|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Geneviev | 2013. 09. 08. 16:07:39 | #27263 |
Karakter: Misha Callahan
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
- Na, mit gondolsz, elmegyünk ma az Eldorádóba? Szülinapi ajándékként meghívlak, hátha pluszban még egy édes, fiatalka szakácsot is mellékelhetek az ajándék mellé – vigyorogja Rick az ágyamon heverészve. Hogy ennek hogy nincsen dolga az állítólag menő vendéglője mellett..? Nem is értem, valószínűleg túl régen voltam nála, ismét kéne róla kritikát írnom, hátha akkor kevesebb ideje lenne ilyeneken gondolkoznia.
- Holnap lesz a szülinapom, nem ma. Különben sem akarok egy ilyen pukkancs, ügyetlen szakácsot magam mellé. És nem, még mindig nincs típusom, pláne nem a szakácsok azok! – morgom a számítógépem mellett. Megnyomogatom az orrnyergemet, és felsóhajtok. Még jó, hogy két perccel ezelőtt, mikor hallottam motoszkálását, gyorsan kiléptem a facebookról, amin egész eddig Max, a kis szakácska profilját nézegettem. Nem tiltotta le, bárki láthatja, és vannak róla igazán cuki kis képecskék is. De ha meglátta volna Rick, mit teszek, életem végéig ezzel szekált volna.
- Ugyan, ezek után tényleg muszáj lesz megnéznem nekem is! Annyit meséltek róla, és saját szememmel akarom látni, kíváncsi vagyok rá, hogy tényleg annyira illik-e hozzád, mint amennyire gondolom! – vigyorogja megállíthatatlanul. Képtelen vagyok megérteni, hogy képes ennyit vigyorogni, nekem már rég lerohadt volna az egész arcom, ha ennyit vigyorogtam volna. – Szóval, készülődj, fél óra múlva megyünk! – pattan föl összecsapva a kezét, és tudom, hogy ez is egy olyan kijelentése, amit nem lehet visszautasítani.
- Na, jó – húzom el a számat, és én is fölkelek a gép elől. Elaltatom, közben pedig fölöltözöm, és indulásra készen várom Rick-et, aki hamarosan csatlakozik is hozzám. Nincs olyan messze tőlünk az étterem, így nyitás körülre érünk oda, és egy igencsak érdekes látványban lehet részünk. A kisfiú valami kalóz jelmezt magára öltve bohóckodik egy papagájjal a kezében, igencsak érdekes élményt nyújtva. Nem semmi ez az étterem, és ennek az étteremnek az alkalmazottai, de tényleg! Hihetetlen, miket művel ez a kissrác…
- Nézzenek oda, csak nem a kis pukkancs főszakács – szólítom meg. Rick kérdőn rám pillant, majd mindent tudó mosollyal figyeli, ahogyan a kalózka megpördül, majdnem földöntve a berendezést. Gratulálok, ehhez már tényleg tehetség kell. – Csak nem farsang lenne? – érdeklődöm, tekintve nem igazán hétköznapinak mondható öltözetét elnézve. Dühös pillantásaival bombáz, bár láthatólag nem tudja eldönteni, tényleg én vagyok-e az, vagy sem, tekintve, most kissé más a hajam, sokkal kékebb, mint tegnap. Persze, mert tegnap fekete volt, de na!
- Ősz van, nincs farsang – feleli hűvösen. Fölhorkantok, én azt tudom, de az öltözetéből eddig nem az jött le, hogy ő is tudja. Gunyorosan végig nézek rajta, látom, végre leesik neki, hogy mire is gondolok. – Ez a kalóz hónapok miatt van! – morgolódja durcásan, és az étteremre bök, ami tegnap még arany színben pompázott, most pedig ízléses kis hajó-külsőt vett föl. Wáo, ez tetszik! Mármint hogy az étterem megújul, azt tudtam, de hogy így, ennyire radikálisan újul meg kéthavonta, azt nem tudtam. De tetszik.
- Tényleg! El is felejtettem, hogy az Eldorádó kéthavonta arculatot vált. Hat témát cserélgetnek minden évben – mondja mellettem Rick. Szóval ő tudta, hogy ennyire megváltozik kéthavonta? Kellett volna mondania, ez egy tetszetős, jó pont pedig az étterem javára. De persze, a szakácska javára ettől még nem lett több jó pont, hacsak az nem, hogy meglehetősen tetszetős ebben a kalóz ruhában. Igazán cuki, kár, hogy azzal, hogy tetszik, úgy érzem magam, mint egy pedofil, tekintve a saját koromat, és az ő látszólagos korát. Kábé úgy néz ki, mint egy farsangra beöltözött kisiskolás.
- A fenébe… – motyogja oldalra pillantgatva, és megpróbál elbújni a kendője mögé, és úgy próbál kikerülni minket, ám egy ismerős külsejű férfi kiáltása megállítja.
- Eszedbe se jusson, Maxime Quinn! – érkezik az utasítás, ami megállásra készteti a szakácskát. - Jó napot! – köszönt minket, mikor észreveszi, hogy itt álldogálunk. Na, ő viszont már tényleg fel is ismer bennünket, látszik, hogy ő jártasabb ezekben a körökben. – Mr. Callahan, Mr. Flash, mi hozta önöket ide? – érdeklődik ugyanolyan udvariasan, ahogyan tegnap este bemutatta a főszakácsukat.
- Csupán étkezni jöttünk. Végül is, ez egy étterem, nem? – Költői kérdésemre nem kapok, nem is várok választ, csak egy higgadt, és egy dühös pillantást. – Reméltem, hogy a kritikám díszpéldánya miatt nem dobja el a fakanalat a kis kuktánk, bár úgy látom éppen világgá készült menni.
- Főszakács vagyok! – csattan föl, majd megakad. Értetlenség költözik szemeibe, amit egy pillanatig nem értek, miért, de aztán hangosan ki is mondja értetlensége okát, és most nekem van okom értetlennek lennem. – Várjunk, milyen kritika díszpéldánya?
- Úgy látom, nem jutott el a kis szakácsig az írásom – mosolyodom el az üzletvezető dühödt pillantását látva. Értem. Szóval ez a férfi ennyire védi a kis kuktát, hogy még csak a kritikám dicsérő részeit sem mutatta meg neki, nem hogy a lehúzó részeit. Kis féltékenység nyilall belém, de nem figyelek erre az érzésre, nincs is semmi joga ennek az érzésnek bennem lennie.
- Noah! – kezd nyílt hisztibe a kissrác. És ezek után higgyem el azt, hogy ő megvan huszonhat éves, mi? – Miért nem mutattad meg? Hol van? Mit írt? Noah!
- Már kidobtam – feleli szárazan az ingujját ráncigáló kissrácnak, majd felém fordul. – Nézze, Mr. Callahan. A felsőbb körök sokat adnak a véleményére, és én is mélyen tisztelem a munkásságát, de a mi éttermünk azonban egészen más kategóriába esik, mint a legtöbb ön által látogatott. Ne értsen félre, nem minőségileg. Egy négy csillagos, lassan öt, sikeres étterem vagyunk, de a vendégeink átlagos emberek, elsősorban a családok igényeit tartjuk szem előtt. Ők nem olvassák az írásait, de szeretik ezt a helyet. Ha az ön tetszését nem nyerte el, sajnálom, de nem kötelező ide jönnie, és letörnie a szakácsunk lelkesedését, és főzés iránti szeretetét! – Aha, hát persze. Egyrészt, ahhoz, hogy öt csillagos legyen, még nagyon sokat kell fejlődniük, másrészt pedig nem véletlenül kértek föl, hogy erről az étteremről írjak kritikát. Öt csillagossá válni azt jelenti, nem csak családos emberek fognak ide járni, olyan emberek, akik nem elégszenek meg holmi sült hússal, és összekotyvasztott borzalommal. Négy csillagosként sem engedhetnék meg ezt maguknak, de öt csillagosként még kevésbé. És nem a kiskölyök lelkesedését akarom letörni, hanem még jobb alkotásokra akarom ösztönözni, azért, hogy ne kelljen bezáratniuk ezt a kócerájt, esetleg ne fokozzák le őket három csillagossá.
Ennyire képzetlennek lenni üzletvezetőként… nagy bátorságra vall. Nem véletlenül engedheti meg magának a főszakács ezt az óvodás viselkedést, és a kisiskolás szintű főző tudományt.
- Sajnálom Mr. Grey, az unokatestvérem elég nyers tud lenni, de ezúttal tényleg csak vacsorázni jöttünk. Én kifejezetten örülök, hogy pont a kalózos témánál sikerült, mert ha jól tudom, ilyenkor van friss halpultjuk, és látványkonyhájuk is – vág közbe elharapódzó beszélgetésünkbe Rick. Még, hogy szülinapi ajándék, mi? Inkább neki előrehozott karácsonyi…
- Rendben, akkor kérem, fáradjanak utánam. – Int a férfi, hogy kövessük, és a kuktáját maga után ráncigálva elvezet minket asztalunkhoz, ahonnét jó rálátásunk van a látványkonyhára. Kellemes most is az étterem belseje, hordók, kötelek, papagájok és kormánykerekek mindenhol, a látványkonyha meg ténylegesen egy kisebb méretű hajóra elhelyezett óriási sütőlap és grillrács. A pincérek, szakácsok mind kalóz ruhában, és az étteremben levő gyerekek mindegyikén kis kalózkalap, esetleg szemkötő, amit egy fiatal lány osztogat nekik. Mindenki élvezi a helyet, nekem is nagyon tetszik. Ötletes, kellemes, és tetszetős.
Csak kár, hogy az üzletvezető képzetlen, a főszakács gyerekes, a pincérek gyávák, az ételek ízei pedig még eléggé kezdetlegesek. Van még mit fejlődniük, de az étterem kialakítása az mindenképpen élvezetes.
- Maga Patrick Flash, a mesterszakács, ugye? – pillant Rickre kérdőn a kis kukta, miközben egész tűrhetően pucolja a kalamárit. Hát persze… tipikus, Ricket egyből fölismeri, engem meg csak az az idegesítő pasi.
