Karakter: Noel Gainward
Megjegyzés: Bellatrixynek
Jézusom.. Hány óra? Hol vagyok? Hogy keveredtem haza? És még jó pár ehhez hasonló kérdés foglalkoztatna, ha momentán nem este szét a fejem de úgy istenesen. Lassan sétálok át a konyhába majdnem mindenegyes bútordarabban megkapaszkodva, hogy nagy nehézségek árán túrjak magamnak pár aszpirint.
A sikeres begyógyszerezésem után a kanapéra dőlök ki. Szóval, akkor hogy is volt..? Abban az új klubban voltam, visszaadtam a pénzt annak a nagyképű srácnak, aztán ittam, meg dumáltunk, meg ittam és aztán..?
Orrnyergem masszírozva ülök fel, így talán jobban sikerül magam megerőltetnem, hátha eszembe jutnak a történtek, kevés sikerrel. Inkább nem töröm magam. Magamhoz veszem táskám és irány az egyetem. Igaz hogy már egy óráról lecsúsztam de, még így is van vissza kettő, amire még simán beérhetek.
- Hát te meg hol voltál? – esik nekem azonnal Nia.
- Sshh – csitítom, miközben beülök mellé. – Ne ilyen hangosan!
- Azt hittem ma nem jössz be, már csak abból ítélve ahogy tegnap sikeresen kiütötted magad.
- Mi történt? – fordulok felé zavartan hajamba túrva.
- Nem emlékszel? – néz rám döbbenten.
- Nem.. igazán – villantok egy zavart mosolyt.
- Te jó ég – sóhajt színpadiasan – Amikor én megérkeztem akkor már nem is voltál a többiekkel, ott iszogattál a pultnál azzal a csávóval. Már épp a nyakadról nyalta le a piát, amikor elrángattalak onnan. Ez sem rémlik? – vonja fel szemöldökét.
- Valami talán – baszki mi a francot csináltam én?! Semmire nem emlékszem. Fordulok előre halálra vált arccal.
Egy hatalmas sóhaj keretében kostatálom, hogy ezennel a mai tanításnak is vége, így végre ehetek már valamit. Majd éhen halok. Már épp a sarkon fordulnék be mikor egy motoros hajt mellém.
- Szia – kapja le a bukósisakot fejéről.
- Szi..a – torpanok meg felé fordulva. – Hát te?
- Máris elfejtettél? Ez nem szép! Morcos leszek – ráncolja homlokát – Tegnap a klubban megbeszéltük, hogy motorozunk – kezdi ecsetelni, én pedig csak felvont szemöldökkel hallgatom – Ennyire betett volna a tegnap este? Ha tudtam volna, hogy amnéziás leszel a piától, nem hagytalak volna inni – vigyorogja.
- Nem vagyok amnéziás. Igen is emlékszem csak épp nem mindenre – amilyen határozottan kezdtem olyan bizonytalanul is fejezem be. – És ez kifejezetten nem rémlik, meg épp más dolgom is lenne – kis monológomat a gyomrom korgása szakítja félbe.
- Hát persze nyuszi – nevet fel jókedvűen – Pattanja fel, ismerek egy helyet ahol isteni spagettit csinálnak – nyomja kezembe bukósisakját. Kétkedve mérem végig a hatalmas sportmotort. – Jahj gyere már nem harapok – unszol én pedig fejemre húzva a sisakot ülök fel mögé – akkorát.
- Halottam – morgom – De aztán tényleg finom legyen, mert ma duplán hisztis vagyok – vallom be őszintén, hogy szar napom van, és nem csak, azért mert másnapos vagyok.
- Már itt sem vagyunk – húzza meg a gázt vigyorogva, amitől a motor eleje teljesen felemelkedik én pedig kis híján lecsúszok, de még időben sikerül derekát átkarolva megkapaszkodnom benne.
Egész emberien vezet. Nézelődve szemlélem a mellettünk elsuhanó autókat.
Vagy mégsem?! Hírtelen kezd el gyorsítani, ahogy kiérünk a forgalmas belvárosból. Ahogy elnézem innen már csak a külvárosi részbe, vezet az út. Ha csak nem a következő városban van az a hely, amit mondott.
