- Hozz nekem szõlõt! – adja ki a parancsot.

Engedelmeskedek, elé viszem a csemegét. Ahogy hátratûri a haját az arcából, megcsodálhatom a mellkasát. A bõr feszesen simul az izmaira, bordáira, és egyfajta túlvilági kecsességet kölcsönöznek neki. A transzcendentális világ sosem vonzott igazán, ám érte még Ozirisz birodalmát is megjárnám. Levágnám a karom, kiszúrnám a szemeim, csakhogy vele lehessek, hogy érezhessem az illatát. Hogy legyen egy kedves szava hozzám! Ó, Atum szerelmére!

- Térdelj le! – adja ki a parancsot.

Meglepõdök, de engedelmeskedek újfent. Odanyújtok neki egy szemet, mivel vizes a keze. Nem elégszik meg a szõlõszemmel, a szájába veszi az ujjam végét. Az a forró, nedves nyílás csak arra vár, hogy bele tegyek valamit.

Megbabonázva figyelem, ahogy elropogtatja a szõlõszemet, majd mosakodni kezd. Vékony ujjai csábosan siklanak végig a porcikáin. Érzem, ahogy minden vérem az ölembe tódul, iszonyatos fájdalom kezd eluralkodni az alfelemen. Minden elfúló sóhajommal õt kívánom. A húsába akarom mélyeszteni a fogam, belé akarok hatolni, és zihálva hajszolni vele a bûnös kéjt.

Miután végzett a fürdõzéssel, csábosan közelít felém. Az arcán látom, hogy kíván engem, hogy legszívesebben õrült, vad szeretkezésbe fogna velem. Velem! Nem mással. Mögém sétál, majd megérint azokkal az isteni ujjakkal. Ó, Atum, csak bele ne haljak!

Becézõ ujjai mellé az ajkai is betársulnak. Forrón perzsel a bõröm, úgy érzem, elevenen éget el. Mit nekem az áldott Nap, ha az õ sugarai elevenen égetnek el? Szinte megváltás, ahogy a hideg kõlapra kényszerít. Mindeközben vehemensen pulzál az ölem, így nem tudok másra figyelni, csak a fájdalomra. Alig tudom megállni, hogy néma maradjak. Nem nézhetek rá, így csak a párás plafont bámulom rendületlen. Érzem, ahogy pajkosan simogatja a vádlim, majd egyre feljebb tornássza magát rajtam. Õrült vágy kerekedik fölém, mikor a körmeit mélyeszti belém. Akarom, semmi mást, csak õt! Ó, kegyetlen kínzóm, könyörülj, kímélj meg, és vigyél magaddal!

- akarod, hogy megérintselek, Anhuret? – kérdi.

Döbbenten pislogok felfelé. A nevem, az õ szájából… értelmetlen gondolatok ezek, szóhoz sem jutok. A fejem az ölemmel azonos iramban lüktet, nem bírom tovább ezt a szenvedést. Nem bírom! Nyitom a szám, ám pajkosan eliszkol.

- Kísérj a hálótermembe! – mondja könnyedén.

Zihálva tolom fel magam. A hátamra tapadt vízcseppek legördülnek rólam, borzongok tõlük. Mintha mindkét világ felesküdött volna ellenem.  Elég! Rá akarom vetni magam, azt akarom, hogy a nevem nyögje, és a hátamba marva szorítson magához. Hogy ne tudjon betelni velem, és kínjában öblös nyögések szakadjanak ki belõle!

Rögvest utána indulok, végig a karcsú derekának ringását figyelem. A szolgák rendre meghajolnak õfelsége elõtt. Furcsa így mögötte járni. Mintha nekem is hajlongana mind. Mintha én is felséges volnék, akárcsak ez az isteni származék.

A tüzek csábosan ringanak tartóikban, akár a pajkos szeretõk. Haitiuként suhanok az uralkodóm után, aki fáradtan lép be a hálótermébe. Megállok az ajtó elõtt, ám anélkül int nekem, hogy rám  nézne. Nagyot nyelek, majd belépek a birodalmába. Összeszorul a torkom, ahogy szinte fellök a helyiségbõl kitóduló illata. Megremegek, a gerjedelmem már a tetõpontra fokozódik.

Kissé dühös leszek, mikor újból leveti magáról a köntösét, és a széles ágyához lépdel. Mintha nem is a földön járna, hanem suhanna! Csábosan terül el a széles ágyon, majd pillant fel rám.

- Gyere ide, Anhuret! – leheli.

Olyan kéjjel ejti ki a nevem, hogy beleremegek. Odalépek az ágyhoz, majd végignézek rajta. Még mindig gyakorlom magamon az önuralmat. Pedig a sentim kis híján ketté szakad rajtam. Végignéz rajtam, majd felhúzza az egyik combját.  Olyan kívánatosan fénylik a félhomályban, hogy legszívesebben rátapasztanám az ajkaim, és sötétre szívnám. A falloszára nem merek nézni, nehogy sértésnek vegye.

