Sokáig fent voltunk, néha néha megrebbentek a szemei a fáradtságtól, de ügyesen állta a próbát. Végül olyan hajnali négy felé feladta az őrködést, és a karjaimban szunnyadt el. Csak biztonságban legyen mind a három tanítványom, még ha arra is kell majd nevelnem őket hogy a saját lábukon is megálljanak, akkor is féltem őket. Főleg most, hogy az Akatsuki megkörnyékezte Daisukét, még erre is ügyelni. Nagyot sóhajtva adom át én is magamat a csendes éjszakának, amit Raiume testmelege tesz még kellemesebbé.
Reggel én ébredtem először, bár nem volt sok időm aludni, ez a három óra kellően feltöltött ahhoz hogy végezni tudjam a szokásos teendőimet, a picúr olyan mélyen aludt hogy meg sem érezte azt hogy az ágyába raktam és betakargattam. Még fiatal, nem erőltethetem meg annyira. Egy rövid kis reggelim után mindenki egyesével slattyogott le a szobájából. Én e közben a szállásunkat intéztem , de úgy látszik mindent Daisuke és az edzője állt. A következő útszakaszt nem gyalogosan tesszük meg, hanem egy vonatszerelvényen, helyesbítek kettőn. Én elöl leszek az edzővel és Daisuke-sannal, Raiume hátul, Keigo a tetőn, bár kicsit abszurdnak hangzik, de nem árt élesben is gyakorolnia a chakra kontrollt . Asami pedig az első kocsi tetején ücsörgött törökülésben, azért megmutatkozik az hogy ki gyakorolt szorgalmasabban. Sokat zötyögünk, néha néha összenézünk a sportolóval, de semmi több. Sárga szemeim világa hátra-hátra vetül olykor , mert furcsa , szinte üresnek ható érzelmek sütnek a hátsó kocsi felől.
Néha hangos szócsatát hallok, biztos a lányok veszekednek újsmint, mindig azon megy a vita hogy ki a jobb Asaminál. Még nem nőtt be a fejük lágya. Gondolataimra elmosolyodom, magam elé meredtem, de a fémes csikorgás kizökkent.
- Gyere már te Isten utolsója! Mindig rád kell várni picúr! – hallom meg Asami zsörtölődését, remek, a picuri nagyon elfáradhatott ha képes volt itt is aludni. De akkor ki a franccal veszekedett? Te sem aludtál eleget Musashi, ideje lesz beismerned hogy hiába vagy fiatal , még mindig jobban bírtad tizenéves korodban.
- Oh te...Asami most véged! – leszálltunk a megbízóinkkal a vonatról, szintén így tettek a kis alárendeltjeim is, Asami egy sikítás kíséretében esett hanyatt amint Raiume büntető kis praclia a képébe vágódott.
- Nyugalom. Induljunk emberek! – kiáltok rájuk, ők pedig szép sorban jönnek utánunk, először azt terveztük hogy megiszunk egy teát, és úgy folytatjuk az utunkat. De étlen sem mehetünk tovább, így a fogadóban kértem pár dangot a tanítványimnak, és magamnak is.
Asami, Keigo és a Picúr is aranyosan habzsolták a falatokat, lassan indulnunk kéne , nem érünk rá itt ácsorogni. Törlök egyet a számon, ők még kihörpintik az utolsó korty teájukat, és indulunk is. Uticélunk az Avarrejtek szívében nyugvó Konoha, ott lesz valamiféle verseny, amire Daisuke is nevezett.
- Fáradt vagyoook…. – nyöszörgi Keigo aki a jobb oldalunkat védi, még mórikálja is magát a nyüszítése mellé . Eszméletlen ez a nőszemély, mindig ki akarja magát húzni a feladatok alól.
- Most kunoichi akarsz lenni, vagy egy mihaszna semmittevő Keigo? – kérdezte a minket balról védő Raiume, mire azonnal hajba kaptak.
- Jaj maradjatok már, sensei te ezt hogy bírod? – jobb szemöldököm felszalad a homlokomra, és egy unott pofával nézek hátra a minket fedező fiúra.
- Tengernyi türelmem van, ez az egy a szerencséjük. – hangosodik fel a mondatom vége úgy hogy abba hagyják az egymást ócsárló szavak hajigálását. Nagyot szusszanok, és végre kicsit nyugodtabb vagyok, mikor meglátok Avarrejtek dél nyugati kapujának bejáratát.
- Ez lenne az a híres… ? – kérdezik mind hárman szájukat nagyra tátva, és szemüket megakasztva a pirosló kapufélfán. Mindannyian elveszünk ez alatt a bejárat alatt. Az őrök megkérdezik ugyan miben sántikálunk, de nyugtázzák a helyzetet amikor meglátják a híres sportolót, és edzőjét a pártfogásunkban.
- Innentől kezdve maximális figyelem! Mindenkitől, attól még hogy Avarrejtekben vagyunk, várhatnak ránk veszélyek! – intem óva őket, mert a veszekedést nézve, még azt sem vennék észre ha eltűnne középről a két őrzött személy . – A legjobban pedig a felhős , fekete köpenyű Akatsukisoktól kell tartanunk, ha összeakadtok velük nem lesz sok esélyetek. – teszem hozzá, amitől a Picúr láthatóan megijed.
- Sensei… milyen erősek? Te elbírnál velük? – kérdi Asami kollega kicsit megremegő hangja. Nem szokása félni, de most, mi ütött belé? Csak egy halvány fejrázás jobbra és balra.
- Erős vagyok, de nem ennyire. – folytatom tovább a sétát , ők pedig immár csendben poroszkálnak a helyükön.
Karakter: Raiume ( kitalált karakter) Megjegyzés: Yoo Tsubasának
Csodálatos reggelre ébredtem, a felkelő nap első sugara már régóta csiklandozta arcomat, de csak most tértem magamhoz. Musashi sensei szavai megnyugtattak. Ő a tónál maradt éjszakára. Jól esett végre egy pihentető alvás a rémálmom után, így úgy döntöttem nem a szokásos koránkelést választom, hanem egy csöppet tovább húzom a lóbőrt. Mikor felserkentem a többiek már a tónál voltak. Reggeli frissítő fürdőt vettek. Gondoltam csatlakozok hozzájuk. Útközben már hallottam a hangokat.
..,,a sensei félmeztelen”
Mire megérkeztem pont részem volt ebben a pompás látványban. A sensei teste erős, jól kimunkált izomzatú, és a csatákban szerzett sebhelyek csak még ellenállhatatlanabbá teszik amúgy is jóképű külsejét. Én és Keigo elvörösödtünk mint egy paradicsom. Nem ok nélkül, hisz most láttunk először egy igazi férfit félmeztelenül ilyen közelről.
,,Nem ér kukkolni! Egy kettő mosakodni,majd enni..nem túrázni jöttünk hanem küldetést teljesíteni! Egy- kettő! - hangzott a parancs.
Ahhoz képest hogy milyen kómásak voltak egész gyorsan el is készültünk, és indultunk. Egy napi járásra voltunk a kijelölt helytől, pontosabban az egyik Felhőrejteki körzettől. A küldetésünk az, hogy megvédjünk egy híres sportolót, a rajongók és a rosszakarók áradatától. A sportolót Daisukénak hívták, egy birkózóbajnok ha minden igaz, és a közelmúltban a sok győzelme miatt igen nagy számú halálos fenyegetésekkel teli leveleket kapott! Nem tudni hogy egy őrült rajongó, vagy egy asport világát manipuláló szindikátus áll-e mögötte.
Éppen ezért kértek shinobi védelmet az ügyfelünknek. Remélem sikerül kiderítenünk az ügy sötét titkait. De haladjunk csak szépen sorjában.
A bemutatkozás után a sensei szót váltott Daisuke menedzserével Koike-vel. Elég feszült lett a mester a szóváltás alatt. Remélem harcra kerül sor. Hiszen ninják vagyunk, Felhő rejtek ninjái, akik nem azért vannak hogy díszkíséretet adjanak, hanem hogyha kell harcoljanak! Meg amúgy is szeretném már végre megmutatni élesben is hogy mit tudok! Láthatóan a csapattársaim is hasonlóan éreznek.
Daisukén látszott hogy egy kicsit alábecsül minket,hisz jóformán még ki sem bújtunk a tojásból,amikor ő már bajnok volt. Koikével felszálltak egy lovashintóra, mi követtük is azt a járművet amivel a boxoló közlekedik, a kis csapat szétszóródott, és árgus szemekkel vigyáz mindenre. Majdhogynem egy napot haladtunk a Daisuke-san következő meccsének helyszínéig. Lassan a nap narancssárga fénye alábukni készül ,mi pedig valami értelmes szállás után nézünk. Egy kisebb falucskához érünk ahol három szálló közül is választhattunk, a másodikra esett a választásunk. Az volt a legbiztonságosabbnak tűnő. A szobákat úgy választottuk , hogy pont közrefogjuk a hírességég, és a menedzser szobáját . Én Musashi sensei-jel alszom ma, Keigo és Asami pedig együtt a másik szobában. A sensei hagyta hogy én válasszak elsőnek ágyat. Eljött az éjszaka.
Már jó pár óra telt el és Musashi még mindig az ablakot figyelte.
-Sensei nem alszol? – kérdeztem tőle.
Még nem, őrködnöm kell, te csak aludj .
Ekkor kimásztam hozzá és hozzá bújtam. Feltűnően örült neki. És én is nem tagadom. Bár tudom hogy ő és én sohasem leszünk...de akkor is ha csak ennyi jut nekem az életéből,már nem léteztem hiába. Még magamnak sem merem bevallani. Szerelmes vagyok Musashiba. Ezért úgy döntöttem inkább leírom. Talán egyszer eljön az ideje hogy odaadjam neki.
De nem tudok aludni, én is őrködni szeretnék! - mondtam lelkesen, és ő beleegyezett. Legalább ennyi kis időt eltölthetek vele. Őrködtünk.
Sokáig fent voltunk, bár némán szemléltük a tájat ez mégis annyira jó volt. Olyan gondtalannak és boldognak éreztem magamat amellett az ember mellett akit úgy szeretek!
Reggel picit fáradtan ébredtem, és mikor lementem az ebédlő térben láttam hogy Daisuke-san edz.
-Jó reggelt Daisuke!
-Neked is kis szőke ninja! Bár egy picit fáradtnak tűnsz?
-Sokáig őrködtünk a sensei-jel, nem tudtam sajnos olyan hamar elaludni.
-Megosztom veled egy titkomat! Te szimpatikus embernek tűnsz. Egy picit magamra emlékeztetsz...a lelked és a harci lázad miatt! Én is ilyen voltam amikor elkezdtem bunyózni!
-Ez megtisztelő, köszönöm! És mi az a titok amiről beszél?
A saját kávém! Elűzi a fáradságot, és erővel tölt fel! Sokkal jobb mint egy energiatabletta, mivel nem kaját tartalmaz. Én mindig ezt iszom ha túl sokat edzettem. Próbáld ki.
Nos nem bánom jöhet!- most olyat tettem amit előtte soha. Kávét ittam- Nahát tényleg felpörget....Oh szinte legyőzhetetlennek érzem magam!
