Nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel. Az arcvonásaimat hamar rendeztem, apám szerint sokszor túlságosan is érzéketlennek tûntem. Nem tehettem róla, így voltam összerakva. Az istenek rendelték el így. Nagy nehezen leültem anyámékhoz, de egy szót se szóltam. Nem akartam senkivel sem beszélni, senkihez sem szólni. Csak emészteni magamat, miszerint megint csak szórakozik velem az élet.

Egy vakarék voltam, anyám átkos terhe, egy fehér ember korcsa. Tudtam, éreztem. Mégis, ha valamikor úgy éreztem az átok szorítása enyhült, jött valami, ami biztosított róla, hogy csak tévedtem. Megint. Az egyetlen vigaszom aznap a körbejáró pipa volt, ami után mohón kaptam. Remegõ kézzel emeltem a nemes fát ajkaimhoz, szívtam be a kesernyés füstöt egészen a tüdõmig. Erõt adott, ahogy körbejárta testemet, akár egy szent szellem. Éreztem, ahogy rosszkedvemen felülkerekedett az elnyomott boldogság s jókedv. Felszínre tört, magával ragadott, ahogy máskor azt sose engedtem.

A pipa rég nem volt már kezemben, ajkam szélén félmosoly bujkált. Talán nagyobbat szívtam belõle, mint kellett volna, de nem bántam. Egyelõre. Szemeimet lecsuktam, fejemet hátravetettem s vettem egy mély levegõt. Mintha minden sokkal jóravalóbb lett volna, s bár tudtam csak múló állapot, kicsit megzavarta nyugodt lelkemet. Arra vágytam, hogy valami megzavarja lelkem víztükrét, ami minden esetben olyan sima volt, akár a szépen csiszolt dárdanyél.

- Mond csak Lootah, nem találtál semmilyen szemrevaló leányt magadnak? – karolt át atyám érdeklõdve, míg én kissé zavart tekintettel ránéztem. Kellet egy kis idõ, míg megemésztettem a kérdést, s a mögötte bujkáló elvárást. Asszonyt vártak már tõlem, azt hogy leváljak róluk.

- Nem – feleltem kurtán, miután átgondoltam a válaszokat. Rövid voltam és tömör, semmi mellébeszélés semmi hazugság. Felesleges lett volna, s túl sok erõfeszítésembe került volna, amire nem vágytam.

- Akkor itt az ideje – vágott hátba, majd egy széles vigyorral a gyülekezõ nõk felé biccentett fejével. – Ne nekem kelljen segítenem felállnod, Lootah.

- Csak tudnám, mégis mit kezdjek velük… - mordultam, mire atyám visszarántott.

- Talán el kéne magyaráznom, mit csinál egy csõdör a kancával?

- Meghágja – vágtam rá gondolkozás nélkül. – Most hágjam meg valamelyiket?

- Nem, fiam. Nem. Legyél a vezércsõdörük! – jelentette ki, mire én összevont szemöldökkel néztem rá.

- Hágjam végig mindet. Egyre jobb.

- Asszony kell, keríts vezérkancát! – rázott meg gyengéden a vállamnál fogva, mire én mérgesen ellöktem magamtól.

- Hagyj, majd keresek, ha kell nekem! – kiáltottam neki oda egy kissé kétségbeesetten. Elegem volt az elvárásaiból, a burkoltan közölt csúfolódásából, a meg nem értésébõl és mindenbõl, ami felém irányult. Ritkán jöttünk ki jól, javarészt lobbanékony természetem miatt, amit nem kultivált. Mindenki olyan nyugodtan kezelt mindent, csak én nem. Nekem minden kellett azonnal, de rögvest. Tudtam én, mire fel. Milyen vérre fel. Anyám szeretett így is, de sajnos ez nem volt elég a törzs többi tagjának szemrehányó pillantásaival szemben.

S akkor jött Õ, lányos alkatával, kellemes kisugárzásával. Nem tudtam megmondani miért éreztem úgy, hogy õ megértené a dolgaimat. Még ha csak egy kicsit is. Talán a tekintete miatt, amit akkor láttam, mikor apja kilökte a többiek elé. Dacos volt, tudta jól miket mondanak róla. De apjáért megtette.

Gondolataimba mélyülve törtem át a táncoló tömegen. Nem szerettem táncolni, talán azért is, mert nem tudtam. A zene nem ringatta lelkemet, nem ösztökélte testemet vad mozgásra. Csak menekülésre. A döbbenet, miszerint én mindenhonnan menekültem, semmi sem volt jó nekem, sehogy se hirtelen felismerésként érintett. A tömeg eltûnt, a zajok elhalkultak, a levegõ a tüdõmben rekedt. Kinek nem jó semmi sem? A sápadtbõrûeknek. És én…

Mélabús s kissé rémisztõ gondolataimból egy nekem ütközõ kisember rázott ki. Egy pillanatra hálás voltam érte, egészen addig, míg le nem néztem rá. A lány volt az. Mit lány! A nyápic srác, akinek olyan szép zöld szemei voltak, gyönyörû barna bõre, édesen tátva maradt szája… Õ is meglepõdött, egyikünk se számított a közeli viszontlátásra. Nem szóltam hozzá, nem tudtam mit mondani, torkom kiszáradt.

- Gyere táncolni – hangját elnyomta a kurjantások, dobok és más zajok egyvelege, de ajkáról le tudtam olvasni kérését. Mielõtt tiltakozhattam volna megragadta csuklómat, amitõl bizseregni kezdett az érintett felület, majd egészen a táncoló tömeg közepébe rángatott. Szívem nagyot dobbant, rengeteg fiatal járta mellettünk vad táncát. Csupán a gondolatától is, hogy nekem is hasonlót kéne produkálnom a gyomrom összeszûkült.

Látva bizonytalanságomat õ kezdte el a táncot, elsõnek lassan, hogy fel tudjam venni az ütemet. Egy darabig figyeltem meztelen lábait, a csinos bokáit, kecses lábfejét és lábujjait. Lassan én is mozogni kezdtem, egyik lábamat a másik után csaptam a földhöz egyre gyorsabban, s berogyasztott térddel, mire társamból egy elégedett kurjantás szökött a csillagos ég felé. Ajkamra mosolyt csalt, halványt bár, de boldogot. Zavartan érintett, hogy egy nagyobb lépést tett felém, nem értettem szándékát, fõleg nem hevesen zakatoló szívemet.

- Mi a neved?  - kérdezte meg azt a dolgot, amit már nekem is meg kellett volna az elsõ találkozásunkkor kérdeznem.

- Lootah. Neked?

- Ajay – felelte, mire én biccentettem, hogy megértettem. A legyõzhetetlen. Valamiért olyan érzésem volt, nem hiába kaphatta nevét.

