- De nem akarom, hogy egy nyûgöt vegyél a nyakadba, meg neked is meg vannak a saját dolgaid.

- Ne keresd a kifogásokat kicsim. Nem nyûgöt veszek a nyakamba, hanem a szerelmemet és szeretném, ha nálam laknál. – mondja komolyan. – Ez minden vágyam, hogy minden reggel veled keljek vagy éppen feküdjek. – hosszan nézve szemeibe elgondolkodok az szavain. Végül is igen, én is szeretnék mellette ébredni és vele együtt lefeküdni, aludni.

- Rendben. Akkor hozzád költözök. – egyezek bele egy bólintással.

Elköszönöm Zack bácsitól és úgy megyünk el hozzá, ahol lefürdünk és befekszünk az ágyba. Szorosan bújok hozzá és próbálok elaludni, ami nem megy könnyen, de jó érzés, hogy itt van mellettem.

Másnap reggel evés után felöltözünk és kocsiba ültet. Nem mondja, miért és hova, de bele megyek a dolgokba. Talán egy közös kis séta valahol elfeledteti kicsit velem a történteket. Az ablakon kinézve figyelem a tájat, és hiába kérdezem, hova megyünk, egyelõre meglepetés.

Lassan megérkezünk és egy ház elõtt parkolunk le, amit eléggé furcsállok. Miért is jöttünk mi ide?

- Megérkeztünk. – mondja mosolyogva.

- De miért jöttünk ide? – kérdezem meg furcsállva, de a házból kilép egy meg férfi és kinézve lassan szállok ki a kocsiból, mikor Davon is megteszi.

- Szevasz öcsi. – kiáltja el magát, és rájövök, hogy õ Davon bátya.

- Gyere velem. – mosolyodik el, majd megfogva a kezem visz a bátya elé. – Szia bátyó. – ad neki egy fél ölelést, mert kezem nem engedi el. – Bátyó bemutatom Leina-t, a barátnõmet. Leina õ itt Javier az egyik bátyám. – mutat be minket egymásnak.

- Szias Leina. – köszön nekem Javier egy mosollyal és két puszival az arcomra.

- Szia. – köszönök én is neki, bár nem értem, miért pont most hozott ide, mikor nem épp vagyok az toppon. – Davon. Mi most miért is jöttünk ide? – elmosolyodva ad puszit a homlokomra.

- Azért jöttünk ide, mert én már nem tudok neked elég támaszt nyújtani. Legalább is úgy érzem és Javier-nek van hasonló tapasztalatai. Nem akarlak orvoshoz vinni, így elhoztalak a bátyámhoz, akit így meg is ismerhetsz.

- De Davon ebbe nem tud nekem senki segíteni. Magamnak kell feldolgoznom. – mondom szemeibe nézve, de jól esik figyelmessége, hogy segíteni akar, viszont nekem elég, ha csak mellettem van.

- Igazad van abban, amit mondasz, de én tudok segíteni abban, hogy miként indulhatsz el rajta. – jegyzi meg Javier. – ugyan én is elveszítettem egy fontos személyt az életemben. Még pedig a menyasszonyomat és nagyon nehéz volt feldolgoznom, de sikerült hála a testvéreimnek és a zenének, ami egyben a munkám. – mondja el Javier a dolgot, és látszik rajta, hogy még mindig nem sikerült feldolgoznia teljesen.

- Sajnálom, ami történt.

- Semmi gond, de ne idekint beszéljük meg. Gyertek be. – hív be minket és Davon oldalán megyek be, és le is ülünk a kanapéra a nappaliban. Javier mondta is hogy foglaljunk helyet. Kicsit feszéjezve érzem magam, de meg kell próbálnom Davon kedvéért.

Biztos nagyon sok szervezése van benne, bár nem tudom, hogy is gondolta, hiszen mennünk kell dolgozni.

~ 1 hónap múlva~

Egy hónap telt el azóta, hogy Javierrel megismerkedtem, és sajnos Davonnak vissza kellett mennie dolgozni, de engem ott hagyott a bátyánál, aki viszont tényleg segített és lassan apránként sikerült túltennem magam a nehezén. Nem azt mondom, hogy nem fáj még mindig, mert akkor hazudnék. Világ életemben fájni fog, de igaza van abba Davonnak és Javiernek is, hogy ezt apám nem akarná, hogy így éljek tovább. Davon minden szabadnapján eljött hozzám és együtt voltunk, meg mindennap beszéltünk telefonon, de már nagyon hiányzik, hogy vele lehessek mindig. Az elsõ hétben az alkoholba akartam bele temetkezni, de Javier nem hagyta, inkább felvitt magához a keverõ pulthoz és próbált megtanítani dj-skedni, de rá kellett jönnünk ez nem az én világom, viszont nem csak õ, hanem én is segítettem neki.

Viszont most már ideje visszamennem dolgozni, mert mióta tûzoltó lettem alig dolgoztam valamit. Elõször a sérülésem gátolt meg benne, utána pedig apám halála. Már itthon vagyok Davonnal, mert pár ruhámat át is hozta, viszont gondolkodtam, hogy lassan ideje lesz elmenni abba a házba ahol felnõttem. Na majd munka után.

- Sziasztok. –lépek be az étkezõbe a többiekhez kedvesemmel és egybõl vidáman örülve nekem jönnek oda hozzám. Jason meg is ölel.

- Jó végre látni Leina! –mondja kedvesen nekem Jason, ami nagyon jól esik. Picit enged el én pedig mosolyogva pillantok rá. –És mosolyogni méh jobb látni!

- Köszönöm Jason. –mondom kedvesen.

