Hirtelen feláll és odajött hozzám miközben kék tekintetét rámszegezte. A polc mellé lép és leemel egy könyvet.

- Ezt olvasd el!- adja a kezembe- A legtöbb könyvem túlságosan véres, és nem akarom, hogy olyasmit olvass, ami esetleg felzaklathat.

- Köszönöm, Hiroya-san- fogom a mellkasomhoz a könyvet- Nagyon vigyázok majd rá.

- Azt nem kétlem- bólint és visszaül dolgozni.

A kanapéra kucorodom és olvasni kezdem lassan a könyvet. Az intenzív kezdés szinte azonnal magával ragad. Milyen gyönyörû lehet a pillangó. Most, hogy bele gondolok én még sosem láttam közelrõl pillangót csak az ablakon keresztül, néha ahogy letekintettem a kertbe. Valahogy akaratlanul is Hiroya-sanra tévednek a gondolataim és õt képzelem a férfi helyébe miközben én testesítem meg a pillangót. Félve Hiroya-sanra nézek aki engem figyel. Becsukom, a könyvet õ pedig leül mellém. Megdöbbenek, így kissé arrébb húzódom. Még tartok tõle egy kicsit bár már nem igazán félek.

- Tudod, hogy hasonlítasz hozzá?- kérdezi mire értetlenül nézek rá- A pillangóra a regénybe- mutat a könyvre. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat kezd el hevesebben dobogni a szívem- Amikor kitaláltam õt, pont ilyennek képzeltem el, mint amilyen vagy. Holott addig az éjszakáig nem is láttalak, nem is tudtam a létezésedrõl.

- Talán…. véletlen…- suttogom.

- Lehetséges- bólint- Mitõl félsz valójában, Yutaka? Én nem vagyok olyan, mint azok. De megértem, ha nem akarsz bízni bennem. Még ide kell, igaz?- kérdezi tõlem. Azt akarom mondani, hogy tudom, hogy nem vagy olyan és, hogy sosem bántanál, de egyszerûen nem jön hang a torkomra így csak bólintok egyet. Ezek után feláll mellõlem és visszaül dolgozni. Én újra a könyvbe mélyedek és mire a vacsorához érünk szinte már befejeztem és alig van pár oldal. Észre sem vettem, hogy szinte faltam az oldalakat egymás után annyira gyönyörû és magával ragadó a történet és valahogy az sem zavar, hogy a szerelmeseket két férfi alkotja, hiszen olyan tiszta és gyönyörû az õ szerelmük.

A vacsorát, mint általában együtt készítjük, és mélységes nyugalom száll rá. Talán a könyv miatt lenne vagy, mert Hiroya-san van mellettem? Nem értettem a kérdéseket kerestem, de még mosogatás közben sem jöttem rá igazán. A fürdés után az ágyban ülök és Hiroyára nézek.

- Mi a baj?- kérdezi lágyan és a hangja szinte bizserget engem- Mi bánt, Yutaka?- lép közelebb és felém nyúl. Megrezzenek, de nem húzódom, el tõle mire simogatni kezdi a hajamat.

Annyira jó érzés, amit csinál teljesen ellazulok a karjai között és halkan szuszogok miközben hátán a ruhát markolom.

- Hiroya-san- dünnyögöm mellkasába- én még sosem láttam pillangót- nézek fel rá nagy szemekkel és talán most elõször mondom el igazán azt ami érdekel vagy amit szeretnék- Egyszer majd elmegyünk megnézni õket?- kérdezem mire kedvesen mosolyog rám és megsimogatja az arcomat majd feláll az ágyról mire keze után kapok. Valamiért nem akarom, hogy magamra hagyjon. Szükségem van rá.

- Mit szeretnél Yutaka?- kérdezi lágy hangon.

- A…aludni…ve..velem…- mondom ki nehezen és elpirulva hajtom le a fejemet. Mégis milyen hülyeségekre gondolok, hogy kérhetek tõle ilyesmit biztos ki fog nevetni és itt hagy. De hirtelen érzem, hogy a takaró megemelkedik és bebújik mellé mire én döbbenten nézek rá.