- Tetszem neked, Anhuret? Kívánsz? – suttogja.

Nagyot nyelek, és zavartan pillantok fel az arcára. Nem tudom, mit kellene tennem. Valljak neki? Tárjam fel elõtte, mit érzek? Mennyire kívánom? Hogy már azóta szeretem õt, mióta eljött aranyat szórni a háború után? Hogy nem a pénz után sóvárogtam az õrjöngõ tömeg közepén, hanem csakis utána?

- Miért nem felelsz? Félsz tõlem? – húzza sunyi mosolyra az ajkait.

- Nem, felség – felelem rögtön.

- Nem? – húzza össze a szemeit. – Akkor mi a hallgatásod oka?

- Nem a palotában nevelkedtem. Nem mindig tudom, mit illik – sütöm le a szemeim.

- Vagy úgy – szegi fel az állát.

Szusszanva pillantok rá újból. Nem szól, csak néz azokkal az alvilágba taszító szemekkel. Bár nyílna meg a föld alattam, és esnék le a végtelen semmibe. Idegesen kaparom az ujjam szélét. Túl feszült vagyok, hogy gondolkodjak.

Azt hiszem, az uralkodó látja, hogy pattanásig feszülnek az idegeim. Lomhán int nekem, hogy lépjek közelebb. Az ágy szélének ütõdnek a térdeim, olyan közel járok már. Az élõ isten ekkor feltérdel, majd lomhán felsimít a hasamon. Az olajoktól illatozó ujjai szinte felperzselik a bõrömet. Résnyire nyitom az ajkaim, mert egy lágy sóhaj akar kicsúszni köztük. A fáraó vágyakozva néz fel rám, ám inkább csendben maradok. Nem adott rá engedélyt, hogy szóljak.

- Az enyém vagy, Anhuret – néz fel rám.

A pillantásával szinte homlokegyenest a falhoz szegez. Érzem, ahogy zavaromban izzadni kezdek. Az izmaim megfeszülnek, a tekintetem vadul cikázik a fáraó arcán.

- Senki sem érhet hozzád. Senki – sziszegi.

- Senki – suttogom szinte magamon kívül.

A viselkedése hirtelen megváltozik. A karomnál fogva ránt az ágyára, majd az ölemre ül. Kéjesen sóhajtozik, ahogy a gyönyörû, kerek fenekét az ölemhez simítja. Vágyakozva kapok a dereka után, ám hatalmas pofon a jutalmam.

- Mit merészelsz? – sziszegi.

Csodálkozva tapasztom a kezeim az ágyhoz.

- Bocsáss meg! – suttogom.

- Bocsáss meg, ki? – mar az oldalamba.

- Ah, felség! – nyögöm.

- Ezt már szeretem – vigyorog rám gonoszul.

Lihegve nézek végig rajta, csak fokozza a kínjaimat. Mindene olyan forró, elképzelem, milyen lehet benne lenni, benne mozogni! Õrült vágytól hajtva lihegni, a nevét nyögni, a nyakát szívogatni, harapni, marcangolni.

- Az enyém vagy – súgja újból.

Érzem, ahogy a keze a sentim alá csúszik. A szemeimet lehunyva élvezem, ahogy egyre feljebb tolja rajtam az anyagot, és puhán, érzékien simogatja a combomat. Ó, felség, királyom!

- Senki más nem érhet hozzád – ismétli szinte extázisban a mondatokat.

Nagyot nyelek, mikor a combom tövébe mélyeszti az ujjait. Már csak pár centi, mindjárt a kezébe vesz, és megszûnik a lüktetõ fájdalom!

- Felség – rebegem magamon kívül.

A vékony takaróba markolok magam alatt, majd felkiáltok. Éktelen fájdalom hasít a combomba, majd érzem, hogy valami végigfolyik rajta. Felkapnám a fejem, ám újból pofon csattan az arcomon. Nyögve kapok a pirosló bõrhöz, ám ismét felkiáltok, mikor újra érzem azt a fájdalmat. Mintha szétszaggatnák a húsom.

- Felség! – kiáltom kétségbeesetten.

Fogalmam sincs, mit mûvel velem, csak azt érzem, hogy pokolian fáj! Elborítja a forróság a combomat, és egy meghatározott alakban pokolian lüktet. A fájdalom a csontomig hatol. Úgy érzem, mintha belém vájtak volna valamit.

- Most már mindenki tudja, hová tartozol – hajol fölém.

Kétségbeesetten pillantok rá, fogalmam sincs, mit mûvelt velem.

- Most pedig menj el. Fáradt vagyok – ásít látványosan.

Megrökönyödve pislogok rá. Csak fekszem ott, mintha megmerevedtem volna, akár egy szobor.

- Nem hallod? Nézd meg, micsoda disznóólat csináltál ide – mutat az ágyára.

