Karakter: Kazue Rie
Estig tartó műszakom zárni készülök a mai forgalmas nap után, de hiába, a mi vendégeink sosem lesznek annyian, mint az Ichirakué. Ott van aki évek óta oda jár, talán még apjának az apja is odament mindennap enni. Elpakolom a tányérokat, elmosom a tálcákat, és azon gondolkodom, hogy végre el kellene mennem, s teljesítenem kellene a küldetésemet. Ki kell lesnem a Chidori fortélyait, mert mint speciális villám rejteki jounin, kötelességem.
Konoha mozgalmas, egy csomó felelőtlen idióta rohangál benne, a módfelett hülye ninjákról ne is beszéljünk. Van egy pasas, aki elhozza dundi tanítványát ide mindenegyes nap, és olyankor mindenegyes nap lerombolják az asztalukat, boxukat, inkább csak a dagadék.
Csak mert az egyik társa rá meri mondani, hogy dagadék.
Elteszem a konyharuhát, és lélekben felkészülök arra, hogy ma este megint portyáznom kell a gyakorlópályák között. Sosincs ilyenkor kint senki, meg a Chidori kékes, villogó fényét mérföldekről felismerném.
Leveszem a kötényem, és az ajtóhoz lépek, s éppen zárnák is be, de egy olajbarna kéz megfogja azt.
- Elnézést, de éppen zárunk – jelentem ki, de rájövök, hogy álcám nem elég tökéletes. Kedvesebbnek kell lennem, a fagyos megjelenést el kell dobnom. Az enyémeknél halványabb kék szemekbe meredek, melyek értetlenkedve fürkészik az enyémeket.
- Ehhm... - briliáns megfogalmazás, nagyszerű, ráadásul még zavartan is mosolyog. - Eeez... teljesen biztos? Nem lehet, hogy esetleg mégsem?
Válaszom egy egyszerű „kopj le” lenne, ha a saját hazámban lennék, és nem itt, inkognitóban. Csupán kérdőn megemelem szemöldököm, mire megadóan felsóhajt, és fancsali képpel elindulna.
- Oké, rendben... akkor – ekkor hatalmas kordulás dörömböl a dobhártyámon, a srác elszégyelli magát. Most veszem észre, hogy milyen aranyszőke tincsei is vannak, amik a lámpa természetellenes fényében szinte ragyognak. - ...akkor én megyek...
Mikor felfordul, égnek emelem a tekintetem. Ennyire kegyetlen nem vagyok, hogy kizárjam. Szélesre tárom hát az ajtót, és a fény szabályosan rázúdul a...
Shinobi hátára.
No lám.
Mondjuk, a hülyének is feltűnt volna azonnal a fémesen megcsillanó homlokvédő, de erről nem nyitok vitát.
- Rendben, gyere. De remélem, tényleg nagyon éhes vagy – mondom, de szerencsére az arcomra kiülő fájdalmas képet nem látta meg. Megfordul, és barna arcán egy széles, hálás vigyor terül el. Behívom, és szinte egy pillantás alatt már bent is van. Megcsóválom a fejem, kirakom a „zárva” táblát. Lelkesen, és kedvesen megköszöni önfeláldozásom. Elveszi az étlapot, de csak mutatólagosan. Egy éhes ember azonnal rámutat arra amit akar, felesleges a színjáték, engem ugyan nem sért meg vele.
Csillogó szemekkel rendel egy viszonylag közepes árral rendelkező ételt, én pedig elindulok, hogy elkészítsem. A kiadó ablakból figyelem néha-néha, ahonnan a szakács adja ki nekem általában az ételt, ha műszakot cserélünk. Érzem, hogy figyel, de hagyom.
Helyes srác, az biztos, de nekem információk kellenek, habár magamat ismerve úgyis találok valami kifogást, hogy odaüljek mellé, és kikérdezzem. Azzal kell már csak számolnom, hogy ne érződjön vallatásnak, vagy túlzott kíváncsiságnak. De a fiú nem néz ki olyan észlénynek, inkább csak a szíve lehet hatalmas.
Mikor készen vagyok, keresem a tekintetemmel, és meg is találom, ahogy a hasát nyugtató masszázsban részesíti az egyik közeli asztalnál. Odamegyek hozzá, és leteszem elébe a kajáját, aminek láttán szinte minden törlődik az agyából. Ámde mielőtt hozzáfogna, rám mosolyog, és megkérdezni:
- Nem ülnél le mellém? Nem szeretek egyedül enni – mondja gyorsan, a hadarásból is csak azért értek, mert kulcsszavak elértek az agyamig. Hátrafordulok a konyha felé, mintha valami sürgős és halaszthatatlan dolgom lenne ott. Megfogja a kezem, és akkora szemeket produkál, hogy akaratlanul is elmosolyodom. Sikerének örülve megfogja a pálcikáit, én pedig örülve a kapott lehetőségnek leülök vele szembe.
Mint a villám úgy eszik, és tényleg, mint aki három hete nem evett egy falatot sem. Államat megtámasztom a tenyerembe, és az asztalra könyökölve figyelem. A napbarnított bőr rengeteg edzésre utal, mivel sérülést nem látok rajta, ninja rangját nem tudom behatárolni. Kedves kölyöknek látszik, és az, hogy nem szeret egyedül lenni arra utal, hogy korábban nagyon sokszor volt magányos.
Mire észbe kapok, nincs előtte semmi, egy morzsát sem hagyott, hasát simogatja, és megtörli a száját.
- Hogy hívnak? - kérdi, mire próbálok kedves arcot vágni, ez lenne a dolgom. Vevő csalogatónak és álcának is príma.
- Rie. Téged? - előveszem a régmúlt időkből delejező pillantásom, és bevetem. Elpirul.
- Uzumaki Naruto! A következő Hokage! - bök magára a hüvelykujjával, és kacsint egy nagyot. Mintha az olyan könnyű lenne.
- És van hozzá megfelelő mentorod? - puhatolózok, de neki fel sem tűnik, mennyire komoly szándékkal faggatom. Épp a faluját akarom meglopni jutsu téren.
- Persze – vág egyszer csak sokkolt arcot, kék szemeit az égnek mereszti. - Hatake Kakashi.
Bingo.
|
