Karakter: Jafar
Megjegyzés: (Szinnek)
Épp a papírmunkával foglalkozom, s hogy beállt vállam kicsit kiroppantsam, kiegyenesedve nyújtózom egyet. Kihasználva a pillanatnyi szünetet, az ablakon át kipillantok Szindriára. Remélem, minden rendben megy Szinékkel. Nem azért aggódom, mert nem bízom benne, hanem azért, mert túlságosan is ismerem. S ilyen szempontból Sharrkanra sem bíznék egy fél centet se, Masrur még hagyján, de tudom, hogy ő sem az a típus, aki helyreteszi a dolgokat diplomáciailag, ő csak fizikailag tud "rendbetenni" bármit is...
Kopogtatás zavar meg, s az egyik őr tesz jelentést, hazaértek. Már épp felderülnék, de Szinék helyett csak Alibabáék érkeztek meg. Nincs velük sem bajom, épp csak mást vártam, csalódottságom sokkal inkább szól ennek a ténynek, mint a visszaérkezők személyének, ezért is hagyom a fenébe az aktákat, és lesietek fogadni őket. Főleg, mert jó rájuk pillantani. Erős szövetség - barátság és mélyebb érzelem - fonódik négyük között, amely jó szolgálatot tehet számunkra is a jövőben az Al Thamennel szemben, amely egyre komolyabban mocorgó viharfelhőként tornyosul fölénk. Szin azt mondaná, sokat aggódom, szerintem csak helyette is én aggódok, s azt hiszem, jobb legalább az egyikünknek félni, hogy a másik megrémülésekor helyén legyen az eszünk. Mégha Szinnek megijedtében is ott van.
Megmosolyogtat a gondolat, s megengedem magamnak, hogy együtt egyek a fiatalokkal, végighallgatva beszámolójuk az útjukról, tapasztalataikról, és összegyűjtsem beszámolójukból mindazon információkat, amelyek közelebb vihetnek a szervezethez, amely ellen küzdünk. Aggodalmam azonban nem csökken. Még a beszélgetés közben is sokszor azon kapom saját magam, hogy az ablakon át bámulom a tengert. Megőrjít ez az érzés, amely folyton mardos, ha távol van. Ha rajtam múlna, folyamatosan magam mellett tartanám, de nemhogy nem áll módomban megtenni, valószínűleg amúgy sem tenném meg. Ő így saját maga, szabadon, szabadosan, a saját törvényeinek megfelelően élve és cselekedve, tojva minden más szabályra vagy korlátra. Bármit elvennék tőle, többé nem lenne ugyanaz a nagyszerű ember, amely évekkel ezelőtt megérintett mélyen belül.
A kis pihenő végül mégis jót tett, determináltabban tudok foglalkozni ismét az adminisztratív teendőkkel, amelyet olykor jelentések tarkítanak. Ezek azonban csak apróságok, az ország virágzik, kevés a problémás eset, amíg minden olajozottan működik. S miért ne működhetne úgy? A védelmünk régóta ismét teljes, Yamuraiha tovább is fejlesztette, hogy elkerülhessük a múltkori behatoláshoz hasonló eseteket, ha lehetséges, az óceán elég élelemmel szolgál, hogy ne okozzon gondot, ha esetleg silányabbra sikerül egy-egy évben a termés, s mivel az emberek életszínvonala magas, elégedettebbek, így a bűnügyi statisztikák is igen kedvezőek.
- Uram - lép be egy újabb hírhozó futár, arca felderült, amelyről már tudok következtetni az üzenetre is, amelyet hozott. S most nem is kell csalódnom: - A királyi hajó hamarosan befut a kikötőbe.
- Rendben, megyek, készüljön fel mindenki Szin fogadására! - adom ki az utasítást, nem mutatva azt a parányi izgatottságot, amely végigbizsergeti a lelkem. Szívesen felpattannék, hogy hűségem jeléül a kikötőben várjam, legelsőként köszöntve, de még dolgom van, s a pozíciómból fakadóan is itt, a palotában kell várnom rá, első helyett utolsónak maradva a köszöntők sorában.
Mégsem vagyok elégedetlen, megkönnyebbült fegyelmezettséggel állok az udvaron, hogy ez az érzés csak fokozódjon bennem, mikor végre meg is pillantom.