Sápadtan emelem fel a fejem. Minden vörös, mintha…

- Tetszik? – hajol az arcomhoz, és csókol rá, mintha becézne.

Rémülten nézek rá, az ajkaim remegnek. Nem értek semmit, nem tudom, mi történt, azt hittem…

- Menj aludni! – mutat az ajtóra.

Felszisszenek, ahogy felállok, vér buggyan ki a combomból. Ekkor megpillantok egy vékony pengéjû tõrt az ágyon. Kezd összeállni a kép.

- El sem búcsúzol? – szól rám.

- Jó éjt, felség – préselem ki a fogaim közt.

Meghajolok, bár pokolian fáj, ahogy megfeszülnek az izmaim, majd elhagyom a helyiséget. Szolgákat küldetek a fáraóhoz, hogy feltakarítsák a mocskom, majd a lakrészembe támolygok. Nyögve dobom le magam a földre, és fogok egy elnyûtt rongyot a remegõ kezembe. Nagy levegõket veszek, ahogy letörlöm a kiömlõ vért. Nem túl mélyek a sebek, ám ahogy lemosom õket, világossá válik számomra minden.

- Ó, istenek – suttogom.

Már mindent értek. A combom belsõ felén két egymást keresztezõ vonalat látok. A fáraók jelképe. A korbács és a pásztorbot. Ez lenne hát a végzetem? Vagy az már akkor eldõlt, mikor beléptem volna a palota kapuján? Végleg a fáraóé leszek? A testem már az övé. De a lelkemet is elragadja majd? 

A Szentek Szentjében eltöltött ideje után a fõpap felverte az egész várost, hogy kinyilatkoztatást kapott a Szobortól, miszerint hamarosan gazdag és bõ lesz a termés, hála Hápinak, aki ígéretet tett, hogy az aszály hamarosan elvonul a vidékrõl.

Épp ideje lenne. A gránátalma fák kezdenek az állandó locsolás ellenére is kókadozni, nekem pedig az egyik legkedvencebb gyümölcsöm, ráadásul kezdem unni a vízhordók folyamatos korbácsoltatását. A hátuk már olyan csíkos, mint odakint a földeken dolgozó szutykos parasztok kendõje. Felhúzom az orrom, ahogy az oldalt merev gerinccel álldogáló cselédlány a kezében tartott gyümölcsöstállal talán egy órája várja, hogy megszólítsam. Lábaim feldobva a trónusom karfájára, hátam lazán döntöm neki az aranyozott háttámlának, hogy úgy nézzek végig a csarnokon, amely lassan öt éve csak és kizárólag az enyém.

Az intézõ szólni szeretne, de egyáltalán nem akarom hallani a hangját. A bõre olyan hullámos, mint a krokodilus bõr, erõs hangja van, ami régebben felkeltette a figyelmem, mára már a légy megunt, zavaró döngicsélésére hasonlít. Tájékoztatni szeretne a papság lépéseirõl, így kénytelen-kelletlen intek neki, hogy elkezdheti a pofázást. Ma nincs kedvem az igazgatáshoz, mérhetetlenül unatkozom.

- A fõpap, Rafun… - és máris nem tudom, voltaképp mirõl van szó. Testõreim a hátam mögött némán strázsálnak, de már egyikükben se lelem kedvem. Annyira szoborszerûek, mintha itt sem lennének, egy kicsi kis szórakozást se hagynak nekem, azon kívül, hogy néha pálcát kapnak. De ott sincs semmiféle érzelem az arcukon. Cheh…

- Nincs érdekesebb téma? Vessük a krokodilusok közé, mi olyan nagy probléma ezen…

- Felség, ilyet nem tehet egy…

Megmerevedek a láblóbálásban, és lassan fordítom oda a fejem hozzá.

- Tessék? – egyre jobban emelkedõ hangom hallatán többen behúzzák a nyakukat és a földre borulnak, az intézõ is iparkodik a két térdkalácsára esve megszemlélni a márványlapok mintázatát. – TE akarod megmondani nekem, hogy ÉN mit tehetek?

- Nem, én nem! Hogyan merészelném? – igyekszik kijavítani baklövését, de nagyon rossz embert próbál meghatni. - Õ szent Felsége sérthetetlen és felülbírálhatatlan!

- De te mégis megpróbáltad! – pattanok a  talpaimra rögtön, szinte kilökve magam a trónusból, mire a testõreim megmozdulnak, mint két méretes, lomha szikla, mellém lépnek, tartják a tisztes távolságot. Próbálnának is meg engedély nélkül megérinteni! Lecsapatom az õ karjukat is! – Takarítsátok el a szemem elõl! Korbácsot neki! Ötvenet! Nem is…

- Thotmesz… - szólít meg hirtelen anyám, akinek belépésére a szolgálók némileg fellélegeznek. Megjegyzem az arcukat, utána fognak még kapni olyat, amit nem fognak életükig elfelejteni. Vagy úgy, szóval anyámban remélitek a szabadulást? – Az ötven elég lesz, hiszen nem ma szerettél volna új testõröket?

