- Meg kellett mentenem a kis lányt. Õ is ember és a házban ragadt. – mondom neki õszintén gondolva. Nem hagyhattam bent.

- A parancsnokod vagyok. Nem szegülhetsz ellen a parancsomnak! – hívja fel figyelmem a dolgokra, amiben igazat kell neki adnom. Magam elé nézve hallgatom ismét. – Nem cselekedhetsz kedved szerint, ahogy azt szeretnéd. Ilyenkor egy csapat vagyunk, és ha te is a csapat része akarsz lenni, akkor tartsd be a szabályokat. – egyre mérgesebb és ezt hallom a hangján.

- De te nem tudtad volna megmenteni. – Állapítom meg, de hamar kiderül, hogy ez nem igazán volt jó ötlet, bár azt nem értem, hogy a csapatom életét mivel kockáztattam, mert tudtommal nem kértem a segítségüket, de ha nem megyek be érte, akkor nem élne most.

- Idióta makacs picsa, akkor sem szegülhetsz ellen a parancsnak! – mondja, amire a szemeim csak elkerekednek. – Ülj be a kocsiba és várd meg, amíg befejezzük a munkát. – adja ki nekem a parancsot és érzem, hogy most jobb, ha nem mondok már semmit, így csak meg teszem, amit mond.

Látom ahogy a fiúk befejezik a tûz oltását és ahogy utána össze pakolnak. Az úton vissza a bázisra nem szónak egy szót se. Látom Davonon, hogy mérges és jogosan. Úgy mentem be, hogy tudtam mi lesz a következménye, de nem hittem volna, hogy ennyire kiakad. Mikor meg érkezünk Davon egybõl megy leadni a jelentést, én pedig kiszállva a kocsiból kezdek el lepakolni róla. Csak hamar Zack is megjelenik, így mi is halljuk a jelentést.

- Mi a helyzet? – Kérdezi meg Davontól, de õ még mindig nem tudott lehiggadni. – Mi történt? – vált õ is komolyra.

- Sikeresen eloltottuk a tüzet. – kezdi a jelentést. – Leina a parancsomnak ellenszegülve szaladt be azonban az égõ házba kimenteni egy kislányt, aki így túlélte a tüzet, de ezzel a cselekedetével, nem hogy a saját életét veszélyeztette, hanem a csapattársaiét is. – jelenti ki.

- Leina Fenton. – mondja eléggé erélyesen Zack bácsi és már teszem is le a kezembõl a dolgot. – Az irodámba most azonnal. – adja a parancsot nekem én pedig látom haragos tekintetét és nagyot nyelve indulok el. Mikor bemegyünk az irodába elém állva mérgesen néz rám.

- Mi a mentséged a parancsmegtagadásra? –Kérdi szigorúan tõlem.

- Az édes anyja jött oda hozzám, hogy bent ragadt a kislánya, és kért hogy hozzuk ki. Nem volt idõm szólni a fiúknak. Gyorsan kellett cselekedni, mert a ház már elégé nagy lángokban állt. Hiába oltották a tüzet… - Mondom ki az igazat, mert azért mérlegeltem a cselekedetem elõtt a helyzetet. Ám erre nem nyugszik meg.

- Értem… de ez nem elég indok arra, hogy megtagadd a parancsot. Elõtte sérültél meg! És ha a meleg megcsapja a fejed és beszédülsz? Akkor nem csak a gyerek, de te is bent égsz! Erre nem gondoltál?! –Kérdi tõlem miközben leül az asztalhoz és én is vele szemben.

- Már jól éreztem magam és nem lett bajom, de a gyerek meg is hallhatott volna. –Mondom még neki, de ezek után még jobban kiakad.

- Engem a te épséged is érdekel! A fiúk kihozták volna! Ezt apádnak is elmondom! –Mondja komolyan én pedig már a fejemet fogom.

-A kislány olyan helyen volt ahol elégé kicsi volt a hely és én is visítva fértem be… rengeteg ilyen lesz amikor a srácok túl nagyok lesznek, hogy beférjenek. Minden egyes alkalommal ez lesz? Akkor egyáltalán minek engeded, hogy dolgozzak? –Kérdem tõle komolyan ránézve, mert egyszerûen nem hiszem el, hogy ennyire nem bíznak bennem.

- Leina! Te olyan vagy nekem, mint ha a lányom lennél, féltelek és nem lesz mindig ez! Azért hagylak dolgozni, mert ezt szeretnéd csinálni, de nem örülök neki! –Mondja, de még mindig nem higgadt le.

Elégé sokáig bent vagyok Zacknél és idõ közben apám is megérkezik. Tõle is már itt a tûzoltó állomáson is megkapom az egész napi dolgok miatt a lecseszést. Haza menve még az úton is hallgatom a papolást és a fejmosást. Egész este ez van, és alig bírok aludni.

~*~

Másnap reggel ugyan úgy bemegyek dolgozni, bár alvás hiánya miatt elégé fáradt vagyok. Egy energia ital van a kezembe, hogy valamennyire felébredjek, és tudjak neki kezdeni a munkának.

- Jó reggelt. – bemenve az öltözõbe Davont pillantom meg, de nem nézem, sokáig csak köszönök neki. Hangomon is érzõdik a fáradtság.

- Neked is. – válaszol köszönésemre. – Történt valami? Olyan nyúzott vagy. – állapítja meg én meg csak fáradtan mosolyodok el kényszerszerûen.

- Csak megkaptam a magamét, mind Zack bácsitól, mind otthon apámtól. – mondom neki röviden és tömören. Elkezdek át öltözni közben.

- Mert felelõtlen voltál. – mondja nyugodt hangon, bár én már érzem, hogy megint kezdõdik. – Ám meg kell hagyni, hogy ügyes voltál, hogy kimentetted a kislányt a lángok közül. – A szavaira kikerekedett szemekkel nézek rá, mert erre e nem számítottam.