-  Nem gondoltam volna, hogy ma még egymásba botlunk – kezdeményezett beszélgetést, miközben szüntelenül táncoltunk a többiekkel.

- Én sem – válaszoltam röviden és tömören.  Nem sokáig kínzott tovább, hamar látszódott rajta, hogy teste nem bírta az irdatlan tempót. Pihegett, ajkait résnyire nyitotta s úgy vette a levegõt. Orcája kipirosodott, s talán egy kis izzadság is gyöngyözött homlokán. Épp fel akartam vetni neki, hogy talán nem ártana innunk valamit, mikor abbahagyta a táncot s inkább arrébb ment, hogy a fûben pihenhesse ki magát. Ettõl függetlenül nem hagytok el a tömeget, merészen két táncoló pár közé fészkelte be magát, míg én felette állva kissé rosszállóan vizslattam.

- Nem itt kéne pihenned – közöltem vele csendesen. Ahogy levetette magát a fûben nadrágja jobban felcsúszott, így rálátást nyújtott kecses lábára, a tûz által hébe-hóba megvilágított arcára s szemére. Úgy ült ott, mint valami égi tünemény, egy jel. A tûz jele.  Meg akartam érinteni valódi e, tényleg létezik, nem csak a szellemek játszanak elmémmel. Olyan hihetetlennek tûnt.

- Igaz – helyeselt apró bólogatásokkal a tényre, miszerint ha ott ücsörög tovább eltapossák. Nem akartam, hogy baja essen. Beszélgetni akartam vele, de ott, abban a közegben semmi esélyem nem volt arra, hogy megnyíljak elõtte.

- Tudok egy jobb helyet – csúszott ki számon a fejemben kavargó mondat, majd saját meglepetésemre is cselekedtem. Lehajoltam hozzá, megragadtam csuklóját, majd könnyedén felhúztam. Egy pillanatra találkozott tekintetünk, ami még jobban biztatott arra, hogy rángassam ki a tömegbõl.

Érintettem, valódi volt. Már csak megszólaltatni kellett, s nem akartam, hogy bárki is hallja mirõl beszélgetünk. Gyorsan szedtem lábaimat, magam mögött akartam hagyni mindent, csak vele lenni. Jobban megismerni, tudni mit szeret és mit nem, mit gondol másokról vagy éppen mit nem. De abban már biztos voltam mások véleménye épp úgy hatott rá, mint rám. Bántotta, de nem értette teljesen valódi okát.

Feltûnt, hogy apró lábait nem tudta úgy szedni, hogy követni tudjon. Hátrafordultam, orcáján újra a kimerültség jelét láttam, ami olyan édesen állt neki. Ajkamra mosolyt csalt, nem tudtam felfogni ennyitõl hogy lehetett levegõ után kapkodni. Az erdõ felé húztam, de nem akartam túl messze menni a tábor fényesen ragyogó tûzétõl. Elengedtem, miután beértünk a fák közé. Felé fordultam, gyönyörködve figyeltem karcsú alakját és izgatottan csillogó zöld szemeit.

Mintha egy követ dobtak volna a lelkem tavába, a felszínen apró hullámok kerekedtek, s tovalebegtek a láthatatlanba. Valami megmozdult bennem odabent, nem tudtam megmondani mi és miért, de egy biztos volt: Ajay miatt történt az egész. Csakis miatta.

Lassan közelítettem meg, mint vadászaton a prédát volt szokás. Õ pedig minden felé tett lépésre egy hátra lépéssel felelt. Még nagyobb hullámok kerekedtek bennem, a szívem zakatolt. Ajay háta az egyik fatörzsnek ütközött, tekintetét nem vette le rólam. Zöld szemeiben az izgatottság csillogott, ami csak még jobban fokozta bennem a feszültséget. Nem tudtam mi fog kisülni az egészbõl, de minden porcikám pattanásig feszült.

Olyan érzésem volt, mintha becserkésztem volna egy nagyon értékes vadat. Csak éppen a vadam nem akart semerre se mozdulni. Erre a gondolatra halvány mosoly kúszott ajkamra. Könnyû becserkészés, hosszú vadûzés. Szinte éreztem, ahogy a tenyerem izzadt, s sóvárogtam valamire, de nem tudtam, hogy pontosan mire is. Ajay adta meg rá a választ: egyik kezét a vállamra simította, s úgy vont közelebb magához. S ez volt az a momentum, amikor már eszemet vesztettem a pipa, a tánc s Ajay miatt is.

Ragadozóként hajoltam hívogató ajkaira, amik már annyiszor magukra vonták figyelmemet. Az érzés semmihez sem fogható volt, leírhatatlan ahogy ajkaink egymásra találtak. Ajay karjait nyakam köré fonta, én pedig kissé jobban lehajoltam, hogy semmi sem szabjon határt annak a felejthetetlen pillanatnak. Nem mertem volna megcsókolni, ha távolságtartónak látom. De nem volt az, s ez bátorságot adott a becserkészésre, majd letámadásra. Azonban arra nem számítottam, hogy ajkainak kóstolgatása nem elégíti ki étvágyamat.

Kezeimet formás combjaira simítottam, majd erõsen belemarkoltam. Farához nem mertem nyúlni, a józan eszem nem hagyta. Combjainál fogva emeltem fel, s préseltem jobban a fához. Érezni akartam minden porcikáját, feje búbjától a lábujjhegyéig. Érinteni. Csókolni. Hozzásimultam, szívem hevesen vert, ereimben száguldott a vér. Ajkait résnyire nyitotta, nekem sem kellett több, mohón indultam felfedezõútra. Ajka is csodálatos volt, azonban puha nyelve teljesen eszemet vette.

 Vadabbul martam ajkaira, erõsebben szorítottam combjait. Ajayból sóhajokat csalt ki mindez, míg én szinte hang nélkül faltam ajkait. Alig kaptam már levegõt, légszomjam volt, de nem akartam elválni tõle. Még nem. Még nem…  Azonban egy idõ után egyikõnk se bírta tovább. Óvatosan engedtem el combjait, lába a földhöz ért. Ajkaink egy halk cuppanás elválltak egymástól, azonban õ még egy röpke csókra visszahajolt hozzám.

Görcsben állt a hátam a hosszú lehajlás miatt, de meleg kezeit nem akartam magamról lesimítani. S a látvány, ami elém tárult… Ajkai még mindig résnyire nyitva voltak, csóktól duzzadtak és nyáltól csillogtak. Szemeiben elégedettség és egy csöppnyi szenvedély csillogott, én pedig biztos voltam benne megõrjít a bensõmben tomboló vihar. Ekkor lecsúszott nyakamról a keze, vállamat simította, felkaromat, majd egy huncut mosollyal az ajkán kibújt hátát cirógató ölelésembõl.