Hirtelen változik meg egy-kettõre a hozzáállásom, elmerengve nézek a remegõ férfira, akin a fehér anyag reszket. Valóban… lassabban keresne nekem új testõrt, én pedig akkor ismételten unatkozással tölthetném az elkövetkezendõ napokat, míg újra felépülne és nekiláthatna a feladatainak.

- Utána kapja meg! – toppantok a lábammal végül, a testõreim döngõ léptekkel indulnak meg felé, elviszik a hatalmas kapuig, ahol átadják a katonáknak, szigorúan meghagyva, miképpen rendelkeztem. Visszadöcögnek az izmos sziklák a helyükre, a trónusom mögé, aranyozott lándzsájuk és olajosan csillogó bõrük már nem tudja megtartani a tekintetem.

- Unalmasak, hozzájuk szoktam, újat akarok! – fordulok újra anyám felé, aki viszont már nincs is az ajtóban. Bah, asszonyok…

***

Az árnyékot adó díszes és nehéz kendõk alatt üldögélek trónusomon, míg alant a porban térdeplõ harcosokat figyelem lelkesen érdeklõdve. A lépcsõsorok alján térdeltettem le õket, hogy láthassam a testfelépítésüket, erõtõl duzzadó vádlik tartják súlyukat, izmos nyakak és erõs hátak hajtanak fejet elõttem, mind a szavamra várva. Szolgáim gyümölcsökkel kínálnak, a szüret javában folyik odakint az öntözött földeken, így a fügék mellett szõlõszemekkel is kínálnak, amelyet mindig meghámoztatok. Ré perszelõ sugarai alaposan megizzasztották õket, a csillogó olajbarna bõrök láttán egy tartalmas, finom ízû bor helyett egészen más gondolatok ütik fel magukat a fejemben.

Ez a sok készséges, ereje teljében levõ férfi mind csak az én parancsaimra vár, az én szavamra adják oda kertelés nélkül mindenüket, legyen az pénzük, erejük vagy akár... a testük.

Az egyik katona különösképp felkelti az érdeklõdésem, mivel nem látom az arcát, feldühödve adtam utasításba, hogy azonnal álljanak fel.

- Nem vagytok holmi kutyák – fogcsikorgatásomra senki sem reagál, nem mernek, mélységes csend van, csupán a hihetetlenül forró szél rohan végig idõközben közöttünk, az általam kiszemelt izzadt, csatakos haját kissé megemelve.

 Szemérmetlenül bámulja a testem, sõt, az arcomat szinte figyelmen kívül is hagyja, lapos pillantásokkal nézem, nem az áhítat csöpög azokból a perzselõ szemekbõl, hanem tömény vágy. Hogy leteszteljem, elveszek egy szaftos fügét az egyik szolgáló táljáról, majd kéjesen elmarom ajkaimmal a felét, válaszul végigfolyik az államon a bíborszín lé, amit elégedetten nyalok le, mind végig a reakcióit figyelve. Elsötétül a tekintete, csak a számra koncentrál, én pedig izgatottan és lelkesen mutatok rá.

Õ az enyém lesz!

- Anhuret? – kontrázik rá az intézõ, akinek nem tudom ki engedte meg, hogy ordibáljon, de teljesen meg is feledkezek a megbüntetésérõl. Csak ez a barnán sötétlõ, izomkötegek domborulatában fürdõ izzadtságcseppes bõrt tudom mustrálni a tekintetemmel, úgy érzem, mintha új játékszert kaptam volna.

- Felség, biztos, hogy ezt a modortalant választja? Amott az sokkal… - mutat egy másik, lényegtelen elemre aki kihúzza magát kissé, hogy feltûnjön nekem. Kit érdekel? Nem vagyok rá semmi hatással, rangot akar és pénzt, de ebbõl ugyan nem fog enni…

Mi az, hogy ajánlatokat tesz nekem?!

- Én vagyok a fáraó! – torkollom le, éles hangomba beleremeg, tudja, hogy emelkedett pofátlansága miatt a korbácsütések száma. Hogy merészel engem kioktatni, mikor én mindenek felett való vagyok? Az élõ isten! A Nap gyermeke, a fáraó!

Elvezetik az általam kiválasztott harcost, a többieket elküldöm a fészkes fenébe, érdektelenül pattanok le a kihozott trónusról, hogy visszacsörtessek a palotába, kíséretem követ.

Alig várom, hogy megszorongassam egy kicsit… robosztus, erõs… de a lelke bûnös, láttam a tekintetén, hogy akar engem. Ezt a vonzalmát fogom ellene kihasználni, ó, istenek, de jót fogok mulatni!