- Igen, én vagyok Patrick Flash – mosolyodik el barátom. Máris kedveli, hát persze. Hogyha hazaérek, mit nem hallgathatok végig, basszus…
- Tavaly az országos szakácsversenyen is láttam. Mármint bíraként. Mi is neveztünk, de aztán nem tudtam rajta részt venni, eltörtem az ujjam. – Eltörte az ujját? Valamiért nem lepődök meg ezen. Biztosan akkor is túlságosan fölhúzta magát valamin, azért sikerült ügyeskednie. – Idén viszont tuti ott leszek, és megnyerem! – Mondja büszkén, olyan büszkén, hogy szinte már el is hiszem, hogy ez megtörténhet.
- Nem túl nagy álom ez, egy kisfiúnak? – érdeklődöm kedvesen, mire dühét a vágódeszka, és egy fej bánja. Szegény rák… szegény beleképzelt fejem…
- Majd meglátja, hogy sikerülni fog! A múltkori félreízesítés véletlen volt, igenis jó vagyok! – fújtatja egyre idegesebben. Ezt nem csak én veszem észre, hanem az egyik szakács is, aki gyorsan elmenekíti a közelünkből, hogy ne robbantott kukta legyen a mai főétel. – Mindjárt kész a vacsorájuk, kérem, foglaljanak helyet! – sziszegi meglepően udvariasan. Tegnap ilyenkor már üvöltözött, meglepő, hogy most…
… Ohh. Hát persze! Ma itt van mellettem a híres Parick Flash, hogy is felejthettem el?
Nem, még mindig nem vagyok féltékeny. Nem, tényleg nem, akkor sem!
Hamarosan érkezik is mind a kettőnk étele. Mind a kettő gusztusosan néz ki, bár láthatóan jobban néz ki Rické, mint az enyém. Úgy tűnik, tényleg nem kedvelnek engem, persze, nem csodálom, de ahogy ők is, én is a munkámat végzem – csak úgy jó pár több szinttel jobban.
Belekóstolok, most tényleg jobb. Úgy veszem észre, most égett a bizonyítási vágytól, mint a panna cotta esetében. Hogy honnan tudom, hogy ő készítette? Ugyan már, lehet rajta érezni, hogy ezt ő készítette, és ezalatt a két találkozás alatt megismertem már annyira, hogy tudom, hogy nem bízná másra azt, hogy bebizonyítsa, akkor is jól tud főzni.
- Nagyon jól főz, nem igaz? Tényleg kicsit éretlen a viselkedése is, és a főzése is, de egészen jó – dicséri Rick mosolyogva. Szúrós szemekkel pillantok rá, muszáj dicsérnie? Még a végén meghallja, és elbízza magát, hogy a nagy Patrick Flach dicsérgeti főztjét.
- Ha te mondod… - vonom meg a vállam flegmán, remélve, hogyha nem kezdek el vitatkozni vele, akkor leszáll erről a témáról. Nem szeretem, hogy ennyire össze akar hozni engem mindenkivel, leginkább chefekkel, foglalkozzon inkább a saját szerelmi életével. Az enyém úgyis romokban, tekintve, hogy eddig mindenkit elüldöztem magam mellől, aki pedig potenciális pár jelölt lenne, azok meg két pillanat után már gyűlölnek is a kritikáim miatt.
Mint például most is. Rápillantok az érintettre, aki rajtakapottan fordítja el a fejét az asztalunktól, mikor látja, hogy felé nézek. De nem rám nézett, nem az én véleményemre volt kíváncsi, hogy mit gondolok a főztjéről, hanem Rickére. Hát persze… miért is gondoltam egy pillanatig, hogy engem figyelt?
Szinte öntudatlanul kapaszkodok bele barátom asztalon heverő kezébe, de mikor észreveszem, mit teszek, egyből engedem is el, mint akit megégettek. A francba! Ezt még hallgathatom évekig vissza…
- Csak nem föl akarod hívni magadra valakinek a figyelmét? – kérdezi kajánul Rick, és látom a szemében a szórakozás szikráit. Hát ezt nem hiszem el… esküszöm, nem értem, hogy hogy tudják emberek kedvelni ezt a pasit, hiszen ha engem nem kedvelnek, őt hogy a francba tudják?! Mi ketten tökéletesen, totálisan ugyanolyanok vagyunk. Akkor meg őt miért, engem miért nem? Basszus… ez furcsa. Eddig még sohasem éreztem féltékenységet Rickkel szemben, de… ez a kiskölyök…
Basszus, tényleg pedofil lettem!
- Nem éppen, hiszen azt mondtad neki, unokatestvérek vagyunk – mondom úgy, mint akit nem érdekli ez a beszélgetés, pláne nem ez a kiskukta. - Én csak… - kezdek mentegetőzésbe, de nem úgy tűnik, mintha Rick bevenné. Nah, basszus, túlságosan ismer már engem.
- Hát persze, értem. Te csak szeretnéd, hogy ne csak rám figyeljen, hanem rád is, és ezt úgy akarod elérni, hogy féltékennyé próbálod tenni – vigyorogja. Nem sűrűn szoktam ezt érezni, de most legszívesebben bevernék neki egyet. Most az eddigieknél is gonoszabb, nem érti meg, hogy nem úgy van, ahogyan azt gondolja.
- Utállak! – vallom be felnőttesen, egyáltalán nem durcásan. De nem ám. Nem azért neveti el magát Rick, mintha valami vicceset mondtam volna, ugyan, miért is nevetné magát el emiatt? Egyszerűen csak azért nevet, mert… mert, ahogy látom oldalra fordulva, a kis kuktácska éppen elejtette a serpenyőjét, amiben épp sütött valamit.
Na, jó, nem ezért nevetett, mert nem is arra figyelt, de az én arcomra mosolyt csal ügyetlensége. Nagyon édes, kár, hogy mikor ide pillant, valószínűleg nem úgy veszi mosolyomat, ahogyan én érzem, hanem valami rosszat feltételez rólam, ugyanis arca elborul, elvörösödik, és dühösen elfordítja rólam tekintetét.
Na, ennyit erről a „kapcsolatról”…
- Én is szeretlek – feleli közben Rick felkiáltásomra. Nem vesz komolyan, nem is értem, miért. Mérgesen félrefordítom a tekintetem, és meglepődve észlelem, hogy egy pincér áll közvetlenül mellettem. Hát ez meg mikor került ide?!
- Elnézést, kérnek az Urak még valamit inni? – érdeklődik kedvesen. Ahogy látom, ugyanaz a pincér, akit tegnap a főszakácsért küldtem, látszik, ő is felismert, vagy megmondták neki, ki vagyok, ugyanis a tekintetemet feltűnően kerüli, és inkább Rickhez intézi kérdését. Csak azért is én fogok rendelni!
- Igen, egy nagy üveg Eviant – jelentem ki, mire muszáj felém fordulnia. Látom rajta az idegességet, csak rajta nem az olyat, mint amilyet a kis kuktán szoktam látni, hanem azt a fajtét, hogy „jaj, csak éljem túl ezt a rendelést úgy, hogy nem hívatja ide a főszakácsot!”. Nyugalom, most nem fogom. Ha ide kéretném, akkor elég lenne csak intenem neki egyet, és a dühtől, hogy mégis hogy képzelem, hogy csak egy intéssel magamhoz hívathatom, ide robogna, és leüvöltené a fejemet. Vagy lekaratézná, részletkérdés.
- Máris hozom. Az étellel meg vannak elégedve? – kérdezi. Fogadjunk, hogy ezt a kiskölyök kérte, hogy kérdezze meg! Na, jó, nem biztos, hiszen ezt általában szokás megkérdezni, egy rendes helyen tényleg megérdeklődik, de olyan sokat pislog felénk Max, hogy tényleg úgy gondolom, miatta van ez a kérdés.
- Mi van, a kis szakácska csak nem izgul? – vigyorodok el. Most nincs nagy bajom az étellel, kivéve azzal, hogy olyan sós, hogyha föltöltenénk vízzel a rizottómat, a benne levő tengeri herkentyűk életre kelnének, és vígan eléldegélnének benne… Hogy is szokták mondani? Sós az étel, szerelmes a szakács? – A végén még megs… - …ajnálom szegénykét, mondanám, de Rick ismerve engem, a szavamba vág.
- Igen, köszönjük, minden rendben van – mosolyogja meggyőzően, mire a pincér egészen hallhatóan megkönnyebbülten felsóhajt. A fene essen bele!
- Ezt örömmel hallom. – A pincér hangja visszanyerte erejét, és kissé meghajolva távozik is, úgy, hogy közben rám sem néz. Na, szép… én vagyok itt a Mumus, amit meg is értek, mert ugye szeretek Mumus lenni, de hogy Rick a jó fiú… az számomra eléggé fura, hiszen drága barátom tényleg teljesen, totálisan ugyanolyan, mint én. Csak míg én nyíltan vagyok ilyen, ő csak a hozzá közel állóknak mutatja meg a foga fehérjét. Nem is tudom, melyik a jobb…
Elhúzom a számat, nem tetszik, hogy nem engedte elmondani a véleményemet. Ő is pontosan így tanulta meg, hogy hogyan kell jól főzni, akkor miért nem engedi, hogy a kis szakácskának is segítsek a főzés tudományának megtanulásában?
- Ezt most miért kellett?! Tudod jól, hogy nem vagyok megelégedve az étellel, ismét! – fortyanok föl. Túl sós. Nagyon, nagyon, nagyon sós. Szerintem, ha beletennék egy madzagot, két perc múlva kicsapódnának rajta a só kristályok…
- Azért kellett, mert most nem, mint kritikus vagy itt. Az embereknek pedig ízlik az étel, nem mindenkinek van olyan kifinomult ízlése, mint neked. A főszakácsnak meg, aki mellesleg külsőleg, és jellemileg is teljesen a te típusod, ne így hívd föl magadra a figyelmét, tedd úgy, ahogyan a normális emberek szokták! – magyarázza komolyan Rick. Nem is a típusom! Nekem még mindig nincs típusom, csak… csak egy kicsit tetszik, de nem érdekel! És különben is, én teljesen normális ember vagyok, nem így akarom a figyelmét felkelteni! Nem vagyok már óvodás.