- Köszönöm, de csak a dolgom végeztem. Persze mind ennek tudatában voltam, hogy dorgálást fogok kapni, de hogy ennyit… egész este hallgattam apámat… - Mondom, bár nem igazán rá tartozik a dolog. Leveszem cipõm és a szekrény elé ülve öltözködök tovább. Melltartóba és bugyiban ülök most. Elégé lassan öltözök a fáradtság miatt, bár nem akarok kihagyni emiatt egy napot, de ma nem csinálok semmit anélkül, hogy parancsba kapnám.

- Nos a szülõk már csak ilyenek. Félt téged, ahogy Zack is. Én pedig mind felettesed féltelek. –Mondja a választ és igazából ennyiben marad a beszélgetésünk. Azt se venném most észre, hogy figyel-e vagy végig mér.

A nap java része eseménytelenül telik az edzõ terembe, ahol én inkább most a futó padon vagyok és Peternek mondok pár jó tanácsot, hogy mit fejlesszen, ha fürgébb ellenfelekkel is el akar bánni. Igazából ezzel csak magam ellen dolgozok, mivel fizikailag sose fogom beérni a fiúkat, de az apró termetem és fürgeségem miatt elõnyben voltam Peterrel szemben.

Körülbelül 10 lehet mikor Davon jön oda hozzám.

- Leina! Beszélhetnénk kicsit négyszem közt? –Kérdezi tõlem, amin kicsit meglepõdöm, de leállítva a futógépet lépek le róla és vele megyek. Nem tudom, mirõl lehet szó. A hangárba mentünk le és elé állva fonom keresztbe kezeim mellem alatt.

- Valami bajt csináltam? –Kérdem tõle érdeklõdõn.

- Nem nincs semmi baj. Csak látom mennyire fáradt vagy. –Mondja és láthatóan nem sikerül ezt titkolnom.

- De nem vagyok fáradt. –Mondom próbálva menteni a helyzetet.

- Látszik rajtad és nem szeretem, ha megpróbálnak félre vezetni. –Morogja az orra alatt, amire tudatosul bennem, hogy felesleges próbálkoznom. – Menj és pihenj le, mert ilyen állapotban nem jöhetsz velünk, ha riasztás érkezik, márpedig a csapat része vagy, még ha nem is illeszkedtél be teljesen és vannak veled problémák. –Mondja, ami kicsit jól esik, de nem mutatom ki.

- Értem. –Mondom bólintva és indulnék el a pihenõ szobába, de még megfogja a kezem, hogy meg állítson.

- Nem fejeztem be. –Felé fordulva nézek rá nagy szemekkel. Látom rajta, hogy azért õt is bántja valami. –Szedd össze magad, mert ez így nem fog menni. Szokj hozzá a dorgálásokhoz, mert ha minden egyes alkalommal ennyire a lelkedre veszed, nem fogod elérni a célod. –Mondja jó tanácsát, amire én még jobban meglepõdöm és tudatosul bennem, hogy tuti történt vele valami.

- Nem vettem a lelkemre, csak egyszerûen nem hagyott apa aludni. –Mondom komolyan ránézve. –De látom rajtad, hogy neked se volt valami fényes estéd. Történt valami közted és a barátod között? Ha szeretnél róla beszélni, velem meg teheted. –Mondom kedvesen és finoman érintem meg a vállát. –Hátha tudok segíteni. –Mondom tovább a dolgokat és végül a kis hûtõhöz lépek, kivéve belõle két ásványvizes palackot és kezébe nyomok egyet. –Gyere, beszélgessünk. –Mondom türelmesen, mert valahogy érzem, hogy erre szüksége lehet.

- Köszönöm, de megoldom. –Mondja, de nem hagyom annyiban a dolgot.

- Akkor beszélgessünk másról. Használjuk ki a nyugodt pillanatokat egy kis ismerkedésre. –Mondom elmosolyogva felé és végül nehezen, de bele megy a dolgokba, bár látom, nem igazán örül most neki, mégis valami azt súgja, ne hagyjam annyiban.

- Davon. – Az ismerõs hang felé pillantok ami Davont a fõnökömet említette. Kevin felé nézek és teljesen elvonja a figyelmem. Ennek okán Peter elindított ütése be is talál egyenes a hasamba én pedig puffanva csúszok be a ring sarkába. Érkezésemkor fejemet a vascsõbe ütöm be. Ezt a fájdalmat már nem bírom elviselni így feljajdulok. Mindenki oda jön. Davon hangját hallom meg valahonnan a távolból.

- Leina. Jól vagy? – kérdi tõlem, de én igazából magam sem tudom. Fejemet két kezemmel fogom, de nem múlik a fájdalom. Elég erõsen beütöttem. Már csak a lendület is nagy volt.

- Nem tudom. – mondom végül és hallom meg Peter bocsánat kérését.

- Leina kérlek ne haragudj. Azt hittem, hogy figyelsz. – mondja aggódó hangon Peter, bár én elégé távolból hallom, még mindig zúg a fejem, Érzem, hogy valaki felkap az ölébe, én pedig nem tudok ellene mit tenni, de utálom ha cipelnek. – Vigyük az orvosi szobába. – Davon hangja szólal meg egész közelrõl, innen szûröm le, hogy õ emelhetett fel. A csengõ hangja viszont élesen nyilall fejembe és csak még rosszabb lesz a fejfájásom.

- Ne aggódj, majd a csapatom elintézi. – mondja Kevin, de igazából alig bírom követni az eseményeket.

