- Igen – bólintok bután, majd beszállok.

Õ is beül, aztán indítja is az autót, és kitolat a parkolóból. Gyorsan elhadarom a címet, és célba vesszük Ray lakását, az én... exbörtönömet. Gyorsan megjárjuk az utat, és a csomagolást is hamar elintézem, nem tudjuk, meddig tartják bent Rayt, és egyikünk sem szeretne felesleges összetûzésbe keveredni vele. Alig háromnegyed óra alatt meg is járjuk az utat oda, fel a lakásba, és össze is rámolok mindent, amit kell. Egyedül az irataimat nem tudom elhozni továbbra sem, mert a széf kódját nem tudom, viszont ezekrõl is beszéltem a rendõröknek, szóval majd a bíróság kötelezi rá, hogy visszaadja õket, vagy egyenesen elkobozzák tõle.

Most jöhet a látlelet...

- Melyik kórházba menjünk? – pillant rám, mikor már visszakanyarodtunk az útra.

- Hát... – veszek egy nagy levegõt. – Azt hiszem, oda kéne mennünk, ahova Ray is mindig elvitt, mikor túlságosan elragadtatta magát.

- Kórházba is juttatott? – mered rám.

- Igen – sóhajtok fel –, többször is.

- Biztos jó ötlet pont oda menni? – simítja a tenyerét gyengéden az én kezemre, mire rámosolygok.

- Az az igazág, hogy dolgozik ott egy nagyon kedves nõvér, aki többször is próbált nekem segíteni. Eleinte õ is csak falakba ütközött, aztán egyszer megfenyegették, hogy ha nem hagy fel a próbálkozással, azonnali hatállyal kirúgják és még egy olyan ajánlólevelet is kap ajándékba, hogy soha többé nem lesz munkája – rázom meg a fejem felsóhajtva. – Két kicsi gyereke van otthon, nem engedhettem, hogy miattam kockáztassa a munkáját.

- Ez a Kirkland esküszöm nem normális – dörmögi komoran.

- Hát nem – értek egyet. – De ha meg tudnánk találni a nõvért, õ meg tudná írni a leletet... és ha szerencsénk van, talán a korábbi jelentésekrõl is tud nekünk másolatot készíteni.

- Remek ötlet – mosolyog rám bíztatóan.

Visszamosolygok rá, már nem is érzem magam zavarban amiatt a hirtelen, heves csókcsata miatt. Olyan... természetes volt.

Hamarosan már egymás oldalán lépünk be a kórházba, és szerencsére nem keltünk feltûnést, így nyugodtan a nõvérpulthoz léphetek. Az ügyeletes nõvér kedves mosollyal, kérdõn pillant rám, még soha nem láttam, új lehet itt.

- Jó napot – eresztek meg egy mosolyt én is –, Marie Anne nõvért keresem, kontrollra jöttem.

- Éppen a kettes mûtõben cseréli az eszközöket – bólint. – Menjen végig ezen a folyosón, ha végén balra fordul ott is van a mûtõ, ott megtalálja.

- Köszönöm – biccentek, és a nyomomban Stannel már megyek is.

Követem az iránymutatást, és ahogy befordulunk a folyosón, már jön is velünk szembe az ismerõs arc. Velem egy magas, harmincas éveiben járó, kedves arcú nõ, meleg barna szemekkel és gondoskodó mosollyal, bár utóbbinak semmi nyoma, amikor megpillant.

- Ó, istenem, Niko! – szólal meg aggódva, szinte repül felém. – Már megint? – Bizonytalanul felpillant a mellettem magasodó Stanre. – Most már testõröd is van?

- Nem, szó sincs errõl – rázom meg a fejem mosolyogva. – Bár bizonyos értelembe majdnem... Õ segít nekem, Marie Anne. Hogy végre kimászhassak ebbõl az egész õrületbõl.

- Áldott legyen, fiatalember! – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, a nevem Marie Anne Smith vagyok – nyújt neki kezet kedves mosollyal.

- Stanislav Ivanišin – mosolyog rá Stan. – Részemrõl a szerencse.

- Miben lehetek a segítségetekre? – pillant ránk kíváncsian.

