Karakter: Daniel J. Fennel
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
Reggel fél hét. Minden nap pontosan ebben az időpontban kelek, és oly annyira megszoktam már, hogy nem is kell ébresztőóra. Persze… hétvégenként eléggé nagy a kísértés, hogy már csak azért is bekapcsoljam a mobilomon az ébresztőórát, hogy a mellettem fekvő lusta, trehány disznó is fölébredjen ebben az időpontban, de sajnos kipróbáltam már, mikor összeköltöztünk velük, és semmi hatása nem volt. Ez az idióta, a zenére csak fölmorrant, és a másik oldalára fordulva, aludt tovább, hiába állítottam be a számára legidegesítőbb zenét, a komolyzenéim egyikét. Nem érdekelte. Én bezzeg az első időkben alig tudtam elaludni a fülhallgatójából üvöltő zenétől, még szerencse, hogy most már nem hallgat éjjel zenét, csak egész nap, de akkor lehetőleg minél messzebbről kerüljük egymást.
Utálom ezt a kis rohadékot. A többiekkel még nem is lenne bajom, kivéve Phoebe-vel, aki szerintem, és testvéreim szerint is, egy kis liba, ha azok meg nem idegesítenék szegény tesóimat. Nem értem apánkat… el nem tudom képzelni, hogy mégis mivel lőhette be magát akkor, amikor feleségül vette azt a nőszemélyt, és össze nem költöztette ezt a két, teljesen különböző családot.
Kikászálódok az ágyból, és szépen bevetem, mint minden egyes reggel azóta, hogy egyedül tudom csinálni. Azelőtt mindig anya segített benne, emlékszem, mikor közösen ágyaztunk meg, meg mindent együtt csináltunk. Aztán… meghalt, ráadásul az én hibámból. Még mindig álmodom arról a borzalmas pillanatról, főleg azóta, hogy apa lecserélte anya emlékét valami gimis, volt szerelmére, akinek ilyen neveletlen és kontrollálhatatlan kölykei vannak, akikkel lehetetlenség együtt élni. Persze, nincs nekem semmi bajom Helennel, csak a gyerekeivel, de velük töménytelen mennyiségű.
- Jó reggelt – köszöntöm apáékat, akik szinte figyelemre sem méltatnak idegesítő turbékolásuk közepette. Persze, értem én, hogy szerelmesek, friss házasok, de könyörgöm! Van kilenc gyerekük, akik közül egyedül én vagyok érettnek mondható egyedül, de ezzel persze nem foglalkoznak. És, ha megrontják a kicsik lelkületét?
Na, jó, azt nehezen tudnák, csak baromira zavar engem. Tudom jól, hogy nem így van, de úgy érzem, mintha apa megcsalná anyát, és anya emlékét. Mindenhol azt olvasom és hallom, hogy a halott szülők emlékét el kell engedni, meg hogy az életben maradt szülőnek élnie kell az életét, újra szerelmesnek kell lennie, blablabla, de biztos vagyok benne, hogy azok, akik ezt mondják és írják, nem álmodnak majdnem minden éjszaka szeretett anyjuk haláláról.
- Ó, jó reggelt, neked is! – csicsergi Helen, amire csak megforgatom a szememet. Már háttal állok nekik, így nem láthatják, apa ki is akadna. Ő azt akarja, hogy mi mindenkivel jöjjünk ki, szeressünk mindenkit, és a ház legyen olyan, akár egy tökéletesen fegyelmezett hadihajó, ahol az együttműködés érdekében mindenki azt teszi, amit tennie kell. Na, igen… de vajon mit csinálnak a tengerészetnél azokkal a katonákkal, akik rendetlenkednek, és nem hallgatnak a felettesük, feletteseik utasítására? Hadbíróság elé állítják, megbüntetik, majd többszöri visszaesés után, kirúgják őket. Akkor meg mégis miért nem lehet ezt itthon is bevezetni?! Hamar megszabadulhatnánk tőlük…
- Daniel, mi most elmegyünk bevásárolni, nem tudom, mikor jövünk haza, de addig te vagy a főnök – mondja apa, mire bólintok, hogy értem. – És nehogy arra kelljen hazatérünk, hogy ég a ház, vagy hogy már megint úszik a festékben, szemétben, és a kitépett hajakban, mint a múltkor, világos? – néz rám komolyan, és látom a szemeiben, hogy még így is dühöng amiatt a nap miatt, hogy csak visszagondol rá. Helen csak lágyan elmosolyodik, és átöleli apát, amitől ismét turbékoló gerlepár módba kerülnek. Eléggé idegesít a dolog, de nem akarom megszólni őket, hiszen ha apának ez így jó, akkor maradjon a mostohaanyám, csak a kölykeit küldené már el egy átnevelő táborba! Kimegyek a konyhából, és a falnak dőlve kifújom magam, még mielőtt elkezdődne a diliház-effektus, a rohangászó, visítozó, kiakasztó mostohatestvéreim miatt.
