Kilenc óra… még mindig csak kilenc óra… Hogy tudnak a percek, az órák és a napok ilyen kibírhatatlanul lassan vánszorogni? Táncolni akarok! Érezni akarom a ritmust, hallani a zenét, mozogni! Azt akarom, hogy szûnjön meg az egész világ ameddig a partnerem és én mozgunk!

De ehelyett itt kell rontanom, illetve javítanom a levegõt, ebben a lélekölõen fehér környezetben. Semmi bajom vele, szeretem a munkahelyem, ahogyan a munkám is imádom, de amikor eszembe jut, hogy lehetnék akár egy jó kis klubban, akkor kicsit elkedvtelenedek… Mikor is voltam utoljára órán vagy bulin? Már nem is emlékszek rá. Már két hónapja ideköltöztem, ebbe a városrészbe, hogy végre önálló életet éljek. Na nem mintha eddig nem akartam volna külön költözni a szüleimtõl, nincsen Pán Péter szindrómám, semmi ilyesmim. Egyszerûen csak nem találtam olyan helyet, ahol el tudtam volna képzelni az életem. Ráadásul, ha a költözés nyûgje nem lett volna elég, akkor még az eddigi táncklub is beadta a kulcsot. Nem jöttek új tagok, az évek alatt veszélyessé vált a környék, a jó tanárok elmentek egy jobb állás reményében és az óradíj a csillagokig szárnyalt. De mázlim volt. Mikor sikeresen berendezkedtem és felavattuk a lakást, akkor összefutottam egy plakáttal az utcánkban. Salsa órákat hirdetett, szóval gondoltam megnézem és bingó. Megnyertem a fõnyereményt. Egy igazi, hangulatos kis hely, jó társasággal, remek órákkal, bulikkal és olyan áron, amire az ember azt a szót mondja, hogy normális.

Már vagy két hete nem voltam táncolni… teljesen lemerít a munka, meg az, hogy minden szomszéd sorban áthív, és nekem vissza kell õket hívni. Persze, aranyosak meg minden, de amikor szinte seregként lerohamoznak (természetesen külön-külön, hogy pihenni véletlenül se maradjon idõm) és elveszik minden szabad percem, hogy este még ahhoz se legyen erõm, hogy felemeljem a tv távirányítóját… ezt egy kicsit soknak tartom. De tegnap elõtt voltam a szüleimnél, vasárnap megyünk a testvéreimmel a szokásos nagycsaládi ebédre, már minden szomszéddal összeismerkedtem, még azzal is, aki tõlem három utcányira lakik, aludtam, pihentem, szóval ma teng bennem az energia. Mikor lesz már este?

Hm… most jut eszembe. A legutolsó órán Kathy és Diane azt mondták, hogy most 100%, hogy itt lesz az a srác, akinek be akarnak mutatni. Amióta megtudták, hogy endokrinológus vagyok, azóta egyfolytában kérdezik, hogy mikor leszek látható. Sajnos erre sosem tudok rendes választ adni.  Ráadásul azt mondták, hogy a srác a suli miatt ritkábban szabadul el. Nehéz ez így… Remélem nem jön neki közbe egy témazáró vagy valami, mert szívesen megismerné, ha már ennyi jót regélnek nekem róla. Azt is mesélték még, hogy nagyon rendes srác, csak kicsit hallgatag, de remekül táncol és van valami hormonális betegsége. Örülnének, ha megnézném, amit persze örömmel teszek, hiszen ezért lettem orvos. Sokakkal ellentétben én komolyan veszem az orvosi esküt. Szóval ez nekem nem csak egy állás, amivel jókat lehet kaszálni, hanem hivatás. Ráadásul minden egoizmust és önámítást félretéve jó vagyok, az egyik legjobb, és ezt nem én mondom, hanem a betegeim, a kollégáim és a gyógyult esetek száma. Szóval jól tettem, hogy már kiskoromban erre a pályára adtam a fejem.

-Ha jól látom ma táncolni mész. – mosolyog rám az asszisztensem. Kérdõ tekintettel, de mosolyogva nézek rá legújabb bögrecsodám (ami egy I’am Murphy felirattal van ellátva és körülötte órarugók és kis fogaskerekek pattognak) mögül, miközben egy nagyot kortyolok a harmatgyenge kávémból.

-Még csak egy órája rendelünk, de te egyfolytában dobogsz a lábaddal. Csak olyan napokon ég ennyire a talpad, amikor tudod, hogy lesz egy kis tánc. – kicsit meglepetten nézek rá, majd széles, bocsánatkérõ, játékos vigyorral konstatálom az igazát, majd megkérem, hogy hívja be a következõ pácienst.

