Az étterem tulaja, egy kedves kis öreg házaspár azt mondta, hogy a szállást és a kaját nem vonják le a fizetésembõl, ami elég szép összeg az elõzõ fizetéseimhez viszonyítva. Meg mondták, hogy nem baj, ha csak egy hónapig tudok lenni, az is hatalmas segítség lenne számukra, mivel a pincérlány teherbeesett és az újszülött kislányával van otthon, így is örülnek, hogy egyik pillanatról a másikra találtak valakit. A munkaidõm is több mint tökéletes. Reggel tíztõl este tízig, benne egy egy órás ebédszünet és vacsoraszünet. El se merem hinni. Van szünetem, szállásom, kajám, fizetésem és a város dugig van a bárokkal, ahol fel lehet lépni. A munkaidõm is megengedi, hogy pont a legnagyobb forgalomban léphessek fel bármelyikben.

Illetve nem bármelyikben. Már kinéztem magamnak a legszimpatikusabb helyeket, az elsõvel már le is dumáltam a fellépésem, mint szárnyait próbálgató kezdõ stand-upos. Interneten a kommentelõk azt írták, hogy a város legjobb szórakozóhelye. Normálisak az árak, igényes, ergo nincs összehányva semmi sem, nincsenek tizenegy-tizenhárom-tizenhat éves gyerekek, akik azt hiszik magukról, hogy hú de menõk, amikor csak hülyét és kurvát csinálnak magukból. Aztán nem virágzik a drogcsempészet sem, viszont jó a zene, jó a társaság, jók az italok, a személyzet, az emberek táncolnak, isznak, jól érzik magukat, de lehetõleg undorító botrányok nélkül. Komolyan… semmi negatívat nem olvastam a helyrõl, ráadásul azt is írták, hogy vannak hátsó szobák. Félhomályosak, romantikusak, csendesek, szépek, ahol jókat lehet beszélgetni, megismerni a másikat. Persze van benne ágy is, ezt is írták, de nem mindenki fekszik le egy vadidegennel. Pluszba még sok nõi kommentezõ felvilágosította az olvasókat, hogy sok ilyen meghitt beszélgetésbõl randi, majd késõbb igazi kapcsolat alakult ki. Kell ennél jobb reklám bármelyik helynek? S én ott fogok fellépni holnap! Nagyon remélem, hogy végre sikerülni fog a nagy áttörés és befuthatok. De ehhez elsõsorban nevetés kell. A mûsorom már összeállítottam még az elõzõ városban, de nem sikerült betanulnom teljesen. Ahhhh… úgy izgulok. De menni fog, mennie kell, ha meg mégsem, akkor sincs nagy baj, vannak még szórakozó helyek, és ha netalántán ebben a városban sem jönne össze a nagy áttörés, az sem baj. Elég nagy az ország.

Másnap már munkaközben is teljes lázban égek. Amikor nem hallják, nem látják, akkor gyakorlom a szövegem és már elõre teljesen belepirulok abba, hogy a nézõk/hallgatók nevetni fognak. Annyira jó érzés, amikor mások nevetnek, és ha hallom az önfeledt kacagásokat nekem is jobb kedvem támad, aztán az emberek mosolyának a látványa mindig mosolyra fakaszt. Igen, tudom, hogy sajnos a humorom nem elsõ osztályú és rengeteget kell fejlõdnöm ahhoz, hogy jó legyek, de érzem, hogy képes vagyok rá. A mai lesz az én nagy napom. 

Aztán mielõtt még felocsúdhatnék, már a szórakozóhely bejárata elõtt strázsálok. Itt fogok háromnegyed óra múlva fellépni! Már csak a gondolatra is izgatott mosoly jelenik meg az arcomon. Na, most be kell menni, meg kell keresnem a fõnököt, jelezni kell, hogy megérkeztem, megtudakolom majd, hogy mit merre és hogyan, és aztán showtime!

Az egyik pultostól megkérdem, hogy a fõnök irodája merre található, majd az ajtónál állva veszek pár nagy levegõt és gyorsan kopogok. A telefonból már ismert hang szól ki, ezért csendesen kinyitom az ajtót. A hang tulaja, akivel telefonon is tárgyaltam egy sötét barna íróasztal mögött ül és valami érintõképernyõs kütyüt nyomogat. Fogalmam sincs mi az, hiszen csak addig követtem az ilyen trendeket, ameddig a körülöttem lévõk mutogatták nekem. A fõnök, ha jól emlékszem Zachariah Garenson igencsak jóvágású férfi. Õszintén bevallva nem egy szõke, hihetetlenül kék szemû, jóképû férfire számítottam. Jó, jó, tudom, mégis ki más vezetne egy szórakozóhelyet?