- Nem ezt szeretted volna?- mosolyognak, szemei mire én bólintok egyet és zavaromban az orromig húzom a takarót. Sokáig csak figyelem, ahogy mellkasa fel-le emelkedik és magamba szívom férfias illatát majd én is az álmok mezejére lépek.

Reggel egyedül ébredem senki nincs mellettem. Kimászok az ágyból és a konyhába megyek. Az asztalon egy cetli vár, hogy be kellett mennie a kiadóhoz és siet haza, de addig legyek jó és ne csináljak semmit. A hûtõben találtam letakart reggelit így miután megmelegítettem megettem azt és leültem majd befejeztem a könyvet. Éppen végeztem vele mikor kinyílt az ajtón.

- Yutaka hazajöttem- jön a nappaliba és az én könnyáztatta arcomat látja, meg mire azonnal odasiet és leguggol elém- Mi a baj, Yutaka mi a baj?- néz rám aggódva.

- Annyira…szipp annyira szép volt..- emelem, fel a könyvet majd leguggolok elég és odabújok hozzá. Kissé eltol magától és letörölgeti a könnyeimet.

- Ne sírj, csak egy történet volt…- mosolyogja. Miért néz rám ilyen furcsán és miért miért bizseregnek az ajkaim, ha a száját nézem? Mi történik velem?

Ásít, egyet majd álmos szemeit az órára veti. Sóhajt egyet és végül rám néz. Miért vár még? Ezek a percek az összes pillanat, amivel csak nyújtja a szenvedésemet. Ám ahelyett, hogy megütne vagy bármilyen más módon megbüntetne, inkább megszólal.

– Ha már ilyen fürge vagy kora reggel, akkor hozz egy pohár vizet, légy szíves!- mondja rekedtes hangon-mire ismeretlen bizsergés fut végig a hátamon. Döbbenet ül ki az arcomra a kérés hallatán. Egyáltalán azért mert megkért rá és nem parancsolta. Kissé vontatottan sietek a konyhába majd pillanatokkal késõbb egy pohár vizet nyújtok neki az ágy szélérõl, amit egy hajtásra megissza a felét.

– Ne félj, nem foglak megbüntetni – mondja, mialatt az éjjeliszekrényre teszi a félig üres poharat. A döbbenetem egyre csak növekszik. Nem értem. – Lenne értelme? Azon kívül, semmi olyat nem csináltál, amivel feldühítettél volna. Amíg nem kutakodsz a laptopomon az engedélyem nélkül, és nem zavarsz munka közben, nem leszek mérges.

– Értettem – suttogom, de a számomra ez olyan hihetetlen. Tényleg lenne ilyen ember? Én… lehet, hogy kedv…. nem…nem és nem. Elhessegetem a zavaró gondolatokat a fejembõl.

– Na, keljünk fel! Elmegyek zuhanyozni – száll ki az ágyból, és megissza a víz maradékát. – Te addig öltözz fel, tedd rendbe az ágyat, és vidd a poharat a mosogatóba, jó?

– Igenis! – bólintok, majd megvárom, amíg magának és nekem is szed, ki ruhákat majd eltûnik a fürdõ ajtaja mögött. Én egy ideig csak nézek magam elõ és még mindig a történtek pörögnek a fejemben, végül felöltözöm, szépen rendbe teszem az ágyat és az üres poharat a mosogatóba rakom.

Õ olyan mást, mint akikkel eddig találkoztam. Nem akar tõlem semmit. Nem bánt, nem sért, meg úgy bánik velem, mint egy hímes tojással. Pedig én csak egy senki vagyok, nem érdemlem meg a törõdését. Ne bánjon, velem ilyen kedvesen nem akarom. Megijeszt az ismeretlen és amit érze…..

