 Karakter: Harry Potter
Megjegyzés: Raukónak ~
Árnyékokat vélek képzelni a falak mellett. Szürke, elmosódott alakokat, akik nevetve lebbentig meg a padlót verdeső függönyöket, miközben a nő mellettem halkan az ágy szélére ül. Egy ferde mosoly játszik az ajkai sarkában, amit bármennyire is próbálna eltüntetni… Attól én még jól látom. Ő sem több mint az ezer, mostanra megmaradt másik. Egy sebhelybe szerelmes. Mily ostoba dolog, nem? Egy egyszerű hegbe, aminek tizenhat évvel ezelőtt még sokkalta több jelentése volt. De mára…
Nem néz rám, miközben kikel a párnák közül. Még csak hátra sem pillant. A pár órával ezelőtti finom mozdulatok is elvesznek, szinte kapkodva bújik bele a szoknyájába, majd a csipkés melltartóját magára kapva, halványkék blúzának gombjait keresve hajol le, és néz körül a szobában. A finom selyem a fenekére simul, a fehér combok ismét kivillannak, mégsem mozgat meg bennem semmit a látvány…
– Egy begyűjtő bűbájjal hatásosabb lenne, nem? Elvégre – könyököl fel. – Szinte menekülni látszol.
A nő megremeg hangomra, vagy sokkal inkább annak maró hangszínére, egy pillanatra meg is áll a mozdulatban, aztán egyszerűen csak a sarkára ül, némán rám néz, majd egy apró, de annál csípősebb mosoly kíséretében feláll a földről kezét pedig felém nyújtja.
– Arra találod – intek fejemmel a szemközti polcok egyikére, a pálcája felé.
Sok nő van, aki észbontóan csábít, de még több olyan, akiben elsőre is csalódni lehet.
– Tudod – szólal meg aztán, mikor már a talárján simítja ki az apró ráncokat. – Én a helyedben nem mosolyognék ennyire Harry… A híred úgy tűnik megelőzte a teljesítményed.
Azzal fordul és már csak az ajtó csapódása marad utána, majd siető léptei zaja, ahogy lefelé igyekszik a ház márványlépcsőjén. Én pedig csak hátradőlök a csukott ajtót nézve, miközben próbálok nem fáradtan mosolyogni azon, egy este, ami ismét ugyanúgy ért végett… A kiábrándító, lelketlen valóssággal.
***
Az utcán az emberek nem olyanok, mint régebben. Sokkalta másabbak, sokkalta lelkiismeretlenebbek, könnyelműek és szürkébbek, mint valaha. Ezerből ezer egyforma, fényesre csiszolt arc halad el mellettem, némelyik fiatal varázsló vállával is találkozom. Pár perc… Mindössze ennyi elég ahhoz, hogy egy szűkebb, sötétebb utcába vigyem az utam távol a zsivajtól, távol a méregdrága pacsuli illatától, és mindentől, ami egyszer élt… Lélegzett, ami valaha igaz volt.
Lábaim visznek előre a kígyózó utcákon át, el az alkoholtól tántorgó emberek mellett. Nem először járok itt. Az elmúlt tizenhat évben kétszer többször fordultam meg a varázslóvilág ezen részén, mint másutt. De ma… Ma lesz az utolsó alkalom, hogy erre jövök. Történjék bármi.
Ezzel a gondolattal együtt állok meg egy omladozó épület falai előtt. Az üzlet kirakatának poros, piszkos ablakán át sápadt, pislákoló fény szökik előre, ki a latyakos, sáros utca felé. Egy fanyar mosollyal és torkomban dobogó szívvel lépem át a küszöböt, immáron… Hányadjára is? Ostoba Potter, ostoba én… hogy még mindig remélsz. Ennyi idő után is.
– Malkin…
– Mr. Potter, hát újra itt van?
Az öreg varázsló két köhögés közt nevetve köszön rám a derékmagasságig érő, öreg pult mögül, majd remegő jobbját nyújtsa felém.
– A könyv…? – térek rögtön a lényegre, tenyeremet a régi, megkopott talár szövetében megtörölve. Az öreg varázsló szeme furcsán megcsillan kérdésemre, majd pálcájával egy kisebb kört leírva az üzlet ajtaja már is bűbájjal zárolva van.
– Ezt… Mégis miért? – fordulok felé.
