- Nem! Veled maradok, hiszen megígértem. Nem hagylak el, és nem hagylak itt. De azt megígérhetem, hogy következõ életünkben együtt leszünk. – A hangja… a hangja még most is olyan, mintha tényleg elhinné, hogy van következõ élet, amiben együtt lehetünk. De nekem is ezt kell hinnem. Ott majd… de akkor sem egyezhetek csak így bele, hogy meghaljon velem. Nem akarom magammal rántani.
- Ezt nem teheted… - suttogom. Érzem, hogy nem fog elmenni. De mire én meghalok, az még több óra. Ha addig velem marad, itt fogja érni az éjszaka…
- Bármit megtehetek – jelenti ki, miután lágy csókot hintett a homlokomra. – De most ne gondoljunk erre! – Elmosolyodik, biztatni akar. Látom rajta, a szemében látom, hogy õ is kétségbe van esve. Bár én azt hiszem, kezdem elfogadni. A saját halálomat igen. De az övé az más.
- Szeretlek, kicsim. Kérlek, maradj velem – kér halkan. A homlokomra csókol, és érzem, ahogy egy pici könnycsepp a bõrömhöz ér. Cyrus…
- Én is… én is szeretlek. De tudod, hogy nem maradhatok. Meg fogok halni. Neked viszont élned kell! Kérlek! – Még utoljára megpróbálom. Tudom, látom, hogy nem fog elmenni.
- Nem mehetek el, sajnálom. Nem hagyhatlak itt. Nem tudnálak itt hagyni! Ha kell, veled halok, de nem hagyhatlak így itt. – A hangja magabiztos.
Talán tényleg el kellene fogadnom, hogy nem fog elmenni. El kell fogadnom, hogy betartja amit ígért. Ha nem is térünk haza, akkor velem hal. Itt lesz végig mellettem, és ez valahogy… kellemes. Kellemes érzés még most, mindennek a végén is.

- Rendben - suttogom, és amikor a szemembe néz, halványan elmosolyodom. - Akkor… akkor maradj itt velem - kérem halkan.
- Itt maradok, szerelmem. Végig itt leszek és fogom a kezed. - A könnyeim megint folyni kezdenek. A fájdalom, ami a testem kínozza nem ér fel ahhoz, ami a lelkemet mardossa. De fogalmam sincs, mennyi idõm van még hátra, el kell neki mondanom. Mindent…
- Szeretlek…- kezdek bele. - Annyira szerettem volna veled élni. - A hangom elcsuklik, az õ szemébõl is utat talál egy kósza könnycsepp. - Minden reggel melletted ébredni, a karjaidban, a csókjaidra… éjszaka melletted aludni és szeretni… szeretni mindörökké. Ezt akartam, Cyrus. Én tényleg ezt akartam! Tiszta szívembõl erre vágytam. - A hangom teljesen elcsuklik a sírástól. Õ óvón hajol fölém, és hint egy lágy csókot a számra, bár csak összeérinti az ajkainkat. A könnyeim sóssá tesznek minden ízt, már a vért sem érzem.
- Örökké szeretni fogjuk egymást kicsim - simít ki egy véres, izzadt tincsem a szemem elöl. - Örökké. Most is, a következõ életünkben is és mindig. Hidd el nekem… - kér halkan. Szüntelenül simogat, érint.
- Én… én elhiszem, Cyrus. Elhiszek neked akármit, szerelmem. - Egyenesen a szemébe nézek. - Mindenem a tiéd és örökre az is marad - suttogom vissza. Halvány mosoly szökik az ajkaira, amit leutánzok én is.
Ordítani tudnék a fájdalomtól. Tudom, óráim lehetnek még hátra. Nem tudom, mit kellene tennem.
- Kedvesem - szólítom meg halkan. - Nem feküdnél ide mellém?
Szó nélkül fekszik le a földre, továbbra is fogva a kezem.
- Nem segítenél a fejem a válladra hajtani? - Ezt is megteszi nekem, így már az illatát is érzem. Felsóhajtok, reszket a hangom.
Mégis elhallgatunk. Õ sem szól és én sem. Csendben szeretjük egymást, én néha felszisszenek, amikor egy-egy izom összerándul a fájdalomtól. Ilyenkor mindig megsimogat, ad egy puszit és azt suttogja, hogy minden rendben lesz.
Én pedig hiszek neki. Elhiszem neki, hogy nem lesz baj, hiszen ha most véget is ér, akkor a következõ életben meg fogjuk egymást találni. A lelkünk már eggyé vált, a halál nem választhatja el.