– Yutaka! – szólít, mire azonnal észhez térek a gondolataiból. Pillanatok alatt sietek elé – Emeld fel a fejed! Nem vagy a szolgám. Gyere, reggelizzünk, aztán sétálunk egyet. Elmegyünk a parkba. Neked is szükséged van egy kis levegõzésre, és nekem is.

– Ér… értettem… - suttogom rémülten. Ki..ki fogunk menni? Az emberek közé? Nem akarom, hogy lássák azt, hogy milyen borzalmas vagyok.

Megtanít, kávét fõzni majd reggelizünk, elmosogatunk, és már megyünk is. A tetteivel egyre csak összekuszálja a dolgokat bennem. Miért teszi ezt velem?

Odakint félve tekingetek körbe és szorosan Hiroya mellett megyek. Bár igaz, hogy nem bízom benne, de valahogy az aurája megnyugtat engem és már semmi sem annyira félelmetes, mint régen.

A parkba érve egy pillanatra meghõkölök a rengeteg embertõl, de egy lépéssel sem maradok le mögötte. Kíváncsian nézek körbe mégis és érdeklõdve tekintek Hiroyára, hogy miért vesz kenyeret és mogyorót. Hiszen nemrég ettünk.

Egy padra ülünk, le majd magam mellé invitál persze tisztes távolságba leülök mellé. A kezembe adja a kenyeret és újra az a furcsa érzés uralkodik el rajtam, pont, mint mikor reggel megszólalt a rekedtes hangján.

– Figyelj! – mondja, és egy kis kenyeret dob az egyik kacsának, mire az nagy élvezettel felfalja. – Dobj nekik te is!

Bólintok majd lecsippentek egy kisebb kenyér darabot és elhajítom. A madarak rávetik magukat, sõt, egy holló is bekapcsolódik a kenyérdarabok utáni hajszába. Nem tudom miért de a jelenet láttán halvány mosoly kúszik az arcomra ahogy õket nézem. A kacsa tetszik a legjobban, aki olyan ügyetlenül totyog, ott miközben a falatokért küzd. Mintha csak éreztem volna, hogy figyelnek, engem oldalra fordítom a fejem és Hiroya kék tekintetével találkozom. Azonnal lehervad a mosoly az arcomról.

- Én… sajnálom…- mondom rémülten. Nem… nem szabadna mosolyognom nem engedte meg.

– Ne sajnáld! – rázza a fejét. – Gyönyörû vagy, amikor mosolyogsz – mondja halkan mire szemeim döbbenten kerekednek el és arcomra vöröses pír kúszik.

Hirtelen kapom el a tekintetemet és inkább a mohó kenyérfalókat lesem. Annyira a gondolataimban mélyedek, hogy észre sem veszem, hogy elfogyott a kenyér. Kissé csalódottan sóhajtok fel és dõlök hátra a padon mivel a madarak elmentek innen. Felhúzom a térdeimet és arra fektetem fejemet. Egy darab mogyorót forgatok, a kezeim között mikor hirtelen egy mókus jelenik meg elõttem. Annyira megijedek, hogy kissé megugrok és elejtem a mogyorót. Oldalról Hiroya halk kuncogását vélem felfedezni mire elvörösödöm. A mókus amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is tûnik egy mogyoróval gazdagabban.

Ezután még párszor feltûnik a mókus, de lényegében semmi érdekes nem történik. Valahogy egyre jobban érzem, hogy csukódnak le a szemeim. Ez a friss levegõ jót tesz, nekem mondom, magamnak utolsó gondolatként majd érzem, ahogy dõlök és már alszom is.

Észre sem veszem, hogy Hiroya vállára dõltem finoman és ott szuszogok ártatlanul rajta. Mikor felébredek az erõs fény bántja a szememet és azonnal eltakarom az arcomat.

- Jó reggelt- hallom meg a kedves hangot mire kezeim hálóján át felnézek a hang tulajdonosára. Hiroya magasodik fölém fejével eltakarva a napot. Már nem egészen a vállán fekszem sokkal inkább az ölében. Zavaromban fülig vörösödöm és hirtelen kapom, fel a fejemet mire õ csak viccesen mosolyog rajtam.

