Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Hetalia Axis Powers)

Wolfschanze2013. 03. 21. 19:24:59#25419
Karakter: Anastasiya Eszter Erin(kitalált)



A fakóbarna kabát, ez az egy, amit látok, ámbár ha balra illetve jobbra pillantok, még mindig látom azt, hogy a folyosón mi van. Már-már többször megfordult fejembe a menekülés lehetősége, de ezt mégis elvetettem: ismervén Oroszországot, olyan, mint valami jó szimatú kopó: rögtön kiszagolja a félelmet. Eredetileg ma egyetlen szóváltásunk egy „Jó reggelt” volt, s egész nap olyannyira vidáman viselkedett ami sohase jelentett jót, az én szempontomból nézve… olyankor lehet, hogy ki akar csikarni tőlem valamit, s ebbe most már semmi kétség… Nem szabad félnem tőle, lehet, hogy kissé ijesztő, de mint ahogy befogadott és úgy nevelt mintha saját húga lennék… de van olyan ember aki csak kívülről ismeri, belülről nem és – sajnálatomra – én mind két oldalát ismerem. Remegve hajtom le a fejem, nem merek felnézni, lehet, ha kinyitja az ajtót, rögtön lelövik őt is, engem is. Végül kopogott, és kis idő multán benyitott. Félve pillantottam fej, ő köszönt – persze, hogy oroszul… - majd csevelyt kezdett velük folytatni. Na jó! Elrángatott ide és nem is foglalkozik velem, nem mintha olyannyira érdekelne, hogy mit tesz, de akkor is! Vállára teszem a kezem, mintha érezném hideg auráját, mintha ténylegesen sötétebb lenne körülötte, ami már gyermekkorom óta is megrémiszt…

- Oroszorszááááááááááág~! – idegesítően megnyújtott magánhangzók, egoista hang, nem is éppen megvető de furcsán hat. – Majd én megmenteleeeek! – tovább nyújtotta a magánhangzókat, s hallottam, ahogyan fellök egy széket, s megszaporázza lépteit. Oroszország félreáll, teljes rálátást nyerek a teremre, amit nem sokáig élvezhetek, mert hirtelen a földön koppan a fejem.

- Szállj le rólam! – visítok fel. Amerika nem tudott visszafordulni, amikor meglátta, hogy én állok Ivan mögött… röhejes!

Meg se látszik rajta, hogy hány kiló is lehet, ez most főleg nem válik hasznomra. Alig kapok levegőt, majd egy szép és kecses mozdulattal lerúgom magamról… vagy is inkább gyomorszájon rúgom az amerikait.

Fekete bőrkesztyűs kéz nyúl felém, gyeremtegen vigyorog, majd egy gyilkos pillantást vet a most felkászálódó Amerikára. Egy rántással felhúz, majd belök a tanácsterembe.

- Öhm… hello! – köszöntöm a bent lévőket, Amerika ügyesen beslisszol mellettem. Oroszország, megfogja a karomat, s végigmérem a bent lévőket, ők csak biccentenek felém.

- A tanácskozást ezzel megkezdem! – mondta komor arccal Anglia. Amerika rögtön feláll, ezzel a helyére tessékeli az angolt.

- Az én ötletem, egy hős lenne! Aki beépülhetne a Tengelyhatalmak közé, ezzel információkat szivárogtatna ki! – végigpásztázza a bent lévőket majd kissé durcás arccal, teszi hozzá. – Nem fogadok el ellentmondást!

- Ez nem éppen a legjobb ötlet… - jegyzi, meg Anglia majd belekortyol teájába.

- Akkor találj ki jobbat! – mordul fel Amerika majd, mint valami sértődött gyermek visszaül helyére, karba teszi a kezeit majd fejét, elfordítja, hogy ne kelljen Anglia szemei közé néznie… nevetséges. Újabb mocorgás, felkapom a fejem, Kína áll fel, kissé ideges arccal, mintha ő se szeretné nézni, ahogy azok ketten egymásnak esnek.

- Nem is lenni annyira rossz ötlet, amit Amerika mondani, aru. – jelenti ki. Amerika kajánul vigyorogva öltött nyelvet Angliára, aki kissé vörös lett a dühtől de nem jegyzett meg semmit.