- Nem volt egyszerû, de szerencsére sikerült kicsit felednie. –Mondja kedvesem lágy hangon és finoman simítja meg hátamat. A hétköznapokban még mindig feketében járok, mert azért még gyászolok.

- Reméljük nem is fog vissza esni. Zackel már beszéltél? –kérdi Eric egy másik kollegánk.

- Nem még nem beszéltem vele. –mondom rápillantva és még egy kicsit beszélgetünk, majd el is kezdjük a munkát.

Odalent pakolászok kettesben kedvesemmel mikor eszembe jutnak a dolgok a házzal kapcsolatban.

- Davon. Szerelmem… szeretnék majd mûszak után elmenni a szülõházamba. –Mondom ránézve és egy vödröt ölelek magamhoz.

- Biztos vagy benne, hogy készen állsz rá kicsim? –kérdi aggódón és mellém lépve finoman simítja meg a hátamat, én meg csak bólintok. –Rendben kicsim elmegyünk munka után oda. –Mondja egy kedves halovány mosollyal.

- Arra is gondoltam, hogy mit szólnál hozzá, ha… felújítanánk, átrendeznénk a házat utána, meg meglátnánk, hogy… mi legyen a sorsa. –mondom szemeibe nézve és megsimítom finoman a mellkasát.

- Arra gondolsz kicsim, hogy a felújítás után oda költözzünk együtt? –kérdi szemeimbe nézve én pedig ajkamba harapok.

- Hát akár oda is költözhetünk. Végül is, ha együtt szeretnénk leélni az életünket én… majd szeretnék babát is, és tõled szeretném azt a babát. –mondom félénken kicsit zavartan szemeibe nézve fülig pirulva. –Szeretlek és szeretnék veled egy családot, persze ez még egy 5 év múlva, amikor már biztos helyem van nekem is itt az állomáson. Mi… mit szólnál hozzá szerelmem? –kérdem ajkamba harapva, érdeklõdve szemeibe nézve és fél kézzel mellkasát cirógatva.

- Most hazudsz nekem. – mondom sírva és megint ütni kezdem a mellkasát és nem akarom elhinni azt, ami történt. A többiek is oda jönnek, Davon pedig nem enged el. Talán jobb is, mert itt esnék össze.

- Sajnáljuk Leina. – szólal meg Jason is és érzem pillantását. Mikor abba hagyom az ütögetést simítja meg a hátamat. Próbálom felfogni, hogy apa lehet meghal.

- Miért? – kérdezem zokogva. – Miért apával történt ez? – nem akarom elhinni, és szerelmem továbbra se enged el az ölelésébõl.

A karjaiba vesz és úgy indul el velem a kocsihoz. A tûzoltóautóban is az ölében tart és nem enged el. Szorosan bújok hozzá és lassan könnyeim is elfogynak. Csak meredek magam elé. A kórháznál tesznek ki minket és Davon bejön velem. Jó, hogy õ legalább itt van velem. A fiúk visszamennek dolgozni és valószínû Zack bácsit is értesítik. A kórház folyosóján már csak beletörõdve megyek kedvesem mellett és hagyom, hogy õ vezessen. Nem bírok megszólalni, a gombóc mardossa torkom.

A mûtõ elé megyünk, és akkor érünk oda, mikor az orvos kijön. Az orvosra nézek reményért, hogy apám életben marad.

- Jó estét. Mr Frenton hozzá tartozói vagyunk. Ön mûtötte? – kérdezi meg tõle kedvesem, mert én nem tudok megszólalni.

- Igen én mûtöttem és sikeresen életben van. – közli velünk az orvos. Mint mikor az ember szívérõl egy kõ esik le, most én is ezt érzem.

- Hallod kicsim. Apukád jól van.

- És ez biztos doktor úr? Túl fogja élni? – kérdezem egybõl az orvosra nézve és ajkamba harapva nyugszom meg.

- Reméljük, hogy így lesz. Egy napot az intenzíven fog tölteni megfigyelés alatt, és ha nem lesz semmi gond, akkor utána kórterembe tesszük és meglátogathatják.

- Rendben köszönjük szépen. – mondja hálásan kedvesem.

- Nagyon köszönjük doktor úr. Nem fogom tudni eléggé meghálálni. – mondom reménnyel telt hangon és nagyon bízom abba, hogy életben marad.

- Gyere szívem menjünk haza pihenj egy kicsit és utána visszajövünk apukádhoz. – mondja lágy hangon Davon, de n itt akarok maradni, nem hagyhatom magára, de mielõtt mondhatnék bármit is felé fordulva folytatja. Nagyon kiismert már ezek szerint. – Kicsim szerintem édesapád nem úgy szeretne látni, hogy hat bõrönd elfér a szemed alatt. – jegyzi meg, amiben igaza van. – Gyere menjünk. Itt jó kezekben van. – biztat.

- Rendben. – Egyezek bele végül nagy nehezen és úgy megyünk el hozzá. Együtt fekszünk le aludni, és csak nehezen tudok elaludni, de végül sikerül kedvesem mellett.

Lassan kezdek el ébredezni, s mikor fel ébredek és látom kedvesem ül mellettem az ágyba. Eléggé gondterhelt és aggódni kezdek.

- Davon. Mi a baj? – kérdezem álmosan és úgy simítom meg a karját, de nem válaszol. Lassan ülök fel és egybõl magához ölel. – Davon.

- Nem rég hívtak a kórházból. – kezd bele, de nem enged el. Egyre jobban kezdek félni és aggódni. – Édesapádnak kompilációi voltak és nem tudták megmenteni. – mondja el azt, amit gondolom telefonon mondhattak neki az orvosok. – Meghalt az apukád. – mondja ki azt, amit egyáltalán nem akartam hallani. Újra gombóc lesz a torkomba és ajkamba harapva kapaszkodom meg kedvesem mellkasánál a pólójába. Halkan kezdek el sírni és vállaim remegni kezdenek.

