Még mindig nem értem, hogy miért kell nekem itt lennem. Miért kell állandóan ezzel nyaggatniuk? Satsuki is… mert fontos. Nem szeretek velük lenni, pláne mióta nincs Imayoshi-san és az a hangos idióta a kapitány. De most sem leszek sokáig, ebben egészen biztos vagyok. Benézek, aztán megyek a tetõre aludni. Délután meg majd kimegyek a betonpályára a háztömbünk mellé. Ha sötétedés elõtt kicsivel megyek, akkor már nincsenek kint, és nyugodtan tudok dobni párat.

De az egész nem Tetsu miatt van. Vagy a vereség miatt? Fene tudja. Az biztos, hogy mióta Tetsu legyõzött, azóta máshogy érzem magam. Nem haragszom rá, errõl szó sincs, csak nem is tudom. Mindig eszembe jut amit mondott régen. Kagami lenne az a bizonyos személy, aki nálam lenyûgözõbb és mindig is õt kerestem? Nem tudom. Alapvetõen nem kedvelem, hiszen idióta. De a pályán megváltozik a tekintete. Könyörtelen lesz és kemény, mintha egy viharral néznék szembe. Elsodor. Ahogy megtette egyszer. Ki akartam hívni. Mármint még mindig ki akarom, de most nem hinnék, hogy vállalja. Satsuki szerint meg kellene várnom, hogy több szabadideje legyen, akkor biztosan nem utasít majd vissza, hiszen õ is szeret velem küzdeni. Ja, ezt tudom, de fárasztó addig várni. Én most akarom. Végre megtaláltam, akit kerestem, erre nincs rám ideje? Mennyire idegesítõ. Az idegeskedés meg fárasztó. Nem szeretem…
- Tadaima – nyitok be egykedvûen a terembe, már átöltözve.
- Aomine! – visít rám Wakamatsu.
- Hallgass már el – morranom. – Nem maradok sokáig.
- Akkor minek jöttél? – sziszegi elém ugorva, és az arcomba hajolva.
- Túl közel vagy. – Elfordítom a fejem és ellépnék mellette, de eléggé kitartó. Nem ér hozzám, de megint elém ugrik.
- Mikor leszel hajlandó velünk edzeni? Így hogyan alakítsunk ki bármilyen stratégiát, ha az ászunk nem hajlandó edzeni?! – ordítja. Mahh, fáj a fülem.
- Nem kell veletek edzenem, nélkületek is remekül elvagyok. Másrészt egy szavad sem lehet, most is itt vagyok, mond, milyen stratégiára gondoltál.
Várakozva nézek rá, õ meg csicseregni kezd. Ahogy hallgatom rájövök, hogy nem is annyira idióta. Na igen, mióta Tetsuék… azóta néha meghallgatom Wakamatsut. Nem tudom biztosra, hogy a Seirinben a csapat volt csak ennyire erõs, vagy maga Kagami. Épp ezért kell egy-egy ellen kiállnom vele, hogy ezt kiderítsem. Amikor végez a stratégia ecsetelésével újdonsült kapitányunk, sóhajtok.
- Hai, értettem, akkor gyakorolni fogok – intek neki, és elindulok kifelé. Morog ugyan valami olyasmit, hogy egoista vagyok, de nem érdekel. Nyugodtan sétálgatok kifelé, hiszen meghallgattam, elmondta, hogy mit kell fejlesztenem még jobban, én felfogtam és majd este csinálni is fogom.

Épp egy kihalt folyosón haladok végig. Azt hiszem, ma már nincs órám. A táska a vállamon és épp kifelé megyek, amikor megcsörren a mobilom. A kijelzõn Tetsu neve.
- Hai? – szólok bele. – Mit akarsz, Tetsu?
- Aomine-kun, este találkozhatunk a pályán? Mutatni szeretnék valamit.
- Ha megint fárasztani akarsz, én…
Valami nekem jön. Valaki. De nem is akárhogy, seggre is ül. Lepillantok, de ahogy rám néz és beszélni kezd, én lepõdök meg jobban.
- Aomine-kun, ki beszél melletted angolul? – kérdezi Tetsu a még mindig a fülemnél tartott telefonon keresztül.
- Fene tudja, nekem szaladt egy srác, most meg valamit keres – nézem a srácot. – Leteszlek, hétre legyél a szokásos pályán. – A vonal megszakad, a telefont a zsebembe süllyesztem vissza.
Még egy ideig bambulom a srácot, ahogy angolul motyorászik és keres valamit.
- Hé! – szólok rá. Azért csak nem hagyom itt szó nélkül. Szusszan párat, majd a táskájába túr és elõkap egy szemüvegtokot, abból egy szemüveget, majd a helyére illeszti és ahogy rám fókuszál, seggre ül. - Jól vagy? – kérdezem. A szemei hatalmasra nyílnak, kicsit mintha elsápadna, de nem szólal meg. – Mondj már valamit a fenébe is! – Elkapom a kezét és felrántom a földrõl. Még jobban elsápad. – Na jó, tudod mit? Aomine Daiki vagyok, ha valami bajod van vagy lett, keress meg – lépek el mellette. Fura egy gyerek, de meg kell hagyni, nem rossz nézni. Mármint… egy különleges külsejû srác. Ritka az ilyen. Aki meg van, az olyan idióta, mint Kise. Bár ezzel az angol motyogással a srác sem bizonyította eléggé az ellenkezõjét.


* * *


Tetsu persze nem bírta ki, hogy ne rángasson el tejes shake-et venni. Hiába morogtam és jeleztem, hogy semmi kedvem emberek közé menni, nem nagyon érdekelte. Itt is hagyhattam volna, de… nem.
- Sietni fogok, Aomine-kun, csak megveszem és már jövök is ki. De még mindig nem értem, hogy miért ragaszkodtál hozzá, hogy együtt jöjjünk, neked ez kerülõ – néz rám Tetsu.
- Mert ismerlek. – Ja, ha magára hagyom, bele fog keveredni valamibe.
- Ahogy gondolod. De tényleg köszönöm a mai edzést – jegyzi meg.
- Nem volt nagy edzés, de a dobást úgy fejleszd. ahogy mutattam. – Már elég ügyesen dob, de még van hova fejlõdnie, hogy még jobb legyen. Bólint, majd belép az étterembe, én meg megfordulok, ám ekkor meglátok egy ismerõs arcot. Most nincs rajta szemüveg, de nem is szalad nekem.
- Hé, te vagy az a suliból – lépek a srác elé.  – Ha valami bajod lett a folyosós eset miatt most szólj – morranom, de várakozóan nézek rá. De mi a frászért sápadt el megint?! Vérszegény?