Õ nincs is most itthon, azóta, hogy megtámadott, nem beszéltünk sokat, alig találkoztunk. Azt mondta anyámnak részeg volt, és bocsánatot is kért tõlem, de én nagyon jól tudom, hogy maximum a düh szállt a fejébe, nem az alkohol. Anyámat viszont sose bántotta még, úgyhogy nem félek itt hagyni, és örülök, hogy elmehetek olimpikon nagybátyámhoz, legyen bármilyen a személyisége. Mégis csak az anyám testvére, olyan rossz nem lehet.

- Ne aggódj ennyit anyám, nem fogok az agyára menni, és világgá menni se a morgolódása miatt. Elég nagy vagyok már, tudok vigyázni magamra. Spártában ilyenkor már bõszen háborúznék – felelem neki, szelíden eltolva magamtól hajamat igazgató kezét.

Mosolyogva biccent, de még Teiresziász is láthatja, hogy nem múlt el az aggodalma… Nagy nehezen mégis utamra enged, én pedig lelkesen pattanok fel lovamra, hogy búcsút intve kivágtathassak a birtokról. Az úton éppen szembejön velem nevelõapám, így némi hezitálás után neki is intek. Rosszkedvûen viszonozza, mintha nem örülne neki, hogy elmegyek.

Nem mintha a barátaim örültek volna, de nem a világ végére megyek, és mindegyikük megérti a helyzetem, na meg tudják, hogy ez remek esély a célomhoz való közelebb jutásra. Nem mindenki tanulhat egy olimpiai bajnoktól.

***

Hosszú út van mögöttem, de végre látom nagybátyám birtokát, így sietségre ösztökélem lovamat, és csakhamar átlépem a kaput. Kissé tanácstalanul pillantok körbe, de szerencsére gyorsan megjelenik elõttem egy ember, talán szolga, és útbaigazít. Lovamat vezetve indulok el a mondott irányba, de rögtön szembe is találom magam a birtok urával.

Rögtön felismerem, hisz le se tagadhatnák a rokonságot édesanyámmal, és nem csak szõke haja, hanem az enyémhez megszólalásig hasonló, kék szeme is árulkodó.

- Üdvözlet otthonomban, unokaöcsém – szólít meg, és felém lép. Hallottam már róla anyámtól, de azért még idegennek mondanám, ráadásul kissé alul van öltözve, ami persze természetesnek mondható, és nekem is meg kell szoknom lassan, fõleg az olimpiáig, ahol ennyi ruha se lesz. – Intézd el lovad, bent várlak majd leendõ otthonodban, és elmondom a tudnivalókat – mondja, és még mielõtt bármit is mondhatnék, besétál a házba.

Tátott szájjal nézek utána, és igazat kell adnom anyának, tényleg nem lehet a vendégszeretetérõl olyan híres.
Vállat vonva fordulok a szolgálója felé, hogy megérdeklõdjem hol helyezzem el a lovamat, és mosolyogva hárítok, mikor felajánlja, hogy megcsinálja helyettem.

- Szeretem a lovakat, és szívesen foglalkozom velük, nem áll sokból ellátni a sajátomat sem – jegyzem meg, és mikor megmutatja a lovak helyét, valóban elintézek mindent magamtól. Utána kevéske cuccomat megfogva, tétován indulok el arra, ahol nagybátyám eltûnt az épületben. Bent vár engem, és mielõtt megszólalhatna, gyorsan elhadarom köszönésem, ami kint elmaradt.

- Örülök, hogy találkozunk bácsikám, és köszönöm, hogy gondjaidba vettél! – darálom le élénken, és felé nyújtom a kezem, amit némi töprengés után, el is fogad egy rázásra. – Anya azt mondta, hogy tudod, de a nevem Thészeusz.
- Teirász- feleli tömören, és elengedi a kezem. Nyitnám szám, hogy folytassam, de megelõz. – Az itt létednek pedig vannak bizonyos feltételei, amiket szeretnék elõre leszögezni.

Kissé megszeppenve túrok a hajamba, de azért bólintok, jelezvén, hogy figyelek. Oké, oké, mogorva, és el kell fogadnom a természetét, de azért remélem nem elvetemült feltételei vannak.
- Elõször is, fogadj szót nekem. Az edzés alatt, és az itthoni élet során is. Ebbe az is beletartozik, hogy ellátod magad. A szolgáimnak megvan a maguk munkája, nem azért élnek itt, hogy extra igényeket elégítsenek ki, úgyhogy remélem nem ahhoz vagy szokva. – Szólalnék meg, de kezét felemelve jelzi, hogy még nem fejezte be, így sóhajtva becsukom a szám. – Remélem tényleg komolyan gondoltad az olimpiát, mert ha csak játékként fogod fel, nincs esélyed, és én se foglak felkészíteni.