Nagy döbbenetemre a sátrak felé iramodott, bennem pedig hatalmas ûrt és kérdések halmazát hagyta. Azt hittem otthagy. Ízelítõt ad lényének édes részébõl, majd otthagy kínlódni magamban. De nem így történt. Megállt, visszafordult felém majd nagy döbbenetemre mosolyogva intett nekem.

- Gyere! – rikkantotta, míg én a szó értelmét se fogva fel indultam el utána. Mentem én, oh, mentem én. Kérnie sem kellett, csak mutatnia, hogy õt is annyira érdekelte a lényem, mint engem az övé. Utána szaladtam, rögvest keze után kaptam. Nevetve fûzte ujjait ujjaim közé, ahogy a friss párok tették. Soha nem éreztem magamat olyan boldognak azelõtt.

Egy nagyobb sátor felé vezetett. Nem akartam vele tartani, rögvest felismertem a törzsfõnöki lakhelyet, de nem hagyta, hogy ellenkezzek. Odabent egy kis farakás égett, óvatosan eltéve körüle mindent, ami éghetõ volt. Senki nem volt bent, rajtunk kívül.

- Hajnalig senki nem jön ide vissza – nyugtatott meg mosolyogva. – Nem kell semmitõl se tartanod. Bár, ha mégis legfeljebb elrejtelek a fekhelyemnél.

Rosszállóan néztem rá, mire õ kissé elpirult. Nem akartam felfordulást okozni, de idõ elõtt se elmenni. Nem akartam újra egyedül lenni. Beszélgetésbe kezdtünk, mindenfélérõl. Természetesen mikor a családomról kérdezett habozás nélkül rávágtam, hogy apám is indián. Úgy voltam vele ráér még késõbb megtudni. S amúgy is, a rossznyelvek ünneplés idején mással voltak elfoglalva, mint hovatartozásommal.

A tûz már parázslott, mi pedig suttogva, hogy csak a másik hallja beszélgettünk. Bár inkább õ beszélt, én pedig áhítattal hallgattam. Remekül fejezte ki magát, élvezet volt hallgatni hangját. Megnyugtatott, de egyszerre fel is zaklatott. Mesélt mindenrõl, a szüleirõl, a fogantatásáról s nevének furcsa eredetérõl is.

- Az enyém tüzet jelent – kotyogtam közbe, mire õ kuncogva közelebb hajolt hozzám.

- Igen, le se tagadhatnád, Lootah. Remekül illik hozzád. De akkor még jobban illene hozzád, ha olyan tûzszínû lenne a hajad. – Összeszorult a torkom. Hajam után kaptam, látnom kellett fekete e még. Nem történt e vele semmi sem.

- És ha az lenne? – kérdeztem rekedtes hangon. Féltem a választ, de tudnom kellett.

- Akkor az lenne – felelte mosolyogva.

- Nem vetnél meg érte? Beszélném még hozzám? – tettem fel neki a szívemet nyomó kérdéseket, mire õ meglepetten rám pislogott. Nem értette hirtelen jött kitörésemet, s nem is volt ez baj. – Felejtsd el –dörmögtem. – Nem mondtam semmit se.

- El tudlak képzelni vörös hajjal.

- Ne képzelj el vörös hajjal! – kiáltottam rá kétségbeesetten. Kétségbeesetten temettem arcomat tenyereimbe. – Ne képzelj el sehogy se, Ajay… - Puha ujjak érintették kézfejemet. Lassan cirógatva indultak felfelé a kezem mentén, míg le nem eresztettem õket.

- Ha nem szeretnéd, nem teszem meg. Sajnálom, hogy felzaklattalak – suttogta bûnbánóan, mire feléledt bennem a lelkiismeret szörnye. Sajnálkozó tekintetére zavart pillantásokkal feleltem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

- Én azt hiszem most megyek, Ajay. Én… - kezdtem volna bele, de inkább mégse mondtam ki gondolataimat. Nem volt még semmi sem biztos. – Az enyéim már biztos nyugovóra tértek. Jó éjt, Ajay. Örülök, hogy megismerhettelek – fordítottam neki hátat, mire kezem után kapott.

- Várj, Lootah! – szólt utánam kétségbeesetten. – Holnap látlak még?

- Minden nap látsz majd, míg itt vagyunk – mosolyogtam hátra rá. – Ezt megígérem.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Reggel alig bírtam kinyitni szemeimet, s felfogni hol is vagyok. Még mindenki édes álmát aludta a sátorban, egyedül édesanyám volt már talpon.  Hunyorogva figyeltem ténykedõ alakját, majd mikor észrevette, hogy figyelem szeretetteljesen rám mosolygott. Egy halovány mosolyfélét én is magamra erõltettem, majd inkább kimásztam a meleg bõr alól.

- Sokáig oda voltál – szólt oda nekem, mire én bólintottam egyet. – Talán találtál egy barátot? – Újabb bólintás, még szélesebb mosoly. – Nagyon örülök neki, Lootah.

- Elmegyek lovagolni. – Anyámon volt a sor, hogy bólintson egyet helyeslõen. Mikor kimásztam a sátorból ajkán még mindig ott volt a boldog mosoly.

Szeretett tarka kancám a sátor melletti kis karámban volt apám hátasával és még egy másik kancával. Füttyentésemre odasétált a kerítéshez, míg én kinyitottam a kaput, hogy ki tudjon jönni. Beleszagolt hajamba, kuncogva paskoltam meg nyakát. Imádtam õt, az egyetlen lény volt, akinek meg tudtam nyílni. Addig.

Az elõzõ esti emlékek pírt csaltak arcomra, túlságosan merésznek és bolondnak gondoltam tetteimet. Míg kancám jólesõen hozzám dörgölte fejét, én kétségbeesetten markolásztam sörényét. Nem bírtam felfogni mit miért tettem, miért nem állított le az addig olyan jól sutyorgó belsõ szörnyem, a józan eszem. Elhagyott volna? Nem, biztos voltam benne, hogy jólesõen duruzsolt még mindig nekem. Azonban egy másik hang is ott volt mellette, ami addig sosem szólalt meg: a szívem.

Felpattantam kancámra, sörényénél fogva irányítottam merre menjen. A tábor csendes volt még s nyugodt, az elõzõ éjszaka mindenkit megviselt. Engem is, pont ezért kellett kiszellõztetnem a fejemet. Nagyokat szippantottam a reggeli friss levegõbõl. Éhes gyomrom se tartott attól vissza, hogy messze barangoljak kancámmal. A fák felé vettem az irányt, hallani akartam, ahogy a szél a falevelekkel játszik.