- Kéne egy látlelet a mostani sérüléseimrõl – felelem. – És... mennyire hozzáférhetek a régi jelentések?

- Az új lány mellett annyira, amennyire szeretném – kacsint rám cinkosan. – Menjetek csak be ebbe a vizsgálóba – nyit ki egy közeli ajtót –, máris jövök, és hozom a másolatokat is.

Szófogadóan belépünk a vizsgálószobába, Marie Anne pedig becsukja az ajtót, majd elsiet. Megkönnyebbült szusszanással dõlök finoman Stanhez, õ pedig mosolyogva teljesen magához húz és átölel.

- Tényleg kedves a nõvér – mormolja a hajamba.

- Tudtam, hogy rá számíthatunk – mosolyodom el, egy pillanatra lehunyom a szemeimet, ahogy a mellkasához bújva magamba szívom az illatát. – Végre látom a fényt az alagút végén... és ezt neked köszönhetem – pillantok fel rá lassan.

Mosolyogva néz rám, ami az én arcomra is mosolyt csal. Egyik kezével végigsimít az arcomon, majd lehajol és leheletfinoman az ajkaimra csókol. A gyomrom is beleremeg az érzésbe, pedig igazából csak egy gyengéd puszi az egész, mégis...

Még mindig egymás karjaiban állunk, mikor Marie Anne visszatér, de õ csak egy elnézõ mosollyal reagál a szétrebbenésünkre, majd átnyújt egy köteg papírt.

- Itt van minden teljes kórtörténet, kétszer is lemásoltam, hiánytalanok.

- Köszönöm – engedem ki a levegõt megkönnyebbülten.

Stan mosolyogva elveszi a papírokat, míg Marie Anne a vizsgálóágyhoz kísér.

- És most csüccs, hadd bõvítsük a repertoárt – ültet le. – Csak az arcodon ütött meg, vagy máshol is?

- Csak az arcomon – rázom meg a fejem. – Egyedül az ujjai nyoma van még a derekamon és a karjaimon.

- Akkor azokat is szemrevételezzük, lefényképezzük és felírjuk, rendben? – mosolyog rám.

Bólintok egyet, aztán elkezdõdik a szokásos procedúra. Felméri a sérüléseket, részletesen leírja a helyzetüket és az állapotukat, valamint hogy mibõl származ(hat)nak, aztán mindegyiket le is fotózza. Ilyen esetekben kötelezõ fotókat készíteniük, még ha bizonyos összeg ellenében jó mélyre is süllyesztik azokat a dossziékat...

Alig egy óra múlva már plusz egy mappával gazdagodva lépünk ki a kórházból. Beülünk az autóba, Stan átadja a dossziékat, aztán indulunk is.

- Stan... – pillantok rá, mikor már úton vagyunk.

- Hm? – mosolyog rám.

- Ha nem muszáj... inkább ne nézz bele a jelentésekbe, jó? – sütöm le a szemeimet. – Ha szeretnél, akkor nyugodtan, de... nem vagyok büszke a tartalmukra.

Vannak bennük olyan dolgok, amiket nem biztos, hogy tudnia kéne, amikért szégyellem magam, de akkor is megtörténtek és ott vannak.

- Fejezd be az önostorozást, Niko – simít a kezemre gyengéden. – Amik azokban a dossziékban vannak, azok közül semmi nem a te hibád, rendben?

- Tudom, de... – Félve szorítom meg a kezét a sajátomon.

- Ha nem szeretnéd, nem nézem meg õket – bólint.

Valamiért úgy érzem, hogy ezt csak azért mondja, hogy megnyugtasson, de nem baj. Még ha érzem is a füllentést, elhiszem neki, és reménykedek, hogy talán mégsem nézi meg õket.

Visszaérve Stan lakásába õ beviszi a holmijaimat a vendégszobába, én pedig leteszem a dossziégyûjteményt az asztalra. Azt mondta, el akar tenni egy-egy másolatot a széfbe, hogy biztosan ne lehessen semmi komplikáció. Mikor visszatér a konyhába mosolyogva magához von, én pedig már simulok is a karjaiba, és szorosan magamhoz ölelem.