- Héj, kikérem magamnak! Ezt nem figyelem felkeltésből teszem, tényleg úgy gondolom, hogy lehetnének jobbak is az ételek – mondom.
- Óóóóó! Már értem! Szóval te igazából az eddigi kritikáiddal ellentétben ezt most azért csinálod ennyire fölényesen, bunkón, és idegesítően, mert láttad, hogy a főszakács milyen robbanékony, és látszik rajta, hogy ő nem olyan, aki föladja. Így akarod rávenni arra, hogy jobban főzzön? – kérdezi azzal az idegesítő mindent tudó mosolyával, amit úgy, de úgy tudok utálni benne. Néha gyűlölöm, hogy ennyire ismer, de vigasztal a tudat, hogy én is túlságosan jól ismerem őt, így vannak visszavágási alapjaim.
- … igen.
- Te bolond vagy! De már megszoktam, így szeretlek. – Deja vu-m van, mintha ezt az „így szeretlek”-et ma már hallottam volna…
- Jól van már! Inkább edd a túl sós szószodat, én is eszem az enyémet! Csak ne legyen miatta szívrohamom, mert beperlem… - morgom. Köztudott, hogy a túl sós ételek emelik a vérnyomást, és a szív-, és érrendszeri megbetegedések kockázatát. És ha én ezt megeszem… hát, minimum kétkilónyi só van benne, legszívesebben itt hagynám, Rick szúrós szemei miatt nem teszem csak meg.
- Túl sós?! – kiált föl egy felháborodott hang. Úgy is, hogy nem látom, tudom, kinek a hangja ez, már eléggé megismertem a kiabálós hangját. Meg különben is, ki más akadna ki ennyitől, mint a kis szakácska, aki éppen a kezében tartja az üveg Evianunkat. Amíg nem dobja ide, önti rám, hanem csak szépen leteszi, egészségére, játsszon csak pincéresdit. De azt ne várja, hogy nem szólom meg ezért…
- Csak nem a játszótérre való kisfiú tisztel meg minket a jelenlétével? Már nem csak szakácsnak képzeled magad, hanem pincérnek is? – érdeklődöm kedvesen. Vérnyomása láthatóan az egekben, de még nem robban. Majd fog! Hacsak Rick nem akadályoz meg a totális kiakasztásában, amire eléggé nagy esély van, tekintve, hogy mennyire össze akar minket hozni.
- Nem képzelem magam szakácsnak! Szakács vagyok! – vágja le az asztalra az Eviant. Egy kicsit kiloccsan a terítőre, ahogyan dühében fölbontja, de a lényeg, hogy nem a fejemnek vágta neki. Ez már haladás… bár gondolom, csak azért nem teszi meg, mert vannak körülöttünk emberek, mellettem meg nem más ül, mint a „nagy” Patrick Flash.
- Hát persze…
- Misha, kérlek, nyugi. Különben nem készítek neked holnap tortát! – fenyeget meg. Ó, basszus! Pedig tudja, hogy ez az egyetlen, amit várok a szülinapjaimban, ezért az egy dolog miatt tudom túl élni, hogy holnap 45 éves leszek, nem pedig harmincöt, sőt, huszonöt. A mennyei, isteni tortája az, amit minden évben várok, mert semmikor máskor nem készít, ráadásul a receptjét sem árulja el, hogy én magam készítsem el, ugyanis ez a saját tervezésű tortája, még mikor húsz évesek voltunk, akkor készítette először a szülinapomra, és egyből beleszerettem. Azóta ez egy ilyen zsarolási alap nálunk, hogy oké, megünnepelhetjük, hogy egyre jobban öregszem, de csak akkor, ha minden alkalommal készít nekem ilyen tortát. Még el sem nevezte, nem forgalmazza, csak nekem csinálja. Hiába eszem már huszonöt éve, az összes összetevőjére, sem az elkészítési módjára nem tudok rájönni, pedig aztán nem egyszer próbálkoztam kilesni titkait. Kamerával, leskelődéssel, fenyegetőzéssel, mindennel próbálkoztam már, de ez a gonosz dög nem tört meg, nem árulta el titkát.
- Ne már! Pedig minden évben csak egyetlen egyszer készítesz ilyet, és képes vagy egy éven át várakoztatni… - motyogom letörten, egyben felháborodva. Olyan gonosz velem! Képes megfenyegetni a saját, csak, és kizárólag nekem kifejlesztett tortájával. A bitang! Választ bezzeg én nem kapok, ellenben a még mindig mellettünk ácsorgó fiút kitűnteti figyelmével. Ha nem tudnám, hogy van valakije a láthatáron, még a végén azt hinném, hogy nem is engem akar összehozni vele, hanem saját magát…
- Elnézést kérek Misha nevében is a viselkedése miatt. Túlságosan élvezi a munkáját, ez persze az én hibám is, hiszen mindig kértem, hogy kíméletlenül mondja el, hogy mit gondol az ételeimről. Ő pedig tényleg megtette, sohasem hazudott, sohasem kímélt, de így lettem egyre jobb, és jobb szakács. Szóval kérlek, ne haragudj rá, még ha néha legszívesebben nem csak leütnéd, hanem válogatott kínzások után megölnéd. Hidd el, én ismerem ezt az érzést. – Persze. Miért is ne? Mesélje el az egész életemet, mit számít az? Égessen csak le, Max-et meg untassa csak, látszik rajta, hogy úgysem érdekli semmi velem kapcsolatos dolog. Szépen vagyunk… az ember már a saját fogadott unokatestvérében, régvolt szerelmében, legjobb barátjában sem bízhat… kellenek az embernek ellenségek, mi?
- Na, szép. Köszönöm a kedves bemutatásomat, azt hiszem, ezek után inkább nem megyek haza, főleg, hogyha holnap tényleg nem is kapok tortát. Majd elmegyek egy cukrászdába, még ott is kedvesebben bánnának egy szülinapossal… - húzom föl az orromat sértődötten.
Ezek meg elkezdenek nevetni.
Na, jó, azt hiszem, nekem ennyi volt a vacsorából, most egyáltalán nincs hangulatom senkihez. Általában nem szoktam ilyen lenni, de egyre közelebb a majdnem fél évszázadhoz… nem, nem akarok még csak rá gondolni sem.
Utálom, hogy öregedek, utálom, hogy mindjárt negyvenöt éves leszek!
|
| Mora | 2013. 09. 01. 19:24:22 | #27167 |
 Karakter: Maxime Quinn
Megjegyzés: (Uracskámnak)
- Szedres panna cottát kér – bukkan fel előttem Amélie, és mutatóujjával a homlokomra bök. – Ne ráncold, mert úgy marad!
Durcásan nézek fel a nálam nem sokkal idősebb lányra, de ő továbbra is csak melegen mosolyog, így hamar kisimulnak a vonásaim. Mióta kivitték az étlapot a reklamáló vendégnek, a többség inkább meg se mukkant a konyhában, hagyták, hagy tomboljam ki magam. Amélie azonban olyan, mint Noah. Marhára nem érdekli milyen kedvem van, és sose tartott a kirohanásaimtól.
- Csináljam? – pillant rám Josh, aki a desszertekért felelős ma, és az igazság az, hogy jobban is ért a panna cottához, mint én. A cukrász tudományomon kéne a legtöbbet fejleszteni.
- Nem, majd én csinálom! – vágom rá mégis makacsul, és gyorsan neki is állok. Tudom, hogy nekem pepecselősebb, és lassabb munka lesz, mintha hozzáértőre bíznám, de büszkeségem nem engedi, hogy másra bízzam.
- Kész! – jelentem ki, nagyjából fél órával később, Tim elé tolva a tányért. Felkapja, és viszi is kifelé, de mikor észre veszi, hogy a nyomában vagyok, megtorpan. Nekikoccanok a hátának, és megrovóan pillantok fel rá.
- Te is jössz?
- Úgy tervezem.
- Nem tartom olyan jó ötletnek?
- Mert?!
- Én se tanácsolom – szólal meg Noah, az irodába vezető folyosó ajtajából. – Nem bírsz magaddal Max, és ha ebbe is beleköt, tuti botrányt csinálsz. Maradj szépen itt, és majd Timék elmondják a véleményét.
- Csak kikísérem őt, és ki se nyitom a számat! – ígérem, és az oldalát bökdösve, kitessékelem főpincérünket a konyhából.
- Legalább mosolyogj! – kiált utánam barátom, Tim pedig lemondó sóhajjal cikázik végig az asztalok közt, és szívemcsücske vendégünknél megtorpanva, leteszi elé a tányért. Összehúzott szemmel figyelem, ahogy végigméri a desszertet, majd egy biccentéssel jelzi felém, hogy a megjelenésével nincs gond.
- Jó étvágyat, Uram! – préselem ki magamból, és egy mosollyal is megpróbálkozok Noah kedvéért, de az aligha jött össze, mert Tim halkan felnyög mellettem. Majd a ruhám ujját cibálja meg, jelezvén, hogy ideje lenne távozni, de én csak dühösen meredek vendégünkre, mire kérdőn rám pillant.
- Szeretne esetleg megetetni is…? – kérdezi gunyorosan, fáradt sóhajt váltva ki a mögöttem szobrozó, és még mindig engem cibáló főpincérből.
- Dehogyis! – háborgok, már csak az ötlettől is. Felhúzza a szemöldökét, erőteljesen utalva zavaró jelenlétemre. Felmordulva pördülök meg, és Timmel a nyomomban, visszacsörtetek a konyhába.
- Örülök, hogy kibírtad toroknak ugrás nélkül – mosolyog rám Noah, mikor belépek felségterületemre.
- Még kár megkönnyebbülni, a véleményét nem hallottuk – sóhajtja Josh, mire megsemmisítő pillantást vetek rá.
- Nem érdekel, felőlem bele is fulladhat a panna cottájába! – csattanok fel, de szavaim ellenére, nem igen térek vissza a munkámhoz, azt figyelem, Tim mikor megy finnyás vendégünk asztalához, és amint oda indul, megelőzve, hogy a többiek visszatartsanak, mellé csapódok.