Már sötét van.
Amire rádöbbenek, megrémít, de ahogy megérzem, hogy megsimogatja a karom, majd a hajamba csókol, elfeledtet velem minden bajt. De már csak suttogni, sírni tudok.
- Szerelmem… - Segít, hogy ránézhessek. - Lassan vége - mosolygok rá szomorúan. - Már nem érzek… fájdalmat - suttogom. - De… de várlak abban a következõ életben. - Látom, ahogy már neki is potyognak a könnyei. - Várni, keresni foglak és szeretni ott is, bármi lesz. Hallod, Cyrus? - Megszorítja a kezem és bólint. - Nagyon… nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek Toni. - A hangja neki is halk.
- Csóh… - Érzem, pillanatok lehetnek hátra. A világ lassan elsötétül körülöttem és körülölel a feketeség. - Csókolj meg - kérem halkan.
Még érzem, ahogy az ajkai az enyémhez érnek. Könny-ízû minden, nekem mégis apró mosoly szökik az ajkaimra. Boldog vagyok.
Egész életemben szenvednem kellett.
Amikor a szüleimet elvesztettem. Amikor egyedül maradtam. Amikor Kim meghalt.
Most mégis… vele mégis boldog vagyok. Mellette végre éreztem igazi szerelmet és boldogságot.

- Természetesen lehet. Bármit lehet, amit csak szeretnél! – mosolyog rám kedvesen. – Amit csak szeretne az én édes szerelmem – jegyzi meg könnyed hangon, de nekem  egy szó szöget üt a fejemben.
- A… szerelmed? – kérdezek vissza teljesen zavartan. Lehet, nem is ezt mondta, csak rosszul hallottam.
- Igen. Az én gyönyörû szerelmem. Szeretnék veled összeköltözni majd, mikor hazaértünk, de elõtte szeretném, hogy azért megismerd a húgomat is. Számomra õ nagyon fontos, és szeretném, ha jól kijönnétek – mondja, majd belecsókol a hajamba és hagyja, hogy még jobban összebújjunk.
- Én is szeretlek, és éppen ezért szeretném, hogy kijöjjek a húgoddal. Jó lenne együtt élni veletek!
Lelkes vagyok, hiszen mindennél jobban szeretném, ha közös lenne a jövõnk! De sokat már nem tudok gondolkodni, mély álomba kerülök a karjaiban.

* * *

Reggel együtt ébredünk, és a jóreggelt-csókok után õ természetesen jógázik. Mondjuk beöltözve, hiszen hideg van kint.
- Te minden reggel jógázol? – kérdezem, mikor végzett. Bólintva ad választ, majd hagyja, hogy elvezessem reggelizni. Ott a vezetõvel beszéljük meg, hogy mi a mai cél. Nem tûnik soknak, de a terep nehezebb, mint eddig, és a friss hó is rettentõen csúszós.
Reggeli után pakolás és indulunk. Cyrus nem enged abból, hogy elõtte haladjak. Egyrészt édes, hogy aggódik, de
nem örülök, hogy így akarja. Ha nekem bajom lesz és lerántom? Azt nem… nem akarnám.
Akkor viszont már örülök, amikor egy csúszáskor megragadja a karom és nem hagy leesni.