-Na ennek örülök- mosolyodott el a bajnok- tudod egyesek szeretnék a receptet megkaparintani,hogy egy új doppingszert készítsenek belőle. Én csak a tiszta játékot vállalom,de ők megmérgeznék a sportot. Koike nem mondaná, de én biztosra veszem hogy egy ilyen bundamaffia akar megölni, hogy elvegyék a kávémat és rosszra használják! De én harcolni fogok,mert a tiszta sport a mindenem! Én ezt az utat választottam!
-És mi mindent megteszünk hogy megvédjünk,é s ne aggódj a kávéd titokban marad a többiek előtt! - válaszoltam.
Hamarosan mindenki felébredt. A reggeli után beosztottuk a a védelmi felállást, mivel egy vonaton fogunk utazni! Keigo és én lettünk az őrszemek. A többiek egy fülkében lesznek. Egy egész vagon lett a miénk.
A vonaton szinte alig voltak emberek,mivel hétköznapokon a Sakura-fák tartományában kevesen utaznak. A vonat amolyan klasszikus stílusú, nem túl ódon, mégis a múlt századot idéző volt.
Daisukét álruhába öltöztettük, és Asami felvette az ő alakját az alakváltó-jutsuval. Biztos ami biztos.
Keigo a vagon első fülkéjébe én az utolsóba ültem be.
Nekem volt egy útitársam. Egy férfi ült a vagonban.
Haja hófehér volt, már-már olyan mint a legsötétebb téli éjszakában megfagyott hó. Bőre annyira sápad színű volt, hogy sokakban az az érzés támadna felőle hogy halott! Tekintete hideg és vérfagyasztó, olyan ha rád néz meglátod szemében a saját halálodat. Észre sem vette hogy ott vagyok. Olvasott. Egy ódon és agyonforgatott kis fekete könyvet. Fontos lehetett számára az ami bele volt írva, mert alig nézett fel.
-Elnézést uram,leülhetek?- kérdeztem félve tőle.
-Természetesen gyermekem. Csak tedd arrébb a kaszámat jó. De csak óvatosan ülj mellé,tudod nem szereti az idegeneket!- válaszolta.
-Rendben,és köszönöm szépen- látszott a férfin hogy nem épp elméjű, de az is hogy rettenetesen erős. Egy kicsit megijedtem tőle, de én Felhő ninja vagyok! Nem félhetek!
Már fél órája ültünk egymással szembe a vonat meg csak zakatolt át a tartomány festői szépségű tájain. Ő meg párszor rám nézett amitől a frász kerülgetett!
-Szép szemed van leányom- mondta halkan.
Nem válaszoltam neki. De mit olvashat.
A kíváncsiság fúrta az oldalamat. Annyira átszellemülten nézte annak a könyvnek a lapjait. Pár szót én is elcsíptem belőle.
,,A káosz a rosszak megbüntetője” , ,,Az erő a halál forrásából fakad” , ,,A halhatatlanság a jutalma annak aki a Halál istenét imádja, és aki az ő megváltó pusztítását hirdeti” .
Furcsa mert e szavak hangzása nagyon hasonlított a rémálmaim szavaihoz. Ezért akartam annyira megkérdezni tőle. Nagyon érdekelt, így megkérdeztem.
Mit olvas uram?
A Mindent leányom. - válaszolta.
Hogy érti hogy a Mindent?
Úgy értem hogy ebben a könyvben minden kérdésedre megkapod a választ!
Az élet nagy kegyetlenségeire és talányaira, a halál értelmére, a világ szükségszerű pusztulására, és....
A SAJÁT RÉMÁLMAIDRA GYERMEKEM. MINDEN ITT VAN!
-Miket beszél? Honnan tud ön a rémálmaimról? Nem hiszek önnek!
-Ugyanazt az istent kell hogy szolgáljuk mindketten. Ő fedte fel előttem hogy ki vagy.
Itt a vers:
,, És látta vala az arany kiválasztott álmainak rémes gödrét
De célját addig nem ismerheti
Amíg szeme a halál csókjától meg nem nyílt
Ha megismerte létének igazi célját
A Halál benne teste ölt!
És elhozza ő a mindenség végzetét, és az ellenségünk kínját! „
Ez rólad szól!- mondta.
-Ez nem igaz, nem hiszem el!
-Úgy gondolod- és kigombolta fekete kimonóját amelyet fehér szegélyű vörös felhők díszítettek- ha nem hiszel nekem, akkor hidd el a saját szemednek, és lásd istenünk jelét!
Ledöbbentem. A mellkasán ugyanaz a jel volt mint az én hátamon!
-Yashin urunk nyilatkoztatta ki nekem hogy ma itt kell lennem, hogy veled beszéljek! Te vagy az ő kiválasztottja. Akiben eljön és elhozza a világ végítéletét!
--Harcolni fogok ellene, nem fog sikerrel járni!- ám ekkoegy hirtelen mozdulattal elkapta a nyakamat. Nem is láttam ahogy támadott.
Rajtad a jel. A Halál és káosz istene uralja sorsodat. A létezésed végzete már akkor eldőlt amikor még a Teremtő Kami gondolataiban megfogalmazódtál!
De most aludj leányom és felejts el minden szót amit itt hallottál. És várj amíg eljön az óra. Amikor uram eljő, és a káosz és halál elárasztja a világot rajtad keresztül Raiume-chan! Mert ez mag van írva. Itt, Yashin Krónikáiban!
Hangos sípolásra ébredtem fel. Már ott voltunk a célállomásnál, ahonnan gyalog kellett tovább utaznunk.
Mióta húztad itt a lóbőrt Rai?- kérdezte Keigo idegesen.
Nem tudom Keigo. Ült itt egy férfi, körülbelül fél óráig olvasott, de utána semmi emlékem sincs.
Biztos a tegnapi őrködés miatt. Ma én fogok fennmaradni, te meg aludj!
Igen az lesz a legjobb.
Gyere már te Isten utolsója!- ordította Asami- mindig rád kell várni picúr!
Oh te...Asami most véged! - és ezzel leugortam a peronra és Asamit jól fejbe talpaltam!
Sensi és Daisuke jót nevettek rajta! És amint elhagytuk a peront végre elkezdődött a küldetésünk izgalmasabbik fele.
Csak azt a férfit nem tudom kiverni a fejemből. Abban a szempárban volt valami nagyon...nagyon...ismerős.
- Senki sem bánthat amíg én lélegzem!- mondom neki elhalkuló hangon, szerencsétlen halálra van rémülve minden egyes ilyen álma után. És ezek egyre ijesztőbbek számomra is… az nem létezik hogy mindig ugyan azt álmodjuk , estéről estére. Éber álomban vagyok, mint mindig is szoktam amikor küldetésen vagyunk, robbanócédulákat helyeztem el körös körül, így megakadályozva hogy hangtalanul közelítsenek felénk. Már ha akadna olyan aki fel merné ezt vállalni ugye.
Engem a vízpart mellett ér a reggel, előbb ébredtem jócskán a skacoknál, így igyekeztem megmosakodni, és visszamenni hozzájuk. Végigmosom mellkasomat is, térdelve a víz tükre előtt, mire egy hatalmas ásítással kevert röhögést hallok a hátam mögül. Keigo álmos arcát veszem észre azonnal amint hátrafordulok, még vizes arccal.
- Sensei?Jééé … A sensei félmeztelen, a sensei félmezteleen… - skandálta, miközben én értetlen fejet vágva nézem a tanítványom, majd azt a kettőt is aki előbotorkál nagy szemeket meresztve. A két lány vörösödik akár egy jól megérett paradicsom, Asami kollega pedig unott fejjel figyeli őket.
- Nem ér kukkolni ! – húzom fel a szemöldököm egy hatalmas vigyorral , majd azonnal magamra kapom a felsőmet, és felszólítom őket. - Irány mosakodni, evés aztán indulunk! nem túrázni jöttünk , hanem küldetést teljesíteni, egy kettő! – tapsolok nekik.
Ahhoz képest hogy milyen kómásak voltak egész gyorsan el is készültünk, és indultunk. Egy napi járásra voltunk a kijelölt helytől, pontosabban az egyik Felhőrejteki körzettől. A küldetésünk az, hogy megvédjünk egy híres sportolót, a rajongók és a rosszakarók áradatától. A távolban megpillantok egy nálam kicsivel alacsonyabb emberkét, a megbízónk az a sportember menedzsere álldogál ott.
- Üdvözlöm! – köszönök neki előre is. A komáim hátul pedig szintén kiabálnak egy hatalmas „csókolomot”.
- Jó napot Musashi úr! Örülök hogy ilyen hamar ideértek! Nemsokára indulunk is. – én csak bólogatok neki, ő pedig részletezi a küldetésünket. És megemlít egy igen érdekes dolgot is . – Mostanában erre ólálkodik egy furcsa ninja duó, fekete piros felhős köpenyben vannak. Az egyik kendővel takarja az arcát, a másiknál egy kasza van.
- Az Akatsukisok, azt hiszem … Kakuzu és Hidan. – dörzsölgetem az államat, mert ez pont hogy rosszul jött, rögtön az első küldetésük közben két ilyennel összeakadni. Remek, mondhatom. Vigyáznom kell rájuk, miközben a drága sportolónknak is meg kell védeni az irháját. Főleg Hidantől kell féltenem őket, mert ha egy csepp vérüket is megszerzi, akkor simán megöli őket. A monológom alatt már követtük is azt a járművet amivel a boxolónk közlekedik, a kis csapat szétszóródott, és árgus szemekkel vigyáz mindenre. Majdhogynem egy napot haladtunk a Daisuke-san következő meccsének helyszínéig. Lassan a nap narancssárga fénye alábukni készül , mi pedig valami értelmes szállás után nézünk. Egy kisebb falucskához érünk ahol három szálló közül is választhattunk, a másodikra esett a választásunk. Az volt a legbiztonságosabbnak tűnő. A szobákat úgy választottuk , hogy pont közrefogjuk a hírességét, és a menedzserét . Raiume velem alszik ma, Keigo és Asami pedig együtt a másik szobában. Hagyom a picúrnak hogy kiválassza a fekhelyét, nehogy aztán az legyen hogy én kényelmesebb helyen alszom mint ő. Eljött az éjszaka. Én az ablakban üldögélek, mert képtelen vagyok aludni azzal a tudattal hogy valahol itt ólálkodhatnak ezek a haramiák. Raiume kicsit értetlenkedve néz rám.
-Sensei nem alszol? – üldögél az ágyában. Visszafordulok, és kicsit hunyorogva válaszolok, mire nagyot szusszan.
- Még nem, őrködnöm kell, te csak aludj . – kimászik a helyéről, és vállamra támaszkodik, ott állva mögöttem.
- De nem tudok aludni, én is őrködni szeretnék! – hát ha ezt akarja akkor legyen. Őrködjünk.
Karakter: Raiume ( kitalált karakter) Megjegyzés: Yoo Tsubasának
Végre eljött a nap amit már úgy vártam. Az első küldetésem napja. Mától hivatalosan is a Felhő Falut képviselem, mint kunoichi shinobi! Erre vártam az egész eddigi életemben.