***

Egész végig levakarhatatlan az arcomról az elégedett arckifejezés, mélységes izgalommal és lelkesedéssel várom, hogy a tervem apró kis pontjai megvalósuljanak. Ma este fürdõt fogok venni, ebben pedig Anhuret készséggel segíteni fog, hiszen merne csak ellenkezni… Nem fog ellenkezni. Beleremegek a várakozásba, ami szinte majdnem át is csap türelmetlen dühbe, mikor végre megjelennek a fogadóteremben. Annak rendje és módja szerint tiszteletüket és alázatukat fejezik ki elõttem és anyám elõtt, aki méltóságteljes tartással ül mellettem.

Leborulnak a földre, a fáklyák fényében megcsodálhatom a hatalmas, edzett hátat, az izmos nyakat, elõreomló haját, alig várom, hogy belenyúlhassak és megtépázzam egy kicsit.

- Álljatok fel! – parancsolom, haladéktalanul engedelmeskednek is, bár az írnok kissé lassúbban emelkedik fel, de kit érdekel? Csak egy féreg, egy aktakukac, aki a tintán és a papiruszon kívül semmit és senkit sem szeret.

Szinte azon nyomban rám emeli tekintetét, halvány mosollyal a szám sarkában követem rezdüléseit, sötétlõ íriszei a combomon söpörnek végig, belülrõl jólesõ zsibbadás szalad végig rajtam, a tudat, hogy felette állok és bármit megtehetek vele. Erõsebb, magasabb, s mégis… én uralhatom mindenét. Elképzelem, ahogy körmeimmel megkapaszkodom vállában, fülébe súgok, s a fantáziámban is élénken rebeg elõttem a kép, hogy beleborzong és reszket.

Ez a nyavalyás intézõ folyamatosan karattyol, kénytelen vagyok én is odafigyelni, anyám jelenlétében meg kell tennem azt, hogy legalább halvány érdeklõdést préselek ki magamból a napirend iránt. Ha háború lenne, érdekelne, de nincs. Ha járvány lenne érdekelne, de nincs. Viszont most… most más érdekel. Egészen más.

Úgy áll, mint egy eltántoríthatatlan piramis, egy égig nyúló oszlop, amely magát az eget tartja. Tetõtõl-talpig végigmérem, van idõm rá, sentijénél hosszabb ideig idõzök el, megnyalom a szám szélét, de természetesen mindenki jobban figyel jelenleg az intézõre, mint rám.

Csak legyen már ennek az ostobaságnak vége!

Nem gyõzöm kivárni!

A fürdõ az egyik szenvedélyem, de ha egy ilyen harcost is magam mellett tudhatok egy ilyen alkalommal… Szívem szaporán kalapál, izgatottan kopogtatom körmeimmel a trónus szélét, jelezve, hogy mehetnékem van, iszonyatosan unom a megbeszélést.

- Anhuret! – szól anyám végül, legszívesebben arcon csókolnám, úgy örülök neki. Titokzatosan somolyogva figyelem a megszólított arcát, aki mintha egy álomból tévedne elõ. Nem is kérdéses, kivel álmodott. – Kísérd el a fiamat a fürdõházba!

Mélyen meghajol, haja elõrehullik, fentebb emelem kissé a fejem, hogy pillantásom mélyebbé és sokatmondóbbá tegyem, mosolyom ösztönszerûen szélesedik ki.

***

A fürdõház ajtaja elõtt fogja magát és megtorpan, kiegyenesedik és kihúzza magát, így tûnik fel, hogy majdnem egy királyi könyökkel magasabb, mint én. Az ajtó mellé áll, ha egy sima õr lenne vagy katona, ez lenne az elvárt. De én másra vágyom.

- Kövess! – parancsolom, belépve a kivilágítatlan helyiség elõterébe, nem követ azonnal, ami kissé szúrja a szemem, de amint feltûnik mögöttem, megnyugszom, járásommal igyekszem felhívni magamra még jobban a figyelmet. Mélyet szívok a fülledt, fûszeres levegõbõl, végigjár a borzongás. A mosdató szolgák az ajtó túloldalán várakoznak, sürgetõ intésemre mélyen meghajolnak és az ajtóhoz iramodnak, majd kintrõl ránk zárják azt. Semmi szükségem nincs rájuk, ne rontsák itt a levegõt feleslegesen.

Lecsúsztatom magamról a felesleges ruhadarabokat, a senti is a földön végzi, kilépve belõle lépdelek az egyik fürdõhely pereméhez, s mikor már érzem magamon a tekintetét, rájátszok egy kicsit a járásomra, hogy odavonzzam a szemét, ahová kell. Körülményesen guggolok le, hogy belemártsam ujjaimat a vízbe, mintha megnézném milyen a hõmérséklete, holott egészen más szándékok vezérelnek.

A párás levegõben kábán pislákolnak a fáklyák és a gyertyák, amelyek a tömör aranyból készült asztalra ragasztva hunyorognak alattomosan, pontosan úgy, amilyennek most saját magam érem. Fényük megcsillan a tengernyi üvegcsén és tálkán, amik az asztalon sorakoznak, friss gyümölcsök halmai dudorodnak a hideg vizes tálakba merülve, hogy hidegen fogyaszthassam õket, szokásom szerint.