Hihetetlen, hogy mennyi mindent befolyásolnak a hormonok, sokszor még én is meglepõdve fedezem fel újra és újra ezt a tényt, annak ellenére, hogy éveken keresztül tanultam és van pár év tapasztalat is a tarsolyomban. Azok az emberek meg egyszerûen el sem tudják képzelni, akik a hormonokkal csak az iskolapadban, illetve a tankönyvben találkoznak. Bár nem hiszem, hogy különösebben érdekelné az átlag embereket, mert érdekesnek érdekes a téma, de ha az ember nem tud a témáról semmit, akkor elõbb-utóbb elveszti a fonalat és a fonallal együtt elvész az érdeklõdést is. Na és akkor a bemutatkozásommal inkább nem is erõlködök. Az endokrinológiáról a legtöbben azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák… Ezért is lepõdtem meg a múltkor, amikor a klubban senki sem kérdezte meg, hogy az endokrinológus mit is csinál tulajdonképpen. Furcsa volt, de jó érzés.

A rendelés lassan véget ér és én elégedetten tudhatok a hátam mögött egy remek napot. Nyújtózkodva veszem le a köpenyt, egyrészt mert hirtelen, magától jött a mozdulat, másrészt jól esik, hogy végre komolyabban megmozgathatom berozsdásodott tagjaim. Még csak pár óra, még csak pár óra!
Mosolyogva elbúcsúzok Sarahtól, az asszisztensemtõl és már el is tûnök. Bepattanok az autómba és ár sietek is haza, természetesen a megengedett sebességgel. Nem szoktam autóval dolgozni menni, hiszen sokkal közelebb kerültem a munkahelyemhez, de a táncos napok kivételek. Minél elõbb otthon vagyok annál elõbb el tudom kezdeni a készülõdést. Ahogy hazaérek már rohanok is a fürdõbe, majd egy szél törülközõben kezdem kipakolni a szekrényem, hogy mégis mit vegyek fel. Végül a szokásos fekete ing és egy lefelé kissé bõvebb szárú nadrág. Meg sem közelíti azt, hogy én bõnek mondjam, de nem is csõnadrág, olyan normális. Ráadásul ez még egy egész visszafogott választás volt a részemrõl. Nincs divatban, de mégis mit tegyek, ha imádom?  Egyesek, ha tudnák, hogy mik vannak a szekrényemben, ráadásul, hogy itthon hordani is szoktam õket… nos… valószínûleg azt hinnék, hogy van egy ízlésficamos ikertestvérem. Felöltözve visszaslattyogok a fürdõbe, hogy a hajam belõjem, hiszen így nem maradhat. Újabb fél óra eltelte után a tükör elõtt elégedetten szemlélem az eredményt. Úgy néz ki, hogy ma jó napom van. Bár mikor nincs?
Még gyorsan keresek egy parfümöt, befújom magam és szedhetem a cókmókom. Slusszkulcs, forgalmi, személyi, mobil, pénz… bár… hm… Szeretnék inni? Mert ha igen, akkor nem kéne autóval mászkálnom. Basszus! Már fél kilenc! Nincs mese, autóval megyek és nem iszok. Nem akarok olyan sokat késni, ha már egyszer mindenképpen fogok. Valaki találja már fel a teleportot a kedvemért…

Mikor leparkolok a Volvommal kelletlenül látom, hogy már biztos elkezdõdött. Azért remélem annyit nem késtem, hiszen nem maradhatok olyan nagyon sokáig, mert holnap megint melózni kell, és hiába szeretnék maradni akár hajnalig, a betegek fontosabbak. Egy kipihent orvost érdemelnek, akinek nem kell kétszer elismételni valamit, mert nyitott szemmel alszik.
Gyorsan megveszem a jegyet és már el is húzok a ruhatár mellett. Ám a nagy lendületben újra eszebe jut, hogy engem be is akarnak mutatni valakinek. Na, akkor mégsem egybõl táncolni megyünk. Hol lehetnek a többiek? Arra mintha ismerõs arcokat látnék…

- Ja, hogy még nem mondtuk volna? – hallok egy ismerõs hangot, ahogyan közelebb érek a kis társasághoz. – Endokrinológus! Ráadásul utána néztünk, és elvileg az egyik legjobb, és tök jó lenne, ha tudna valamit segíteni neked – Micsoda jó szemem van, hogy egybõl kiszúrtam õket, és még jókor is jöttem, hogy hallhassak egy ilyen bókot.