Már dübörög is le drága, újdonsült húgocskám, aki egy fintort nekem vágva, berobban a konyhába. Inkább a saját, szeretett húgom szobája felé veszem az irányt, hogy ha már nincs ott egyik mostoha tesó sem, legalább egy pár percet nyugalomban tölthessünk, kettesben.
---*---*---*---
- Legalább ablakot nyithatnál! – morranok föl, ahogyan belépek Jay-jel közös szobámba, mivel Phoebe érkezte miatt ki vagyok űzve húgom szobájából. Jay csak egy ugyanolyan fintorral, mint amilyen a húga vágott nekem, rám néz. Mi van, ezek egymásról másolnak, vagy csak szerény személyem ezt váltja ki belőlük?
- Akkor kirepülnél rajta, és többé vissza se jönnél? – kérdezi rettentően frappánsan, ahelyett, hogy kinyitná azt a nyomorult ablakot. Most én nem válaszolok neki, hiszen ez a hülyeség, ami szokás szerint kibukik a száján, nem is érdemel semmiféle lereagálást, és inkább összetolt asztalaink közül, a sajátomhoz lépek. Ahogyan az ő térfelére pillantok, szinte már hányás közeli állapotba kerülök, olyan szinten található ott mindenféle, oda nem illő dolog, mint például a nem tudom, hány hetes, már-már mászó pizza szelet. Undorító.
Kezdem úgy érezni, hogy a saját cuccaimhoz sem jó már hozzányúlni, ki tudja, milyen gusztustalansággal fertőzte meg pedánsan tartott dolgaimat. Viszont, sajnos muszáj átnéznem még hétfő előtt a listámat, hogy miről kell majd beszélnem a diákgyűlésen, hogy ezeket még az iskolai sí tábor előtt el tudjuk intézni, hogy ne ott, vagy ne fél nappal előtte kelljen.
- Mi lenne, ha a kétes állagú kajáidat nem folyatnád át hozzám? – nyúlok hozzá egy kevésbé visszataszító, csak kicsit barnuló banánhoz, ami három teljes centivel átlógott az én térfelemre az ő veszélyes hulladékkal telepakolt feléről.
- Kísérletet folytatok, kíváncsi vagyok, meddig tud mászni magától – pislog felém vigyorogva az ágyáról. – Addig már eljutott. – Kac-kac-kac, nagyon vicces. Röhög még a már nemlétező féregnyúlványom is.
Undorodva dobom be az asztalaink mellett tartott kukába azt a rohadt banánt, és egy nagyot sóhajtva ráveszem magam arra, hogy leüljek az asztalom előtti székbe, és elkezdem a lista pontjainak, és a mellettük levő érvek memorizálását. Csak fél füllel hallom Jay stréberezését, és inkább le sem reagálom, inkább kinyitom az ablakot, ha már ő nem volt erre képes. Háh… egy széllökés szétteríti a firkálmányait az ágyon heverő alakján, amit meg is érdemel, viszont nem jut időm még egy kárörvendő szájhúzásra sem, máris berobban a két legkisebb testvérünk egy doboznyi játék katonán vitatkozva, és hamarosan idősebb húgaink is látogatást tesznek nálunk, hogy bemutassák, mégis milyen szépséges hisztiket le tudnak vágni a lányok, egyetlen nyavalyás hajszárító miatt.
- Heh… Gyerünk főnök, tegyél rendet! – Én is szeretlek, hogy fulladnál bele a festékjeidbe!
---*---*---*---
Helen és apa végül sikeresen hazaértek, és mivel a házban a káosz helyett én uralkodtam, mehetek is a sportközpontba, megvenni pár dolgot a közelgő sí táborba, de persze, csak miután elköltöttünk egy közös, nagy családi ebédet. Mondhatom, csodálatosan kulturált egy étkezés volt, mint mostanában minden egyes közös étkezés…
Sajnálatos módon, nem csak Claire jön velem, hanem a két idősebb mostohatesónk is, ugyanúgy, ahogyan a sí táborba is, ahol természetesen az a két idióta snowboardozik, mi viszont maradunk a síelésnél. Ki is akadnék, ha valaki egyetlen egy deszkát kötözne csak a lábamra… Nem, maradok a viszonylag biztonságosabb síelésnél. Az nekem éppen elég adrenalint termel, nem kell több.