Éledező dühvel mérem fel, hogy alig evett valamit az édességből, és mikor mellé érünk, fejét csóválva, gonoszkásan elmosolyodik.
- Szomorú, hogy a desszert jobban sikerült a főételnél. De legalább tényleg jobb lett, bár hiányosságok ebben is vannak. Kisfiú, szerintem még menj vissza pár évet tanulni valamelyik főző iskolába, aztán folytasd főszakácsi pályafutásod. – Elsápadok dühömben, és bár haragom elnyomja, azért rosszul esnek a szavai.
– Huszonhat vagyok, nem pedig kisfiú! – kiáltom mérgesen, de mikor Tim jelentőségteljes krákogásba kezd mögöttem, visszább veszek a hangerőből. – Mégis mi jogon mond nekem ilyeneket?!
- Talán olyan jogon, hogy én vagyok a vendég? – kérdez vissza szarkasztikusan, és már esnék is neki, ha Tim nem lépne szorosan mellém, hogy karomat megszorítva, egy helyben tartson. Vendégünk úgyis inkább a számlával foglalkozik, és miután letette a pontos összeget, távozni készül. – Nos, további szép estét! – vigyorodik el, képzeletbeli kalapját megemelve.
- A viszont nem látásra – morgom, a többiek pedig fennhangon, udvarias köszönéssel próbálják elnyomni a hangom, miközben Tim visszahúz a konyhába.
- Ha kilép az épületből, már nem a vendégünk, és nekiugorhatok, ugye? – toppanok Noah elé, mikor már a lengő ajtó megállt a mozgásban.
- Ha már így rákérdeztél... Nem! – feleli szemforgatva. – Ez se ízlett neki?
- Nem... – mormolom, és egyik pillanatról a másikra vált át dühöm kedvtelenségbe. Halvány, vígasztaló mosollyal borzol bele a hajamba, majd elgondolkodva fordul Tim felé.
- Mi volt a problémája? Mástól is volt panasz a csirkére?
- Senkitől. De ő azt mondta, hogy a fokhagyma nem igazán illik bele az ételbe. Nem is tudtam, hogy van benne.
- Mert nincs is! – kapom fel a fejem, majd észbe kapva ugrom a saját tűzhelyemhez, ahol még mindig ott van az adag, amiből a vendég kapott, és utána nem használtuk fel tovább. Gyászos képpel fogom kézre a két fakanalat. – Összekevertem őket... Ezzel fokhagymát nyomkodtam, és ez volt a narancsos szószé, de felcseréltem a kettőt.
Sértetten húzom fel az orrom, mikor látom, hogy a többiek pukkadoznak a visszafojtott nevetéstől, majd a fakanalakat a mosogatóba dobva, Noah-hoz masírozok, és a felsőjébe kapaszkodva, hozzá bújok.
- Haza akarok menni! – jelentem ki panaszos hangon.
- Már nincs egy óra zárásig – feleli, mikor végre sikerül nevetés nélkül hangot kiadnia.
- Nem érdekel, haza akarok menni! – vágom rá, még inkább belé kapaszkodva.
- Jó, oké, menj haza – sóhajtja, de lendületesen megrázom a fejem.
- Vigyél haza!
- Max, ugye tudod, hogy az ilyen kirohanásaidért néz mindenki gyereknek – jegyzi meg, és mikor fel pillantok rá, látom, hogy mosolyog. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a többiek is jól szórakoznak, de ők már ismernek, megszokták az ilyen hangulatváltásaim.
- Nem érdekel. Ma a lelkembe gázoltak, jogom van letörtnek lenni miatt! – közlöm vele nagy komolyan.
- Ezt nem úgy hívják – feleli halk nevetéssel, majd a többiekhez fordul. – Srácok, hazaviszem a hisztis kis főszakácsunk, boldogultok a zárással?
- Persze, most úgyse kell holnapra ételt előkészíteni az arculatváltás miatt, minden rendben lesz! – feleli Josh, Noah pedig bólint, majd türelmesen nekiáll lefejteni magáról, hogy hazavihessen
---*---*---*---
- Na jól figyelj rám Szotyi! Noah először a lakásomon fog minket keresni, majd a sajátjánál. Utána jön az étterem, és végül az állatkert. De ha jól időzítünk, míg a lakásomon van, eljutunk az állatkertbe, és végzünk ott, mire az kerül sorra – magyarázom nagy komolyan a színes papagájnak tervemet, és meg mernék rá esküdni, hogy okos gombszemeiben egyetértést látok. – Hatkor nyitunk, szóval fél óra múlva. A többiek most nagyban készülődnek, szóval nem fog feltűnni, ha megló...
- Nézzenek oda, csak nem a kis pukkancs főszakács – csendül mögöttem ismerős hang, mire felpattanok guggolásból, és megpördülök. Az oldalamra tűzött karddal majdnem fellököm a fal mellé állított horgonyt, a kezemen tartott papagáj pedig méltatlankodó csipogással telepszik át a vállamra. – Csak nem farsang lenne?
Dühösen meredek a két előttem álló férfi egyikére, bár pár pillanatig kissé elbizonytalanodom, ugyan azzal a személlyel van-e dolgom, aki tegnap előtt felhúzott. A haja most egészen más színű, de a tekintete ugyan az, így ráismerek.
- Ősz van, nincs farsang – felelem hűvösen, de mikor gunyorosan végignéz rajtam, leesik mire gondolt. Teljes egészében kalóz jelmezben pompázom, a barna csizmától kezdve, a fejkendőig, mindenem van. – Ez a kalóz hónapok miatt van! – bökök az étteremre, ami most valóban úgy néz ki, mintha világ életében kalóz témája lett volna.
- Tényleg! El is felejtettem, hogy az Eldorádó két havonta arculatot vált. Hat témát cserélgetnek minden évben – szólal meg a másik férfi, mire felé kapom a pillantásom. Már éppen helyeselnék, mikor a dolgozóknak fenntartott parkolóba, ismerős autó gurul be, én pedig érezhetem is a vesztem.
- A fenébe... – motyogom magam elé, majd a kendőt jól az arcomba húzva, megpróbálok elsompolyogni a járdán, az ellenkező irányba.
- Eszedbe se jusson, Maxime Quinn! – késztet megállásra barátom szigorú hangja. Lemondó sóhajjal, bűnbánó képpel fordulok felé. Minden oka meg van rá, hogy mérges legyen, mivel egész délelőtt előle menekültem, és próbáltam ellógni, hogy az esti nyitás helyett, az állatkertbe menjek, hátha még nyitva találom. Szerencsére a szidás elmarad, mert észreveszi a két vendéget.
- Jó napot! – köszönti őket, majd felismerés villan a tekintetében, és az arca egyszerre válik tartózkodóvá, és aggódóvá. – Mr. Callahan, Mr. Flash, mi hozta önöket ide?
Ismeri őket? Pedig tegnap előtt még nem szólította nevén a finnyásat. Várjunk csak... Flash? Patrick Flash? A híres mesterszakács?
Felcsillannak a szemeim, de mielőtt megrohamozhatnám, szöget üt a fejemben a másik férfi kiléte. Ismerősen cseng a neve, de sehogy se jut eszembe, kihez köthetném.
- Csupán étkezni jöttünk. Végül is, ez egy étterem, nem? – érkezik Mr. Finnyás Callahantől a gunyoros válasz. Noah higgadtan fogadja, én viszont dühösen pillantok rá, de el is vörösödöm, mikor felém fordul, és összefonódik a tekintetünk. – Reméltem, hogy a kritikám díszpéldánya miatt nem dobja el a fakanalat a kis kuktánk, bár úgy látom éppen világgá készült menni.
- Főszakács vagyok! – csattanok fel, majd hirtelen leesik, mit is mondott. Díszpéldány? – Várjunk, milyen kritika díszpéldánya?
Noah felszisszen mellettem, mire vendégünk kissé meglepett arcáról, az övére nézek. Most először néz csúnyán a férfira, és ebből hamar rájövök, miről is van szó.
- Úgy látom, nem jutott el a kis szakácsig az írásom – mosolyodik el Callahan, és így már azt is tudom, honnan volt ismerős a neve. Az étel kritikus, akit a legtöbb szakács legszívesebben megmérgezne, de a véleménye nagyon sokat számít felsőbb körökben.
- Noah! – rángatom meg barátom ruháját akaratosan. – Miért nem mutattad meg? Hol van? Mit írt? Noah!
- Már kidobtam – érkezik a száraz felelet, majd Callahan felé fordul. – Nézze, Mr. Callahan. A felsőbb körök sokat adnak a véleményére, és én is mélyen tisztelem a munkásságát, a mi éttermünk azonban egészen más kategóriába esik, mint a legtöbb ön által látogatott. Ne értsen félre, nem minőségileg. Egy négy csillagos, lassan öt, sikeres étterem vagyunk, de a vendégeink átlagos emberek, elsősorban a családok igényeit tartjuk szem előtt. Ők nem olvassák az írásait, de szeretik ezt a helyet. Ha az ön tetszését nem nyerte el, sajnálom, de nem kötelező ide jönnie, és letörnie a szakácsunk lelkesedését, és főzés iránti szeretetét!
Nagyra nyílt szemekkel bámulok fel barátomra, majd őszinte büszkeséggel mosolyodom el, és szinte egy nyelvnyújtással is felérő, kihívó pillantást vetek a kritikusra. Sajnos azonban egyáltalán nem tűnik megszeppentnek, mint ahogy azt elvárnám tőle, sőt, kifejezetten szórakozottan csillognak a szemei. Ha valami gorombát mond Noahnak, átharapom a torkát!
- Sajnálom Mr. Grey, az unokatestvérem elég nyers tud lenni, de ezúttal tényleg csak vacsorázni jöttünk. Én kifejezetten örülök, hogy pont a kalózos témánál sikerült, mert ha jól tudom, ilyenkor van friss halpultjuk, és látványkonyhájuk is. – A másik férfi jóval kedvesebb és udvariasabb, nekem pedig ismét eszembe jut, hogy ki is ő valószínűleg.
