|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Réka10 | 2013. 03. 29. 00:05:30 | #25473 |
Karakter: Brian Kinney
Megjegyzés: Cicámnak
- Uhh... oké. – Feleli végül kissé esetlenül.
- Mi van? Talán megijedtél? – Hangom gúnyos. Mindenben benne van, de a gitározástól fél. – Ki mersz szökni a kolesztokból cigizni és megcsinálsz sok más hülyeséget, de beijedsz egy kis gitározástól? – Kissé meglepődik, gondolom nem számított arra, hogy emlékszek ezekre.
- Nem. – Próbál meggyőző lenni több-kevesebb sikerrel, de nem hagyom magam.
Egy kicsit még szekálom, majd végre elindulunk a szobámba. Bail csak vánszorog utánam. Kíváncsi vagyok mennyire nem tud játszani. Fent egyből felveszem Jessicát és leülök. Rá nézek.
- Na, gyere ide. – Megveregetem magam mellett a matracot. Vonakodva, de idejön és leül mellém. – Ő itt Jessica. – Rámutatatok a drágaságomra.– Eddig rajtam kívül nem érhetett hozzá más… Érezd magad megtisztelve.
Egyik kezemmel a megfelelő pózba állítom a kezeit, a másikkal pedig ölébe rakom a gitárt.
- Arra gondolta egy Nickelback számot kéne először megtanulnod. Azok annyira nem vészesek. - mondjuk attól függ, hogy kinek.
- Oké. – Bólogat engedelmesen.
- Never gonna be alone jöhet? - Kérdezem, remélve, hogy ismeri a számot.
Elkezdtem magyarázni neki, hogy mit kellene csinálnia, és hogyan. Az első háromnegyed órában nem sikerül neki, de visszatartom a röhögést és türelmesen folytatom az oktatást.
- Hagyjuk ezt az egészet... Ez nekem nem megy, és kész. - Csóválja a fejét.- Egyszerűen nem tudom lefogni a hangokat. - Ezt én is látom.
- Nem adhatod fel! - Szólok rá, és a háta mögé ülök.
Egyik lábamat előre nyújtom az övé mellé, a másikkal pedig derekát támasztom. Közelebb kerültem hozzá, mint akartam, de nem zavart. Megragadom a kezeit és marionett bábuként kezdem mozgatni. Így lassan, de belejött, és sikerült egyedül eljátszania. Figyelem és dudorászni kezd. Itt tudtam, hogy valami elindult benne. Jól játszik, én is elkezdek énekelni Egész jól hangzik együtt a hangunk.
- Mondtam, hogy menni fog. - Mondom.
Gyorsan megköszörüli torkát és másik irányba fordítja a fejét. Biztos vagyok benne, hogy elpirult.
- Köszi, hogy megpróbálsz tanítani... - Makogta kissé zavartan.
- Nincs mit.. Hisz barátok vagyunk... - Az egyetlen barátom.
Persze nem mondom el neki. Visszateszem a gitárt és hallom, ahogy a bejárati ajtó csapódik. - Sziasztok! Megjöttem! - Kiabál föl apa. Mi pedig visszakiabálunk.
- Lemegyek hozzá egy kicsit, nem baj? - Kérdezem és megcsóválja a fejét.
Leérek és bemegyek a nappaliba apához. Beszélünk pár szót majd visszamegyek. Az ajtómban megálltam és Baileyt figyelem, ahogyan a régi fényképet nézi.
- Igen... Az ott anya...
- Ne haragudj... Ne turkáltam a cuccaidban... Csak észrevettem ezt a képet... - Zavartan gesztikulál kezeivel, mindaddig, amíg oda nem ülök mellé mosolyogva.
Hihetetlen ez a srác. Kezembe veszem a képet.
- Szép volt, igaz? - Kérdezem, és magam előtt látom, ahogyan smikeli magát. Minden nap.
- Rá hasonlítasz... - Mondja én pedig furcsán nézek rá. Lassan leesik neki is, hogy mit mondott, de én csak elnevetem magam. Csak hülyén jött ki az egész.
- Emlékszel még a balesetre? - Kérdezi a röhögés után. Senkinek nem beszéltem erről...még.
- Szerencsére nem sok minden villan be. Pedig nem vesztettem el az emlékezetem...- Csak, hogy hirtelen fordul a kocsi, és a mentők szirénájára.
- Kicsi voltál még. Az agyad biztos így védekezik a sokk ellen...
- Lehet, de attól azt tudom, hogy anya már nincs és szinte nap, mint nap érzem a bal kezem idegsérülését. - Megmozgattam a kezem. Szemébe néztem és elmosolyodtam, de nem örömömben.
- Na de inkább hagyjuk... Nem akarom ezzel rontani a kedved. - Ásít egy nagyot.
- Bocsánat...
- Semmi gond. Fáradt vagy? - Kérdezem figyelmesen.
- Ami azt illeti, igen. Nem aludtam túl sokat.
- Jó, akkor aludjunk. Mindjárt megágyazunk. - Elmegyek az ágyneműért. Neki is újat hozok, meg nekem is. Egyből lepakoltam a földre.
- Ne mond, hogy ott akarsz aludni... - Néz rám.
- De. Te vagy a vendég, tiéd az ágy. - Mondom.
Ez alap dolog. Nem küldhetem le a földre vagy a kanapéra.
- Szerintem tisztes távolságban, kényelmesen elférnénk egymás mellett... Ha még mersz mellettem aludni a nyelvbotlásom után... - Mondja.
Végül is semmi baj nem lehet. Elég nagy az ágyam. Fölpakolom a cuccom és elmegyünk zuhanyozni, természetesen külön-külön. Befekszünk az ágyba.
- Ha holnap előbb felkelsz, mint én, akkor ne kelts fel vagy ha WC-re kell menned az éjszaka folyamán, akkor ne bóklássz el, mert még a végén valami megesz. - Először csak nevetett rajta, majd látva a komolyságom, ő is elkomolyodik. Nem bírom sokáig, elkezdek szakadni a röhögéstől.
- Bazd meg. - Mondja és mellkason üt egy kicsit. Hihetetlen, hogy át tudtam verni. Durcásan befordul, én meg nagy nehezen abbahagyom a nevetést.
- Jól van na... Ne haragudj cuncimókus... - Még mérgesebben szembefordul velem.