 Fejemet alátámasztom kezemmel, s úgy teszek, mintha figyelnék, a helyett inkább a falat pásztázom. Nem érdekel az egész háború dolog, nem értem miért teszik ezt az emberek egymással, s most… most még saját magamtól is felfordult a gyomrom! Nővérem a másik oldalon harcol, én pedig itt vagyok ezzel a rakás szerencsétlenség csapattal ahelyett, hogy nővéremen segítenék? Ámbár nincs szökési lehetőség orosz barátunktól, de egyszer kétszer már megfordult ez a fejembe… azután pedig volt szerencsém a Balti-államokhoz. Ők azok, akik minden nap megpróbálnak tőle megszabadulni, félnek tőle, s néha-néha már annyira feltűnően, hogy az én szívem is megesik rajtuk. Legtöbbször úgy érzem magam, mint valami kölyökkutya, aki nem tud magára vigyázni, és csak lohol gazdája után. Szánalmas és egyben vicces, csak nyalok mindenkinek, akinek kell, Oroszország helyett is. Végre, hogy beismertem! Amint lehetőség adódik én el, fogok szökni! Vicces, hogy eddig ”bátyámnak” gondoltam, – mi ámbár nem mindig igaz – most meg minden alkalommal meg akarok tőle szökni, addig, amíg nem volt nővéremre veszéllyel, addig nem érdekelt az egész. De, most más idők járnak! Háború van, a másik oldalra kellene állnom! Nem, nem és nem, ez már az idiótaság csúcspontja, hogy a háború közepén állnék át… lehetséges, hogy jól jönne, de nem Magyarországnak… Oroszország dühös lenne, s majdnem minden ország ismeri mikor dühös… az embert a rettegés fogja el, az egész szoba egyre hűvösebbé válik…

Kirázott a hideg, hirtelen felkaptam fejem, csak annyit vettem észre, hogy engem bámulnak. Csend van, hol ide, hol oda kapom a fejem, nem értem, hogy mi is a bajuk. Végtére is Anglia felsóhajt.

- Figyeltél te egyáltalán? – von kérdőre kissé idegesen.

- Asszem… - mondom, majd elgondolkodok, mintha kissé idegesek lennének, pislogok egy sort majd újból válaszra, nyitom szám – persze, hogy figyeltem!

- Akkor se hazudik jobban, mint én! – mondta egoistán Amerika, minta még mindig vérig lenne sértve.

- Még egyszer elmagyarázom… - sóhajtott fel megadóan, felállt majd a táblához sétált. Franciaországra pillantottam, megteltem szánalommal: egész végig Anglia hátsó fertáját nézi! – Mint ahogy Kína is megemlítette, kémkedni kellene. – mondja. A táblára bök. Az egyik pillanatba még nem volt ott semmi, de most már kisebb vázlatosabb rajzokat pillantok meg… hogy az istenbe hozta ezt össze? – De, a hangunkat, megjelenésünket ismerik… vagyis: - mondatába kezdene.

Ledermedtem: Én kémkedni? Hogyisne! Az ajtónak ülök háttal… gyorsan, meg kell mentenem magam!

Idióta és egyben bugyuta ötlet jutott eszembe, hirtelen felpattanok ezzel fellökve a széket majd az ajtó felé, kezdek rohanni, mi hál’ isten nyitva volt. Akkor én most ki elől is menekülök? Magam elől, az elől, hogy ilyen állszent idióta vagyok, az elől, hogy megvédjem a Tengelyhatalmak hadi titkait? Magam elől, az már biztos.

Hátrapillantok: kicsapódik az ajtó, majd Amerika fut ki rajta. Persze, hogy a hiperaktívat kell küldeni!

 Megpróbálok gyorsabb fokozatra kapcsolni, de nem megy, hosszútávon sohase bírtam futni. A sarokhoz értem, itt már kocogóba kapcsoltam majd végül valaki megragadta a karom.