- Csak nem rólam van szó? –kérdem mosolyogva, mire mindenki felém fordul és viszonozzák a mosolyom. Eddig mindegyiküket láttam, kivéve azt a picit duci srácot, akinek szinte vonz a tekintete. Sosem láttam még ilyen gyönyörû kékséget…

- Nem tanítottak meg rá, hogy a hallgatózás nem szép dolog? – nevet fel egy apró lány, azt hiszem Diane. Még egy kicsit zavarosak az arcok és a nevek, de pár hét és mindenkit ismerni fogok.

- Valami mintha rémlene. – kacsintok rá pajkosan, mire minden elvárásomnak eleget téve kissé elpirul. Imádom, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre, csak kár, hogy a szórakozásom mindig félreértik. – Rég láttalak titeket! – kezdem el sorba ölelni a többieket köszöntésképpen. Ezt furcsállták az elsõ alkalommal, amikor találkoztunk, de hát… nálunk így szokás… oviban is ezt csináltam, suliban is… minden barátommal ezt csinálom. Persze akinél észrevettem, hogy nem bírja az ilyesmit inkább a kezem nyújtottam, amiért kaptam egy megkönnyebbült pillantást, így most is ezt teszem. Pár sráccal még el is hülyéskedek egy-két szó erejéig egy fél kézfogás, fél ölelés közben, aztán az eddig még sosem látott tündérszemûhöz fordulok, és õt is részesítem az én sajátos félig kézfogásos üdvözlésemben, amivel a srácokat szoktam.

- Cleto Chiu, örülök, hogy végre nem kerültük el egymást. – Fogom még a kezét miután eltávolodok tõle, de nem válaszol rögtön . Zavartan pislog, mint ahogyan mindenki, amikor elsõ ízben találkoznak velem.

- Kellan… Kellan Dominek és én is örülök. – mosolyog rám édesen

- Mi most magatokra is hagyunk benneteket, de ha tíz percen belül nem vagytok a parketten és nem kértek fel mindnyájunkat táncolni, akkor lesz ne mulass! – tûnnek el mellettünk nevetve a lányok, a srácok meg utánuk, hogy õk is táncoljanak.

- Úgy hallottam, hogy még az iskolapadban szenvedsz. – kezdeményezek valami párbeszéd féleséget, mivel pár pillanat óta csak bámuljuk a másikat. Bólint egyet, ahelyett, hogy megszólalna, na de a következõ kérdésre muszáj lesz kinyitnia a száját. – Tudom, hogy már biztos unod a kérdést, de mi szeretnél lenni a késõbbiekben?

- Pszichológus.

- Akkor vigyáznom kell, hogymit is mondok neked. A végén még elkezded elemezgetni a személyiségem. – vigyorgok rá, hogy lássa, hogy ez csupán egy elcsépelt poén akart lenni, majd megveregetem a hátát. – Sok sikert hozzá, az egy jó és érdekes szakma. Ha kell majd valami segítség, akkor szólj. Egyetemen volt pár haverom, akikbõl pszichológus lett. Adhatok pár telefonszámot, sõt talán még egyetemi órákra is bevisznek.

 - Rendben! – csillannak fel a szép szemei és hatalmas mosoly terül el az arcán.

- Na de komolyra fordítva a szót. Diane vagy Kathy mondta, hogy van valami hormonális betegséged, és szeretnék, ha én is megnéznélek. Nem kell elfogadnod, nem erõltetem rád, de ha úgy gondolod, akkor soron kívül bármikor bejöhetsz hozzám, akár idõpont nélkül is. – tudom, hogy ez kicsit nem fair a többi beteggel szemben, de én addig szoktam rendelni, ameddig vannak. Ha kell hajnalig is, szóval nem fogok senkit sem elzavarni. Meg életemben egyszer kivételezek, abba nem fog senki belehalni. – Sõt! Meg is adom most mindjárt a számom. Ha bármi van, nyugodtan hívhatsz. – kezdem el elõhalászni a mobilom a zsebembõl, anélkül, hogy megvárnám, hogy elfogadja-e, hogy rátukmálom a számom. Mikor már sikeresen megtaláltam és feloldottam a billentyûzárat, õ még akkor is áll és néz engem azokkal a tengerkék szemeivel. Puha, enyhén göndör haja egy pillanatra a szemébe hull, mikor pislogva és picit fejrázva felébred, hogy õ is elõszedje a telefonját. Nagyon aranyos…

- 08-99-49-59-69-7 – diktálom õ meg lassan pötyögi, majd a végén, hogy leellenõrizzük megcsörget és kiderül, hogy nem rontotta el, ahogy én sem a diktálást. Viszont most jut eszembe. Akkor most nekem is megvan az õ száma. Micsoda kellemes meglepetés. Halványan elmosolyodok, mikor ez eszembe jut, mire elkezdi kerülni a pillantásom.