- Köszönöm – motyogom újra, ki tudja hanyadszorra.

- Nem köszönted még meg elégszer? – nevet fel halkan, gyengéden a hajamba simítva az ujjait.

- Sosem lesz elég – mosolygok fel rá.

Ezúttal én állok lábujjhegyre, hogy egy gyengéd csókot hinthessek el az ajkain, amit mosolyogva fogad és viszonoz is.

- Gyere, üljünk be a nappaliba – karol magához. – Kérsz egy teát?

- Igen, azt megköszönném – bólintok mosolyogva.

Még a konyhában megvárom vele, hogy lefõzze a finom, illatozó zöld teát, aztán mindketten belekapaszkodunk a bögrénkbe és a nappaliba megyünk.

- Várj meg itt, gyorsan beteszem a jelentéseket és a széfbe, és jövök is vissza – csókolja meg a homlokom finoman.

- Rendben – mosolygok rá.

Az otthonos nappali még egy igazán hangulatos kandallóval is rendelkezik, az elé terít le néhány puha pokrócot, amire párnákat is tesz, hogy még kényelmesebb legyen. Míg letelepszem a párnákra, bekapcsolja a kandalló feletti tévét is, majd elsiet, hogy biztonságba helyezze a papírokat. Remélem, nem néz bele egyikbe sem... de ha mégis, abba sem fogok belehalni, maximum a tudat okozta szégyenbe.

Egyszerûen nem ment ki a fejembõl.

Soha senki nem állt még ki értem, pláne nem védett meg, de most... Ráadásul mindezt azután, hogy rá kellett jönnöm, Stan pontosan olyan, amilyen embert világ életemben kerestem. Ez egyszerre ijeszt meg és ad reményt. Pontosan tudtam, mi vár rám, mégis végig õ járt a fejemben, még akkor is, amikor Ray különbözõ szitkokat szórva a fejemre felrángatott a lakásba, és akkor is, amikor a falnak taszítva megütött. Egyszer, kétszer háromszor... Szomorú, de nem volt benne semmi újdonság, mégis volt, ami éltetett. Az egyik opció, hogy ismét olyan csúnyán megver, hogy kórházba kerülök, és onnan talán lesz esélyem valahogy segítséget kérni. A másik, hogy ezúttal visszább fogja magát, és akkor magam mehetek vissza az építkezésre.

Amire viszont nem számítottam az volt, hogy éjszakába nyúlóan nem tudott lehiggadni. Az elsõ dühroham után a kanapéba lökött, hogy meg se merjek moccanni, aztán le-föl járkált, ivott és szitkozódott, néha felrántott ültembõl egy pofon erejéig... De végül elment, és bár természetesen rám zárta a lakást és megparancsolta, hogy el ne merjek mozdulni onnan, én hosszú ideje elõször megláttam egy reményfoszlányt, és ezt nem hagyhattam elmenni. Az ablakon át szöktem ki és egy kis táskába összegyûjtöttem pár holmit és némi pénzt, bár az irataim közül egyedül a személyimet tudtam magammal vinni, mert a többit Ray elzárva tartja...

Nem voltam biztos benne, ott találom-e még az építkezésen ilyen késõn, de mikor megláttam a fényt az iroda ablakán kiszûrõdni, újra reménykedni kezdtem, aztán mikor ott is találtam... mintha mázsás súlyok estem volna le a mellkasomról.

Most pedig itt állok vele szemben és botor módon azt sem tudom, mit csináljak vagy mit mondjak. Kérdés nélkül felajánlotta, hogy maradhatok nála, meghallgatott és megnyugtatott, nekem pedig fogalmam sincs, mivel hálálhatnám meg neki mindezt. Végül buta bámulás helyett inkább odalépek hozzá és magamhoz ölelem.

- Köszönöm – suttogom a nyakába. Közben igyekszem nem megrészegülni az illatától és az érzéstõl, ahogy meztelen felsõteste hozzám simul. – Ez az egész sokkal többet jelent nekem, mint gondolnád...