- Gyere, menjünk, haza- mondja, mosolyogva majd feláll a padról és a kezét nyújtja felém. Elõször rá majd a kezére nézek döbbenten, de õ csak mosollyal az arcán vár rám. Mi… mégis mi történt, amíg aludtam?

Kissé félve csúsztatom, a kezemet a tenyerébe mire azonnal rászorít arra. Segít felkelnem a padról és egyenesen hazafelé megyünk. Egész úton egy pillanatra sem engedi el a kezemet, így egész végig ég az arcom.

Hazaérve nekilátunk ebédet készíteni, de nem igazán azért hajtom le a fejemet, mert alsóbbrendûnek érzem magam hozzá képest sokkal inkább azért mert zavarban vagyok. Az ebéd alatt sem mondok, nagyon semmit csak mikor elkezdene mosogatni, megfogom a csuklóját.

- Öhm…é..én szeretném!- mondom, neki mire érzem rajta a döbbenetet.

- Köszönöm- mondja és hallom, hogy hálás, azért amit teszek. Kiengedem a vizet és némán elmosogatok.

Olyan furán viselkedem és mindez az õ hibája én sosem tennék ilyet. A fenébe mit mûvelt velem? Mikor végeztem hátranézek és látom, hogy gépel. Hogy semmiképp ne zavarjam meg a tevékenykedésében halkan felteszem a kávét és lefõzöm, majd egy csészével az asztala szélére teszek egyet.

- Yu…Yutaka- szólal, meg- Nagyon köszönöm- mosolyogja.

- Ühm..-bólintok egyet vörös arccal majd odamegyek a könyvespolchoz- A..ano Hiroya-san…. el..- nyelek egyet- elolvashatom egy könyvedet?

~~1 héttel korábban~~

Az elmúlt évek alatt semmi sem változott. Nem reménykedtem semmiben már elveszett bennem a remény iránti vágy. Akárcsak más.

Ki tudja melyik napon a gazdám bejött hozzám. Valójában az „apám” volt, de így kellett szólítanom.

- Ma este egy nagyon fontos vendégem lesz. Jól elégítsd ki, semmiben ne szenvedjen hiányt és akkor megjutalmazlak-, mondja nekem és távozik. Jutalom..hahh azaz neki az nekem pedig fájdalom.

Este egy fiatal férfi lépett be a szobába. Láttam a döbbenetet az arcán végigsuhanni, de tudtam, hogy õ is csak ugyanazt akarja, mint a többi. Szemeim félelmet és alázatot tanúsítottak felé. Nem vágytam semmi másra csak végre végezzen már velem. Ehelyett õ mégsem tett semmit csak 1 órával késõbb kiment. Ez alatt volt idõm megfigyelni. Fiatalabb volt, mint azok a férfiak, akik használnak engem és nagyon szép szemei voltak. Szeretem, a kéket azt hiszem.

~~Pár nappal késõbb~~

A szokásos folyamat. Én a vendégek között voltam, akik kedvükre tapogattak engem és némelyik mindenki szeme láttára arra kényszerített, hogy leszopjam. Majd valaki durván, karon ragadott és felcipelt egy emeleti szobába. Az ágyra vágott és már tolta is le a szájamon a farkát. Nem ellenkeztem tudtam, hogy értelmetlen lenne az egész. Szorosan fogta a fejemet és kénye kedve szerint azt tett velem, amit csak akart. Mikor elélvezett lenyeltem az egészet és a hasamra fordított. Kuncogva kotort elõ egy méretes vibrátort és belém vágta. Ajkaimba harapva fojtottam el a fájdalmas sikoltás, ami most csak elhaló nyikkanásnak hallatszott.

Hirtelen kinyílt az ajtó és a múltkori férfi állt ott egy rendõr kíséretében. Õ..õk is beszállnak? Tekintettem rájuk rémülten. A férfi leszállt rólam és a vibrátor valahol a földön hevert. Az ismeretlen odajött hozzám.