- Öm… majd még gondolkodok rajta…

- Veszteni nem fogsz vele semmit, ha még egy orvos megnéz. – bólint egyet, hogy biztos így van én meg elkönyvelem magamban, hogy a többieknek igaza volt. Még nálam sem bõbeszédûbb. – Viszont menjünk táncolni, különben a lányok fognak minket bevonszolni a táncparkettre. – lököm meg gyengéden a lapockái között egy picit, hogy induljon meg. Fura, már majdnem olyan, mintha zavarban lenne, sõt… inkább olyan. – Azt mondták, hogy jól táncolsz. Egyszer versenyezhetnénk is, mit szólsz? Például, hogy ki bírja tovább pihenés nélkül.

- Én benne vagyok. – pillant rám szikrázó szemekkel. – Csak azt ne hidd, hogy lepipálsz.

- Soha, még csak meg sem fordult a fejemben. – emelem fel a tenyerem, mintha ezzel is jelezném, hogy tényleg nem képzeltem ilyet. – Amúgy most jut eszembe, neked véletlenül nem tetszik Diane?

- Aranyos lány… - válaszol kissé tétován és óvatosan. - Miért?

- A múltkor, amikor rólad meséltek panaszkodott, hogy sosem táncolsz vele, pedig nagyon bír téged és még be is jösz neki. Nem akarok kerítõt játszani, csak gondoltam szólok.

- Értem… köszönöm… - halkul el a hangja, mire kezdem magam rosszul érezni. Talán nem kellett volna neki semmit se mondani. Lehet, hogy most azt képzeli rólam, hogy valami kavaró idióta vagyok. Biztos megvan rá az oka amiért nem táncol szegény lánnyal. Mondjuk… sokkal jobban örülnék, ha fiúk is felkérhetnék a fiúkat táncolni, de azt hiszem erre sosem fog sor kerülni. Pedig ha belegondolok, hogy végig egy ilyen szempárba nézhetnék… és akkor ott vannak a többiek is, igaz, hogy nekik nincs ilyen tekintetük, de sokszor kínzásnak érzem õket figyelni. A legnagyobb kár viszont tényleg az volt, hogy egy eddigi párom sem szeretett táncolni, szóval azt hiszem az ilyen kis ábrándozásokról tényleg le kell mondanom, hiszen csak magamat kínzom velük. 

- Végre, már azt hittem, hogy sosem értek ide! – szalad hozzánk Susan és Kathy egyszerre, Diane már  valaki mással kizombázik. – Kellan! Muszáj megnézned Cletot! Igazi tehetség!

- Ugyan már, nem most kezdtem, amikor ideköltöztem, és ahhoz képest, hogy mióta táncolok, mehetne jobban is. – hárítok. – Engem Kellan jobban érdekel, róla is hasonlókat meséltetek. – mosolygok újra Kellanre, miközben átkarolom az egyik lány derekát és elindulok a táncparkettre.

Rövid idõn belül Kellanék is csatlakoznak a táncolókhoz, és igaz, hogy csak a szemem sarkából figyelem, hogy ne legyek túl feltûnõ, de minden elismerésem. Tényleg jó, szörnyen jó ahhoz képest, hogy csak egy éve táncol. Milyen jó mozgása van…  ez tényleg kínzás, hogy én nem kérhetem fel…
Na de próbáljunk a saját partnerünkre is figyelni, mielõtt valami panasszal élne, szóval meg is döntöm, majd felhúzva õt folytatjuk tovább.

Tánc közben szinte repül az idõ, szinte észre se veszem, ahogyan a táncpartnerek cserélõdnek, ahogyan néha kedélyesen csevegve egy-egy rövid pihenõ kedvéért iszok valami üdítõt. Más sem tölti ki a tudatom, csupán a mozgás, a salsa, a bachata, a kizomba… Már azt is kezdem elfelejteni, hogy egy klubban vagyunk, és az teljesen irreálisnak tûnik, hogy egyszer a buli véget fog érni, hogy egyszer, jóval az igazi vége elõtt, amikor már csak páran maradnak és lekapcsolják a zenét , nekem el kell mennem, mert másnap is várnak rám a betegek. Néha, csak a tánc miatt, csak az ilyen esték miatt, annyira szeretnék szabadságot kivenni. Akkor napokon át nem gondolnék semmire, semmi melóra, semmi újfajta gyógyszerekre és kutatásokra, csak a táncra, és csak a zenét hallanám, érezném, ahogy a lüktetésére az én vérem is megmozdul. Milyen gyönyörû is lenne! Ha meg tudnám tenni, hogy nem rendelek. Egyszerûen már attól is feláll a hajam, ha arra gondolok, hogy a betegeimet rá kell bíznom másra, még akkor is, ha tudom, hogy az engem helyettesítõ kollégám is megbízható, jó orvos.  