Nem sokkal késõbb viszont baj van.
Már akkor, amikor a lábam leteszem érzem, hogy zuhanni fogok. A biztosítókötél megvan ugyan, de már az elõbb szólt a sherpa, hogy pont alattunk egy hasadék van, ahova beér a kötél, de nem tudnak kihozni senkit, ha beleesik.
Hallom Cyrus üvöltését, tudom, hogy meg fogok halni.
A lelkem mégis valami különös érzés járja át. Egyrészt végre… végre utánuk mehetek.
De miért most?! Miért most veszi el az életem, amikor már rátaláltam az értelmére?! Mi értelme volt ennek a sok magányos évnek?!
A hangok a torkomba fagynak, ahogy zuhanok lefelé, csak várom, hogy mikor lesz vége mindennek.
Mintha órák telnének el, olyan soknak érzem, mire az elsõ ütést kapom. De nem a fejem.
Már az elõbb is, amikor lenéztem láttam, hogy a szakadék ahhoz túl szûk, hogy egy átlagos felnõtt ember beleessen gond és mindenféle ütközés nélkül. Én ráadásul pont nem párhuzamosan esek lefelé, de mire ez átszalad a fejemen és megértem, mi is történik, már megtörtént.
Elõször a bal lábam. Elsõre csak csípésnek éreztem, de aztán éktelen fájdalom, és pillanatokkal késõbb ez a jobbal is.
Az érzés leírhatatlan. A félelem… a halálfélelem jeges tõrként mar a szívembe, ahogy felfogom, hogy ha ki is jutok innen élve, soha többé nem állhatok rá a lábaimra. Soha többé nem fogok futni a saját lábaimon, soha nem… soha nem lehetek teljesen Cyrus társa már.

A hátam ütközik a talajjal, a fejem beverem, de a várt vég nem jön… csak… egyszerûen nem jön. A lendület pedig indokolta volna, hogy most tényleg vége legyen… a sors szomorú fintora lehet, hogy nem halhatok meg az eséstõl. Nem lehet gyorsan vége.
Moccanni sem merek, csak bámulok pont felfelé. Ahonnan kilátok a szabad égre.
Így kell meghalnom? Egyedül? Az eget bámulva…?

Kim… ha… ha nem volt szabad, miért ilyen kegyetlenül büntetsz? Miért vesztek el tõle minden reményt, most, hogy van?!
Szeretem õt… miért veszítem el akkor most?! Miért így?
Zokogva sírok fel, és lassan emelem fel a karom. Az nem fáj annyira… Az arcomról leseprem a havat, de a lábaim felé nem tudok mozdulni. A kezem nem ér le addig, és nem merek moccanni.
Tudom, mindig erre vártam. Mindig azt akartam, hogy egy hegyen, egy óriáson érjen el a halál, most mégis vakon, hangosan, szinte ordítva sírok a fájdalomtól és a reménytõl.
Istenem… istenem, ha ott vagy, legalább látni engedd újra!
Lehunyt szemekkel sírok, felidézve az elsõ pillanatot, amikor megláttam, az elsõ érintéseket és csókokat. A szívem összeszorul, ahogy meghallom a hangját. Kinyitom a szemem, tudni akarom, hogy csak az elmém játszik-e velem.
- Cyrus… szerelmem… - suttogom.
- Istenem Toni! - A hangja kétségbeesett. Tudom, tudja, amit én.
- Vége van Cyrus… meg fogok halni - suttogom rá nézve, mikor már mellettem térdel és az arcomat simogatja. - Miért most kell meghalnom? Miért most…. amikor megtaláltalak? Miért, Cyrus? - Megint hangosan sírok fel, ahogy felfogom ismét, hogy most látom utoljára. Most vagyok vele életemben utolsó alkalommal, hiszen talán pár órám van, és õt nem tarthatom itt addig. Nem szabad… hiába mondta, nem halhat meg itt velem! Ahogy ezt felfogom rájövök, hogy ezt el kell neki mondanom. Erõsnek kell lennem. Picit megszorítom a kezét.
- Nem maradhatsz itt meghalni velem- suttogom. - Menned kell, ha elveszted a többieket, mindennek vége lesz, Cyrus. A testvéred vár téged. - A könnyeim lassan kezdenek ismét potyogni. - Neked köszönhetem életem legszebb óráit… de nem ránthatlak magammal. Nem szabad. Menj… - A torkomra fagynak a szavak. Cyrus… bárcsak lenne rá mód, hogy ne itt legyen mindennek vége. Bárcsak megígérnéd, hogy soha nem fogsz elfelejteni…

