- Na, ess neki – nyomatékosítom és közelebb tolom hozzá a gépet.

Kicsit remeg a keze, ahogy érte nyúl, majd kimegy a kanapé szélére és elkezd gépelni. Közben nem megyek sehova sem, figyelem, ahogy ír. Néha elpirul, vagy becsukja a szemét. A második egész jó ötlet. Furcsa nézni, ahogyan gépel. Vajon én is ilyen voltam?

Aránylag gyorsan kész lesz vele, és arrébb ül, jelezve, kész van. Elveszem elõle a gépet és olvasni kezdem. Periférikus látásomnak köszönhetõen látom, hogy nem néz rám. Mindenhova néz, de rám nem. Érdekes.

Amit írt az viszont határozottabban jobb. Kevesebb hasonlat, élvezhetõbb. Az olvasó már bele tudja képzelni magát, de még nem a legjobb. Fejlõdõ képes. Rá nézek, õ a szoba másik sarkát bámulja. Talált egy pókot, vagy mi?
- Na, ez már sokkal jobb – mondom, és elmosolyodok. Csak most néz rám. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire érzéki reakciót tudok kiváltani belõled – vigyorgok rá, õ pedig elpirul. Elnevettem magam, nem tudta, merre nézzen.

- Nem… dehogy. Csak úgy jött – vonja meg a vállát és közömbös marad. Akkor miért nem írta elõször ezt?

- Aha, persze – cukkolom még aztán felnevetek – Még mindig vannak benne hibák – bökök a gép felé – szóval ezt még gyakorolnod kell. Holnapra írhatsz egyet – mondom neki, mire csak bólint.

- Rendben – még mindig nem néz rám. Ennyire kínos lenne? Nem úgy néztem, hogy zavarja, amit csinálok…

- Holnap lesz egy rendezvény, amire meghívtak. Tele lesz a hely nagykutyákkal. Jó lenne, ha el tudnál velem jönni. Találkozhatnál néhány befolyásos emberrel. – Jut eszembe. Tényleg jó lenne, ha eljönne. Kéne ápolnia a kapcsolatokat, a mai világban azok nélkül igen nehéz.

- Köszönöm – motyogja, és pedig felkuncogok.

- Azért délután sem ártana átjönnöd. Átnézem, amit írtál, és kapsz új feladatot. – mondom nyugodtan.

- Oké – egyezik bele. Milyen kompromisszumképes. Nem ellenkezik. Jó ötleteim vannak… - Viszont nekem most mennem kell – áll fel, én követem.

Kifelé menet leginkább a padlót nézi, majd az ajtóban elköszön. Az ajtófélfának támaszkodva biccentek neki, és nézem, ahogy kilép a kapun. Becsukom az ajtót és megcsóválom a fejem.
***
Egész kipihenten kelek fel. Amint felöltözök, egybõl felhívom a haveromat. Övé a konditerem ahova játok. Ma is megyek, mert este rendezvény lesz. Mindig, mielõtt valami hivatalos esemény van, elõtte elmegyek edzeni. Így egész nap az elememben leszek, nem fáradok ki.

- Helló Tony – köszönök, amikor felveszi.

- Mi a helyzet Gee? – Milyen régen hívtak már Gee-nek…

- Elmennék edzeni délután. Tudsz nekem üres helységet biztosítani?

- Persze, nem gond.

- Kösz – kinyomtam a telefont.

Külön hely kell nekem, mert nem szeretném, ha megrohamoznának az újságírók, vagy a cicababák. Fõleg ma, hogy ott lesz Elijah is. Fontos, hogy ketten legyünk.

Elijah korán végzett, így egész idõben ott van nálam. Kezében voltak a lapjai, de most nem vettem át õket, majd késõbb. Behívom a napaliba és megkérem, hogy várjon egy kicsit. Még nem szedtem össze a cuccomat. Gyorsan fogom a nadrágom és a trikómat, bevágtam a táskába és mentem is. Megállok elõtte és értetlenül néz rám.

- Ma nem itt lesz megtartva az „óra” – mondom, és ujjaimmal idézõjelet mutatok.

- Akkor? – kérdezi.

- Edzõteremben – válaszolok és rácsapok a táskára. Kitalálhatta volna.

- Öhm... Nekem igazából nincs túl sok kedvem edzeni – motyogja.

- Neked nem is kell. A te feladatod az írás lesz, amíg én edzek – jelentem ki nyugodtan. – Van laptopod? – kérdezem még.

- Igen. – megnyugtató.

- Akkor majd legközelebb hozd. Most akkor elvisszük az én gépem, hogy tudj írni – magyarázom, õ pedig csak bólint. Még mindig jobb, mint a kézzel írásos módszer.

Összeszedem a gépet és meg is indulunk. Nem tart sokáig odaérnünk, kicsit gyorsabban szoktam vezetni, mint a megengedett. A szabályok bénáknak valók. Elijah kicsit húzza a száját, hogy neki is be kell jönnie, de mit hit, majd telefonon beszélgetünk?

Elmegyek az öltözõk felé, elõtte megmutatom neki, hogy hol üljön le. Csak ketten leszünk. Gyorsan átöltözök, szerencsére kint is egyedül vagyok. Messzirõl hallom a súlyzók csörgését, kattogását. Most nem hallgatok zenét, nem egyedül vagyok. Visszamegyek, Eli már a gépet bámulja, elég komolyan. Nem tudom mit találhatott…

- Hát te mit olvasol ennyire? – kérdezem mellõle, és egy üres dokumentum van elõtte. Valamit talált.

- Semmit – rám vigyorog – Csak gondolkoztam. Mit kéne ma írnom? – Gyanús nekem, de nem foglalkozok vele annyira. Látott, amit látott.

- Ma is romantikázni fogsz. Szabad kezet adok. Ha gondolok, akár szeretkezõs jelenetet is írhatsz – megvonom a vállam. Arcát látva elröhögöm magam. Értem én, hogy nem szereti az ilyeneket, de ennyire kimutatni…

Felmegyek a futópadra, beállítom a dolgokat és elkezdek kocogni. Elõször csak elõre nézek, és figyelek a mozgásomra, majd késõbb Elijahra téved a tekintetem. Leplezetlenül néz végig rajtam, a szemeimet nézi legtovább, majd mikor észreveszi, hogy én is nézem, zavarba jön, és nem tud hova nézni. Gyorsan gépelni kezd, és pedig elmosolyodok és a homlokomra tapadt tincseket félre söpröm.

Fél órát kocogtam, majd feljebb állítottam a gépet és gyorsfutásba kezdtem. Még egy 10 percig futottam, majd szépen lassan leszálltam a géprõl. Elijah nem nézett rám, megint zavarban volt. Mereven a képernyõt nézte és néha gépelt valamit.

- Elmegyek, letusolok. Ha akarsz, bejöhetsz az öltözõbe – mondom neki, és meg is indulok. Õ csak bólint, de nem mozdul. Gondolom, most egy darabig megint kerülni fogja a tekintetem.

Lezuhanyozok, és felöltözök. Hajamat csak erõsen megtörlöm és beletúrok. A táskámmal a vállamon megyek ki. Eli már indulásra készen áll és várja, hogy mikor megyek már.

- Be tudtad fejezni? – kérdezem tõle.

- Igen, sikerült.

Beülünk a kocsiba, és már megyünk is haza.

- Elolvasom, amit írtál, majd elkészülök. Utána hozzátok megyünk, te is átöltözöl, mert koptatott csõnadrágban nem fogsz jönni – ránézek, és elvigyorodok.

- Jó, akkor keresek valami elegánsabbat – mondja, és maga elé néz. Olyan fura most.

Hazaérünk, ledobom a táskát és egybõl a kanapéra ülünk. Elveszem tõle elõször a lapokat, gyorsan átfutom. Most már határozottan jobb.

- Jó – visszaadom. – Most már egész jó. Bele fogsz jönni, fõleg ha lesz egy-két élményed.

- Köszönöm.

Elveszem a laptopot, és bekapcsolom.

- Addig, ha gondolod, ihatsz valamit. Ha kell, túrj fel mindent.

- Oké – elment mögöttem, én pedig olvasni kezdtem.

Kíváncsi vagyok, hogy mit írt. Amint meglátom, hogy milyen rövid felhördülök. Lehet, hogy nem bámulni kellett volna, hanem írni… Mindegy is, olvassuk el. Mire visszaért, már össze is szedtem magamban a hibákat, leült és kezdtem is.

- Jó az ötleted. Tényleg, azt hittem rosszabb lesz – elmosolyodott, de muszáj lehervasztanom -, de rövid, és gyors voltál. Nézd meg, nincs egy oldal, pedig el lehetett volna húzni egy kicsit. Tömör voltál.

- Értem.

- Ha akarod, újra írhatod holnapra.

- Oké, az jó lenne – kicsit elmosolyodik. Úgy látszik, többször kell szabadkezet adnom neki. Jobban is meg neki és látszólag jobban szereti.

- Le tudod foglalni magad? – kérdezem letéve a gépet.

- Szerintem… igen.

- Nyugodtan körbenézhetsz, ha éhes vagy kereshetsz magadnak valamit.

- Oké – mondja kicsit félszegen.

Felmegyek és beállítom a hajam, már zuhanyoztam nem sokkal ezelõtt. És most jön az a pont, amikor nem tudom, hogy mit húzzak fel. Van vagy 4 öltönyöm és meg se tudom, hogy melyiket válasszam. Végül felveszem azt, ami a legrégebben volt rajtam.  Megkötöm a nyakkendõt, bár nem szeretem, de muszáj. Zokniban megyek le, Elijah a polcot nézegeti, feltehetõleg a képeket. Csendben mögé állok, és megköszörülöm a torkom. Összerezzen, nem számított rá, hogy ilyet csinálok.

- Bocsánat, én csak…

- Semmi baj. Mondtam, hogy nyugodtan – Ha én ismerem õt, neki is ismernie kell. Ez így fair.

- Nagyon szép volt a feleséged – mondja halkan és az egyik képre mutat.

- Igen, gyönyörû volt.

Kicsit elbambulok, de hirtelen rá nézek. Kicsit le kell néznem, magasabb vagyok.

- Indulhatunk?

- Igen, persze.

Beülünk és megyünk. Most nem kell mondania, hogy merre menjek, elég jól megjegyeztem. Nem beszélgetünk az oda vezetõ úton. Feltûnõen csendben van, és visszahúzódóbb.

- Minden rendben? – kérdezem rá nézve, amikor leállítom az autót.

- Igen – rám mosolyog, de nem valami õszintén.

- Oké.

Felmegyünk, utána megyek. Amikor bemegyünk, hangosan köszön, mire megjelenik egy barna hajú, velem kb egy magas srác.

- Sziasztok – elmosolyodik és Elijah-ra néz.

- Adam, õ itt Gerard. Gerard õ itt Adam.

- Szia – köszönök és kezet nyújtok.

- Helló – elfogadja és megrázza.

- Menj öltözni, egy óránk van – mondom Elijah-hoz fordulva.

- Oké – mind a ketten nézzük, amíg el nem tûnik egy szobában.

- Addig kérsz valamit? – kérdezi Adam.

- Nem, köszi. Eleget fogok inni meg enni – mosolyogok rá.