– Sosem lehet tudni… Sosem lehet tudni, Mr. Potter – neveti ujjait tördelve. – Ez itt nem egy játszótér. De nem ám. Nem bizony!
Az utolsó szavakat már a vele szemközti könyvespolcnak suttogja, miközben vékony ujjai a tizenegy hüvelykes pálcájára tekerednek. Szinte látom magam előtt miként is összpontosul a férfi varázsereje, de a régi, bizsergető érzésnek a torkomban nyoma sincs… Tizenhat éve mindig, ugyanazon az érzés. Üresség.
Titkos ajtók, egyre szűkebb és szűkebb folyósok nyílnak meg aztán előttünk, az ősz hajú varázsló korát meghazudtolva siet előre pálcáját mindvégig maga előtt tartva, miközben sétabotja ütemes koppanása az öreg, sokat megélt parkettán kétszeres hangerővel szökik be a beállt csendbe. A több ujjnyi por a polcokon csavarja az orromat, a savanykás szag, ami pedig a régi, átázott könyvekből árad, szinte pirosra csípi a szemem.
Mikor aztán az utolsó ajtó is feltárunk előttünk, és halovány fény szökik be a szobába Malkin két köhögés közt maga elé enged. A helyiség semmiben sem különb az előbbi nyolctól, tíztől, ahol eddig jártunk… Furcsa, orrfacsaró illat terjeng a falak közt, a lábam alatt a parketta kicsit kopottabb, mint másutt, még a szoba közepére elhelyezett - valaha szőnyegnek csúfolt - valami sem képes elrejteni az itt-ott feltűnő repedéseket. Több száz szétszórt pergamen és könyv. Némelyik a polcokon, némelyik a földön, furcsa rendszerrel szétszórva.
– Bár nincsenek magára hatással Mr. Potter, de nem ajánlom, hogy nagyon – köhög fel, kezét ajkai elé téve. – Összebarátkozzon velük. Tiltott dolgok ezek ám – neveti, ahogy pár régi, megkopott pergamen felületén végigsimít az egyik polcon.
– Tudja Mr. Potter, az emberek nem szeretik az ilyen helyeket. Félnek tőlük… Becsmérlik. De maga – mutat rám. – Maga teljesen más ember, mint azok ott kint.
Nem szólók, csendben maradok, egyszerűen csak hagyom, hogy eltűnjön az egyik nagyobb polc takarása mögött. Ma éjjel vége lesz. Akárhogy is alakul, akármi is történik, de vége lesz… Nincs több próbálkozás, nincs több tiltott mágia. Az utolsó esély.
– Kit látnak szemeim? Ha nem ismerném jól magát, magát Merlint is előbb képzelném a helyére…
A mély hangszín ismerős… talán túlzottan is az, ahogy fordultból egy ismerős, mégis ismeretlen, megfáradt arccal találom szembe magam. Az arisztokratikus vonások, a márványfehér arc és a jól ismert szürke szemek mellett a sokat látott gúnyos mosoly is a régi… Mégis… Mintha egy teljesen más ember állna előttem az egyik mennyezetig érő polc mellett. Az eltelt tizenhat év minden perce ott van a férfi vonásai közt, ott lapul mélyen… A szeme alatt meghúzódó mély barázdákban, a hosszú, erős lófarokba fogott, valaha gondosan ápolt jégszőke hajban. Ez az ember… Már fele annyira sem csillog régi fényében, mint egykoron.
– Mr. Malfoy, az érzés kölcsönös. Ha nem látnám magam előtt én sem hinném…
A szavaknak sokkalta több jelentése van, s az arcán átfutó árnyékból ítélve ő is pontosan tisztában is van vele. De nem mutatja. Miért is mutatná? Elvégre egy Malfoy… Annak is az önzőbbik fajtájából.
– Meglep, hogy ilyen helyen látom Potter. A kis csapatát – bocsánat, hogy is nevezi őket – barátait, mégis merre hagyta? – Fordul körbe a teremben tetetett érdeklődéssel, sétapálcájára támaszkodva. – Vagy ez ismét egy önző, hősies tett lenne az ön részéről? Bár – pillant rám, ahogy közelebb lépdel. – Miért is csodálkozunk még mi el ezen…
Vállaim szavai hatására megfeszülnek, a vér pulzálását fülemben vélem észlelni. Egyszerűen muszáj a nyelvemre harapnom, hogy a feltörő szitokáradt ott maradjon, ahová való… Mert nem érdemes. Mert egyszerűen csak felesleges vitába szállnom egy olyan emberrel, mint ő… Olcsó, hazug alak, ki előbb adná ki a fél varázslótársadalmat pusztán azért, hogy saját életét mentse. S bármennyire is érdemelnék meg az emberek… Egy ilyen jövőt még nekik sem kívánnék.