- Nem vagyok cuncimókus!
- Tudom. - kuncogtam.
Olyan jó átvágni. Lassan engedni kezd, majd ő is nevet. Miután kinevetjük magunkat, felállok, és előszedem a cigis dobozomat. Oda vánszorgok az ablakhoz és rágyújtok.
- Te kérsz?- kérdezem az engem bámuló Bailey-t.
Bólint egyet, és odajön hozzám.
- Köszi.
Miután elszívjuk, visszafekszünk az ágyba és megpróbálunk aludni.
.•°•.
Reggel előbb kelek fel, amit nem is csodálok tekintve, hogy Bail tegnap utazott. Lemegyek és elkezdek reggelit csinálni. A kávémat szürcsölgetem amikor Bailey megjelenik. Álmos fejjel csoszog a konyhába.
- Kérsz kávét?- kérdezem, bögrét keresve.
- Aha. - Hallom, hogy lehuppan a székre. Kezébe nyomom és leülök vele szemben.
- Ma mit csináljunk?- kérdezem.
Vállat von, és látom rajta, hogy még nagyon álmos. Békén hagyom, de kis idő után apa is betoppan.
- Én is kérhetek abból a kávéból? - kérdezi és ő is leül.
- Persze. - mondom. Ugyan olyan mind a kettő...
Mit csináltak ezek ketten az éjszaka, hogy ilyen mosottak? Miután végzünk a reggelivel, felmegyünk és felöltözünk.
- Mi lenne, ha elmennénk az állatkertbe?- kérdezem a zoknimat húzva. Bailey a bőröndje mellett ül és végig nézi, ahogy felszenvedem a zoknit.
- Nekem oké. - mosolyog.
- Szeretem a zsiráfokat. - Mi?
- A zsiráfokat?- kérdezek vissza.
- Aha.
Nem kérdezek vissza. Végre én is kész vagyok, és megindulunk. Apa éppen mosogat -nem jellemző rá-, és hátra fordul.
- Hova mentek?
- Az állatkertbe. - Ránézek Bailey-re. - Elviszel minket?
Nem szokott hurcibálni engem, de most, hogy Bail is itt van, nem mondhat nemet.
- Persze.
Cipőt húzunk és elindulunk. Szerencsére ki tudjuk kerülni a csúcsforgalmat. Apa útközben hívást kapott, így csak kidob minket és megy dolgozni.
Az állatkert hatalmas területű, sok állattal benne. Én már sokszor voltam itt, de Baileynek szerintem ez az első. Kifizetem a jegyet és bemegyünk. Nyitva maradt a szája a fiúnak. Mindig rendben tartják az állatkertet és figyelnek a kertekre, padokra, mindenre.
- Gyere - mondom -, megkeressük a zsiráfot.
- Oké. - követni kezd.
Elmegyünk az oroszlánok és tigrisek mellett is. A levegő nagyon száraz és meleg, így leülünk az egyik padra egy-egy üveg hideg vízzel.
- Tetszik? - kérdezem.
- Aha. Tök szép. Gyakran jártok ide?- Rám néz, én pedig nem tudom mit mondjak. Nem szeretnék hazudni, de a hangulatot sem elrontani. Hát... fő az őszinteség.
- Anya itt dolgozott.
Szerkesztve Réka10 által @ 2013. 03. 29. 00:09:32
|
| Regi | 2013. 03. 17. 14:43:21 | #25385 |
Karakter: Bailey Hayes
Megjegyzés: Cicámnak
- Nos, most már tudod, hogy fiúból vagyok... Mit csináljunk a temérdek közös szabadidőnkben?- kérdezem.
- Hmm...- vajon mit tudnánk csinálni? – Töpreng hangosan, maga elé bámulva, majd hirtelen rám néz. - Meg akarod nézni a "rajongói"- ujjaival idézőjelet imitál - leveleket? Egy-kettő nagyon vicces… - Ő szóval mégis megnézi őket… Piros pont.
- Naná. – Felelem mosolyogva. Kíváncsi vagyok milyen elvetemült dolgokat írhatnak neki.
Odahúz a számítógépasztalhoz egy másik széket is, és nekiülünk olvasni. Ahogy megnyitja az e-mail fiókját, kicsit meglepődöm. Rengeteg olvasatlan levele van. Szinte az enyéimen kívül csak egy vagy kettő olvasott van csak.
Belenézünk az elsőbe, és már azon is szakadunk a röhögéstől, egy 11 éves kiscsaj írta, aki konkrétan azt fogalmazta meg pár szóban, hogy akár gyereket is szülne Briannak. Természetesen viccesnek találtuk, meg minden, de azért valahol elgondolkodtató is… Hova jutott a mai fiatalság?
Aztán ahogy másikakba is beleolvastunk, rá kell ébrednünk, hogy tulajdonképpen a rajongótábora háromnegyede lány, és 90%-uk bele van zúgva. Kismillió üzenetben csak azt taglalták, hogy mennyire jól néz ki, hogy milyen jól áll a kezében a gitár stb.
Észre sem vesszük, hogy mennyire szalad az idő, még a szobába beszökő alkonyat sem tűnik fel. Csak akkor tápászkodunk fel a géptől, mikor apukája felkiabál, hogy nem akarunk-e enni. Tényleg… Ma még nem is ette, és most már van vagy 5 óra. Az ebédidőn és már jócskán átcsúsztunk.
- Menjünk. – Mondja Bri és előre megy. Csendben követem, nem akarok illetlenül viselkedni. Épp elég az, hogy tulajdonképpen meghívattam magam.
A földszinten apukája rögtön nekünk támad, persze ártatlan jóindulattal
- Akartok valahol kint kajálni? – Kérdezi barátságosan. Egyszer fiára, máskor pedig rám néz. Jó látni, hogy ennyire szereti Briant és, hogy ennyire örül nekem is… Bár kitudja?
- Nekem mindegy. Bailey?- Bri a tekintetem kezdi fürkészni, én pedig kissé zavarba jövök.
- Nem ismerem az itteni helyeket. – Válaszolom kimért diplomatikus hangvétellel és óvatossággal. Nem akarom, hogy miattam költekezzenek, bár szívesen körülnéznék Denverben. Érdekel a város és a hangulata.
- Akkor elmegyünk. – Mondja Brian.