- Köszi. – ismét közelrõl Davon hangja, de látni nem látom. Amit látok abból is kettõt, nem hiszem hogy komoly bajom lenne, de nem tudok kikecmeregni jelenleg az erõs férfi karokból. Végl egy ágyba fektetnek bele és teszik a borogatást a fejemre. Lassan tisztul a látásom és a fejfájásom, is enyhül. Lassan látom, hogy mindannyian itt vannak körülöttem és kicsit furcsán érzem emiatt magam. Zack bácsi jön be és érzem aggodalmat hangján.

- Mi történt? – kérdezi egybõl és az ágyhoz lépve hajol felém.

- Gyakoroltak Peterrel, amikor bejött Kevin és szólt nekem. Leina ugye még nem tapasztalta meg, hogy a váltás hogy szokott történni és gondolom érdekelte, hogy ki szólt nekem és nem figyelt Peterre, akivel éppen gyakorolt. – meséli el Davon nagy vonalakban a történteket, de a fõnök csak még mérgesebb lesz. Nem értem miért ilyen.

- Hogy veletek állandóan a baj van. – mondja mérgesen.

- Sajnálom fõnök nem direkt volt. – kezd bele Peter. – Csak megkértem, hogy segítsen nekem gyakorolni és vele gyakoroltam. Ezért történt. – próbálja menteni a menthetõt, hogy ne rúgják ki, mert délelõtt nagyon világos volt a fõnök.

- Még meglátom, mi lesz a büntetésed Peter. –

- Zack bácsi. – szólalok meg mert ezt már én se hagyhatom. Nem vagyok hímes tojás, akit ennyire védeni kell.. – NE büntesd meg Petert kérlek. – ülök fel szép lassan, és egész biztosan megy már. A borogatást fejemen tartom, de picit még szédülök, így visszahuppannék, de Jack segít végül. Mögém ülve tart meg. – Én voltam a figyelmetlen. Peter nem tehet semmirõl. – Mondom teljesen õszintén, de el kellesz négy szem közt beszélnem Zack bácsival ezekrõl a dolgokról, mert nem tetszik, ahogy a többiekkel bánik. – Ha meg akarsz büntetni valakit, akkor az had legyek én. – Komolyan pillantok Zackra és eltökélten. Peter is a csapathoz tartozik, és most tényleg nem tehet az egészrõl. Nem kellett volna, hogy Kevin elvonja a figyelmem.

Zack nagyot sóhajt, majd közelebb hajolva megvizsgál.

- Rendben, de most már vigyázzatok magatokra. – mondja nyugodtabb hangnembe. – Ne verekedjetek úgy, mintha szimpla fiú csapat lenne az egész. – kér meg minket, amire Davon és a fiúk is bólintanak. Én elégé morcos vagyok ettõl, hisz nem vagyok egy puhány nõ, de inkább nem makacskodom most. Amúgy se tudnék. Újra megszólal a csengõ, mivel nincs bent másik csapat így nekünk kell menni. Tudom a kötelességem és bekapok egy erõs fájdalom csillapítót amit ide készítettek nekem a fiúk.

- Leina tudsz jönni velünk? – teszi fel nekem a kérdést Davon, de sokkal jobban vagyok és menni akarok.

- Menni szeretnék. – mondom neki és erre õ is bólint. Örülök, hogy engedi, hogy menjek velük, és remélem én is beállhatok végre közéjük.

Újra a karjaiba vesz, én meg kicsit próbálok ugyan küzdeni ellene még sem sikerül. Erõs és makacs.

- Tudok menni. –Mondom neki, de mint ha a falnak beszélnék, nem tesz le, majd csak a kocsiba ültet be. A srácok is beülve megyünk el a helyszínre.

A hely ahova hívtak minket egy égõ családi ház. A szárasság miatt felgyulladt a kerti sütõ, amit a kedves apuka ott hagyott egy percre õrizetlenül. A szél kifújt egy izzó parazsat a száraz fûre és kész is a baj. Igen ez sajnos mindennapi eset a tûzoltóknál. A fiúk egybõl elkezdik a tûzoltást és látják, hogy a család java része kint van. Én már nem érzem, hogy fájna a fejem, így ki szállok a kocsiból, de mivel elégé húzós a ház, hogy összedõl, nem igazán engednek a közelébe, mivel nem rég még igen csak szédültem. A kocsinál segédkezek, de már ez is több mint, amit ezelõtt engedtek meg nekem.

Miután a srácok már nincsenek itt, az anyuka rohan oda hozzám sírva.

- Kérem! Kérem, mentsék ki a lányom! Bennragadt a házban! Odabent van! –Kiáltja reményvesztetten és könnyektõl áztatott arccal. Nyugtatólag fogom meg a vállát.

- Merre van a házban, és hogy hívják? –Kérdem tõle sürgetõen.

- Suzan és a szobájába volt. –Mondta és megfogja a kezem. –Kérem, hozza ki a lányom! –Mondja még egyszer én meg nézek szét, hogy mit is tehetnék. A fiúk teljesen el vannak foglalva, gyorsan kell cselekednem és nem látok más választást. Nekem kell bemennem. Tudatában annak, hogy ezért még igen csak nagy letolást fogok kapni, veszem le sisakom a kocsiról és nyomom a fejembe és veszem fel teljesen a kezes lábasom, miközben a ház felé igyekszem. Elhaladok Davon mellett és oda kiáltom neki.

- Egy kislány még bent van! –De nem állok, meg csak tovább sietek, mert tudom, ilyenkor minden perc számít.

- Leina! Ne menj be! Bármikor összedõlhet! –Kiált utánam, de én nem foglalkozok vele, mert tudom, hogy egy élet múlik most ezen. Betöröm az ajtót és a lángok kicsapnak. Kezem teszem arcom lé, hogy védjem magam, de mikor lentebb mennek a lángok, bemegyek. Odabent elszabadult a pokol és hallom a kislány kiáltozását és sírását, amit kintre nem lehetett hallani. Figyelve minden lezuhanó törmelékre megyek a hang irányába, ám hallom más is utánam jött. Remek mondhatom. Nem bíznak bennem, hogy meg tudom csinálni, de talán még jól is jöhet a segítség.