- Üdvözöllek itthon - hajtom meg kissé a fejem, mikor közelebb ér, végre elrebegve azt a köszöntést, amely olyan hosszúnak tűnő idő óta kikívánkozott belőlem.
- Öröm itthon lenni - fogadja köszöntésem mosolyogva. - Történt valami, amíg távol voltam?
- Alibaba és Aladdin nemrég értek vissza egy újabb kalandról. Neked milyen utad volt? - futjuk a látszólag szertartásos köröket, de ezek mögött a valódi érdeklődés is ott húzódik.
- Nyugodt és csendes. A tárgyalások rendben zajlottak, mindenféle bökkenő nélkül. Csak már hiányzott az itteni levegő - nyújtózik nagyot, magába szívva az olyannyira hiányolt levegőt. Megmosolygom a jelenetet, mert pontosan tudom, mit érez. Ez az egész ország az ő műve, egy otthon, amelyet magának teremtett, és azoknak, akiket beenged "hajlékába". Márpedig aki benn van, azt családtagként szereti.
A következő kijelentése azonban már semmiféle mosolyt nem csal az arcomra, sőt, inkább leolvasztja azt, ami volt rajta.
- Este mulatunk.
- Mi az indok? - emelem meg a szemöldököm. Legyen spontán, de ne az én kontómra, az ég szerelmére! Egy ilyen rendezvény... se rendesen étel, se tér, ez nem csak úgy ripszropsz megy!...
- Hogy hazaértem - magamban felsóhajtok. Mit is gondoltam. Indok mindig van, ráadásul olyan, amibe hiába kötnék bele, úgyis a végén megmagyarázná, hogy de neki van igaza, és én vagyok a szőrösszívű, besavanyodott rosszfiú, aki mindenki szórakozását csak elrontja, és a végére nemhogy mindenki körülöttem, de még én is elhiszem félig, hogy valóban én vagyok a szemét. Inkább csak bólintok. Ha eddig nem szoktak hozzá a palota alkalmazottjai, hát majd lassan megszokják, hogy királyuk olyan szeszélyes, hogy bármikor előfordulhat a nagy hajtás, hogy aztán túlórában kirúghassanak kárpótlásul a hámból, és másnap mindenki haldokolhat, míg a király még félig részegen alszik. Kivéve persze azokat, akiknek mindig elérhetőnek kell lenni, mert vészhelyzet bármikor adódhat.
Azaz ma sem alszom sokat...
* * *
Míg Szin Alibabáékkal beszélget, egész jól haladunk az előészületekkel. A szakácsok kiválóan teljesítenek, kreatívan olyan ételeket állítottak össze, amelyeknek a nagy részével alig kell valamit csinálni, hogy kívánatos és bőséges ételkülönlegességekké váljanak, ezért is foglalatoskodom inkább az ünnepség egyéb teendőivel, míg a futárok elviszik a hírt Szindria minden lakója számára.
A megfeszített, fegyelmezett és jól szervezett munkának köszönhetően estére minden a helyére kerül, és fáradtan, de elégedetten szemlélem a gyülekező tömeget, és a szórakozásba magát belevető Szint is. Szüksége van erre a kis lazulásra a komoly munka után, rá van írva - legalább is úgy viselkedik, mintha évezredek óta nem ihatott volna semmi alkoholtartalmút, az egyiket követi a másik... Sok lesz. Azt már tényleg nem kellene. Szin, azt már ne bontsd fel!
Nem bírom tovább. Igaz, még csak éjfél múlt, de már most olyan görbén jár, mint amilyen ferde, ha a saját szexuális vágyairól van szó, ezért közbe kell avatkoznom, mielőtt megint hallgathatom a panaszáradatot az éppen aktuálisan molesztált áldozatoktól. Mellélépve belé is karolok, hogy magammal vonjam.
- Szin, ideje visszavonulnod! - jegyzem meg nyugodtan, de erélyesen. Ő csak bárgyú vigyorral néz rám, kibontakozva a karolásomból, de nem azért, hogy meneküljön, hanem csak hogy a vállamra téve a kezét, egész magához húzva öleljen át. Már épp készülnék fel rá, hogy egy gyomrossal észhez térítsem, mert meggyőződésem, hogy ezúttal tényleg annyira kiütötte magát, hogy még engem sem ismer meg; mondhatni a saját anyjára is rányomulna; de elvetem ezt a gondolatot, ahogy megszólal, mert minden nagyobb gond nélkül szólít a nevemen.