Nem kell különösebben felöltözni, jó idő van kint. A kellemes nyári meleg, még körbelengi az utcákat, a betontömegek is árasztják magukból a hőt, amit egész nap gyűjtögettek.
Nem igazán beszélgetünk – főleg miattam. Túlságosan elfoglal a bámészkodás. Bri váratlanul elővesz egy doboz cigit, majd megkínál vele. Vonakodva, de elfogadok egyet, már úgyis hiányzik egy kicsit a nikotin. Meggyújtja nekem, majd magának is. Mélyen a tüdőmbe szívom és érzem, ahogy eláraszt belül a forró füst.
- Nem is tudtam, hogy cigizel. – Leheli felém. Ezt tulajdonképpen elég groteszk szituáció… Én sem tudtam róla, valahogy mégsem lepődöm meg.
- Néha kell. – Megrántom vállam. Valamiben meg kell halni…
Mire megérkezünk úti célunkhoz – egy kis, olasz étteremhez-, elszívjuk a cigarettát. Brian megy előre, ami nem is baj, hisz ő ismeri a terepet.
Beülünk egy sarokba, közel egy ablakhoz. Szememmel körbefutok minden apró kis részleten. Kellemes kis hely. Barátságos a hangulata. A falak borvörösek és öregvaj színűek, a halogén lámpák sejtelmesen derengőssé teszik a légkört.
- Tetszik?- Kérdezi.
- Aha. Tök jó hely. – Küldök felé egy mosolyt. Örülök, hogy itt lehetek vele.
- Anya kedvence. – Szalad ki a száján. Rögtön arcát kezdem kémlelni és látom, meg is bánja, hogy ezt kimondta. - Ne haragudj, nem azért mond... – Nem hagyom, hogy befejezze a magyarázkodást, közbevágok.
- Nem gond. Megértem, hogy ha hiányzik, vagy valami. – Rám mosolyog, ami kifejezettel jól esik. Remélem egyszer majd érdemesnek fog tartani arra a feladatra, hogy beszéljen a mamájáról…
Rendelünk, és rendkívül gyorsan kihozzák a kaját. Én spagettit, ő pedig pizzát rendelt.
Már nagyban eszünk, mikor feltűnik, hogy Brian sorozatában többször is a bal kezével fogja meg a poharat, vagy ha szalvétáért nyúl, akkor is azt a kezét használja. Először nem értem, majd lassan leesik.
- Te... balkezes vagy? – Csodálkozom elkerekedett szemekkel.
- Igen. – Válaszolja higgadtan. - De te is! – Villájával kezemre mutat.
- Igen, de te jobb kézzel gitározol! – Magyarázom döbbentségem okát.
- Ez igaz...- Szájához emeli poharát, majd iszik kólájából. Végig egymás szemébe nézünk. - Most mi van? – Kérdezi, mikor abbahagyja az ivást.
- Semmi. – Nevetni kezdek. Félelmetes, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. A sors akarta így, hogy mi találkozzunk és barátok legyünk.
Két órát töltünk az étteremben, majd lassan hazaindulunk. Egész úton beszélgetünk, nem úgy, mint odafelé. Elképesztő, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Lehet, hogy azért, mert mind a ketten a jobb agyféltekénkkel gondolkozunk… Vagy mit tudom én. Ez végül is lényegtelen. Csak az számít, hogy „egymásra találtunk”.
Visszaérve a házukhoz, kizárja az ajtót, majd előre enged. Gyorsabban leveszi a cipőjét és bemegy a konyhájukba. Én még jócskán a cipőmmel vacillálok, mikor odaszól nekem.
- Apa bement a céghez. Egyedül vagyunk. – Végre beérek hozzá. - Megtanítalak gitározni. - Mondja felém fordulva. Egy pillanatra bepánikolok, hisz semmilyen tapasztalatom nincs hangszerek terén, de ügyesen leplezem kétségbeesésemet.
- Uhh... oké. – Felelem végül kissé esetlenül, ami úgy tűnik neki is feltűnik.
- Mi van? Talán megijedtél? – Hangja kissé gúnyos volt, hozzáteszem; jogosan. – Ki mersz szökni a koleszotokból cigizni és megcsinálsz sok más hülyeséget, de beijedsz egy kis gitározástól? – Ó, szóval emlékszik arra téli sztorimra.
- Nem. – Próbálok meggyőző lenni több-kevesebb sikerrel. Nem akarok leégni előtte.
Egy kicsit még szekál, majd végre elindulunk a szobája felé. Én csak vánszorgok utána. Nem akarok besülni. Ő annyira tehetséges… Én meg… Én nem vagyok semmilyen. Életemben nem fogtam még gitárt a kezemben. tuti, hogy béna leszek.
Fent megállok az ajtó mellett – bebiztosítom a menekülési lehetőséget -, amíg Brian elővesz egy fehér epiphone-t – ezt még azért felismerem – és leül az ágyára. Rám néz.
- Na, gyere ide. – Megveregeti maga mellett a matracot. Vonakodva, de oda somfordálok és ledobom magam. – Ő itt Jessica. – Rámutatat a kis szépségre. – Eddig rajtam kívül nem érhetett hozzá más… Érezd magad megtisztelve. – Egyik kezével a megfelelő pózba állítja a kezeim, a másikkal pedig ölembe rakja a gitárt.
- Arra gondolta egy Nickelback számot kéne először megtanulnod. Azok annyira nem vészesek.
- Oké. – Bólogatok engedelmesen.
- Never gonna be alone jöhet?
|
| Réka10 | 2013. 03. 17. 14:42:03 | #25384 |
Karakter: Brian Kinney
Megjegyzés: Csillagomnak
Folytottan mosolygok és próbálom leplezni meglepődöttségemet.
- Örülök, hogy végre találkozunk. - Mondom és kezet nyújtok. - Hosszú volt az út? - Kérdezem és felveszem egyik bőröndjét. Valahogy próbálom oldani a feszültséget, de nem egyszerű.
- Inkább unalmas. Köszi, hogy kijöttél elém. - Elmosolyodik. Ő normàlisan áll hozzá, nekem is azt kéne. Végülis nem mondta, hogy lány.
- Ja, hát nincs mit.