- Rendben, akkor kérem fáradjanak utánam – tér vissza Noah a higgadt udvariassághoz, majd a karomat megragadva, behúz az étterembe, és míg a látványkonyhául szolgáló sütőlapok és grillrácsok pultjához legközelebb eső asztalhoz vezeti őket, engem átad Joshnak, hogy még véletlenül se lógjak meg.
- Szotyit pedig tedd vissza a kalitkába! – figyelmeztet, én pedig sóhajtva viszem az ételektől messze lévő helyére, és rakom be a szelíd madarat. Eredetileg Amélie papagája, de ilyenkor mindig elhozza ide, és a gyerekek imádják. Én is, tegyük hozzá.
Szeretem a látványkonyhát, mert általában gyerekek gyűlnek oda a pult másik oldalára, és lelkesen figyelik, ahogy halakat, rákokat, és különféle dolgokat grillezünk, készítünk elő. Most viszont a két legkorábban érkezett vendég is érdeklődve figyel minket, és ez kissé feszélyező, és marhára dühítő. Egészen pontosan, az egyikük az...
- Maga Patrick Flash, a mesterszakács, ugye? – pillantok fel a kalamári pucolásból.
- Igen, én vagyok Patrick Flash – mosolyodik el, mire felcsillannak a szemeim.
- Tavaly az országos szakácsversenyen is láttam. Mármint bíraként. Mi is neveztünk, de aztán nem tudtam rajta részt venni, eltörtem az ujjam. – Azt már nem teszem hozzá, hogy ezt úgy sikerült, hogy behúztam valakinek az utcán, mert letapizott. Egy karatésnak nem büszkeség, hogy dühében bénán ütött. – Idén viszont tuti ott leszek, és megnyerem! – Miközben beszélek, kinyomom a kalamári levágott fejéből a száját, és megmutatom a pár, időközben megérkezett gyereknek a csőrszerű szervet.
- Nem túl nagy álom ez, egy kisfiúnak? – szólal meg Callahan is, mire dühösen pillantok rá, és erőből vágom le az éles kést a deszkára, egy csapással fosztva meg a következő kalamárit a fejétől.
- Majd meglátja, hogy sikerülni fog! A múltkori félreízesítés véletlen volt, igenis jó vagyok! – fújtatom haragosan, és talán pont ezért hív el Tony, hogy segítsek kicsit a rákokkal. – Mindjárt kész a vacsorájuk, kérem foglaljanak helyet! – préselem még ki magamból, és csak azért sikerül ilyen udvariasra, mert Flash is itt van.
Hamarosan tányérra is pakolom a rántott kalamárit és mángoldos krumplit, petrezselymes és fokhagymás szósszal, amit Flash rendelt, és bár először úgy terveztem, Tonyra hagyom a tenger gyümölcseis rizottót, amit Callahan kért, végül azt is én csinálom meg. Be fogom bizonyítani neki, hogy tudok olyan fogást csinálni, ami után megnyalja mind a tíz ujját!
Miközben a grillen forgatom a garnélákat, fél szemmel azt figyelem, hogyan pakolja le eléjük Tim az ételt, és mit szólnak hozzá. Zavar, hogy ennyire érdekel a véleményük, de nem tehetek róla, Flasht nagyon tisztelem, és bármennyire is nehezemre esik elismerni, Callahan is ért ahhoz, amit csinál.
- Max, ha nem ízlik nekik valami, ne vedd a szívedre – lép mellém Noah, mire felé fordulok. – Szerintem te vagy az egyetlen szakács, aki képes úgy megcsinálni ezeket a herkentyűket, hogy a gyerekek örömmel kóstolják meg őket.
- Köszi – vigyorodom el, mert ez tényleg nagy bóknak számít. A legfinnyásabb vendégeim mindig 13 év alatt vannak, de ők is imádják az ételeim.
- Amúgy úgy látom, Flashnek ízlik – súgja Tim, miközben jön az többi kész kajáért, Lilyvel együtt. – A másik meg egy ördögi pléhpofa, fene se tudja leolvasni az arcáról mit gondol.
- Nem érdekel a véleménye! – hazudom magamnak, majd makacsul belemerülök a többi étel készítésébe, és a gyerekek szórakoztatásába, hogy még véletlenül se pillantsak az asztaluk felé. Még a végén rájönnék, hogy egy idióta kritikus véleményére valamiért kíváncsibb vagyok, mint egy mesterszakácséra...
|
| Geneviev | 2012. 12. 24. 00:10:43 | #24569 |
Karakter: Misha Callahan
Megjegyzés: ~ Asszonykámnak
Eldorádó étterem. Még soha az életben nem hallottam erről az étteremről, pedig azért nem mondhatnám, hogy olyan kezdő lennék a munkámban. Valószínűleg, azért nem hallottam még róla, mert nem igazán van benne semmi különleges a nevét leszámítva.
Eldorádó, a gazdagság és békesség városa, ahol minden tökéletes, ahol minden békés. Sosincs semmilyen vita, se elégedetlenség, hiszen az az ideális hely, minden költő, minden író vágyálma, a tökéletesség birodalma. Vajon véletlenül lett így elnevezve, vagy pedig az ínyencek csalogatása miatt? Hiszen egy tökéletes helyen csak tökéletes ételeket, szinte mesterműveket szolgálhatnak csak föl. Kár, hogy ezt én nem így gondolom.
- Hé, Rick! – kiáltok át szobámból az ő szobájába, mert lusta vagyok fölkelni a számítógép elől. Közben persze elkezdek utána keresgetni ennek az étteremnek, hátha van holnapja, vagy valami hasonlója, de azért biztosabb, ha Ricktől is megkérdezem. Én nem ismerem ezt az éttermet, de biztos van sok jó étterem, amit nem ismerek még, viszont ha Rick sem hallott róla, akkor bármennyire is ez lenne a feladatom, nem lenne semmi értelme elmenni oda.
Mert miért, ha még az általam legjobban kritizált, mégis legjobban csodált chef sem hallott róla? Akkor nem konkurencia, hanem csak egy unalmas étterem, ami a nevével próbálja fölhívni magára a figyelmet. Ilyen viszont nem kell, csakis olyan, amit Rick is konkurenciaként él meg. Szerencsére sok ilyen van, sok éttermet lehet jól lehúzni.
Nem mondom, az elején Rick éttermét is jól lehúztam, hiszen akkor még eléggé kezdő volt, és az íz világa még nem forrt ki, de mára, ha bármilyen másik kritikus megy hozzá, vagy akár én, csak dicsérni tudjuk. Mondjuk, még van mit fejlődnie, hiszen kinek nincs, de már majdnem olyan, mint a nevelőapám volt. Ő aztán tényleg kiváló szakács volt!
- Mi van? – érkezik a morcos kérdés az ajtómból. Vigyorogva felé fordulok, és végig mérem félmeztelen alakját. Áh, hogy öltözködés közben zavartam meg? Nem is értem, miért nem sajnálom… talán azért, mert bár már ő is negyven éves, és tudjuk, hogy mi inkább vagyunk testvérek, mint egymás szerelmei, mégis, bármikor, amikor tehetem, szívesen legeltetem rajta szemeimet? Igen, valószínűleg ez lehet az oka.
- Ismersz egy Eldorádó nevű éttermet? – kérdezem. Tarkóm mögött összefonom kezeim, és a székemen hátra dőlve, felé fordulok. Látom rajta, hogy elgondolkodik, és már majdnem megnyugszom, hogy nem tévedtem, csak vendégcsalogató a név, mikor észreveszem a szemeiben a fölismerés szikráját. Szóval ismeri…
- Igen, ismerem. Egész jó ételeket csinálnak ott. Kicsit más az íz világ, mint nálam, így a vendégkör sem teljesen azonos, viszont sok jót hallottam már róla. No meg az étterem főszakácsáról is – teszi hozzá kaján vigyorral. Pff, nem is értem, hogy miért mindig szakácsokkal akar összehozni. Mióta szakítottunk, meg van róla győződve, hogy az én típusom a szakácsok, hiába bizonygatom, hogy nekem nincs kifejezett típusom. Szerinte én csak egy chef mellett tudnék megmaradni hosszabb távon. Bahh, néha elmehetne kerítőnőnek, még férfiként is.
- Szóval akkor megvan a holnap esti programom: jó kis szakácskínzás – sóhajtom, és visszafordulok a gépemhez. Egy kattintással megnyitom az Eldorádó étterem honlapját, mert kíváncsi vagyok rá. Az a jó, hogy már a honlapokon is lehet következtetni, hogy milyen maga az étterem, mert ha túl csicsás, akkor az étterem is olyan: kívülről hívogató, de belülről egy nagy semmi. Itt viszont nem ezt találom – szép, ízléses arany szín, a háttér olyan, akár a felkelő nap fényei, és a menüsáv is hozzá illő sötétebb zöld színű.
Na jó, talán megér egy próbát!
---*---*---*---
Ahogy belépek az étterembe, látom, hogy itt is azok a színek dominálnak, mint a holnapon: az arany, és a piros, de szerencsére nem kelt karácsonyi hatást, még a sötétzöldöt hozó növények jelenlétével sem. Szerencséjük, ezért jár egy jó pont nekik. Sok étterem már ott elrontja, hogy túl exkluzív akar lenni, amitől az egész vagy egy modern festményt, vagy egy giccsparádét idéz, itt viszont pont eltaláltak mindent ahhoz, hogy otthonos, kellemes legyen az étterem légköre. Jól van, kezdetnek nem rossz.
Az egyik pincér egyből itt is terem, és egy üres, két személyes asztalhoz vezet, miután megmondtam neki, hogy tényleg csak egyedül vagyok. Vajon miért van az, hogy bár jó helynek tűnik, mégis vannak üres asztalok, és nem is kell várni, sem pedig foglalni azért, hogy legyen helyem?
Megkapom az étlapot, de nem nyitom ki. Szeretem, ha a pincérek a chef napi ajánlatát kínálják föl, hogy azt egyem, illetve ahhoz való bort ajánlanak. Általában nem szoktam étlapról választani, hiszen egy kritikában nem csak az ételről kell írni, hanem az étterem hangulatáról, a pincérek készségéről, és az itt elfogó érzésekről is. Ezért kell a pincér ajánlása.