- Hé, Jay! – hallom meg a világ legdrágább öccsének egyik haverjának a hangját, mire az oda siet hozzá. Jobb is, legalább annyival kevesebb időt kell vele töltenem. Hamarosan meglátok egy ismerős, hosszú barna hajat, aminek tulajdonosa egy eszményi testtel, és édesen éles ésszel megáldott lány, Britney. Clairre csak egy pillantást vetek, meg sem kell szólalnom, hogy hová akarok menni, szúrós szemeiből kikövetkeztetem, hogy ő is látja, ki keltette föl a figyelmem. Gyorsan el is húzok a közeléből, nem akarom ismét meghallgatni szentbeszédét, ugyanis párszor már elmondta, hogy szerinte valami nem stimmel ezzel a csajjal. Olyanokat mesélt róla, hogy több fiút is szédít egyszerre, meg hogy folyton szívatja a többi csajt, elveszi a lányok barátait, aztán ejti őket, meg ilyenek, de biztos vagyok benne, hogy csak a féltékenység beszél belőle, mert ő még több srácnak jön be, mint az én pici hugicám. Imádom Clairt, de nem tudom elhinni, hogy Britney ilyen lenne, hiszen én teljesen másmilyennek ismertem meg. Ő kedves, szellemes, ráadásul okos is, nem hiába van benne a diáktanácsban.
- Szia! – köszöntöm, mikor utolérem a bolt sícuccokat árusító egyik sorában. Mosolyogva fordul hátra, és mikor meglát engem, ő is boldogan köszönt, és két puszit ad az arcomra. Remélem, nem látszik arcomon, hogy elpirultam, mert érzem, hogy melegség kúszik föl arcomra. Nem tenne jót a híremnek, ha valaki megpillantana vörös fejjel…
Kicsit zavartan pillantok oldalra, ahol megpillantom újdonsült tesómat, akin mintha a féltékenység jeleit venném észre, de nem foglalkozom vele, hiszen velem beszélget a suli legszebb csaja, ráadásul nem csak beszélget, hanem flörtöl is. Csavargatja a haját, nevetgél, és közben meg-megérinti a karomat. Jó érzés vele lenni, örülnék, ha a táborban kicsit több is lehetne közöttünk, mint barátság.
- Szia, Britney! – hallom Jay hangját magam mögött. Már csak ez az idióta hiányzott, de tényleg… Basszus, hogy nem lehet egyetlen perc nyugtom sem tőle!
- Hello, Jay! – mosolyog vissza Britney a hátam mögött álló fiúra, mire a mellkasomnál valami furcsa szúrásszerű érzést figyelek meg. Jól van, na! Én is lehetek féltékeny, nem igaz? Még ha tudom, hogy ezerszer jobb vagyok ennél a kis falfirkázó idiótánál. Lehetséges, hogy vannak olyan lányok, akiknek bejön ez a stílus, de persze nagyon reménykedek benne, hogy Britney nem ilyen lány. De hát hogy is lehetne ilyen aggyal, és stílussal?
- Eljössz megnézni velem a deszkákat? Vannak nagyon tuti új modellek! – vág bele teljesen érzéketlenül eddigi beszélgetésünkbe, mire úgy tűnik, Brit máris elfelejt engem, és lelkesen bólogat, hogy naná, hogy elmegy. Aztán végül csak eszébe jutok én is, mert rám pillant, és bocsánatkérően elmosolyodik.
- Jó szórakozást! – morgom, bár próbálom kulturáltan tenni ezt, és meg is van a jutalmam: egy ölelés Brittől. Na, ezért már megérte elfogadónak lennem, és nem leállni vitatkozni azzal az idiótával. Végül is, Brit nem a barátnőm, vagy ilyesmi, hogy megmondhassam, mit tehet, és mit nem, sőt, még ha az is lenne, akkor sem tehetném. Talán javaslatot tehetnék arra, hogy ne barátkozzon ilyen idiótákkal, de nem mondhatnám meg neki, hiába látnám őket legszívesebben teljesen máshol, semmint együtt.