- Nem… ez nem lehet. –mondom sírós rekedt hangon halkan, mert nem tudok hangosabb lenni, a gombóc a torkomban nem hagyja. Legszívesebben ordítanék.

- Sajnálom kicsim… én annyira sajnálom. –mondja és még jobban magához húz és hirtelen török ki zokogásba. Nem akarom elfogadni. Nem ez nem lehet. Apa nem halhatott meg. Nem hagyhatott itt. Most! Pont most, amikor olyan boldog lehetnék…

- Miért… miért nem lehetek boldog? –nyöszörgöm sírás közepette, de erre Davon se tud válaszolni.

~ 3 héttel késõbb~

Miután apu meghalt be kellett mennem azonosítani és elkezdõdött a temetési mizéria. Nem tudok boldog lenni és minden este sírva alszom el. Éppen, hogy visszamentem dolgozni, már egy hét szabadságot ki kellett kérnem, hogy elintézzem apám temetésének dolgait. Megkaptam a végrendeletét is, amiben minden földi vagyonát rám hagyta. Igaz nem sok, de adóssága sose volt. Minden nap feketében jártam és nem igazán sikerül felfognom. A temetésén, ami halálára egy hétre sikerült elintézni Davon támogatott végig. Én voltam az egyedüli rokona, a többiek csak barátok, volt kollegák, akiket ugyan úgy megrázott a hirtelen halála. Hamvasztásos temetést kértem, mivel a teste nagyon összeroncsolódott a baleset miatt és így nem akartam, hogy Davonon és rajtam kívül lássa bárki is. A temetés után viszont visszamentem dolgozni, ahol kint van a fekete zászló és az egész nagyon csendes.

Én a munkába temetkeztem és még Davontól is elzárkózom, mert nem bírom feldolgozni. Egész életemben apa volt az, akire számíthattam és nem tudtam megmenteni. Szerencsére Peter és Kevin is leállt egy ideje, de jobb is. Ha nincs épp bevetésünk, akkor az edzõterembe püfölöm a zsákot, hogy eltereljem a figyelmem, vagy Zack bácsi helyet csinálom meg a papírokat. Nem tudok haza menni, mert otthon minden apára emlékeztet. Davont nem akarom terhelni, hogy hozzá költözzek, de ha nagy ritkán, 2-3 naponta, mikor sikerül az állomásról elrángatnia, akkor is hozzá megyünk.

Mindenki nagyon kedves és próbál segíteni, de nem is beszélek, csak a legszükségesebbeket. Üveges élettelen szemekkel figyelem a világot és egyre inkább végzem robotként a munkámat. Most is Zack bácsit várom be, mert éjszakások voltunk. Davonnal lép be az irodába és hát nem vagyok épp a legjobb állapotban. 2 napja nem tudtam aludni.

- Kitöltöttem a jelentéseket, és megcsináltam a mûszakunk minden papírját. –mondom a lapokat nézve és azokat össze rakva állok fel és oda lépve Zack bácsihoz nézek rá.

- Leina nem kellett volna. Ez az én munkám. –jegyzi meg Zack bácsi. –Menj haza és aludj.

- Csinálok neked kávét Zack bácsi. –mondom élettelenül és indulnék, de Davon állít meg és ölel magához.

- Szerelmem, nem lesz ez így jó. Nem csinálhatod ezt magaddal. Ezt apukád se szeretné. –mondja hátam simogatva.

- Nem tudok aludni, és dolgozni akarok. –mondom makacsul.

- Leina! Ha ezt így folytatod kényszerpihenõre küldelek. –Erre a mondatára felkapom a fejem.

- Azt nem teheted! –mondom felnézve rá.

- De igen megtehetem. Így nem dolgozhatsz. Nézz magadra Leina! Megint meg szeretnél sérülni? Ha így mész be egy tûzbe nem csak a magad, de a csapattársad életét is veszélyezteted, a bent rekedtekrõl nem is beszélve. –mondja komolyan az állomásparancsnok.

- De én nem is megyek tûzbe.

- Ne akadékoskodj! Parancsba adom neked, hogy menj haza Davonnal és a következõ mûszakra be ne gyertek! Pihenned kell. –mondja szigorúan és sokat sejtetõen Davonra néz.

- Ezt nem csinálhatod! –csattan a hangom, de kedvesem állít meg.

- Kicsim! Igaza van Zacknek! Aludnod kell és helyre kell jönnöd. A hétvégére szeretném, ha otthon maradnál velem. –mondja szerelmem és ránézek.

- De nem tudok otthon lenni! Nem tudok egyhelyben ülni! Nem tudok aludni! –Kezd újra síróssá válni a hangom.

- Miért nem kicsim? Aludnod kell. Ha szeretnéd elmehetünk orvoshoz. –mondja lágy, türelmes hangon.

- Mert ha nem csinálok valamit folyton eszembe jut apa halála és nem akarok rá gondolni! Nem akarok aludni, mert az õ arcát látom az emlékeket élem újra és fáj! –mondom ki és megint csak sírni kezdek. –Nem tudok meglenni otthon, mert minden õ rá emlékeztet. Nem tudok haza menni, mert mindenhol apát látom! –mondom ki elõször azt, miért is temetkezem a munkába, bár ezt sejthették.

- Elegen van Zack bácsi én nem bírom tovább. – mondom neki teljesen kiakadva és fel alá járkálok Zack bácsi asztala elõtt.

- Mi a baj Leina. Mi történt? – kérdezi aggódva és épp bele kezdenék, mikor szerelmem jön be kopogás nélkül.