- Hova mész? – kérdi bugyután, egy rántással maga elé húz. Remek már nem csak Oroszország marionett bábja vagyok… - Ne menekülj! – nevet fel mosolyogva majd lecsapja azt a kezem, amelyik még mindig a falat fogja. – Van egy ajánlatom: én leszek a hős, te leszel a segédem, te leszel a legjobb segéd! – mosolyodik el. Összeszűkítem szemeim majd halkan, morgok valamit. Én, mint a te segéded? Abból nem eszel!

Visszavonszolt a tanácsterembe ahol nem a kezdeti hangulat uralkodott, rögtön a szoba közepére küldött. Valami ránehezedett a fejemre, majd elkezdi húzni jobbra-balra arcomat. Iszonyatosan fáj, de inkább nem teszek semmit, szegény Lettország is legtöbbször sírás nélkül tűri.

- Miért mentél el? – kérdi az a buta ártatlan hangja. Na most szívesen belerúgnék… Szerinted miért kedves Ivan?! Miért, netalántán szerinted ”Anastasiya” húgod boldog? Boldog az aki félelembe él?! – Ilyet ne csinálj többet, mert nem szabad! – tépkedi tovább az arcom, mintha megjelenne sötétes aurája... borzalmasan hideg lesz az egész helyiségbe, végül elenged majd egy számára gyenge ütéssel belekalapál a földbe.

Zsebébe nyúl, egy üveg vodkáért, kihúz egy szürkés fémdobozt belőle majd egy kecses mozdulattal meghúzza. Elveszi szájától majd fancsali képpel dobja le az üveget.

– Elfogyott! – jelenti ki gyermeteg arckifejezéssel majd mintha egyre idegesebbé válna... egyre inkább. Anglia gyorsan zsebébe nyúl, előhúz belőle egy barna pénztárcát majd egy gyors mozdulattal Oroszország kezébe nyom néhány zöldhasút. – Köszönöm! – mondja csillogó szemekkel az orosz majd “bájosan” távozik, magyarán ugrándozva tépi ki helyéből az ajtót, majd ugyanolyan erővel be is csapja azt.

- Rendben, akkor most, hogy végre elment. – sóhajtott fel Anglia, hátrapillantottam, Amerika és Kína az ajtóba őrt álltak, mintha valamilyes módon meg akarnék szökni. – Át kell alkítanunk, az egyenruhád egyszerűen...

- Divatjamúlt, színtelen! – mordult fel Franciaország, majd egy perverz vigyor kíséretébe elindult felém.

- Te csak maradj csendbe borvedelő!

- Mondja az akinek olyan frizurája van mint egy csavargónak! – nevet fel a farncia.

- Akarsz még egy százéves háborút seggfej?! – hördül fel idegesen az angol.

- Jó is volna, most biztosan leverlek, a mágiád nem ér semmit! – nevette el magát Franciaország. Helyet foglaltam egy székbe, majd élvezettel hallgattam ahogy azok ketten széttépik egymást.

- Ezt most azonnal abbahagyni, aru! – tört fel végül az ordítás Kínából, a veszekedő felek rápillantanak, majd őt is bevonják a veszekedésbe. Csak figyeltem őket... ők merik magukat szövetségesnek nevezni? Lehetetlen banda, hogy-hogy nem vesztették még el ezt az egész nyamvadt háborút? Egész nap csak veszekednek, mint az óvódások, csak nyavalyognak mindenért! Eredetileg nem velem kéne törődniük?

Lassan de biztosan felálltam, éreztem ahogy füleim égnek a bennem felgyülemlett dühtől, legszívesebben mindegyikőjüknek lekevernék egy-egy pofont úgy szépen magyarosan, de sajnálatos módon ne tehetem.

Hirtelen teljesen elborul az agyam... már két éve, két tetves nyamvadt éve ver meg Ivan, engem is, csak azért, mert egyre több veszültséggel tér haza, nem elég neki a háború is!

Elmormogok az orrom alatt egy “Most megdöglötök” című mondatot, majd felkapom az imént felborított széket. Felemelem, majd minden erőm összeszedem, most megmutathatom, hogy nem csak az a gyenge árnyék vagyok aki mindig Oroszország után szalad!