- - Most már semmi baj – mondtam nyugodt hangon, de ha gazdám erre rájön, megbüntet – Már nem fognak bántani, Yutaka. Minden rendben lesz.

A fejemet ráztam nemlegesen, hiszen tudtam mi lesz a vége. Kínzás és verés. Vele mentem mikor megkért rá és rám terítette a kabátját. Olyan puha, illatosa és meleg volt, de miért csinálja ezt?

A nappaliba érve láttam, hogy nyüzsögnek a rendõrök a házban és mindenkit bilincsbe vernek. A kanapén ültem szótlanul és nem csináltam semmit. Odajött egy rendõr és beszélgetni kezdtek, de sajnos túl halkan ahhoz, hogy értsem, mirõl folyik.

Annyit fogtam fel a dologból, hogy Kuroi Hiroya ugyanis így hívták a házába vitt. Mikor a fürdõbe kísért ijedté váltam. Õ.. õ lesz az új gazdám? De helyette csak pizsamát nyomott a kezembe és kiment. Beálltam a tus alá és nem vártam, meg amíg meleg lesz a víz siettem a fürdéssel. Már amúgy is megszoktam a hideget legyen az víz vagy szoba. Szótlanul tûrtem, hogy ad nekem egy szobát és az ágyba küld. Befeküdtem, de aludni azt képtelen voltam mint ahogy az évek alatt egyszer sem ment. Akárhányszor lecsuktam a szememet azok a borzalmas képek tolakodtak szemeim elé ezért inkább nem aludtam.

~~Jelen~~

Csak ültem a kanapén és néztem, ahogy dolgozik. Tényleg nagyon tetszenek a szemei olyan szépek szerintem. Hosszú ujjaival a laptopján pötyög. Egy tõle kapott világoszöld felsõ van rajtam amit zavartan gyûrögetem ujjaimmal és egy fekete nadrág. Olyan fura érzés, hogy ruhát tapintok a testemen és nem meztelen vagyok, mint ahogy mindig.

Az írásból gyomrom hangos moraja zavarja meg. Rémülten emelem rá a tekintetemet és még a vér is kifut az arcomból. Meg fog büntetni.

- Éhes vagy?- kérdezi.

- Ne… nem- rázom a fejemet hevesen. Akkor eszek, amikor megengedi.

- Gyere! Készítünk, valami ebédet- mondja, én pedig a kanapéról felpattanva engedelmeskedem neki.

– Készkaja lesz. Aztán ebéd után el kell mennünk a boltba – riadtan kapom a szám elé a kezemet. Ki a… a szabadba? – Ne félj, senki sem fog bántani. Ha mégis, majd megvédelek, kölyök – mosolyodom el halványan.

- Én… nem… én…- nyöszörgöm. Még sosem voltam az emberek között. Szinte nem is láttam a külvilágot már évek óta.

- Nem kell mondanom semmit. Van még elég idõd arra, hogy megszokd a mostani életed. Jó lesz a ramen?- kérdezi tõlem. Fogalmam sincs, az micsoda csak bólintok. Mikor kész van, elém teszi a hatalmas adagot. Eleinte azt gondoltam képtelen leszek megenni, de percek alatt, tüntetem el az egész tálat. Nagyon-nagyon nagyon finom volt. A szokásos rutin jön ezután, hogy amíg õ mosogat, én eltörölgetem a tiszta tányérokat és evõeszközöket.

Ezek utána felöltözve a boltba megyünk. Egy vagy két napja vett nekem ruhákat bár egy kicsit lógnak, rajtam azért szeretem. A boltba beérve kosarat vesz magához és levesz mindent, amire szükség van. Szótlanul követem mintha csak az árnyéka lennék.

- Azt vedd le nekem, légy szíves!- kér meg és az egyik borra mutat.