- Elnézést a zavarásért Zack, de egy olyan kérésem lenne és Leina is ezért jött fel, csak most kicsit mérges a fiúkra. – mondja kedvesem, amivel most nem kicsit lep meg és hirtelen ér a dolog.

- Mi lenne az Hd? – érdeklõdik Zack és hol rám, hol pedig szerelmemre néz. Kedvesem oda jön mellém és hátamra teszi a kezét és finoman simogatja, ami jól esik és nyugodni kezdek a közelében.

- Szeretnénk, mind a ketten ha Leina átkerülne abba az osztagba, amelyikbe én vagyok, mert Peter-tõl és Kevintõl nem tud meglenni. – mondja el az igazat, amire Zack bácsi nagyot sóhajt. Felnézek Davonra és kérdeznék, de fejével aprót int, hogy most inkább ne, így nem teszem.

- Te is ezt szeretnéd Leina? – kérdezi meg végül tõlem, amire csak bólint egyet. – Rendben akkor most nem fogsz haza menni, hanem az lesz a feladatod, hogy a másik csapatba illeszkedj be. Próbálj meg lenyugodni és majd akkor mész haza, ha õk is végeztek. – adja ki a parancsot.

- Rendben. Értettem. – mondom még egy kicsit lesokkolódva a történtektõl, bár én igazából csak örülök, hogy megint egy mûszakban lehetünk, és megszabadulhatok Petertõl és Kevintõl. Így nem lehet dolgozni.

- Mindent meg fogok tenni, hogy rendben legyen minden.

- Ezt el is várom. Menjetek dolgozni. – enged utunkra kedvesem finoman megfogva kezem visz ki onnan. Hát, most megmentett attól, hogy feladjam az álmomat. Az én igazi lovagom. Az étkezõhöz megyünk le, de mielõtt bemennénk meg állítom Davont, mert most igazából önmagának mondott ellent.

 - Mi az kicsim? – kérdezi meg, és úgy néz a szemeimbe finoman meg simítva arcom. Hálásan bujtatom hatalmas kezébe arcomat.

- Azt mondtad, hogy nem engeded, hogy szakaszt váltsak. – jegyzem meg, de közelebb megyek hozzá és teljesen hozzá bújok. Szorosan megölel, ami olyan jó. Karjaiban teljesen biztonságban érzem magam.

- De nem akartam, hogy itt hagyd az állomást. Hiszen ez az álmod. Az álmodért meg mind a ketten teszünk. – mosolyodik el és puszit kapok a fejére. – Meg nem hagyhattam, hogy a fiúk kikészítsenek, meg itt egyszerûbb dolgod lesz.

- Honnan veszed? – érdeklõdök.

- Mert itt mindenkinek felesége van, meg idõsebbek is. – megsimítja arcom és még egy édes csókot is kapok. Mennyország! Nem akarom elveszíteni õt. – De menjünk be bemutatlak nekik. – jegyzi meg, majd megfogva a kezem vezet be a étkezõbe az új csapattársaimhoz. – Szép jó estét mindenkinek. – köszön mindenkinek.

- Jó estét. – köszönök kicsit tartva a helyzettõl, de ekkor pillantom meg Jason bácsit, ami kellemes meglepetés. Õ is elmosolyodik kedvesen.

- Leina. De régen láttalak. – mondja felvidulva. – hallottuk, hogy az állomásunknál dolgozol. – jegyzi meg.

- Jason bácsi. –mondom ki a megszokott megszólítását, és az én arcomra is mosoly ül ki. – Igen itt dolgozok, és most átkerültem ebbe az osztagba. – mondom felvidulva lelkesen. – Én is régen láttam Jason bácsit.

- Tegezzél kérlek, hagyjuk azt a bácsit, hanem már kollégák vagyunk. – mosolyodik el, majd feláll és meg is ölel kedvesen. Na a bácsi elhagyása és a tegezés nem biztos, hogy könnyen fog menni. – Mi újság veled? Hallottuk, hogy összerúgtad a port ezzel a kölyökkel. – veregeti meg kedvesem hátát, mikor kicsit elenged.

- Inkább fogalmazzunk úgy, hogy együtt járunk. – javítja ki türelmesen kedvesem.

- Jól van csak viccelek tudod jól. – bólogat Davon, utána pedig bemutat a többieknek, akik szerencsére kedvesen fogadnak, és nem úgy, mint ha a területüket fenyegetném nõ létemre.

Így jobb lesz mindenkinek, de ha nem is mindenkinek Davonnak és nekem biztos.

Az éjszakai mûszak eleje igazából beszélgetéssel ismerkedéssel telik, amibe bele vegyül a csipkelõdés és a játékos „vita”. Persze engem is kóstolgatnak, hogy mennyire vagyok vevõ a humorukra és még én is mondok nekik vicceket, amit persze még nem ismertek. Vannak közöttük tûoltós is, persze az is a tûzoltó férfiakról szól. Ritka, hogy egy nõ tûzoltó lesz, de én pont ezt szerettem meg benne, hogy kihívás, bár nem hittem volna, hogy azért olyan kollegiális kihívásban lesz részem, hogy mindenki jóformán engem akar majd…

Egy riasztásunk érkezik egy autó balesethez, ahol a két utas frontálisan ütközött. A csapattal tartok és a mikor kiszállunk Jason bácsi száll le elõbb, utána Davon a többiek és én a legvégén. Elmennek a kocsihoz, de Jason visszafordul Davonhoz komoly arckifejezéssel.

- Ne engedd ide Leinat. –mondja komolyan én meg furcsállani kezdem. Közelebb indulok.

- Mi történt? Ki van a volán mögött? –kérdem aggódón és kezd rossz érzésem lenni, mikor szerelmem fordul felém és takarja el a kilátást. Finoman karolja át a derekam.