Hirtelen teljes sötétedés az egész kép, csak egy hangos puffanást hallok majd kinyitom a szemeimet. Mindannyian elkerekedtt szemekkel bámulnak rám, a szék a tábla mellett hevert... Te úristen! Majdnem levittem vele a fejüket!

- Bocsánat! – nyögöm ki teljesen elvörösödött arccal, nem merem felemelni tekintetemet.

- Lehet, hogy lenni igaza! Ezt azonnal abba kelleni, hagyni! – mondta egyetértően Kína.

- De ne ilyen barbár módszerrel! – mondta karba tett kezekkel Franciaország. Anglia megpróbálta visszafojtani a megjegyzést amit imént akart tenni majd felállt és kisétált.

Nyakamra teszem a kezem, borzalmas bűntudat mardossa a lelkem, de mást nem tehetek, el kell viselnem. Felsóhajtok, majd hirtelen valami megböki az ujjam. Hát persze, a nyaklánc amit Ivan adott... a vörös csillagos nyaklánc, ez jelképezte azt, hogy bárhol járok, bárkinél is vagyok, az ő tulajdonát képezem.

Az ajtóra merednek, kintről felhangoznak a lépések, majd kicsapódik az ajtó, Anglia tér vissza... Kezeibe… Hirtelen félig-meddig elkerekednek szemeim, szürkészöld egyenruha baljában… Nem, nem és nem! Bocskai sapka… tényleg az? Igen ténylegesen… bocskai sapkát szorít jobbjában, hozzá járuoló katonai csizmával természetesen.

- Tudtam, hogy ezekre egyszer szükség lesz. – mondta majd a mellette álló Kína kezeibe, nyomta a ruhát, majd a sapkát, a bakancsot pedig hangos puffanás kíséretébe leeresztette a földre. Rám pillantott, szakértő szemekkel mért végig végül felsóhajtott. – Voltál már beöltöztetve nem? Valamit kezdeni kéne a melleiddel… - biccentett felém.

Franciaország szemei felcsillantak, de még mindig Anglia hátsó lökhárítóját nézték.

- Majd én segítek! – mondta vigyorogva, majd végül levette onnan a szemét és rám pillantott. Gyorsan le kell magamról kaparnom!

- Nem kell, de amúgy is, te Anglia hátsófelébe nagyobb örömödet nem lelnéd? A vak is látja, hogy egész nap azon van a szemed! – dobbantok egyet sértődötten lábammal. Anglia holtra vált arccal esik neki Franciaországnak, akinek láthatólag még mindig nem esett le az egész.

Valósággal kitéptem Kína kezéből az egyenruhát majd az ajtó felé indultam, de mint mindig Amerika az utamat állta.

- Egyedül nem mehetsz! – mondta egoistán vigyorogva, majd megfogta az alkarom, biccentett Kínának, aki kisebb habozás után a bal alkaromat fogta meg.

- Szóval, előttetek vetkőzzek le? – kérdeztem fapofával.

- Dehogy! – vágta rá Kína majd fejét elfordította, de látszott rajta, hogy teljesen elvörösödött. Egy ilyen megjegyzéssel könnyű megizzasztani? Hm…

- Akkor nagyokos egy? – morgom oda Amerikának, látszik, hogy fel se fogja milyen jelzőket, aggatok rá. – Mi a te hatalmas elméd ötlete?

- Na látod Kína még egy ember, aki szerint okos vagyok!

Elkerekednek a szemeim, majd lehajtom a fejem. Ilyen hülyét is ritkán látni! Eredetileg többször is találkoztam vele…de sose volt ennyire… ennyire úgymond barom.

- Igen… Amerika okos lenni… aru. - sóhajtott fel Kína majd szánalmas arckifejezéssel pásztázta végig a magát kihúzó Amerikát.

- Akkor mi az ötlet, hol öltözhetek át? – kérdem sürgetően.

- Nem tudom, hogy a raktár megfelel-e. – mondja Amerika, mintha gondolkozna olyan arcot vág, pedig látszik, hogy egy csöppnyi értelem se szorult fejébe.