- Üljünk le addig.

Int, hogy kövessem, és bemegyünk a kicsi nappaliba. Egymás mellé ülünk, egész kényelmes kanapé. A ház pedig tipikus egyetemistáknak való. Nem nagy, látszik, hogy direkt ezért tartják fent. Otthonosnak tûnik, és úgy tûnik, hogy szeretik is.

- Látom, hogy megint nincs valami jól Elijah – szólal meg egy kis idõ után Adam.

- Igen, nekem is fura volt – mondom óvatosan. Nem tudom, mit akar kihozni ebbõl.

- Mindjárt jövök – feláll és eltûnik. Nem sokkal utána jön vissza, egy fekte kis dobozzal. Átnyújtja nekem. – Ha szükség lenne rá, jobb, ha nálad van. Õ egy kicsit… felelõtlenebb.

- Oké, persze. Érthetõ – mosolygok rá.

A doboz igazából egy kis táska, ami a cukorbetegeknek van. Kinyitom és látom a fecskendõket meg az inzulint. Akkor azért issza édesítõszerrel a kávét és ma ezért volt furcsa. Zsebre tettem, úgy nézett ki, mint ha pénztárca lenne. Jobb, ha nálam van. Nem sokkal ez után Eli is jött. Fekete farmer és fehér ing volt rajta. De nyakkendõ nem.

- Nincs nyakkendõd? – kérdezem, mire elhúzza a száját.

- Nem tudom megkötni, így nem tudom felhúzni – rántja meg a vállát és zsebre teszi a kezét. Felállok, és szembe megyek vele.

- Én tudok nyakkendõt kötni. Rajtam is van, neked is kell.

- De nem szeretem… - vallja be.

- Akkor nekem se lesz. De ezt még megbánod – mondom egy nagy róka vigyorral. Kicsit mintha bepánikolt volna, vagy nem is tudom.

- Mindjárt hozom!

Elindult, de követtem. Egy kicsi szobába értünk, gondolom ez az övé. Sok könyv és poszter van, látszik, hogy az övé, valahogy… Rá illik.

- Na, add ide.

A kezembe adja, én pedig felhajtom a gallérját és a nyaka köré rakom. Beigazítom, hogy az egyik fele hosszabb legyen, de olyan rendellenesen állt nekem.

- Várj, ez így nem jó – mögé álltam, és még jó, hogy nem akkora, mint én. A feje mellett néztem, hogy mit csinálok.

- Most… mit csinálsz? – kérdezte.

- Megkötöm. Szembõl nem áll kézre, így szoktam meg.

Szépen sikerül megcsinálni, lehajtom a gallérját, majd a füléhez hajolok. Belesuttogom a szavakat.

- Ez is egy elég jó jelenet. Késõbb felhasználhatod.

- Oké, majd megjegyzem – próbál visszaszólni, de gyengének bizonyult. Természetes, hogy fel fogja használni.

- Na, menjünk!

Elköszönünk Adamtõl és beülünk az autóba. Most már ideje ott lenni. Nem veszõdök parkolással, nem az én dolgom. Azért van felvéve az a kölyök, hogy elvigye. Odaadom neki a kulcsot, és bemegyünk. Mindenki beszélget valakivel, nagyon jó a hangulat. Egybõl meglátom a szerkesztõmet, az egyik kiadóval beszélget.

- Õ a szerkesztõm, nála kezdünk – mondom, és odainvitálom Elijah. Bemutatom, elmondom, hogy még kezdõ, de nagyon szépen halad, majd megyünk másik emberhez.

3-4 szerkesztõnek és kiadó fõnöknek mutattam be, látszólag elvolt velük, de a mosolyában volt valami fura. Mintha erõltette volna. Amikor elmentem egy italért és mire visszaértem volna, egy lánnyal kezdett beszélgetni. Újságíró a csaj, remélem, nem kotyog ki semmit. Nem szeretnék személyes dolgokat látni az újságokban.

A vacsorát 8-kor kezdték tálalni, négyes asztalnál ültünk. A szerkesztõmhöz és az õ partneréhez raktak minket. Legalább õket ismerem rendesen. Mielõtt kihozták volna az elõételt Elijah-nak rossz kedve lett. Nem nevetett a vicceken, néha mosolyodott csak el. Fáradtnak tûnt, a fejét támasztotta a kezével. Rosszul nézett ki. Odahajolok hozzá és halkan megkérdezem.

- Jól vagy? Szarul nézel ki…

- Igen, persze. Semmi bajom – felült normálisan, de olyan nehézkesnek tûnt a mozgása. Benyúltam a zsebembe és kivettem a kis táskát, úgy hogy csak mi lássuk.

- Nem kell? Mármint nincs szükséged rá? – kérdezem meg. Remélem ettõl jobban lesz. 

Köszönöm az ébresztést, így lgalább be tudtam fejezni az írást:P

 Nem is kellett sokat nyaggatnod... :P

 Hangja kissé álmosnak tûnik, de nem foglalkozok vele különösebben. Õ vállalta, hogy odaadja, vállalja, hogy képes vagyok felhívni az éjszaka közepén is.

- Igen?

- Szia – köszönök – Végigolvastam a novellákat- mondom teljesen nyugodt hangon.

- És? Milyenek voltak? – Kérdezi, próbálja nyugodtan, de azért kihallatszik, hogy izgul.

- Túl hosszú lenne telefonon keresztül elmondani. Na meg jegyzeteltem is a lapok szélére. Mikor érnél rá, hogy átbeszéljük?

- Öhm, holnap sokáig kell bent lennem az egyetemen. Öt óra elõtt biztos nem végzek – mondja kicsit idegesen. Szuper, most lenne a legjobb, amíg „friss az élmény”, de nem akadok ki ezen. Meg most nem is lenne jó. Nekem végül is ráér. Sóhajtok egyet.

- Rendben. Akkor gyere a lakásomra – közlöm. Nem fogom hurcibálni a seggét, ide talál majd gyalog is.

Lediktálom a címet és elköszönök tõle. Kíváncsi vagyok, hogyan bírja a kritikát. Azt már pedig, ebben a szakmában tûrni kell.

***
Másnap késõn kelek fel, aminek az az eredménye, hogy kapkodok. Mindig ez van. Miután felöltöztem, és összeraktam magam után az ágyat - mivel ma nem jön a takarító nõ-, leültem egy kicsit írni.

A kicsibõl sok lett, fél ötkor vettem észre, hogy éhes vagyok. Igen, ilyenkor nem tûnik fel semmi sem. Szerencsére maradt még a rendelt kajából, úgyhogy azt megettem és elmentem WC-re. Négy óráig nem mozdultam meg, csak írtam. Így lehetséges, hogy egy fejezet és készen vagyok. Kíváncsi vagyok, vajon Elijah-nak milyen gyorsan fog menni az írás. Elvégeztem minden dolgomat, fél hatkor sikerült végeznem. Elõszedtem a papírokat és odaraktam az asztalra. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idõbe telik, mire ideér a kölyök.  Kis idõ után csörögni kezdett a kaputelefon. Megérkezett.

- Helló! Elijah vagyok – mondja gyorsan.

- Oké, rögtön nyitom a kaput – válaszolom és már nyomom is a gombot. Csak tudom, hogy õ az… De mindegy, nem szóltam érte.

Amikor hallom, hogy lenyomja a kilincset, elindulok elé. Nem kéne, hogy elvesszen a lakásba, bár elég egyszerû felépítése... Nekem legalábbis.  Az ajtóban meglátom.

- Szia – köszönök neki még egyszer, majd intek neki, hogy kövessen.

Bevezetem a nappaliba, és leülök a kanapéra. Õ állva marad.

- Leülsz, vagy állva akarod végighallgatni a kritikám? – kérdezem egy mosollyal az arcomon, mire leül a kanapé másik végére.

Mielõtt mondana valamit a papírokra nézve, belekezdek a mondókámba.

- Szerintem kezdjük a negatívumokkal – mondom.

- Rendben – bólint és figyel.

- Elõször is, néha túlságosan részletezed a dolgokat. Azzal nincs gond, hogy vannak leíró részek, de ha egy oldalon keresztül csak azt taglalod, hogy milyen volt a fa és a rajta fészkelõ madarak csiripelése, akkor az olvasó vagy megunja, és nem olvassa tovább a könyvet, vagy elalszik rajta, hiába szép és érzékeltetten van megfogalmazva – Nagyokat nyel, látszik rajta, hogy beleszólna, de tartja magát. Saját tapasztalataim szerint mondom ezeket, jobb, ha figyel. – Másodszor pedig, valahol túl gyorsan vezeted a cselekményt. Oké, értem én, hogy alig várod, hogy leírhasd azt a részt, és az olvasó is sejti, hogy meg fog történni, de ha jobban elhúzod, akkor még nagyobb katarzis lesz a végeredmény – befejezem, közben az egyik kezemmel mutogatok, a másikba veszem a papírokat. – Tessék – nyomom az övébe – Bejelölgettem rajtuk az észrevételeimet. Ha gondolod, majd nézd át õket – Jó, ez inkább úgy hangzott, hogy muszáj megnéznie. Nem véletlen írtam le neki.

- Oké – felel – És mik lennének a pozitívumok? – felvonja az egyik szemöldökét, ahogy kérdezi.

- Nem mondtam, hogy vannak pozitívumok - mondtam róka tekintettel.

- Viszont a negatívumokkal kezdted. Ezek alapján vannak másmilyen észrevételeid is – mosolyog vissza, és hiába, jó a logikája. Felkuncogok halkan, közben végig a szemébe nézek.

- Ennyire érdekel, hogy mi tetszett az irományaidban? – kérdezem sunyin egy kis szünet után.

- Nem – nem a fenéket! Epekedve várod, hogy mondjam már… - Csak te már egy ideje benne vagy a szakmában. És tudod, hogy mi kell a kiadóknak, és milyen esélyeim lehetnek – próbál közönyös maradni, ami kicsit sikerül neki. Kár, hogy gyakran figyelem az emberek viselkedését…

Csak nézek rá, kíváncsi vagyok, hogy mit csinál. Persze közben összeszedem a gondolataimat, ez jobb lett volna frissen mondani, de ez van.

- Nos – szólalok meg, felkészülve -, összességében nem írsz rosszul. Sõt. Szépen fogalmazol, jól elképzelhetõen és könnyen végigkövethetõen írsz, ami fontos. Nem ugrálsz az igeidõk között, ami szintén jó. A karaktereid érdekesek, még akkor is, ha esetlegesen sablongyártmányok – erre egy kicsit felhörren. – A fantáziáddal sincs gond, némelyik novella után azt is mondhatnám, hogy kifejezetten élénk. Nincsenek rossz esélyeid, ha tényleg komolyan gondolod az írást, de elõtte még meg kell tanulnod pár dolgot.

- Például? – kérdezi azonnal. Még hogy nem érdekli, hogy mi tetszett…

- Néhol kicsit sablonos vagy. Ponyvaregényes – vonom meg a vállam, mintha nem lenne nagy ügy. Pedig az. Utálom ezt a szót. – Ami nem minden esetben gond. De szerintem re több akarsz lenni egy telenovella írónál.

- Persze – feleli helyeslõen.