- Persze, hogy egy sátorban alszunk! És nem értem, miért ne lenne jó ötlet? – kérdezi és látom, hogy neki nem annyira egyértelmû a kérdés oka, mint nekem, nem is hibáztatom…
- Hát… mert… - Lehalkítom a hangom és próbálok csak neki beszélni, hiszen a fiatal sherpa hatalmas, dumbó-füleket növesztve hallgatózik. – Mert félek, nem tudjuk majd betartani az egyetlen megbeszélt dolgot – mondom halkan, mire látom, hogy megérti, de azt is látom felcsillanni a szemében, hogy nincs mitõl félnem.
- Értem, de nem kell emiatt aggódnod. Tudom, mit ígértem, és be is tartom – biztat kedvesen.
Ennek örülök, és már most tudom, hogy este beszélgetni fogunk, mert szerintem van mirõl. Ott a tervezgetés, és én szeretném neki elmesélni, hogy hogyan gondoltam az elsõt. Romantikus kis hülyeség, de Kim óta õ az elsõ, aki ilyen mélyre jut a szívemben, és hát… ez nekem különleges.
 - Akkor jó – adok azért rövid választ a beszélgetés végén.
Meredekebb részek következnek. Az úton vagy csak egymás mögött tudunk menni, vagy sherpa lép be közénk, mert veszélyes a sziklaszirteken sétálni, és az út igencsak keskeny. Mellettünk a mélység, ami már most, még az elsõ tábor elõtt is gyilkos lehet.
Ahogy egyre jobban kezd a szél süvíteni, egyre nehezebb levegõt venni, de nem bánom. Mindig ez van. A torkomig leér a hideg, ha kinyitom a számat és ezért is öleli a csapatot néma csönd. Ilyen helyen könnyen meg lehet fázni. Van, aki sálat teker a szája elé és azzal védekezik, de azt nem szeretem. Elég így, hogy nem nyitom ki a számat és az orromon veszek levegõt.
Ahogy mászunk, nézelõdök és a tényt nem szabad tagadni, lélegzetelállító látvány. A világ egyik legmagasabbika felé közeledünk. Az öreg mindig azt mondta, hogy ott, akkor, a világ tetején annyira közel érezte magát Istenhez, mintha az arcát is õ simogatta volna a szél helyett.
Fiatalon ez elég banálisnak tûnt, de egyre inkább megértem.

Egyszer megállunk, de csak szusszanás. Menni kell, haladni kell, hiszen a táv még sok és az idõ kevés, a szél egyre hevesebb, a vihar nemsokára kitör. Épp ezért kerüljük picit egymást Cyrusszal. Nem akarunk lassítani.
Így is besötétedik, mire felkapaszkodunk az elsõ táborhoz. A sátrakat is épphogy sikerül felállítani és kicsit befûteni, már tombol is a vihar.
Cyrus után megyek be, hiszen fagy van idekint, nem is kicsi.
Azonban be sem lépek igazán, már az ajkait érzem a sajátomon.

Belemosolygok a csókba. Az egész annyira… kellemes most. Élvezek minden pillanatot, amiben vele lehetek. Kihasználva, hogy a pulcsit széthúzta magán, elkezdem a felsõtestét simogatni és épphogy nem nyögök fel.
Olyan izmokat rejt a sok réteg ruha, amit, amint lehetõségem lesz rá, egyenként fogok végignyalogatni. Ez egészen biztos.
- Milyen izmos tested van - jegyzem meg a csók végeztével, mire elmosolyodik õ is.
- A tiéd inkább aranyos - billenti kedvesen oldalra a fejét és elkezdi a nyakam simogatni ajkaival.
- Nos, a tiédhez képest biztos - felelem jókedvûen. - Hé, Cyrus… beszélgethetünk?
Elhajol, és beül a kis fûtõtestünk mellé, engem pedig az ölébe húz. Már nincs rajtam sem a felsõ réteg havas kabát, az a sátor bejárata elõtt pihen az övé mellett. Én persze bevackolom magam a lehetõ legkényelmesebben, de féloldalasan, hogy gond nélkül és kitekeredésektõl mentesen tudjunk csókot váltani alkalomadtán.
- Hallgatlak. - Elmosolyodom, ahogy nézem, majd a vállára dõlök.
- Szóval az egyik amit mondani akartam, az az, hogy nem kell elmélkedni azon, hogy ki megy kihez ha hazamegyünk. Mármint… tudom, hogy a testvéred miatt helyhez vagytok kötve, így megyek én. És ha elsietettnek gondolod az összeköltözést, kiveszek ott, abban a városban egy kis albérletet és majd összebútorozunk, ha megértünk rá, rendben?
- Ez így jó ötlet, köszönöm - mondja mosolyogva. - És mi a másik? - kérdezi, de mielõtt elkezdhetném, kapok egy lágy, könnyed kis csókot, amitõl kicsit bezsongok és még jobban beleélem magam a másik dologba.
- Az elsõ szeretkezés… tudod, hogy nekem Kim óta nem volt senki. Olvastál róla - simítok végig a karján. - És ez nekem… különleges. Szeretném, ha nagyon romantikus lenne. Tudod. Hotelszoba, rózsák, vacsora után… aztán közös fürdés és csillagnézegetés, tudod. - A szemébe nézek. -  Vagy túl romantikus vagyok és a férfiak egymás közt nem is szoktak ennyire… ilyeneket? - kérdezem õszinte kíváncsisággal. Mi Kimmel csináltunk ilyeneket, de akkor még szinte gyerek voltam. Most felnõttként vajon szabad még ilyet?