- Tökéletes! Csak, elengednétek? – morgom mi közbe, megpróbálom kihámozni magamat szorításukból.

- Nem! Azért akármennyire is idiótának nézel el nem foglak engedni! – mondja vigyorogva Amerika, majd kinyitja az ajtót.

Még hallani lehet a hangfoszlányokból, hogy Anglia éppen Franciaországot fojtogatja.

Beállt a teljes csend, csak a cipőink kopogása rázza meg az egészet. Mint valami kivégzésen, jobbomon, balomon is állnak, hogy lehetőleg el ne szökjek, de valahogy mégis olyan mintha megszoktam volna, és az egészen csak neveti, tudnék. Végül egy fekete korhadt ajtó elé vezetnek, Amerika kinyitja. Hangos nyikorgás, ami miatt inkább be is fognám a fülem. Egy kis olyasfajta raktárhelyiség. Szépen benyomorogtunk mind a hárman, Amerika szembefordult velem és csak vigyorgott.

- Aha, szóval így vegyem le a felsőmet? Ha neked ez örömet okoz… - sóhajtottam fel végül, éppen ki akartam bújni az egyenruhám felső részéből mikor Kína felszólalt:

- Inkább ne csinálni, aru! – kétségbeesett a hangja, hallom, ahogy szépen megfordítja Amerikát és egy gyengébb lökéssel a falnak, támasztja. – És jobb lenni, ha te is elfordulni… - morogja egy kicsikét zavartan.

Csak a szemeimet forgatom végül hátat, fordítok nekik. Egyenruhámat hanyagul a sarokba hajítom. Rápillantok a magyar egyenruhára, egyszerűen büszkeség tölt el, hogy végre én is hordhatom... Egy utolsó búcsúpillantást még vetek szovjet egyenruhámra. Felveszem a nadrágot, és már csak azt kéne kitalálni, hogy mivel „lapítsam le a melleimet”. Körbepásztázom a helyiséget, egy fehér törülközőn megakad a szemem, leveszem a polcról, – kisebb szenvedés árán, mert, kedvesen a lehető legmagasabb helyre volt rakva. – majd mellkasom köré tekerem. Egyszerűen nem tudom meghúzni, nem tudok így rá csomót kötni, viszont annak a kettőnek a segítségét nem kérhetem! Olyan… megalázó… de meg kell tennem.

Karommal a mellkasomra fogom a törülközőt majd lábbal, megpöccintem Amerikát, hogy forduljon meg, persze csak vigyorog.

- Mit akarsz? Egyedül nem boldogulsz?

- Csend és kösd meg! – sziszegem kissé idegesen majd háttal fordulok neki. Egyre jobban kezdi szorítani a mellkasomat, mintha a levegőt is egy kicsivel nehezebben venném. – Kösz… - nyögöm ki két levegővétel között majd magamra, veszem az egyenruha felső részét is.

- Végezni? – kérdi kissé feszengve Kína, még mindig nem mer hátra fordulni.

- Még nem egészen. Kimennél egy kicsit? – hadarom el és remélhetőleg nem fog rosszra gondolni. Hihetetlen gyorsasággal tépte fel az ajtót, majd lassan de biztosan be is csapta maga után.

- Figyelj, te vagy az egyetlen, akibe innen megbízhatok. – mondom kissé idegesen majd a nyakam felé, nyúlok, a lánc még mindig ott lóg a nyakamba. Megfogom Amerika kezét, majd belenyomom. – Vigyázz rá, nálam nem lehet. Majd ha vége a háborúnak, kérlek… próbáld meg visszaszolgáltatni.

- Rendben. – feleli komoly képpel, egy kis ideig még nézi a vörös csillagot, morog valamit de, nem néz fel. – a hegek a hátadon, voltak ott még friss…

- Úgy látszik, tényleg nem ismered eléggé Ivant. – biccentek felé majd régi egyenruhám zsebéből kiveszem a legfontosabb dolgomat, egy bicskát. – a hajammal is kezdeni kell valamit, tudom. De azt nem engedem, hogy teljesen levágjátok. – mondom csak úgy magamnak, copfba szedem a hajam, kinyitom a bicskát, majd szépen végighúzom rajta. Most már csak a vállamig ér. – Remélhetőleg nem festek úgy, mint egy miniatűr Franciaország. – motyogom.