- Igenis- suttogom, pipiskedem utána. De rosszul fogtam meg az üveget, ami azonnal kicsúszik kezembõl és széttörik a kövön. Hiroya óvón ölel, magához szorosan én pedig reszketek a kezében. Mi.. miért viselkedik, így ha úgyis meg fog büntetni, azért amit csináltam? Összeszorított szemekkel várom a pofont, de helyette:

- Jól vagy?- kérdezi, lágy hangon mire csak bólogatok. Persze a törött üveget is ki kell fizetni és azt is amit most már õ vett le a polcról. Szatyrokkal a kezemben kullogok utána lehajtott fejjel. Szánalmasnak érzem magam és csak egy koloncnak, akinek semmi haszna nincsen. Most is mit mûveltem csak gondot.

Hamar hazaérünk, és az elõszobába lepakolunk. Épp a kabátomat veszem, le mikor szembefordulok egy tükörrel. Hulla fehérré vált arccal nézek, oda majd elkapom a tekintetem. Sírásra álló számat beharapom, hogy nehogy lecsorduljanak könnyeim és tenyerembe vájom ujjaimat, hogy nagyon legyen a fájdalom, mint a fojtogató sírási inger. A cuccokat a konyhába viszem, majd megvárom, amíg jön. Megkér, hogy pakoljak ki, amíg õ elõkészít mindent. A vacsora elkészítésében segédkezem neki majd utána ismét Hiroya mosogat, én pedig törölgetek. Elküld fürdeni és pár perccel késõbb pizsamában ülök a sötét nappaliban és csak nézem, ahogy dolgozik. Néha-néha rám tekint, de nem szólal meg. Nem emlékszem mikor aludhatok el csak azt, hogy érintésére ébredek. Rémülten rándulok össze és felpattannak szemeim.

- Nyugalom…- suttogja, kedvesen- csak én vagyok. Jobb lesz, ha elmész aludni, mert itt meg fogsz fázni.

- Igen…- suttogom. Felkelek és elvonulok a hálószobába. De aludni azt nem tudok. Gondolatok ezrei kavarognak a fejemben és semmit nem értek. Hiroya miért ilyen? Ez csak egy álca? Nem bízhatok, meg benne lehet õ is ugyanúgy be fog majd csapni.

Gondolatmenetembõl az ablaküvegnek verõdõ esõcseppek térítenek ki. Kérlek mindent-mindent csak esõt ne. A fejem tetejére húzom a takarót és remegve kucorgok alatta. Érzem, ahogy az egész testem reszket a meleg takaró alatt és fázom. Ajkaimat harapva próbálom visszatartani kétségbeesett nyöszörgésemet és remélem, hogy Hiroya nagyon belefeledkezett az írásba és nem hallja. Észre sem veszem, hogy bejött a szobába csak mikor süpped mellettem az ágy.

- Yutaka- húzza le rólam a takarót. Hogy miért tettem, amit tettem én magam sem tudom megmagyarázni. Felpattantam az ágyból és szorosan hozzábújtam mire védõn ölelt magához. Miért ölelem õt? És miért nem lök el? De egyszerûen olyan jó illata van és az ölelése. Huppanva dõltünk el az ágyon és fejemet a nyakába fúrtam. Már nem érzékeltem a vihart odakint csak a karjaimat magam körül, amik lassan álomba ringattak.

Reggel én voltam az aki hamarabb ébredt õ még békésen aludt mellettem. Meg sem mertem mozdulni nehogy felébresszem. Csak néztem az arcát és egyre furcsábban vettem a levegõt. Mintha légszomj gyötörne. Éppen egy tincset szerettem volna arcából kisimítani mikor kinyitotta kék íriszeit én pedig ijedten hátráltam meg az ágyban ki a meleg ölelésébõl.

- Sa..sajnálom- suttogtam és lehajtottam a fejemet. Õ sóhajtott egyet és fél szememmel arcára sandítottam. Mérges volt rám ebben biztos voltam.

- Ümmm… sajnálom, amiért gondot okoztam!- hajtom le a fejemet és felülök az ágyban- Me… megérdemlem a büntetést!