A sensei azt mondta a déli kapunál vár ránk. Már egy héttel előtte jól bepakoltam, de ha az ember az első küldetésére indul nem lehet elég biztos.
Gyorsan megreggeliztem, mivel késésben voltam. Most a szokásosnál is puritánabb étkezés volt. Egy tál csokis gabonapehely. Ellenőrzöm ezután még egyszer a felszerelést, és bezárok minden ablakot és ajtót, és felveszem a pántomat. A zárakat kétszer is ellenőrzöm, mivel nem akarom hogy kiraboljanak, nem mintha lenne értelem hozzám betörni, de az a kevés bútorom és képem amim van azt mind Musashi senseitől kaptam, és sokat jelentenek nekem, és ha már késésben is vagyok már mindegy hogy mennyit kések.
A házam kulcsát egy zsebdimenziós genjutsuba rejtem, amit csak én oldhatok fel! Így senki sem tud majd hozzájutni,és mindenki számára hozzáférhetetlen lesz!
Rohanok a déli a kapu felé, de a kedves kifőzdés bácsi megállít, és sok sikert kívánt, és jól megölelgetett. Én vagyok a fogadott unokája, és ez jó így nekem. Nem félek az ismeretlentől. Csak attól az álomtól. Azt nem tudom kiverni a fejemből.
A rohanásom közben mellém ér Asami
Nocsak Rai, te is elkéstél? Tudod mit, versenyezzünk ki ér előbb a kapuhoz! Benne vagy?
Na ná! Versenyezzünk- válaszoltam.
És mindketten chakrát irányítottunk a futóműveinkbe, és szinte átszáguldottunk a városon. Már a célegyenesbe érve láttam hogy a kapunál áll Musashi sensei és Keigo.
-Le ne maradj Rai!- mondja Asami és megelőz,a nagy összekötő hídnál.
-Na azt már nem!!-és még jobban rákapcsolok.
Szerencsére egyszerre értünk be.
-Jó reggelt sensei, és Keigo! Mi lesz az első küldetésünk?-kérdezem lihegve.
-Ja..jó reggelt! Biztos valami bűnűzőt kell hajszolnunk.! – mutogatott Asami.
De Keigo még egy lapáttal rátett.
Nem is! Lehet hogy valami hatalmas szörnyeteget kell elkapnunk ! – én csak álldogáltam és hallgattam a veszekedésüket, hogy most szörnyekre fogunk-e vadászni, vagy egy híres bűnözőt fogunk-e elkapni és leadni.
Ugyan gyerekek, csoda ha nem tévedtek még el az erdőben. Nem hogy ilyen küldetéseitek legyenek!- mondtam-Biztosan valami fontos információt kell ellopnunk valahonnan !
-Skacok ! Ne ordítsatok ! majd meglátjátok, nyugi!- csitított le minket Musashi sensei miközben intett egyet és már el is indultunk. Kezdetét vette az egyes csapat első küldetése.
Már kb. egy óra lehetett,régóta meneteltünk már. Egy festői rengetegen keresztül vezető országúton meneteltünk. Folyamatosan eszegettem, mivel majd csak este állunk meg. Az volt a szerencsénk hogy nem volt nagyon meleg, így mindannyian bírtuk a sensei eléggé feltette a mércét a menet gyorsaságára. Gondolom tesztelni akar minket hogy mekkora a tűréshatárunk.
Ám a sensei a következő pillanatban megáll. Felemeli a kezét,hogy mi is tegyük ugyanezt.
Motoszkálás hallatszik az erdőben. Lehet hogy ellenség. Hirtelen mindenkin úrrá lett a feszültség és a harci láz.
A sensei négy kézjelt formált. Most már biztosan harcolnunk kell!
Mushasi elkiáltotta magát: -Raiton: Kyuuden no Jutsu ! - és egy nagy villámgömb csapódott az ellenségre,aki megértette a célzást. Nem láttam még ezt a jutsut.de a felhő népének folklór etikettjében olvastam róla. A ninja nem tetszését fejezi ki.
-Azta sensei! Ezt a jutsut én is meg akarom tanulni!
Még egy egyszerű villámot se tudsz megcsinálni normálisan!- mondta gúnyosan Keigo.
Ezt vond vissza Keigo!-válaszoltam dühösen.
Nem vonom. Inkább figyelj. Raiton: Kyuuden no Jutsu!!!- és szétrobbantott vele egy közeli fát! -így kell ezt Raime! Remélem egyszer te is képes leszel rá!
Nagyon jó Keigo- dicsérte meg a sensei- ezért ma te fogsz az éjszaka őrködni!
Mondják hogy legszebb öröm a káröröm. És azt is hogy ne várj fel mert megjárod. Keigo most megkapta. Nem is szólt utána egy szót sem hozzánk az úton. Csak duzzogott magában.
Gyalogoltunk még vagy három kilométert mire lealkonyodott. A sensei utasított minket a letáborozásra. Asamit és engem elküldött tűzifát gyűjteni.
Megláttam egy gyönyörű fehér kettétört fát. Biztosan villám csaphatott belé. Eszembe jutott Keigo.
-Na várj csak!- összegyűjtöttem a chakrámat- Megformáltam a kézjelt- ha ennek a nagyképű nőnek sikerült, nekem is fog! Raiton: Kyuuden no jutsu!
Egy kicsit túllőttem a célon mert a sziklának aminek nekidobtam, a helyén csak egy füstölgő kráter maradt.
-Na ehhez mit szólsz Keigo!- úgy tűnik a jutsu kulcsa a düh, amiből erőt kell kialakítani!
Este megvacsoráztunk, és a tábor közelében volt egy forrás,amiben mindenki lemosta magáról az út porait.
Gyorsan elaludtam. Nagyon elfáradtam. Álmok jöttek a szememre.
.. Fekete nap..lángok mindenütt..félelem.- már megint itt vannak. A szörnyek és a vezetőjük a maszkban. A maszkos alak egy könyvet olvas.
- Élet és halál, fény és sötétség, remény és kétségbe esét. Megnyílt a szakadék,és megszületett Yashin!
-Raiume...Raime-engem hívnak a szörnyek- Nem kerülheted el a sorsod.
-Nem hagyom hogy ez megtörténjen! Raiton: Kyuude... és lefagyok- mi ez mért nem tudok mozogni!
-Azért mert én így akarom. Egy istent nem lehet megtámadni. A világodra halál jön! A barátaid is meghalnak. Én pedig uralkodom mindörökké!
-Meg foglak állítani, esküszöm..ha belehalok akkor is!-üvöltöm.
-Biztos vagy benne?
-Igen. Teljesen!
-Akkor nézd meg az istened arcát, és lásd saját végzeted!
Leveszi üres és vérfagyasztó maszkját, amiben fekete szeme volt, de most megláttam a valódi, nagy vörös szemét amiben saját halálom tükröződik vissza..utána meglátom az arc...
-EZ NEM LEHET! NEM LEHET! NEEEEM!!!
Közelebb lépett hozzám..
-Raikou oroszlánra vadászott, de áldozata felfalta őt! - és az isten hatalmasra nyitotta a száját!
Felébredtem. Hála az Istennek. De látom a kezem csupa vér. Zavarodottságomban a forráshoz megyek hogy megmossam a kezem. Látom a tükörképem a vízben. És én ő vagyok!! Keservesen
sírásra fakadok.
Motoszkálást hallok. Musashi jön felém.
Valami gond van picúr?- kérdi tőlem lágy hangon, és lép egyet felém, hogy ne rémüljek meg a hirtelen hang hallatán.
Felé fordulok, és hozzá sietek. Átkarolom derekát, és a mellkasára hajtom fejemet. Könnyeim eláztatják őt.
- Megint ugyan azt álmodtam, soha nem hagynak békén! – gondoskodóan átölelt engem, és halk szavakon nyugtatni kezdett.
- Nem kell félned, amíg én itt vagyok addig nem jöhetnek vissza! Megértetted?- szipogva bólogatok, ő pedig visszakísér a helyemre. De cuccát közelebb húzva fekszik le, így már biztonságban érezem magam.
-Senki sem bánthat amíg én lélegzem!- suttogja halkan, én pedig újra az álmok földjére megyek,de most már biztonságban, mert tudom Musashi sensei vigyáz rám!
Azt mondtam nekik hogy a déli kapunál várjanak, én már kétségkívül itt vagyok, nem is jöttem korán. Egy alakot látok meg a távolban, azt hiszem Keigo volt az. Kis idő múlva már mellém is állt én pedig köszöntöttem.
- Hali! A többiek?- nézek le a vállamig sem érő lányra.
- Amikor jöttem akkor láttam hogy versenyeztek a nagy összekötő hídnál, vagy is hát azon. – kémleli a láthatárt hátha feltűnik valamelyik.
- Értem , lássuk ki ér be előbb!- mosolyodom el, mert megpillantom őket , amint loholtak felénk.
Először Asami veszi át a vezetést, de a picúr nem hagyja magát, és nekiiramodik. Szinte különbség nélkül érnek be a célegyenesbe, lihegve köszöntenek bennünket.
- És mi lesz az első küldetésünk?- kérdezi Raiume aranyosan.
- Biztos egy körözött bűnözőt kell hajszolnunk.! – mutogatott Asami , és Keigo még egy lapáttal rátett.
- Nem is! Lehet hogy valami hatalmas szörnyeteget kell elkapnunk ! – én csak álldogáltam és hallgattam a veszekedésüket, hogy most szörnyekre fogunk-e vadászni, vagy egy híres bűnözőt fogunk-e elkapni és leadni. Ugyan gyerekek, csoda ha nem tévedtek még el az erdőben. Nem hogy ilyen küldetéseitek legyenek!
- Vagy valami fontos információt kell ellopnunk valahonnan ! – szólal meg Raiume, és ő is bekapcsolódik a hajcihőbe.
- Skacok ! Ne ordítsatok ! majd meglátjátok, nyugi!- csitítom őket miközben intek egyet a hátamat mutatva és már el is indultunk. Az egyes csapat első küldetése.
Ügyesen követnek, a küldetés elkezdődött bár, de majd csak holnap estefelé leszünk azon a helyen ahol a végső tesztelésnek alá lesznek vetve. Addig is kicsit rájuk lesz hozva a frász, szegényeim. Milyen gonosz Musashi bácsi . Egek, de kíváncsi leszek mit fognak szólni a meglepihez.
Tartom a magam tempóját, vagy felveszik, vagy lemaradnak. De nem kell csalódnom, mindenki egyenletes tempóban követ engem, és hirtelen megállásra kényszerítem a kis csapatot. Csendre intem őket, mert valami furcsa zajra lettem figyelmes. Intek nekik hogy figyeljék ők is.
Egy nem várt ninja haligalizik( kis magyarázat: Kajtat valami után ) a közelben , és nekem kicsit gyanús. Kicsit rápirítok.
A négy kézjel után, egy Villámgömböt formálok meg a jobb tenyeremben, éselkiáltom magam.