Halványan beleremegek az érzésbe, ahogy a derekam köré fonja a karját, de akkor veszek el végleg, mikor elrejt gyengéd csókot a hajamban. Nagyon nehezen vagyok csak képes elszakítani magam tõle.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj – biztosít újra, egyik kezét az arcomhoz emeli, és hüvelykujjával finoman végigsimít az ép járomcsontomon.

- Köszönöm – simítok a kézfejére mosolyogva. – Jó éjt – lépek el aztán.

Végig magamon érzem a tekintetét, ahogy kisétálok a szobájából, ami a gyomromat is remegésre készteti. Visszamegyek a vendégszobába és behajtom magam mögött az ajtót, majd a villanyt lekapcsolva bebújok a takaró alá. Igazi felszabadulás, hogy végre anélkül fekhetek le, hogy tolakodó és durván tapogató kezek ragadnának rám rögtön, még a hideg is kiráz a gondolatra. A nyakamig húzóm a puha takarót és lehunyom a szemeimet.

Hamar világosság válik azonban, hogy nem tudok elaludni. Ha csukva van a szemem, szinte érzem ahogy Ray fenyegetõen fölém hajol, amikor viszont nyitva van, minden árnyékba õt látom bele és minden egyes apró zördülést az õ lépteinek hiszek. Ez az elsõ sikeresnek induló szökésem a pokolból, és azt hiszem, egy kicsit paranoiás lettem.

Forgolódok még egy ideig, mire biztos leszek benne, hogy ez nem fog menni. Kimászok a takaró alól és halkan kimegyek a szobából, majd lábujjhegyen Stan szobájához osonok, hátha szerencsém van és még nem alszik... A sors pedig ismét az én oldalamra áll, alig állok meg az ajtóban, már fel is emeli a fejét, mintha érezné, hogy ott vagyok.

- Valami baj van? – ül fel azonnal az ágyban.

- Nem tudok aludni – sütöm le a szemeimet. – Most sikerült elõször távol maradnom tõle... Félek – vallom be nagyot nyelve.

- Gyere ide – feleli gyengéd hangon, és felemeli maga mellett a takarót. – Ha mellettem nagyon biztonságban érzed magad, nyugodtan aludj itt. Ígérem, nem használom ki a helyzetet – teszi hozzá halvány mosollyal.

Én is elmosolyodom, de azt már nem merem hozzátenni, hogy pedig nem lenne ellenemre. Az ágyhoz lépve bebújok mellé a takaró alá, de mire feleszmélek, már ösztönösen az oldalához is simultam.

- Nem baj? – nézek fel rá zavartan, készen arra, hogy elhúzódhassak, ha azt szeretné, de csak mosolyogva megrázza a fejét.

Egyik kezével át is öleli a derekamat, a másikat pedig a mellkasán nyugvó kezemre helyezi, hüvelykujjával finoman simogatva a tenyeremet. A kedves törõdés újra mosolyt csal az arcomra, úgy érzem, mintha nem is csak egy napja, hanem legalább ezer éve ismerném. Újra lehunyom a szemeimet, az illata és a közelsége valósággal elbódít. Mellette tényleg biztonságban érzem magam, fel sem merül bennem Ray jelenléte, így hamar álomba is merülök.

***

Reggel csodálatos illatok ébresztenek fel. Tea, tojás, szalonna és friss kenyér... Mosolyogva nyitom ki a szemeimet, ami duplán is megdöbbent – elõször is, idejét sem tudom már, mikor ébredtem utoljára mosolyogva, másrészt arra sem emlékszem, mikor aludtam át utoljára békésen egy teljes éjszakát.

Stan már nincs mellettem, de szinte még érzem a teste melegét, az illata pedig tényleg itt maradt.

Kikászálódok a takaró alól, majd a vendégszobába betérve magamra húzok egy pólót is mielõtt az illatokat követve kimennék a konyhába. Stan éppen a szépen megterített asztalon lévõ tányérokba csúsztatja a serpenyõbõl a frissen megsült tojást a szalonna mellé, de érkeztemre felpillant.

- Jó reggelt – mosolyog rám.

- Soha jobbat – felelem mosolyogva. – Ínycsiklandózóan néz ki – pillantok a tányérokra.

