülök a volán mögött, gazdám ma sem akart egybõl

visszatérni az épületbe, úgyhogy újra teszünk egy kis kitérõt. Idõnk,

mint a tenger. A játszótérre viszem õt. Elõre siet, én, pedig lassú

léptekkel követem. Beszélgetni kezdünk eleinte apróságokról aztán

kérdezgetni, kezd. Nem tudom, mivel sikerült megbántanom õt de

hirtelen zokogásba tör ki. De a beszédet nem hagyja abba, nem

tehetek mást, mint hallgatom és megpróbálom valahogyan

megnyugtatni õt. Sok mindenre számítottam vele kapcsolatban, de

arra hogy szerelmet vall nekem még álmomban sem gondoltam,

volna. Egy kéz csúszik derekamra, nem kell hátranéznem, ahhoz

hogy tudjam Toshiro az.

- Kicsi lányka ezt… khm… magyarul beszoptad. Shou velem jár, ha

ez nem tetszik, akkor elehet húzni a házból – és már megint

mérges, csak arra kéne rájönni, hogy kire. Rá vagy rám? A lány

döbbenten mered ránk. Hát ezt megint jól összehozta. Nehézkesen

tisztázzuk a helyzetet, aztán visszamegyünk az épületbe. A lányt

elkísérem a szobájáig aztán én is visszavonulok a sajátomba.

Ledõlök az ágyra, hogy végre pihenessek egy kicsit. Nyílik az ajtó és

nem sokkal késõbb Toshiro már rajtam is, van, és a számat

csókolja. Na ebbõl sem lesz alvás. Kezei ismét vándorútra kelnek

egészen pontosan a pólóm alá aztán egy gyors rántással leveszi

rólam. Megdöbbenek ezen. Most meg vajon mire készül? Keze egyre

lejjebb vándorol, óh na ne. Kezdem sejteni mit is, akar éppen.

Ráérõs mozdulattal kezd el simogatni a gyomrom, pedig újra

görcsbe rándul. – Nem tudtam, hogy ilyen hamar felizgulsz de, ne

aggódj finom, leszek – még jobban levetkõztet, miközben

mellkasomat halmozza el csókokkal. Leszedi rólam az

alsónadrágomat. Szájával még lejjebb halad, felnyögök az újabb

érintésre.

- Toshihh - Toshirohhh, neh. Mit csinálsz? – vigyorogva hajol fölém.

És ez határozottan egy rossz jel. Ennyit, arról hogy vár rám.

- Nem birok várni… Shou akarlak – feleli megcsókolva. Ujját újra

bõrömhöz érinti. Na ne. Bármit csak ezt ne. Miért teszi ezt velem?

Ujját beljebb csúsztatja én, pedig újra felnyögök. – Nagyon édes

vagy – szólal meg még több ujját betársítva. Hasamra fordít.

Toshiro a hátamra fekszik, és a fülemhez hajol. – Shou lazíts, nem

akarlak bántani, lazíts – attól még, hogy mondogatja nem fog

menni. Testét az enyémnek préseli, és beljebb tolja magát.

Arcomon pár könnycsepp szánkázik végig. – Semmi baj, Shou

szerelmem lazíts semmi dolgod nincs, csak lazíts, addig nem

mozdulok – szavaitól meg kellene, hogy nyugodjak, nyilván tényleg

ezt kell tennem. Nincs más választási lehetõségem. Lehunyom a

szemeimet és megpróbálok nem belegondolni abba mit is, teszek

éppen. Jobban mondva mit is tesznek velem éppen. Megpróbálok

ellazulni, hogy aztán minél hamarabb túl lehessek ezen az egészen.

Némiképp lenyugszom és amikor ezt õ is megérzi lassan mozogni

kezd bennem. – Shou tudom hogy ez azh elsõh neked, köszönöm

hogy velemh csinálod – mondja gyorsítva a tempón, végül egyszerre

jutunk el a csúcsra. Legördül rólam, és magához ölel. Még most sem

hiszem el, hogy ez valóban megtörtént. Összébb húzom magam, és

odakuporodom hozzá. Még mindig zihálva veszi a levegõt.

