Karakter: Akai Satoshi
Megjegyzés: (Midorinak)
Nem tudom, hol vagyok, és mikor, de lassan, ahogy kinyitom a szemem látom, hogy egy szobában vagyok. Egy ágyban fekszem.
- Hol… hol vagyok? – kérdem halkan. – Milyen… nap van?
- Ó, istenem! Hát felébredtél végre?! Azt hittem végigalszol még egy napot... – hüppögi valaki mellettem, és csak akkor látom, hogy egy lány az. Nem ismerem, nem értem, mit akar tőlem. Miért sír, és miért szólít kedvesemnek? - Ugye jól vagy kedvesem?! – kérdi aggodalommal teli hangon.
- Igen – válaszolom, miközben arra próbálok rájönni, hol láttam már ezt a lányt, de nem ugrik be.
- Mi a baj Satoshi? – kérdi szint suttogva. Talán egy osztálytársam? Nem, az nem lehet, nincs ilyen lány az osztályomban.
- Semmi csak... nem ismerlek és mégis aggódsz értem. Vagy ismerlek? – kérdem, és oldalra döntöm a fejem.
A lány elsápad, mintha valami rosszat mondtam volna. Ezek szerint mégis ismerem? De nem emlékszem rá, azt sem tudom, hol vagyok, és miért. Bár az erős gyógyszerszagból ítélve, egy kórházban lehetek. De miért hoztak ide? Miért érzek kötést a fejemen? Nem értem.
- Satoshi.... – suttogja elcsukló hangon, majd sírni kezd.
- Mi a baj? Miért sírsz? Csináltam valami rosszat? – kérdem aggodalmasan, mire látom, csak még jobban kétségbe esik. Nem értem ezt a lányt. Úgy tűnik, mintha ismerne, de én semmi ismerőset nem látok rajta.
- Nincs... – próbál mosolyogni. Megtörli a szemét, és a fejét rázza. - Nincs semmi baj. Ne haragudj! Tudod nagyon érzelmes vagyok, ez nagy hibám. Megláttalak megsajnáltalak és... addig gondolkodtam itt meletted, hogy elbóbiskoltam. Bocsáss meg! – mondja, majd hallom, hogy kattan az ajtó zárja. Anya lép be, mire a lány arcáról leolvad a mosoly.
- Szia Anya! – mondom, mialatt anyu az ágyhoz lép, és megsimogatja a lány hátát. Ő is ismeri?
- Na! Mi a baj Midori-chan? Látod hogy jól van – nyugtatgatja. Midori. Szép neve van.
- Igen látom.. de… - hüppögi Midori, és nekem kell válaszolnom helyette.
- Csak tudod nagyon érzelmes. Az előbb mesélte. De te honnan ismered ezt a lányt? – kérdem, mire anya elképed.
- De fiam, hiszen te mutattad be nekünk lassan már egy éve – mondja anya, miközben gyanakvóan néz rám.
- Micsoda?! Dehát csak most ismertem meg – mondom, mire Midori anyám vállára borul, és most már mindketten sírnak.
- Nem emlékszel rá? Satoshi!! Midori-chan lassan már egy éve a.... – már anya sem bírja tovább.
Aztán anya végül megemberi magát, és az ágyamra ül. Midori a másik oldalon foglal helyet. Aztán csak hallgatom, amit anya mond. Hogy nem is tizenhat vagyok, hanem húsz, hogy volt egy műtétem, mert agytumorom volt, amit egy éve diagnosztizáltak. De nem emlékszem semmire, ezt meg is mondom anyának. És hogy állítólag már egy jó ideje együtt járunk Midorival, és egy egyetemre is járunk, és én bölcsészetet tanulok. Aztán hirtelen beugrik Midori neve. A kislányé, Kaname Midorié, akit folyton szekáltak a suliban.
- Emlékszel rám? Mégis emlékszel? – kérdi hirtelen Midori
- Igen, igen. Te vagy az a lány a felsőközépiskolából...öhm...Midori...Kaname Midori-chan? – mondom elgondolkodva.
- Igen! – mondja boldogan.
- Ezaz! Te vagy az a lány akit olyan csúnyán elbuktattak a gimi udvaron és senki sem figyelt rád – mondom, mire megütközve néz rám. Nem értem, mi a baj. Nem értek semmit, csak azt, hogy nem emlékszem arra, amire elvileg kéne.
Nem sokkal később bejön az orvos is, és kiküld mindenkit azzal az indokkal, hogy meg kell vizsgálnia, és nekem pihennem kéne. Anyám elmondja neki, hogy nem emlékszem semmire az elmúlt négy évről, mire az orvos is megdöbbenve néz rám, majd anyámra, végül a még mindig hüppögő Midorira.