- Gyere ez nem neked való látvány. –mondja, miközben a tûzoltóautóhoz visz vissza.

- Mi történt Davon ki az? Ismerem? –kérdem szemeibe nézve és látom rajta a szomorúságot.

- Most kérlek, maradj itt jó? –mondja ismét, de azt nem ki az, akit ki kellene menteni a kocsiból.

- Davon azt kérdeztem ki az? –kérdem egyre feszültebbé kezdek válni.

- Ülj vissza a kocsiba ez parancs. –szól rám és a parancsot teljesítenem kel. Koránt se tetszik a dolog, de teljesítem a parancsot. Mikor beszállok a tûzoltóautóba megy csak vissza segíteni a mentésbe.

Egy 5 perc telik el és nem bírok tovább várni, még mindig hallom ahogy flexelik a kocsit, hogy kiszabadítsák azt a szerencsétlent, de én se tudok tovább a seggemen ülni. Kilépve sietek oda.

- Na jó ez így nem vicces had segítsek. –Mondom a többiekre nézve mikor mindenki leáll a munkával és aggódón pillantanak rám. Az én tekintetem csak ekkor siklik arra, akit már félig kiszedtek és a mentõsök eltudták látni félig meddig a sérüléseit.

A véráztatta arc, amit megpillantottam teljesen lesokkolt. Hirtelen alig kaptam levegõt a döbbenettõl. Ajkaim eltávolodnak egymástól és csak meredek a véres eszméletlen férfira, aki az apám… Davon siet elém és ölel meg szorosan magához és visz távolabb.

- Szedjétek ki, már nem sok van. –mondja a fiúknak és én még mindig le vagyok sokkolódva. Szemeim könnybe lábadnak és csak egy párlépésnyire vagyunk mikor kitör belõlem a pánik félelem, hogy most fogom elveszíteni az apámat.

- Apa! –kiáltom el magam keservesen és Davon tart vissza, hogy oda rohanjak.

- Ne kicsim! Most nem mehetsz oda! Ha odamész, csak feltartod a többieket és kisebb lesz az esélye. –mondja nyugtatólag és mivel erõsebb tõlem így könnyedén tart én pedig kapálózva próbálnék oda menni.

- Segítenem kell! Az apám ül abba a kocsiba! –mondom keserves hangon, de szerelmem akkor is tart és tudja, hogy mennék segíteni, de azt is, hogy nem tudok mit.

Teljesen elvesztem a fejem és 2 percig nem tudok megnyugodni, menni akarok, és segíteni. Kiszedni onnan az apám, hogy vihessék a kórházba, de végül kedvesem karjaiba bújok zokogva, és sikeresen kiemelik a roncsokból. Ám a mentõsök se engednek a közelébe, mert sietnek be vele a kórházba.

- Hogy… hogy lehet ez? Miért? Miért pont most? –kérdem keserûen és Davon mellkasát kezdem el ököllel csapkodni kínomban, de egyik se erõs. Egyrészt, mert még mindig a sokk hatása alatt vagyok, hogy apámat így láttam, másrészt erõm sincs, hisz már egy ideje talpon vagyok. – Nem! Ez nem lehetett õ! Mond azt, hogy nem az apám volt a kocsiban! Mond! –igyekszem vissza nyerni önmagam, de a szívem facsarodik össze a félelemtõl, hogy õt is elveszítem, mint anyát. –MOND MÁR! –Kiáltok fel kedvesem szemeibe nézve. Az enyémekbõl patakokban folynak a könnyek.

- De akkor is Davon nem értelek. Megbeszéltük, hogy én megyek, akkor miért te kéretted át magad? – kérdezem meg tõle, de még mindig tajtékzom. Egyszerûen nem tudom elhinni, hogy ezt tette.

- Mert neked nehezebb a beilleszkedés és nem akartam, hogy megint végig kelljen szenvedned azt, amit nálunk végig szenvedtél. Itt a fiúk már tudják mire vagy képes és mit tudsz megtenni. Meg ez az apukádnak a tûzoltó állomása. Nem fogom hagyni, hogy máshol dolgozz, mert ezért kezdted el. – mondja komolyan. Jó ebbe talán igaza van.

- Lehetetlen egy alak vagy. Akkor is megbeszélhetted volna velem. Nekem is közöm van hozzá, mivel engem is érint ez a dolog. – mondom szemeibe nézve, majd megfogja a kezem.

- Gyere velem. – kér meg, majd úgy megyünk be a kis szobába és be is zárja az ajtót. – Nézd kicsim sajnálom, hogy nem szóltam, vagy nem kérdeztelek meg, de én így tartottam helyesnek. – mondja nekem, majd megölel, és úgy simogatja a hátam, még a fejemre is kapok egy puszit.

- Mostantól mindig így lesz, hogy nélkülem döntesz és léped meg a dolgokat? – kérdezem meg. Beletörõdöm a kialakult helyzetbe, bár koránt sem tetszik, de nem tudok vele mit csinálni.

- És ha megígérem, hogy mostantól semmit nem fogok nélküled eldönteni? – kérdezi meg felemelve a fejem, hogy szemeibe nézzek. – Megígérem neked, hogy mindent elmondok neked és mindenben kikérem a véleményed, meg a tanácsodat. – egyenesen a szemeimbe néz, miközben mondja az ígéretét. Nagyot sóhajtok, és véglegesen beadom a derekamat.

- Rendben, de még egy ilyen és… - nem hagyja, hogy befejezzem. Ajkaimra tapadva csólkol meg szenvedélyesen, amit azonnal viszonozok, mert nem tudok mást tenni. Élvezem a csókját és nem tudok vele betelni.