A lelkemben tomboló zûrzavar új volt nekem, nem sikerült még senkinek sem felzaklatnia úgy, mint az elõzõ esti indián tette. Újra látni akartam, hangját hallani, szavait inni. Egy halk sóhajjal az ajkamon túrtam bele hajamba, ami még mindig feketén csillogott. Nehéz volt, de valamiért mégis annyira kellemes…

A távolban egy alak hajolgatott le a föld felé, mintha szedett volna valamit. Hunyorogva próbáltam kivenni ki lehetett az, de amíg elég közel nem értem, addig nem tudtam biztosan. Felemelkedett, fekete haját hátára vetette, zöld szemeit rám emelte. Szívem kihagyott egy ütemet, ajkaimra önkéntelenül is boldog mosoly kúszott, amit egy szempillantás alatt rögvest elfojtottam.

- Lootah… - meredt rám döbbenten, kezében gyógynövényekkel.

- Jó reggelt, Ajay.

ZENE

Az egész törzs útra kélt, hogy ismét összegyûljünk a szent hegy lábánál. Apám vezette a népet, elöl lovagolt, utána a törzs harcosai és végül az idõsek, asszonyok és gyermekek sétáltak. Én velük tartottam, segítettem, ahol tudtam. Ha kellett vezettem az idõsödõ asszonyokat, támaszt nyújtottam, vagy az elkószáló kicsiket vadásztam össze, mikor szétszóródtak a szélrózsa minden egyes irányába.

Az elsõ törzsek között érkeztünk meg a szent helyre. A már ott lévõ sámánok meggyújtották a tábortüzet és a törzsi vezetõk jó kedéllyel számoltak be egymásnak az éves történésekrõl. Édesapám is csatlakozott hozzájuk, én pedig elkezdtem felállítani a sátrunkat. Mikor édesanyámnak feltûnt, hogy nem igazán boldogulok vele, odaküldte az egyik harcost, hogy segítsen nekem. Nem sokkal volt idõsebb tõlem a férfi, de jócskán fölém tornyosulva nem volt nehéz dolga. Míg nekem azért is nyújtózkodni kellett, hogy az elsõ pontnál rögzíteni tudjam a bõröket, addig õ könnyû szerrel állította fel szinte egyedül az egész sátrat. Kissé szégyelltem magam, csorba esett az önbecsülésemen emiatt, így igyekeztem láthatatlanná válni és elsomfordálni a törzsünk közelébõl, de mielõtt eltûnhettem volna, anyám észrevett.

- Ajay! – szólt utánam én pedig kelletlenül megfordultam és mellé lépdeltem. – Hová akartál menni? – kérdezte barátságos hangon, miközben kiigazított arcából egy õszes tincset, melyet a szél játékosan odasepert.

- Az erdõbe – feleltem kurtán és nem szándékoztam különösebb magyarázatot adni, hogy pontosan miért.

- Rendben. De sötétedésre érj vissza. Apád szeretne bemutatni a törzsfõknek – Én pedig pontosan ezt nem szerettem volna. Szememmel bármerre tekintettem csak erõsebb, termetesebb fiúgyermekeket láttam. Tizenhét évem ellenére én egészen kisgyermeknek néztem ki.

Hogy megnyugtassam édesanyám, csak bólintottam egyet, hogy itt leszek, mikorra szükség lesz rám, azzal felkaptam szõttes felsõruhám és belebújtam.

Gyors léptekkel indultam meg a rengeteg felé, majdnem olyan gyorsan, mint ahogy gondolataim cikáztak.

- A Néma! A Néma! – kiáltott fel körülöttem néhány gyermek, de tulajdonképpen fel sem fogtam a dolgokat. Csak mentem megállíthatatlanul. Fejemet kissé leszegtem elõzõ gondolataimra és igyekeztem eltûnni az emberek közül. Szinte már éreztem a fák árnyékát bõrömön, így igyekeztem a lehetõ legnagyobb gyorsasággal cikázni a sikoltozó, nevetgélõ, lelkes gyermeksereg között.

A Néma pedig fújta sípját, éppen egy vidám dallamot játszott. Egy pillanatra talán elterelte figyelmem, azért nem vettem észre a elõttem tornyosuló alakot, így teljes lendülettel belé rohantam. Mellkasának csapódtam és ha nem kapja el vállaim talán még egyensúlyomból kibillenve el is esek.

Az ütközéstõl kábultam kerestem meg arcát, azon is szemeit találtam meg elõször. A látvány pedig… egyszerre volt ismerõs és szokatlan. Bárkire néztem törzsembõl, arcán nagy barna szemeket láttam. Anyámé és apámé is barna volt. Ezzel szemben az enyém egy egészen furcsa zöld árnyalatban játszott. Akárhányszor csak a víz tükrében megpillantottam, nem értettem, hogy az enyém miért ilyen.

Mikor feleszméltem, jobban szemügyre vettem arcát. Végigmértem hosszú, érdekesen fekete haját, melybe néhány toll volt tûzve, és megvizslattam nem túl kreolos bõrét is. Õ is döbbentem vizslatott, amit nem igazán értettem. Aztán ajkaira tévedt tekintetem, melyek úgy remegtek, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak nem szólalt meg.

A sípszó egyre közelebbrõl szólt, körülöttünk a gyerekek pedig hangos kacagásban törtek ki. A hang irányába fordultam és észrevettem a Némát, ahogy nekünk játszik, éppen egy szerelmes dalocskát. Éreztem, ahogy arcom kissé égni kezdett, zavarba jöttem. Az elõttem álló fiú pedig egy cseppet gonosz, vagy inkább figyelmeztetõ pillantással jutalmazza a néma férfit tehetséges elõadásáért. Erre kissé meghátrált a Néma, majd bocsánatkérõen bólogatott.

A fiú váratlanul megragadta csuklóm és elkezdett abba az irányba rángatni, amerrõl jöttem.

Esetlenül lépdeltem utána, hisz épp az volt a célom, hogy minél messzebb kerülhessek a törzsemtõl és emberektõl, erre õ pont a tömeg kellõs közepén rángatott át.

- Sajnálom – motyogta lehajtott fejjel. – Biztos kényelmetlenül érzed magad… - felemelte a fejét , de nem nézett rám. Ujjai hegyével kezdte kirajzolgatni a fakéreg mintázatát. Megcsóváltam fejem és elmosolyodtam.
- Nem történt semmi. Azt hiszem még köszönettel is tartozom, mert olyan helyre hoztál, ahol nem találnak meg. – Csodálkozva fordult felém és végigmért tetõtõl talpig. Nem tudtam mire vélni viselkedését. Mintha szellemet látott volna, úgy nézett rám.
- Kik? – szaladt ki száján, de látszólag szinte rögtön meg is bánta. Kissé zavarba jöttem és elfordítottam fejem, de szemem sarkából láttam, hogy a fának támaszkodott.
- Nem nagyon szeretnék róla beszélni – feleltem végül.
- Értem – hagytam rám a dolgot, aztán nem szólalt meg. Csak álltunk egymással szemben. De kellett ez e csönd. Én nem is tudtam volna mit szólni, õ pedig látszólag erõt gyûjtött. De, hogy mihez? Azt nem tudom. Végül lassan felegyenesedett, nem támasztotta tovább a facsemetét.