-Raiton: Kyuuden no Jutsu ! – eldobtam , és pontosan a ninja mellett ért földet. Ő pedig ilyedten körbekémlelt, majd elhúzta a csíkot. A környéken tudják ha egy ilyesfajta jutsu szállingózik el valaki mellett, akkor az az én nemtetszésem jele.
- Aszta sensei !- csodálkozott el Raiume, ki tudja látott e ilyen féle jutsut ?
Egy apró vigyor kúszik arcomra , és lecsukom világító sárga szemeim. Nincs körülöttünk egyenlőre senki, a skacok kicsit fáradtak a folytonos haladástól. így megesik a szívem rajtuk, és letáborozunk, már úgy is esteledik. Tűzet gyújtottunk, majd ettünk, és a leterített futonokon kényelmesen elnyújtóztunk. Éber álmom volt, ilyen még soha nem fordult elő velem…
Motozás apró zaja üti meg fülemet. Először kábán észlelem, de aztán a takaró csusszanását hallom, valamelyik felkelt a helyéről, direkt úgy feküdtem hogy ha kinyitom a szemem meglássam ha eltűnnek.
Raiume hiányzik a helyéről, halkan lehajtom magamról, és utána osonok. Háttal áll a forrástól, és az arcát mossa, de miért?
- Valami gond van picúr?- kérdem tőle lágy hangon, és lépek egyet felé, hogy ne rémüljön meg a hirtelen hang hallatán. Felém fordul, és felém igyekszik, majd karjai a derekam köré fonódnak és kissé sírós hangon mondja.
- Megint ugyan azt álmodtam, soha nem hagynak békén ! – gondoskodóan átölelem, mindig ugyan azt sikerül álmodnia, de most átölelem és halk szavakon nyugtatni kezdem.
- Nem kell félned, amég én itt vagyok addig nem jöhetnek vissza ! Megértetted?- szipogva bólogat, én pedig magam előtt terelve visszakísérem a helyére. De cuccát közelebb húzva fekszik le, így már biztonságban érezve magát.
Karakter: Raiume ( kitalált karakter) Megjegyzés: Yoo Tsubasának
Hát ennek a napnak is vége. Szeretem nézni ahogy a nap alábukik a horizonton,mert véget ér az unalmas szürke hétköznap. Először csak szürkül,majd elsötétül minden. Sok ember fél ilyenkor,és szinte megdermed,de én ekkor érzem magam jól. Talán azért mert ilyenkor eltűnnek a titkos,és mindenki felfedi gyenge és törékeny természetét. Az éjszaka a halál órája is. Egy szerzetes szerint az ágy egyben a koporsód is,mert nem tudni hogy felébredsz-e.
Miután megvacsoráztam lezuhanyozok. Szeretek a zuhanyrózsa alatt lenni,ilyenkor mindig elkap az ihlet,számos új Genjutsu-t találtam már ilyenkor ki. Fehér bőrömön lecsorog a jó meleg víz és ez örömet okoz. Csak ezt az anyajegyet nem tudom hova tenni. Lefele fordított háromszög egy körben. Már azóta rajtam van, amióta az eszemet tudom. Ha megmutattam valakinek, az utána hátat fordított nekem. Számos egykori barátomat vesztettem el így. Ezért igyekszem elrejteni. Azt mondják a korombeli fiúk szép vagyok,jó testem van,és a hajam ápolt és fényes. Nem tudom igazuk van e,tudom hogy van nálam szebb lány is,meg ezek a fiúk amúgy is olyan éretlenek,ezért sohasem érdekeltek. Éretlenek mert nem mentek át olyan szörnyűségeken, mint én!
A zuhanyzás után felöltöm hálóingemet, a kedvencemet a rózsaszín színűt,amelyiken egy vörös sárkány van. Ebben erősnek érzem magam. Kell is az erő,mert sokszor álmodok szörnyű dolgokról. Akinek ilyen múltja van nem csoda. Félek az álmaimtól! Egyszer-kétszer még megfordultam az ágyban. Holnap indul az első küldetésünk. Érdekes lesz a csapatom. Asami a mindig lusta,de iszonyat kemény fiú, és Keigo az évfolyamelső geninn. Tőle nagyon tartok,de van ami motivál: Kilépni az ő árnyékából! Sohasem harcoltunk egymás ellen, pedig tudom hogy legyőzném. Kifejlesztettem ellene ugyanis egy tökéletes taktikát. Na mindegy most majd megmutatom! Asami pedig jó ember. Bár flegmának mutatja magát én sohasem felejtem el amikor rajzolt nekem egy rózsát a születésnapomra. Utolsó pillantásom még mielőtt álomba zuhannék a Musashi senseitől kapott kendőre vetődött.
-Nem fogsz csalódni bennem sensei- mondtam és elaludtam. Álmunkban a saját világunkban járunk. Úszunk a legmélyebb tengerben, és szuperhősök is lehetünk. Szeretek álmodni.
Lángok..lángok mindenütt. A szüleim elbújtattak az ellenség elől egy rejtekhelyen. És most engem védve ott állnak az ellenség szorongatásában!
A támadókon a törvényen kívüli lázadók szimbóluma, azok az átkozottak akik fellázadtak a Raikage ellen, ők támadtak meg minket, pusztán gyilkolási vágyból!
Hol van a pénzetek- kérdezi apámtól.
Nekünk nincs nagy vagyonunk. Egyszerű kereskedők vagyunk,és mivel mindent magunknak termelünk meg,nincs szükségünk pénzre!- válaszolta apám.
Hazudsz kutya!-és beleütött egy hatalmasat,de csak akkorát hogy éppen nem ájult el.
Akkor majd az asszonyod szenvedése majd megoldja a nyelved!
NE!! Ő ártatlan,ölj meg engem, őt hagyd békén!!
És ekkor egy kunai- tőrt szúrt anyám lengőbordái közé. Anyám ordított a fájdalomtól, apámat lefogják,de fél szemmel rám nézett. Üvölteni akartam én is de nem feddhettem fel magamat!
Nem árulnánk el a titkainkat,ha volnának is!! Semmit sem tudnál kiszedni belőlünk!-és e szavak után anyám leköpte a vezető banditát- Kínozhatsz és meg is ölhetsz,a mi hitünk azt mondja ,, Boldogok vagytok midőn üldöznek titeket,és aki mindvégig kitart a hit mellett,az üdvözül”! Az Isten megjutalmaz minket az örök élettel ezért nem leszünk hazánk árulói! Mert ha életünk mentése miatt odaadnánk a pénzünket ha volna, akkor ahhoz járulnánk hozzá hogy leigázzatok minket!
Már körülbelül egy órán át kínozták a szüleimet,mire rájöttek hogy tényleg igazat mondtak,és nincs pénz a faluban!
Megölni őket,és pusztítsátok el az egész falut! Hamarosan bevesszük ennek a puhány országnak a fővárosát!
Megkínzott szüleim arcán mosolyt láttam. Megváltás volt számukra a halál! Tudták hogy megmentettek engem,és kitartottak a hitük mellett! Az egyik ninja aki apámat fogta le a kardjával egy mozdulattal levágta fejüket!
És én végig néztem az egészet!
Ezután elmentek. Az egész falu romokban volt,hamuval lefedett volt minden. Meghaltak mind. Barátok, játszótársak, tanárok, mindenki! Csak én maradtam életbe. De miért? Átkoztam Istent és embert. Miért nem mentett meg minket senki!
Három napig bolyongtam a szabadba. Mindenhol letarolt faluk és meghalt emberek voltak! Sikerült egy kisebb kardot magamhoz vennem, amivel öngyilkos akartam volna lenni,de nem sikerült magam ellen fordítanom sehogy sem. Gondoltam leugrok egy szakadékba,de úgy szerettem volna meghalni mint a szüleim. Hiszen már értelmetlen volt az életem. Se szeretet se célok. Kész voltam a halálra!A harmadik napon hangokra lettem figyelmes. Ugyanaz a banda volt aki lemészárolta a falunkat, és most osztották szét maguk között a kincset! Tanakodtak hogy ki mennyi részt kapjon.
-Hé férgek! Engem kihagytatok 3 napja! Öljetek meg ha mertek!- ordítottam nekik.
-Höö? Ki ez a kis pukkancs?- kérdezte a parancsnokuk,aki anyámat kínozta.
-Szerintem meg akar halni főnök!-válaszolta az egyik alárendeltje.
-Akkor ne okozzunk neki csalódást, Yukakku öld meg!- és már rántotta ki kardját,és nekem ugrott!
Kész vagyok a halálra! Anya, apa megyek utánatok!
CSAK A TESTEMEN KERESZTÜL!!!
Ez volt amit utoljára hallottam mielőtt elsötétült minden. Meghaltam jaj de jó!
Mikor magamhoz tértem már egy kórházban voltam.
-Magadhoz tértél kislányom. Ne félj itt biztonságban vagy! - mondta a nővér.
-Néni kérem ki hozott ide,én meg akarok halni!- válaszoltam.
-Nem mondj ilyen butaságot kincsem. A Felhő-Rejtek chuninnja Musashi hozott ide. Elmondta hogy jártak a szüleid,és hogy bosszút állt értük a te nevedben azzal a karddal amit szorongattál!
Megnyugodtam és sírva fakadtam.
Ezután Musashi sokszor meglátogatott engem. Mindig elmondta hogy áll a polgárháború. Hamarosan megmondtam neki a nevemet,addig mindig ,, pici lánynak szólított'' .
Két év múlva kiengedtek a medikusok,pont egy nappal a győzelmi ünnepség előtt! A lázadók vezetőit kivégezték,sokakat börtönbe zártak,helyreállt végre a rend. Musashitól kaptam ruhákat egy sárga színű női kimonót, hozzá világos zöld sportszálat, ami a nővérének egy kinőtt cucca volt,és egy rózsa alakú díszt a hajamba. Még az árvaházban is szerzett nekem helyet.
Szép akartam lenni amikor megjön a diadalmenetben. Csodálatos élmény volt elöl ment a Raikage nagyúr, mögöttük a háború hősei,köztük az enyém is Musashi!
Mert ő adott nekem új szívet és új lelket. Célt mutatott a sötétség órájában. Neki köszönhetem hogy kaptam egy második esélyt az élettől. Eldöntöttem én is mások védelmére szentelem az életemet. A Felfő-Rejtek shinobi-ja akarok lenni. Ezt a fogadalmamat szüleim sírjánál erősítettem meg,ahová Musashi is elkísért.
Az akadémián töltött évek gyorsan elteltek. Genjutsu- beállítottságú voltam,de a Tai, és Ninjutsuhoz is értek,csak nem tartom őket fontosnak. Szeretek az illúziók mögé bújni. Sokszor bocsátom magamra azt a Genjutsut hogy a szüleimmel vagyok. Szeretném ha látnák hogy hova jutottam. De ők már soha sem térhetnek vissza. Második számú diák voltam,úgy hogy az elsővel a Keigo nevű kunoichivel sohasem harcoltam. Örültem neki amikor az Avar-Rejteki geninn vizsgán megfeleltem,és vele kerültem össze egy csapatba! Meg a mindig morcos Asamival.
