Karakter: Finnian
Megjegyzés: ~ Timcsemnek
Mosolyogva élvezem a napfényt, szinte fürdök benne, és most semmi nem foglalkoztat. Gondtalan mosoly ül az ajkaimon, ahogy hallgatom a madarak énekét. Eszembe jut az én kicsi madaram, de a vidámság nem száll el belőlem, a jó pillanatok jutnak eszembe, hiszen ezt kell tennem. Erősnek kell lenne, hogy Bocchan mellet maradhassak. Egyszerűen muszáj. Még ha nem is leszek soha annyira fantasztikus ember, mint ő, akkor is igyekezni fogok.
Ha hasznavehetetlen vagyok az erőm miatt, akkor azt fogom csak tenni, amit Sebastian-san kér, és akkor nem fogok bajt okozni senkinek.
Gondtalan perceimet valami megzavarja, ahogy eltakarja a napfényt. Kinyitom a szemem és már morognék, amikor Sebastian-san arcát látom meg. Ajkain a szokásos mosoly, szemei résnyire nyitva és úgy néz, mintha mindent látna, mindenről tudna.
- Nem hallottad, hogy szóltam neked, Finny? - kérdezi. Nyelek egyet, ahogy kimászok alóla és rá pillantok.
- Ne… nem. Sajnálom, belemerültem a gondolataimba - mosolyodom el kínomban, tarkómat masszírozva.
- A többieknek már szóltam, de a biztonság kedvéért elmondom neked is. - Sóhajt egyet. - Vendéget várunk hamarosan. A feladatod annyi, mint mindig: ne csinálj semmi. Semmi bajt. Megértetted, ugye? - Mosolya még veszélyesebbé válik, nekem ismét nyelnem kell, és csak egy icipici bólintásra futja, majd csak a távolodó alakját tudom figyelni.
Az alakját, mit mindig muszáj volt megfigyelnem, ha megláttam. Mert olyan kellemes. Olyan jó ránézni, Sebastian-san egész valója olyan… vonzó. Már-már bűnösen vonzó.
* * *
Nem tudom, mikor kezdtem el nézni, ahogy tesz-vesz. Arra emlékszem, hogy eleinte Mei-Rin féltett, ha észrevesz, talán büntetést kapok. De mintha nem látna soha, ahogy a konyha ajtajából lopva nézem, amint húst és zöldséget készít elő, sütemény süt, kikeveri az édes krémet, és végig olyan kecsességgel, olyan csodálni valóan mozog, mint egy színésznő. Mintha tudná, hogy ott állok és nézem.
Aztán már később is eszembe jutott. Naponta többször, és most, hogy ismét vendéget várunk, épp utána sunnyogok a konyhába, hogy kilessem, utána pedig a fűben vagy a szobámban, az ágyamon fekve kielemezgessem magamban, hogy olyan csodálatos. Nem csak az, hogy mindenhez ért, hogy minden helyzetben van valami megoldása, ami mindig. De tényleg, mindig helyes és megment minket, a Phantomhive ház becsületét. Bár mindig azt mondja, hogy ez a minimum, amire egy Phantomhive szolgának képesnek kell lennie, én nem tudnám a felét sem megcsinálni. Lerántani a terítőt a terített asztalról úgy, hogy egy csepp víz sem fröccsen ki?! Pedig ez csak egy a sokból. És ilyenkor mindig csak csillogó szemekkel nézem.
Mert félelmetesnek még mindig félelmetes, de nem felejthetem el, hogy megtanított olvasni, hogy segített, ő is, és Bocchan is. Akármennyire kedvelem, tisztelem és becsülöm Bocchant, néha igenis előtör belőlem, hogy jó lenne, ha én is annyi időt tölthetnék el vele, mint Bocchan. Csak, hogy tanuljak. Csak, hogy nézhessem, ahogy mindenféléket csinál.
Mire utolérem a konyhában, már a húst süti. Hihetetlen a gyorsasága is. Szinte emberfeletti!
Bekuckolok hát szokásos helyemre az ajtófélfánál és nézem őt, egészen addig, amíg….
- Finnian, ideadnád kérlek a zöldséges kosarat? Ott van melletted?
- Persze, azo… - Ugrom, adom, aztán leesik, és lefagyva állok, de ő mellém lép, elveszi a zöldséges kosarat és közben mosolyog. Én meg lehajtott fejjel oldalgok ki a konyhából. Ezek szerint már nem nézhetem…?
* * *
A szobámba megyek, és úgy döntök, hogy egyébként sem lesz már dolgom, akkor gyorsan letisztálkodom. Közben eszembe jut az a mosoly, a szemei, a haja… az alakja, és valahogy észre sem veszem, hogy OTT simogatom magam, csak akkor, amikor már kemény, és csillog a vége. Elpirulok a saját butaságomon, fordulnék, hogy magamra kapjak valamit és abbahagyjam, de aztán megint simogatni kezdem magam, és nem tudom hirtelen abbahagyni. Csak az arca, a szemei járnak a fejemben, a mosolya, az, hogy milyen lehet ruha nélkül a teste, hogy biztosan izmos, a bőre csodálatos, az illata fergeteges, és hirtelen minden, mint egy léghajó durran szét.
- Sebastian-san… - nyögök fel, és ő épp ezt a pillanatot választja, hogy az ajtót kinyitva rám nézzen, és bár eléggé ködös a tekintetem és az agyam is, biztos vagyok benne, hogy hallotta, látja, hogy mit csinálok, így mélységes zavaromban azonnal abbahagyok mindent, könnyek szöknek a szemembe és egy ugrással termek az ágyacskámon, a takaróm alatt.
Most egészen biztosan ki fogok kapni…!
|