- Ne, most inkább egyedül mennék, ha nem gond – motyogom

vöröslõ arccal. Szándékosan nem nézek a szemeibe, inkább nézzen

hülyének vagy amit csak akar de nem akarom hogy lássa a vöröslõ

arcomat. Zavartan rámosolygok és behátrálok helységbe. Mivel már

eleve meztelen vagyok, legalább nem kell a ruháim levételével

bajlódnom. Megengedem a csapokat és beállok a vízsugár alá. A

legforróbb fokozatra állítom, és fogaimat összeszorítva tûröm,

amint a víz végigforrázza bõrömet. Nem sokkal késõbb hátamat a

falnak döntöm és a zuhanyrózsából elõtörõ vízcseppek közé sós

cseppek is, társulnak. És én még csak azt sem tudom, hogy mi

miatt sírok éppen.

- Mivel járunk, nem kell takarnod. Én így szeretlek, Shou – mondja aztán biztatásul még el is, vigyorodik. Nem igazán segít ezzel a helyzetemen. Szemeimmel a földet kezdem el fixírozni, mert hát az nagyon érdekes, szép meg minden. – Shou, ne mond, hogy beleszerettél? – kérdi döbbenten. Nem, a földbe határozottan nem szerettem bele. Viszont a lány, khm nem tudom. Lehet, talán. Továbbra is a padlóra szegezem tekintetem.

- Toshioro – szólalok meg, fogalmam sincs arról, hogyan is folytathatnám, amit elkezdtem.

- Shou, remélem, megérted, hogyha a lány elvesz tõlem, vagy õ vagy, én, de távozunk a körödbõl? – mondja, ez nekem határozottan fenyegetésnek tûnik. Na ennyit arról, hogy szeret engem. Véleményem szerint, ha szeretünk valakit, azt ne fenyegetjük meg. Vagy csak én vagyok ilyen régimódi? Gyorsan megmosakszunk, õ, pedig már száguld is ki az ajtón, hogy az ágyamra dobhassa magát. Én megtorpanok az ajtóban. Igen az ajtókat is szeretem. Mindenkinek kell, hogy legyen valami különleges perverziója. Valaki halkan koppint az ajtómon, odamegyek és kinyitom. A védencem az.

- Jó, jó, kicsi lányka, nem kell itt adni magad, húzzál is vissza a szobádba – hallom Toshioro hangját, fejbe vágom. – Shou – csak ennyit mond, aztán megérti. Hátat fordít nekünk és visszamegy a szobába, aztán felkap valamit. Nini ez az én pólóm. Na szép. Elmegy mellettünk, és a szobájába megy.

- Sajnálom, ami történt – kérek elnézést illemtudón. Még mindig döbbenten mered rám a lány. Nincs kedvem, megbeszéli vele ezt az egészet, minek, ha még nekem is zavaros. Elmosolyodva lépek hátrább aztán bezárom az ajtót, és megyek, alszom egy nagyot.

Reggel korán kelek, újra munkába kell, hogy álljak. Nincs vele problémám, szeretem azt, akire vigyáznom kell. Hamar lemegyünk az étkezõbe, õ helyet foglal én, pedig elviszem neki a reggelijét. Nem sokkal késõbb a két jómadár is megjelenik. Toshi gazdája helyet foglal az asztalnál a nevén megnevezett személy, pedig kiviszi neki az ételt. Õ elfogyasztja, aztán már indulnának is, de a srác ügyetlenül áll fel és megbotlik. Toshi átöleli õt és hagyja, hogy ráessen. Feje nagyot koppan a csempén. A többiekkel együtt én is odarohanok hozzá, hogy lássam jól van-e. Talpra áll, nem kellene, hogy ilyen gyors mozdulatokat tegyen. Megszédül, de én megtartom õt. – Jól vagyok – morogja, na persze. Vérzõ fejjel látni õt, valahogy nehezemre esik elhinni ezt. – Hamamoto - sama.