- Hozz nekem szõlõt! – utasítom, hangom erélyes, nem nézek hátra, hogy habozik e, vagy tekintetével belefeledkezik látványomba, helyette inkább belemerülök a vízbe. Az illatos forróság agresszíven ölel körül, lemerülök kissé, majd a magasabb szintet megtalálva lábaimmal bukok fel a víz felszínén, hajam két kézzel simítom hátra arcomból, úgy pillantok fel rá, ahogy a perem szélén álldogál.

- Térdelj le! – rögvest szót fogad, odasiklom hozzá a vízben, szemeim élvezettel ragyognak és pásztázzák testét, mintha fel akarnám falni. A peremben megkapaszkodom ujjaimmal, kissé fentebb tolom magam. – Vizes lett a kezem, add a számba!

Némileg megilletõdik, de engedelmesen csíp egyet a fürtbõl, hogy a vöröslõ szemet az ajkaimhoz közelítse, észreveszem, hogy a csuklója remeg, majd az továbbszalad az ujjai végéhez is, ahogy a számba tolja a szemet. Ajkaimmal hamarabb zárok rá, minthogy elhúzhatná a kezét, így az ujjbegyét is sikerül körülfonnom a számmal. Sunyin elmosolyodom, dobálom egy kicsit a számban a gyümölcsöt a nyelvemmel, majd összeroppantom egy pillanat alatt, visszasüllyedek a vízbe, hogy a libabõrössé váló nyakamat is érje a forróság.

Lassan elkezdek mosakodni, újabb utasítást kap, hogy hozza ide az egyik illóolajos tégelyt, amibe belemártva az ujjaim beledörgölöm a bõrömbe, így a vízcseppek kövéren ülnek meg a testemen. Finoman, lustán simítok végig csuklómtól felfelé a karomon, nyakamra siklanak ujjaim, majd a mellkasomra kúszik mind a két kezem, hogy végül eltûnjenek a víz alatt.

Még mindig térdel, mellette a gyümölcsös tál, kezében a kis üveg. Halkan felkuncogok, élvezem a vágytól lihegõ csendben a víz csobogó hangját, ahogy mosakszom. Hátat fordítok neki, hajam elõrevonom, nekilátok, hogy a lábaimon is végigfuttassam ujjaim, s bár a folyamatosan fodrozódó vízfelszíntõl nem láthatja, de biztos vagyok benne, hogy tökéletesen el tudja képzelni…

Sokáig mosakszom, nem fogok felületes tisztálkodást végezni, csak azért, hogy odasiessek hozzá. Én csak tökéletes lehetek, minden szempontból. Ráadásul ezzel az idõt is tudom húzni, égõ tekintetét elködösíti a pára és a finom gõz, merevedése van, ezt térdeplõ helyzete tökéletesen megmutatja. Nem véletlenül térdeltettem le. Végre elkészülök, elindulok kifelé a vízbõl, ámde ahelyett, hogy magamra terítenék egy kendõt, ami már oda van készítve a szokott helyére, ingerlõen ringó csípõvel kerülöm meg a vájatot, közben végig mélyen a szemébe nézek, arcomon ígéretekkel, hamis mosollyal.

Pontosan a háta mögé lépek, nem forgatja a fejét, helyes. Kezeim fuvallatnyin érintik vállait, beleremegnek a lábaim is, ahogy az izmos nyakat megtapintva siklanak ujjaim tarkójára, majd le egészen a hátára, ahol minden kitüremkedõ, vaskos izomköteget körülrajzolok, megsimítva futólag felszínét is. Tenyereim lentebb siklanak hátán, haját türelmetlenül söpröm elõre, hogy tarkójához érinthessem a számat, forrón nyalok bele a kis mélyedésbe, egészen a haja tövénél. Nem ad ki hangot, belevigyorgok bõrébe, oldalán ívelnek lefelé ujjaim kétoldalt, a szíve úgy dobog, mintha ki akarna szakadni. Gerincén borzongás fut végig, élvezem a pillanatnyi kéj száguldását a bõrén.

Beletúrok hajába, combján siklik szabad kezem, de ügyelek rá, hogy a kezeimen kívül más ne érjen hozzá. Azt majd késõbb… Belekapaszkodok vállaiba, hogy hátradõljön, egy kissé ellentart, kötelezem arra, hogy a háta a nedves kõlapokon landoljon. Felállok, körüljárom az én saját, kiterített kis területemet, amelynek hullámzó mellkasa és ágaskodó férfiassága jelzi, mennyire ki van éhezve az érintésemre. Az uralmamra.