- Ez a beszéd – mosolyodok el.

- És pontosan melyik részek a sablonosak? – kérdezi óvatosan.

- Hm, például a romantikus jelenetek – kicsit fintorog, de folytatom – és túl sok Hitchcock-i klisét alkalmazol a horror részeknél. Néha kevesebb, több.

- Értem. És hogyan tudnék ezeken javítani? – látszik rajta, hogy lelkesedik, és tényleg javulni akar. Ez már jó.

- Egyedül nem fogsz, vagy csak nagyon lassan tudsz fejlõdni – jelentem – Ha gondolod, én segíthetek neked – Kissé megdöbben, és szinte kapkodja a levegõt. Mi van, ennyire oda van értem?

- Komolyan? – nyögi ki.

- Igen. Látok benned lehetõséget – biccentek. Ez az elsõ dicséret, ami neki ment.

- Köszönöm – motyogja.

- Ne köszönj elõre semmit. Spártai küzdelem lesz, és nem foglak kímélni. Még házit is kapsz – felvonja a szemöldökét, de csak bólint. Helyes.

 - Amúgy próbálkoztál már kiadó kereséssel? – kérdezem, és hátra dõlök.

- Még nem. Anno, a gimiben és is szerkesztettem a suli újságot és megjelentették néhány cikkem. De mást nem. Tulajdonképpen a novelláimat se nagyon mutogattam senkinek. Talán a legjobb barátom Adam, olvasott el egyet vagy kettõt, de õ mérnökire jár, nem ért úgy hozzá – No, mi a fene. Én vagyok az elsõ, aki rendesen elolvasta…

- És a szüleid támogatnak a terveidben? – kérdezem. Ez is fontos. Ha jó háttered van, könnyebb beilleszkedni.

- Amennyire tudnak, igen. Egy kicsi, eléggé konzervatív városban nõttem fel, ahol szinte rögeszmésen ragaszkodnak a szülõk, ahhoz, hogy a gyerekeik a nemüknek megfelelõ munkát végezzék. Nekem mázlim van a szüleimmel, de a többi lakos õket is lenézi miattam – keserûen megvonja a vállát. – Ne haragudj, hogy megkérdezem – kezdi – említetted, hogy egy balul sikerült szerelem is közrejátszott abban, hogy írni kezdtél.

- És az érdekel, hogy ez pontosan mit is takar? – Inkább kijelentem, mint kérdezem. Vártam már, hogy mikor kérdez rá.

- Igen.

- Nos, lényegében annyi, hogy jó pár évvel ezelõtt, nõs voltam, de a feleségem meghalt egy autóbalesetben. Ez után az írás vált egyfajta támasszá számomra – mondom õszintén. Egyszer meg kell tudnia – Azóta nem is igazán érdekelnek a partnereim – megvonom a vállam. Elég érdekes történek, azt meg kell hagyni. Látom az arcán, hogy még kíváncsibb lett, meg se vártam a kérdést. – Biszex vagyok.

Úgy látszik, kicsit lesokkoltam. Nem gondoltam volna, hogy így reagál.

- Sajnálom a feleséged… - mondja, miután egy kicsit összeszedte magát.

- Régen volt már – felelem. Jó, nem ilyen egyszerû, de errõl már nem kell tudnia. Nem most fogjuk megvitatni az érzelmeimet. Ráadásul eszembe jutott egy-két emlék, de eszemben sincs megosztani vele.

Egy kis kínos csend után megszólalok.

- Nos, akkor nézzük a házi feladatodat!  - bólint egyet.

- Mivel kezdjük? – kérdezi.

- Hm… Legyen a romantikus jelenet. Sok olvasó – legfõképp nõk-, oda vannak ezekért.

- Oké… - látom, nem örül neki, de muszáj.

- Ne húzd a szád, muszáj. Próbáld meg az érzelmekre fektetni a hangsúlyt. Holnap mikor tudsz jönni? – kérdezem hirtelen, mire igen meglepõdik.

- Korán végzek, kettõ után szabad vagyok.

- Szuper. Akkor ugyan itt találkozunk – elmosolyodok. – Addigra meg tudod írni? – kérdezem.

- Igyekszek – feleli, és kicsit elgondolkozik. Nem lesz egyszerû dolga, de õ vállalta, hogy segítsek neki.

- Helyes. A határidõ fontos.

Beleolvas a jegyzeteimbe, legfõképp a romantikus részeknél. Jó, ha tanul a hibáiból, nem véletlen írtam le neki.

- Kérsz valamit? – kérdezem tõle – Inni vagy enni?

- Nem, köszi. Lehet, hogy megyek és neki állok.

Felállunk mind a ketten, összeszedi a cuccát és elindulunk kifelé.

- Aztán ügyesen csináld! – mosolygok rá, és becsukom az ajtót.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy tudja megoldani. Tényleg fontos lenne neki, hogy meg tudja írni. Azok a részek fordulópontok lehetnek a karakterek életében.

***

Kettõ óra van. Még háromnegyed óra mire ideér Elijah. Addig összeszedek egy-két saját jelenetet, hogy tudjak neki majd példát mutatni. Úgy lehet a legjobban tanítani. Fõzök egy kávét és mire megérkezik el is kortyolgatok egy adagot. Beengedem a kapun, de most nem megyek ki az ajtóba érte. Tudja a járást.

Kissé bizonytalanul lép be a nappaliba, majd mikor meglát, kicsit megnyugszik. Fekete farmer és egy piros póló van rajta. Haja megint fel van nyalva. Egyáltalán van olyan, amikor nincs?

- Szia – köszönök neki.

- Helló – visszaköszön és lerakja a táskáját.

- Ülj le – mutatok magam mellé a kanapéra. – Meg tudtad csinálni? – kérdezem.

- Igen – Bólintok egyet, és egy kicsit nézzük egymást. Elmosolyodok, majd nevetni kezdek. Nem érti, hogy mi bajom van.

- Meg is kaphatom? – kérdezem, miután tudtam beszélni.

- Igen, hogyne. Már is adom – táskájában kutat majd átad két papírt. Kicsit zavarban van.

- Addig kérsz kávét vagy valamit? – kérdezem, mikor elveszem tõle az iratokat.

- Egy kávé jól esne.

- Mindjárt hozom.

Leraktam a fehér lapokat az asztalra és kimentem a konyhába. Õ a kanapén ülve nézelõdött. Töltöttem a fekete italból, és reménykedtem, hogy van édesítõszerem. Múltkor azzal itta, nem hiszem, hogy változott volna. Szerencsére találtam. A bögrével és a kis dobozzal mentem vissza. Odanyújtottam neki.

- Nem raktam bele, mert nem tudom, hogy mennyivel szereted.

- Oké, köszönöm – feleli hálásan, majd elveszi. Elmosolyodok és újra a kezembe veszem az irományát.

Elkezdem olvasni, néha-néha összevonom a szemöldököm, vagy felhördülök. Vannak részek, amikor jók, de ebbõl van a kevesebb. Még mindig lapos. Viszont figyelembe vette, amit írtam neki a lapra. Csendben figyelt, közben megitta az italát is. Ahogy láttam kezdett türelmetlen lenni, az ujjával a térdén dobolt. Már az utolsó bekezdésnél tartottam, majd mikor végeztem egyszerûen ledobtam az asztalra.

- Ez még mindig szar – közlöm neki egyszerûen.

- Mi? – kérdez vissza, megrökönyödve.

- Lapos. Az érzelmek nincsenek rendesen kifejezve, és túl sok hasonlatot használsz.

Elveszi a lapokat és nézni kezdi.

- Itt, itt és itt – mutatok rá, és elolvassa megint. Látom az arcán, hogy neki is feltûnt valami.

- Mit tudnék csinálni? – néz fel miután végigment a sorokon.

- Írd le, amit akkor érzel, mikor együtt vagy azzal, akit szeretsz. Vagy ha egy találkozót írsz, írd le a saját tapasztalatodat. Vagy legalább használd fel.

- Chh… ha az olyan könnyû lenne - mondja halkan.

- Nem nehéz… Csak voltál már randevún… - mondom és ránézek. Mindenkinek kellett, hogy legyen ennyi idõsen. Csak egy kicsit, nemlegesen megcsóválja a fejét. Sóhajtok. Egy kicsit felmegy bennem a pumpa. Így nem olyan egyszerû írni, nem is csoda, hogy nem tudott.

- Meleg vagyok – vallja be. Ohh... hát így mindjárt más. Nem mondok semmit rá, ez akkor sem magyarázat.

- Attól még lehetett kapcsolatod. Legalább csókolóztál már? – kérdezem, amire lehet, hogy egy kicsit bepöccent.

- Igen – feleli felháborodottan.

- Na, akkor írd le azt. Próbált megfogalmazni, hogy mit érzel. Várj egy kicsit.

Gyorsan felállok, és elindulok a dolgozó szoba felé. Felkapom a laptopot és kiviszem a nappaliba. Gépelni csak gyorsabban tud, mint kézzel írni, és valljuk be, olvashatóbb is.

- Írd újra – mondom neki követelõen. Elvégre, én vagyok a tanár.

- Most? – lepõdik meg.

- Igen.

Elé rakom a gépet, bekapcsolom és elindítom a programot.

- Addig rendelek kaját.

Magára hagyom, megkeresem a mobilomat és felhívom az éttermet. Sima menüt kérek 2 fõre. Miután ez megvolt, távolról figyelem Elijah. Ahogy látom, nehezen megy neki. Csodálom a kitartását, és hogy nem ment el a kedve.

Kifizetem a kaját, kirakom egy tálra, megterítek és leülök mellé. Másfél oldalt írt eddig.

- Gyere enni, utána folytatod – mondom kedvesen. Nem kéne, hogy éhen haljon miattam. Aztán elvisznek a rendõrök, hogy éheztettem.

Csendben feláll, és leülünk enni.

- Bocs, csak rendelõs kaja van. Nem szoktam fõzni – vallom be.

- Semmi baj – kissé elmosolyodik, majd folytatjuk.

***

- Még mindig szar – tolom vissza a gépet elé. Megrökönyödött képet vág.

- Mindig ezt érzed a csók elõtt? Mert akkor borzalmas lehetsz… - mondom kegyetlenül.

- Nem, de… Nem is lehet igazán leírni. Az érzéseket nehéz megfogalmazni.

- Tényleg? – nézek rá. Elõveszem az egyik jelentet, amit én írtam. A kezébe nyomtam.

- Jó, de neked itt volt a feleséged… - mondja óvatosan.

- Ilyenkor még nem. És nem azért mert profi vagyok. Ez még a pályafutásom elején volt – látszik rajta, hogy meglepõdött. – Segítenem kell.

Kicsit közelebb csúszok hozzá, mire kinyílnak a szemei.

- Nyugi, nem öllek meg. Add át magad az érzésnek – kezdem el. Ilyet még sosem csináltam, de hát el kell kezdeni valahol.