Musashi lett a senseiünk,aki már a polgárháborút követően jouninn volt de mi voltunk az első csapata. Ennek elképzelhetetlenül örültem!
Megkaptuk tőle Felhő-Rejtek fejpántját. Büszkén tettem fel a nyakamra. Asami az övére rögzítette, Keigo a felkarjára rakta ,
- Nos mi leszünk Felhő falu egyes számú csapata !Szólítsatok Senseinek -mondta Musashi,akarom mondani sensei,és vigyorogtam,mert őszintén boldog voltam!
De fáradt vagyok … - nyafogja Keigo nyávogó hangján.
Én pislogtam egyet,mivel én is fáradt voltam,mert a kifőzdés bácsival akihez enni jártem ünnepeltük a ninja pályafutásom kezdetét,és mit ne mondjak,egy kis fehérborral is megkínált!
- Gyere elviszlek egy darabon pöttöm . – mondta senseiem.
- De sensei ! – vonakodtam,de sárga szemei pillantása magabiztosságot tükrözöttt, így nem álltam ellent.
De , nincs semmi de . A végén még összeesel itt nekem ! Gyertek ! – szólítom fel minket. Én a hátán a többiek pedig nyavalyogva vánszorognak utána. Vállára hajtottam fejemet,ő pedig szorosan fogott, mert félt hogy leejt.
1-0 nekem!- Néztem Keigora,s ő majd felforrt a dühtől..ami igazán örömmel töltött el!
Ekkor azonban szörnyű dolgot láttam. Mindenütt lángoló Felhő-Rejteket, és sötét Nap nélküli eget. Egy hatalmas körben lévő lángoló lefelé fordított háromszöget az égen. A sensei és mi is haldokoltunk,az egész világ meghalt. Csak öt valaki van életben. Öt szörny. Egy kígyó,egy medve, egy farkas, egy holló, és egy ember alakú lény,akinek szőke haja van,de arca a halált és káoszt tükrözi. Fekete szemeivel rám néz.
-NEEEEEEEE!!!!- megcsörren a vekker,és felébredek. Csak álom volt szerencsére. Nem engedem hogy valóra váljon.
Gyorsan felöltöztem és megreggeliztem,mert késésben voltam. Ma indulunk az első küldetésünkre. A déli kapunál fogunk találkozni! Felvettem a pántomat,és a jobb kezemre kötöttem a kendőmet. És elindultam az új életem első útjára!
Mikor is kezdődött ? Hmm… Talán azon a napon . Amikor először találkoztunk .
Akkoriban még csak chunin voltam , de szükség volt már akkor minden segítségre , mert elszaporodtak a rablóbandák , és szabadon gyújtogattak, és ahogy a nevük is mutatja raboltak . Hallottam a mellettem suhanó , összesúgó társaimtól hogy lemészároltak egy családot , csupán hecc gyanánt . Ennyi csökkent agyú emberről én még nem hallottam , eddig nem voltak ennyire elvadultak . De most hogy mi lelte őket ? Nem volt nagy család , de azért még is . Itt emberi életekről van szó , nem holmi rablóbanda hangulatingadozásáról . Kémleltük a terepet , esetleges túlélők után kutatva , nem sok reménnyel . Szétszóródtunk a fákkal tarkított részen , hogy nagyobb sugárban legyünk hatékonyabbak . Ekkor figyelek fel egy mozgó sárga foltra . Vajon az mi lehet ? Köd ninják készülnek éppen bántani egy pici lányt . Tétova mozdulatai vannak , talán már sok ideje kóborolhat errefelé . Nem volt mit tenni , több embert nem hagyhatunk ezek által lemészárolni ! Sebes mozdulattal a lány előtt teremtem , és fennhangon csupán ennyit mondtam :
- Csak a testemen keresztül ! – a martalóc banda nekem ugrott , én pedig hajthatatlanul kaszaboltam őket kupacba . A leányzó addig a sokktól , és a gyengeségtől kábán összeesett , eltettem a tőrömet , és ölembe kaptam , majd társaimhoz siettem , és jelentettem a dolgot , engedélyt kértem még arra hogy hadd szállítsam hozzánk a picurit , mert ellátásra szorul .
A már jól ismert terep , a Rejtett Felhő falu . A picurit azonnal a kórházba vittem , és a medikusok kezére bíztam , persze néha néha rákérdeztem az állapotára . A fosztogatók , gyilkosok , és törvényen kívüli ninják lázadásával szemben fordult a kocka . Sikerült őket totálisan megfékezni , és börtönbe zárni , vagy ha az kellett vérüket ontani . A napok mentek tovább a szokásos módon , mivel a lánynak nem volt senkije , és valószínű hogy a lemészárolt klán utolsó tagja , így pártfogásunk alá vettük . Nem veszélyes , akkor meg miért toloncolnánk ki ?
Mindenki változik , és fejlődik …
Én is , hamar jounin lett belőlem , a lányka pedig az akadémiánk második legjobbjaként végzett . És elkövetkezett az a momentum , amikor is egy jounin felügyelete szükségeltetik a kis óvatlan geninek mellé . Mit ad Isten , engem osztottak be hozzájuk , legalább felügyelhetem a már kissé nagyobb Raiumét . Végül csak meg tudtam a nevét , amíg nem tudtam folyton pici lánynak szólítottam . Mindenki sikeresen vette a geninné váláshoz szükséges vizsgákat Avarrejtekben . Visszaérkezésük alkalmából egy kis meglepetéssel készültem . Nem valami nagy ajándék , de szerintem tetszeni fog nekik . Három alárendeltem van , Asami a folyton marcona fiú , és a csendes , ám nagyon is intelligens Keigo , és ne felejtsük el a kis picúrt sem, akarom mondani Raiumét . Ez a csekély ajándék csupán egy világos színű kendő , amire egy vörös rózsa van hímezve .
A szőkeség nagyon vigyorgott , és kipirult arccal tekint fel rám, csupán a mellkasomig ér pont ezért aranyos . Jámbor tekintettel figyelem őket , amint próbálták olyan helyre kötni a textildarabot , ahonnan nem esik le . Asami az övére rögzítette, Keigo a felkarjára rakta , Raiume pedig a nyakára kötötte . Jól áll az ott .
- Nos mi leszünk Felhő falu egyes számú csapata !Szólítsatok Senseinek . – vigyorodtam el amint a három verebemre nézek .
- De fáradt vagyok … - nyafogja Keigo nyávogó hangján . A picuri is csak pislog , szemében fáradtság tükröződik , így megszólítom.
- Gyere elviszlek egy darabon pöttöm . – tartom a hátamat , de ő kicsit haboz.
- De sensei ! – sárga szemeim visszapillantanak , és csak pislogok a piros arcú picúrra. Vigyor kúszik arcomra , és intettem neki hogy igyekezzen .
- De , nincs semmi de . A végén még összeesel itt nekem ! Gyertek ! – szólítom fel a többieket . Ők pedig nyavalyogva vánszorognak utánam . Vállamra hajtja fejét , és kicsit közelebb húzódik , mert fél hogy esetleg leejteném…
Nos ez a lány igazán megérdemli a törődést , láttam mit műveltek a családjával , de pontosabb információk nem derültek ki azzal az üggyel kapcsolatban. Most már nem kell aggódjak a miatt hogy esetleg valamije nem lesz meg , mert én mindig ott álltam , és állok mellette …
~Még most is~
Lejelentettem őket a Raikagénál , és el is engedtem őket haza , egy feltétellel . Holnap délben a déli kapunál várom őket . Megkaptuk az első küldetésünket , ami remek teszt lesz arra , hogy felmérjem a beállítottságukat . Elkísértem a picúrt is haza , majd én is betérek a hajlékomba . Magányosan éldegélek , bár a szüleimnél is lakhatnék, az azért még is égő lenne . Elfogyasztom a vacsorámat , és álomra hajtom a fejemet . Meglátjuk még mit hoz a holnap.
Csattogás. Reccsenés. Zörrenés. Egy fa ágának lehullása. Madarak csiripelése. Mély lélegzet. Léptek zaja. Néma csend. Majd kezdődik előröl.
Ahogy az ember ezt a rituálét hallja nap, mint nap, valahogy már egészen sikerül is megszoknia. Főleg, ha ő maga a zaj okozója.
Lassú léptekben közelítek egy farönkhöz. Kunait dobok felé. Egy másik céltáblás fába pedig shulikent. A harmadik fába egy chidorit küldök. Kidől. A benne fészkelő madarak méltatlanul kiabálva elszállnak. Fáradtan lihegek. Hátrébb lépek párat, és megismétlem a mutatványt. Ebből áll a mai edzésem. Igazán kimerítő. De ez engem sosem hátráltatott. Amit egyszer eldöntöttem, azt nem vonom többé vissza.
Újra és újra gyakorlom a célba dobást, a chidorit, bár egy idő után már kisebb erővel, nehogy a nap végére kiirtsam az egész erdőt. Éppen egy chidoris shulikenes jutsut próbálok tökéletesíteni, mikor a hátam mögül meghallok egy vékony kis gyerekhangot.
- Yosuke-kun! – nem nézek hátra. A nélkül is tudom, ki az illető.
- Mit akarsz Konohamaru? – fejlesztem tovább a justut zavartalanul. A fiú egy darabig vár, majd végül kinyögi, miért is jött valójában.
- Tsunade-sama hívat – erre kiejtem a kezemből a shulikent, halkan sóhajtok egyet, és Konohamaru felé fordulok.
- Miért? – nézek rá kérdően.
- Azt nem tudom – von vállat. – Csak azt mondta, hogy menj oda gyorsan – ezúttal hangosan sóhajtok fel, majd a shulikeneket és kunaiokat a chakrámmal a kezembe vonzom, közben elindulok. Mikor odaérek a kis borzas mellé, ő félénken megböki a vállam, mire én kíváncsian tekintek le rá.
- Azt hiszem, egy küldetést fogsz kapni, Idol-sama… - Idol- sama? Hányszor rágjam még a szájába, hogy NE szólítson így? Naruto elmenetele nem tett jót neki. Helyette engem kezdett el imádni… Ajvé.
- Hm, tényleg? – elmosolyodom. – Köszönöm Konohamaru! – vigyorgok rá a gyerekre, majd megyek még pár lépést, és a következő lépésnél már Tsunade irodájában tűnök fel.
***
- Hívatott Sama? – hajolok meg a nő előtt. Az nem lepődött meg, mikor hirtelen felbukkantam. Valószínűleg számított rá, hogy nem fognak érdekelni most az illemek.
- Igen. Állj fel – felemelkedek, kíváncsian bámulok rá. – Egy feladatom van számodra – felcsillannak a szemeim. – Veszélyes feladat – belülről már ujjongok.
- Khm… mi lenne az? – köszörülöm meg a torkom, és próbálok komoly képet vágni a dologhoz.
- Yosuke! – áll fel Tsunade az asztalától, majd elém sétál, és a kezét a vállamra helyezi. Ilyet nem tesz minden nap. Ezek szerint tényleg fontos ügy lesz. – Ez nem játék. Komoly küldetést kapsz! – mondja szigorúan. Erre a pajkos vonások kisimulnak az arcomon, és most már teljes komolysággal egyenesedek ki előtte.