– Menjetek csak! – mondom mosolyogva. – Még fáradt vagyok, jót fog tenni egy kis pihenés.
– Rendben – egyezik bele anya. – Pihenj, fiam! Majd holnap is benézek.
– Szia, Satoshi! – integet szomorúan Midori, nekem pedig van egy olyan sanda gyanúm, hogy több van köztünk, mint amit én érzek. Mintha tényleg a barátnőm lenne, de rossz, hogy nem emlékszem rá.
Mikor kimennek, a doki megvizsgál, aztán bejön egy nővérke, beállítja az infúziót, meg hoz nekem enni, gyógyszereket, majd magamra hagynak. Végre gondolkodhatok, de nyugtalan vagyok. Négy év kiesett az emlékeimből, és nem tudom, hogyan szerezzem vissza. Tudom, hogy ehhez idő kell, és talán majd beszélek egy pszichológussal is, hátha valakinek van valami ötlete.
~*~
Majdnem két hét telik el, mire végre kiengednek a kórházból. Természetesen, Midori is bejön, és közben is meglátogat. Sokat beszélgetünk, de semmire sem emlékszem. Látom, hogy ez zavarja, ahogy engem is, de nem akarom elküldeni. Bár azt mondja, neki most a vizsgáira kéne készülnie, nem velem trécselnie. Mégis, mikor hazaengednek, akkor is bejön, és segít összecsomagolni. Anyának dolga van, de megígérte, hogy később benéz, megnézni, hogy vagyok, és hazavisz. Nem szívesen szállnék buszra, ott nem mindig lehet leülni.
– Nem a vizsgáidra kéne tanulnod? – kérdem felvont szemöldökkel, mialatt öltözöm. Midori tapintatosan elfordul. Kis szégyenlős. Vajon lefeküdtünk már? Nem is értem, miért gondolok ilyesmire.
– Kéne – vallja be halkan. – De… hogy is mondjam… Te fontosabb vagy.
– Ez nem így működik – rázom a fejem. – Ha megbuksz, akkor fizethetsz a pótvizsgáért. Tudod mit, kössünk egy alkut!
– Milyen alkut? – kérdi Midori, majd lassan megfordul. Már kész vagyok, és ő is végzett a tennivalóival.
– Ha átmész minden vizsgádon, akkor elmegyünk valahová – mondom. – Mi ketten. Ahová akarod. A doki szerint úgyis jó lenne, ha olyan helyeket keresnék fel, ahol kettesben jártunk, hátha visszajönnek az emlékeim.
Azt nem akarom neki megmondani, hogy lehet, hogy sosem jönnek vissza az emlékeim. A doki ezt is számításba vette. De miért ne próbálkozzak?
– Szóval… randira hívsz? – kérdi halkan Midori, mialatt a szemei felcsillannak.
– Ha mindenképpen cimkét kell ragasztani rá, akkor talán igen – bólintok mosolyogva. – Ha tényleg együtt jártunk, vagy járunk, akkor nem ártana, ha megismernélek, nem? – döntöm félre a fejem.
– De, így van – bólint szomorúan mosolyogva. – Szeretném, ha minél előbb visszatérnének az emlékeid. Nem jó így, hogy nem ismersz, holott már négy éve ismerjük egymást.
– Igen. Hiszen te még also-gimnazista voltál, amikor megismerkedtünk. Az iskolánk egybe volt vonva az alsó tagozattal, ezért járhattunk egy iskolába. Én a felső-gimnázium első osztályába jártam akkoriban, te pedig az alsó-gimnáziumban voltál harmadikos végzős – mondom. – Nekem ez olyan, mintha minden most történne. Nehéz elhinnem, hogy húsz éves vagyok, és nagykorú – kuncogok halkan.
Látom, hogy ezen Midori is felvidul. A jókedvnek anyám érkezése vet véget. Vagy inkább csak a társalgásnak.
Hazafelé kitesszük Midorit, hiszen most jobb, ha nem jön át hozzánk. A saját elmondása, meg anyámé szerint is, Midori gyakran átjárt hozzánk, de azt hiszem jobb, ha most nem teszi. Még meg kell szoknom ezt az új, kialakult helyzetet. Jelenleg nem vagyok belé szerelmes, inkább csak egy jó barátként tudok ránézni, és azt hiszem, ezt ő is tudja. Tudom, hogy emiatt szomorú, én meg feszengek, de nem tudok mit tenni. Ez egy állapot, és még az orvosok sem tudják, mi okozta a részleges amnéziát, miért csak az utolsó négy év esett ki a fejemből. De remélem, minden rendbe fog jönni.
|