Visszateszi a serpenyõt a tûzhelyre, majd a kezembe nyomja az egyik illatozó bögrét a pultról.

- Gyere, ülj le – int az asztal felé a fejével. – Remélem, ízleni is fog.

- Biztos vagyok benne – mosolygok fel rá. – Ismételten köszönöm – állok lábujjhegyre, hogy arcon csókolhassam.

A dolog hátulütõje csak az, hogy õ éppen abban a pillanatban akarja felém fordítani az arcát, így a puszi inkább megy félig a szájára, mint az arcára. Zavartan kapom el róla a pillantásomat, de mikor félve visszanézek õ még mindig mosolyog, így én is megengedek magamnak egy halvány mosolyt.

Leülünk az asztalhoz és nekilátunk a reggelinek, ami természetesen legalább olyan finom, mint amilyennek kinéz. Persze meg is dicsérem, aztán inkább õt kezdem faggatni az életérõl, hogy ne én legyek ismét a téma. Mesél az életérõl és a családjáról, a tanulmányairól, a karrierjérõl. Meglep, hogy nem egyetemi diplomája van, hiszen olyan okos és annyira ért a munkájához, hogy szinte biztosra vettem, hogy valamilyen mérnöki végzettsége van. Jó õt hallgatni és kérdezgetni, megnyugtat a hangja, ahogy mesél, mellette mintha egy teljesen más világba kerülnék, ahol megfeledkezem minden bajomról.

- Nem hiányzol az építkezésrõl? – nézek az órára meglepve, mikor már az asztalt segítek neki lepakolni.

- Még reggel szóltam az embereimnek, ideiglenesen kineveztem az egyiküket a helyettesemnek – feleli.

- Én tényleg nem szeretnék gondot okozni... – nézek fel rá.

- Megbízom bennük, tudják mit csinálnak, ne aggódj emiatt – mosolyog rám.

Visszamosolygok rá, a következõ pillanatban viszont kopogás hallatszik, mire az ajtó felé kapom a fejem.

- Vársz valakit? – fordulok felé félve.

- Nem – feleli komoran, majd leteszi a kezében tartott tányért a mosogatóba. – Mekkora az esélye, hogy Kirkland kinyomozza a címem? – lép mellém.

- Az apja nagyon befolyásos, bármit ki tud deríteni – nyelek egy nagyot.

- Menj be a szobámba, rendben? – simít a vállamra megnyugtatóan. – Ha õ az, elküldöm, de nem akarom, hogy szem elõtt legyél.

Bólintok egyet, mire õ lehajolva a hajamba csókol, majd a szobája felé irányít. Szót fogadva bemegyek és bezárom az ajtót, de ott maradok a közelében, hátha hallok valamit. Nem hallok veszekedést, egy helyett viszont két idegen hangot is felfedezek, bár az egyetlen dolog, amit tisztán hallok az az, hogy Stan beinvitálja az érkezõket. A kezemet tördelve hallgatózok, de csak tompa hangfoszlányok jutnak el hozzám, köztük Ray neve is. Óvatosan kinyitom az ajtót, hátha többet hallok.

- ...kifejezetten önt vádolta meg az emberrablással – fejez be éppen egy mondatot egy ideges férfihang.

Gondolkodás nélkül kimegyek a konyhába, ahol Stan a pult mellett áll, az asztalnál pedig két egyenruhás rendõr.

- Miféle emberrablás? – lépek Stan mellé karba tett kezekkel.

- Ön Mr. Nikolaus Carpenter? – néz rám az egyik fickó homlokráncolva.

- Igen, én vagyok az – felelem értetlenül.

Egy pillanatra elfog a félelem, hogy ezek ketten esetleg Ray emberei, de Stan a hátamra simítja a kezét, ami megnyugtat.

- Az élettársa, bizonyos Raymond Kirkland ma reggel jelentette be az eltûnését – ráncolja a homlokát a másik rendõr is. – Azt állította, hogy tegnap a Mr. Ivanišin által vezetett építkezésrõl kidobatták önöket, majd Mr. Ivanišin késõbb elment Mr. Kirkland lakására, ahol dühében megverte önt. Erre Mr. Kirkland utána ment, de nem érte utol, és mire visszaért, már ön sem volt otthon és azóta sem ment haza.