- Hallgatom! – a szőke erre bólint, majd visszamegy az asztalához, és egy térképet vesz elő. Ez után int nekem, hogy menjek oda. Így is teszek. Mikor odaérek, az íróasztal fölé hajolok, hogy én is jól lássam a térképet.
- A Köd rejtekének erdeje – mutat a Hokage egy nagy zöld részre. – Pár napja itt láttak egy Akatsuki tagot. – az utolsó két szóra kiráz a hideg. Akatsuki tag?
- És nem tudni, ki az? – kérdezem viszonylag nyugodt hangot tettetve.
- Nem – összehajtja a térképet, odaadja nekem. – De el kell kapnotok őt.
- Kapnunk? – húzom fel a szemöldököm. Azt hittem ma csak én fogok jeleskedni!
- Kapnotok – ismétli meg a nő. – Te, és… - a termet ekkor füst lepi el, és a füstből kilép egy szürke hajú férfi. - … Kakashi. – Kakashi? Narutoék senseije? Vidáman megrázom a fejem. – Már megint késtél – jegyezi meg a szőke Hokage fejcsóválva.
- Ó gome- gome, csak tudják erre felé jött egy öreg néni, és… - semmit sem változott. Nem meglepő, ha a mellettem lévővel ez után mindketten egyszerre mondtuk ki, hogy „HAZUGSÁG!”.
A megbeszélés további szakaszai már nem voltak izgalmasak. Tsunade csak kijelölte a koordinátákat a térképen, megadta a feladat pontos adatait, aztán hazaküldött minket csomagolni. Sosem voltam még ennyire izgatott!
***
Félúton elváltam Kakashitól, mivel sajna én a falu szélén lakom, jó távol mindentől és mindenkitől… Mikor végre hazaérek, villámgyorsan bepakolom a cuccom, csomagolok egy kis ételt, és az ajtó felé veszem az irányt. Gyalog fogok menni. Útközben még be kell ugranom Sakurához.
Sakunál viszonylag hamar végzek. A kis pinki ellátott kötszerekkel, némi étellel, és persze sok olyan tanáccsal, amiket úgysem fogok betartani. Aggódik értem, még ha próbálja leplezni is. A lelkemre kötötte, hogy egy darabban jöjjek haza, mert ha nem, ő fogja még eltörni a csontjaim. Pheh… hát akkor nem szabad összetörnöm magam, mert nem biztos, hogy túlélem még az ő büntetését is. Végül elérek a városkapuhoz, ahol Kakashival találkozom. Mikor a szürke mellé érek, ő csak bólint, és már el is indulunk. Az úton nem szólunk egymáshoz. A jó ninja tettekkel beszél. Pár óra múlva elérünk a kijelölt erdőhöz. Elgondolkodva vizslatjuk, majd a jounin felém fordul, és az úton most először megszólít.
- Tudod a teendőd?
- Természetesen – ezt ismertették velem a megbeszélésen.
- Akkor rendben – néz újra maga elé. – Ha végeztél, itt találkozunk – bólintok, majd egy kis ösvény felé fordulva elindulok. – Ó, és Yosuke! – kiált utánam a szürke. Kérdően pillantok vissza. – Ha ezt a küldetést sikeresen végrehajtod… belőled jounin lesz – a szemeim nagyra nyílnak. A maszkos pont erre számított. Elégedetten megfordul, és mielőtt még bármit is reagálhatnák a kijelentésére, eltűnik. Az arcomra széles mosoly ül ki. Úgy… Tsunade biztosan azért nem mondta meg, mert azt akarta, legyek természetes. Kakashi pedig azért, hogy adjak bele mindent. Na, ezt hívom én totális ellentétnek! Bár már mindegy. „Természetesen” adok majd bele mindent. Hehe.
De nem akarom húzni tovább az időt, úgyhogy felcsigázva bevetem magam a sűrűbe.
***
A feladatom az, hogy míg Kakashi lefoglalja az Akatsuki tagot, én próbáljam meg visszalopni tőle a Menny két tekercsét. Történhetnek gubancok, de a lelkemre kötötték, hogy semmiképpen se szálljak szembe vele, főleg egyedül ne. Ez nincs nagyon ínyemre, deaz utasításokat be kell tartanom. Pláne így, hogy a jouninságom függ kockán.
Már egy jó pár perce ugrálok fáról fára. Lassan el kell érnem a kijelölt helyet. Ám ez nem is megy olyan zökkenőmentesen, mint gondoltam. Mivel az egyik kanyarból hirtelen egy futó ninja tűnik fel. Azt messziről látni, hogy nem Kakashi. Még időben be tudok ugrani egy bokor mögé, és onnan próbálom azonosítani az érkezőt.
Elég gyorsan mozog. Nem mintha ez akadály lenne nekem. Egy vöröses hajú férfiról van szó, szürke szemekkel és Akatsukis ruhával. Hát ezek után már nem is vitás, ki a jómadár… de jó ég! Mennyi piercing van ezen?! És a szemei is… olyan furcsák… sose láttam még ilyet. De ő a célpont, ez már biztos. Kakashit persze nem észlelem sehol, így aztán muszáj lesz addig követnem a gyereket, míg ő fel nem tűnik. Ébernek kell lennem… és elővigyázatosnak!
Szemeimet a vörösön tartom, és mereven bámulom, hogy el ne veszítsem. A srác elég nyugodtan sétál, mintha az ég világom minden rendben lenne, és nem egy szökött bűnözőt testesítene meg. Hirtelen azonban megtorpan, és a bokor felé néz, ahol én vagyok. Elzártam minden chakrám, úgyhogy nem érzékelhet, képtelenség lenne érzékelnie. Feszülten rejtőzöm még jobban a bokor mögé, mikor is valami meleget érzek a nyakamnál.
- Mi a..? – hátrapillantok, és amit akkor látok, az kicsit megijeszt. Mivel mögöttem a vörös áll, de annyira közel, hogy akár már simán meg is ölhetett volna. Villámgyorsan szökkenek el mellőle, és tisztes távolságban földet érve végigmérem a helyzetet. Basszus… hová tettem én a figyelmem? Nem létezik, hogy egy ilyen közel lévő személyt ne vegyek észre, ez egyszerűen… És a srác, akit én figyeltem, az klón volt, nem vitás. De hogy nem vettem észre? És belőlem akarnak jounint csinálni? Össze kéne kapnom magam, de sürgősen!
- Ki vagy te? – szólít meg az Akatsukis rideg hangján, mire én akaratlanul is elvigyorodom. Ugyan mért érdekelne az téged, drága?
- Valaki, aki most végez veled! – vezetek chidorit a katanámba, és a srác felé iramodom. Ugyan megtiltották, hogy egyedül szálljak szembe vele, most nincs más választásom. Már nem fog lekopni rólam, és nekem nem is erősségem a menekülés. Odaérek a srác elé, és egy nagyot suhintok felé, de ő könnyedén kitér a támadás elől. Én eközben már térnék is a következő mozdulatra, mikor is a katanám nem mozdul a helyéről, csak én mozdulok el, méghozzá egyenesen a földre. Nagy szemekkel bámulok fel az időközben fölém hajoló vörösre, aki csak közömbösen bámul vissza rám. A kezeim le vannak szorítva, a katanám elrepült valahova, nekem pedig nincs annyi erőm, hogy lelökjem magamról a férfit, mert túl erős. Francba… veszélyes egy helyzet…
- Túl sokat ugrálsz, szöszi – nyom le még jobban a földre, mikor mocorogni próbálnék, kiutat keresve. – De tetszel nekem… - súgja a fülembe, én pedig már csak ettől undorodni kezdek, hát még mikor a nyelvét lassan végighúzza a nyakamon, és érzem forró leheletét… mint mikor mögöttem volt, csak most sokkal jobban. Kétségbeesésembe már egyáltalán nem tudom, mit kéne tennem, az is megfordul a fejemben, hogy… feltöröm az átokpecsétem… és igen… ezt meg is teszem… ha nem is szándékosan, de… már csak a félelem irányít, és csak ez jut az eszembe, mint utolsó lehetőség. Az agyamat lassan elborítja a sötétség, a szemeim sárgák lesznek, és a bőröm is sötétedni kezd. Átjár az erő, ami egy részből jó, egy részből rossz… rossz, mert fogalmam sincs, hogy fogom visszahívni, és hogy leszek majd újra önmagam. És jó, mert… ha most legyőzöm ezt az Akatsukist, akkor tisztelni fognak, és ki fogom érdemelni a jounin rangot. Ezen felbuzdulva szépen lassan teljesen elvesztem önmagam, a testem átengedem egy hatalmasabb erőnek, de ekkor… a vörös feltépi az ingem, a kezét a mellkasomra szorítja (oda, ahol az átokpecsét van), majd mormol valamit, aztán hirtelen megcsókol. Most kidobnám a taccsot, ha tudatában lennék a történteknek, de nem vagyok, és ez a szerencse. Viszont az erő lassan kezd elszállni belőlem… nem sikerült teljesen átalakulnom, sőt, még félig sem, és úgy tűnik, hogy… ezzel minden más erő is kiszállt belőlem. A szemeimre lassan egy szürke fátyol száll, és mielőtt még visszatérhetne az elmém, minden elsötétül. De talán jobb is így… így, hogy semmiről sem tudok. Viszont egy kérdés még mindig sakkban tart. Vajon ez a bűnöző mit fog tenni velem most, hogy védtelen vagyok..?
De jó… Ennél jobb dolgok ma már komolyan nem is történhetnének…
Fogaim csikorgatva állok továbbra is egy helyben, miközben hol az egyik, hol a másik érkezőt nézem, és azt latolgatom, melyiket hajítsam először el innen valamerre, de… még nem fogok csinálni semmit... Még nem.
Majd Zuzu úgyis megteszi az első lépést... Bízom benne... És... Miután én is csatlakozok hozzá... Együtt fogjuk szétszedni ezt a kettőt, ha már az áldozati bárányunk nincs kéznél, és ha már ennyire ölhetnékem van...
Végre macikám brummogásba kezd:
- Csatlakoztok hozzánk éjjelre? – hehehe... Most lesz nektek jaj. Támadóalak fölvéve... Ésss táma... He?! Vagyis…?!? Mi van??? Hogy mi??? Ne mááár!!!
Dühösen horkanok fel, karjaim is leeresztem. Miért?! Már azt is elterveztem, hogy miután elvertük őket, majd a vérükben hemperegve, Istenemhez imádkozok vele...
Miért kellett őket arra buzdítani, hogy maradjanak itt?! Ahelyett, hogy egyszerűen a fához szögelné őket?!
- Igen! Mi van vacsira? – kérdi egyből a nagyra nőtt hering, amire halkan elmorgom, hogy neki egy jó éles kaszát képzeltem el vacsorára, ami ráadásul lehet, meg is feküdné érzékeny gyomrát, ezért utána mi ennénk őt...
Hiszen könyörgöm! Ha annyira éhes, menjem már el gombát szedni, vagy mit tudom én! Addig is ki tudom elégíteni az én étvágyamat... Természetesen a szexuálisat...
