A gondolat annyira sápatag, hogy komolyabban meg sem gyökerezik a fejemben. Épp csak a magányosságom, amely eddig is mélyen mart belém, erősödik fel. S bár tudom, szüksége lesz még rám sokszor, valahogy mégis olyan távolinak érzem, mert azzal is tisztában vagyok, bár hozzám fog fordulni, boldogulna bármikor nélkülem is. Én pótolható vagyok, a mellette álló férfi nem. Azonban nem lenne tisztességes, ha feltenném neki a kérdést: miért mentett meg akkor. Nem lehetek én, aki a boldogságába cseppenti mérgét.
* * *
Kissé unott arccal támaszkodom a terasz korlátján, az egyre unalmasabbá váló vendégsereg helyett inkább a kertet kémlelve. Nem érdekesebb, épp csak nem olyan undort keltő, mint az egy helyre összetömörült embertömeg.
Őrhelyemnek köszönhetem, hogy végül tanúja leszek annak, ahogy Kajika kikíséri Carl Rosenthalt. Normál esetben sokkal inkább lekötne a fehér ruha, amely Kajika testére simul, mindig boldogságtól szikrázó szeme, selymes haja, de most a mellette haladó alakot veszem tüzetesebben górcső alá. Teszem ezt csupán azért, mert nem olyannak tetszik, mint általában. Erre igen kényes vagyok, szinte azonnal megállapítom bárkiről, mi az, ami más rajta, mint amihez szokva vagyok. Sápadtabbnak és vékonyabbnak tűnik, mint máskor, s valamiért olyan érzésem támad, mintha furábban járna, mint szokott. Mintha valamiféle tompa fájdalom, enyhe kellemetlenség zavarná a mozgásban. Az arca pedig... bár mosolyog - Kajikára nem is lehet nem mosolyogni, történjék bármi - mégis nyúzottnak tűnik, ahogy a tekintete is fáradt, nincs benne az az elevenség, amellyel tette mindig a dolgát, míg a Bunsworthok ellen, majd Kajika mellett harcolt a felső tízezer szövevényes, az egész földet körbefonó hálójában.
Ahogy ezt, úgy azt is észreveszem, hogy Kajika figyelmét sem kerülték el az egyértelmű jelek. Talán ezért is tartotta kiemelten fontosnak, hogy kikísérje az ifjú Rosenthalt. Féltékenyen fordítok hátat a jelenetnek, s ismét a báltermet tanulmányozom. Sok unalmasabbnál unalmasabb vendég, akiket csak azért vagyok hajlandó elviselni, mert az ő vendégei, mindenki fontos számára. Bár az is igaz, akad itt pár érdekes személyiség is. Például Maria a szigetről, egyszerű, nyílt tisztaságával, amelyet nem rontott el a nagyváros forgataga, vagy az a japán lány, aki Kajika barátnője, aki szintén eléggé kilóg a társaságból.
Kár végigelemezni mindenkit, egyszerűen bámulatos, hogy egyetlen személy köt itt össze mindenkit.
- Mustafa - szólít meg, mintha csak kilépne a gondolataimból, s mellém támaszkodik kecsesen, s gyermeki bájából is megőrizve sok mindent pillant fel rám már jó előre jelezve számomra, kérni szeretne tőlem valamit.
- Csodás este, nem igaz? - mosolygok rá, elütve a kommunikáció kezdeményezését valami roppant közhellyel.
- Ühm - bólint, egyetértve, mégis sóhajtva hajtja picit hátra a fejét. - Mondd csak, Mustafa, miért ácsorogsz kinn a teraszon?
- Csak egy kis friss levegőre vágytam - felelem azonnal megnyugtatva, s belül végigcirógatja lelkem a hangjából kicsendülő őszinte aggodalom.
- Értem - néz még egy ideig, mintha csak hazugságon igyekezne kapni, majd végül tekintete a teremre kúszik, úgy teszi fel következő kérdését.
- Láttad Carlt?
- Egy párszor már a mai nap - nem fukarkodom a válasszal, bár nem tudom, mit szeretne valójában tudni. Hiszen egyértelmű, hogy láttam Carlt, már csak azért is, mert ő volt a másik tanú, ha behunyom a szemem, szerintem, még akkor is valami úton-módon csak megpillantottam volna, annyi időt töltöttem a közelében a mai nap.
- Milyennek láttad?
Agyamban világosság gyúl, s kezdem egy részét megérteni annak, hova is szeretne kilyukadni, még ha a pontos szándékát a témával kapcsolatban még nem ismerem.