Lágy szellõ érintette arcom. Hangokat hozott magával. Elõször nem tudtam kivenni a szavakat, majd megértettem õket. Valaki a nevemet kiabálta.
- Nekem most búcsúznom kell. Engem keresnek s jobb, ha magamtól megyek. Azért még egyszer köszönöm a mait – mondtam keserû mosollyal arcomon.
- Mégis mit? – mordult rám, mire hálás vonások kúsztak arcomra.
- Az élményt… azt hiszem. Remélem még találkozunk – válaszként csak mordult egyet, mint egy medve. Ezzel nem tudtam mire céloz, de én tényleg reménykedtem, hogy még belefutok. Nem vártam tõle búcsúzó szavakat, így indultam utamra, édesanyám hangja felé.

- Hol kujtorogtál? – kezdte megfedésem anyám, összeráncolt szemöldökkel. – Már apád is keresett mindenütt! – hadarta, miközben elkezdte kiszedegetni hajamból a belefont tollakat. Mikor azzal végzett, kissé megigazítottam fekete üstököm egy fakefével és végezetül fejemre nyomott egy igazán színes, hibátlan tollakból álló tollfejdíszt.

- Bocsánat, nem figyeltem az idõ múlását – ránéztem a tõlem produkálható legártatlanabb tekintettel, és szemeiben láttam, hogy megenyhült. Gyengéden kisimítottam arcomból még elõre lógó tincseimet és betûrte õket a fejdísz alá.

- Köszönöm – mondtam, mikor befejezte a mûveletet, és homlokom övének döntöttem. Nem volt nehéz, hisz édesanyámmal körülbelül azonos magasságúak vagyunk.

- De most menj! Apád már vár a tûz körül – parancsolt rám én pedig szófogadóan megindultam arra, amerrõl a tüzet hallottam pattogni és láttam a lángnyelveket az ég felé kúszni.

Hátulról közelítettem meg a törzsfõk tömegét és a sámánokat. Megkerestem apámat és leültem mellé. Bíztatóan meglapogatta vállam ráncos kezével, majd felállt. Abban reménykedtem még lesz egy kis idõm felkészülni lelkileg arra, hogy apám bemutasson a többi törzsfõnek, de úgy nézett ki a szellemek mást terveztek.

- S õ itt a fiam, Ajay. Az egyetlen gyermekem, a reményem s örökösöm – mutatott felém, én pedig sámánunk ösztökélésére kiléptem a fényre. Többen összesúgtak tûz körül, én pedig igyekeztem kihúzni magam, és figyelmen kívül hagyni a mustráló pillantásokat.

- … még hogy a reménye, és az örököse… - csíptem el egy mondattöredéke. Szúrós szemekkel fordultam a hang irányába, de nem tudtam eldönteni a félhomályban, hogy ki mondhatta. Arcomra közönyösséget erõltettem és méginkább felegyenesedtem. Igyekeztem elnézni a tömeg felett. Így egyszerûbbnek tûnt az egész.

 Apám ismét vállamra tette kezét, ezzel jelezte, hogy leülhetek. Nem kellett nógatni, ezt már sokkal szívesebben teljesítettem.

Ezután a sámánok léptek a tûzhöz. Körbeállták, majd mindegyik a tûzbe dobott egy maréknyi port, melyet egy kis bõrtasakból szereztek. Volt, aki sárgásat, vöröset, vagy éppen sötétkék vagy fekete színût szórt a lángok közé. A lángok egyre magasabbra csaptak és vad táncba kezdtek.

Az elsõ törzs sámán kezdte a jóslást.

- A tûzlények kergetik egymást, – közelebb hajolt a tûzhöz és folytatta - ragyognak és erõsen tündökölnek. A szellemek jó évvel fognak megajándékozni minket! – állapította meg, de egy másik közbe szólt.

- Igen, de a csordák ismét vándorolni fognak. Nézzétek! – kezével az egyre inkább szenesedõ fahasábokra, gallyakra mutatott. – A legelõk gyorsan ki fognak merülni, de a bölények a közelben fognak újat találni maguknak, ami sokkalta termékenyebb lesz – ezzel a többi sámán is egyetértõen bólogatott. A jó hírek hallatán az emberek ujjongni kezdtek, néhányan rikkantottak egy vidámat.

Lassacskán elõkerült a békepipa is, a sámánok pedig megtöltötték különféle füvekkel és meggyújtották. Elõször a törzsfõnökök szívtak belõle, lassan eregették ki a szûrkés füstöt szájukon. Majd utánuk fiaik következtek. Utolsóként én is beleszívhattam a pipába. Amint tüdõmbe került a kellemetlen ízû, forró füst, köhögni kezdtem. Igyekeztem minél gyorsabban rendbe szedni arckifejezésem, de szemeimet is elkezdte csípni a füst. Jócskán sikerült belélegeznem belõle.

Mikor az vezetõk végeztek, a pipa elkezdett körbe járni. Eljutott a többi férfihez és az asszonyokhoz is. Minél többen zárták tüdejükbe a kellemetlen füstöt, annál jobb lett az emberek hangulata. Páran elkezdtek táncolni a tûz körül a fiatalok nevettek és beszélgettek.

Néhány lányt pillantottam meg, kik egyre csak engem fürkésztek, aztán össze-össze nézve elnevették magukat. Nem tudtam mire vélni a dolgot, így inkább figyelmen kívül hagytam õket. Felálltam addigi helyemrõl és megindultam. Nem tudtam, hogy pontosan merre megyek, és hová tartok, de végül bekeveredtem néhány vidám táncot lejtó törzsbeli és más törzsbõl származó emberek tömegébe. Unszoltak, hogy csatlakozzam, én pedig kénytelen-kelletlen, de beálltam hozzájuk.

Egyik lábunkról a másikra szökelltünk, az én arcomra is bamba vigyor ült ki, akárcsak a többiekére. Össze-vissza pörögtünk, s forogtunk, míg el nem szédültünk. Kissé megtántorodtam és nekiütköztem valakinek. Zavartan fordultam meg, hogy bocsánatot tudjak kérni.

Mikor megláttam szerencsétlen áldozatomat, szám is tátva maradt. A zöld szemû fiúval találtam magam ismét szemben, aki szintén meglepettnek tûnt. Nagy szemekkel vizslatott,  én pedig nem tudtam mit reagálni. Szólásra nyitottam a szám, üdvözölni akartam, de nem jött ki hang a torkomon.

- Gyere táncolni – ragadtam meg végül csuklóját és a nyüzsgõ fiatalok tömege felé kezdtem vezetni. Nem ellenkezett, jött utánam, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem.