- Tudna nekem valamit ajánlani? – kérdezem föltekintve rá, az asztal mellől. Kicsit bepárásodott a szemüvegem, hogy a kinti hideg után most bejöttem a melegre, így leveszem, és megtörölgetem, de közben azért figyelek a pincérre is. Bah, nem szeretem a szemüveget. A kontaktlencse sokkal jobb!
- Természetesen, Uram. A főszakács mai ajánlata a narancsos-fahéjas csirke, amihez tökéletesen illik egy könnyű, félédes Pinot Noir – mondja. Kékburgundi narancsos-fahéjas csirkéhez? Hm, meglátjuk, mi jön ki belőle.
- Rendben, azt kérném. Milyen köretet ajánl hozzá? – érdeklődöm. Úgy gondolom, egy ilyen húshoz rizs illene, vagy esetleg krumplipüré, de mondjuk gyömbérrel megbolondítva. Kíváncsi leszek, mit fog hozzá mondani.
- Tudnám javasolni a párolt rizsünket, vagy esetleg hasábburgonyát is – mondja még mindig monoton hangon, mintha egy begyakorolt szöveget mondana föl. Kicsit merev, úgy kellene tűnnie, hogy tényleg ért is hozzá, nem pedig ma reggel betanulta a dolgokat, és főleg nem kellene érződnie, hogy a mai nap már hányszor kérdezték ezt tőle, és hogy ő ezt mennyire unja.
- Rendben, ez esetben a párolt rizst kérném hozzá – jelentem ki, és visszaadom az étlapot, amit ki sem nyitottam. – És egy szénsavas ásványvizet is hozzon, kérem – teszem hozzá, mielőtt elmenne. Az nem ront el semmit, még ha a bor nem is illene a csirkéhez.
Nem sokat, körülbelül fél órát kell várni, hogy a főétel megérkezzen, ami azért elég jó idő, ha tényleg most készítik az ételt, nem pedig fagyasztottat olvasztottak ki. A vizemet már megkaptam, levest viszont nem ajánlottak a főétel mellé, így azt nem rendeltem, bár arra is kíváncsi volnék, hogy milyeneket készítenek. Mindegy, a főétel fontosabb, az emberek általában azért járnak étterembe, hogy valami ínycsiklandó főételt egyenek, amit otthon képtelenek elkészíteni, nem pedig azért, hogy levest egyenek. A desszert is sokkal fontosabb, így inkább csak ezt a kettőt kóstolom meg.
- Parancsoljon – teszi le elém a tányérat a pincér, és a vörösborból is tölt egy kicsit a poharamba, hogy megkóstoljam. Rubin vörös színe tökéletesen harmonizál az előttem illatozó csirkére helyezett narancs szeletekkel, ami jó pont, viszont ízre is kell, hogy összeilljenek. Kicsit megszagolgatom a bort, számba veszek egy kis kortyot, és megízlelgetem. Igen, ez egy tökéletes évjártat, és kiváló minőség. Talán egy-két éves lehet, ami ennél a bornál a maximum. Ha más nem is, a bor minősége kitűnő. Bólintok is a pincérnek, mire még tölt egy kis bort a poharamba.
Nos, jó étvágyat!
Belevágok a csirkébe, ami szinte szétomlik a kés nyomán, nem kell erősen belevágni, hogy szét is jöjjön. Remek, a hús állaga pompás, már csak az ízére vagyok kíváncsi. Az illatában van valami furcsa, valami oda nem illő, de amíg nem kóstolom meg, addig nem tudhatom, így hát beveszem az első falatot a számba. A hús ízletes, viszont az öntetben van valami oda nem illő. A fahéj, a narancs, és a méz a karácsony ízét idézik, ami ezen a hideg téli estén jól jön, viszont… hm…
Most a rizsből veszek egy keveset a villámra, és arra teszek egy kis szaftot, hogy tudjam, mi nem jó benne. Megkóstolom, és most egyből megérzem: mi a francnak tesz valaki a narancsos fahéjas csirkébe fokhagymát?! A chilit még megértem, mert az kis pikáns ízt ad ennek, de a fokhagyma hogyan jön a fahéjhoz meg a narancshoz? Ráadásul a szaftban több az olivaolaj, ami egyáltalán nem kellene, mint a narancslé, amiből viszont egy kicsit több kellene. Na meg persze, egy kicsit jobb minőségű narancs, és egy kicsit kevesebb fahéj.
Hogy legyen valami jó is a szaftban, legalább a méz mennyiségét pontosan eltalálták. Nem domináns, de érezhető, szóval ha valaki nem szereti, akkor is nyugodtan eheti. Azaz ehetné, ha nem lenne ennyire diszharmonikus az íz világ.
Ez így nem okés! Egyáltalán nem. A külső és az illatok jók, de az ízek egyáltalán nem harmonizálnak egymással.
- A főszakáccsal akarok beszélni! – mondom komoran a pincérnek, aki egy intésem után rögtön itt is terem. Ijedten néz rám, mint akinek még sosem mondták ezt a mondatot, de nagyon nem tud meghatni.
- Megkérdezhetem, hogy miért? – kérdez vissza félénken, de próbálja tartani magát. Most vagy a szakácsuk ilyen vérmes, vagy pedig tényleg nem kérte még senki ezt… Az utóbbit nem hiszem, mert ahhoz nem elég jó az étterem, így marad az előbbi. Na, remélem, pont egy pukkancs főszakácsot fogok ki, akit jól ki lehet majd készíteni addig, amíg valami jobb ételt le nem rak elém.
- Természetesen: az íz világa a narancsos fahéjas csirke szaftjának egyáltalán nem harmonizál. Sőt, ennél rosszabb már csak akkor lehetne, ha még bort is tettek volna bele. Ez így nem narancsos-fahéjas csirke, hanem egy olajos, fokhagymás szósz, amibe kis narancsot, egy kevés mézet és gyömbért, és egy nagy adag fahéjat raktak, hogy a többinek elvegyék az ízét. Ilyet bárki tud otthon kutyulni, senki nem akar kidobni egy ilyenért egy halom pénzt! – magyarázom fennhangon, amire a vendégek nagy többsége felém fordul. Na jó, lehet, hogy vannak olyanok, akik ezért képesek kidobni egy rakás pénzt, és még ízlik is nekik, de azoknak az ízlelő bimbói valószínűleg már elsorvadtak a McDonald’s, meg a többi gyorsétterem hatására.
- E-elnézést, min-mindjárt megkeresem – dadogja összerezzenve, és gyorsan elsiet, a másik pincérrel együtt. Én csak nyugodtan visszaülök az asztalomhoz, ha kell, órákat várok, hogy megérkezzen a főszakács. Az előttem levő tányért arrébb tolom, látni sem akarom, és inkább a kitöltött borom kortyolgatom. Azaz kortyolgatnám, ha nem zavarna meg benne az előttem lejátszódó jelenet, miszerint három pincér egy negyedik férfira, bár ha jól látom, inkább fiúra, vetődik, ki ide, az étterem részbe. Hát ez aztán a profizmus, de tényleg…
A letarolt fiú próbál kiszabadulni, de a rajta fekvő férfiak nem engedik, próbálják visszanyomni. Te jó ég, milyen helyre jöttem én?! A szaft borzalom, a pincérek félősek, és a személyzet valamiféle komédiát játszik el, legalábbis remélem, mert ha nem, akkor még tovább süllyed az étterem a szememben. Na jó, mégsem, mert ha ez előre tervezett produkció, akkor az mindennek a legalja.
Kényelmesen fölkelek a székemből, és az emberrakás felé sétálva már látom magam előtt, mennyire le fogom húzni ezt az éttermet. Még szerencse, hogy van néhány pozitívum itt, különben olyan kritikát írnék róluk, hogy egy életre lehúzhatnák a rolót. Így viszont még lesz esélyük javítani, de csak akkor, ha most azonnal elém hozzák a főszakácsot.
- Elnézést uram! – jön felém az a pincér, aki engem eddig kiszolgált. – Kigurult egy lábas, és kicsit túlzásba vittük az utána vetődést – magyarázza. Hát persze… lábas, mi? Legalább a láthatatlan varázslábas, amiben a finomabb szaftot főzik, ugye?
- Azt látom, szegény kuktát alaposan összenyomják – jegyzem meg unottan, hiszen már látszik, hogy vörösödik a legalsó fiú arca. Mintha mondani akarna valamit, de az egyik rajta fekvő pincér szépen befogja a száját. Bahh, nem érek rá ilyen baromságokra! – Én viszont továbbra is szeretnék beszélni a főszakáccsal! – jelentem ki egyre türelmetlenebbül.
- Ami azt illeti… - kezdi a pincér zavartan, de nem folytatja, mert egy újabb személy érkezik. Remélem, ez már a főszakács lesz, mert a kezdeti plusz pontok kezdenek leesni mínuszba. – Uram, ő itt az üzletvezető, kérem, beszéljen vele! – mondja gyorsan a férfi. Üzletvezető? Nekem főszakács kell, így ha nem egyszerre üzletvezető és főszakács, nem érek el vele semmit.
- Uram, Noah Grey vagyok, az Eldorádó egyik tulajdonosa, és az üzletvezető – mutatkozik be az új, már kevésbé ismeretlen férfi. – Ha jól sejtem, a főszakáccsal szeretett volna beszélni – jegyzi meg egy nagyobbacska sóhajjal, majd int az alkalmazottjainak, hogy ideje végre fölállni, nem pedig bohóckodni.
- Na végre! Ha meg akartok ölni, szolidabb módszert is választhatnátok, nem gondoljátok? – morogja a földön ücsörögve a kis kukta – aki megjegyzem, igazán édes ezzel a durcás pofival -, akit aztán az üzletvezető a ruhájánál fogva fölránt álló helyzetbe.
- Uram, ő itt a főszakácsunk – jelenti ki az üzletvezető, a fiatal fiúra mutatva. Ez? Főszakács? Hány éves lehet, tizenhat? Külsejét, és pláne a viselkedését tekintve nem lehet több. Ezek most komolyan szórakoznak velem. – Valami panasza van az étellel kapcsolatban? – kérdezi. Na, ne! Most komolyan ő a chef?! Akkor ezért akart Rick már látatlanban is összehozni az Eldorádó főszakácsával! Tudta, hogy pont az esetem, ahogy kinéz a srác… Még szerencse, hogy a kísértés így, hogy ilyen ételt kienged a kezei közül, nincs annyira meg.