- Én jól vagyok Kao, de miattam sérültél meg – megsimogatja a fejét nyugtatás ként. Igazából a kissrácnak igaza van, tényleg miatta sérült meg.

- Gyere, bekötöm a fejed. Úgy látom, hogy nem súlyos, nem kell összevarrni – aggódom érte. Elõveszi a kulcsokat, na ez tényleg egészséges. Vérzõ fejjel vezetni. Rodeózni esetleg nem akar menni?

- Õ csak bólint, mintha ezzel le is rendezné a beszélgetést. Na persze mit csodálkozom én ezen?

- Hamamoto- sama testõre vagyok, így nekem kell kísérni. Meg jól vagyok. Mondtam, sokkal jobban bírja az ilyesmit a testem – szavainak nyomatékosítása ként kézen fogja a védencét, aztán kimennek az épületbõl. Ezt az idiótát. Fejemet csóválva kisérem ki a lányt a parkolóba aztán én is elviszem õt az iskolába. Egy labda repül a kissrác feje irányába de, Toshi hamar kapcsol és visszajutatja a labdát a gazdájának, majd mond még valamit. Gondolom azt kérdi a gazdájától, hogy megvárja-e.

- Nem kell, Kao mehetsz, de majd gyere értem – Toshi meghajol aztán a kölyök, már sprintel is befelé az iskolába. A leányzóm elmegy mellette de, még odamotyog valamit neki, ami határozottan nem tetszik Toshioronak. Mielõtt megüthetné, megakadályozom. Néha túlságosan is felnõttnek érzem magam ezek között. Úgy viselkednek, mint két óvodás. Toshi állát felszegve indul meg a kocsija felé, bepattan, és már indul is. Elköszönök a lánytól, és kocsimba ülök, aztán indulok is. Nem meglepõ, hogy amikor szobámba érek a srácot, ott találom.

- Mond, Shou szeretsz egyáltalán? – kérdi szomorúan. Csalódást okoztam neki, pedig nem állt szándékomban. Nekem ez egyszerûen túl gyors.

- Persze – nézek rá szerényen.

- Akkor miért nem tudsz lefeküdni velem? – már megint ugyan azt a témát tapossuk. Egy kezemen fel tudnám sorolni az összes indokot miért is, nem szeretném. Az élen az áll, hogy ez nekem még túl korai aztán jönnek sorba a további ragyogóbbnál ragyogóbb érvek.

- Mert nem és kész – adom meg a választ elmászva tõle.

- Hát, mert te is meg én is fiúk vagyunk. És ez még olyan nem helyénvalónak tûnik nekem – motyogom lesütött szemekkel.

- Hogy mi van? - a csalódottsággal vegyes harag mindenféle akadály nélkül átjön hozzám. Mégis mit várt tõlem mit mondok majd neki? Meg kell érteni az én nézõpontomat is. Ha velem akar lenni, akkor türelmesebbnek kell, hogy legyen. Nem fogok egybõl a karjaiba ugrani. Szeretem õt, de azért annyira még nem, hogy egybõl oda is adjam magam neki.

- Jól tudod, hogy mi van. Ne kényszeríts rá olyasmire, amit nem akarok – felelem halkan, szinte suttogva. Nem akarom, hogy haragudjon rám, de ha továbbra is ennyire akaratos lesz, akkor kénytelen leszek újra és újra megbántani õt.

- Amit nem akarsz? Nem akarsz engem? – megdöbbenek a hangjából kicsendülõ indulatoktól. Mégis mi a fene üthetett belé? Jó, azt eddig is tudtam, hogy nem épp a békés vérmérsékletérõl volt híres. De ennyire még egyszer sem láttam kiborulni. És ez a frászt hozza most rám.