Az ágyhoz vezet és végig fektet rajta finoman. Felém mászik és nem ereszt a csókból, miközben el kezdi lehámozni rólam a ruháim. Beleszusszanok a csókba és lassan szakadok el.

- Hd. A munkaidõm. – mondom sóhajok közepette.

- Tudom, hogy kezdõdik, de egy kis pihenõt tarthatsz. – jegyzi meg sóvárgóan, hogy alatta maradjak.

Nekem se kellett több gyõzködés, mert hihetetlenül kívánom, így elkezdjük egymást levetkõztetni és kényeztetni és egy kiadósat szeretkezünk itt az állomáson. Hihetetlen, hogy ennyire rabul ejtett.

- Ez jól esett. – suttogom, miközben az arcát simogatom. Ajkaimra kapok egy édes csókot, amit késséggel viszonzok.

- Örülök, hogy jól esett. Ezt bevezetjük mûszakváltásonként. – jegyzi meg. És a fõnökség ezt jól fogja vajon nézni? – Szeretlek kicsim és nem akarlak elveszíteni. – száll le rólam, és elkezdünk felöltözni.

- Én sem akarlak téged, de így még is milyen kapcsolatunk lesz? – nézek rá, õ pedig nagyot sóhajt.

- Ha nem jön össze, akkor átmegyek másik bázisra, ahol ugyan olyan mûszakba leszünk és akkor tudunk majd többet együtt lenni. –mondja el nekem, amire gondolt. Végül is az is megoldás.

- És mi lenne ha inkább visszajönnél a hozzánk?- Lépek oda hozzá és a mellkasát simítom meg.

- Nem akarok egy jó csapat munkát szétszedni, fõleg ha így jobbak vagytok. – mondja kedvesen. – Meg Zack nem hiszem, hogy meg engedné úgyhogy majd látjuk, hogy mi lesz belõle. – mondja kedvesen. Nem akarom neki mondani, hogy én félek tõle, hogy Kevin fog bepróbálkozni. – Na de megyek pihenni és váltásnál meg találkozunk. De lehet, hogy korábban bejövök. – mondja nekem.

- Már most hiányzol. – jegyzem meg és újra csókot váltunk.

- Te is nekem, de nem sokára itt vagyok. – Elköszönünk egymástól végül és õ megy haza pihenni én pedig átöltözni, hogy kezdjem a mûszakot.

Mint sejtettem Kevin megdorgál a kései kezdés miatt és egyáltalán nem tetszik neki, hogy Hd-vel vagyok együtt és nem fogja jó szemmel nézni, hogy késõbb kezdek, mint a többiek.

A nap majdhogy nem átlagosnak mondható és Kevin elég sokszor próbálkozik be és még a lábam sérülése miatt csak a takarításokat végezhetem, de ez egyáltalán nem zavar. Kevin mindig olyankor udvarolgat, mikor a többiek nem látják. A mûszak vége felé van a második riasztásunk és mikor megérkezünk elsõnek szállok ki a kocsiból és mély levegõt véve kezdek el lepakolni, mikor Kevin most kivételesen a többiek elõtt lép oda hozzám.

- Leina! Nem iszunk meg valamit mûszak után együtt? Tudod a régi idõk emlékére, amikor még csak bejárkáltál édesapádhoz. –Mondja nekem és mikor megfordulok, hogy válaszoljak neki a tûzoltóautó oldalának szorít és elzárja minden menekülõ utamat. Ettõl féltem.

- Eressz el Kevin! Én már nem érzek irántad semmit! Eressz had végezzem a dolgom! –Szólok rá, de nem enged.

- Nem eresztelek el Leina! Eddig vártam rád és kellesz nekem! Nem fogom hagyni, hogy egy olyan karjai között legyél, aki csak a bajt hozza rád. –Mondja és arcomat simítja meg. Elütöm a kezét.

- Egyáltalán nem tudod mi történt! –Kiáltok rá mérgesen és a fiúk jönnek a védelmemre. Peter fogja meg Kevin vállát és fordítja maga felé, míg Leon és Jack elhúznak elõle és maguk mögé rejtenek.

- Kevin hagyd békén Leinat! –Mondja mérgesen Peter. Tényleg nem értem ezt az egészet… már Kevin is!

- Ne szólj bele Peter abba, amit csinálok! –Mondja idegesen ránézve és fordulna vissza, mikor meglátja, hogy Leon és Jack elhúztak onnan. – Ne szóljatok bele! Ez Leina és az én dolgom! –morran rájuk.

- Leina Hd barátnõje! –mondja Leon ingerülten. –Nem mellesleg a csapattársunk és elutasított. –mondja védelmezõn, mikor Davon jön le már átöltözve. Hamarabb jött be, mint mondta.

- Itt meg mégis mi folyik. –Na már csak ez kellett.

- Kevin rá hajtott Leinara itt a szemünk elõtt. –mondja Jack ingerültebben.

- Na és akkor mi van? Leinat már azóta ismerem, hogy ide kerültem a tûzoltóállomásra és még az apja is itt szolgált. –mondja Kevin és Hd-re néz szúrósan. –Nekem van több jogom, vele lenni, mint neked. –vágja kedvesem fejéhez, akinek látom dagadni a fejét.

- Mégis hogy merészeled ezt tenni Kevin? Azt hittem barátok vagyunk, és a barátok nem másznak a másik barátnõjére. –mondja ingerülten kicsim, de a vitába Peter is beszáll.

- Attól, mert hamarabb ismerted még nincs több jogod hozzá, mint nekem! Az régen volt és Hd elõtt én vetettem szemet Leinara! Nekem van több jogom hozzá. –mondja ingerülten, de ezt már nem bírom tovább. A három srác rajtam veszekszik és nálam itt telik be a pohár. Kilépek Jack és Leon mögül és a háromszög közepére menve emelem fel a hangomat.