-Mr. Garenson? – kérdem mikor észreveszem, hogy a bámulásom egy szemöldök felhúzással jutalmazta – Jó estét, én Jade Champ  vagyok, mára beszéltünk meg egy fellépést – lépek oda az íróasztalhoz, mire õ is feláll, majd kezet rázunk. Kézfogása erõs, de nem csonttörõ és határozott.

- Igen, tudom. Már vártam – kapok egy kedves, bátorító mosolyt, amit azonnal viszonzok. – Még van több mint fél óránk a kezdésig, addig megmutatok mindent. Gyere csak utánam – kerüli meg az asztalt és indul kifelé, majd hirtelen hátrafordul – Remélem nem baj, ha tegezõdünk.

- Nem! Egyáltalán nem – vágom rá azonnal izgatottan. Na, nem azért, mert tegezõdünk, hanem mert újra rám tört a fellépés miatti izgatottság. Mindjárt, mindjárt kezdhetek, és talán a mostani számommal már sikerem is lesz. Istenem, fél óra olyan hosszú idõ!

Zachariah körbevezetett az egész helyen, pedig elég lett volna csak ezt a külön stand-upolásra elkülönített részt, amit hangszigetelt falak és ajtók óvnak a dübörgõ zenétõl. Nagyon összetett egy hely, az biztos. Egy hely a táncnak és a zenének, egy a nevetésnek és egy a meghitt beszélgetéseknek, vagy annál többnek. Mindenre gondolt. Ennek a helynek tényleg nincsen párja. Már csak ezért sem sülhetek be. A technikussal megbeszéljük, hogy hol fogok állni, szoktam-e járkálni beszéd közben, kérek-e valami különleges effektet, de nem. Semmit sem. Csak állni és beszélni fogok, maximum gesztikulálni hozzá.

Aztán végre beharangoznak, mint egy zöldfülû kezdõ kis humoristát, aki az országot járja. Torkomban dobog a szívem, ahogy fellépkedek a színpadra, egyenesen a mikrofonhoz. Körbehordozom a tekintetem a nézõkön, és leghátul, a falnak dõlve megpillantom Zachariaht is, akirõl azt hittem, hogy a körbevezetés után visszatért az irodájába. Végülis igen, igaza van. Ha törõdik a hellyel akkor megnézi, hogy kit enged fellépni. Nincs ebben semmi meglepõ, csak… a szemei világítanak, pedig ott már nincs annyi fény. Hihetetlen.

Aztán észreveszem, hogy a taps elhalt. Egy kissé zavarba esett arccal és mosollyal kezdem.

- Nos, ahogy hallhatták még csak kezdõ humorista vagyok. Mondhatnánk azt is, hogy a szárnyaimat próbálgatom, de nincsenek szárnyaim, még csak nõnek. Érzem is, hogy viszket a lapockám, szóval gyorsan kinõhetnének már – nézek körbe, de minden arcon csak a türelem és a figyelem látszik. Nem esett le nekik, hogy ez egy vicc akart lenni, vagy már megint rosszul csináltam valamit. Szerintem inkább az utóbbi, na de sebaj. Van még.

- A szárnyakról jutnak eszembe a madarak. A városokban rengeteg galamb és veréb van, és mindegyikük igen jól táplált. A galambnál ebben semmi meglepõ, de amikor egy közel ötven kilós veréb ül az ágon, tudják-e, hogy mit mond? Hát az, hogy CSIIIPPP – mondom az utolsó szót nagyon komoly képpel a lehetõ legmélyebb hangomon, ugye a veréb túlsúlya miatt, de semmi. Megint semmi.

- Jó, akkor maradva az állatoknál, képzeljék el azt, hogy a zsiráfapuka és a fia elmennek a kocsmába inni. Jó pár óra múlva zsiráfapuka beesik az asztal alá, mire a hiéna csapos odamegy röhögni, hogy „Na látom, apu ma jól beivott!”, mire a zsiráfcsemete sértõdötten rávágja, hogy igen, de nem puma, hanem zsiráf! – megint várok, de már megint semmi. Sõt, már valami furcsa fintor játszik az emberek arcán. Ez így nem lesz jó…

- Na, aztán tudják-e, hogy a rákok miért nem tudnak vásárolni napkrémet? Senki? Hát azért, mert le vannak égve! – várok, és még mindig várok, de semmi. Csak néznek rám értetlenül és vagy olyan arccal, mintha egy fogorvosi váróteremben lennének, vagy egyre értetlenebb grimasszal szemlélnek. – Értik… - bizonytalanodok el – Leégve… anyagilag és bõrügyileg is, mert vörösek… és napkrém… nem? Még mindig nem? – kezdek kétségbeesni, majd pár levegõ vétel után új erõvel folytatom tovább.

