A gyõzedelmes ifjú Fortinbras
Üdvözli, Lengyelországból jövet,
Ily harcilag Angolhon követit.

HAMLET

Ó! meghalok, Horatio.
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen!
Nem élhetem meg az új híreket;
De íme, jóslok: Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt,
Mi okozá - A többi, néma csend.

Meghal.”

Parancsomra a díszlövések eldördülnek jelezve, hogy nem akárkik haltak meg ki tudja, hogy mennyivel érkezésem elõtt, és persze a lövések tiszteletem is hivatottak kinyilvánítani, hiszen  akár egy zsarnok módjára is elfoglalhatnám ezt az országot. De valljuk be õszintén, a zsarnoksághoz sok mindenre kell odafigyelni, és túl sok vele a cécó. A nép lázongana, újabb fegyveres erõket kéne hívnom, nehogy bármi is megforduljon pár alattvaló tekervényes fejecskéjében, és különben is, jogom van a trónra. Akkor miért ne foglalhatnám el békésen, ha a királyi család kihalt, jobban mondva kiirtotta önmagát?

De hiába töröm a fejem, hiába idézem fel a látottakat miközben a négy századosom által megemelt ifjú királyfi holttestét figyelem, mindig maradnak fehér foltok a történéseket illetõen. Ráadásul az az udvaronc, vagy egyszerû polgár, ki oly búsan követi a ravatalra az ifjú Hamletet azt mondta, hogy õ elregéli a történteket. Na de elõször jelentsük be a népnek új uralkodójukat, majd utána ráérek meghallgatni ennek a koncolásnak a mozgatórugóit.

Mikor lement az egész cécó (csak röpke pár órát vett igénybe), akkor új trónomra leülve kiadom az utasítást, hogy hozzák elém azt a… azt a… szóval õt, aki ott volt a királyfi holtteste mellett. A nevét majd megkérdem, amikor megérkezik. Megölték a királynõt, a királyt, a királyfit, a fõkamarás fiát… és mindenki össze-vissza fecseg. Az udvaroncok egyik pillanatban errõl pletykálnak, a másik pillanatban ellentmondanak önmaguknak és szavaikat nem kovácsolja össze semmilyen logika ésszerû egésszé.

Pár perc múlva két katonám már meg is érkezik azzal a vékony, szõke hajú fiúval, kinek arcán és zöld szemeiben elszántság tükrözõdik. Nocsak… mi ez a hozzáállás? Talán ellenem lenne kifogása? A fiút megállítják elõttem, de még nem szólok. Ha fél, akkor törjön meg hallgatásomtól, ha magabiztos váljon bizonytalanná, és ha dacolni próbál… nos, azzal csak az én unalommal töltött óráim fogja kiszínesíteni. A hallgatásom az õ szemlélésével ütöm el. Kissé komikus, hogy a két tagbaszakadt katonához, és több mint valószínû, hogy hozzám képest is milyen alacsony és nõies. A fejem merném rá tenni, hogy életében nem vett részt még párviadalban, sõt talán a kardot sem tudná megtartani remegés nélkül. Vicces, hogy pont õ maradt életben… De minden hallgatásom és elvárásom ellenére a kissé feminin arc nem változik, a szemei nem pislantanak zavartan.

- Neved? – dörgök mély hanggal a terem csendjébe.

- Marcellus Horatio. – hm… még a hangja is olyan lágyan cseng.

- Horatio, mesélj el nekem mindent, ami történt, elejétõl a végéig, és ne merj semmit kihagyni. – felszólításomra csak biccent, és okos tekintetét magabiztosan az enyémbe fúrja.

 - Felség, kérés nélkül is mindent elmeséltem volna, hiszen megboldogult barátomnak, Hamlet királyfinak ez volt utolsó kívánsága. – szóval innen az az elszántság.