Felnevetek, bokáira kulcsolom ujjaimat, hogy terpeszbe kényszerítsem, nem kerüli el figyelmem, hogy ujjai elfehérednek, ahogy a padlónak szorítja õket. Felszaladnak kezeim izmos vádliján, a délelõtti térdeléstõl még foltosak a térdkalácsai, nem felejtem el kicsit meghúzni rajta a bõrt, halkan felsziszeg, pedig a szája olyan szorosan össze van préselve, mint a kõtömbök a piramisokban. Direkt fektettem el, hogy ne láthassa tökéletesen, mit csinálok. A fejét meg nem emelheti fel, ameddig én nem utasítom rá.

Combjait kicsit erõsebben nyomkodom meg, sentijénél viszont kéjesen karmolászni kezdem az érzékeny bõrt, pont a hajlatnál. Többször is összerándul,  buján villogtatom rá szemeimet, élvezem, hogy mekkora kínt jelent neki, hogy elfojtsa élvezettõl duzzadó hangjait, és hogy hozzám érjen…

- Akarod, hogy megérintselek, Anhuret? – hangom tiszta, száradóban levõ hajam hátravetem, miközben válaszára várok. Szemei olyanok, akárcsak a Nílus fekete mélye, mint a sötét, ében iszap, amit partra hoz. Kijátszom szótlanságát, forrón kap levegõért, bõre parázslik és hullámzik ujjaim alatt, majd ahogy nyitná a száját, nevetve felpattanok. Körmeim kissé erõsebben mélyesztem a combjába, otthagyva a földön feküdve, lépek a köpenyért, amit magamra terítek.

- Kísérj a hálótermembe! – dobom ki a hajam a köpeny alól, amivel még egy ideig szöszmötölök, hogy megfelelõen álljon. Vagy legalábbis Anhuret fel tudja kaparni magát a kõlapokról. Elindulok kifelé, az fondorlatosan megkötött köpeny szétnyílik lépteim nyomán, hol a mellkasomon, hol a combom villan ki egy szélesebb lépésnél.

- Nem vagytok holmi kutyák – préselte ki a fogai közül.

Megalázó, ám sokkalta rosszabb dolgokat és elviseltem már. Valahogy hidegen hagy a szadizmusa. Egyre csak a sentijén csillogó aranyhímzéseket bámulom, ami fel is tûnik neki, hiszen sunyi mosollyal mustrálja a testem. Elégedetten fog a két ujja közé egy lédús fügét, majd harap rá különösen nagy élvezetten. A gyümölcs nedve végigfolyik az állán, ám mielõtt elszökhetne, rózsaszín nyelvével megakadályozza azt. Nagyot nyelek, hiszen az ajkaim már cserepesek, teljesen ki vagyok száradva, ám sokkal jobban hat rám az az eszményi kép, amit a húsos ajkai jelentenek. Nyáltól csillognak, ezért jobban hívogatnak, mint valaha. Önkéntelenül az alsó fertályom képzelem oda, ahogy mohón magába fogadja, és a fürge ujjaival felsimít a hasamon. Élvezettel hatolok egyre beljebb a szájába, a nyála pedig…

- …huret? – ordít rám a fáraó intézõje.

Megilletõdve kapom a fejem az aggastyán felé, észre sem vettem, hogy a tekintetem elidõzött az uralkodón.

- Felség, biztos, hogy ezt a modortalant választja? Amott az sokkal…

- ÉN vagyok a fáraó! – sipítja.

Az intézõ nem is vitázik vele, nem is értem, hogy mer tanácsot osztani ennek a fiatal uralkodónak. Már most megjegyeztem magamnak, hogy sosem fogok neki ellenállni, pontosan azt teszem majd, amit parancsol. Zokszó nélkül. Ez így helyes, hisz bábuk vagyunk csupán.

***

Az intézõ mögött haladok a palota felé. Még mindig izzadt és koszos vagyok, ám hirtelen még portól fojtogatva köhögni is elfelejtek, annyira lenyûgöz a királyi palota pompája. Azok a színes, díszes falak, a megannyi történet az egykori nagy fáraókról és hõstetteikrõl. Az istenek felmázolt alakjai. Anubisz, Hórusz, Ré, Aton!

- Zárt össze a szád, katona, nem holmi vásárban lófrálsz – mordul rám az intézõ.

Zavartan pislogok rá, majd nézek egyenesen elõre. A palota keleti szárnya felé vezetnek. Közvetlenül a királyi lak mellé.

- Itt háltok ti, az õrzõk. Mivel te lettél a kiválasztott, a te feladatod elkészíteni a katonák beosztását. Valamint jogod van rá, hogy igénybe vedd a saját szobádat. De vigyázz, mit mûvelsz odabent! Az uralkodó hálóterme közvetlen a tiéd és a királynõ lakja mellett van! – sziszegi.

Felderül az arcom. Valóban ilyen fontos feladatot kaptam, és ez felderít. Nagyon is! Halovány mosoly fut végig az arcomon, majd bólintok, hogy megértettem a feladataimat.

- Most menj, tisztálkodj, aztán egyél! Ha mindezzel végeztél, szólj az írnokodnak, Hapunak, és járulj a fáraó elé!