-Leina azonnal menj ki! A kislányt kihozom én! – Hallom meg Davon kiáltását, de én addigra már egész közel kerültem Suzanhoz.

- Már nem kell sok! Már látom! Meg tudom csinálni! –Kiáltom neki vissza és ekkor a síró, rettegõ kislányra nézek, aki egy leszakadt gerenda mögött áll a lángok között. –Nyugodj meg Szuzan itt vagyok! –Mondom a kislánynak úgy, hogy õ halja, és nézek szét miként vehetném el a gerendát, de látom, ha megmozdítom akkor csak ránk szakad minden. Az egyik végét a fal még fent tartja az égõ gerendának, és nem sok hely van alatta. Davon nem tudna át kúszni, én viszont igen. Makacsul fekszek le a földre és kúszok be a kislányhoz. Mellette guggolva ölelem magamhoz.

- Jól van Suzan! Nincs semmi baj, itt vagyok, viszont most erõsnek kell lenned! –Mondom biztatólag a kislánynak. Ekkor pillantom meg a gerenda túl oldalán Davont. Látom, hogy dühös, de jelenleg nem foglalkozom vele, majd csak kibírom a kioktatását. ha ennek vége. – Leveszem a sisakom, amit nem lenne szabad és a fejére rakom. Davont látom, hogy szólna, hogy ne vegyem le, de csak ujjam tartom fel, hogy ne tegye. A kislány biztonsága most az elsõ számomra. Nehezen, de rá veszem, hogy kimásszon a gerenda alatt. Óvatosan segítek neki innen a túl oldalról, ahogy csak tudok, mikor át ért Davonra nézek komolyan.

- Vidd ki a kislányt! Megyek én is! –Mondom komoly elszántsággal. –Látom õ is felmérte a helyzetet, hogy nm most van itt az ideje a kioktatásának. Visszadobja nekem a sisakom a tûz fölött, amit én elkapva helyezek vissza magamra. Ölébe kapva a kislányt néz rám.

- Siess! –Mondja, sürgetõen én pedig elkezdek kimászni a gerenda alól. Látom, ahogy Davon kiviszi a kislányt, így nyugodtabb vagyok valamivel, és nehezen, de még idejében sikerül kimásznom az egyre szûkülõ résen. Szerencsére idõben érek át és a lábamtól 2 cm-re zúdul le a gerenda. Hamar talpra állok és kifutok az épületbõl, ami szinte mögöttem omlik össze.

A fiúkra nézek pihegve és nagyot nyelek, mert elégé kiszáradtam a nagy melegben odabent. Látom, hogy a kis lányért itt van a mentõ és már családja körében van. Ez a jelenet megmosolyogtat, de arcomról a mosoly szinte azonnal lefagy. Devon áll felém keresztbe font karokkal.

- Még is mi a francokat képzeltek magatokról? – kicsit ki van akadva. – Peter, te összeverekszel az egyik csapattársaddal, aki ráadásul nõ? Milyen férfi vagy te? – kérdezi mérgesen, majd a másik félre néz. – Leina. Nem ilyennek ismertelek meg. Azt hittem, hogy befogsz normális illeszkedni és nem vered meg a csapattársadat. Hogy akarsz itt dolgozni, ha ilyeneket csinálsz? – kérdi meg tõlem Zack, én pedig ble kezdek a magyarázatba.

- Már elnézést, de õk nem hagytak dolgozni és valahogy meg kellett mutatnom nekik, hogy nem vagyok egy egyszerû kislány… - kezdek bele a magyarázatba, de nem tudom végig mondani. Nem igazán örülök a dolognak, és bánom már, hogy így elvesztettem a fejem.

- Nem érdekel. Felnõttek vagytok. Oldjátok meg kulturáltan a dolgokat. Beszéljétek meg. Hogy bízzak így a csapatomban, ha azt látom, hogy marjátok egymást? – teljesen ki van akadva és jogosan. Igazat kell neki adnom, mert nem így kellett volna elintéznem a dolgot. Okosabbnak kellett volna lennem. – Jobb lesz ha megtanultok együtt dolgozni, vagy mindenki más állomásnál fog dolgozni és nem fog érdekelni, hogy ki kicsoda. Nem akarom, hogy ezzel romboljátok le a hírnevünket, amit még édesapáddal építettünk fel. – A vége egyértelmûen nekem szól és mély levegõt véve magam elé nézek.

- Igen is fõnök. – a többiekkel együtt mondom, és újra Zackre nézek.

- Te pedig Davon. – Davont veszi elõ aki igazán nem is tehetett az egészrõl.. – Hogy lehetsz ekkora nagy marha? Benned bíztam a legjobban, hogy vigyázni fogsz rá, amikor mondtam. Azt mondtam, hogy segíts neki abban, hogy a csapat befogadja nem pedig azt mondtam, hogy uszítsd õket egymás ellen. – Legszívesebben közbeszólnék, a védelme érdekében, de már nem igazán merek. – Meg mi az, hogy nem engeditek dolgozni? Õ is tûzoltó az isten szerelmére. Hol vagyunk óvodában? – Állom a tekinteteket, amik nem épp barátiak. – Kapjatok a fejetekhez. – Egy kis szünet, majd folytatja. – Mehettek. Davon. – Mikor Zack mondta, hogy mehetünk én elindulok vissza az autó lepakolásához, de még fél füllel hallom a fenyegetését. – Ez az utolsó lehetõséged. Ha elpuskázod, más lesz a helyettesem. Nem érdekel, hogy te vagy a legjobb az egész csapatban. – szavai súlyos kõként nehezednek a szívemre, mert egyáltalán nem akartam ezt.