- Képzeld el, hogy otthon vagy, azzal, akit szeretsz. A kanapén ültök.  A szerelmed a szemedbe néz– közben csinálom, amit mondok. Mélyen a zöldes barna szemeibe nézek. Meg van lepõdve, de nem szól semmit. – Közel hajol hozzád, és megérzed az illatát, amit annyira imádsz. Látod rajta, hogy viszont szeret. Megdobban a szíved és hevesen ver, attól félsz, hogy meghallja – kicsit elmosolyodok, látom rajta, hogy elértem, amit akartam – Majd a füledhez hajol – közben én is az övéhez – és lassan a nevedet suttogja. Elijah…

Mikor kimondom a nevét, kirázza a hideg. Kicsit gyorsabban veszi a levegõt, de próbálja leplezni. Lassan eltávolodok, de kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.

- Félsz, Elijah? - kérdezem, mire nyel egyet, és megcsóválja a fejét.

- Nem - feleli halkan. 

Eléforítom a gépet, és még mosolyogvan mondom neki. 

- Írd le most, amíg friss az élmény – elengedem a tekintetét. Büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam csinálni. 

- Ha te mondod… - hagyja rám a dolgot és úgy tûnik egy pillanatra elgondolkodik

- Adamnak is van, nem tudja egy helyre rakni a szennyesét – dünnyögöm az orrom alatt belefeledkezve, hogy esetleg hallhatja.
- Adam? Az ki? – kérdezi hirtelen támadt kíváncsisággal. 
- Lakótársam – felelem közönyösen és megvonom kicsit a vállam.

- Miért kezdtél el írni? – teszi fel kérdését váratlanul, én pedig éppen idõben fékezem nyelvem, hogy nehogy kiszaladjon számon valami olyasmi, aminek nem kéne.

 - Valahogy ki kell engednem az érzelmeimet. Ön miért? – válaszolom röviden, lefaragva az ide nem illõ részeket és hogy még jobban magamba nyeljem ezeket a szavakat iszok néhány kortyot a kávémból.

Nem tudom, mit szólna, ha elmondanám, hogy kamaszként csak ebbe tudtam kapaszkodni, 10 körömmel, kétségbeesetten. Hogy titkolnom kell, hogy mi vagyok, és elsõsorban nem azért, hogy engem elfogadjon a társadalom – mert az hidegen hagy -, hanem azért, mert különben a szüleimet kinéznék még a városból is, ahol születtem…

- Szar gyerekkor, családi háttér, balul sikerült szerelem. Talán ezek miatt csinálom azt, amit – érkezik a válasz.
- Értem – Úgy néz ki csak a nyomorítottak írni…
- Amúgy… nem hagyhatnánk ezt a magázást? Nem vagyok olyan öreg... – kérdezi kissé felvont szemöldökkel. Nem tudom, hány éves lehet, elég fiatalosnak tûnik, báááár… lehet, hogy már betöltötte a harmincat. Annyira nem ismerem az életrajzát…

- De, ha szeretnéd. – válaszolok egy halvány mosollyal. Hány éves lehet? Majd otthon utána nézek az interneten.
Beszélgetünk kicsit arról, hogy milyen stílusban is milyen irányzatokban szeretek írni és közben megiszogassuk az italaink. Mire fizetésre kerül a sor, be kell látnom, hogy nem is olyan szörnyû alak, mint ahogy gondoltam.

Az elsõ vízcseppet orromon érezem meg, ami óvatosan lebucskázik egészen államig, majd lecsöppen arcomról. Ezt az egy kis esõcseppet hamarosan kövei még több is. Körülöttem az emberek menekülõre fogják és igyekezte behúzódni az üzletek eresze alá, beülnek egy-egy kávéházba vagy ostoba módon megpróbálnak versenyt futni az idõjárás viszontagságaival, de teljesen felesleges. Úgyis eláznak.  Csak néhány ember kezében látok esernyõt, õk az elõvigyázatosak.

Öt percen belül teljesen átázok, a hajamból is szó szerint folyik a víz. Mikor már a hosszabb tincsek elõrecsúsznak a szemembe, hátratúrom elázott tincseim.

Kocsik száguldoznak el a járda mellett, nem is értem, hogy egyesek, hogy mernek olyan gyorsan hajtani ilyen idõben… Nem beszélve arról, hogy a sáros, utcai mocskos vizet mind felcsapják a járdára. Morgok magamban egy-egy kedves szót, az ilyen esetek után, aztán egy autó lehúzódik mellém, én pedig meglepetten kezdem fürkészni a gépjármûvet.

- Gyere, szállj be. Haza viszlek. – Szól ki az autó felém lévõ ablakán Gerard, én pedig csak pislogok pár hatalmasat.
- Köszi, nem kell. Elboldogulok – válaszolom, mikor feleszmélek elsõ döbbenetembõl.
- Közbe meg szarrá ázol, megfázol és összetaknyozod a papírjaimat. Szállj be – mondj kissé utasító hangnemben, egy cseppnyi szarkazmussal fûszerezve. Magam sem tudom miért, de végül belemegyek a dologba. Kelletlenül ragadom meg a kocsiajtó kilincsét és szállok be a luxus a autóba.

- Mond, hogy merre laksz, nem vagyok gondolatolvasó – konstatálja cinikusan, de magamra sem veszem.

Elkezdem navigálni, és közben élvezem, hogy megy a jármûben a fûtés. Az már biztos, hogy sokkal kellemesebb itt, mint a felhõszakadásban baktatni. Bár az is biztos, hogy teljesen eláztatatom a bõrülést…

- Köszi, hogy elhoztál – kezdem, de nem igazán tudom, hogy mi mást mondhatnék. Egy nappal ezelõtt még egy beképzelt fasznak gondoltam, aztán már az elsõ találkozásunk alkalmával hazahozott. Azt hiszem, ezt mondják kellemes csalódásnak.  – Fel akarsz jönni? –mutatok ügyetlenül a ház felé.
- Nem, van elég dolgom – bök a táska felé és valamiért jó érzéssel tölt el, hogy el fogja olvasni az irományaimat. Persze ideges is vagyok, mert nem tudom milyen véleménnyel lesz róluk. 
- Akkor… Helló – mondom befejezés kép, kicsit még idegennek érezve a tegezõ formát.
- Vigyázz magadra – mondja, én pedig nem válaszolok semmit, csak bólintok egy aprót, alig láthatót, majd kiszállok a kocsiból. Kiszállva rögtön megtalálnak a még mindig aláhulló esõcseppek. Remek… már épp kezdtem volna megszáradni.

Amilyen gyorsan csak tudok, elkezdek a lakás felé vágtatni, bár felesleges, mert így is elázok. Ismét.

Az ajtón beesve, nem foglalkozok semmivel, csak lerúgom tornacsukáim és ledobom táskám az ajtó mellé. Átcsörtetek a nappalin, ahol szemem sarkából megpillantom Adamat, aki a kanapén ülve bámulja a TV-t. Érdeklõdve tekint utánam, de nem szólok semmit. Most nem. A szobámba érve kerítek magamnak száraz ruhákat – fõként melegeket, hogy kicsit helyre hozzam magam, mivel érzem, nem tett jót a kétszeri bõrigázás. Az összeszedett cuccokkal pedig megindultam a fürdõ felé.

Megnyitottam a forró vizes csapot a nem túl méretes kádon, és vártam, hogy megteljen. Közben raktam bele egy kis habfürdõt is, amirõl fogalmam sincs hogyan kerülhetett oda. Valószínûleg még Amy felejtette itt egy kis légyott után.

Mikor elkészül a fürdõvíz, ledobálom gönceim és bemászok a nagy, fehér fürdõalkalmatosságba és kényelmesen elhelyezkedek. Hagyom, hogy testemet körüllengje a forróság. Becsukom szemeim és fejem hátravetve élvezem a kellemes érzést.

Vajon Gerardnak tetszeni fognak a novelláim? Milyen véleménnyel lesz róluk? Milyen hibákat talál majd bennük?

Egészen belefeledkezem a gondolataimba, teljesen elmerülök bennük. Azt még észlelem, hogy szemeimre delejes köd nehezedik, és sejtem, hogy el fogok aludni, de arra, hogy kikászálódjak a kádból már nincsen erõm.

***

 Arra ébredek, hogy nyílik a fürdõ ajtó és Adam lép be. Ijedten kapaszkodok meg a kád szélében és húzom feljebb magam, mert már majdnem nyakig elmerültem a kihûlt vízben. Álmosan fordulok barátom felé, aki fapofával nyújtja felém a hangosan csörgõ telefonom. Bizonytalanul nyúlok érte, hogy megnézzem, egyáltalán ki keres. Vizes kezemet kissé lerázom, mivel nem akarom teljesen eláztatni a készüléket, majd megnézem a kijelzõt.
G. J. R.
Felnézek Adamre, aki sunyin elmosolyodik, és végre elhagyja a helyiséget. Sietõsen kapom fülemhez a készüléket és kissé izgatottan szólok bele, bár hangom sokkal inkább tûnik álmosnak.

- Igen?

- Szia – köszön, dallamosan ejtve ki a szót. – Végigolvastam a novellákat – jelenti ki teljesen nyugodtan, viszont az én vérnyomásom az egekbe szökik.

- És? Milyen voltak? – érdeklõdöm, és igyekszem elrejteni hangomban kíváncsiságot.

- Túl hosszú lenne telefonon keresztül elmondani. Na meg jegyzeteltem is a lapok szélére. Mikor érnél rá, hogy átbeszéljük? – Az elsõ gondolatom az, hogy valószínûleg tele van hibákkal, de próbálom nyugtatgatni magam. Ha annyira szörnyû lenne, biztos nem is foglalkozna velem…

- Öhm, holnap sokáig bent kell lennem az egyetemen. Öt óra elõtt biztos nem végzek – vallom be kicsit frusztráltan, amire õ sóhajt egyet halkan.

- Rendben. Akkor gyere a lakásomra – mondja, én pedig köpni-nyelni nem tudok a meglepõdöttségtõl.

Gerard még lediktálja a címet, majd elköszön. A beszélgetés befejeztével kimászok a kádból és szorosan bebugyolálom áthûlt testem a puha és meleg fürdõlepedõkbe, melyeket elõkészítettem.

Alapjában véve nem lett volna olyan szörnyû ötlet ez a forró vízben áztatós dolog… Csak ne felejtettem volna benne magam addig, míg teljesen hideggé nem vált a víz.

 ***

Alig bírtam magammal az egyetemen. Nem bírok nyugton ülni, izgek-mozgok, folyamatosan a telefonom kijelzõjét nézegetem. Szinte már kezdem azt érezni, egy összeesküvés áldozata vagyok, egy nagyon komoly cselszövésé.

Az utolsó órán mér jegyzetelni is alig jegyzetelek, pedig az egyik kedvenc professzorom tart elõadást. Csak annyi ragad meg, hogy a romantikus irodalomról beszél. Annak ellenére, hogy nem igazán kedvelem ezt a mûfajt, más helyzetben biztos szívesen végighallgatnám. De ahogy egyre csak múlik az idõ, egyre inkább ideges leszek. Elõzõ este óta folyamatosan görcsben van a gyomrom, aludni sem bírtam rendesen. Egyszerûen nem tudom elfelejteni azt a lehetõséget, hogy lehet, nem tetszettek neki, és tele vannak hibával… De ha így lenne, akkor miért kért újabb találkát? Egyszerûen lerázhatott volna.

Mikor meghallom a csengetést, rögvest felugrok a helyemrõl. Könyveimet már rég összeszedtem és vágtatok az épület kijárata felé.

