Karakter: Seung Yen
Megjegyzés: anett-channak
Az elgépelésekért előre is elnézést. ^^
Feláll a székéről, a kollégák egyből előveszik a fegyverüket. Még is közelebb jön hozzám, fülemhez hajol.
- Keiichi? – kérdezem dühösen. Mégis mi a faszt csinál?
- Nyugi csipkerózsika! – Beleharap a felembe, és utána még súgja – Ha válaszokat akarsz, akkor legyünk csak ketten! – Miért akar kettesben lenni velem? Tudhatná, hogy valaki akkor is lesz az üvegfal miatt.
Mikor elhajolna, a többiek lőnek, és eltalálják a kezét. Mondhatni, én is megijedek, elég közel volt hozzám, és amilyen balfaszok…
- Ne merészelj közelebb lépni egy rendőrhöz! – kiabálnak rá. Szúrós tekintettel nézek rájuk. Nem egy gyilkos, hanem csak egy piti rabló, nem kell itt a felhajtás. Elküldök mindenki, és letérdelek mellé. Nem szeretném, ha elvérezne, bár ahogy látom semmilyen fő eret nem ért a golyó, így egy kicsit megkönnyebbülök.
- Sajnálom Keiichi, de tudhatnád, hogy nem kerülhetsz rendőrhöz ilyen közel! – mondom neki, de már tudhatná. Volt itt párszor, bár nem értem, hogy minek. Nem mintha szüksége lenne lopásokra…
Az egyik kollégám beszól, hogy mindjárt jön a mentő. Szuper, nem nekem kell megműteni. Legalább ezt nem baszták el.
- Baszki, ez fáj! - mondja, és felül. Látszik az arcán, hogy nem kellemes. Hidd el, a lábadba rosszabb a golyó. Hirtelen közelebb húz magához, és megcsókol. Senki nem lát minket, az asztal mögött vagyunk. Amikor szét vállunk adok neki egy pofont. Ezt azért nem kellene, mit a faszt képzel magáról?!
Megérkeztek a mentősök, de szerencsétlen majdnem bekómált a vérveszteség miatt. Amikor a mentősök elviszik, nem megyek vele. Sem utána. Úgyis a műtőbe viszik, és nem is mehetek be hozzá egy darabig. Fölösleges ott állnom az ágya mellett, hogy mikor ébred fel.
Elindulok az eredeti célom felé, a lőtérre. Az elején igen jól ment, majd eszembe jutott Keiichi. Sorra elrontottam a lövéseket, így inkább hagytam a fenébe. Minek csókolt meg? Alig ismerjük egymást, ráadásul én rendőr is vagyok…
Később délután megyek be a kórházba, a főnök odaadta az ügyet. Mondjuk, nem is tudott volna mit csinálni. Mikor belépek a kórterembe Keiichi ül az ágyon.
- Tessék, most ketten vagyunk, mond a válaszokat! – mondom egyből és leülök az ágya melletti székre. Vesz egy nagy levegőt, és elkezdi.
- Rendben! – nyögi ki könnyen – Azért csinálom ezt, mert így hívom fel magamra a figyelmet, és mert szeretek veled lenni! – Chh… Ez se normális.
Felállok, és elindulnék ki, de megfogja a kezem. Magához húz, annyira, hogy ajkaink majdnem összeérnek. Azt hittem, hogy megint meg fog csókolni, de nem.
- Mert szeretlek Seung Yen! – És most csókolt meg. Alig bírom ellökni, ragaszkodó, az már biztos. Most nagyobb pofont adok neki, mint az előbb. Az arcához kap.
- Te mégis mi a faszt képzelsz? Azt hiszed bárkit meg lehet csak csókolni? – dühös vagyok, igen. Nagyon nem kellett volna ezt tennie. – Majd a bíróságon találkozunk.
Kimegyek, nem várom meg a válaszát. Ha nem csókolna meg mindig, amikor alkalma van, akkor most megúszta volna ezt az egészet. De most lehet, hogy egy csoki lopásért megy börtönbe, és ettől veszti el az állását. Szar ügy.
***
Másnap időben bent vagyok az őrsön. Éppen a jelentéseket rendezgetem, már meg írtam őket, csak szanaszét hagytam mindegyiket. Két személy állt meg az asztalom előtt. Lassan néztem fel rájuk, Keiichi és az ügyvédje volt az.
- Segíthetek valamiben? – kérdezem őket. A kezemmel intek a két szék felé – Üljenek le.
- Keiichi ügyéről van szó. Szeretném védeni az ügyben.
- Igen, lehet róla szó. A tárgyalás két nap múlva lesz.
- Tudunk róla, erről akarunk beszélni – mondja az ügyvéd, de a srác meg se szólal. Csak ül és néz, ami valljuk be, egy kicsit irritáló.
- Hallgatom – hátra dőlök a székben. Erre kíváncsi vagyok.
- Az ügyfelem és én szeretnénk, ha nem lenne tárgyalás. Hiszen csak egy csoki lopás volt, amit később ki is fizetett.
- Erről nem tudok – mondom meglepetten. A tulajdonos nem mondta, sőt… Senki nem említette meg.
- Miután kijött a kórházból megtette, és bocsánatot kért a bolt tulajdonosától – Ilyet tett? Keiichi? Nem kell sok, hogy ne röhögjek a pofájába.
- Ez esetben megnézem, mit tehetek. Ha valamit megtudok, értesítem önöket.
Kikísérem őket, a szőkeség lemaradt, egészen mellettem jött. A folyosón megálltam, ő is, az ügyvéd ment a dolgára.
- Nekem ki kell mennem a kocsihoz – mondom és megindulok.
Nem nézem, hogy jön-e utánam, de amikor a liftbe lépek, feltűnik, hogy igen. Csendben megyünk le a garázshoz. Nagyon remélem, hogy nem tervez semmit sem. Most nincs kedvem a hülyeségeihez…
|