Bááár... Ha jobban belegondolok, akkor mindegy is. A kezdő löketet így is meg fogom neki még a vadászathoz adni. Ahogy átrepül az erdőn, majd lesz ideje a hajára tűzni egy-két vadat.
Már majdnem odaérek hozzá, hogy elméletem átültessem a gyakorlatba, hiszen szép vigyoromból nem is sejt semmit, amikor megint meghallom Kakuzu hangját.
- Hidan, menj, és hozz valami ennivalót! – na neee... Miért pont én?! Én nem is vagyok éhes. Meg különben is... Miért engem akar ugráltatni?! Amikor ez a kettő repülhet is?!
- Mi van?!? – kérdem felháborodottan. Ugye ezt nem jól hallottam, ugye nem őket választod helyettem?!
- Azt mondtam, hozz enni – peersze, hogy nem.
- Mégis minek nézel engem? Szolgának?! – indulok meg immár felé, menet közben elővéve a kaszámat. Vagyis… he? Heee? Hol a drááágaszáágoom?!
- Pontosan annak – mormogja teljesen megelégedve magával, miközben drága fegyverem a tűzbe löki...
ÁÁÁÁÁÁ... Neeeeeee!!! Miééért?!
Utána ugrok, és ekkor feltűnik, hogy ez éget! És fáááj...!
Ki belőle!
Siker... Már csak köpenyem kéne eloltanom... És... Az égető érzéstől, ami nem is Kakuzu közelségétől van, bőszen próbálkozok is megszabadulni. Azaz futok jobbra, futok balra, közben hörögve, hogy valaki oltson már el, de szemét társaim ide se bagóznak.
Miért csak ülnek és beszélgetnek...?! Hörrgg... Ugye nem sült Hidant akarnak?! Abból – mondjuk - úgyse esznek, mert hamar begyógyulnak sebeim. De akkor is... Nem egy banda vagyunk?! Nem kéne összetartanunk?!
Mert ha nem, akkor amit a tűzoltásom után kapnak jutalomként... Az lesz csak számukra az igazi hidegzuhany!
Hiszen abban az esetben kénytelen leszek előtte pénzbe göngyölt polipszeletekkel jóllakatni az éhes cápát, akiből pörköltet főzök, fekete tűzön, sharingán mártással...
Megbotlok egy faágban is, amitől még szép, hogy hasra esek.
- Segítsetek már, a kurva életbe! – vonyítom tovább, amire legalább az az ütődött cápa észbe kap, és elolt.
- Köszönöm! – hörgöm halkan, de nem is hiszem, hogy hangom meghallották... Amennyire röhögnek... És amennyire égett nyelőcsővel, valamint vizet köpködve beszélni tudok...
- Ha kifüstölögted magad, akkor indulj, és hozz valami ehetőt! – bukik ki a még mindig nevető Kakuzuból a parancs.
És ettől úgy pattanok fel, hogy vissza is esek. Ez nem lehet igaz! Miért kell kiskirályoskodnia még mindig?! Grrr... Alighanem, ha nem lesznek itt a kedves talpnyalói, kap tőlem étek mellett egy pár maradandó sérülést is, ha megélem.
Vagy... Áhh, igeeen! Gonosz nevetéssel, mit sem törődve azzal a kérdésükkel, hogy jól vagyok-e, és hogy megőrültem-e állok fel, amint néhány sebem beheged, majd hátra se nézve rájuk indulok el az erdő felé gyorsított ütemben, közben a kezembe fogva kaszámat.
Hamar megszereztem zsákmányom, vagyis egy-két göndör szőrű patkányt, halat, egy pár faágat, egy kevés gombát, és már indulok is el visszafelé, menet közben ízléses nyársakat kreálva.
Még sokáig se maradtam, így ezen se rinyálhatnak. Ráadásul... Nyársművészetem vetekszik a kis szőke buzigyerek művészetével.
- Tessék, jó étvágyat! – dobom Kakuzu felé az egyik botra szúrt patkányt, míg Itachi és Kisame felé is küldök egy-egy nyársat.
Vagyis... Reményeim szerint egy-egy - lehetőleg mérgező - gombával megspékelt halas rudat.
Sajnos, ahogy innen, a tűz mellől látom, mindegyikük elkapta, egyikükön se szúródott át. De... Még a fő meglepetés hátra van. Ami még ma mindenképp előkerül, azt garantálom. És... Már alig várom.
- Kösz, Hidan! – vigyorog rám Kisame, és ahelyett, hogy Itachi és Zuzumacim példáját követve idejönne hozzám, a tűzhöz sütögetni, úgy, ahogy van, kezdi el nyersen enni a halat.
- HIIIIDAAAAN, TE ISTENCSAPÁSA!!!! – Eeez meg miiii??? – hörög Zuzukám, és most örülök neki, hogy vacsorám nagyon gyorsan behabzsolva Kisame mellé húzódtam. Ööö… vagyis mögé, biztos fedezékbe Kakuzu csápjaitól...
- Az, aminek látszik? – kérdem a nevetéstől fulladozva, ő pedig őrjöng tovább, nem is értem, hogy miért.
Csak a kedvenc töltelékét tettem a patkányba. Vagyis néhány papírpénzemet. Ami már használhatatlanná zsírosodott, de... Ez az elkeseredett pofa, amit vág... Minden pénzt megér!
Kinevet és elküld, hogy iparkodjak, mert majd ezután máshogy fog noszogatni. Hááát... hát ez... Egyszer hagyom magam megszadizni neki, és utána azt hiszi, hogy ő dirigál. Dilisen vágtatok el kaszámért, és amikor visszatérek, útra is kelünk. Nincs messze a célpont falu, és hamar oda is érünk.
Állítólag itt bóklászik a környéken az az ürge, akinek teste annyi pénzt érne a feketepiacon, hogy az Akatsuki egy hónapi kiadásait ki tudnánk fizetni az érte kapott összegből. Legalábbis Kakuzu valami ilyesmit magyarázott...
Meg valami olyasmit is, hogy az se lenne baj, ha nem élve cipelnénk el az átvevőig, ami nagyon is jól jönne az éjszaka után. Most ööölni akarok. Úgyis mindig azt teszem kínzások után. Még akkor is, ha én voltam azok elszenvedő alanya.
Mégsincs itt, ezért folytatjuk tovább utunk. A fene se tudja, meddig... De ez egy idő után már kurvára unalmas lesz. Sehol senki, és semmi élő dolog sincs, amiből halottat csinálhatnék. Pedig úgy szeretnék legalább valami göndörszőrű patkányféléket felkaszabolni. Azt mondták, ritka nagy állatfaj, és védett is, mert kevés él belőlük, viszont ezen a környéken mégis hemzsegnek. Hát, veszem észre. Kibaszottul sok a semmi.
De ha legalább ez a csuklyás halálmadár szánna rám néhány percet... Arra, hogy megint megverjen. Vagy... Arra, hogy most... Én tegyem magamévá őt.
- Kakuzu… - szólok hozzá kedvesen, úgy vigyorogva, mintha baszni vinnének, de semmi reakció. Na, ilyet pedig nem játszunk. Engem nem lehet figyelmen kívül hagyni!
- Kakuzu…- szólok hozzá megint, és remélem, legalább bosszantom, és jól fejbe ver.
- Kakuzu, Kakuzu, Kakuzu, Kakuzu, Kakuzu, Kakuzu! - csak meg hallod valamelyiket.
Hihi. Hidan bácsi nem csak kaszával tud támadni. Ellened, te sötét spagetticsomó, éppen elég fegyver az, ha megszólalok.
Hiszen... Azért annyira nem vagyok agyatlan, Zuzukám, hogy ne jöjjek rá, téged nagyon is idegesít a hangom. Jelenlétem is, de azzal még inkább nem teszek a kedvedre, hogy eltűnök.
- Mi van már? – ordít rám hirtelen. Csak hajlandó végre figyelni szerény személyemre is.
Egy dühödt Zuzu. Olyan szééép és vicces látvány... Még akkor is, ha ezután tuti felken a falra.
- Azon gondolkodtam…- nézek rá nagyokat pislogva (Igen. Ezt a módszert a szőke buzigyerektől lestem. Neki mindig működött ez a taktika Itachival szemben.) - hogy legközelebb én akarok lenni, aki felül van – sikernek tekintsem azt, hogy felém fordult, vagy fület-farkat behúzva most kezdjek el futni?!
- Mi van? – kérdi idegesen. Nindzsanaptár szerint kedd, de szerintem most arra gondol, hogy „képzeld el” meseként jobban fejtsem ki neki, mit akarok vele tenni. Khmm. Hááát, elég csúnya dolgokat.
- Hát tudod, most te voltál csináltad nekem, legközelebb majd én neked. - közlöm vele, még időben megmásítva kijelentésem. Elvégre... Mégse mondhattam azt neki, hogy le a gatyód, és pucsíts, mert itt jön Hidan!
- Kicsit el vagy te tájolva – közli maró gúnnyal a hangjában. Pedig... Nem is vagyok eltájolva. Hiszen itt állunk a… ööö… pont ott. De hagyom, hogy folytassa:
- Egy: nem lesz legközelebb; kettő: én nem leszek alul. Ha olyat akarsz, aki alul van, akkor csapd a szelet Deinek – grr. Nem szeretem, amikor nem az van, amit én akarok. Egy: azért is lesz legközelebb; kettő: Dei már attól meghalna, ha egy kicsit hozzáérnék. Ő nekem nem kihívás! A kihívás te vagy, Buzi Zuzim. Ezért is érdekelsz.
Meg különben is... Ő annyira szőke... Ha azt mondanám neki, hogy kapja be a farkamat, feldugná magának a kaszám nyelét.
- Most mit izélsz? Azt hiszed, hogy most felettem állsz, mert egyszer sikerült elkapnod? – kérdem tőle szemtelenül. Hiszen... Zizeg itt nekem a kis falevél, pedig nem is magasabb nálam. Ha jól tudom, egyenlők vagyunk. Sőt... Ha nem fogom vissza magam, kínzásban erősebb vagyok.
- Ahhoz nem kell megdugjalak, hogy tudjam, feletted állok! – hogy folytál volna le apád lábán! Ha egyáltalán lába volt!
Grr!
- MOST MEGHALSZ! TEEEEE!!! – támadom le egy gyors Hidan csapással, de az utolsó pillanatban elugrik előlem, és elkap. Pedig gyorsabb voltam, mint a villám. Nem értem, hogy hogy bírt elugrani előlem. Kaszám is bevetem, de így se érem el. IDEGESÍTŐ.
- Engedj el, te kupac kukac! – ordítom neki, amire végre leveszi rólam nyálkás csápját. Áááááááááá. Azért a pornyelés nem hiányzott.
Ppff-pfff-pfff... Tiszta homok a pofám, és már el is tűnt a szemem elől! Hogy a villám sütné spagettivé!!