- Teljesen komolyan gondoltam! – vágom rá, ezúttal határozott hangot megütve. – Már nagyon régóta az az álmom, hogy részt vegyek rajta, és megnyerjem!
- Helyes, de a határozottságodat és kitartásodat az edzések során is mutasd majd meg – jegyzi meg, majd elindul az egyik folyosón, intve, hogy kövessem.
- Uh… és még anya azt mondta, hogy nem szeret beszélni – motyogom magam elé, majd megszaporázom a lépteim, hogy beérjem.

- Ez lesz a te szobád – áll meg az egyik szobánál, én pedig belépve, lelkesen mérem fel a terepet. Gyönyörû szoba, benti növényekkel, heverõvel és nagy ablakokkal, amik egyenesen a hátul elterülõ gyümölcsfaligetre néznek. – Megfelel?
- Természetesen, elképesztõ! – örvendezek, vidám mosollyal fordulva felé. Elégedetten biccent, aztán elfordul.
- Gyere, körbevezetlek a házban.

Az elkövetkezõ jó félórában, igyekszem mindennek a helyét megjegyezni, még szerencse, hogy jó a memóriám, különben lehet hamar eltévednék egy ekkora birtokon. De az biztos, hogy nagyon szereti, mert egészen eltûnik a komorsága, mikor a gyümölcsösökrõl, a kertrõl, az állatokról, és az épületrõl beszél.
Én pedig örömmel hallgatom, bár tény, hogy még ezt is képes szûkszavúan intézni, de ettõl függetlenül érdekes.

- Remélem megjegyezted, ami fontos – fordul felém a túravégén, én pedig némi töprengés után, bólintok. – Remek, akkor érezd otthon magad, ha lehet, ne kérdezz meg minden lépésedrõl, de a fontosabb dolgokról igen.
- Öh.. rendben – felelem, azon agyalva, mi számít fontosabbnak. Majd rájövök, ha szembetalálkozok eggyel. – Mikor kezdjük az edzést? – váltok témát csillogó szemekkel.

- Nem kis út van a hátad mögött, elõbb pihend ki magad. Nem vagy éhes?
Ahogy megkérdezi, a hasam választ is ad neki egy hangos korgással, mire elpirulva nyomom rá a tenyerem, mintha el akarnám hallgattatni.
- Deee… azt hiszem igen – motyogom, mire elindul kifelé, és út közben szól az egyik szolgájának, hogy hozzon valami harapnivalót.

A lugasok alatt ülünk le, és miközben várakozunk, ide oda forgolódva nézelõdök, majd az ujjaimmal kezdek el játszani az asztalon. Nem szeretek sokáig egy helyben maradni, de próbálom visszafogni magam.
- Tudom, hogy érzékeny téma, de tisztáznunk kell, már csak az olimpia miatt is – szólal meg hirtelen, én pedig kíváncsian pillantok rá. – Mennyire hagyott benned mély nyomot a nevelõapád zaklatása? Tisztában vagy vele, hogy az olimpián, más férfiakkal együtt, meztelenül kell részt venned, ugye?

Kissé elkerekedik a szemem, de nem azért, mert olyan veszettül érzékenyen érint a téma, hanem mert számomra természetesen egyértelmû az olimpiás részvétel meztelensége, ez elég elkerülhetetlen infó, ha az ember kiskorától kezdve készül rá.
- Persze, hogy tudom – jegyzem meg csodálkozva, majd kissé tétovábban, de elsõ kérdésére is választ adok. – Nem állítom, hogy nem hagyott bennem nyomot, de mivel elég rég próbálkozott már nálam, anya háta mögött, bizonyos fokig hozzászoktam. Nem szerettem, de tudtam kezelni, és nem alakított ki bennem férfiaktól való félelmet.

- Ha hozzászoktál, mi változott? – húzza össze a szemét, és az arcomat vizsgálja, ami érezhetõen kezd kicsit kipirulni.
- Hát… eddig… eddig nem tett velem semmit, úgy igazán – motyogom, zavartan fordítva el a fejem. – De legutóbb nagyon felidegesítette, hogy elutasítottam, mert elõtte látta, ahogy az egyik barátom me-megcsókol. – Az az idióta! Kihasználta, hogy már megint a fejembe szállt pár korty bor. - Úgy érezte, akkor neki joga van többhöz is, és mikor elküldtem, feldühödve nekem esett. Sikerült lerúgnom magamról, de anya rájött.

- Addig nem tudott róla, hogy érdeklõdik irántad?
- Nem árultam el neki…Jól bánik vele, és ha nem is szeretik egymást, elvannak. Nem akarom, hogy rosszabb sora legyen azért, mert miattam elszökik elõle – vonom meg a vállam könnyedén. – Ezért kért meg, hogy idejöhessek, mielõtt történik valami köztünk – zárom le a történetet nem kicsit vörösen. Azért ez nem egy olyan téma, amit naponta megbeszélek valakivel.