- Na, jó, akkor tudja-e valaki, hogy miért utálják a sárkányok a szülinapjukat? Mert nem tudják elfújni a gyertyát! – valaki feláll és kimegy, remélem csak a mosdóba. Nagyon remélem, hogy csak oda… hogy csak valami megfeküdte a gyomrát, vagy túl sokat ivott. Hátra már nem is merek nézni, Zachariahra, csak az emberekre. – Nos, akkor még mindig az állatoknál maradva, egy trópusi szigeten egy pálmafa tetején három kék elefánt sakkozik, fejük felett majmok repkednek. Mi ebben az egészben az abszolút lehetetlen? Hát kérem szépen az, hogy hárman nem lehet sakkozni. – most egy pár áll fel és megy ki, mások a teremben összesúgnak.

- Akkor váltsunk az állatos témáról valami mindennapibbra – simítok a tarkómra. Rossz érzésem van, de nem érdekel, megmentem ezt a fellépést, akkor is legalább egy halk kuncogást ki akarok valakibõl csikarni. - Egy pap vasárnapi misét tart. Odajön hozzá egy koldus, és kér tõle egy citromot. Mielõtt a pap megkérdezhetné, hogy mire kell, a koldus elrohan. A pap megpróbálja utolérni, de kifárad. Ugyanez történik a második és a harmadik napon. Ezt megelégeli a pap, vesz futóleckéket.
A következõ vasárnap megint jön a koldus. Kéri a citromot, majd elrohan. A pap utána fut. Majdnem utoléri, amikor a koldus beleugrik egy folyóba. A pap utána ugrik, de majdnem megfullad. A következõ vasárnapokon is ez történik. Megelégeli, ezért vesz úszóleckéket.
Vasárnap jön a koldus, és szokás szerint elfut. Beleugrik a vízbe, de a pap most utána úszik. Egy hegy lábánál lyukadnak ki. A koldus elkezd felfele mászni, de a pap nem tudja követni. Ezért vesz hegymászó leckéket.
Megint itt a koldus, és elfut. Beleugrik a folyóba, majd felmászik a hegyen. A pap végig szorosan a nyomában van. Pont mielõtt elérné a koldust az berohan egy repülõgép roncsba, és bezárja az ajtót.
Most már elege van a papnak, ezért visz magával legközelebb lángvágót.
Megint itt a vasárnap. A koldus elrohan, úszik, mászik, de csak nem tudja lerázni a papot. Berohan a roncsba és magára zárja az ajtót. A pap elõkapja a lángvágót és kivágja az ajtót. Odamegy a koldushoz, és megkérdezi:
- Figyeljen ide, minek kell magának az a citrom?
- Elmondom, ha megígéri, hogy nem mondja el senkinek!
-És a pap nem mondta el senkinek...

Fél óra múlva teljesen leizzadva sétálok le a színpadról, mert letelt a mûsoridõ. Küzdöttem, végig, de nem használt. Pedig annyi vígjátékot néztem, annyi vicckönyvet olvastam, annyi más humoristát hallgattam! Nem hiszem el, hogy még mindig nem fejlõdött a humorérzékem! De… de azt hiszem… tudom hol és mivel rontottam el. Holnap kijavítom, de ezek után kapok még egy esélyt? Muszáj lesz! Bizonyítani akarok, bizonyítanom kell!

-Jade? Te vagy Jade, az elõbbi fellépõ? – kocogtatja meg a vállam egy pincérlány. Könyörgöm, mondja azt, hogy volt pár rész, ami tetszett neki!

- Igen, én vagyok.

- A fõnök hívat. Azt kéri, hogy menj az irodába – és már ott is hagy. Semmi bátorító mosoly, semmi biztatás, semmi. Istenem… Még pár percet eltöltök saját magam összeszedésével és már indulok is. Jobb lesz minél elõbb túlesni azon, amin már ezerszer átestünk. Halkan bekopogok, majd meg se várva a behívást belépek. Végülis hívott, akkor kopognom sem kéne. Az íróasztalának támaszkodik, tekintetébõl nem olvasok ki semmi jót. Miután megállok elõtte nagyot sóhajt.

- Jade, nem is tudom, hogy hol kezdjem…

- Talán az elejérõl? De mivel az olyan régimódi és unalmas kezdhetjük hátulról is – villantok fel egy zavart mosolyt, próbálom egy kis poénnal oldani a saját feszültségem, de csak egy sóhajt kapok és Zachariah fáradtan kezdi dörzsölgetni a homlokát.