Beletúrok zsebembe, hogy elõszedjem a kis cetlit, amire felírtam fürdés után a megadott címet és sóhajtva tisztázom magamban, hogy jó sokat kell gyalogolnom. A lakása még a bárházon is túl van, ahol lakok.

Jól esne egy cigi – fogalmazódik meg fejemben a gondolat, de gyorsan el is ûzöm. Nincs is nálam cigaretta és nem is kéne olyan gyakran rágyújtanom… amúgy is magas az érszûkületre az esélyem, nem kéne még ezzel is növelni.

Majdnem háromnegyed órányi kutyagolás után érkezek meg a címhez, ahol egy hatalmas, modern építésû ház áll. Egy jó darabig csak állok elõtte és figyelem az épületet. A ház, ahol én felnõttem, az se volt kicsi, de ez ahhoz képest kész kastély!

Mikor megunom a bámészkodást elkezdek csengõ, vagy valami hasonló után keresgélni, de végül csak egy kaputelefonra akadok. Lenyomom a zöld gombot, és mikor meghallom Gerard hangját a kis hangszórón keresztül, köszönök.

- Helló! Elijah vagyok – vázolom fel gyorsan a dolgokat.

- Oké, rögtön nyitom a kaput – érkezik a válasz, és már hallom is, hogy egy képezet zúgni kezd, és kitárul a fából és fémbõl eszkábált monstrum.

Lassan lépek be a füvesített udvarra és indulok meg az épület felé. Nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem, de nagyon reménykedek, hogy belépve nem egy vadidegen szobalánnyal, inassal vagy valami hasonlóval találom szemben maga.

Elérve az ajtót, ha lehet, még izgatottabbá válok. Nem teketóriázok, lenyomom a kilincset és teszek pár lépést az elõszobában. Fogalmam sincs merre induljak, a labirintus szerû házban, de hála az égnek, és a z összes istenségnek, megjelenik Gerard.

Bevezet egy tágas és világos szobába – gondolom ez a nappali – és ledobja magát egy széles, puhának tûnõ, sárga kanapéra. Mikor nem mozdulok, ismét megszólal.

- Leülsz, vagy állva akarod végighallgatni a kritikám? – kérdezi egy cinikus mosollyal arcán én pedig gyorsan lehuppanok a bútordarab másik végébe.

Szemem az asztalra téved, ahol megpillantom azt a papírhalmot, amit még tegnap adtam neki.  Érdeklõdve nézek rá, már nyitnám is a szám, hogy megkérdezzem, mit szólt hozzájuk, de megelõz, és rögtön bele is vág mondókájába.

- Szerintem kezdjük a negatívumokkal – konstatálja.

- Rendben – bólintok rá beleegyezõen. Torkomban már érzem a gombócot.

- Elõször is, néha túlságosan részletezed a dolgokat. Azzal nincs gond, hogy vannak leíró részek, de ha egy oldalon keresztül csak azt taglalod, hogy milyen volt a fa és a rajta fészkelõ madarak csiripelése, akkor az olvasó vagy megunja és nem olvassa tovább a könyvet, vagy elalszik rajta, hiába szép és érzékeltetten van megfogalmazva – vág bele én pedig igyekszem nagyokat nyelni, hogy ne vágjak szavába. Ha már segít, akkor illik végighallgatnom… Így hát igyekszem csak bólogatni.  – Másodszor pedig, valahol túl gyorsan vezeted a cselekményt. Oké, értem én, hogy alig várod, hogy leírhasd azt a részt, és az olvasó is sejti, hogy meg fog történni, de ha jobban elhúzod, akkor még nagyobb katarzis lesz a végeredmény – magyarázza, miközben egy adag papírt a kezébe vesz, a másikkal pedig gesztikulál. -   Tessék – nyomja a lapokat a kezembe. – Bejelölgettem rajtuk az észrevételeimet. Ha gondolod, majd nézd át õket.

- Oké – felelem kurtán. – És mik lennének a pozitívumok? – kérdezek rá és felvonom egyik szemöldököm. Igyekszem minél magabiztosabbnak látszani, bár valójában vannak kétségeim magammal szemben.

- Nem mondtam, hogy vannak pozitívumok – leheli felém róka tekintettel.

- Viszont a negatívumokkal kezdted. Ezek alapján vannak másmilyen észrevételeid is – mosolygok vissza rá tudálékosan, a hibátlan logikai végigvezetés miatt.

Nem felel semmit, csak elereszt egy halk, cinikus kacajt, de végig a szemeimbe néz.

- Ennyire érdekel, hogy mi tetszett az irományaidban? – teszi sunyi kérdését, egy hosszabb hallgatás után.

- Nem – füllentem, és még magam is meglepõdök, hogy mennyire hihetõen tudok csúsztatni. – Csak te már egy ideje benne vagy a szakmában. És tudod, hogy mi kell a kiadóknak, és milyen esélyeim lehetnek – igyekszek közönyös maradni, ami több-kevesebb sikerrel, de összejön.

Gerard megint csak néz és kezd idegesíteni a tekintete. Hiába fordítom el fejemet, még így is érzem magamon vizslató, aranybarna szemeit.

- Nos – szólal meg végre. -, összességében nem írsz rosszul. Sõt. Szépen fogalmazol, jól elképzelhetõen és könnyen végigkövethetõen írsz, ami fontos. Nem ugrálsz az igeidõk között, ami szinté jó. A karaktereid érdekesek, még akkor is, ha esetlegesen sablongyártmányok – erre egy kicsit felhörrenek. – A fantáziáddal sincs gond, némelyik novella után azt is mondhatnám, hogy kifejezetten élénk. Nincsenek rossz esélyeid, ha tényleg komolyan gondolod az írást, de elõtte még meg kell tanulnod pár dolgot.

- Például? –kérdezek vissza rögtön.

- Néhol kicsit sablonos vagy. Ponyvaregényes – vonja meg a vállát. – Ami nem minden esetben gond. De szerintem te több akarsz lenni egy telenovella írónál.

- Persze – felelem helyeslõen.

- Ez a beszéd – ajkai ismét mosolyra húzódnak.

- És pontosan melyik részek a sablonosak? – puhatolódzok.

- Hm, például romantikus jelenetek – kissé elhúzom a szám, és érzem, hogy arcomra fintor ül. – és túl sok Hitchcock-i klisét alkalmazol a horror részeknél. Néha a kevesebb, több.

- Értem. És hogyan tudnék ezeken javítani? – érdeklõdöm, és egyre jobban belelelkesülök a dologba. Ezek szerint fejlõdõképesnek tart.

- Egyedül nem fogsz, vagy csak nagyon lassan tudsz fejlõdni – jelenti ki. – Ha gondolod, én segíthetek neked – Ez az a pont, mikor leesik az állam. És csak kapkodok levegõ után.

- Komolyan? – nyögöm ki az elsõ dolgot, amit tudok.

- Igen. Látok benned lehetõséget – biccent, engem pedig még a szédülés is elkap.

- Köszönöm – motyogom orrom alatt, miután kicsit összeszedtem magam.

- Ne köszönj elõre semmit. Spártai küzdelem lesz, és nem foglak kímélni. Még házit is kapsz – felvont szemöldökkel hallgatom szavait, de jobbnak látom, ha csak rábólintok.

- Amúgy próbálkoztál már kiadó kereséssel? – kérdezi ét hatra dõl a kanapén.

- Még nem. Anno, a gimiben és is szerkesztettem a suli újságot és megjelentették néhány cikkem. De mást nem. Tulajdonképpen a novelláimat se nagyon mutogattam senkinek. Talán a legjobb barátom Adam, olvasott el egyet vagy kettõt, de õ mérnökire jár, nem ért úgy hozzá – Tulajdonképpen õ az elsõ, aki tüzetesebben átnézhette a mûveim…

- És a szüleid támogatnak a terveidben? – faggat tovább.

- Amennyire tudnak, igen. Egy kicsi, eléggé konzervatív városban nõttem fel, ahol szinte rögeszmésen ragaszkodnak a szülõk, ahhoz, hogy a gyerekeik a nemüknek megfelelõ munkát végezzék. Nekem mázlim van a szüleimmel, de a többi lakos õket is lenézi miattam – keserûen megvonom a vállam. – Ne haragudj, hogy megkérdezem – kezdek bele én is a kérdezõsködésbe, mivel eszembe jutott valami. – említetted, hogy egy balul sikerült szerelem is közrejátszott abban, hogy írni kezdtél – vezetem fel finoman a dolgot.

- És az érdekel, hogy ez pontosan mit is takar? – sokkal inkább kijelenti, mint kérdezi.

- Igen.

- Nos, lényegében annyi, hogy jópár évvel ezelõtt, nõs voltam, de a feleségem meghalt egy autóbalesetben. Ezután az írás vált egyfajta támasszá számomra – vallja be õszintén. – Azóta nem is igazán érdekelnek a partnereim – vonja meg vállát, ami újabb kérdést vet fel bennem. Az arcomra kiült kíváncsiságot pedig õ is észreveszi. – Biszex vagyok – Ez a kijelentés enyhén szólva is sokkol. Szemeim tágra nyílnak és érzem, hogy vonásaim megrökönyödnek. Egyszerûen képtelen vagyok elhinni, hogy egy ennyire férfias pasi képes más férfiakkal is… Mondjuk ez olyan szempontból elõny, hogyha kiderül az identitásom, valószínûleg nem fog megvetni annyira érte… Legalább is remélem.

- Sajnálom a feleséged… - mondom, mikor már összeszedtem magam kicsit.

- Ebbõl most nem kapsz. Farkaséhes vagyok! – mondom neki, és kiöntöm egy tányérra az ételt, elõveszek egy villát és enni kezdek.

- Nem is kérek abból. Meg kéne tanulnod fõzni… - mondja és nézi a tányéromon lévõ kaját.

- A könyveimmel foglalkozz, ne az étkezési szokásaimmal – mondom neki, és leülök az asztalhoz. Szembe velem foglal helyet.

- Lenne egy-két interjú, megbeszélés a kiadóval, és esetleg egy sajtótájékoztató a következõ könyvedrõl, mivel semmit nem adsz ki a közönségnek… - mondja, és szúrósan rám néz.

- Nem kell tudniuk róla. Ha valami van, tájékoztatom õket – vonok vállat és folytatom a táplálkozást. Peter csak megcsóválja a fejét.

Miután befejezem, csak a mosogatóba dobom a csetrest, majd Helga (milyen ironikus) eltakarítja. Azért vettem fel. Ledobom magam a kanapéra, Peter összeszedi a holmiját, amit el kellett volna olvasnom, és megindul.

- Majd szólok az idõpontokról – mondja még, és kilép az ajtón.

Elõveszem a laptopomat és folytatom a készülõ könyvemet. Közeledek a vége felé, de a leadási határidõ még jóval odébb van. Nem szólok nekik, mert a végén hozzászoknának. Nem divat a határidõ elõtt leadni a kéziratokat. Az írásból a telefonom csöngése zökken ki. Ismeretlen szám hív. Hmm… Kevesebb idõt adtam neki.

- Igen? – szólok bele.