- De egyedül olyan unalmas lenne a szobámban, Jafar.
- Ne aggódj, olyan állapotban vagy, hogy mire felfognád, hogy egyedül vagy, már biztos úton haladsz a másnaposság felé békésen szunyókálva - felelem tárgyilagosan, elejét véve a hisztinek a szándékosan hosszú és csavarosabb módon megfogalmazott mondattal, hiszen minél bonyolultabban beszélek, annál inkább lefárasztja, hogy végiggondolja, mit is mondtam, és ellenkezzen. Arca arról is tanúskodik, hogy valóban leterheltem, mégis meglepő mód olyannyira rárímel a szavamra a válasza, mégha furcsa és gyomorba markoló is, hogy egész el tudnám hinni, hogy mégis csak átszüremlett a mondandóm értelme is.
- Egyedül érezném magam rögtön, amint becsukódik mögötted az ajtó.
Egy pillanatra megsajnálom. Valóban magányosnak tűnik, arckifejezése pedig arról tanúskodik, hogy a látszólagos lazaság és jókedv mögött valami fájdalmas húzódik, amelytől szabadulni szeretne. Ám mikor a fülemhez hajol, minden együttérzésem megszűnik: - Töltsd velem az éjszakát, Jafar - súgja, s mi több, szabályosan beleharap a fülembe. Elvörösödve tolom el magamtól, elhajolva, és a képébe nyomva a tenyerem.
- Nem vicces! - sziszegem dühösen, és immáron kegyetlenül ragadom meg a fülénél fogva, hogy a szobájáig rángassam durrogva, miközben ő a bocsánatomért esedezve nyikorog a fájdalomtól. Nem is mutat nagyobb ellenállást, ahogy megérkezünk, a fülét fájlalva vonul be a szobába, ahol azonnal, mielőtt még feleszmélhetne, neki is állok lehámozni róla az ékszereit, míg ő csak panaszkodik.
- Mindig olyan hűvös vagy! Utálsz engem? Ennyire idegesítő vagyok? - olyannyira belelovallja magát, hogy hatalmas cicaszemekkel pillant le rám, és esküszöm, még könnycseppek is gyűlnek a szeme sarkába. Felsóhajtok. Hogy lehet így berúgni?... Nem zavartatom magam, tovább hámozom kifelé a ruháiból, miközben megszokott tárgyilagosságommal próbálom ellensúlyozni bódult dagályosságát.
- Igen, idegesítő vagy - el is kámpicsorodik, de ennyit megérdemel. -, de ezért is lehetsz az a valaki, akit, úgy döntöttem, követek. A királyom vagy, s annál is több, a barátom.
Sunyi mosollyal figyelem, ahogy szép lassan eljutnak az agyáig a szavak, s a kétségbeesett arcot először bamba - roppant bamba - arckifejezés váltja fel, majd szép lassan a boldogság elég nyilvánvaló formában ül ki arcára. Ki is használom a hangulatot: - Szóval legyél jó, és feküdj le aludni, mielőtt úgy felhúzol, hogy meg találom magam gondolni.
- Máris - bólint boldogan, s egész leengedem a védelmem, megnyugodva, hogy sikerült megragadnom az érzékeny pontját, és most már nem lesz baj, de döbbenetemre magához húzva nyom az ajkaimra egy puszit, majd mint aki jól végezte a dolgát, ledobva magáról a ruhái maradékát is, eldől az ágyon, boldogan ölelgetve a párnáját. Hosszú percek múlnak el, míg döbbenten állok, iszonyatosan lassan dolgozva fel a történteket, de mielőtt még bármit is megpróbálnék végiggondolni, megrázom a fejem, és kifordulok a szobából. Ordítani vagy bármi mást csinálni már nem lenne értelme, mert elaludt, s most nekem is nagyobb szükségem van arra, hogy lenyugtassam magam, mert különben nem fogok tudni napirendre térni a dolog felett, pedig mélyen belül tudom, hogy részegen semmilyen cselekedetének nincs komoly jelentősége.