- Nézd! – szólal meg hirtelen, teljesen kizökkentve csendes önsajnálkozásomból.
- Mit kell néznem? – kérdezem õszinte értetlenséggel. Fogalmam sincs, hogy hol van és mi, és semmit sem segít,hogy megfordít és a hegyet nézzük. Öhm… – Szép… és? – Nem hiszem, hogy itt tartunk megint, hogy mennyire csodás, nyilván valahol van valami, csak nem tudom, hogy hol nézzek és mit.
- A sziklákra esett hó egy szimbólumot formáz, mégpedig az „Om” szimbólumot. Ez a legtisztább hang, a hinduizmus szerint a teremtés hangja. Az Abszolút Igazságot, és a Legfelsõ Isteni Teremtõerõt képviseli a szimbólum, tehát jó jel. Szóval nyugodj meg, élvezd a hegymászást, és emlékezz! Amint leértünk a hegyrõl, te az enyém vagy!
Lekötnek a szavai, értelmezek, feldolgozok, amíg meg nem érzem a nyakamon az ajkait. Megremegek, tiltakozok, de szánalmasan gyenge próbálkozás. Ahogy azonban a tengernyi réteg ruha alatt megérzem, hogy kezd tetszeni a dolog, kicsusszanok a karjaiból.
- Ne, menni kéne! – mondom, és próbálok nem tudomást venni a tényrõl, hogy nyilván vörös az arcom.
- Jól van, menjünk. – Kezét a hátamra téve terel el a többiek felé.
- Akkor… akkor tényleg úgy gondolod, hogy nem lesz semmi baj? Hogy ez az Om, vagy micsoda, jó elõjel?
Nem hagy nyugodni a dolog. Megerõsítés kell, hogy biztos lehessek benne, hogy nem hal meg õ is miattam.
- Õszinte leszek veled - kezdi, mielõtt hallótávolba érnénk a tábor többi tagjához -, és úgy gondolom, hogy van abban valami, amit az öreg sherpa mondott, nekem is rossz elõérzetem van, de ez mind nem akadályozhat meg abban, hogy veled legyek. Elüldözni sem lennél képes már, szóval nyugodj meg, és higgy te is abban, hogy az Om egy bíztató jel.
- Nem akarom, hogy te is meghalj. – Bele sem szeretnék gondolni, hogy látom lezuhanni, vagy ott kell hagyni. vagy elvesztem, vagy… vagy… nem. Õt már nem.
- Nélküled soha – ígéri, és tetszik. Nem mondja, hogy nem lesz baj. De ha ott maradok, velem halna. Ezt… ezt jó tudni. Én is így érzek. Ha miattam baja lesz, vele maradok.
- Rendben, akkor bízzunk abban a hóban! – lelkesedek be látszólag és ölelem át, hogy megszegjem a szabályomat.
Csókot adok neki, de most kell. Egyszerûen… kell.