Sóhajtva folytatom a pakolást, és keresem az alkalmat, hogy beszélhessek Davonnal. Miután elment fõnökünk sétálok oda hozzá. Õszintén és szomorkásan szólalok meg.

- Davon. –Abba hagyja azt amit csinált és felém fordul. Mélyen nézek a szemeibe.

- Mondjad. -

- Sajnálom, hogy ez lett a vége. Nem akarom, hogy elvegyék tõled a posztot, de máshogy nem tudtam megértetni veletek, hogy igen is teljes jogú tûzoltó vagyok én is és nem csak az apám miatt kerültem ide. Na ér mert elvesztettem a józan eszem.– mondom õszintén és tényleg bánt ez az egész.

- Mindegy. Már nem számít. Menj inkább dolgozni, mert még nagyobb letolást fogunk kapni. – Válasza érthetõ és logikus, de én ettõl nem vagyok nyugodtabb, de nem tudok többet beszélni, mert egy férfi jelenik meg Davon mögött. Én pedig hagyom, hogy odamenjen hozzá. Visszatérek az autó lepakolásához, és hamar végzünk, így utána elkezdek felseperni a hangárban. és az autót is kiseprem a törmelékektõl, amit behordtak a fiúk.

- Õ ki volt? – lépek mellé, bár igazából csak egy kis beszélgetésre vágyom.

- A pasi, akivel esténként Davon jól szokta magát érezni. – röhögve szólnak oda a többiek, amire én csak meglepõdöm, de egyáltalán nem zavar a dolog. Rájuk nézek és komolyan mondom nekik.

- És ezen, mi olyan nevetséges? Nem vagyunk egyformák és? Ha Davon a fiúkat szereti, akkor az õ dolga, én csak megkérdeztem ki volt az. Puszta kíváncsiság vezérelt. Attól, hogy fiúja van nem kell kiröhögni. –Hangomban semmi undor nincs és újra Davonra nézek, de nem tudok mosolyogni. – Szóval a fiúkat szereted, ez remek legalább van egy közös téma, amirõl lehet beszélgetni. –Mondom teljesen õszintén és kedvesen, látom meglepõdött reakcióját és kicsit aggódva pillantok rá. –Valamit megint elrontottam? –Kérdem, mert nem akarok már neki semmi bajt okozni.

- Nem, csak meglepõdtem ezen. –Érkezik válasza én pedig értetlenül nézek rá. –De nem hiszem, hogy errõl fogunk beszélgetni. –Tesz hozzá kicsit hûvösebb hangnemben.

- Én nem erõszakolok semmit. –Mondom õszintén és inkább terelem a dolgokat. –Mit kell még csinálni? –Kérdem érdeklõdõn.

- Ha felsepertél, akkor moss fel, utána ebédelj és az edzõ teremben várod a következõ bevetést. –Mondja nekem el utasításait én pedig bólintva lépek el elõle. Megyek a dolgomra. Elõhozom a felmosót és vizet engedve bele kezdem el a felmosást. Leon lép mellém és kezd el udvarolni.

- Szia cukor falat. –Köszön rám amire én csak felhúzva szemöldököm pillantok felé.

- Nem vagyok cukor falat. A nevem Leina Fenton… - Mondom felvilágosítás kép.

- Jól van na, már kedves se lehet az ember? –Kérdi amire sóhajtva magam elé nézek.

- Udvarlás helyett inkább bemutatkozhatnál, mivel azt Davonon kívül senki nem tette meg. –Ekkor elvigyorodva kap hóna alá és kezdi mutogatni a három srácot. –Jacket már tudod ki, aki segített neked pakolászni. Akivel összeverekedtél az Peter, az én nevem pedig Leon. –Mondja el hadarva a neveket én pedig meg is jegyzem. Bólintva nézek rá.

- Köszönöm… legalább már ennyit elértem. –Mondom õszintén és komolyan. Leveszem a kezét vállamról és kibújok alóla. – Viszont szeretném folytatni a munkám. –Mondom, és újra folytatom a felmosást. Peter szól oda nekem a hangáron keresztül.

- A felmosó való a kezedbe, nem a tûzoltó csõ! –Mondja cukkolva engem, de csak rápillantva mosolyodom el szavain.

- A te kezedbe pedig a farkad való. Azt rángatnád inkább, mint a szád. –Válaszolom meg kedves szavait. Leon mellettem csak felröhög és Davonhoz szól.

- Te Davon! Kezd tetszeni a kis csaj. Olyan perverz, mint én! –Mondja és én teljes döbbenettel nézek rá de inkább nem szólok semmit. Látom, ahogy Peter feje egyre jobban dagad ismét, de nem foglalkozom vele. Sértett, és tudom, hogy mi bántja. Az hogy legyõztem. Én egy gyenge nõ. A srácok innentõl inkább békén hagynak, én pedig befejezem a hangár feltakarítását. Mikor elkészültem addigra õk már az ebédlõben voltak és beszélgettek.

Lassan én is csatlakoztam hozzájuk és leültem az asztalhoz.

- Jó étvágyat. –Mondatom õszinte volt és én is neki kezdek az ebédnek. Keresztbe teszem az asztal alatt a lábam és csendesen kezdek neki, ám nem sokáig fogyaszthatom békésen és csendesen ebédem. Peter szólal fel.

- Leina… evés után, edzenél velem? –Kérdi meg amire én igazából teljesen ledöbbenek.

- Velem? Edszeni te?! –Szemeim elkerekednek, hisz nem tudom mi ez a hirtelen fordulat.