Megindulunk haza, amikor odaérünk Bailey-n làtszik, hogy kifáradt. Csak az ajtóban kérdezem meg tőle, hogy vigyem-e a táskáját. Megköszöni, de nemet mond. Amikor belépünk, Apa egyből odajön, nem is próbálja leplezni kíváncsiságát.
- Jó napot!- Köszön illedelmesen és kezet nyújt. - Bailey Hayes.
Apa elfogadja a kézfogást.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek. - Na itt kezdte el bámulni Bailey pc-it. - Látom te is szereted az ilyen dolgokat.
Elmosolyodik Bailey. Apa is tudja, hogyan kell kínos helyzetbe hozni az embereket.... Csak kicsit égek miatta.
Felmegyünk a szobámba, és leülünk. Körbenéz, és láttam rajta, hogy erre számított.
- Nyugodtan helyezkedj el kényelmesen, mintha otthon lennél. - mondom neki.
- Okés. - Egyből törökülésbe helyezkedik.
Kínos csend alakul ki, de nem tudok neki mit mondani. Kicsit lesokkolt, hogy fiú, bár az nem az ő hibája.
- Bocsi, hogy rákérdezek, de miért lepődtél meg annyira, amikor megláttál? Nagyon másra számítottál?
Ezt szép lesz kimagyarázni...
- Hát.. - lenézek a lábamra. Kínos.. - Azt hittem, hogy lány vagy. - Gyorsan folytatom. - A neved miatt, mert a suliban is van egy lány akit Baileynak hívnak. Ezért...- Ráemelem a tekintettem. Visszafolytott nevetéssel figyel. - Oké, ez hülyeség. - Elnevetjük magunkat.
- Nos, most már tudod, hogy fiúból vagyok... Mit csináljunk a temérdek közös szabadidőnkben?- kérdezi.
- Hmm...- vajon mit tudnánk csinálni?- Meg akarod nézni a "rajongói"- ujjaimmal idézőjelet imitáltam- leveleket? Egy-kettő nagyon vicces..
- Naná. - feleli mosolyogva.
Géphez odahúzok egy másik széket, és megnyitom. Nagyon sok érkezet, és nem válaszoltam nekik, még csak meg sem néztem.
Több tucat arról szólt, hogy milyen helyes vagyok, és, hogy menjek hozzájuk. Nagyon jót nevettünk. Sokat nézünk meg, az időt nem is figyeljük. Apa kiabál fel, hogy nem akarunk-e ebédelni. Ránézek Baileyre.
- Menjünk.
Kezdem megszokni, hogy fiú. Már nem zavar. Olyan, mint ha régi haverok lennénk. Ahogy lemegyünk, apa rögtön nekünk támad.
- Akartok valahol kint kajálni?
- Nekem mindegy. Bailey?- Kérdezem.
- Nem ismerem az itteni helyeket. - mondja óvatosan.
- Akkor elmegyünk. - Mondom mindkettejüknek címezve.
Nem tudtam, hogy hova menjünk, de aztán eszembe jutott anya kedvenc helye. Miközben sétálunk, megkívánom a cigit. Előveszem a dobozt és megkínálom Bailt is. Elvesz egyet. Adok neki tüzet, majd sajátomat is meggyújtom.
- Nem is tudtam, hogy cigizel. - Mondom neki.
- Néha kell. - Rántja meg a vállát. Bírom a srácot.
Még az előtt el tudjuk szívni, mielőtt odaérünk. Én megyek előre, és ahhoz az asztalhoz ülök, ahova szoktunk apával. Bailey körbenéz, mindent megpróbál megjegyezni.
- Tetszik?- kérdezem.
- Aha. Tök jó hely. - Mondja mosolyogva.
- Anya kedvence. - Felelem és ezzel el is szúrom a hangulatot. Èn aztán profi vagyok...- Ne haragudj, nem azért mond...
Nem tudom befejezni, mert közbevág.
- Nem gond. Megértem, hogy ha hiányzik, vagy valami.
Rámosolygok. Tényleg jó barátot szereztem magamnak. Most érzem azt, hogy megérte felpakolni a netre a videóimat. Kihozzák a kaját és elkezdünk enni. Már a felénél tatok, mikor Bail megszólal.
- Te... bal kezes vagy?
- Igen. De te is!- mutatok a kezére a villámmal.
- Igen, de te jobb kézzel gitározol!
- Ez igaz...- Iszok a kólámból, közben Bailey engem néz. - Most mi van?
- Semmi. - nevetni kezd. Fogalmam sincs, mi játszódik le a fejében ilyenkor.
Két óráig ülünk ott, mielőtt elindultunk. Sokat beszélgettünk, úgy mindenről. Jó társág. Hazaérünk, kinyitom az ajtót és előre engedem. Bent az asztalon egy papír áll. Felveszem és elolvasom.
- Apa bement a céghez. Egyedül vagyunk.
Hallom, hogy csak most ér be teljesen. Eddig a cipővel szenvedett.
- Megtanítalak gitározni. - Mondom felé fordulva. Nem lesz egyszerű, mondta, hogy még nem próbálta, de most itt a lehetőség. Arcomon látva a határozottságot, nem ellenkezik.
- Uhh... oké. - feleli végül.
|
| Regi | 2013. 03. 17. 14:40:09 | #25383 |
Karakter: Bailey Hayes
Megjegyzés: Cicámnak
Június
Alig érek fel a koleszszobába, rögtön felkapcsolom a laptopom. Egyedül vagyok, a többiek még az iskolában vannak, az évzáróra próbálnak. Nekem éppenséggel nem volt kedvem milliomodszor is végighallgatni az igazgatónőnk beszédét. Elég lesz csak az ünnepségen. Már úgy is fújom fejből. Minden évben ezt adja elő.
Bejelentkezek e-mailcímemre és rögtön elkezdem írni az üzenetet Brinak.
"Képzeld, rávettem a szüleimet, hogy elengedjenek Denverbe. Hamaroson látni fogjuk egymást. Alig várom, hogy találkozzunk!"
Izgatott vagyok. Nagyon remélem, hogy nem okoz neki problémát, hogy csak így bejelentem, menni szeretnék hozzájuk, Denverbe. Istenemre esküszöm, én megőrülök, ha megint megakadályoz bennünket valaki vagy valami.
Percenként frissítek, és hamarosan meg is kapom a választ. Kivagyok éhezve minden egyes szavára.