- Jó napot! Elijah Neshwood vagyok, az egyetemen találkoztunk. Ott kaptam öntõl a névjegykártyát – á, szóval így hívják! Ezt se hátrány tudni…

- Igen, tudom – felelem. Nem volt olyan régen, hogy elfelejtettem volna.

- Ha még áll, elfogadnám az ajánlatát, és szívesen elolvasnám a könyveibõl kimaradt részeket. – Nocsak, milyen kis jófiú lett hirtelen.

- Rendben. Mikor érsz rá? – kérdezem. Én nem fogom magázni, minimum 10 évvel fiatalabb nálam.

- Öhm… - kicsit eltûnõdik, valószínûleg a tegezésem miatt is – Holnap 11 után ráérek.

Lediktálom az egyik étterem címét. Az jó lesz nekünk, nem valami zsúfolt.

- Itt találkozzunk fél 12-kor – mondom, szinte utasítom.

- Rendben, köszönöm.

- Szívesen – bár nem tudom, hogy mit.

- Viszlát! – köszön és lerakom a telefont.

Hova is raktam azokat a papírokat?
 _._._._._

11 óra van. Késsek, vagy legyek ott idõben? Nem is tudom… Inkább idõben ott leszek, mert a végére az orrom alá fogja dörzsölni, hogy késtem. Fogom a papírokat és berakom a táskámba. Megjelöltem neki, hogy melyek azok a részek, amiket kihagytunk, hogy ne kelljen az egészet elolvasnia. Ahogy néztem, nem tetszik neki annyira.

Kicsit korán értem oda, fél elõtt 10 perccel. Rendeltem magamnak egy teát és leültem. Vártam, de nem idegesítettem fel magam. Én értem ide elõbb, miért nem vagyok pontos? Nem sokat vártam, amikor befutott. Két perccel fél elõtt ért ide. Leült elém, és egy kicsit liheg. Talán futott? De édes…

- Jó napot!  - Mi van baszki, ilyen idõs vagyok?

- Helló – mondom közvetlenül, és kiveszem a kéziratot, elé rakom.

- Bejelöltem a kimaradt részeket –mutatok a kis színes cetlikre – Csak hogy ne kelljen újraolvasnod azokat a szörnyû jeleneteket, amiket annyira kifogásolsz – ravasz vigyor kúszik a számra. Nem felejtek egy hamar. Figyelmen kívül hagyja.

- Köszönöm – mondja, és vesz egy mély levegõt. Na, most valami nagyra készül. – Szeretnék kérni öntõl valamit.

Egyik szemöldökömet felhúzom. Kérni valamit? Nem gondoltam volna, hogy ezért hív, de lássuk, mit szeretne.

- Hagy halljam.

- Nos, én is próbálkozok írással – ezt valahogy éreztem – Még regényekkel nem próbálkoztam, de vannak hosszabb-rövidebb novelláim. Meg szeretném kérni, hogy nézzen át párat, és mondja el róluk a véleményét. – mondja, de nem néz rám. Ez egy kicsit zavar.

- Rendben – bólintok és tovább nézem. Lesz is valamit néznem, vagy nekem kell kitalálnom?

- Esetleg itt is vannak? – kérdezem egy kis szünet után.

- Jaj, igen, persze – kapkod. Kínos neki a helyzet, de én csak jót mulatok rajta. Persze csak magamban.

Átadja a hasonló papírokat, mint amik az enyémek. Gyorsan végiglapozom, most nem olvasom el. Formára szép, tagolt, de még nem mondok neki semmit. Hogy õszinte legyek, érdekel is, hogy mit ír.

- Majd otthon átnézem – mondom, és közben még mindig a papírokat nézem.

- Rendben – feleli, de nem is tudna rá mit mondani.

Visszajön a pincérnõ is, most, hogy látja, megérkezett a „vendégem” is. Én kérek még egy teát, õ kávét kér. Mielõtt elmenne a pincér, még utána szól.

- Ha megoldható, édesítõszerrel kérem – mondja, a nõ bólint, õ pedig megköszöni.

Édesítõszerrel? Mi az isten? Rá nézek, hogy magyarázza már meg, mert nem értem.

- Csak… ügyelek az egészségemre – erre nevetnem kell.

- Ja, persze. Azért cigiztél tegnap az egyetem épülete mellett - felelek egy karvaly mosollyal. Mondom én, nem felejtek hamar.

- Mindenkinek megvan a maga rossz szokása – vállat von. Úgy látszik, nem nagyon érdekli, hogy mit gondolok róla.

- Ha te mondod… - Nem tudom, hogy nekem van-e rossz szokásom. Bizonyára a kajarendelés lehet az.

- Adamnak is van, nem tudja egy helyre rakni a szennyesét – dünnyög az orra alatt.

- Adam? Az ki? – kérdezem. Nem láttam senkivel sem az egyetem.

- Lakótársam – mondja röviden. Nem látszott semmi az arcán, hangjából sem lehetett semmit sem kivenni.

Nem sokkal utána kihozták az italainkat. Kicsit furcsának tartottam édeskével inni a kávét, de biztosan megvan az oka. Én csak iszogatom a kis teámat, szükségem van a nyugtató hatására. Hirtelen kérdeztem meg Elijah-t.

- Miért kezdtél el írni? – rám néz, és komolyan kezd el válaszolni. Biztos vagyok benne, hogy most az igazat mondja.

- Valahogy ki kell engednem az érzelmeimet. Ön miért? – kérdezett vissza és beleivott a sötét italába.

Hmm… miért is kezdtem írni? Nem is tudom. Talán jobb kérdés lenne, hogy miért nem hagytam abba. De most nem erre kell válaszolnom. Egy kis hallgatás után szólalok meg.

- Szar gyerekkor, családi háttér, balul sikerült szerelem. Talán ezek miatt csinálom azt, amit.

- Értem – kicsit elgondolkozik.

- Amúgy… nem hagyhatnánk ezt a magázást? Nem vagyok olyan öreg... - kérdezem. De most tényleg. Azért mert népszerû vagyok, nem azt jelenti, hogy magázni kell. Valaki kérdés nélkül letegez… mondjuk, azok olyanok is.

- De, ha szeretnéd. – Ez az. Jó fiú.

Kicsit elbeszélgetünk, hogy milyen mûfaj tetszik neki, és miért. Közben megisszuk a kávét és teát, és elindulunk haza.

- Majd hívlak – mondom köszönésképp, õ pedig csak bólint. Kellemesen csalódtam benne.

Kimegyek a parkolóba, bedobom a táskát a hátsó ülésre és beülök. Ekkor kezdett dörögni az ég. Esni fog, ami nem baj. Valahogy mindig meghozza az ihletet. Lassan indulok el, van idõm, bár kíváncsi vagyok, mit hozott össze ez az Elijah kölyök. Kikanyarodok a parkolóból, és felmegyek az útra. Szerencsére elkerülöm a dugót, úgy néz ki, jó napom van.

Elõször csak egy-két csepp esett a szélvédõmre, majd a kis vízcseppek egyre sûrûbben potyogtak. Be kellett indítanom az ablaktörlõm, kisebb zivatar jött fölénk. Lassan hajtottam, alig láttam valamit. Egy kocsihossz távolságot és a járdát láttam csak tisztán. Na igen, írni szeretek esõben, de vezetni…  Mindenki szaladt valahová, menedéket keresni, volt aki elõre látó volt, és magánál tartotta az esernyõt. Így is valaki nem sietett, csak nyugodtan sétált a szakadó vízben. Néha-néha hátratúrta a vizes haját, de nem állt meg. Mikor egy kicsit közelebb értem, megláttam, hogy Elijah volt az. Tiszta szerencsétlen.

Lemegyek a járda szélére és lehúzom az anyósülés felöli ablakot.

- Gyere, szállj be. Haza viszlek.

- Köszi, nem kell. Elboldogulok.

- Közbe meg szarrá ázol, megfázol és összetaknyozod a papírjaimat. Szállj be – mondom kicsit utasítóbb hangon. Kelletlenül, de kinyitotta az ajtót és beült.

- Mond, hogy merre laksz, nem vagyok gondolatolvasó - egy kicsit cinikusra sikerült, de nem vette sértésnek.

Látszott rajta, hogy jobban teszik neki a kocsiban ülni, mint kint az esõben baktatni. Néha-néha hátratúrta a haját, csurom vizes lett. Mondjuk nem is csodálom, ekkora felhõszakadásban. Hangosan kopogott a szélvédõn. Elnyomta a motor zaját, bár az sem egy hangos szerkezet. Egész jól elnavigált. Megállok egy bérháznál. Leállítom a motort, de nem mozdulok. Õ se.

- Köszi, hogy elhoztál – kezdi, de nem igazán tud mit mondani. – Fel akarsz jönni? –mutat a ház felé.

- Nem, van elég dolgom – böktem a táska fel.

- Akkor… Helló.

- Vigyázz magadra – mondom, és kiszáll. Becsukja az ajtót, indítom a motort, és már megyek is.

Szerencsére a lakása útban van hazafelé, szóval nem kellett kerülnöm. Otthon gyorsan szaladtam be, nem akarok ázott kutya lenni. Lerúgom a cipõmet, és a kanapéra ülök. Nézzük mit írt… Már egészen felcsigázott.

Az elsõ papírköteg elég vékony. Vagy nincs befejezve, vagy tényleg rövid novella. Az eleje érdekesnek ígérkezik, de volt egy-két észrevételem. Az ötödik után, úgy voltam vele, hogy felírom, hogy el tudjam mondani neki. Gyorsan kerestem egy tollat és a kéziratra írtam a dolgokat. Egészen belemerültem, nem is figyeltem, hogy vége van, vettem elõ a következõt.

Elég jól elszaladt az idõm, este 9 körül vettem észre, hogy nem is vacsoráztam. Gyorsan összedobtam egy szendvicset és befejeztem az olvasást. Nem figyeltem akkor már az idõt, az utolsó leteltével kerestem a mobilomat. Megkerestem az utolsó ismeretlen számot és tárcsázni kezdtem. Kicsöngeni, kicsöngött, de elég hosszan. Valószínûleg felébresztem… 

- Nem csak egy fogás – kezdi el -, persze ez is benne van. A karakterek olyan pontra jutnak el, ami fontos lehet számukra. Ha megnézed, gyakran emiatt túlfûtött. De persze, ha reálisan megnézed a korosztályod 75%-a szinte csak ezért vette meg. – Gyorsan körbenéz, és következõ mondatát már mindenkihez intézi – Kérem, tegye fel az a kezét, aki emiatt vette meg bármelyik könyvemet.
Miután körülöttem is mindenki felrakta a kezét, körbenéztem hátam mögött is. A jelenlévõknek minimum fele jelentkezett.
- Ha eljutsz odáig, rá kell jönnöd, hogy gyakran nem azt írod le, amit akarsz, hanem amit a célközönség követel, vagy a kiadó. Rengeteg – alaposan kihangsúlyozza ezt a szót - dolog nincs benne a könyveimben, amit én akartam. Gyakran a kiadó szedte ki ezeket, vagy cseréltette ki – mondja komolyan.