- Mégis mi a búbánatos fészkes fene esett belétek? Elég legyen! –Kiáltom el magam és kezd nagyon érni bennem, hogy tényleg itt hagyjam a tûzoltóállomást de véglek. Akármennyire is ez az álmom, és szeretném ezt csinálni, de nem ezen az áron, hogy a körülöttem lévõ férfiak marják egymást. – Mégis mi ütött belétek? Ferromont eregetek, amirõl én nem tudok, vagy mégis mi?! Mi a jó életbe nem lehet elfogadni, azt, hogy én Davont szeretem, és õ vele járok! Ez az egyik a másik nem tárgy vagyok amit lestoppolhattok, vagy orvosi rendelõ ahova sorszámot húzhattok! Emberi lány vagyok és az én dolgom eldönteni kivel vagyok együtt! De tudjátok mit?! Csesszétek meg magatokat! –mondom iszonyat mérgesen és Davon mellett elviharozva sietek fel Zack bácsihoz, hogy felmondjak, mert ez így nem fog menni.

- Most keménykedsz a barátnõd elõtt? – kérdezi próbálva feszíteni a húrt de nekem se tetszik. Finoman fogom kedvesem kezét.

- Tudod mit? Forogj magadba. Nem fogom a te hülye fejed miatt elveszíteni az állásomat. – mondja neki. – Megyek pakolni. – fordul vissza hozzám, én pedig inkább a dokihoz küldeném.

- El kell menned az orvoshoz, hogy megnézze. – ragaszkodok továbbra is hozzá, és hagot is adok neki.

- Majd ha vége van a mûszakomnak elmegyek, de addig itt van rám szükség. Meg arról nem is beszélve, hogy te is maradnál hiába kapnál felsõbb parancsot. – jegyzi meg és ajkamba harapva nagyot sóhajtok. Igaza van. Én is makacs vagyok.

Elengedem a kezét, és hagyom, hogy menjen a dolgára. Hosszan és szinte sóvárogva nézek rájuk a pakolásnál. –Most még ezt is megcsinálnám, csak had mozogjak álljak végre lábamra. Ott maradok míg lepakolják a kocsit. Hd csak utána jön vissza hozzám.

- Leina ideje hazamennünk. – szól apu.

- Apa maradjunk még egy kicsit kérlek. – nézek fel rá kérlelõn.

- Ne tartsuk fel a fiúkat. Dolgozniuk kell. Nem sokára úgy is nálunk lesz Davon. – mosolyodik el, a kijelentése után.

- Igaza van apukádnak. Amint végzek, megyek hozzád rendben? – simítja meg arcomat kedvesem és ránézek.

- Rendben, de ha akkor nem fogsz elmenni velem az orvoshoz nagyon mérges leszek. –adom be a derekam, de fel is hívom a figyelmét, hogy elviszem orvoshoz akkor.

- Jól van. – egyezik bele szerencsére, majd még egy csókot kapok ajkaira. Elköszönve visz apu haza.

~*~

A délután hátra lévõ részében egy kicsit erõsítettem a karomat húzódzkodással és felüléseket is csináltam, hogy formában tartsam magam, az este meg fürödtem egy nagyot a kádból kirakva a gipszes lábamat, de alig tudtam elaludni Hd nélkül.

Másnap reggel alig várom, már hogy szerelmem megérkezzen, így a nappaliban ülve várom. Meghallom a csengõt és ez szinte zene füleimnek. Apa megy ajtót nyitni.

- Szia Davon. –már repesek az örömtõl, hogy tényleg õ jött.– Leina a nappaliba. – mondja neki apum merre is talál.

- Szia kicsim. – lép oda hozzám, én pedig mosolyogva néze fel rá és nyújtom neki a kezem, hogy le üljön mellém és oda bújhassak.

- Gyere ide. – kérem meg szóval is. Mellém ül és szorosan bújok oda azonnal és ölelem meg. – De hiányzott ez. – mondom és szorosan simulok hozzá, szinte már majdhogy nem belé bújok, bár azt inkább õ szokta. Õ szokott belém bújni, amit sose bánok. Kapok a fejemre is egy puszit.

- Csak ez hiányzott? – kérdezi kacérkodva.

- Na jó talán ez is. – és ajkaihoz hajolva csókolom meg szerelmesen, amit viszonoz. Lassan szakadok el tõle és jól esik az ahogy hátamat simogatja. – Akkor mehetünk az orvoshoz? – kérdezem, amikor meglátom a kezét, õ pedig nagyot sóhajt.

- Kicsim fáradt vagyok. Éjszaka is volt egy bevetésünk. Legalább had aludjak egy keveset. – néz rám boci szemekkel. – Amúgy a váltó csapat kapitánya érdeklõdött felõled, hogy mi van veled, és hogy van a lábad, meg hogy valamikor elmehetnél hozzá. – mondja nekem és hallom hangjában a furcsállatott. – Nem is tudtam, hogy tudod merre lakik. – jegyzi meg nekem és látom, hogy folytatná is, de nem tudja, mert csengetnek és apu engedi be Peter az és elkomorulva nézek rá.

- HD Lássuk mennyire tudsz elverni fél kézzel. – Persze máris kötekedik szerelmemmel, ami kicsit sem tetszik.

- Fiúk ha verekedni akartok akkor kint az udvaron. –jelenti ki apám, és koránt sem tetszik, hogy még adja is alájuk a lovat. Peter szinte ki is viharzik, és onnan néz vissza Hd-re.

– Gyere ha mersz te kis homokozó. – kezdi feszegetni a húrt megint.