Mikor találtam alkalmas helyet a tánchoz, megálltam és ismét felé fordultam. Mereven állt elõttem, szerintem feszélyezve érezte megát. Én sem voltam jó táncos, édesanyám mozgásomat sokszor egy haldokló állatéhoz hasonlította, de jó kedvem volt, akaratomon kívül is mosoly ült arcomon.

Bíztatásként megtettem én a kezdõ tánclépéseket. Fel-felsandítottam rá, hogy mit csinál. Lassan õ is elkezdett mozogni, ahogy belelendült felkurjantottam egyet, hogy kifejezzem örömöm. Nem keltettem feltûnést, körülöttünk nagy volt a hangzavar. Õ csak elmosolyodott.

Közelebb léptem hozzá, hogy meghallja, amit kérdezni akarok tõle.

- Mi a neved? – intéztem hozzá a szavakat.

- Lootah. Neked? – érdeklõdött õ is.

- Ajay – feleltem, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg neki is az lesz a reakciója, mint a legtöbb embernek.

De nem reagált semmit, csak biccentett egy kicsit.

- Nem gondoltam volna, hogy még ma egymásba botlunk – jegyeztem meg, aztán a gondolatra, hogy szó szerint belébotlottam, halkan felkuncogtam.

- Én sem – feleli kurtán.

Egy ideig még eltáncolgatunk, ugrálunk, de viszonylag gyorsan kifáradok. Pihegve dobom le magam a fûbe, ami valljuk be, nem volt a legjobb ötlet, ugyanis körülöttünk az emberek még nyüzsögnek és útban vagyok nekik.

- Nem itt kéne pihenned – jegyzi meg Lootah én pedig arcára sandítok. Mellettem áll, nyakam szinte belefájdul, olyan magasra kell néznem. Amúgy is magasabb tõlem, így, hogy ülök, pláne.

- Igaz – helyeselek bólogatva.

- Tudok egy jobb helyet – mondta és megragadta felkarjaim. Könnyûszerrel felrántott és már meg is indult velem.

Kivezetett a vidám tömegbõl, lábaim alig bírták azt a tempót, amit diktált. Szinte rohant. Meg sem állt velem az erdõ széléig. Ott egy pillanatra hátrafordult, és elmosolyodott. Nem tudom, hogy mit láthatott arcomon, amit mulatságosnak talált.

Nem mentünk túl mélyen a fák rengetegébe, még látszott messzirõl a tábortûz fénye. A csillagok fénye szinte bevilágított mindent.

Lootah elengedett és felém fordul. Elég világos volt, hogy kivegyem alakját a fák között, viszont ahhoz, hogy arcát is lássam, messze ált. Ragadozó testtartással tornyosult elõttem, majd közelíteni kezdett. Lépte lassúak, megfontoltak voltak, mint a vadásznak, ki áldozatát igyekszik foglyul ejteni.

Nem féltem tõle, mégis minden egyes mozdulatánál én hátrafelé tettem egy lépést, egészen addig, míg hátam egy fa törzsének ütközött. Nagyot nyeltem és a felém közelítõ fiúra tapasztottam szemei.

Fogalmam sincs hogy mi vezérelt, melyik istenség küldte a jelet, hogy mit cselekedjek, de egyik kezemet önkénytelenül is vállára simítottam, aztán másikat is és úgy húztam magamhoz közelebb. Bár nem kellet húznom, ragadozóként vette rám magát.

Ajkai veszedelmesen kezdtek közelíteni enyémhez, míg össze nem értek teljesen. Abban a pillanatban, mikor találkoztak, hatalmasat dobbant a szívem és még többet akartam Lootah érintésébõl. Nyakát körbefontam karjaimmal, hogy esélye se legyen eltávolodni tõlem, de mozdulatai azt sugallták nem is akar. Megragadta combjaim, felemelt, és hátamat olyan erõvel préselte a fának, hogy szinte fájt.

Csókunk egyre hevesebbé vált, résnyire nyitott ajkaimon keresztül nyelve utat tört magának, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni.

Nyelveink vad tánca sóhajokat csalt ki torkomból és szinte követelõzve kaptam ajkai után, mikor lassan eleresztett és leengedett a földre.

Résnyire tátott szájjal figyeltem, kezeim még mindig nyaka körül fonódtak össze. Teljesen elbûvölt az elõbbi esemény.

Mikor sikerült magamhoz térnem, elmosolyodtam magam. Vetettem egy huncut pillantást Lootah felé, majd karjai közül kibújva megiramodtam a sátrak felé. Mikor észrevettem, hogy nem követ visszakiabáltam neki.

Sziszegve tûrtem anyám ténykedését a hátam mögött. Hosszú ujjait leengedett hajam között végighúzta újra és újra, a mellettem lévõ edénybe nyúlt, a fekete pépszerû anyagba mélyesztette ujjait, majd a hajamra kente.

- Minek ez? – morogtam egy újabb hajhúzás után. Nem szerettem, mikor minden évben egyszer édesanyám nekiesett a vörös hajamnak, s a környezõ bokrokról való sötét színû bogyókkal megközelítõleg feketére mosta azt. Egyrészt, valaki teljesen másnak kellett lennem, másrészt ez azt jelentette újra összegyûltek a törzsek a szent ünnepekre, s nekem megint a sok ember között kellet bolyonganom „feleség keresés” feladattal.

- Azért, hogy találj magadnak egy kedves kislányt, aki majd annyira szeretni fog téged, mint én – cirógatta meg maszatos ujjaival arcomat, míg én morcosan magam elé néztem, majd kézfejemmel letöröltem a büdös maszlagot arcomról. – S ha meglátja a vörös hajadat, csak még jobban szeretni fog téged. Te meg majd összekötöd vele az életedet, felállítod a sátrunk mellett a sátratokat, együtt fogtok élni, gyerme…

- Mikor lesz kész? – vágtam közbe a szokásos monológjába, ami a családbõvítési terveirõl szólt. Valahogy mindig éreztem, hogy ezt a nagy álmát nem tudom egyhamar valóra váltani. Nem tudtam sohasem olyan könnyen szóba állni bárkivel is, a nevetgélõ, csapatban járó, férfiváró lányokkal meg végképp nem.

Valljuk be õszintén: õk sem velem. Állításuk szerint olyan voltam, mint egy medve, morogtam mindenre. Bár néhányan a ravasz róka jelzõt használták rám hajszínem, no meg a kapcsolatteremtési feladatok kibúvásában jeleskedõ ötleteim miatt.  Nem tehettem róla, vagy ha mégis nem állt szándékomban változtatni a dolgokon. Mindenkinek jó volt így, egyedül édesanyám áhítozott számomra egy asszonyt.