" Nahát! Ez egyszerűen csodálatos! Alig várom én is. Látnod kellett volna mit csináltam mikor elolvastam az üzenetedet!"
Számon kicsúszik egy halk kacaj. Még szerencse, hogy nincs senki a közelben… még hülyének néznének.
Egész délután, sőt még a korai hajnali órákban is beszélgetünk. Tudom, hogy alig fogok tudni felkelni, tudom, hogy olyan leszek, mint a mosogató rongy… De nem igazán érdekel. Most boldog vagyok. És csak ez a fontos. És Brian. Többet jelent nekem bárkinél. Olyan, mintha a másik felem lenne, az a részem, ami valamiért mindig is hiányzott az életemből… Hüm… Ezt neveznék barátságnak?
~*~
Holnap repülök Brianékhez. Nem vesztegettünk sok időt, csak éppen annyit, hogy leellenőriztessük a személyi igazolványomat, és az útlevelemet. Már mindent összepakoltam. A bőröndjeim a bejárati ajtó mellé sorakoztattam fel, indulásra készen. Kivételesen apám fog kivinni. Nem is értem, hogy milyen eszközt vethetett be anya. Vagy lehet, átlátja a helyzetet, hogy nem leszek otthon…
Este még beszélek Bry-jal a részletekről; a repcsi érkezéséről és arról, hogy miről tud majd felismerni.
Hiába fekszem le aludni, teljesen felesleges. Négykor úgyis kelnem kéne, és nem is jön álom a szememre. Teljesen pörgök, bár kicsit félek is. Mi lesz, ha úgy járunk, mint múltkor? Nem, az nem lehet. Ha elsőre nem találjuk meg egymást, akkor folytatjuk a keresést. Anélkül nem jövök, haza, hogy személyesen látnám. De aztán ott van az első benyomás is… Na, igen… Ez már nagyobb dilemmát okoz. Mi van, ha nem leszek neki szimpatikus, vagy egészen másra számít, mint ami vagyok? az ciki lenne. Bár nem hiszem, hogy ezen múlna a kapcsolatunk. Fél éve beszélgetünk úgy, hogy neki eddig fogalma sem volt, hogy ki vagyok. Nem, hiszem, hogy pont most okozna neki problémát a kinézetem vagy a kisugárzásom. Ez nem feltétele a barátságunknak.
~*~
Másfél óra ücsörgés után, végre leszáll a gép. A szívem olyan hevesen kalimpál, hogy félő, hogy félő, kiszakad a mellkasomból. Az nem lenne túl jó, így inkább próbálok lehiggadni. Ahogy leszállok, rögtön keresni kezdem Briant. Nem igazán látom sehol, kezdek megint ideges lenni, de aztán megfordul fejembe, lehet, még nem ért ide. Ezért inkább gyorsan összevadászom a táskáim és a recepciós pulthoz sétálok. Onnan egész jó a kilátás. Szememmel fürkészem a tömeget, mikor valaki rám köszön a hátam mögül.
- Szia, Bailey. – Megismertem a kissé dorombolós hangot, mely annak ellenére kicsit magas, hogy tulajdonosa lassan a pubertás végén jár.
Megfordulok.
- Szia, Brian. – Mosolygok, bár rögtön arcomra fagy, mikor észreveszem, hogy Bri szinte sokkos állapotba kerülve néz rám, de viszonylag gyorsan próbálja leplezni meglepettségét és ő is elmosolyodik, pont ugyan olyan kedvesen, mint a videóiban, csak most kicsit idegesebb.
- Örülök, hogy végre találkozunk. – Mondja és kezet nyújt. Elfogadom és kezet rázunk. – Hosszú volt az út kérdezi, miközben egy szó nélkül felkapja a mellettem ácsorgó bőröndöt.
- Inkább unalmas… Köszi, hogy ki jöttél elém. – Ismét elmosolyodom, próbálom menteni a helyzetet. Nem tudom min lepődhetett meg annyira.
- Ja, hát nincs mit. – Válaszolja kurtán. Megindulunk, hozzájuk. Nem lakik túl messze a repülőtértől, de még így is lógott a nyelvem, mikor a házukhoz értünk. Van egy olyan érzésem, hogy túl sok cuccot pakoltam fel. Valószínűleg észrevette, hogy teljesen kész vagyok, mert a bejárati ajtóban megkérdezte, hogy ne hozza-e a hátizsákom is. Mondhatom jókor jutott eszébe. Megköszönöm neki, de kijelentem, hogy én is elbírom.
Ahogy belépünk a házba rögtön megpillantom apukáját. Nem lehetett nem észrevenni. Ott állt az ajtóban. Lesben várt volna minket?
- Jó napot! – Köszönök illedelmesen. Kezet nyújtok, és bemutatkozom. – Bailey Hayes.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – Feltűnően kezdi bámulni a piercingjeim. – Látom te is szereted az ilyen dolgokat. – Mondja én pedig rögtön értem, mire céloz, ugyanis Brian füle is elég szépen ki van dekorálva. Nem igazán tudok mit reagálni, csak elmosolyodom. Kínos a helyzet, de remélem nincs rossz véleménnyel rólam a pc-k miatt.
Brianék emeletes házban laknak. Szép és világos, barátságos kis családi otthon. Biztos vagyok benne, hogy nem költöztek el Bri anyukája halála után.
~*~
Felmegyünk a szobájába. Kicsit nagyobb, mint ahogy elképzeltem. A videókban csak elhanyagolhatóan kis része látható. A falak világoskék színűek, az egész szoba, poszterekkel van kitapétázva. A videókból már sejtettem, hogy milyen zenei ízlése van és a beszélgetésekből már elég sok dolog kiderült.
Az ágya a szoba közepén áll, egy ablak alatt, pont mint nálam. Leülünk.
- Nyugodtan helyezkedj el kényelmesen, mintha otthon lennél.
- Okés. – Élek a lehetőséggel és felülök törökülésbe. Nincs rajtam cipő, így nem tudom összekoszolni az ágytakaróját.
Kínos csend telepedik közénk, én pedig nem bírom, ki, hogy ne kérdezzem meg.
- Bocsi, hogy rákérdezek, de miért lepődtél meg annyira, amikor megláttál? Nagyon másra számítottál?
