Bocsi az írási hibákért, elgépelésekért. Kérlek nézd el õket. :)

Fordul a kulcs a zárban, majd egy kis kattanás biztosítja, hogy most már szabad a pálya. A fenyõfamonstrum lassan nyílik kovácsoltvas vereteivel.
Belépve a házba lerúgom tornacsukáim, melyek egymástól független területen érnek földet, táskám pedig lepakolom a cipõs szekrény elé, teljesen megfeledkezve arról, hogy a család többi, hamarosan hazaérkezõ tagja könnyedén hasra eshet benne és feltörölheti az éppen patyolat tiszta padlót.
A konyha felé veszem az irányt, ugyanis gyomrom hangos korgással emlékeztet, hogy ma szinte semmi laktatót sem ettem, inkább csak szemét kaját, ami hát valljuk be... Finom, de nem éppen egészséges és az ember étvágyát sem elégíti ki rendesen.
Feltúrom a hûtõszekrényt, de mivel a maradékot nem találom elég csábítónak - és valamilyen oknál fogva külsõ megjelenése sem a legbiztatóbb - maradok a szendvicsnél. Gyorsan össze is dobom és egy tányérra pakolva megindulok az emelet felé. Átmasírozok a nappalin, ahol a hatalmas, franciaablakokon keresztül a napsugarak nem gyõznek beszökdösni. Némelyikük megtörik a helyiség közepén ácsorgó üvegasztalon gondosan elhelyezett kristályvázán, némelyikük pedig nagy buzgósággal igyekszik elvakítani. Egyesek pedig a családi fotókat tartalmazó képkeretekrõl tükrözõdnek vissza.
Elbambulok kicsit, néma csendben figyelem a fényjátékot, de végül trappolva folytatom utam a kis zugom, pontosabban zugunk felé. Határozottan szedem a lépcsõfokokat, némelyikük fájdalmasan felnyikordul lépéseim nyomán, de mit sem törõdöm velük. Célirányosan haladok elõre felé.
A kis folyosón balra kanyarodva fordulok be a nyitott ajtón,  amit magam után becsukok.
Felkapcsolom a hifit, amibõl rögtön max hangerõn kezd üvölteni a zene. Tányérral a kezembe ledobom magam az ágyra, majd a szó legszorosabb értelmében nekifekszek enni. Ha este megesznek a hangyák, akkor megesznek.
Két falat között a szoba másik végében elhelyezett ágyat kezdem figyelni a hozzá tartozó kis éjjeliszekrénnyel és a mellette álló íróasztallal. Pont ugyan olyan az elrendezése, mint az én térfelemnek, a kettõ közötti távolság pedig éppen csak annyira elég, hogy a közös cuccaink elférjenek. A szoba padlástérben történt kialakítása miatt, a mennyezet középen kicsúcsosodik.
Az ebédem kivégzése után a könyvespolc elé vonszolom magam és keresek egy olyan porlepte kötetet, amit még nem bújtam át kismilliószor. Megállapodom egy Stephen King könyvnél és visszatelepszem vele az ágyra. A zene még mindig bömböl, de most úgysem zavar senkit; anya és apa munkában, Ramon pedig még az iskolában van. Ha nem szólna, talán bele is õrülnék a túl nagy csendbe.
Hanyattfekszem, és mellkasomon alátámasztva kezdek olvasni. Szemeim gyorsan szaladnak a sorokon - már jól ismerem minden egyes mondatát, így nem is igazán köti le figyelmem. Tekintetem egyre csak kivándorol az ablakon, egészen a ház elõtt álló vén bükkfa  kopár lombkoronájáig. A hibernációs állapot miatt feketés ágak szerteszét meredeznek a szélrózsa minden egyes irányába. Némelyik gallyacska érdekes formát ölt, úgy néznek ki, mintha csont sovány kezek lennének, segítségért vagy kapaszkodóért nyújtózkodó ujjakkal. Egy vastagabb ágon megjelenik két kismadár. Valószínûleg élelmet keresnek, hisz annak ellenére, hogy egyetlen egy hópehely sem hullott még, a talaj így is kõkeménnyé fagyott, és valószínûleg ilyen is marad még minimum egy hónapig, amíg meg nem érezzük a tavasz elsõ, langyos szelét.

Szinte fel sem tûnik az idõ múlása, csak, akkor, mikor már kezd alkonyodni. Felkapcsolom az éjjeliszekrényemen helyet foglaló lámpát és úgy döntök, folytatom még egy kicsit olvasást, de valószínûleg a lassan beszivárgó sötétség és a szobában uralkodó kellemes meleg megteszi hatását, ugyanis szempilláim egyre nehezebbek és kisebb ásítozási rohamok törnek rám. Megdörzsölöm szemeim – nem túl sok eredménnyel. Érzem, hogy muszáj lenne kicsit aludnom. Nem mintha annyira megerõltettem volna magam a nap folyamán… De mostanában valahogy nem tudok aludni, esténként is inkább csak forgolódom, akár hajnalig is, mire sikerül elszundítatom.

A könyvet arcomra helyezem, hogy ne zavarjon a kislámpa fénye, és szinte rögtön el is szunnyadok. Még tompán észlelem a még mindig üvöltõ zenét, de az is egyre inkább összefolyik.

Vállam gyengéd rázogatására ébredek, de nem nyitom ki szemeim. Vágok egy morcos, már-már felháborodott fintort és átfordulok a másik oldalamra.

- Jet, ideje lenne felkelni – cseng mögöttem az ismerõs hang, rögtön felismerem benne bátyám. – Mindjárt hét óra, anyáék is hamarosan hazaérnek – próbálja bevetni az észérveket, amik hellyel-közzel be is válnak. Felkucorodom az ágyon, és lassan, óvatosan résnyire nyitom szemeim, vigyázva, hogy a lámpa fénye ki ne égesse retináim.

Jobbomon megpillantom Ramont, kezében a könyvvel, amit elkezdtem olvasni, és a tányérral, amin a szendvicset vittem fel.

- Szia – köszönök ásítás közben, majd megdörgölöm arcom. – Mikor értél haza? – kérdezem és tovább folytatom az ébredezést.

- Nem olyan régen, talán húsz perce – válaszol és kiigazít arcából egy éjszín tincset. – Lemegyek a konyhába és eszek valamit, jössz te is? – Bólintok egyet, és hasamra teszem keze, mintha korogni akarna.

Ramon feláll és elindul az ajtó felé. Lomhán én is kimászok az ágyból és felkászálódom. Csak akkor tekintem meg ágyam mellé támasztott iskolatáskám. Kizárásos alapon, biztos, hogy testvérem hozta fel.

Mire leérek, Ramon már a konyhában sürög-forog, a pultnál áll és valamit éppen szeletel. Nem szólok egy szót sem, csak lekucorodok az ebédlõasztalhoz, lábaim felhúzom és térdeimnél átkarolom õket.

- És, milyen napod volt? – kérdezi, miközben vet rám egy futó pillantást.

- Egész jó – válaszolom kurtán, nincs túl sok kedvem kifejteni a történteket. Felesleges lenne minden egyes nap elmesélnem, a monoton eseményeket.