Mindig azt hittem örökké vele leszek. Nem tudom ma sem, és holnap sem fogom tudni, miért tûnt el. Olyan sokáig törte szét a lelkem, és rakta össze, össze nem illõ darabjaiba, hagyott benne szilánkokat, csonkokat, lyukakat és foltokat, hogy azt hittem, legalább kellek neki. Mélyen ülõ szemei voltak, és olyan távolságba nézõ, mintha sosem elégedett volna meg azzal, ami van. Néha nem értem az embereket. Mi nagyobb bizonyíték arra, hogy melletted van valaki, hogy árulhatod a testét? Egyszerûen, kiküldött az éjszakába, és mire hazaértem, a tûz, felzabálta, önmagával együtt az éttermet, a kis lakást felette, értéktelennek éreztem magam, hiszen négy évig csendben tettem a szavaiért. Nem mondom, és soha nem is fogom mondani, hogy rossz. A szex nem rossz. Legalább elõtte beszélgetnek velem.Néha közben. Szeret mondani, mindenfélét, mert nem szereti senki? Ezen mindig gondolkoztam. Az emberek, miért akarnak különféle módon megdugni valakit? Én nem értem ezt, nem érzek magamban senkit, a fájdalmon kívül, és az óvszeren, a síkosító anyagokon kívül, nem érzem az embert, hiába tud kedves, vagy nem kedves lenni. Nincs harag, nem kelek sírva. Nem mondom, hogy undorító. Sokan cserélnének velem, akiket megerõszakolnak, sírnak, véresre fájnak. Én nem vérezhetem. sosem magyarázták el, hogyan is tudnak úgy érinteni, hogy nem szakadok szét, vérzek, és halok bele. Talán egyszer volt, hogy majdnem mégis. Valahol, olyan figyelmesek voltak. Ellazultam, szinte zselévé… azt hiszem drogoztak valamivel. Hogy az izmok…
 A hajnal, megette az épület megmaradt falait, gerendáit, anyagokat, asztalszéleket, konyhacsempét, a hamu szemeket növesztett, mint a libabõr, és felém nézett.
 - Viszlát, Uram! - köszönök el tõle, hiszen már nem tartozom hozzá. Nem tartozhatok, mert akkor a lelke nem tud elmenni. Ha valaki érzéssel visszahúzza.

 - Nem akarsz se fogyasztani, se felszedni senkit kölyök, akkor menj el. Amúgy se lehetnél itt, kiskorúként. - apró szemei vannak, mint a pénzérmék, olyan színûek is, voltak régi pénzeim. Ilyen sárga, vagy barna. A haja sötét fekete felé indul, fel van vágva, kényelmesen rövid, gyakorlatilag nagyon rövidre. Engem néz, pincérruhában, ott ülök a kettes boxnál, a kék, és a zöld hangulatfények találkozása alatt, egy lágy, bárzenével mögöttem, és valahonnan egy orgazmusra hasonlító hang körében. Leteszi a tálcáját az asztalra, és várakozón néz rám.
 - Voltam már itt. Sokszor. Kurva vagyok - emelem rá a szemem, nyugodt arckifejezése nem mozdul, biztos kellemesebb panasszal élek felé, mint amit hallhatott már másoktól. Nálunk a pincérek, a rendeléskor egy rejtett lapra felírtak minden olyan kijelentést, vagy sértést, amin aztán nevethettek. Nekem is ilyen jutott eszembe. De nem tudom, miért akarom õt megsérteni. Lehet, csak a rosszkedv, végül is. Az otthonom. Úgy leégett. Akkor is, ha nem lakhattam benne. - Csak ezt a helyet tudom, ahol dolgoznak. Mivel itt, nem voltam szívesen látva! - megemeli az állát, beleolvad a kék fénycsíkba. - Itt szeretnék dolgozni.
Szó nélkül, de olyat se mond, hogy takarodj, elmegy, még a tálcáját is itt felejti, így maradok, gondolván visszajön. Tiszta nem vagyok, és nem tudom, hogy mûködik a „munkára jelentkezés”, eddig nem kellett. Valaki néz. Érzem a tekintetét, minden hajszálamban. Visszajött, egy másik férfival, talán már most alkalmazott is? Így megy? A hajszálai feketén világítanak a fényekben. Követem a szememmel, a derekáig, majd a csípõjét simogató nadrág száját nézem, majd a leheletnyit kilátszó hasát, majd a felsõjét, az arcát, a száját, és a nyakát. Leginkább egy pálcával verõ féle férfi jut róla az eszembe. Egy olyan nyugodt kézlegyintéssel küldi el a fiút, mintha, neki kéne elnézést kérnie, tõle, hogy idehívta. - Ritkán érdeklõdnek irántam harmincasok. Az öregek szeretik kihasználni, hogy fiatal vagyok.