Ám a bûvös féltizenkettõ azelõtt elérkezik, hogy észbe kapnék, hogy egyáltalán odamehetnék még egyszer utoljára Kellanhez dumálni egy keveset, hiszen õt ismerem innen a legkevésbé. Sõt, most hogy így eszembe jut, nem is látom. Persze, neki iskola van, nyílván korábban lelépett. Nekem is ezt kéne tennem… csak nem akaródzik… De nincs mese. Elbúcsúzok a többiektõl, és hiába kérdik, nem tudom megmondani, hogy mikor fogok legközelebb is jönni.

Az autómmal szépen kikanyarodok a parkolóból, és éppen gyorsítani készülnék, amikor egy ismerõs alakra téved a tekintetem, aki elkeseredett képpel üldögél a buszmegállóban. Lelassítok, megállok és letekerem az ablakot.

-Kellan? – felkapja a fejét, szóval jól tippeltem. Remek. - Hát te? – tudom, a világ legidegtépõbb kérdése, de valamiért jobb nem jutott az eszembe.

- Lekéstem a buszt… azon gondolkodtam, hogy sétáljak-e vagy sem.

- Értem… szállj be. – intek a fejemmel, mire tétovázik. – Nyugi, nem akarlak se megenni, se elrabolni, se kinyírni, se semmi olyat tenni veled, amit a krimikben szoktak csinálni. – erre elmosolyodik és megrándítja a vállát, aztán elnéz arra amerrõl a busznak kéne jönnie. Végül mégis csak feláll és pár pillanat múlva már mellettem ül és beköti magát.

- Most pedig szépen navigálsz, hogy merre is laksz. – indulok el lassan.

Fél óra múlva meg is érkezünk egy csendes, szimpatikus kis utcába, ami eléggé ijesztõen kihalt így az éjjeli sötétségben. Emlékszem… anyu ezért nem szerette soha, ha késõn jártunk haza. Azt mondta, hogy akkor inkább aludjunk valakinél, vagy várjuk meg a hajnalt egy biztonságos helyen, ami felõle akár lehetett szórakozó hely is és hívjuk fel. Akkor persze nem értettem, mert hát mi baj is történhetne pont velem? De most már kezdem megérteni. Tényleg ijesztõen elhagyatott minden.

-Itt, ez a mi házunk. Köszönöm a fuvart. – kezdi kicsatolni magát, ameddig megállok.

- Ugyan, semmiség. Én éreztem volna magam rosszul, ha elhúzok melletted és történik veled valami.

- Ugyan már. Már rengetegszer jártam ilyenkor haza.

- Azért biztos, ami biztos. – mosolygok rá újra a szemeibe nézve, mire megint csak elkapja a tekintetét.  

- Még egyszer köszönöm, majd kitalálok valamit amivel viszonozhatnám. – csukja be a kocsiajtót, én meg csak integetek neki, ahogy õ is nekem az ablakon keresztül és szépen lassan elindulok.

Milyen jó kis este volt… sûrûbben kéne lejárnom táncolni, vagy velük összejárni szórakozni…

1. Tudjon jól táncolni. Lehetõleg minél jobban, sok-sok ledöntéssel, forgatással, és testmozgatással tarkítva, kevés figura ismétléssel. Vagy, ha kizombáról van szó, akkor minél több first basic legyen benne a táncban, kevesebb third basic, és még több más figura.
2. Legyen jó illata. Ha már a két test ilyen közel van egymáshoz, mint mondjuk egy kizomba közben, akkor ne menjen bulikba senki olyak, aki már napok óta még csak a zuhanyzó közelébe sem ment. Na, meg használjon izzadás gátlót, ha már tudja magáról, hogy izzadós, meg amúgy is.
3. És igen, csak a harmadik szempont a jó kinézet. Mert oké, hogy a tánc az olyan, mint egy zeneszámnyi szerelem, és a legtöbb lány pasi-alapanyagot keres, mégis, ha a pasi jól táncol, nézzen ki bármilyen rondán, még a legszebb lányok is vele akarnak táncolni, és talán még flörtölnek is vele.