- Igen veled! Nem majd a pápával akarok edzeni… Jah és bocsi a verekedésért. –Mondja bocsánat kérését, ami még jobban meglep. Annyira hogy félre is nyelek. Felköhögve verem meg mellkasom közepét.

- Bocsi… csak ez… mellbevágó élmény volt. –Mondom és erre Davonon kívül mindenki felnevet. Érzem, mint ha kezdenének elfogadni, bár még mindig félnek, hogy nem vagyok elég jó, amit persze meg értek.

- Igen szó szerint, ahogy nekünk is az, hogy egy csaj került a csapatba. –Mondja Peter. Jack szokásosan elégé csendes, alig szólal meg.

- Elhiszem… de én is bocsánatkéréssel tartozom, mert elvesztettem a fejem. –Mondom ki õszintén, mert még mindig bánt a dolog.

- Igen kicsit okosabb lehettél volna, bár így már tudod, hogy Peter elégé nagyszájú és kötekedõ alak. Már tudni fogod, hogy hogyan kezeld a tökfejet. –Mondja Jack vigyorogva. Igyekszem annyiban hagyni a témát és folytatom az evést.

- Nem az én szokásom a verekedés, de sértett voltam és önfejû… és ezzel bajba sodortam mindenkit. –Mondom ki végül és megrázom a fejem. A másik helyen ugyan nem verekedtem össze senkivel, de nem is fogadtak el, most pedig, mint ha kezdenének elfogadni, de talán edzésre kellett volna ezt megtartani, akkor nem lett volna baj belõle. A beszélgetés ugyan még folytatódott, de általános dolgokról. Davon nem szólalt meg, ami elégé furcsa volt a számomra, nem tudtam eldönteni miért lett ilyen szótlan. Talán megbántottam valamivel. Nem tudom, de itt mindenki elõtt nem akarom ezt megvitatni vele. Kicsit elgondolkodom, hogy miért is a pasikhoz vonzódik, mikor bármelyik nõt megkaphatná. Óvatosan merem végig, de véleményem nem változik, viszont egyet megállapítok. Biztos õ van felül.

Amikor befejezem, ebédem elrakom még a maradékot és a villát elmosva rakom a csepegtetõbe. az edzó terembe megyünk mindannyian és Peterrel a „ringbe” állunk és elmondja miért is szeretne velem edzeni. Szeretné, ha az alacsonyabb ellenfelek se okoznának neki gondot. Természetesen segítek neki.

- Ha alacsony az ellenfeled, akkor számítanod kell a fürgeségére is. Fontos a jó lábmunka és persze a gyorsaság. A reflexeiden kellene finomítani. –Mondom neki a jó tanácsokat, amit a verekedésünkbõl sikerült leszûrnöm.

- Egy kis gyakorlás, meg ha nincs bevetés, akkor edzetek, mert nem sokára itt lesz az alkalmassági vizsga, amit minden évben meg kell csinálnotok. - Mondja Zack bácsi Davonnak.

- Rendben. – bólint Zack szavaira. – Neki is meg kell csinálnia? – Hallom a rám célzó kérdést, de nem fordulok feléjük csak így bugyiba és a fekete trikómba pakolok a szekrényembe.

- Õ nem rég vizsgázott le. Neki így most nem kell. – jelenti ki.

- Ugye azt tudja, hogy ez a fiúknak nem fog tetszeni? – Hallom meg azt amire számítottam is. A ruhám a vállfára akasztva raktam be a szekrénybe és vettem fel a kezes lábas nadrág részét A felsõt direkt nem húztam derekamnál fentebb.

- Majd te elintézed velük. – Igen ez Zack. Hagytam ennyiben a dolgot.

Ezután Zack visszatér hozzám és újra velem beszélget. Apáról érdeklõdik, mi van vele, én pedig csak kedvesen és türelmesen válaszolok neki minden kérdésére, ám ez a szóváltás sem tart sokáig, mert dolga van. Átveszem cipõm végül le is zárom a szekrényemet.

Lassan megérkeznek a többiek is és amint meglátnak, egybõl elkezdenek fütyülni és szavakkal is szívóznak velem, Nem igazán tetszik ez a fogadtatás, de nem szólok egy szót se, elengedem a fülem mellett és összekötöm a kezes lábasom ujját a derekamon, hogy az ne csússzon le.

- Fiúk. – fütyül egyet Davon, hogy rá figyeljenek, majd mellé áll. – Õ itt az új csapattársunk Leina. – mutat be. – Õt küldték Dilen helyett. – magyarázza a srácoknak, amire szemmel láthatóan már nem ilyen vidáman reagálnak. Húzzák a szájukat.

- Na ne már. Most direkt minket akarnak szívatni? Ez nem olyan meló, amit egy csaj eltud végezni. – kiabálják, na meg még hasonlóakat.

- Fogjátok be. – dörgi a mellettem álló Davon – Õt küldték vele kell együtt dolgozni. – mondja, de tudom, hogy õ se így gondolja.

- Tudom, hogy nem egy lányra számítottatok, de egy esélyt legalább adhatnátok igazán. – Keresztbe fonom karjaim és kicsit morcosabb leszek a dolgoktól, de nem kell nekem pátyolgatás. Meg fogom én találni a módját, hogy bizonyítsak.

A bemutatkozásra nem igazán kerül sor, mert még arra se méltatnak, hogy a keresztnevük elárulják. Ez elégé bánt, ám meg szólal a csengõ. Tudom jól mit is jelent ez. Most bizonyítok, hogy tudok annyit, mint õk. Ám a kiérkezés után semmit nem hagynak csinálni, mindent elvesznek elõlem, és kikapják a kezembõl. Dühít a dolog, de nem rendezek jelenetet, mivel a vészhelyzet idején legalább az õ figyelmüket ne tereljem el. Életet akarok menteni, nem épp veszélyeztetni sértettségemmel másokat.