- Ami azt illeti, véleményem szerint a narancsos-fahéjas csirkét meg lehetne csinálni jobban is – mondom teljes természetességgel, a kis chef gyilkos szemeibe nézve, és megrántom a vállam. Úgy látom, van még egy főszakács, akinek nem jöttem be, és aki ezentúl utálni fog engem a jelenleg fekete parókámtól kezdve a lábujjamig. Máris jó volt fölkelni a mai nap.
- Sajnálom, ha nem nyerte el a tetszését – passzírozza ki magából ezt a rövidke mondatot, és érzem, hogy most legszívesebben beledobna egy forró vizes lábasba, és belőlem készítené el az a narancsos-fahéjas csirkét, amiért olyan nagyon oda van. – Kóstoljon meg mást esetleg helyette.
- Egy desszertnek jobban örülnék – jegyzem meg, és közelebb lépek hozzá. Hm, tényleg igazán csábító ez a kis chefecske, szívesen elvinném egy körre. No, meg egy főző tanfolyamra is, de az már részlet kérdés.
- Küldöm a pincért! – morrantja, és dühösen visszaviharzik a felségterületére. Elnyomok egy gúnyos vigyort, ahogyan meghallom a hangos szitkozódást, majd visszasétálok az asztalomhoz.
- Parancsoljon, itt az étlap – teszi le elém a pincér az aranyozott szegélyű dossziét. Most, a főétel választásával ellentétben, kinyitom az étlapot, és a desszerteket tanulmányozom. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, viszont ha a főétel ilyen volt, a desszerttel még inkább vigyázni kell, hiszen annál is annyi a buktató.
Hmm… szedres panna cotta, étcsokoládéba forgatva. Jól hangzik. És egy panna cottát csak nem ronthat el az ember, ugye? – Ezt kérném – mutatok az étlapra. A pincér bólint, és azonnal el is megy, gondolom azért, hogy minél hamarabb leadhassa a rendelést, hogy zárás előttre elkészüljenek. Vagy csak azért, mert derogál a közelemben lenni. Nem tudom, de mondjuk nem is érdekel.
Míg várok a desszertre, az itt hagyott főételes tányérral szemezgetek. Minek vannak itt pincérek, ha nem viszik el a határozottan befejezettnek tűnő étkezés után a tányérat? Jeleztem is, hogy befejeztem, mind azzal, hogy nincs előttem, mind a kés és villa egymás mellé rakásával, de mintha csak még lejjebb akarnának csúszni a kritikában. Bár, gondolom, csak egy rigolyás vendégnek néznek, mert nem szeretem, ha tudnak róla, ha megyek valahová, mert akkor próbálnak az átlagnál is jobban teljesíteni, de azért illik elvinni a tányérat.
Végre, valamelyik észreveszi, hogy nem stimmel valami az asztalomnál, és egy bocsánatkérés után elviszik a tányérat, így nem marad jobb dolgom, csak elkezdeni megfogalmazni a kritikát, amit már ma este, amit hazaértek, megírom, és holnap már szerintem kerülhet is nyomtatásba.
Körülbelül szintén fél óra múlva érkezik a desszertem, és be kell, hogy valljam, a díszítés igazán szép lett. A dacos szakács igazán kitett magáért, amit egy bólintással jelzek is neki, ugyanis bár a pincér szolgálja fel a desszertem, a fiú is jön vele együtt.
- Jó étvágyat, Uram! – morogja, és próbál kipréselni magából egy kedves mosolyt, de nem igazán jön össze neki. Kérdőn ránézek, hogy mégis miért áll még itt, de szerintem le sem jön neki, hogy miért nézek rá, ugyanolyan dühös pillantással méreget engem, mintha épp az imént beleztem volna ki a kedvenc plüssmaciját. Körülbelül ezt a szintet nézem ki belőle, hiszen nem éppen olyannak tűnik, akinek az ember engedi, hogy tartson állatot.
- Szeretne esetleg megetetni is…? – kérdezem, utalva, hogy nem éppen illendő dolog az asztal mellett állni, és nézni, hogyan étkezik valaki, pláne nem egy étteremben.
- Dehogyis! – háborodik föl, mire felvonom a szemöldökömet. Tudom, hogy szemüveg mögött nem jön ki túl jól, de a mögöttes tartalma így is le kell, hogy jöjjön: akkor mégis mit keres még itt?!
Végre, mintha összekapná magát, és morgolódva arrébb megy, itt hagyva engem a panna cottámmal, hogy végre rendesen megcsodálhassam. A külsején lévő csoki már kicsit kezd olvadozni, hiszen így, hogy nem a főétellel együtt rendeltem, nem volt ideje teljesen kihűlni, valószínűleg csak egy gyors hűtőbe tevésre volt ideje, de legalább látszik rajta, hogy most készült. Viszont még így is kifejezetten jól néz ki a díszítése, talán annyi hibát találok benne, hogy jobb lenne mediterrán országokból rendelni a szedret, nem pedig fagyasztottat venni, amely ha kiolvad, szottyadt kis izé lesz belőle.
A külseje megcsodálása után, fogom a kiskanalam, és belemártom a desszertbe. Mivel már kicsit olvadt a csoki, nem repedezik, ahogy eltörik, hanem könnyedén jön a krémmel együtt. Megízlelem, hogy mit alkotott a kis chef, és igazából egész jó lett. Nem azt mondom, hogy ez a legfenségesebb panna cotta, amit eddig ettem, sőt, bőven messze van attól, de a narancsos-fahéjas csirkéjénél mindenképpen jobb lett.
A zselatin kicsit több mint kellene bele, mert jó-jó, meg kell állnia, de nem szabadna, hogy kicsit műanyag íze legyen, mint amilyen ízű ez most. A tej szerintem hiányzik belőle, vagy nem nagy zsírszázalékú a tej benne, hiszen nem olyan testes, nem elég zsíros. Ja, és a vanília pedig sok benne. Viszont ami jó, hogy nem túl édes, de nem is natúr, és a szederöntetbe a legtöbbször használt cukor helyett mézet tett, ami kiemeli a krém ízét, nem pedig elnyomja.
Összességébe véve nem rossz, de nem is túl jó. Vannak benne jobban sikerült, és kevésbé jól sikerült részek, de az biztos, hogy a főételnél jobb lett, de talán csak azért, mert a fiút most fűtötte a bizonyítási vágy, nem pedig csak úgy csinálta. Így kellene mindig alkotnia, és akkor egyre jobb, és jobb lenne, nem pedig mechanikusan. Akkor nem fejlődik az ember.
Még eszem belőle pár falatot, de nem eszem teljesen meg, hiszen annyira nem ízlik, és hívom a pincért egy intéssel. Vele együtt a főszakács is jön, és szerintem már alig várja, hogy mit mondok a desszertről. Gonoszkásan elmosolyodok, és kicsit megcsóválom a fejem.
- Szomorú, hogy a desszert jobban sikerült a főételnél. De legalább tényleg jobb lett, bár hiányosságok ebben is vannak. Kisfiú, szerintem még menj vissza pár évet tanulni valamelyik főző iskolába, aztán folytasd főszakácsi pályafutásod – tegezem le direkt a chefet, kíváncsian, hogy mit fog erre reagálni.
Nem kell csalódnom, azonnal fújja is föl az arcát. – Huszonhat vagyok, nem pedig kisfiú! – kiáltja mérgesen, de egy, a háta mögül érkező krákogás után visszább veszi a hangsúlyt. – Mégis mi jogon mond nekem ilyeneket?! – támad nekem szóban, amire ismét felhúzom a szemöldököm. Úgy tűnik, ez a kiskölyök már csak ilyen hatással van a szemöldökömre… És mondjon bármit, nem néz ki tizenhatnál többnek, ráadásul nekem, még így is kisfiú, hogy igazából ennyi idős.
- Talán olyan jogon, hogy én vagyok a vendég? – kérdezem szarkasztikusan, és a végre idehozott számlára rápillantva, kifizetem a kért összeget, még ha szerintem nem is éri meg. Jattot persze nem adok, hiszen a pincér nem mindig volt éppen a helyzet magaslatán. Pláne, mikor ráfeküdtek a főszakácsukra. – Nos, további szép estét! – vigyorodok el, és mintha fölemelném két ujjammal a nemlétező kalapom, búcsút intek nekik. Holnapután, mikor megkapják a díszpéldányt újságunkból, imádni fognak, de tényleg.
- A viszont nem látásra – hallom a chef morgását, amit a többiek próbálnak elnyomni hangos elköszönésükkel, de nem igazán megy nekik. Nem baj, ennél nem süllyeszthetik mélyebbre önmagukat a szememben, már meg van a véleményem róluk.
---*---*---*---
- Na, mesélj! Milyen volt, találkoztál a főszakáccsal? Olyan helyes, és fiatalka, mint amilyennek mondják? – támad le, nem csak kérdéseivel Rick, hiszen tegnapelőtt este nem tudott, mert mikor hazaértem, egyből vetődtem a gépem elé, és egész éjjel írtam, figyelmen kívül hagyva Rick kopogását bezárt ajtómon, másnap pedig egész nap nem volt itthon. Most viszont nem menekülhetek, így inkább legörgetem magamról az ágyamra, hogy ne nyomja ki belőlem a szuszt is.
- Szóval te tudtad, hogy ilyen fiatal, mi? Én először kuktának néztem, főleg, hogy első találkozásunk úgy nézett ki, hogy három ember szépen ráfeküdt, hogy lecsillapítsák dühöngését – mesélem, és az emléken elnevetem magam.
- Szóval szépen lehordtad a főztjét, mi?
- Én? – kérdezek vissza tök ártatlanul, és rápislogok. - Ááá, dehogy! Csak megemlítettem, hogy a narancsos-fahéjas csirkébe nem túl jó ötlet fokhagymát tenni, mert nem túlságosan illenek össze. Meg, ha jól emlékszem, lekiskölyköztem is, de az már csak azután volt, hogy megettem a desszertet – mesélem elgondolkozást színlelve.