- Hát.. – Kezdi kicsit zavartan, lábát fixírozva. - Azt hittem, hogy lány vagy. – Nagyra nyílnak szemeim, de nem bírok megszólalni, olyan gyorsan folytatja. - A neved miatt, mert a suliban is van egy lány akit Baileynak hívnak. Ezért... – Hadar, én pedig csak nehezen bírom ki, hogy ne nevessek. Rendkívül komikus helyzet. - Oké, ez hülyeség. - Elnevettük magunkat. Jó fej srác… Csak ne csalódjon bennem.
- Nos, most már, hogy tudod, fiúból vagyok… Mit csináljunk a temérdek közös szabadidőnkben? – Kérdezem még mindig derűsen.
|
| Réka10 | 2013. 03. 17. 14:37:10 | #25382 |
Karakter: Brian Kinney
Megjegyzés: Csillagomnak
Május
" Hogy micsoda? Kórházban? Mi történt? Ugye jól vagy?"
Kuncogva írom a választ. Valami hasonlóra számítottam.
"Persze, nyugi. Csak tüdőgyulladásom volt. Most már teljesen jól vagyok. De ezt inkább hagyjuk... Inkább írd már le végre, hogy mit gondolsz a videóról!"
Muszáj tudnom, hogy mit gondol róla. Ha megfigyeli a szöveget, rájön, hogy nem csak egy pusztán jó zenét játszok el. Csak annyit válaszol, hogy tetszik neki. Úgy látszik nem esett le neki a tantusz. Kìnosan nevetek fel.
Június.
Nem sokára vége a sulinak. Egyre izgatottabb vagyok, hogy két hónapig magam mögött hagyhatom az egészet, és mással foglalkozzak.
Oké, az tény, hogy melegszik az idő és valamikor nagyon rossz, de ez a nyár. Otthon lehuppanok a gép elé és megnyitom az e-mail címemet. Ez mostmár ösztönös reflex volt minden nap. Még nem jött semmi, így lemegyek kicsit apámhoz. Éppen az ebéddel lett kész, így vállaltam a terítést. Túl sok mindent hagyok rá.
- Hmm... ez egész jó! - Mosolygok rá és bekapom a következő falatot. Az évek során a főző tudománya igen jó irányba haladt.
- Köszi, fiam. - mondja teli szájjal, mire elnevetem magam.
Mikor együtt vagyunk, mind a ketten felszabadulunk.
Miután elpakolunk, felszaladok és azonnal frissítek az oldalon. Több üzenet is érkezett, de én csak egyet keresek. Mámorítóan hat rám, mikor meglátom, hogy írt. Olyan mintha a drogom lenne, és teljesen függésbe vont volna. Ráadásul magába bolondított, így interneten keresztül. Olvasni kezdem, amit írt.
"Képzeld, rávettem a szüleimet, hogy elengedjenek Denverbe. Hamaroson látni fogjuk egymást. Alig várom, hogy találkozzunk!"
Ez....komoly? Bailey idejön, hozzám. Kirúgom magam alól a széket és felkiáltok: Ezaz! Később esik le, hogy apa is itthon van. Leszaladok hozzá és vigyorogva közlöm vele.
- Egyik barátom meglátogat. Ugye nem baj?
- Nem, dehogy is. Mikor?- kérdezi meglepetten. Még sosem volt nálam senki sem.
- Nem tudom még.
Visszaszaladok és gyorsan gépelni kezdek.
" Nahát! Ez egyszerűen csodálatos! Alig várom én is. Látnod kellett volna mit csináltam mikor elolvastam az üzenetedet!"
Többször is átolvasom, és kijavítom a hibáimat. Sietősen elküldöm ès tűkön ülve várom a választ. Késő éjjelig beszélgetünk. Egyszerűen túl boldog vagyok, hogy elaludjak. A levelein láttam, hogy ő is így érez. Legalábbis remélem.
.-*-.
Egy hete vége van a sulinak és holnap jön Bailey. Nem tudok nyugton maradni, állandóan csinálok valamit. Most éppen apámnak gitározok. Sosem csináltam még ilyet, és apámnak is feltűnt. Csodálkozva néz, de közben azért élvezi a játékomat.
Miután befejezem felmegyek és az e-mailemet frissítem, úgy fél percenkét. Bailey válaszát várom, hogy mikor indul a gépe. Hamarosan meg is kapom.
Reggel hipergyorsasággal készülök el. Apámat hagyom, had aludjon, egyedül sétálok. Pontosabb lenne a futás megfogalmazás. Nem tudom miért sietek, a gép nem száll le előbb.
Állandóan a táblát figyelem, ahogy Bail gépe egyre feljebb kúszik. Az idegességem is egyre nagyobb lett. Tudtam mit kell keresnem. Fekete nadrág, zöld póló és sapka. Csak ezeket keresem, és meg is pillantom. A recepciónál áll, és beszélget. Lassan megyek oda, és megkocogtatom a vállát. Biztos voltam benne, hogy ő az.
- Szia Bailey. - köszönök. Lassan megfordul és nagy vigyor van az arcán.
Ledöbbenek. Valamiért végig azt hitten, hogy Bailey egy lány. De most, hogy látom, egyértelmű, hogy fiú. Vagyis... én végig egy fiúba voltan szerelmes..? Ez....hihetelen. Valahogy uralkodnom kell az arcvonásaimon. Nem szabad megijeszteni, a barátom.
- Szia Brian.
|
| Regi | 2013. 03. 17. 14:34:40 | #25381 |
Karakter: Bailey Hayes
Megjegyzés: Cicámnak
Április
A kis tüdőkárosító akcióm után visszaülök a gép elé. Hajnali három. Brian kb. egy órája válaszolt üzenetem. Megnyitom, de csa egy linket találok. Megnyitom. Egy új videóját küldte el. Egy Nickelback szám. Szeretem ezt a bandát. Annak ellenére, hogy ők játszá a legérzelmesebb rock zenét, megtudtak őrizni egyfajta keménységet, ami teljesen képes magávalragadni az embert. Engem is beszippantott a zenéjük pár évvel ezelőtt, így örülö is mikor Bri bele kezt a Gotta be somebody-ba. Ez ez első szám, amit hallottam tőlük. (És tényleg. By: szerki) Lájkolom és kommentelek is a videó alá. Nagyon jól megcsinàlta Brian, látszik mekkora átérzéssel játsza. Csak akkor tűnik fel a címe, mikor beleolvasok a többi véleménybe. "Sajnálom B." Minden kommentelő azt találgatja ki is lehet ez a rejtéjes "B". Néhányan már titkos Rómeó és Júlia kapcsolatot magyaráznak bele abba a nyamvat kis címbe. Felkuncogok. Had egye őket a fene... Nem kell tudniuk, hogy barátok vagyunk.