- Írnok? – hõkölök hátra.

Hiszen… olyat csak a nemesek kapnak!

- Az uralkodó volt olyan becses, hogy rangot ajánlott neked. Vagy tán oly kényes lennék, hogy visszautasítanád? – szegezi rám a szúrós tekintetét a férfi.

- Nem. Teljes valómmal az uralkodót szolgálom – nézek le a földre.

- Bele kell tanulnod az itteni életbe, mert olyan vagy, mint egy szántóföldrõl idetévedt paraszt – fröcsögi, majd kiviharzik a lakrészembõl.

Csodálkozva nézek utána, nem gondoltam volna, hogy a palotában mindenki ennyire… fenn hordja az orrát. Eddig egyetlen kedves emberrel találkoztam, az a fõszakács lánya, Anuket volt. Igaz, sejtésem szerint a külsõm volt az, ami megragadta a figyelmét, és késztette… különleges bánásmódra.

Hamarosan megérkezik az étel, amirõl említést tett az intézõ. Kapok szárított húst, fügét, mézet és rengeteg bort. Éhesen-szomjasan látok neki, hamar el is pusztítom azt a kis dombot, amit ételbõl raktak elém. Sosem voltam az a mohó típus, ám a fáraó próbatétele kiszívta belõlem az erõmet. Érzem, ahogy lassan visszaáramlik a magabiztosság a tagjaimba. Furcsa mód boldogságot érzek, ahogy az uralkodóra gondolok. Eszembe jut az a huncut kis görbület a szája sarkában, az életerõtõl csillogó szemei, finom, hosszú ujjai, ahogy a fügével játszik. Vágyakozva szusszanok, majd a fejemet rázva tápászkodok fel az alacsony asztaltól. Kilépek a lakrészem elé, majd egy fürgelábú szolgával magamhoz hívatom az írnokom.

Hapu egy magas, sudár alakú, fiatal férfi. A tekintetébõl sugárzik az értelem, könnyed mosolya jó hatással van rám. Végre valaki, aki nem beképzelt és nyers, mint a kõ. Egymás mellett rójuk a folyosókat, míg elérünk a fáraó fogadótermébe. Díszes trónuson ül, az anyja mellette pihen szög egyenes háttal.

Mindketten leborulunk, homlokunkat a hideg kõpadlóhoz érintjük, és várunk, hogy az uralkodó megszólítson.

- Álljatok fel! – utasít, majd úgy érzem, végignéz rajtam.

Végre én is megpillanthatom õt. A szívem hevesen kezd verni, izgatott vagyok! Finom, szíves sentije alól kilóg az egyik formás combja. Nehezemre esik, hogy az arcát mustráljam, és ne kalandozzon a tekintetem az alsóbb részek felé.

Az intézõ ismerteti a következõ nap eseményeit. Hapu szorgosan jegyzetel, így nem kell különösebben figyelnem a szigorú férfi szavaira. Persze, senki sem tudta volna megmondani, hogy az uralkodót csodálom, hiszen csak lopva pillantottam fel rá. Nem mertem túl sokáig rajta hagyni a tekintetem, nehogy megkorbácsoltassanak. Csodálom, hogy eddig nem tették.

- Anhuret! – szólít meg hirtelen a királynõ.

Máris vége volna a megbeszélésnek? Magabiztosan húzom ki magam, mire a fáraó sejtelmesen elmosolyodik.

- Kísérd el a fiamat a fürdõházba! – adja ki a parancsot.

Mélyen meghajolok, majd az uralkodóra pillantok. A mosolya kiszélesedik.

***

Megállok a fürdõház ajtaja elõtt, és kihúzom magam. Robosztusnak, erõtõl duzzadónak akarok tûnni.

- Kövess! – szól a fáraó, majd eltûnik a sötét helyiség szájánál.

Megilletõdve fordulok utána. Az õröknek nem szokása bekísérni õt, csupán a mosdató szolgák járulhatnak a fáraó elé. Kicsit habozok, majd a parancsot teljesítve, besétálok. A pára megcsapja az arcom, érzem, hogy lassan izzadni kezdek. A vaskos faajtók becsukódnak mögöttem, mondhatni, az uralkodó csapdájába esek.

Még pár pillanatig bámulom a sötét ajtókat, aztán a tekintetem a falakra kúszik. Gyönyörû, faragott díszekkel ékesítették a peremeket. Színes mozaikok tarkítják a hatalmas fürdõhelyek széleit. Azt hiszem, a római fürdõk mintájára készültek ezek a gyönyörû vájatok.

Érdeklõdve fordulok az uralkodó felé. Azt hiszem, a legrosszabbkor. A finom lenvászon lassan lecsúszik a vállán, vörös sentije pedig a nedves padlóra hullik. Hibátlan, selymes bõre pedig szinte világít. Érzem, hogy megremegnek a lábaim, ahogy a kecses csípõjét ringatva a víz széléhez lép. Ó, istenek!