- Basszus, és fogadjunk, hogy még rá is teszel majd egy lapáttal, és elküldöd a kritikádat bekeretezve, mi? – Mivel nem éppen kérdés volt, hiszen ismer, így inkább nem válaszolok a nyilvánvalóra. Na, jó, mégis:
- Nem kereteztettem be, az első, kinyomtatott számot küldtem el nekik, szép kis masnival átkötve – nevetek föl. Bár, most őket nem is húztam annyira le, mint jó pár éttermet, szóval igazából úgy is fölfoghatnák, hogy magamhoz képest meg is dicsértem őket. Kár, hogy az általam kritizált chefek nem így szokták fölfogni a dolgokat, főleg, hogy beleírtam azt is, hogy vigyázzanak az emberek a kritizálással, mert a végén ingyen mozit kapnak: a főszakácsra ráugrik három különböző személy, majdnem kinyomva belőle a szuszt. – Na, mit mondasz, ráérsz ma este egy kis chefecske kiakasztásra? – kérdezem vigyorogva, mert kíváncsi vagyok, hogyan reagálja majd le, hogy már nem álruhában megyek oda, és látja, hogy ki is voltam. Rick csak lemondóan sóhajt, hogy milyen hülye vagyok, miért kell kiakasztanom még jobban a kiskölyköt, de aztán, természetesen, bólint.
- Vigyázz, a végén még megpróbállak összehozni vele! – fenyeget meg játékosan, de nem veszem komolyan. Nem hinném, hogy egy nem éppen ragyogó fényben feltűntetett szakács lesz belém szerelmes, egy éjszakás kalandra meg már nem vágyom. Még ha csak „harminc” éves is vagyok, túl öregnek érzem már magam ehhez a kicsapongó élethez.
|
| Mora | 2012. 12. 18. 18:50:17 | #24508 |
Karakter: Maxime Quinn
Megjegyzés: (Uracskámnak)
Büszkeséggel telve biggyesztek egy koktélcseresznyét a vaníliakrémes desszert tetejére, majd tovább passzolom a tányért Joshnak, aki már viszi is a pincéreknek. Olajozottan és gyorsan megy a munka, jobb csapatot nem is kívánhatnék magamnak. Aki nem tudja tartani a tempót, vagy alkalmazkodni hozzánk, hamar kihullik, de szerencsére mostanában senki se tervezi a távozást, nem kell új alkalmazottakat keresni.
- Két steak félig átsütve, egy citromos lepényhal, egy narancsos-fahéjas csirke, és két csoki mousse meggy öntettel – kiabálja be Amélie a következő rendelést, én pedig a többi készülő étel mellett, nekiállok a köztük lévő, saját teendőmnek. Elvileg a konyhafőnök vagyok, és leginkább azért lennék felelős, hogy mindent ellenőrizzek, leokézzam a kimenő kajákat, de mivel imádok főzni, részt veszek a készítésben is.
Neki is állok a narancsos-fahéjas csirkének, néha félszemmel a köret készítőket figyelve, hogy akkor tegyem a húst a tányérra, mikor ők is készen vannak. Így frissen mehet ki az étel. Közben érkeznek is a következő rendelések, de nincs gond, mindenki tudja a dolgát.
Ez így megy az este folyamán, és örömmel látom, hogy a mai ajánlatnak, a narancsos-fahéjas csirkének nagy sikere van. Már többen is megdicsérték, és panasz se érkezett rá. Saját recept, legalábbis másmilyen, mint e legtöbb, és mikor próbálgattam, mindenki nagyon oda volt érte.
Éppen lehajolok az egyik szekrényhez, és derékig eltűnve keresek benne valamit, mikor a konyha étterem felöli bejáratánál, fojtott diskurzus kezdődik. Tim, a főpincérünk, és Josh vitáznak.
- Nehogy szólj neki, az ilyennel a nagyfőnökhöz kell fordulni!
- Még nem ért vissza. És hát… azt mondta a főszakáccsal akar beszélni…
- Az nem jó ötlet, még jó, is hogy nincs itt és nem hall…
- Ki akar velem beszélni? – kapom fel a fejem, alaposan be is verve. Morgolódva mászom kijjebb, majd felpattanva dörzsölgetem tovább a fájó részt. Bah… a sapkám bent maradt… Mindenesetre, társaim lesápadó arca érdekesebb, mint fejfedőm előhalászása, így inkább feléjük fordulok.
Tim kereste Noaht, akit többségében nagyfőnöknek hívnak. Bezzeg én simán Max vagyok, vagy kisfőnök. Miért nem én vagyok a nagy?
Egy pillanatra riadtan néznek össze, majd a szemkontaktust kerülve, egymás szavába vágva kezdenek el hárítani, és mellébeszélni. Eléjük toppanva fojtom beléjük a hadoválást, mert hiába magasabbak nálam mindketten minimum fél fejjel, csúnyán tudok nézni.
- Szóval… Ki keres engem? – ismétlem meg a kérdésem, megragadva mindkettőjük felsőjét, hogy egy szintbe húzhassam őket magammal.
- Ígérd meg, hogy nem teszel semmit! – mormolja Josh, de elhúzott számat látva, lemondóan felsóhajt, és int Timnek, hogy mondja.
- Az egyik vendég akart beszélni veled – böki ki a nálam nem sokkal idősebb főpincér.
- Miért?
- Nem lényeges, valószínűleg már el is ment…
- Miért?!
- A francba… - adja meg magát, és kelletlenül áll neki dalolni. – Azt mondta, a narancsos-fahéjas csirkéről akar beszélni, mert szerinte nem harmonizálnak az ízek, és nem is olyan jó, de…
Hirtelen engedem el mindkettőjüket, kis híján orra is esnek, ahogy eltűnök előlük. Lendületesen indulok meg az étterem felé, fortyogva a dühtől.
- Nem elég harmonikus az íz világ? Hát kinyírom, és elásom, ott aztán harmonizálhat, mondjuk a természettel! – acsarkodok, hangosan is kimondva gondolataimat. Társaim egy pillanatra leblokkolnak, de mikor leesik nekik mit tervezek, hárman vetődnek utánam, és sikerül úgy leborítaniuk a lábamról, hogy még pont kiessek a lengőajtón, ők meg rám.
Felnyekkenve próbálok kiszabadulni alóluk, de épphogy csak levegőre jutok, két elegáns lábbeli jelenik meg az orrom előtt. kócosan, felettébb rosszkedvűen mérem végig az előttem állót, de mikor az arcához, és áthatóan kék szeméhez érek, önkéntelenül pirulok ki még jobban. Sose láttam még ilyen szemeket… na de héhé, ez most kit érdekel?
- Elnézést uram! – lépi át a kupacunkat Tim. – Kigurult egy lábas, és kicsit túlzásba vittük az utána vetődést.
- Azt látom, szegény kuktát alaposan összenyomják – szólal meg az idegen lágy, libabőrcsinálóan mély hangon. Mikor viszont leesik, hogy mit is mondott, felháborodva nyitnám a szám a helyesbítés miatt, csakhogy Josh igen gyorsan befogja. – Én viszont továbbra is szeretnék beszélni a főszakáccsal!
Erre megint csak mocorogni kezdek, három társam nem kis bánatára. Szerintem sikerült véletlen tökön könyökölnöm Josht, és gyomron rúgni Kevint.
- Ami azt illeti… - kezd bele Tim zavartan, mikor legnagyobb megkönnyebbülésére, Noah tűnik fel az iroda felől. – Uram, ő itt az üzletvezető, kérem beszéljen vele! – passzolja át gyorsan a dolgot Tim, barátom pedig vet rám egy kérdő pillantást. Befogott szájjal sok mindent nem tudok csinálni, ő pedig mindent értően, szemforgatva felsóhajt.
- Uram, Noah Grey vagyok, az Eldorádó egyik tulajdonosa, és az üzletvezető – mutatkozik be Noah. – Ha jól sejtem, a főszakáccsal szeretett volna beszélni – jegyzi meg, majd beletörődő mozdulattal int a többieknek, akik kelletlenül felkászálódnak rólam.
- Na végre! Ha meg akartok ölni, szolidabb módszert is választhatnátok, nem gondoljátok? – vetek még ültömben megsemmisítő pillantást rájuk, majd Noah mellém lépve, szépen talpra állít a grabancomnál fogva.
- Uram, ő itt a főszakácsunk – szólal meg Noah, emlékeztetve ezzel a jelen helyzetre, de mikor felháborodottan vágnék bele a kibukásba, figyelmeztető pillantást vet rám, így inkább befogom. – Valami panasza van az étellel kapcsolatban?
A kékszemű férfi még mindig meglepettnek tűnik kissé, hogy az általa kuktának nézett személy most a legmagasabb konyhai pozícióban áll előtte, de végül egy féloldalas mosollyal túl is teszi magát a dolgon.
- Ami azt illeti, véleményem szerint a narancsos-fahéjas csirkét meg lehetne csinálni jobban is – vonja meg a vállát, tekintetével végig az arcomat fürkészve. Összeszorított szájjal, de gyilkosan csillogó szemekkel állom a pillantását, de szót fogadva Noahnak, nem rendezek jelenetet.
- Sajnálom, ha nem nyerte el a tetszését – préselem ki magamból fojtott hangon. – Kóstoljon meg mást esetleg helyette.
- Egy desszertnek jobban örülnék – lép közelebb, és fogalmam sincs mitől pirulok köldökig, hisz a hangja tökéletesen hétköznapi és tárgyilagos.
- Küldöm a pincért! – vágom rá gyorsan, majd sarkon pördülve, dühösen viharzok be a konyhába. Lendületből vágom be magam mögött az ajtót, de megtorpannom nem kellett volna, mert lengőajtó lévén, fél pillanat múlva jól hátba vág. – A francba! – bukik ki belőlem hangosan, és kétségbeesett pillantást vetek az órára, ami szerint még másfél óra van zárásig.
Szerkesztve Mora által @ 2012. 12. 18. 18:54:28
|
|