Szerencsére eloltják a tüzet, nélkülem is. Ha már nem engedtek csinálni semmit. Mérges vagyok és sértõdött. Így hogy bizonyíthatnám nekik azt, amit tudok. Mérgesen ülök vissza a kocsiba és megyünk vissza az állomásra. Egy szót nem szólva elsõnek pattanok le a kocsiról és csapom be Peter orra elõtt az ajtaját.

A sisakom helyére akasztását is elégé hangosan teszem, de igazából mérgem próbálom kiadni. Leveszem kesztyûim és a végén a kezes lábas felsõ részét. A srácok ekkora szálnak ki a kocsiból. Akinek az orra elõtt csaptam be az imént õ jön oda hozzám mérgesen.

- Mégis ki a fenének képzeled magad?! –Kérdi tõlem, én pedig keresztbe teszem a kezeim úgy állom tekintetét. Lehet, hogy alacsonyabb vagyok, de nem védtelen. Még sem fordítok rá nagy figyelmet. Inkább az öltözõ felé veszem az irányt, hogy megmoshassam arcom. –Menekülj! Menj haza és játssz inkább a babáiddal! –Kiáltja utánam, ami az utolsó csepp a pohárba.

- Na, ide figyelj, te nagyszájú pöffeszkedõ hólyag! Lehet, hogy újonc vagyok! Lehet, hogy nõ vagyok, de ebbõl elegem van! Nem fogom eltûrni, hogy te és a társaid így bánjatok velem! Nem véletlen kerültem ide. Oké! Ne hagyjatok dolgozni, mert nõ vagyok! Ne hagyjatok bizonyítani, mert féltek, hogy esetleg mégis el kell ismernetek, hogy jó vagyok!

- Pff még, hogy félünk! Na persze… egy lány vagy, aki csak hisztizni és csapkodni tud. –Vágja a képembe amire újra keresztbe fonom a kezeim és felvont szemöldökkel nézek rá.

- Nem fejeztem be! –Kiáltok rá, mert már teljesen kiborított. Fõleg õ. Az egész csarnok az én hangomtól víz hangzik, de nem érdekel. –Én ezen az állomáson nõttem fel! Sokkal többet tudok róla, mint te! Szóval itt nekem ne játszd a nagyfiút és a menõ csávót, mert marhára nem jön be! És igen gratulálok! Sikerült felhúznod, amit nálam igen kevesen értek el! De te viszed a pálmát barátom! Rendben meg értem az érzéseiteket, nem egy nõt vártatok, hanem egy srácot! Elfogadom azt is hogy nem hagytatok dolgozni. Nem hagytátok, hogy része legyek a csapatnak, de azt ne hidd, hogy el fogom tûrni egy ilyen tuskótól, mint te, hogy sértegessen! –Indulataim annyira erõsek, hogy szinte elveszi a józan ítélõ képességem. Ám erre Peter kihúzza magát és így szól.

- Bizonyítani akarsz? Akkor állj ki ellenem egy közelharcra! Na, gyerünk! Én, nem ütlek meg elsõnek. Itt van, add ki a dühöd rajtam, már ha van merszed, mert engem csak egyszer fog tudni meg ütni és vagy ki röhöglek, vagy elküldelek a sunyiba! –Mondja kötekedõn továbbra is nekem.

Ám erre az ajánlatra nekem se kell több. Egy csodaszép jobb egyenest viszek be neki. Egyenesen az orrára célozva, amibõl el is indul az orra vére. Nem fájdul meg az öklöm ám a srác nekem esik. Verekedésbe kezdünk. A többiek pedig csak figyelnek. Nem igazán érdekel, hogy mi lesz ennek a következménye. Elszállt az agyam. Szinte minden ütése elõl kitérek, amit próbál bevinni. Egy kettõ talál be, de az harmat gyengének érzem. Legalábbis még most. Egyik ütése egyenest arcomba jönne, de leguggolva gáncsolom ki egy fordulattal és felállva nézek le rá. Hanyat fakszik a földön én pedig nem ütök és nem is rúgom meg. Megvárom míg újra támad, ám kezdem vissza nyerni higgadtságom, és egy egyszerû vállon való átdobással terítem újra a földre. Látom, ahogy egyre idegesebb, hogy õ nem tud meg ütni. Én visszanyerem nyugalmam, de továbbra is folyik ez az értelmetlen küzdelem.

Viszonylag hamar megunom a játszadozást és ekkor kapok be egy találatot. Ajkam kissé felreped, de én egy fájdalmas nyögést nem adok ki. Letörlöm a vért a szám szélérõl és komolyan nézek rá.

- Ennyi? –Kérdem, már higgadtan ekkor újra támad rám. Megrázva fejem újra egy válldobással terítem a földre. Hason fekszik, én pedig könnyedén hátra tekerem karját és fenekére ülök. Oda hajolva finoman füléhez suttogom neki. –Ide figyelj! Ha nem fogsz leállni a szemétkedéssel, és továbbra se hagysz dolgozni és bizonyítani, akkor minden egyes alkalommal egyre durvábban foglak megalázni a többiek elõtt. Remélem fel fogtad, milyen kínos és ciki az neked, hogy egy LÁNY a földre terített… - Mondom neki ám ekkor nem várt támadás érkezik tõle. Hajamnál fogva ránt elõre. Nem ellenkezem vele, egy bukfenccel követem hajam, de így is egy pár hajszálamat kihúz. Igyekszem továbbra is higgadt maradni.