* * *
A reggel úgy köszönt rám, hogy még nem aludtam kifejezetten, csak bebóbiskoltam egy pohár tömény mellett. Valamikor hajnalban kapart össze Spartos, hogy ha már úgyis fenn vagyok, üljünk össze. Mindenki részeg, ebben biztos vagyok, hogy máshogy jutna eszébe egyiküknek is, hogy most beszéljünk az Al Thamenről...
Főleg, hogy az egész inkább adomázásba ment át, de legalább egész jókat derülök magamban, és egész megfeledkezem a problémáimról. Ennek köszönhetően teljesen természetesen vagyok képes üdvözölni Szint. Ahogy az várható volt, borzasztóan néz ki, így miután kiszórakoztuk magunk rajta, megjegyezve, hogy öregszik, mert nem molesztált keresztbe senkit, követem a szobájába, az egyik szolgát utasítva, hogy hozzon valami könnyű, de mégis hathatós reggelit másnaposság ellen. Szüksége lesz rá, magától meg úgysem enne.
Tanácstalansága és másnaposan megszokott minimális elveszettsége ki is ütközik az első kérdéséből, ahogy kettesben maradunk.
- Tényleg semmit sem csináltam az éjjel?
Egy pillanatra átfut az agyamon a puszi, de aztán megrázom a fejem, s hozzáfűzöm: - Hivatalos panasz legalább is még nem érkezett, de azért megvárnám a végleges statisztikával az estét.
Fújtat egyet fájdalmasan, majd inkább leroskad az ágyára. Apró sóhajjal sajnálom meg.
- Egész este szemmel tartottalak, csak ittál, de azt nagyon sokat - telepedek mellé, tekintetemmel az ablakon át figyelve a hihetetlenül tiszta, kék eget. Csak ekkor fordulok felé, hogy kérdésem már úgy tehessem fel, hogy minden rezdülését megfigyelhessem, hogy ha titkolni szeretne valamit, se sikerüljön neki maradéktalanul. - Bánt valami? Valami nem sikerült kielégítően a tárgyaláson?
- Nem, semmi ilyesmi, miért gondolod? - néz rám furán hátrahőkölt mosollyal. Újabb sóhajjal fűzöm össze a két karom a mellkasom előtt.
- Szin - ütök meg vérkomoly hangnemet. - ismerlek. Mindig másképp iszol attól függően, hogy hogy érzed magad valójában. Tegnap csak be akartál rúgni, de nagyon mocskosul. Semmi flörtölés, semmi dínomdánom, csak te és a kis aktuális, szépen ürülő üveged. Éjfélre olyan állapotban voltál, hogy fel kellett hozzalak aludni. S akkor is olyan furcsa dolgokat mondtál... - a mondat végét viszont elharapom, és megint inkább az eget bámulom.
Mintha fordult volna a kocka, most közelebb hajol, furcsa, zavarbaejtő arcifejezéssel az arcán, s ő szegezi nekem a kérdést: - Miféle furcsa dolgokat mondtam?
- Ha nincs semmi olyasmi - utalok arra, hogy ő is elmismásolta a kérdést. -, akkor ez sem fontos, nem igaz?
Látszólag megadja magát, és a vállamra dönti a homlokát, félig átkarolva, egy picit nyüsszögve fájlalva feltűnően mindenét, hogy ne akarjam fejbenyomni. Hangja azonban lágy és kellemes.
- Csak nem akarlak mindennel téged terhelni.
- Ugyan, okosan osztom el lefelé a munkát, nem vagyok munkamániás, elbírok még pár kilót - felelem, sután próbálva megvigasztalni, valamint bátorítani, hogy nyugodtan terhelhet, de nem vagyok valami jó az ilyesmiben.
- Elég, ha engeded, hogy szeresselek egy kicsit - feleli, totál ledermesztve ezzel. Elhűlve fordulok felé, bár nem tudok rápillantani, mivel ráfejelt a vállamra, és azzal "szemez".
- Értem, hogy másnapos vagy egy csúnya aznaposság után, de még mindig én vagyok az, Jafar, nem pedig egy szembejövő nagymellű nő - hívom fel cinikusan a figyelmét arra, hogy eltévesztette az ideillő parasztvakítást. Aztán elhűlök még inkább, s ki is robban belőlem. - Csak nem máris rád tört a kapuzárási pánik?