- Őszintén? - kérdezek hát vissza, hogy megtudjam, biztatnom kellene, megnyugtatni, vagy valóban az őszinte véleményemre kíváncsi.
- Őszintén - vágja rá, mire egy pillanata lehunyom a szemem, majd ahogy ismét felnyitom szemhéjam, belekezdek a szenvtelen elemzésbe, amelyet már magamban egyszer végigzongoráztam.
- Nyúzottnak tűnt, fáradtnak, s mintha fogyott is volna. Nincs valami jó passzban - "jelentem", mire aggodalmasan lehajtja a fejét.
- Én is így láttam - sóhajtja gondterhelten. - Mondd, Mustafa, kérhetek tőled egy nagy szívességet? - pillant rám ismét igézően gyönyörű szemével.
- Amennyit csak akarsz - mosolyodom el lágyan, hiszen jó ideje elköteleztem magam számára, s ez nem változik annak ellenére sem, hogy máshoz kötötte az életét. Az érzésnek, amelyet iránta táplálok, nincsenek ilyen korlátai, és szavatossága sincs, hogy lejárjon. Örökérvényű és elpusztíthatatlan.
- Vigyáznál helyettem Carlra? - szegezi hát nekem bátran a kérés-kérdést, amely kissé meghökkent, aztán pedig halk kuncogásra késztet.
- Megtisztelő, hogy képesnek tartasz arra, hogy valakire képes vagyok vigyázni, de félek, túlbecsülsz - vallom meg őszinte önkritikával, mire közelebb lépve simít végig gyengéden az arcomon.
- Tudom, hogy képes vagy rá, ha igazán akarod. Hiszen képes vagy mélyebben az emberekbe látni, megérteni őket, különben nem tudnád manipulálni őket - néz rám elszántan és tekintetéből is kiolvashatom, megingathatatlanul hisz abba, amit mond. - Li Rennel a szigetre utazunk majd nászútra, és aggódom érte, s nem számíthatok senki más segítségére.
Minimális ellenállásom azonnal megszűnik. Hogy is lennék képes nemet mondani, és azzal szomorúságot hinteni az arcára? - Ígérem, megteszem, ami tőlem telik.
Mosolya hirtelen kiszélesedik, és hevesen magához ölel, s én hálásan viszonzom a jóleső gesztust, miközben hallgathatom hálálkodását. - Köszönöm, Mustafa, tudtam, hogy rád számíthatok!
* * *
Lustán nyújtózkodom el Carl lakásának egyik fotelében. Úgy döntöttem, felugrom, eleget téve Kajika kérésének. A menyegző óta két nap telt el, úgy vélem, ennyi idő után nem illetlenség látogatást tenni, ugyanakkor nem is vádolhat Kajika sem azzal, hogy elhanyagolom a feladatom. A bökkenő csak az, hogy Carl sehol. Ennek ellenére beengedtettem magam a gondnok lányával, és kényelembe helyeztem magam, bár arra nem voltam hajlandó, hogy ki is szolgáljam magam valami itallal. Az már felérne egy saját személyem elleni sértéssel.
Igaz, a villanyt sem kapcsoltam fel. Valahogy nincs kedvem. Egyszerűen csak gubbasztani szeretnék a lassan sűrűsödő sötétben, amelynek szirupos mélységeiben érzem magam, hogy Kajika távol, és most nem is szeretné, ha zavarnám, amikor csak úgy érzem, fel kívánok töltődni pozitív kisugárzásával.
Hirtelen kivágódik az ajtó, és fényár borítja be a szobát, ahogy a villanykapcsoló kattan, s nem is egy, hanem egyből két alak is betoppan, elég heves módon, s bár általában arcom ugyanazzal az érdektelen kifejezéssel mered a nagyvilágba, s ebből nem sok minden képes kizökkenteni, most szemem egy fokkal nagyobbra nyílik meglepetésemben. De ugyanígy reagál a másik két férfi is, akik félreérthetetlen intimitással falták egymást egy fél pillanattal korábbig, mikor is felfedeztek megdermedt döbbenetemmel.
Bár az illem minden bizonnyal úgy diktálná, hogy felálljak, közben elmondjam a jövetelem célját, bocsánatot kérjek, és már el is párologjak a helyszínről, egy milimétert sem mozdulok. Csupán egyetlen pontnak teszek eleget a hosszú folyamatból: közlöm jövetelem célját.