- Te aljas! –Sziszegem fogaim közt és most már nem kegyelmezek neki. A harcból õ kerül ki vesztesen. Ugyan szereztem én is sebesülést, de cseppet sem foglalkozom vele. Õ neki több van. A karjai és a hasa fáj. Lágyékra direkt nem mentem, pedig a harc közben látható volt nem párszor megtehettem volna és egyszerûen el lett volna intézve a dolog. Mikor már kifulladt én csak kihúztam magam. A többiekre néztem és a csaphoz menve mostam le a számat, mert az volt egyedül nyílt sérülésem, míg Peternek a szemöldöke is felrepedt, de azért nem annyira vertem meg, hogy ne tudjon dolgozni, csak inkább hagytam, hogy kifárassza magát. A tükörbõl láttam, hogy a csendesebbik lépett oda a fõnök mellé.

- Nem semmi a csaj. –Mondja elismeréssel Davonnak miközben néz engem. A tükörbõl látom ezeket, de a beszédüket nem értem.

- Szép jó reggelt atyám. –Köszöntöm, és õ már nyújtja is felém a bögre kávét. Cigi a szájában lóg, ami engem már nem zavar, hisz hozzászoktam. A konyhában szokott csak cigizni, úgy, hogy a pára elszívót bekapcsolja, és ha jó idõ van az ablakot is kinyitja, most is nyitva van.

- Jó reggelt kicsim. –Köszönt én pedig átveszem a kávém. Belekortyolva lépek a pulthoz és állok neki összekészíteni a mai napi élelmem. –Ma lesz az elsõ napod az õj helyen igaz? –Érdeklõdik türelmesen, bár arcán látom, nem igazán örül neki.

- Igen atyám. –Válaszolom kis hezitálás után. –Én már alig várom, hogy megismerhessem, azt a csapatot ahol leszek. Remélem nem egyedül leszek nõ. –Reménykedve mondom neki, de õ csak kuncog ezen.

- Ugyan kicsim, ebbe ne is bíz. Tûzoltónak nem sok nõ megy. Kemény meló és lelkileg is megterhelõ. Nem szívesen engedlek, de tudom, hogy ezt szeretnéd csinálni. –Mondja, kis aggodalmat fedezek fel hangjában.

- Ugyan apa. Jó mesterem volt, és a suliban is kitûnõvel végeztem minden tantárgyból. –Hangom nyugtató és szeretném, ha nem aggódna. Kicsit félek attól, hogy nem fogok tudni beilleszkedni. Elõzõ helyen is az volt a gond, hogy mivel nõ vagyok, nem engedtek igazán dolgozni. Féltettek és nem kezeltek társukként. Nem volt hosszú ám annál tartalmasabb a beszélgetés. Miután teljesen elkészültem vállamra dobom hátizsákom, amiben benne van a kapott egyenruhám és az étel. Cipõm már lábamon van. A ruhához illõ fekete magassarkút vettem fel, hajam már feltûztem úgy lépek ki az utcára.

Mikor kilépek, szinte azonnal megcsap a meleg, pedig még csak nemrég jött fel a nap. Elégé száraz nyárnak nézünk elébe. Állapítom meg magamban a dolgot és úgy igyekszem az állomás felé. Az út nem tart sokáig. Oda kerültem most ahol szinte felnõttem, így az épületet már ismerem, csak miután apu visszavonult elég szépen kicserélõdött a banda. A parancsnokot kivéve. Õ örömmel fogadta, hogy apám nyomdokaiba léptem és nála szolgálok majd, de kikötötte, hogy ettõl független nem fog kivételezni velem, amit el is várok. Hamar oda érek és már be is jelentkezem az elsõ napra rutinosan és a szekrényemhez sietek. Az öltözõbe csak egy idõs férfi van. Õt szerencsére ismerem. Akkor kezdett apám csapatába, amikor én még csak 14 voltam. Sokat beszélgettem vele. Akkor még elégé fiatal volt.

- Tiszteletem Zack bácsi! –Köszöntöm mosolyogva és odalépve hozzá puszival köszöntjük egymást. Végig mér, és aztán szólal meg.

- Nocsak, milyen csinos nõvé cseperedtél Leina! Hát te? Mit keresel itt? –Kérdi tõlem én pedig behunyva szemeim vidáman válaszolok neki.

- Itt fogok dolgozni, ez lesz az elsõ napom!

- Akkor nem is azért jöttél, hogy meglátogass? –Kérdi hatalmas nagy ártatlan szemekkel, de elmosolyodik. –Nos ha ez így van, akkor az én csapatomba leszel, mert én vagyok a most délelõttös csapat vezetõje. –Mondja és örömmel fogad, bár én kicsit tartok attól, hogy majd túl aggodalmas lesz.

- Ugyan örülök, hogy láthatom Zack bácsi, ahogy annak is, hogy ön lesz a felettesem! –Mondom továbbra is vidáman, majd a szekrényemhez lépve veszem le a lakatot és kezdek el belepakolni. Nem vagyok szégyenlõs, hisz a suliba se volt külön öltözõ a lányoknak, de még nem kezdek öltözni. Ekkor lép be egy számomra ismeretlen férfi. Felé pillantok és mosolyogva nézek fel rá. Magas termete miatt igen csak fel kell rá néznem.

- Szép jó reggelt Zack! –Köszön oda felettesemnek.

- Neked is Davon! –Mondja Zack bácsi és hirtelen karolja át a vállam. –Davon! Had mutassam be neked az újoncunk! Õ lesz Dilen helyett. Leina Fenton –Mutat be a helyes srácnak és leszûröm, hogy õ is a mi mûszakunkba van. – Leina õ Horhe Davon Fiatal kora ne tévesszen meg, mert õ a helyettesem. Szóval, ha én nem vagyok õ a fõnök helyettem. –Mondja okításképp Zack bácsi, amire csak bólintok. Mosolyogva nyújtom kezem Davon felé.

- Szép jó reggelt kívánok! –Mondom, miközben behunyom a szemem és kedvesen mosolygok.