Azt mondják, az alkohol nincs jó hatással az ember teljesítőképességére.
Totálisan elvörösödött fejét felemelve néz rám felháborodottan. - Honnan veszed ezt a baromságot?! Egyáltalán nincs baj vele, tökéletesen működik! be is bizonyítom! - tiltakozik hevesen, és gondolkodás nélkül megragadja a kezem és a következő pillanatban már totál lefagyva, tátott szájjal konstatálhatom, hogy tenyerem a büszkeségéhez nyomja, és az valóban azonnal kezd kifejezetten aktív állapotba kerülni. Hápogva, kikerekedett szemekkel pillantok rá, s ahogy felfogja ő is a szituációt, fölényesen elégedett mosolya leolvad, és hasonlóan megilletődve engedi el a kezem, hogy végre elemelhessem róla, és az ellenkező irányba fordulhassunk mind a ketten.
Ez... iszonyatosan zavarbaejtő!
- Azt hiszem, most jobb, ha megyek, hamarosan itt a reggeli - pattanok fel, kisebb izzadtságcseppel a homlokomon. Fogalmam sincs, hogy máshogy kezelhetném azt a kellemetlen légkört, ami ránk telepedett. Csak zsong a fejem, és azt érzem, nem akarok még ránézni se, mert azonnal mélybíborba borul az arcom.
- Várj! - ragadja meg ismét a kezem, s ahogy megállít, lényegében vissza is ránt, mert megtöri a lendületem az ellentétes hatású erővel, s hogy ne essek el, visszafordulva toppantok nagyot. Amivel csak annyi baj van, hogy ismét rá kell néznem, s valóban érzem, hogy a vér a fejembe tódul. - Ne értsd félre, én nem... - mentegetőzne, de elhallgat.
- Azt hiszem, nem értem félre - rázom meg a fejem gépiesen, de őszinteségem most is "csattan". -, tekintve, hogy egyáltalán nem tudom és nem is szeretném érteni.
- De te mondtad, hogy terhelhetlek bármivel! - "hisztizik".
- Túlbecsültem magam, ennyit talán tényleg nem bírok el! - húznám ki a kezéből a karom, de nem enged, még szorosabban tart. Régi reflexként emelem meg a lábam, hogy komolyabban belerúgjak, amikor kopogtatnak az ajtón. Újból lefagyunk mind a ketten, s míg ő elenged, én rendezem a vonásaim, vigyázállásba vágva magam az ágy mellett, így mikor a szolga belép, csak az lehet számára furcsa, milyen merev a légkör, de nem kérdez, csak leteszi a kért reggelit az asztalra, majd meghajolva távozik is. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, leengednék, de az elmúlt pár perc alatt immár harmadszor kulcsolódik a csuklómra ujj-bilincse, s most szándékosan ránt is egyet rajtam, hogy az ágyra kerüljek, s fürgén már felettem is tornyosul, tekintete most kiismerhetetlen, ha nem ismerném, meg is rémülnék, azt hiszem. Így csak a frász jön rám, hogy hova szeretné még fokozni a szituáció kellemetlenségét, s bele sem merek gondolni, mert már most elsüllyednék szégyenemben. De csak hozzám simulva ölel át, egy szó nélkül, viszont annál furább ragaszkodással. S ettől ismét csak magasba szökik bennem az aggodalom, hogy valami baj lehet.
- Szin? - töröm is meg a csendet visszafogottabban, nagyon buta bizonytalansággal és sutasággal valami visszaölelésfélét mímelve.
- Ne haragudj rám, nem vagyok még tiszta teljesen. Ráadásul beletapostál a büszkeségembe! Mégsem szeretném, ha félreértés lenne köztünk - fogalmazza meg sajátos bocsánatkérését.
Újabb kis izzadtságcseppel félrefordulok.
- Nem tartozol bocsánatkéréssel, ennél több kell, hogy megharagudjak, ez csak arra lett volna jó, hogy most megúszd a papírmunkát, de ha már ilyen jól tisztáztuk a helyzetet, a reggeliddel együtt át is vonulhatnánk a dolgozószobába - felelem, s a mondandóm végére, főleg, mert már az elején hálásan rám pillant, gonosz, semmi jót nem ígérő mosoly ül az ajkamra.
|