- Azt állította, hogy Stan vert meg? – meredek rá döbbenten. – Uram, az arcomon látható zúzódásaim éppen Mr. Kirklandnek köszönhetõek és biztosíthatom, hogy teljes mértékben önszántamból tartózkodom itt.

- Szóval éppen az ellenkezõjét állítja, mint Mr. Kirkland – sóhajt fel az idõsebbik gondterhelten.

- Én és az építkezés biztonsági õrei is tanúsíthatjuk, hogy Mr. Kirkland már az építkezésen kezet emelt Nikora. Ha minden igaz, a térfigyelõ kamerák felvételein is látszódnia kell.

- Akkor itt teljes a felfordulás – sóhajt fel most a fiatalabbik tiszt. – Megkérhetjük önöket, hogy késõbb fáradjanak be a rendõrségre vallomást tenni az ügyben?

- Hivatkozzanak a nevemre, és azonnal fogadjuk önöket – nyújt át egy névjegykártyát a másik rendõr.

- Persze, úgy lesz – veszi el a névjegyet Stan.

Udvariasan kikíséri õket, aztán vissza is jön a konyhába.

- Annyira sajnálom – roskadok le az egyik székre. – Nem akartalak téged is bajba keverni – temetem a kezembe az arcom.

Önzetlenül segített nekem, én meg a rendõrséget is a nyakába hozom...

- Engedély nélkül nem akarom magukat meglátni itt még egyszer – morran ránk a mogorva biztonsági õr, mikor már az építési területen kívül állunk.

Leszegem a fejem, tökéletesen igazuk van, de úgy tûnik én szégyellem kettõnk helyett is Ray szánalmas viselkedését.

- Részben én pénzelem ezt az egészet, akkor jövök ide, amikor kedvem tartja – szól vissza Ray.

- Ha a fõnök még egyszer maguk miatt hív – mutat ránk –, a rendõrséget is kihívom és akkor aztán elbúcsúzhat a befektetésétõl – veti még oda a férfi, aztán el is megy.

- Megmondtam, hogy ne menjünk oda – dörren rám Ray, majd durván megragadja a vállam és a kocsi felé taszít.

Megmondta? Én figyelmeztettem, hogy ha ott a figyelmeztetõ tábla, talán nem kéne felmenni oda...

- De... – kezdeném, õ viszont a szeme egyetlen fenyegetõ villanásával elhallgattat.

Három napja tûntek el a zúzódások utolsó nyomai az arcomról, nem hiányzik már most egy újabb kör. Hagyom, hogy odarángasson a csillogó Audijához, majd az ajtót feltépve jóformán belökjön. Egy pillanatra összeszorítom a szemeimet és veszek egy mély levegõt, viszont nem szólok hozzá, mikor õ is beszáll. Inkább kibámulok az ablakon és ki is szúrok egy alakot a telek távolabbi végében. Hamar be is azonosítom a testalkatáról, õ lehet az építkezés vezetõje. Szimpatikus férfi volt, és nem csak azért, mert szemtelenül jóképû... inkább az tetszett, ahogy visszaszólt Raynek.

Az elsõ ember életem során, aki szembe mert szállni vele. Illetve... aki szembe mert szállni vele, aztán nem a kórházban kötött ki, mint én.

***

Másnap dél körül korgó gyomorral veszem fel a cipõmet. Nincs semmi ehetõ ebben a rohadt luxuslakásban, úgyhogy muszáj lemennem ebédért, ha már ez a lusta disznó nem bírja megmozdítani a hátsó felét.

- Niko!

Már éppen a kilincsért nyúltam volna, de Ray üvöltésére még a szívem is megáll egy pillanatra.

- Igen? – kérdezek vissza nagyot nyelve.

- Hová mész? – jelenik meg mögöttem homlokráncolva, karba tett kezekkel.

- Ebédért az étterembe – felelem óvatosan, mire felszalad a szemöldöke.

Ha most kitalálja, hogy a múltkor látott flörtölni a pincérrel és most biztosan azért megyek, hogy...