Morcosan figyelem, ahogyan elhúznak a snowboardokhoz, és lelkes fecsegésbe kezdenek. Mivel nem akarom, hogy az legyen, hogy kihallgatom őket, na, meg amúgy is kell pár új felszerelés a sí táborba nekem is, ezért inkább a sí cuccokhoz sétálok, ahol Clair már vár.
- Na, mi van, csak nem ott hagyott az a liba? – kérdezi gúnyosan, mire még mérgesebb leszek. Hiába a testvérem, hiába szeretem őt, nem engedem, hogy lelibázza! Teljesen érthető a tette, hiszen én nem snowboardozok, ő viszont igen, biztosan valaki olyannal akarja nézegetni őket, aki ért hozzájuk, még ha az olyan egy idióta is, mint Jay.
- Ne hívd így! Mit ártott neked, hogy ennyire utálod?! – vonom kérdőre ismét, mert az nekem nem elegendő, hogy flörtöl más fiúkkal. Clair lány, biztos csak teljesen félreértette a történteket, és csak azt látja mindig, hogy a fiúk nem bírják visszafogni magukat. Megértem, hiszen kedves, aranyos, és gyönyörű.
- Már ezerszer elmondtam! Nem bízok benne, és tudom, hogy csak kihasznál téged is, és minden más srácot is. De tégy, amit akarsz! Engem nem érdekel! – fújja föl az arcát, és idegesen itt hagy engem. Ebbe meg mi ütött? Ennyire még sohasem akadt ki…
Ja, vagy úgy… Mikor megpillantom a hátát borító rózsaszín festéket, már nem is csodálkozom, hogy ilyen ideges. Mivel apa, és Helen kitalálták, hogy csak együtt jöhetünk, és együtt mehetünk haza, nem mehet Clair haza, lemosakodni, itt lenni meg… Ó, basszus, szegény. Már rohadtul elegem van ezekből az idiótákból, akiknek nincs jobb szórakozásuk, csak elcseszni az életünket.
Ez ellen muszáj lesz tenni valamit!
---*---*---*---
- Ki kell valamit találnunk ellenük! Ez így nem maradhat – fortyog mellettem ülve Clair. Három kisebb testvérünk egyetértően bólogat, és ők is arra gondolnak, amire mi: több olyan eset nem lehet, mint a mai.
Nem volt elég Phoebe-nek, hogy Clairt megalázta a rózsaszín festékkel, gyalog kellett hazamennünk, ugyanis mindannyiunk bicikli kerekét kiszúrták azok a kis görcsök. Ők bezzeg hazasuhantak, és előadták apáéknak, hogy nem tudják, hogy történhetett, de kilyukadtak a kerekeink, és mikor hazaértünk, és bepanaszoltuk volna őket, nem hittek nekünk. Apa képes volt, és letorkollt minket, miszerint a mi drága testvéreink képtelenek volnának ilyen gonoszságra, és hogy miért nem vigyáztunk rájuk jobban.
Ránk volt mérges azért, mert új kerekeket kell vennie nekünk, mert erre már nem volt pénzünk a sífelszerelések miatt, ők meg megúszták egy ejnye-bejnyével, amiért nem vártak meg minket, pedig Helenék még mondták is, hogy együtt kell hazajönnünk. Az meg, hogy Claire háta rózsaszín festékes lett Phoebe miatt? Történetesen csak egy aprócska baleset volt, mert nem figyelt az a liba.
Hogy a francba csinálják, hogy mindent, MINDENT megúsznak?! Ez egyáltalán nem mehet így tovább!
- Ki kell valamit találni, hogy elhúzzanak innen a picsába, lehetőleg a drága új anyucinkkal együtt. Nem mintha lenne vele bármi bajon, de a szabadszelleműsége miatt soha nem tudnánk megszabadulni csak a kölykeitől – morgom egyetértően. Persze… egy katona suli mindent megoldana számukra, legalább megtanulnának viselkedni is, de mint említettem, Helen szabadelvű nevelése miatt sem a katona suli, sem a bentlakásos nevelőintézet nem jó opció számukra. – Apa meg úgyis talál majd valaki mást helyette, hiszen… - …hiszen anya helyett is képes volt találni valakit. Gondolom, de nem teszem hozzá a mondatomhoz, mégis, úgy tűnik, mindannyiunk tudja, hogyan is értettem a befejezésemet.