- Kész van – hajolt elõre, majd csókolt orcán, mintha még mindig gyermek lennék. – Bár bevallom õszintén Lootah, én bánom, hogy a tûz színû hajadat nem hagyhatjuk így.

- Te meg én vagyok egyedül így vele – bontakoztam ki gyengéd ölelésébõl. Nem szerettem, mikor megsajnált. Végtére is, én csak egy nyûg voltam a nyakára, s ezt szívesen hangoztatták a törzsbeliek. Természetesen csakis a hátam mögött, összesúgva. Édesanyámat ez sose zavarta, mindig mosolygott és azt hangoztatta, ha én elégedett és boldog vagyok, akkor õ is. Csak az volt a baj, hogy én sose voltam elégedett és boldog így…

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

Az egész törzs útra kelt a szent hegy lába felé. Anyám a kicsikkel sétált apámmal együtt, én pedig tarka kancámon lovagoltam a többi harcos mögött. Semmi esetre sem közöttük, nem szerettem a kioktató hangnemükkel elõadott dolgaikat hallgatni. Voltak tõlem ügyetlenebb harcosok is a csapatban, azonban elõszeretettel kötöttek néhanapján belém, csak úgy.

Nem egyszer volt olyan, hogy verekedésbe fajult a csúfolódásuk, s az idõsebbek fogtak le minket, hogy komolyabb dolog ne legyen belõle. Aztán apám meg elkalapált az íjával, hogy lehetne több eszem is… Könnyû volt azt mondani, mikor édesanyámat is a nyelvükre vették. Sose meséltem el rendesen mi történt, sokszor értelme sem volt.  Könnyebb volt csendben tûrni, ahogy az íj széle lecsapott, mintsem hosszú, bonyolult, érzelmekkel teli beszélgetésbe bonyolódni.

A nagy törzsi ünnepségekben egyedül azt szerettem, hogy azt csináltam az egy hét alatt, amit akartam. Különösebben senkit se érdekelt, ha egésznap az erdõben bóklásztam, csak a szertartásokon ott kellett lennem. Bizonyos szinten még azokat is szerettem, a sámánok különleges képességei lenyûgöztek. Egészen biztos voltam abban, ha a vadászatban nem jeleskedtem volna olyan jól, a sámánunk munkássága kötött volna le. Õt még valamelyest kedveltem is, ahogy õt is érdekelte mi van velem. Bár õszintén ennyiben ki is merült az ismeretségünk.

Mindig is érdekelt miért gyûlt össze az a sok ember az ünnepségre. Persze, fontos volt mit gondolnak a szellemek, mit értenek meg belõle a sámánok és mit hajlandóak elmondani belõle. Máskor nem láttuk a többi törzsnek tagjait, ami engem egyáltalán nem zavart. Anyám szerint viszont fontos volt, hogy az ünnepség alatt együtt legyen az egész család, a törzsek és úgy hallgassák a jövõ kifürkészhetetlen darabkáit, amivel megajándékoznak minket a szellemek. Emellett a folyóvölgyi törzsnél volt édesanyám nõvére, férje s négy gyermekük. A legidõsebb lányuk tõlem egy-két évvel volt idõsebb.

- Látni akarom õket, Lootah – mondogatta mindig édes mosollyal az ajkán anyám. – Õk is a családom része. Ahogy a tiédé is – nézett rám komolyan, amitõl mindig libabõrös lettem. Nem, õk nem voltak a családom része. Talán testvéreim igen, de õk se teljesen. Nem egy volt az apánk, szerencséjükre. Szerettem mindegyik kis rakoncátlan gyermeket, csak… Anya volt egyedül nagyon közel a szívemhez, s úgy éreztem ezen soha senki sem fog tudni változtatni.

Ez az érzés erõsödött bennem, mikor megérkeztünk a szent helyre, s a tábortûz mellett ücsörögtünk. A nagy család együtt volt, új tagokkal is bõvült én pedig egyáltalán nem találtam közöttük a helyemet. Ezt anyám is látta rajtam, sokszor vetett felém aggódó pillantásokat, mintha csak arra várt volna, hogy kitörjek egy farkas üvöltésbe kínomban. Sajnos nem álltam tõle messze... Végezetül elhatároztam magamat, hogy körbejárom a nagy tábort.

- Hová mész, Lootah? – szólt rám rögvest apám, mire én felsóhajtottam. Nem szerette, ha otthagytam a családi kört idõ elõtt. Állítása szerint emiatt a kicsik is hamarabb szabadulni akartak tõlük, amin nem csodálkoztam.

- Sétálni egyet. Körbe szeretnék nézni, ha nem bánod – feleltem, miközben úgy figyeltem szigorú ajkát, mintha tõlem várta volna

- Tudod mikorra kell visszajönni – mosolygott rám szelíden anyám, majd újra az ölében ücsörgõ húgomra terelõdött figyelme. Õ már rég feladta, hogy visszatartson az õrült dolgoktól. Valamilyen szinten szerintem még õrült is, hogy csak sétálni megyek. Legalábbis csak annyi volt tervbe véve részemrõl.

Rengeteg ember gyûlt össze, a törzsbeliek próbáltak egy helyre letelepedni. Jobb volt az ismerõs arcok között járni és kelni, mint ismeretlen, ámbár törzsbeliekkel együtt lenni. Nekem mindegy volt, hisz egy idegen is ugyanannyit tudott rólam, mint a törzsbeliek. Semmit. Ebben én is hibás voltam, mert csak azért se akartam senkivel se igazán jó kapcsolatot kialakítani, de azt hiszem egy kis biztatással és… és egy kis igyekvéssel engem is be lehetett volna törni. Nehezen, de igen.

- A Néma, a Néma! – szaladt el mellettem egy csapat gyerek, egyenesen egy nagydarab, kedvesen mosolygó férfihoz. Az elõzõ ünnepségen is ott volt, emlékszem anyám külön figyelmeztetett legyek vele türelmesebb. Igazából nem volt vele semmi bajom, a gyerekekkel remekül eljátszott. Ajkához emelte csontból készült sípját, majd rázendített. A gyerekek rögvest örömittas sikolyokba kezdtek. Igaz nem beszélt a férfi, ezért is becézték Némának, azonban a kis csontsípon úgy tudott játszani, mint más nem. Kinek mit adtak az istenek…

Egy darabig elnézegettem boldog körüket, de aztán csak úrrá lett rajtam a magány fékezhetetlen érzése. Jobbnak láttam otthagyni az addigra utat torlaszoló gyerekseregletet otthagyni, azonban ezt csakis úgy tudtam megtenni, ha átvágtam rajtuk. Felsóhajtottam, megigazítottam nadrágomat s neki is láttam a nehéz feladatnak.  A sípszó töretlenül szólt, a gyerekek sikongattak. Próbáltam egyikkõjükre se rálépni, vagy meglökni. Már majdnem kijutottam a gyerekgyûrûbõl, mikor szembõl egy alak figyelmetlenül nekem jött. Teljesen mellkasomnak csapódott, úgy fogtam meg a két vállánál fogva s toltam hátrébb.