Meséjét türelmesen hallgatom és még a vesszõkre is odafigyelek, nehogy bármit is elfelejtsek. Az õ elbeszélése sokkal érdekesebb, mint az ostoba pletykák, van benne ok-okozati összefüggés, de még így is olyan dolgokat említ, amik meghaladják a józan emberi ész felfogóképességét. Az öreg király szelleme, és hogy többen is látták, a tetetett õrület, a levél, a sírásókkal való beszélgetés és Yorick koponyája. Hamlet a végén csakugyan tetette volna az õrületet?

- Ez mind szép és jó kedves Horatio, de... – emelkedek fel a trónomról, mikor egy hírvivõ szalad be a terembe, majd egy pillanatra megtorpan, mikor észreveszi, hogy nem ugyanaz az uralkodó, mint aki eddig volt.

- Mától én vagyok a király. – vetem oda nyersen a bámész képének, mert láthatóan nem tud napirendre térni a dolog felett- Mi hírt hoztál? – összerezzen, majd kihúzza magát.

- Uram! Alássan jelentem, hogy Rosencratz és Guildenstern halott. – Rosencratz és Guildenstern… hm… szóval Horatio nem csak a levegõbe beszélt, van valóság alapja a történetének. Minden igaz, de még akkor is, a szellem… Lehet, hogy Hamlet tényleg elvesztette a józan eszét. De igazából mindegy, már mindenki halott. Egy intéssel jelzem a futárnak, hogy távozhat, amit látható megkönnyebbüléssel meg is tesz, majd ismét erre a furcsa barátra terelem a figyelmem. Ez volt Hamlet utolsó kívánsága, és õ teljesítette. Szóval a szavát betartja és hûséges. De nem kell-e félnem attól, hogy elhunyt barátja, és ha megérte volna, akkor uralkodója iránti lojalitásból és szeretetbõl nem pattan-e ki fejébõl valami fondorlatos ármány, vagy nem kelti-e fel a népek szívében a forradalmi hangulatot? Nekem úgy tetszik a mostani helyzetem, ahogyan van. Nem hiányzik nekem semmilyen intrika, cselszövés és felkelés, ami eddigi megfigyeléseimre alapozva, az utóbbi idõben nagy divat volt errefelé.

- Horatio, megtiltom, hogy elhagyd Helsingõrt.

- De nekem folytatnom kell a tanulmányaimat Wittenbergben! – kiált fel.  

- Nem érdekel, és tanuld meg, hogy nem Hamlettel beszélsz, én nem vagyok a játszópajtásod! Itt maradsz, mert azt mondtam! Ha szökni próbálnál, valamelyik katonám nyársalna fel, ezt jegyezd meg. – csattanok fel, majd hirtelen észbe kapok, hogy ez nem a legjobb megoldás az ellen, hogy ne tápláljon irántam gyilkos indulatokat. – Horatio… - nagy levegõ vétel, lenyugszunk. – Szükségem van rád. Szükségem van egy emberre, akiben megbízhatok, aki beavat az itt élõk minden titkába, hogy kitõl mit várhatok és mit nem, hogy kitõl jobb azonnal megszabadulnom és kit tarthatok a közelemben. Kell valaki, aki igazat szól, aki tud mindenrõl és felvázolja elõttem az itteni rendszert. Sajnos az elõbbi példák arra engednek következtetni, hogy errefelé nincs sok ilyen ember. Sajnálom, de nem engedhetlek el még jó pár hónapig. Ha kell, a családod idehozhatod, adok munkát a várban és hidd el, nem fogsz unatkozni. – eresztek meg egy barátságosabb mosolyt és hangommal is lágyabban zengek, mint az elején. Az ifjú arcán látom, hogy kibúvót keres, de az ajánlataim és a magyarázatom több volt, mint amit egy uralkodó bárkinek is adhatna, és õ ezt nagyon is jól tudja.

- Értem felség, itt maradok, ahogy kívánja. – hajol meg tiszteletteljesen. Helyes!

- Elmehetsz. – bocsátom el és még mindig mosolyogva figyelem apró alakját, ahogyan távozik. Tartsd közel magadhoz az ellenségeidet, még a lehetséges ellenségeket is, hiszen ki tudja, hogy mit fog hozni a jövõ.