- Én nem adnám el a tehetségem, hogy utána ne azt írjam, amit akarok. Mindegy, mennyit fizetnek ezért. – Mondom rövid hallgatás után, miután összeszedem a gondolataimat..
- Ha odajutsz, megérted – Fejezi be vitánkat és ismét a többi diákra irányítja figyelmét. – Valakinek még kérdése?
Síri csend és hullaszag. Ez is tökéletesen mutatja, hogy a többieket valójában mennyire is érdekli az egész elõadás, vagy hogy egyáltalán valamicske információhoz jussanak. Egy tökéletesen elbaszott generáció sarja vagyok…

- Ha gondolod, elolvashatod a kihagyott részeket. Akkor megérted – szinte suttogja, én pedig meglepetten nézek rá.
Mielõtt válaszolhatnék, az egyik évfolyamtársam megkocogtatja hátulról a vállát. Õ rögtön megfordul.

- Lányok, kaphatok egy kis levegõt? – kérdezi kicsit feszült hangon, erre a lányok kettéválnak, akár a Vörös-tenger, hogy helyet csináljanak imádott írójuknak. Szinte röhejesnek tartom viselkedésüket, elképesztõ, hogy azt hiszik, ezzel bevágódhatnának bárkinél is. Egyszerûbb lenne, ha felírnák a homlokukra, hogy pontosan mire is hajtanak. – Egyesével gyertek, nem akarok dulakodás.  – Hallom még hátam mögül a mondatot, de nem igazán foglalkozom vele. Meg sem állok az egyetem udvaráig. Veszek pár mély lélegzetet a kellemesen hûvös és tiszte levegõbõl. Jól esik a terem áporodott szaga után.

Pulóverem zsebébõl elõhúzok egy eléggé megviselt dobozt, aztán kihalászok belõle egy szál cigarettát. Nem érzem, hogy különösebben szükségem lenne rá, de rágyújtok. Az elsõ slukkot mélyen tüdõmbe zárom és csak lassan engedem ki. Égeti a torkom a forró füst, mégis jól esik. A következõ pár slukk közben elkopott cipõm orrát fixírozom, mikor léptekre leszek figyelmes. Nem nézek fel egészen addig, míg valaki elém nem tornyosul. Aztán mikor ismét megpillantom Gerard Ryant, magamban elmosolyodok.
- Értelmesnek tûnsz… - mondja és arcomat fürkészi. Tekintete szinte perzsel, így igyekszem kerülni a teljes szemkontaktust.
- Kösz… - válaszolok lezserül és szívok még egy slukkot.
- Nem indult jól az ismeretségünk. Ha gondolod, beszélhetünk könyvekrõl és segíthetek neked. Hívhatsz, ha akarsz – át nyújt nekem egy kis papírt, amirõl késõbb kiderül, hogy névjegykártya.

- Köszönöm - mondom, mikor már kellõképpen szemügyre vettem a névjegykártyát és elolvastam rajta a cikornyás betûkkel álló szöveget.
Felnézek, de szemeimmel már csak a hátát látom a lángoló hajú férfinek. Gyorsan távolodik, én pedig észre sem veszem, hogy bámulom, csak akkor, mikor a leégõ cigaretta megsüti két ujjam. Felszisszenek és eldobom a csikket. Rázogatom egy darabig csuklóm, hogy lehûljön a sérülés, aztán vetek még egy pillantást az íróra. Még pont elcsípem, ahogy beszáll luxuskocsijába és elhajt vele.
Fogom magam és elindulok vissza az épületbe, mert kezdõdik ez elsõ normális órám. Út közben zsebre vágom a fehér kis papírost.
Õszintén szólva, nem tudom, hogy mit kéne kezdenem a felajánlkozó helyzettel. Ha valaki, akkor õ tudna segíteni. Amellett, hogy tapasztalt egészen jól kezelte a kérdéseket, amiknek alapjában véve csak és kizárólag a bosszantás volt a célja.

~*~*~*~

A hosszú és fárasztó nap után, megkönnyebbülés, mikor hazaérek. A táskám csak ledobom a bejárati ajtó mellé, én pedig bevetem magam a konyhába, hogy csináljak magamnak valamilyen kaját, mert délelõtt valamiért kimaradt az evés a napi rutinból és nem is tesz jót, ha nem eszek.

Összedobok egy szendvicset – bár lehet, hogy valami laktatóbb kéne – és lehuppanok az egyik székre, hogy kényelmesen elfogyaszthassam. Amint helyet foglalok és lenyelek néhány falatot, eszembe jut a zsebemben bujkáló kis papíros. Mit eszembe jut? Egész nap csak akörül forogtak a gondolataim. Egy olyan lehetõséget adott ezzel, amit vétek lett volna kihagyni.

Mutató é hüvelykujjam közé fogtam és elkezdtem vele játszani az asztalon. Teljesen ráfókuszáltam minden kis koppanásra, melyet a falapon hallatott. Kis híján transzba esek, de ahogy kivágódik a bejárati ajtó, a gondolataimtól megkavarodva felnézek.

Adam cammog be rajta és látszik, hogy õ eléggé elfáradt. Köszönök neki, õ pedig viszont üdvözöl, majd elkezd érdeklõdni a napomról.

- Semmi különös – vonom meg vállam, de õ rögtön kiszúrja kezemben a névjegykártyát.

- Az meg mi? – érdeklõdik, szemeiben kíváncsi csillogással.

- Csak egy névjegykártya – húzom az idegeit, mire bosszankodva csóválja meg fejét.

- Azt gondoltam. De kitõl kaptad? – faggatózik tovább.

- Gerard Ryantõl – felelem nemes egyszerûséggel, õ pedig megrökönyödve néz rám. – Értelmesnek tart és mutatna pár dolgot, ha én is akarom – folytatom a beszámolót.

- Ha ezt kihagyod, akkor nem vagy normális – kuncog fel kínjában a döbbenettõl.

- Nem tudom… Lehet, hogy felhívom… - Motyogom halkan és fejemet megtámasztom szabad kezemmel.

- Mi az, hogy lehet? Biztos! – rivall rám, én pedig elmosolyodok. Felállok az asztaltól és kivadászom zsebem mélyérõl a mobilom. Bevonulok szobámba, hogy nyugodtan bírjak beszélni, bár gyomrom remeg és be kell vallanom, idege vagyok.

Leülök az ágyamra és beütöm a megadott telefonszámot. Kicsöng.

- Igen? – szól bele az ismerõs hang.

- Jó napot! Elijah Neshwood vagyok, az egyetemen találkoztunk. Ott kaptam öntõl a névjegykártyát – hadarom, hogy egyáltalán tudja ki van a vonal másik oldalán.

- Igen, tudom – válaszolja, én pedig kicsit megkönnyebbülök.

- He még áll, elfogadnám az ajánlatát, és szívesen elolvasnám a könyveibõl kimaradt részeket.

- Rendben. Mikor érsz rá? – teszi fel a közvetlen kérdést, én pedig elõször köpni, nyelni nem tudok.

- Öhm – tûnõdök el egy pillanatra. – Holnap 11 után már ráérek – adom a választ õ pedig erre lediktál egy címet.

- Itt találkozzunk fél 12-kor – adja ki az utasítást.

- Rendben, köszönöm.

- Szívesen.

- Viszlát! – köszönök el, és lerakom a telefont.

Azt hiszem holnap jó kis napom lesz.

~*~*~*~

Az egyetemrõl rögtön a megadott cím felé indulok. Még szerencse, hogy nincs messze a sulitól, különben nem érnék oda a megbeszélt idõre, és nem lenne túl szerencsés elkésni. Többek között azért sem, mert szeretnék tõle kérni egy szívességet…

Két perccel fél 12 elõtt érkezek meg a kis étteremféleséghez. Rögtön bemegyek és szemeimmel keresem az írót. Gyorsan ráakadok, ahogy egy boxban ül és iszogat valamit. Nagy léptekkel közelítem meg. ás ledobom magam szemközti ülõalkalmatosságra.

- Jó napot! – köszönök kicsit lihegve és igyekszem gyorsan kifújni magam. Nem volt olyan jó ez a rohanás.

- Helló – Már megint ez a közvetlenség.

A mellette nyugvó táskából kiszed egy halomnyi összetûzött lapot és elém rakja.

- Bejelöltem a kimaradt részeket – mutat a kis színes cetlikre, melyek a lapok közül kandikálnak ki. – Csak hogy ne kelljen újraolvasnod azokat a szörnyû jeleneteket, amiket annyira kifogásolsz – elereszt felém egy ravasz vigyort, amitõl nem tudom, hogy kellemetlenül, vagy felbosszantva kéne éreznem magam, de inkább igyekszem figyelmen kívül hagyni.

- Köszönöm – mondom és veszek egy mély lélegzetet. – Szeretnék kérni öntõl valamit – vágok bele. Felhúzza egyik szemöldökét, de inkább kíváncsiság ül arcán, mit sem nem tetszés.

- Hagy halljam.

- Nos, én is próbálkozok írással – vázolom óvatosan a szituációt. – Még regényekkel nem próbálkoztam, de vannak hosszabb-rövidebb novelláim. Meg szeretném kérni, hogy nézzen át párat, és mondja el róluk a véleményét. – „Hogy érdemes-e ezzel próbálkoznom.” Folytatom magamban a monológot.

- Rendben – bólint egyet, aztán csak néz, amit egyszerûen nem tudok hova tenni. Egy kisebb hallgatás szünet és további bámulás után végre megszólal.

- És esetleg itt is vannak? – kérdezi cinikusan, mire leesik, hogy azt várta, odaadjam neki az irományaim.

- Jaj, igen, persze – kapkodok a kínos szituáció miatt, és gyorsan elõszedem õket a hátizsákomból és átnyújtom.

Végiglapozza õket, de nem olvas bele egyikbe sem.

- Majd otthon átnézem – mondja úgy, hogy rám sem néz, továbbra is csak lapozgatja a papírjaim.

- Rendben – egyezek bele, bár van egy olyan gyanúm, hogy nem is ellenkezhetnék. Amúgy is jobb, ha nem látom, amikor olvassa õket…

Odajön hozzánk egy pincérnõ és felveszi a rendelésünk. Én csak egy kávét kérek, majd mikor már készülne elmenni a pincérnõ, eszembe jut, hogy elfelejtettem egy fontos dolgot, és utána szólok:

- Ha megoldható, édesítõszerrel kérem – a nõ bólint, én pedig megköszönöm.

Visszafordulok az író felé, aki érdeklõdve néz rám, mintha magyarázatot várna.

- Csak… ügyelek az egészségemre – füllentem, amire felnevet.

- Ja, persze. Azért cigiztél tegnap az egyetem épülete mellett – vágja fejemhez karvaly tekintettel.

Végül idõben beérek az egyetemre, mondjuk, ez lehet, hogy a 100km/h-ás sebességnek köszönhetõ, amivel végigjöttem. Amint belépek, a kezembe nyomják a mikrofont és küldenek be a terembe. Szerencséjük van, hogy nem mûanyag a mikrofon borítása. Megállok középen és körbenézek. Elsõ két sor tini lányok, utolsó két sor meg muszájból jött. Ez is jó elõadás lesz… Kicsit el is húzom a számat, majd elkezdem.