Az ütközéstõl még kicsit kába volt, hozzám képest szinte szaladt a gyerekek között. Felelõtlen – ez jutott rögtön az eszembe. Felemelte a fejét, majd egyenesen a szemeimbe nézett. Bennem rekedt a levegõ, ahogy az addig ismeretlen zöld színben pompázó szempár rám nézett. Mikor rájött, hogy beleütközött valakibe döbbenten nyitotta még nagyobbra gyönyörû szemeit, majd zavartan kibontakozott a kezeim közül. Mindketten döbbenten vizslattuk a másikat.

Fekete haja kiengedve a vállára omlott, alacsonyabb volt tõlem, vékony, karcsú. Mégis az arca és a gyönyörû szemei, amelyek kíváncsisággal vizslattak teljesen rabjaivá tettek. Hirtelen jött mérgem rögvest elpárolgott, pedig már a nyelvem hegyén voltak különféle kedves szavak hozzá. Egy valamit sajnáltam, hogy meleg felsõruházata teljesen eltakarta elõlem mellkasát. Én nem fáztam, anyám szerint erre a forró vérem is rásegített, de õ biztosan nem így volt vele…

A sípszó túl közelrõl szólt, a gyerekek felkacagtak, mire én értetlenül jobbra fordultam. A Néma nekünk játszott. Nekem és a leánynak, aki kipirulva szembesült a helyzettel. Arcomra kiült a mérgem, ajkamra gúnyos mosoly kúszott. Kicsit oldalra fordítottam fejemet, kezemmel meglapogattam a Néma mellkasát, aki addigra abbahagyta a szerelmespároknak szóló játékot. Zavartan hátrébb lépet, majd elkezdett hevesen bólogatni. Biztos voltam benne ezzel akarta kifejezni a sajnálatát, ami addigra már nem érdekelt.

Megragadtam a leány csuklóját, durván, majd indultam tovább, amerrõl jött. Értetlenül lépdelt utánam, hátra-hátranézett az újra kacagásba kezdõ gyerekseregre. Nem szólt hozzám, én se hozzá s én meg se álltam, míg a gyerekek éneke és a sípszó el nem halkult végleg. Akkor aztán elengedtem szerencsétlen csuklóját, s remegõ kézzel támaszkodtam neki az egyik közeli fának. Nagyon megviselt a dolog, hogy a Néma meglátta rajtam azt, amit nem kellett volna. Aztán ott volt a tény, hogy magammal rángattam õt is…

- Sajnálom – motyogtam lehajtott fejjel. – Biztos kényelmetlenül érzed magad… - emeltem fel a fejemet, majd kezdtem el a fa törzsének mintáját nézni. A szemem sarkából láttam, ahogy tagadóan megrázta fejét, majd kedvesen rám mosolygott.

- Nem történt semmi. Azt hiszem még köszönettel is tartozom, mert olyan helyre hoztál, ahol nem találnak meg. – Furcsállva fordultam felé. Egyrészt, amit mondott nem illett az általam alkotott képbe a másik pedig, a hang, amit magából hallatott egyáltalán nem volt lányos. Különösebb képen ez se zavart, hisz volt a törzsünkben egy ritka férfias hangú asszony. Csak ugyebár az a fránya elvárás…

- Kik? – bukott ki belõlem a kérdés eléggé bambán, aminek egyáltalán nem örültem. Remek bemutatkozás volt…

- Nem nagyon szeretnék róla beszélni – fordította el fejét zavartan, amire én a fejemet a fának döntöttem.

- Értem – hagytam rá. Addigra összeszedtem magamat annyira, hogy végre elengedtem a facsemetét s kihúztam magamat. A szél kiáltásokat hozott, valaki nevét zengték töretlenül. Zöldszemû társam fülelt, arcéra kiült mennyire nincs ínyére a dolog. Zavart pillantást vetett rám, ajkára sajnálkozó mosoly kúszott.

- Nekem most búcsúznom kell. Engem keresnek s jobb, ha magamtól megyek. Azért még egyszer köszönöm a mait.

- Mégis mit? – mordultam rá, mire döbbenetemre szívbõl rám mosolygott.

- Az élményt… azt hiszem. Remélem még találkozunk – válaszként csak mordultam, pedig hasonló dologban reménykedtem szívem legmélyén. Egészen addig nem mozdultam a fától, míg szaladó alakja el nem tûnt a tömegben.

Miután visszamentem a családomhoz, szedelõzködhettünk újra, ugyanis az összes kis törzs fõnöke összegyûlt a nagy tábor közepén, hogy bemutassa mind a családját. Itt persze az volt a lényeg, ki rendelkezett a legerõsebb fiúval, amivel mindenki tisztában volt. Unott ábrázattal dõltem neki az egyik sátornak, amit apám rögvest szóvá is tett, de nem volt az a szellem, ami rábeszélt volna, hogy leüljek. A tömegben a zöldszemût kerestem rendületlenül, hátha ráakadok.

Elõttem tanácskozás ment a családokról, de mégis mintha mindenki várt volna valamire. Valamire, amirõl nekem újra semmi fogalmam nem volt. Aztán mikor az utolsó törzsfõnökre került a sor, a legidõsebbre és legbölcsebbre a tömegen izgatott morajlás lett úrrá. Engem ez egyáltalán nem érdekelt, még mindig nem találtam a délutáni leányt, aki annyira felkeltette az érdeklõdésemet.

- S õ itt a fiam, Ajay. Az egyetlen gyermekem, a reményem s örökösöm – mutatott egy csenevész kölyök felé, aki egy kis ösztökélésnek hála kilépett a fényre. Épp akkor néztem oda, s azt hiszem, amit akkor láttam, szíven ütött.

A zöldszemû leányzó állt ott. Az a zöldszemû, akit én annyira kerestem. De annyira volt leány, mint én, amitõl a szívem kétszer olyan hevesebben kezdett el verni. nem hittem a szememnek, a szavaknak, semminek. Nem lehetett fiú… Bár miért is ne? Nem láttam vizelni, csak a lányos alakját láttam.

- Lootah! Miért vágsz ilyen bamba képet? – érdeklõdött húgom, mire én lenéztem rá.

- Mi?

- Hagyd a bátyád, kicsim. Azt hiszem nagyon a gondolataiba mélyedt – húzta anyám a kicsit ölébe, majd felmosolygott rám. Sajnos azonban az a mosoly nem oszlatta el bennem a kétség ködét, miszerint egy csenevész kölyök tekintete égett elmémbe…