- Jó ötlet – vigyorodik el. Döbbenetemben majdnem vissza is kérdezek, hogy „tényleg?”, de aztán inkább menekülõre fogom és újra a kilincsért nyúlok. – Várj!

- Igen? – dermedek meg újra.

- Hagyd, majd elmegyek én – lép közelebb. – Inkább... – Megfogja a derekam és maga felé fordít. – Elmehetnél nekem az építkezésre.

- Az építkezésre? – kérdezek vissza értetlenül.

- Nagyon nem kellene elbasznom ezt a befektetést... Apám megölne, ha megtudná. És te... értesz az emberekhez, a beszédhez... Bocsánatot kérhetnél attól a fickótól.

- Hogy én kérjek bocsánatot? – meredek rá.

- Talán van valami ellenvetésed? – hajol az arcomba, ujjait fájón mélyeszti a derekamba.

- Nem – vágom rá hevesen rázva a fejem –, nincs semmi.

- Helyes – mar az ajkaimra durván, igyekszem elfojtani az undort, ahogy a számba erõszakolja a nyelvét, de szerencsére nem tart sokáig. – Légy jó fiú – fordít az ajtó felé, majd a fenekemre ütve indít útnak.

Nagy levegõt véve nézek fel az építkezés már álló alapjaira, remélem, nem fognak rögvest páros lábbal kirúgni... Óvatosan lépek be az építési területre, és már nem csak figyelem, hanem be is tartom a figyelmeztetõ táblákat. Az egyetlen bökkenõ, hogy fogalmam sincs, hol keressem az építésvezetõt. Vajon van neki valami irodája vagy hasonló?

- Már megint maga? – mordul rám egy férfihang, én pedig szinte ugrok egyet ijedtemben.

Felnézve a biztonsági õrrel találom szemben magam, akinek most sincs jobb kedve, mint amikor kirúgott minket innen.

- Elnézést, én igazán nem szeretnék bajt okozni – sütöm le a szemeimet. – Azért jöttem, hogy elnézést kérjek Mr. Kirkland tegnapi viselkedéséért és az okozott kellemetlenségekért, öntõl és az építkezés vezetõjétõl is... amennyiben ez lehetséges – nézek fel rá lassan.

Hosszú másodpercekig homlokráncolva figyel, mintha a hazugság jeleit keresné rajtam, de aztán a szemeit forgatva felsóhajt.

- Rendben van, bocsánatkérés elfogadva. Jöjjön velem, elviszem a fõnökhöz – int beljebb a fejével.

- Köszönöm – biccentek elmosolyodva.

Átvezet az építkezésen, egyenesen egy lakókocsi felé, nekem meg kedvem lenne homlokon csapni magam. Hát persze, a kirendelt irodák... Felmegy a lépcsõn, én pedig követem, majd türelmesen várok, míg kopog, majd be is lép. Viszonylag hamar vissza is jön, majd a nyitott ajtó felé int a fejével.

- Menjen csak be – mondja szinte már kedvesen.

- Köszönöm – biccentek újra, majd belépek, õ pedig becsukja az ajtót mögöttem, majd távozik.

Odabent egy szûkösebb helyiség és a jóképû építésvezetõ kíváncsi tekintete fogad.

- Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezi, de meglepõ módon nincs semmi vádló vagy gúnyos a hangjában.

- Szeretnék elnézést kérni a tegnap okozott kellemetlenségek miatt – kulcsolom össze a kezeimet magam elõtt.

- Hiszen maga nem is csinált semmit – vonja fel a szemöldökét.

- Én... Nos, Mr. Kirkland viselkedése miatt szeretnék elnézést kérni – javítom ki magam oldalra pillantva.

- Ideküldte, hogy kérjen helyette bocsánatot? – kérdez vissza hitetlenkedve. – Ez több mint nevetséges.

- Azt hiszem helyette is szégyelltem magam tegnap is – vallom be szemlesütve.

Csak azt hallom, hogy felsóhajt, aztán feláll a székébõl és felém lép.

- Felejtsük el, rendben? Nem haragszom és nem is haragudtam magára – rázza meg a fejét. – És lássa kivel van dolga, elnézem a barátjának is.