– Látom, még mindig nem tanították meg a jó modorra. A vörös hajú kis barátnője, netán rossz választás lett volna a részéről?
Kezeim a talár belső zsebébe markolnak, egész testemben feszülök meg az elhangzott csípős szavak hallatán, de más semmi. Elvégre ő honnan is tudhatná az igazat, nem igaz? A Reggli Prófétától még senki sem lett okosabb…
– Tudja, Malfoy – hagyom el a tiszteletteljes megszólítást, mire furcsállva vonja fel egyik szemöldökét. – Maga semmit nem változott. Belsőre… – hangsúlyozom ki csúfondárosan mosolyogva fel rá. – Még mindig örömét leli abban, hogy mások életébe vájkálhat. Ha nem tudnám magáról azt, amit… Nos, még el is hinném csupán pletykára éhes.
Erre az utolsó mondatomra lép elő Mr.Malkin is az egyik nagyobb könyvespolc takarása mögül, kezeit tördelve.
– A könyv? – kérdezem az idős varázsló felé fordulva.
– Mr. Potter… Én, sajnálom, de nem tudok önnek azon könyvel szolgálni.
– Nem tud? Malkin, ha jól rémlik busásan megfizettem magát azért a könyvért… – Hangom furcsán megremeg a mondat végére. Mert az nem lehet. Két hónapja várok… Két teljes hónapja és most…
– Nocsak Potter, netán tiltott mágiához folyamodna? Ki gondolta volna, hogy a kis túlélő rossz útra tér végül – A mély hang kegyelmet nem ismerve nevet rajtam, még csak a felé sem kell fordulnom, pontosan látom magam előtt az arcát.
– Mr. Potter… Lucius barátom, maga mellett már elvitte a könyvet – Vág a kialakuló helyzet elébe az ősz hajú varázsló.
– Maga – fordulok a mellettem álló férfi felé. – Nem ismerem az érdekeit, de épp elég tiltott könyv van már meg a birtokában, igy – nyújtom felé a jobbomat. – Kérem, szolgáltassa vissza.
– Tudtommal Potter, ez egy könyvesbolt. Az emberek itt választanak bizonyos dolgokat céljuk kielégítésének az érdekében – A simulékony hang egy pillanatra megremegtet, mintha kígyók sziszegnének a fülembe.
– Van egy mondás… Ki korán kel aranyat lel.
– Csodálkozom azon maga egy mugli közmondást ismer, Malfoy.
– Változnak az idők Potter.
– Nézze – sóhajtom. – Nekem szükségem van arra a könyvre. Malkin – fordulok a varázsló felé. – Hajlandó vagyok harmincöt arany galleont fizetni érte. Ez több, mint amiben megegyeztünk. Jócskán…
Az öreg varázsló szemei furcsán csillognak a pénz hallatára. Öreg vénember, ő sem különb, mint az összes többi. Csak a pénz érdekli…
– Nos, amennyiben Lucius barátom belegyezik… Én szívesen visszaszolgáltatom neki a pénzt, ő pedig majd...
– Csak, hogy én nem egyezem bele Malkin. Mr. Potter bizonyára megérti, hogy elkésett – vág az idősebb szavába.
– Malfoy, kérem azt a könyvet! Kétszer többet fizetek magának, ha akarja még többet. De…
– Potter, ha nem ismerném, most joggal hihetném, maga kétségbe van esve – szól.
– Mr. Malfoy… – sóhajtom, de ő ismét a szavamba vág.
– Nem érdekel a pénze…
HAZUG!
– Viszont, hogy ha ennyire szeretné ezt a csodás kis könyvecskét megkapni – húzza el talárja zsebéből a vörös borítójú könyvet. – Hajlandó vagyok magával alkut kötni.
- Alkut? – kérdezek vissza, ahogy ujjaim a talárom szövetébe markolnak.
– Egy alkut, de ezt nyugodtabb helyen is képesek vagyunk megbeszélni, nemde bár? Mint, kint felnőtt varázsló… Ne zavarjuk az öreg Malkint a munkájában.
És a gúnyos mosoly ismét ott játszik ajkain.
|