- Nem neked sokkal jobban áll ez a haj. – mondja vigyorogva Amerika majd belém, karol, és már óvatosabban visz ki az ajtón… lehet, hogy a sebek miatt.

Kína már várt minket kint, nem akarta megkérdezni, hogy mi történt, csak lehajtott fejjel baktatott mellettünk.

Végül újból a tanácsterem előtt találtam magam, Amerika kinyitotta az ajtót, Oroszország már bent ült a terem közepén, tőle balra és jobbra elhelyezkedve Anglia és Franciaország. Biztosan így akarja őket szétválasztani.

- Végre, hogy itt vagytok! – állt fel Anglia, Oroszország és Franciaország felé fordult. – Ti itt maradtok, ha mindent itt hagyunk, akkor ki tudja, ki szerzi meg az információinkat.

- De ha elmentek, akkor maradjon itt Kína is, mert egyedül olyan unalmas! – hajlítgatta gyerekesen a magánhangzókat Oroszország majd odalépett hozzám, újból beledöngölt a parkettába. – Vigyázz magadra Anastasiya! – mondja ugyanolyan ”szívmelenegetően” mosolyogva majd visszaül a helyére.

Kína erősen tiltakozott az ellen, hogy ott maradjon, ezért végül velünk tartott. Anglia vezeti a kis csoportunkat, mert ő tudja, merre van a Szövetségesek tábora, s ezek közbe azokat a történeteket kell hallgatnunk, amikor még ő hadifogoly volt. Már vagy harmadjára meséli el, kiváló szabadulását, amire igazán büszke, persze mi is ráteszünk egy-két lapáttal. Minden történet végén halk üdvrivalgásba törünk ki, kedvesen fényezzük egóját.

Már félig-meddig be is esteledett, lejártuk a lábunkat és nagy nehezen vánszorogtunk utána. Hirtelen megtorpant majd egy rántással behúzta Amerikát az egyik közeli bokorba, ezzel engem és Kínát is.

- Mi van már? – kérdezte álmoskásan Amerika, Anglia csendre intette. Egyre hangosodó léptek. Beállt az újabb teljes csend, majd miután elment fellélegezhettünk… eddig még nem buktunk le.

- Akkor bele a mélyvízbe? – nyögöm be elharapva a mondat végét. Anglia csak bólint. –Hogyan is szerezzem, vagyis küldjem az információkat?

A kezembe nyomott egy cetlit, nem szólt semmit. Gondolom valami létfontosságú dolog áll a cetlin, és ezt remélem is, ha ez valamiféle lista arról, hogy miféle dolgok kellenének különféle varázslataihoz.

- Akkor indulj. – biccent felém Anglia. Kipillantok a bokor mögül, hogy esetleg nem jön-e valaki. Megkönnyebbülten veszem észre, hogy táborhelyüket mintha nem őrizné senki, ezért kilépek.

Körbepillantok: bokros és vad táj, mást már nem bírok kivenni. Leszállt az est. Felsóhajtok, majd teszek pár lépést előre, óvatosan, lassan de biztosan, egy dolgot nem akarok: orra esni, ezzel felhívnám magamra a figyelmet…

- Jáj~ - hallatszik hátam mögül egy idegesítő kissé magas hang. Nincs időm megfordulni, hirtelen kiterülök, a hátamon hatalmas nyomást érzek és csak azt hallom, ahogyan folyamatosan kiabál:- Doitsu~! Doitsu~! Segíts!

Megpróbálom lerázni magamról, több-kevesebb sikerrel. A többiek gondolom már elfutottak… sőt ez már biztos, lehet, hogy ”küldetésem” sikerességét is lemondták már.

Hangos katonás léptek… remek, arccal a földnek fekszem, szerintem, lehet, hogy ez az idióta, aki rajtam ül, vagy fekszik, jobban fél tőlem, mint én tőle, de egy a biztos: ez nem éppen a legeslegszebb bemutatkozás… Ebben már biztosak lehetünk.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).