- Köszönöm – mosolyodom el hálásan. – De kérem, tegezzen nyugodtan, nem vagyok én még olyan öreg – húzom fel a vállaimat, majd felé nyújtom a jobb kezem. – A nevem Niko, Nikolaus Carpenter.

Az õ arcán is megjelenik egy mosoly, amitõl imádnivaló gödröcskék jelennek meg az arcán.

- Akkor legyen kölcsönös a tegezés – fogadja el a kézfogást is. – Stanislav Ivanišin.

- Csak nem szlovén származású? – kérdezem meglepve, õ pedig még mindig mosolyogva bólint. – Dober dan! – húzom elõ kismértékû tudásom nevetve.

- Tudsz szlovénül? – kérdezi, most rajta a meglepetés sora.

- Csak egy egészen kicsit – vonok vállat mosolyogva, majd az asztalára téved a tekintetem és rögtön le is döbbenek. – Te jó ég, mennyi papír... És te ki tudsz igazon mindezen? – nézek vissza rá õszinte ámulattal.

- Nem olyan nehéz, hozzászokik az ember – von vállat. – Te hol dolgozol? – érdeklõdik kedvesen, az én jókedvemet viszont mintha fejszével vágták volna el.

- Én... öhm... sehol – vallom be szemlesütve. – Nincs munkám.

- Hogyhogy? – kérdezi meglepve. – Milyen végzettséged van, ami ennyire nem kelendõ?

- Nincs... Nincs végzettségem – fordítom el a tekintetem. – Nem fejeztem be az egyetemet.

Összefonja maga elõtt a kezeit és homlokráncolva az asztalának dõl.

- Miért? Nem tetszett?

- Nem, szó sincs róla – rázom meg a fejem. – Ez egy... hosszú történet.

- Van bármi köze a barátodhoz? – kérdezi hirtelen, mire felkapom a fejem. Ezt meg... Ezt meg honnan tudja? – Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – tartja fel a kezeit visszakozva. – Csak ugyanolyan lett az arckifejezésed mint tegnap, pedig az elõbb még mosolyogtál – von vállat.

- Ó – bólintok elmésen.

Ijesztõ... Ez a férfi nem csak kedves és jóképû, de mintha a vesémbe látna. Soha többet nem szabadna vele találkoznom, mert ha Ray megtudja, hogy esetleg vonzódom hozzá... Nekem végem.

Minden áron el akarom terelni mindkettõnk figyelmét a témáról, ezért inkább az építkezésekkel kapcsolatban kezdem kérdezgetni. Mutat néhány bonyolult tervrajzot, én meg csak ámulok, hogy még ki is tud igazodni rajta, mikor én a vonalakat alig gyõzöm végigkövetni. A lelkesedése engem is magával ragad, jó látni és hallani, hogy mennyire szereti azt csinálni, amit, az idõ pedig szinte elrepül, ahogy az érdekességeket meséli és magyarázza.

Észre sem veszem, mennyi idõ telik el, csak mikor a sors közbeszól.

- Niko! – Ray üvöltésébe szinte belezeng az egész környék.

Az órára kapom a fejem, és mikor meglátom, hogy már több mint egy órája itt vagyok, szabályosan halálra rémülök. Ezt sosem fogom kimagyarázni, ezért hatalmasat fogok kapni...

- Mennem kell – pattanok fel azonnal, a tudat, hogy mi vár rám, szinte összepréseli a mellkasom.

- Jól vagy? – áll fel õ is az asztaltól, aggódva nézve rám.

- Persze, miért ne lennék? – hadarom idegesen.

- Remeg a kezed... – mutat az áruló végtagjaimra, én viszont gyorsan megfogom egyikkel a másikat, hogy ne látszódjon.

- Ne is törõdj vele – erõltetek magamra egy mosolyt. Ray újra a nevemet üvölti, úgyhogy kilövök az ajtó felé. – Nagyon jó volt beszélgetni – nézek még hátra, ez a mondat legalább õszinte volt.

Kisietek az ajtón, aztán le a lépcsõn Ray hangjának irányába. Istenem, csak ezt éljem túl...