Aznap már nem írok Brinak. Túlságosan fáradtnak érzem magam mindennemű létezési szükségletem elvégzéséhez. És a csalódottság is eléggé rányomja bélyegét a hangulatomra. Ígyhát csak behuppanok az ágyamba és alszok.
Május
Brian nem ír. Nem válaszol a leveleimre. Félek, hogy valami történt vele. De az is lehet, hogy csak megunt. Nem bírom tovább kétejek között! Lassan, de annál biztosabban beleőrülök, hogy nem reagál. Félek, hogy elvesztem... Ő az első ember, akir a barátomnak érezhetek. Aki komolyan foglalkozik velem. Rossz beismerni, de magányos vagyok nélküle... Ami... Gáz... Hisz még életünkben egyszer sem találkoztunk, csak az interneten keresztül kommunikálunk egymással. Teljesen olyan, mintha egyfajta virtuális világban élnénk, ami részben függővé tett minket. Legalábbis emgem biztos. Függök tőle. Olyan ő számomra, mint az oxigén. De ő úgy néz ki nem... Ha baj történt volna vele, azt biztos tudnám. Muszáj lenne valahonnét tudnom. De ő csak eltűjt. Olyan, mindha egy tudathasadásos énemmel leveleztem volna öt hónapon keresztül...
Nem akarok beletörődni,hogy esetleg megunt... De muszáj így inkább csak összeszorítom fogaom és tűrök
~*~
A konyhában apa és anya rólam beszélget. Nem említik nevem, de todom. Akkor szoktak ennyire súgdolózni. Anya megpróbálja meggyőzni apám, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Éjt-nappallá téve csak a laptopomba merülve gubbasztok az ágyamin.
- Szerintem el kéne vinni egy gyermekpszihológoshiz. - Mondja végül. Arcom egy pillanatra döbbenté vàlik. De azon amit apám reagál már hőbölögni sem kezdek.
- Csak kamasz. Nincsen semmi baja. Jól neveltük. - Az uzolsó mondatnál felhorkanok. Abban a pillanatban, ahogy kiszalad a számon, meg is bánom. Idegesen kapom kezeim ajkaim elé és szorosan betapasztom őket. Szerencsémre nem vettek észre.
- Bert.. Akkor sincs ez így jól... - Aggodalmoskodik tovább anyám, de viszonylag hamar ráébred, hogy feleslegesen. Apám már teljesen belemerült az előtte heverő mappákba.
Megcsóválom fejem és visszamászom szobámba. Legszívesebben úy bevágnám magam mögött az ajtót, hogy kiszakadjon a keretből, de nem teszem. Mérges vagyok. De nem apám miatt... Ha mem inkább magamra haragszom, amiért ennyire eltompultam érzelmileg. Amiért már az sem foglalkoztat különösebben, foglalkoznak-e velem, vagy sem. Brian volt az egyedüli ember, aki megértette, hogy mit miért teszek. Erre elüldöztem magamtól... Csak tudnám, hogy mit tehetettem, ami miatt most ezt érdemlem...
~*~
Ma másfél hete, hogy nem beszéltem Bri-jal. Teljesen reményvesztetten nyitom meg az e-mail fiókom. Felcsillan a szemem és kissé elmosolyodok, mikor meglátom, hogy mégis írt. Félve nyitom meg és kezdem olvasni.
"Kórházban votam, sajnálom. Hogy tetszett a videó?"
Én már az első szónál teljesen elvesztem a fonalat és kisebbfajta infarktus közeli állapotban kezdek gépelni.
"Hogy micsoda? Kórházban? Mi történt? Ugye jól vagy?"
Elküldöm, és picit megkönnyebülök, mikor fél percen belül már meg is érkezik a válasz.
"Persze, nyugi. Csak tüdőgyulladásom volt. Most már teljesen jól vagyok. De ezt inkább hagyjuk... Inkább írd már le végre, hogy mit gondolsz a videóról!"
Furcsálom akaratosságát, ígyhát megírom neki, hogy tetszett. Erre már kevésbé lelkesen válaszol, aminek nem értem okát, de nem faggatom tovább. Örülök annak, hogy egyáltalán írt.
Június
Pár nap van a tanév végéig. Kivételesen teljes izgalommal várom a nyári szünetet. Utálom a hőséget és a fülledt levegőt, de végre, életemben először úgy tűnik érdemes lesz kibírni.
Hogy miért vagyok ennyire jókedvű? Egyszerű a magyarázat; sikerült rávennem a szüleimet, hogy engedjenek el kicsit Denverbe az egyik barátimhoz nyáron. Csak a barátom nem tud még a tervemről... Alig várom, hogy megírjam a híreket Briannak.
|
| Réka10 | 2013. 03. 17. 13:05:07 | #25380 |
Karakter: Brian Kinney
Megjegyzés: Csillagomnak
Március.
Nem sokkal később kapok választ.
"Ez remek! Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Már nagyon izgatott vagyok! De nem tudom hogyan fogjuk megtalálni egymást... Végül is én tudodm te hogyan nézel ki... Majd megkereslek."
Én is izgatott vagyok. De miről beszélgessünk, ha találkozunk..? Már, ha egyáltalán sikerül.
Lemegyek, és látom, hogy apa vágja a tortát. Mosolyogva nézem.
- Nem bírtam várni...Bocsi. - Mondja bűnbánóan, de én csak megrázom a fejem. Tányérokat szedek elő és leülünk enni a süteményből.
- Apa..- kezdem. - Jelentkeztem egy kirándulásra.
- Oké. Hova mentek? - kérdezi kedvesen. Jó ötlet volt most a torta.
- Salt Lake City.
- Váú. Nagyon szép tó van ott. Jó szórakozást!- Elvesz még egy szeletet és bevonul a nappaliba.