Még sosem ültem motoron, és meg kell mondjam tényleg felemelő érzés. Főleg az-az adrenalin löket amit adni tud.
Kb tizenöt perc motorozás után meg is érkezünk egy kis étteremhez. Elég bizarr ez a hely. Eddig még sosem jártam itt. A motorról leszállva érdeklődve nézek körbe. A házak kissé elhanyagoltak és romosak, az utcán mindenhol bandába tömörödött emberek. Az utca végéről hangos kiabálás hallatszik. Valakinek még rosszabb napja van mint nekem úgy néz ki.
Gondolatmenetemből Kohaku hangja szakít ki.
- Na jössz? - terelget az étterem felé derekamra csúsztatva kezét.
Egy asztalhoz vezet, majd int a pincérnek aki ki is hozza az étlapot. Ha már idáig elhozott, akkor tényleg megkóstolom már azt a híres neves spagettit amit emlegetett így én azt rendelek, és Ő is.
- Ez tényleg isteni – nézek fel rá hosszú csönd után csillogó szemekkel.
Ő csak egy vigyor kíséretében bólint.
A fenséges spagetti után még kicsit beszélgetünk, majd lovagiasan rendezné a számlát, amit én határozottan ellenzek, így kiharcolom hogy a saját részem én fizessem ki. Ha hagynám az kb olyan lenne mintha randiznánk vagy mi..
Úgyhogy jó ez így.
- Gyere, mutatok még valamit – nyomja kezembe a bukót.
- Jó, de ésszel – nevetek fel halkan, miközben felülök mögé és átkarolom.
- Mint mindig – nevet fel jókedvűen majd újabb száguldásba kezd.
Nemsokára egy hatalmas parkolóházhoz tetejére érünk fel.
- Ez gyönyörű – szállok le mögüle és a korláthoz sétálok.
Gyönyörű a kilátás a város ezen részére, főleg így alkonyatkor, a lassan fel-fel gyúló fényekkel kiegészítve.
- Szerintem is – hallom hangját közvetlen hátam mögül, lehelete nyakamat cirógatja. Ijedten fordulok meg.
- Túl.. – kezdeném megkérni hogy álljon arrébb de hangom teljesen elnyomja az éppen tetőre felözönlő motorosok és sportautók zaja, így be sem kell fejeznem a mondandóm mert magától lép el tőlem épp a mellénk parkoló motoros felé.
- Haku – veszi le a bukót a tag egy szívéjes vigyor kíséretében – Régi barátom!
- Sose voltunk barátok Swan – köpi felé a szavakat.
- Ugyan már. Még mindig a múltkor kis balhénk miatt vagy így berágva – nevet fel.
Kohakura pillantok, és ha szemmel ölni lehetne akkor már ez a fickó rég halott lenne. Vajon miről lehet szó?
- Hogy van az öreg? Üzenem neki hogy tetszik a terület amit kaptunk – azt hiszem már teljesen elvesztettem a fonalat.
- Majd meglátom mit tehetek az ügy érdekében – köpi felé a szavakat, majd motorjához sétál és jelentőségteljesen rám pillant.
Oké, értem én hogy ideje elhúzni a csíkot. Jobb ettől a csapat kétes alaktól a legtávolabb lenni.
- Ne légy már ilyen hideg, most egy csapatban vagyunk – vág be elé, hogy az immáron motorján ülő Kohakuhoz lépjen. – Mit szólnál egy baráti versenyhez? – vezeti fel nyájasan.
- Fogd már fel, hogy hányingerem van tőled, úgyhogy csak lépj szépen hátrébb had húzzunk el innen – sziszegi vissza válaszát.
Erre a pasas csak harsányan nevetve int egyet a levegőbe mire két oldalról erős karok kapnak el hiába ficánkolok szabadulni nem tudok.
- Engedjen el – szólalok fel most már én is.
- Pedig – hagyja figyelmen kívül utasításom, majd felém fordulva fogja közre arcomat – a nyereményről még szó sem esett.
Szerkesztve Strange által @ 2013. 06. 26. 22:27:00
|