Ezt már nem bírom ki és felpattanva szakadok ki kedvesem karjaiból és mérgesen nézek rá.

- Húzz el innen Peter! Soha nem kezdenék egy olyan hülye, idióta, gyenge sráccal, akit laposra tudok verni! –Kiáltok rá mérgesen és kicsim fogja meg a karomat és húz vissza a kanapéra. Komolyan néz rám és oda hajolva kapok nyakamra egy édes csókot.

- Maradj ide bent kicsim és nyugi nem lesz baj. Ezt én elintézem vele. –mondja nekem suttogva és felállva megy ki Peterrel. Idõm és érkezésem sincs meg állítani. Forr az agy vizem és akkor most még Ray is üzent Hd-vel. Nem hiszem el, hogy egyszerre mindenkit érdekelni kezdtem, mikor végre boldog lennék valakivel, akit szívbõl megszerettem.

Lassan felállva indulok meg kifelé bicegve, de apa állít meg.

- Kicsim Davon azt mondta maradj idebent nem? –kérdi ráménzve.

- Ezt meg mégis honnan veszed? –kérdem ránézve.

- Ismerem a férfi észjárást, szóval ülj vissza. Ne szólj közbe, mert ez a férfiak dolga. –mondja apám és ökölbe szorítom a kezem.

- De nem akarom, hogy verekedjenek, fõleg ne miattam. –mondom apának és kibicegek a teraszra. A fiúk verekednek a füvön, ami koránt se tetszik.

- Álljatok le! –Kiáltok oda, de nem hagyják abba. Akár mit mondok csak verekednek, és észre se vesznek. Lebicegve sietek oda, már amennyire tudok, és meg fogva Petert próbálom õket szét szedni.

- Ne szólj bele kicsim! –Szól rám Davon, de nem érdekel.

–Elég legyen! –Kiáltom el magam, amire Petertõl kapok egy öklöst az államba és a törött lábam miatt le is ülök a fûbe seggre. Arcomat fogom meg és egyszerre guggolnak le hozzám.

- Kicsim! Jól vagy? –kérdi aggódón szerelmem. –Ne haragudj kérlek! –mondja aggódón Hd.

- Leina nem akartam. –jön Peter.

- Akkor nem kellett volna hülyeséget bebeszélned magadnak és békén hagyni Hd-t. –mondom államat megmozgatva.

A „sérülésem” legalább lehiggasztotta õket. Hd visz be és ültet le a kanapéra és jeget is kapok az arcomra. Ezek után Peter végre belátja mennyire is hülye volt, és megbeszélik a dolgokat, de Davonon látom, hogy bántja a dolog, bár bízom benne, hogy nem emészti magát belülrõl a hülyeségével, hogy ez az õ hibája.

~*o*~

Eltelik a kényszerpihenõm és a lábamról lekerül a gipsz így visszamehetek dolgozni, bár csak könnyû munkákat csinálhatok majd, de az is munka. Davonnal nagyon jól meg vagyunk és már nem látom rajta, hogy bánkódna bármiért is, aminek nagyon örülök és nagyon jó vele. Nagyon szeretem és imádom.

Már a munkába érek be és oda megyek a fiúkhoz mosolyogva, akik örömmel fogadnak.

- Végre itt vagy Leina! –köszöntenek a srácok mosolyogva.

- Én is örülök, hogy itt lehetek! –jegyzem meg nekik és körbe nézek. –Davon merre van? –kérdem tõlük érdeklõdve, de meg vakarják a tarkójukat. Meg hallom Kevin hangját a hátam mögött.

- Szia Leina! Hát felépültél? –kérdi és ekkor fordulok meg és nézek lepetten.

- Szia Kevin. Hát te? Miért vagy még mindig az egyen ruhádba? –kérdem pislogva ránézve és ekkor látom meg Davont hétköznapi ruhába lejönni. Értetlenül állok az egészhez. –Davon, te… miért vagy utcaiba? Kezdõdik a mûszakunk. –mondom ránézve.

- Leina te nem tudsz róla? Én vagyok a csapat fõnököd. –szólal meg vigyorogva Kevin. Ránézek elképedve, majd Davonra, aki bólint.

- Így van Leina. –Mondja és én teljesen ledöbbenek. Davon oda jön hozzám és finoman ölel át és kapok ajkaimra puszit. –Én megyek haza mert lejárt a mûszakom. Éjszakás voltam és eléggé fáradt vagyok. –Mondja és tényleg fáradt a hangja. Kevin vigyora viszont lefagyott.

- De… de hogy és miért? –kérdem hitetlenkedve. –Davon átkérted magad? –kérdezem meg akadozott hangon karjaiban.

- Igen átkérettem magam, mert már másodjára sérültél meg miattam. –mondja és úgy tudtam õgy éreztem. Hirtelen bontakozok ki a karjaiból.

- Neked totálisan elment az eszed? –fakadok ki. –Egyáltalán nem miattad sérültem meg, se a házba, sem pedig a verekedésednél Peterrel! Hanem mert én voltam a hülye! Én álltam közétek hallod? Mégis mikor akartad ezt elmondani nekem? –kérdem kifakadva és kérdõn nézek a szemeibe. –Mégis hogy fogunk így találkozni szerelmem? Erre gondoltál? –fakadok ki teljesen és alig tudom ezt elhinni. Fel-alá kezdek el járkálni elõtte. Egyszer megállva nézek rá és szemeimbe könnyek szöknek. –Egyszerûen nem tudom felfogni, hogy megint egy magad döntöttél a megkérdezésem nélkül vagy, hogy megbeszéljük! –mondom szemeibe nézve és fel vagyok dúlva nem is kicsit.