Nem tudok beszélni egészen sötétedésig, hiszen az apró kis homokszemek irritálnak. Az összeset ki kell szednem számból, mielőtt újra normálisan, köpködés nélkül tudok beszélni. Ki is használom ezt, amikor megállunk egy alkalmas pihenőhelyen, és picsáját letéve rámrivall:
- Menj, és keres tűzifát! – ezt jól hallottam?! Idióta barom! Hogy mer nekem parancsolgatni?!
- MI van?! Nem vagyok a csicskád, keress te, ha annyira kell! – vágok vissza epésen. Még ha azt mondaná, hogy utána elveri fenekem egy vagy több csápjával... Így a fagyűjtés... Hát dög unalom lesz.
- De pontosan a csicskám vagy, és ha nem kapkodod a lábad, akkor téged gyújtalak fel – még mindig dühös vagyok rá, de... He?! Várjunk csak egy kicsit... Mit is mondott az előbb?! Felgyújt???
Hehe. Eeez már izgisebben hangzik.
Vigyorogva, szám végignyalásával fürkészem. Remélem, nem viccből mondta, hogy begyújt. Mondjuk... Már csak jelenlétével fel tud tüzelni.
Brr. Nya, most ne gondolkodj, irány az erdőőő.
Megszedem magam fával, majd elindulok visszafelé. Remélem ez az öl fa tényleg elég lesz ahhoz, hogy egy kisebb máglyát, meg engem is felgyújtson.
Most jól látom, vagy már a szemem tréfál meg?! Én dolgozok, ő meg sütteti a hasát a holdfényben?! Na neeem! Közelebb megyek hozzá, hogy észrevegye magát:
- Ne csak állj ott, hanem gyújtsd be a tüzet! – kezd el velem egyből morogni. Hát ez aztán felségsértés... Arrrrggg.
Megérdemelné, hogy a fejéhez vágjam a hozott fákat, de inkább lemondok erről a tervemről. Úgyis kivédené őket csápjaival... Vagy ami még rosszabb, szétütné velük gyönyörű koponyám.
Inkább nekiállok a tűzgyújtásnak, de a morgásom akkor se fogom vissza. Emelje fel azt a nagy, férgekkel teli hátsóját, ha nem tetszik neki, amit róla beszélek, és gyújtson ő fel engem.
- Hidan csináld ezt, Hidan csináld azt! Ha megtalálom a módját, tuti kinyírlak, te kis cérnakupac!
- Mit mondtál? – kérdez egyből vissza. Grr. Miért nem jön iideeee?!?! Így nem izgalmas! Mindjárt levágódom ide a földre, és addig hisztizek, amíg meg nem kínoz.
- Óh, én nem mondtam semmit… Esetleg a lábadat ne masszírozzam meg? – bosszantom tovább.
- De, ha már így mondod, nem bánom, megengedem, hogy megmasszírozd – igen. Peeersze. Inkább meggyújtom két faággal a tüzet.
Mondjuk... Úgy kitépném néhány csápját, hogy azzal, de inkább maradok az ágaknál. Nyálkás féreg... Minek néz ez engem???
Hogy pont az ő gombás lábát masszírozgassam... Na persze... Esetleg a szívét ne?! Olyan szívesen masszíroznám... De azt is mind egyszerre, és egy szép, éles kaszával, csak hogy stílusos legyen.
Hehe... Ezekkel a gondolatokkal a tűz is hamarabb gyullad. Igaz, hogy szarni is különbet szarok, de most megteszi. Hol a pokróc kupac...
Ja, itt. Majdnem ráültem, mert még a tűz fényénél is olyan sötét. Szép óvatosan levágódok mellé, majd - mivel nem támad meg - veszem a bátorságot, és el is terülök mellette.
Bár rajta jobb lenne. Vagy alatta... Akkor nem is fáznék ennyire.
Szépek a csillagok. Bár a szemei, amik tükrözik őket, még szebbek. Vajon ha kitéphetném őket, gyorsabban gyújtana fel?
Bosszúsan fújok egyet, de megint nem vesz figyelembe. Még egy levegőkifújás, majd még egy... Végre hozzámszól:
- Mondjad, ne kímélj! – grr. Miért nem néz erre?!
- Honnan tudod, hogy mondani akarok valamit? – játszom a hülyét. De végre már fújtat. Erre váártam één.. Sálálá. Mindjárt dalolok...
- Ne fárassz már! – nem fárasztani akartam, hanem felhúzni. Bosszúsan támaszkodom fel, és nézek le rá.
Innen olyan könnyű lenne leköpni... Megpróbáljam? Ne? Ugyan ki ő, hogy megakadályozzon?
Akkor meg nagy hajrát nekem. HAJRÁ!!! Vagyis csak nyál rá!
Szép óvatosan hajolok arca fölé egy kicsit még közelebb. Már mordul egyet, gondolom, nem látja a csillagokat csillogó sörényemtől, de nem érdekel. Csücsörítés rendben, nyálgyűjtés rendben, de alighanem mégse kéne köpnöm… elég, ha ráfolyatom...
Szépen, lassan el is indítanám a csíkot számból, amikor... Hirtelen kimászik alólam a talaj.
- Nem látom a nagy fejedtől a csillagokat! – mordul fel Kakuzu, miközben a levegőbe emel lábaimnál fogva. Áááááá. Már megint a csápjaiii! Miért játszik velem mindig akasztott embereset?!? Nem kell engem fellógatni állandóan, nem arra terveztek, ezért nem is lóg rólam kötél!
- Elég nagy csillag vagyok egyedül is, nem kell a többit nézned! – vágok neki vissza úgy, ahogy erőm engedi. Valahogy... Fejjel lefelé sokkal nehezebb beszélni... Viszont a táj sokkal érdekesebb, de áhh, nem akarok én így maradni!
- Lassan az összes vér a fejembe kerül, engedj már le! – nyöszörgök neki kegyelemért, és bumm. Itt lenn is látom a csillagokat. Hehe... De érdekes. Viszont... Ami még érdekesebb, hogy nem ver tovább. Megunt volna? És miért kellett pont fejre ejtenie?! Ez fáááájt!
- Idióta. Megtennéd, hogy egy percig nyugton maradsz?! – dörmögi, miközben oldalra fordul fektében. Grr. Dühös vagyok! Miatta már több vért vesztettem a napokban, mint egész eddigi életem folyamán.
Ugyanis... Megint vérzik a fejem.
És miért kért, hogy maradjak nyugton?! Dühödten fixírozom a hátát. Én mindig helyesen viselkedek! Egy igazi Akatsukishoz méltóan.
- Úgy veszem észre, túl sokat kértem – morog velem megint, amikor kihasználva azt, hogy védtelenül hagyta hátát, közelebb furakodom hozzá. És... A fenébe! Az összes csápját használta ahhoz, hogy köztünk falat képezzen?!
Nyugodj már le! – erőltetek hangomra könnyedséget. – Ne foss ennyire tőlem, most nem akartalak seggbe kúrni - most. Szédelegve nehéz lenne - csak az előbb fel nem tett kérdésem akartam feltenni.
Nagy sóhajtás... Kíváncsian figyelem, szemem tágabbra nyitva (Igen, alszik el a tűz, de meg nem rakom újra... Legalábbis nem fával. Pakolja meg ő, de velem!)
- Addig mondd, amíg van hozzád türelmem!
- Jól van, na! Mondom, mondom! - Bújok hozzá vissza. Nincs kedved megrakni a tüzet? Arra gondoltam, hogy beledobhatnál! Tudod, hogy élvezném? – a hatás kedvéért a fülébe is harapok. Na, asszem, ennyi kellett neki. Felkap és...
Repülööööööööök! ÁÁÁÁ. Au... Puff. Ez nem a tűz volt, amibe belevágott! Ez egy sziklának dobott neki! Tényleg nem stimmel valami a hallásával???
- Te igen nagyra nőtt gyökér! Itt élvezkednél, utána meg magyarázzam meg Peinnek, miért is mentél vissza meztelenül és megégve a bázisunkra?! – megégve?!
- Addigra már begyógyulnának a sebeim! – vágom dühösen a fejéhez, majd folytatnám is, heves mutogatásokkal gondolataim, de eszembe villan valami, és megállok a mozdulatban, némán meredve magam elé. Gondolkodjunk csak.... Meztelenül?!
- Ja tényleg... A ruha az ég... – mondom ki még mindig elgondolkodva azon, amire éppen gondolok.
- Igen, te IQ-bajnok, de még mielőtt az eszedbe ötlene, nélkülük se doblak bele! Koncentrálj már néha a küldetésre is, ne csak hülyeségek járjanak a fejedben mindig! – húúú, de ideges megint. Viszont... Nagyon jól áll hullaszín arcának a vörös arcszín. Már amennyire innen látom. De ez a lényegen nem változtat. Azt hiszem, többször kell felhúznom.
De... Most miért sérteget megint?! Nem csak hülyeségekre tudok gondolni! Vagy ezzel magát is annak nevezi, amikor azon gondolkodom, hogy hogy akasszam ki? Hihi.... Ettől a gondolattól muszáj elnevetnem magam.
Viszont ezzel a jókedvemmel csak azt érem el, hogy megint matricaként koppanok az előző kövön.
- Mit röhögsz, idióta?! – húúú, ez a hang.... Egész felállt tőle a szőr hátamon. Még jó, hogy nem látom az arcát hozzá, mert már teljesen besötétedett. Nagyon ijesztő lehet… Min röhögök... Inkább kin. Ezt mondanám is neki, de mielőtt megszólalok, egy idegen, jókedvű hang üti meg füleim.
- Császtok, fiúk! Mi az ördögöt csináltok, hogy így visszhangzik az erdő??? – ez Kisame lehet? Hogy kerül ide?! És ami fontosabb... Ugye nem látta, hogy mit csinált velem?! Fájdalmaim ellenére gyorsan fel is kelek, és leporolom magam. Nem akarom, hogy Kakuzu helyett más társat találjanak mellém, mert azt hiszik, terrorizál. Ami igaz, igaz, de én ezt a terrort élvezem.
- Éppen egy célpontra vadászunk! – szólalok meg, mielőtt Kakuzu kipukkanna a méregtől, vagy akár még Kisamét is bántaná. Enyém az összes ütlegelése! Csak az enyém, nem is engedném, hogy másra is rátegye csápjait! – Csak megálltunk pihenni – ezt már nyomatékosabban közöltem, remélem, veszi a lapot, és elhúzza innen a belét, mielőtt én húzom ki neki!
- Vadászni?!? Ekkora ricsajjal?! – hallom meg Itachit is. Na kész. Mi van itt, hogy mindenki idegyűlik?! Csoporttalálkozó???
- Nem tartoznak rátok a módszereink! – szólal meg Zuzikám végre. Hmm, de hamar lehiggadt! – Különben is... Mit kerestek itt? – igen. Ezt én is tudni akarom. Hajrááá, drága kínzómesterem, csak így tovább!
- Nyugi! Csak Pein küldött, hogy szóljunk, a célpontot pont a másik irányban látták, ezért forduljatok arrafelé! – hogy az a rohadt tahó!!! Miért nem bírt ülni a picsáján, és megvárni, amíg kinyírom és feláldozom?!
Át úgyse szabhattam volna, mert akkor a pénzbeváltók nem ismerték volna fel.