Megmozdul az egész arca, aztán visszasimul. Bemutatkozik. „Kyousuke Matsumura”, õ a tulajdonos, és közel sincs a hozzám félékhez. És nem harmincas. Nem ül le, teljesen egyenes háttal áll, és csak a szemeivel néz le rám, több nem szükséges. én azért kiváncsi lennék az orrár,a az állára, ilyen másnak értéktelen dolgokra. Szeretem ezeket nézni.
 - Nem hiszem, hogy szükség lenne rád! - hord el magad!, szépenbeszélve, és nem is néz rám, csak annyira, hogy lásson, én viszont keresem a tekintetét, és a környezetemet is élvezem. Kellemes itt, jóval tisztább, mint odakint az utcán, a padon ülni, és feltûnõen prostituáltnak lenni tizennyolcévesen.
 - Elnézést. Kaiji vagyok! - és folytatnám, de közbevág, hogy ’változtat ez valamin?’ meg hogy, ’idejártam más vendégekkel, ami illetlen dolog volt, mert az itt dolgozóknak kell „itt dolgozniuk”, nem neked’. Vagyis nélkülem jöjjön be az ember, és sokkal többet keres a hely, nem szeretik az idegen betévedõket.
 - Nem az zavarja önt, hogy idehoztam a vendégeim, hanem, hogy én nem dolgoztam itt. - Közlöm, nem érzem magam idegesnek, nem érzem, hogy nyugtalanul kellene megfeszülnöm, vagy sokszor elnézést kérnem. Szépnek gondolnak, az egyenes fekete hajamért, a világos kék, beteg szemeimért, annyira, hogy a vérzékenységemre is figyeltek. Néha. Volt amikor korházba kelett mennem, nekem, egyedül. Rossz volt. Mozdulatlan arc. Megint int, és nem sokkal késõbb ugyanaz a fiú jön, egy pohár italt hozhatott neki, talán már ideje volt, hogy kicsit lenyugodjon. Rám tekint, miközben a srác elsuhan, és miközben belekortyol a poharába, majd az asztalra löki, ugyanolyan érdektelenséggel. Már egy másik zene szól. - Fel lehetne dobni a helyet disco zenével.
Felnevet, harsányan, és hallkan. 
 - Komolyan szakmai tanácsokat adsz? - söpri hátra a haját, lehet már zavarta a vállait, karcolta, szerette érinteni. - Miért lennél itt, egyszercsak?
 - Meghalt az, akinél élek. - Pislog. - Felgyújtotta magát, az én ruháimmal együtt. Elég bosszantó, hogy annyira nem szeretett, hogy a dolgaim egy ládában kihajítsa az ablakon. - fénysávok kavarodnak a fejünk felett. Már többen is ideégették a tekintetük, egy pillanatra, és a félhomály megszokottságában, már látom a szemem sarkából, a mézarany szõnyeg bojhait. biztos drága volt. - Szimpatikus, hogy nem kellek, de szomorú.
Miért pont itt? 
 - Kapsz papirzsebkendõt a könnyes búcsúhoz! - küld el, de én még szeretnék itt ülni, nem probléma, ha kihajít a lengõajtón, mert taszító vagyok a szép embereknek, és az igazi japán embereknek, de nem szeretnék még a kellemetlen csipõ hidegben dolgozni, egészen lázas lettem aminap. És ma is. Lehet, azért vagyok itt, és beszélek félre is. Visszahúzza az italát, és újabbat kortyol. - Nem kérek pénzt. Csak alapdolgokat szeretnék, úgy se tudok mit kezdeni a vagyonnal!

Lecsapja az üvegetlapra az italát, és elmegy. El nem tudom dönteni, hogy ez most, igen-e vagy takarodj, a feneke szép vonalai tûnnek el utána a félhomályból feketébe forduló távoli asztaloknál.