- Jó reggelt mindenkinek! Gerard Ryan vagyok. A professzoruk felkért, hogy tartsak egy elõadást – gyorsan elmondom, amit szeretnék. Megemlítem a kiadó választást, néhány trükköt, hogyan legyen sikeres a könyv és egy-két példát. Befejezem a kis monológom, majd felteszem a kérdést.

- Esetleg van valakinek valamilyen kérdése? – Egy felnyalt hajú srác jelentkezi.

- Igen, itt az elsõ sorban – intek neki a fejemmel, hogy mondhatja.

- Ismerem a mûvet és azt tapasztaltam, hogy a legtöbb tartalmaz erotikusan túlfûtött jeleneteket. Én ebbõl arra a következtetésre jutottam, hogy ezzel próbálja eladni a mûveit –magyarázza, és közben a egyenesen rám néz. Ez már felkészült. – Arra lennék kíváncsi, hogy ennek mi valódi oka?

Elég összeszedett kérdést tett fel. Nem semmi a kölyök, az már tuti. Hümmögök egyet, majd elmosolyodok. Nézzük, mennyire van felkészülve.

- Azért tartalmaznak erotikus jeleneteket, mert én azt akarom, hogy tartalmazzanak. És amúgy is, van egy olyan erõs megérzésem, hogy valószínûleg e nélkül az olyan kis fasz… khm… a hozzád hasonló korod béliek nem vennék kezük be se a könyveimet – mondom. Majdnem elszóltam magam, de hát publikum elõtt vagyunk, itt nem mondunk csúnyákat. Elmosolyog, és felteszi a következõt.

- Szóval ezzel elismeri, hogy tényleg csak egy fogás, hogy még több ember megvásárolja a könyveit? – Kicsit elõrébb hajol a székben. Õ is felkészült.

- Nem csak egy fogás – kezdem el -, persze ez is benne van. A karakterek olyan pontra jutnak el, ami fontos lehet számukra. Ha megnézed, gyakran emiatt túlfûtött. De persze, ha reálisan megnézed a korosztályod 75%-a szinte csak ezért vette meg. – Gyorsan körbenézek, ezt a kérést már mindenkinek intézem – Kérem, tegye fel az a kezét, aki emiatt vette meg bármelyik könyvemet.

A jelenlévõ minimum 50 emberbõl 25 feltette a kezét. A srác is körül nézett.

- Ha eljutsz odáig, rá kell jönnöd, hogy gyakran nem azt írod le, amit akarsz, hanem amit a célközönség követel, vagy a kiadó. Rengeteg dolog nincs benne a könyveimbe, amit én akartam. Gyakran a kiadó szedte ki ezeket, vagy cseréltette ki – mondom õszintén, ezt már mindenkinek. Az élet nem habos torta, fõleg ebben a szakmában. Ha õk is híres írók akarnak lenni, tudniuk kell.

- Én nem adnám el a tehetségem, hogy utána ne azt írjam, amit akarok. Mindegy, mennyit fizetnek ezért. – Kicsi, naiv fiúcska.

- Ha odajutsz, megérted – Fejezem be a kis vitánkat és fordulok a többiekhez. – Valakinek még kérdése?

Senki nem mond semmit, így befejezettnek tekintem az elõadást. Gyors odalépek a sráchoz, nem is figyelek a többiekre. Majd utána.

- Ha gondolod, elolvashatod a kihagyott részeket. Akkor megérted.

Abban a pillanatban valaki megkocogtatja a vállamat és megfordulok. Egy csapat lány állt mögöttem, valamennyi könyvemmel a kezükben.

- Lányok, kaphatok egy kis levegõt? – kérdezem kínomban, mire szétválnak. Odamegyek az asztalhoz, és leülök. – Egyesével gyertek, nem akarok dulakodás.

Mindenkinek aláírtam, beszéltem velük egy-két mondatot, de így is túl sokan voltak. Mire végeztem, azt hittem, majdnem lerohad a kezem. Szegény lány, aki utoljára maradt. Nála már elfogyott a türelmem, így nem beszéltem vele. Elnézést kértem tõle, és felálltam.

- Köszönöm a figyelmet, további szép napot! – köszönök el és kimegyek. Jól esik a kinti friss levegõ.

Megyek a parkolóhoz, már messzirõl megnyomom a kocsi riasztóját, ami hangos pittyenéssel jelzi, hogy ki lehet nyitni. Csendesen megyek oda, amikor meglátom, hogy az épület mellett az én vita pajtásom cigizik. Nocsak, igazi rosszfiú? Pár lépéssel elõtte állok, amire igazán meglepõdött.

- Értelmesnek tûnsz… - figyelem.

- Kösz… - löki felém, és szív egy slukkot.

- Nem indult jól az ismeretségünk. Ha gondolod, beszélhetünk könyvekrõl és segíthetek neked. Hívhatsz, ha akarsz – átnyújtok neki egy névjegykártyát, amit elvesz és megnézi. Mire felnéz, már csak a hátamat láthatja.

Kíváncsi vagyok, hogy mennyi idõ után fog hívni.

Összecsípek hasfalamnál némi bõrt, majd egy jól irányzott mozdulattal beleszúrom az injekciós tût. Lassan kezdem benyomni bõröm alá az áttetszõ anyagot, majd mikor minden cseppet kipréseltem a fecskendõbõl gyorsan megszabadítom magam a kis hegyes fémtõl és két ujjal végigsimítom a helyét. Az évek alatt már megszoktam, nem csinálok belõle nagy ügyet, de azért még most is kellemetlen érzés.

Felkapom szobám ajtajában várakozó hátizsákos és egyik szárát vállamra akasztom. Megindulok vele a konyha felé, ahol összetalálkozom egy rendkívül kócos Adammel és barátnõjével. Amy köntösben van és, amint meglát kissé riadtan húzza össze magán a ruhadarabot, amire csibészesen elmosolyodok.

- Ne aggódj, nem igazán foglalkoztat a melled – mondom elfojtva egy halk kuncogást. Kapok a szõke lánytól egy rosszalló fejcsóválást, de Adam csak nevet rajta, hogy felsandít a bögréjérõl. Szemei karikásak és enyhén beesettek… Azt hiszem mozgalmas éjszakája lehetett.

- Én mentem. Lesz korán egy elõadásom – konstatálom és ez elköszönõ intéssel távozom a bejárati ajtón.

Nem sietek, idõben vagyok. Kényelmesen sétálok lefelé a lépcsõsoron és meglepõ módon nem találkozok egyik szomszéddal sem. Nem mintha hiányolnám õket, vagy valami, csak meglep.

A buszmegállóban már nagy tömeg fogad, elõre látom azt a hihetetlen fightot, amit az elõttem ácsorgó, lilára festett hajú nénikével fogok vívni az utolsó szabad helyért. Aztán befut a jármû és kinyílik az ajtók. A fiatalok többsége elõre nyomul, viszont én a nénike mögött moccanni sem tudok. Mikor az öregasszony is végre úgy dönt, hogy ideje felszállni, kissé megkönnyebbülök, hogy végre én is feljutok a buszra. Bérletemet felmutatva elslisszolok az idõs hölgy háta mögött és lehuppanok az utolsó szabad ülésre, ami van. Már elõszedem a telefonom és a fülhallgatóm, amikor a nénike megáll mellettem és finoman megveregeti a vállam. Gyanútlanul nézek rá, õ pedig csak mosolyog.

- Kedveském, átengednéd nekem ezt a helyet? – kérdezi barátságosan én pedig nyelek egy nagyot.

- Persze – felelem végül és felpattanok a kényelmes ülésrõl. Az öregasszony elégedetten huppan le, én pedig hátrább megyek a jármûn, hogy biztonságosan meg tudjak kapaszkodni.

Nos, úgy néz ki ezt a harcot nem én nyertem.

Lassan zötyögünk a megállók között, én pedig zenét hallgatva azon tûnõdöm, miért is ér pont engem az a „szerencse”, hogy Gerard J. Ryan, híres krimi és horror író elõadásán kell ma részt vennem. Nem mondom, hogy nem tehetséges a pasi, mert nem egy mûvét olvastam… De… de. Nekem valami hiányzik belõle. Az elsõ pár könyve igazán tetszik, de mostanában kezdett rendesen ellaposodni a történetvezetése… Ja, és emellett egy hihetetlen egoista fasznak tûnik az interjúk és a tévészereplések alapján.

A busz megáll, én pedig feleszmélek, hogy számomra elérkezett ez út vége és az ajtóhoz furakszom. Leszállok és megindulok az egyetem épülete felé, ahol rögtön bevetem magam a hármas elõadóba.

Már vannak bent egy páran, fõként lányok. Ahogy az elsõ sor felé sétálok elcsípek néhány mondatfoszlányt, amik Mr Ryan külsejére vonatkoznak. Lemondóan csóválom meg fejem és helyet foglalok a legelsõ sorban, pont középen. Nem mintha annyira jól akarnám látni az ipsét, de itt legalább jól fogok hallani mindent. Biztos tud olyat mondani, amivel be lehet futni… Néhány taktikai technikát…

Lassan telik meg a terem, és pontban nyolckor befut a híres író is kezében egy mikrofonnal. Megáll a pódium közepén és gyorsan körbenéz. Kissé elhúzza száját majd megszólal.

- Jó reggelt mindenkinek! Gerard Ryan vagyok. A professzoruk felkért, hogy tartsak egy elõadást – vázolja nagy vonalakban a helyzetet én pedig cinikusan elmosolyodok.

Belekezd az elõadásba, elmondja a véleményét arról, hogy szerinte mivel lehet egy könyvet sikeressé tenni, hogy hogyan kell kiadót keresni, beszél néhány szót Stephen Kingrõl és még Poe-t is megemlíti, mint példaképeit és azt, hogy mit vett át a stílusukból. Igen… csak közöttük annyi a különbség, hogy õk tényleg tudtak hátborzongatóan írni…

Mikor befejezi az elõadást, végre intéz közvetlenül hozzánk egy kérdést:

- Esetleg van valakinek valamilyen kérdése? – Remek. Itt az adandó alkalom. Felteszem a kezem és már elõre büszke vagyok magamra, hogy megpróbálok csorbát tenni büszkeségén.

- Igen, itt az elsõ sorban – bök fejével felém, hogy mondjam, amit akarok.

- Ismerem a mûvet és azt tapasztaltam, hogy a legtöbb tartalmaz erotikusan túlfûtött jeleneteket. Én ebbõl arra a következtetésre jutottam, hogy ezzel próbálja eladni a mûveit – magyarázom elméletem. – Arra lennék kíváncsi, hogy ennek mi valódi oka?

Nem válaszol rögtön, csak hümmög egyet, majd egy igazán hátborzongató mosoly kúszik ajkaira.

- Azért tartalmaznak erotikus jeleneteket, mert én azt akarom, hogy tartalmazzanak. És amúgy is, van egy olyan erõs megérzésem, hogy valószínûleg e nélkül az olyan kis fasz… khm… a hozzád hasonló korod béliek nem vennék kezük be se a könyveimet – válaszolja végül, én pedig a majdnem kimondott faszkalap jelzõre csak elégedetten mosolygok.

- Szóval ezzel elismeri, hogy tényleg csak egy fogás, hogy még több embert megvásárolja a könyveit? – okoskodom tovább és kicsit elõrébb hajolok a székben.