- Hiányzik anya! – sírja el magát Ethan, mire mindannyian körül fogjuk, és átöleljük. Szegény kicsi öcsikém… Ő nem is tölthetett valami sok időt anyával, mégpedig miattam. Ha nem lettem volna olyan bolond, és nem kezdek el ejtőernyőzni… soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak.
Főleg akkor nem, ha ezek a barmok továbbra is itt maradnak a nyakunkon.
- Tehát akkor Helent kell elüldözni, és akkor egyből mennek is vele a kölykei – foglalja össze végül Clair, mikor kiengedjük egymást ölelésünkből. Nem szólalok meg, csak egyetértően bólogatok. Clair arcán elgondolkozó arckifejezés jelenik meg, és tudom, hogy valami nagyon nem tetszőt, mégis jó ötletet fog mondani, hiszen csakis ilyenkor szokott megjelenni ez a kifejezés az arcán. Sokan nem is gondolnák, hogy a húgom milyen okos tud lenni, hiszen mint mondtam, csak ilyenkor jelenik meg az elgondolkodás az arcán, amúgy ha gondolkodik, nem látszik semmi sem rajta, pedig van esze, és használja is. Ó, de még mennyire. Okos kis húgocskám van nekem. – Viszont… mi nem tudjuk, hogy mivel lehet őt kikergetni a világból. A Tábornoknak tudjuk a gyengéit, de Helennek…? Mármint azon kívül, hogy rühelli a rendet, és a szabályokat. Nem is értem, hogy tudott két ennyire különböző ember összejönni, még akkor sem, ha elvileg az ellentétek vonzzák egymást – kezd el hadarni, mint mindig, mikor a szerelem-téma kerül szóba. Nem szólok közbe, csak megköszörülöm a torkomat, és felhúzott szemöldökkel jelzem, hogy jó lenne, ha a lényeget mondaná. – Bocsánat. Szóval, a lényeg, hogy mi egyedül nem tudjuk megcsinálni. Ezért kell összefogunk a kis görcsökkel, egy nagyobb közös ellenség ellen, hogy aztán vigyorogva mondhassunk búcsút egymásnak – fejezi be ötletét, én pedig képletesen, és majdnem szó szerint is a falba verem a fejemet.
Hogy tudtam, hogy valami ilyesmit fog kihozni belőle…
- Ne már! – kiáltanak föl a kicsik, és rám néznek, hogy ugye Clair nem gondolta ezt komolyan.
- Pedig, higgyétek el, nekem fáj a legjobban beismerni, de igaza van – húzom el a számat, ahogyan végig gondolok minden más lehetőséget, de nem találok egyetlen olyan megoldást sem, ami mindenki számára kényelmes lenne. A cél érdekében mindent, nem igaz?
- Ó, ne már! - nyög föl mindenki, hát még, mikor Jay kopogás, meg minden nélkül besétál a szobámba. Na jó, a közös szobánkba, de igazán lehetne benne annyi tapintat, hogy kopog, vagy legalábbis dübörög, ahogyan lépked. De persze ezt nehéz lehetne elvárni egy ilyen IQ-nullától, mint ő.
- Jay, ide hívnád a testvéreidet? – kérdezi Clair egészen kulturált hangon, az ajtó előtt megtorpanó sráctól.
- Na, mi van, úgy döntöttetek, engedtek a nyomásnak, és végre lehetnek saját szobáink? – gúnyolódik.
- Nem, viszont szeretnénk veletek megbeszélni valamit – vágok közbe, még mielőtt Ethan fölfortyanna, hátha így hamarabb túljutunk az egész dolgon, és végre, még a sítábor előtt, mehet mindenki amerre csak akar, és soha többet nem kell találkozunk, hacsak valami iskolai hülyeség miatt nem, de azt meg ki lehet már úgy bírni, ha az embernek nem úgy kell gondolni ezekre a kis rohadékokra, mint mostohatestvér.
- Mégis mit? – húzza össze gyanakvóan a szemeit Jay.
- Az ovis ünnepi előadást, amit a deszkáid fognak előadni – na, vajon?! Azt, hogy hogyan intézhetnénk el azt, hogy soha az életben ne kelljen többet látnunk egymást, anélkül, hogy kiszúrnánk a szemeiteket – húzza el a száját Clair, amit meg is tudok érteni. Mégis mi másról beszélhetnénk mi, meg ők? Majd arról, hogy milyen jó egymás tesójának lenni, mi…? Pff, persze.
|