Kis idő után felmegyek és neki állok megcsinálni az írásbelit. Közben a monitoromat nézem, hogy jött-e fontos e-mail. Sajnos aznap este nem érkezett.
Április.
Nagyon izgatott vagyok a kirándulás miatt. Meglátszik rajtam, de nem zavar. Repülővel fogunk utazni. Már többször is megbeszéltük, hogy hogyan lesz, mégis attól félek, hogy nem fog összejönni.
Egész este nem alszok, forgolódok, nyüglődök. Rossz érzésem van.
Az ablak mellett ülök, és gyakorlatilag leszarom a mellettem lévőt, eltakarom az ablakot. Minden perccel közelebb vagyok Bailey-hez. Nem tudom milyen lesz, amikor meglátom. Azt sem tudom, mit várjak. Sosem küldött magáról képet, csak annyit tudok, hogy fekete haja van.
Szinte elsőnek szálok le a gépről és megyek előre. Töröm az utat, minden embert megnézve, hátha felismerném valahogy. Itt kell lennie. Beérnek a többiek, közre fognak, és nem tudok körbenézni. Vissz a sodrás, képtelen vagyok ellenállni vele. A sodrás velem együtt az esélyemet is elviszi.
A nap többi részén csak mentem a többiek után. Szép volt a sós-tó, de nem kötött le. Más társaságban talán élveztem volna.
Hazafelé már nem bámészkodok ki az ablakon. Csak bámulok előre, és azt kérdezem magamtól, hogy miért? Csak egy kis boldogságot szerettem volna. El akarok szívni egy cigit... Nem is egyet. Alig várom, hogy hazaérjek.
.-*-.
Otthon előadom a lelkesedést, hogy milyen jó volt, majd felvonulok a szobámba. Előveszem Jessicát és elkezdem játszani Nickelbacktől a Gotta be somebody számot. Sokáig tart mire megtalálok minden hangott. Sikerül felvennem és összevágni Feltöltöm és közben megnyitom az e-mail fiókomat. Bailey írt.
"Nem láttalak sehol, pedig igazán kerestelek... Úgy néz ki a sors sem akarja, hogy mi valaha is találkozzunk."
Válaszként csak belinkelem az új videómat aminek a címe: Sajnálom B.
Megnézem az órát és meglepődve látom, hogy hajnali 2 van. Csendben lopózok ki a cigis dobozommal. Anyám valószínűleg forog a sírjában, ha ezt látja. Mindig is utálta a dohányos embereket. Már hat éves koromban megígértette velem, hogy nem gyújtok rá. Megszegtem az ígéretemet... Nekem kellett volna meghalnom. Sokkal egyszerűbb lenne minden.
Május.
Már az első héten éreztem, hogy valami nem jó, de csak akkor jöttem rá mikor késő volt.
Tüdőgyulladást kaptam, mert pólóban szöktem ki. Persze apám nem tudja. Most itt fekszek a kórházban és borzalmas elvonásaim vannak. Nem gitározhatok, nem tudok Bailey beszélni, ráadásul cigizni sem mehetek ki. Szegény Bail, biztos aggódik értem. Nem tudja, hogy mi bajom van, és a válaszvideóm után nem is írt. Ès a legnagyobb baj, hogy beleszerettem, mégsem mondhatom meg neki, mert ebben a tetves kórházban fekszek.
.-*-.
Másfél hét után hazaengedtek. Egyből a géphez rohanok, hogy megnézzem mennyi e-mailt kaptam. Csak 3 levelet küldött. Csak ennyit írtam neki: "Kórházban voltam, sajnálom. Hogy tetszett a videó?"
Nem sokra rá válaszolt is.
|
| Regusz | 2013. 01. 12. 16:18:16 | #24802 |
Karakter: Bailey Hayes
Megjegyzés: ~Rékának
Március
Egyre rosszabbul viselem a nagy felmelegedését. Úgy néz ki érzékeny vagyok a frontra. Talán annyi előnye van az egész tavasz mizériának, hogy nem fagyok szét, mikor esténként kilógok szívni. Ami t meg kell hagyni, sokkal kényesebbé teszi a mindennapjaimat.
Péntek este van. Szokás szerint a gépemmel szórakozok. Nem is tudom mi lenne velem internet nélkül... Vagy inkább Bian nélkül. Egyre jobban merek felé nyitni és tényleg megbízom benne, ami kifejezetten jótékony hatással van rám és a kapcsolatomra vele és a többi emberi lénnyel. Megnyitom az e-mail fiókjaim. Már meg sem lepődöm, hogy írt. Bár amint elkezdem olvasni, leesik az állam. Azt írja ide jön Salt Lake City-be, mához két hét múlva. Felugrok az ágyamról és egyfajta örömtáncszerűségbe kezdek. A kezeimmel kalimpálok a levegőben és össze-vissza forgok. Majd mikor kicsit megnyugszom, elkezdem számolgatni a napokat. Két hét múlva... Az azt jelenti, hogy április 9-én érkezik. Repülővel jönnek, iskolai kirándulás formájában.
"Ez remek! - Kezdem írni neki. - Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Már nagyon izgatott vagyok! De nem tudom, hogyan fogjuk megtalálni egymást... Végül is én tudom te hogyan nézel ki... Majd megkereslek."
Aznap már nem kapok választ, min meglepődöm kicsit. Na de nem baj. Neki is vannak kötelezettségei.
Április
Holnap végre találkozok Briannel. Eddig izgatottan tervezgettük a nagy napot, így most teljes képtelenségnek tűnik az egész. Fogalmam sincs, hogyan fogom kibírni a holnap délelőttöt. Az fix, hogy nem tudok majd figyelni az órákon. Elképesztő, hogy találtam végre egy barátot. Egy embert, egy korombeli srácot.
Nem jön álom a szememre, egyszerűen nem tudok aludni. Folyton Bry-on jár az eszem és azon, hogy mit is mondjak neki. Mi legyen az első, amit személyesen mondhatok neki.
Körülöttem már mindenki húzza a lóbőrt. Idegesít a horkolás, amit Kevin ad ki magából a mellettem található ágyról, de nem tudok vele mit csinálni. Ha párnát fogok az arcára még a végén megfullad és kezeimhez tapadna a vére. Nem mintha annyira sajnálnám... Ő is azok egyike, aki csak szükségből lóg velem. Amúgy is... Még haragszom rá a férfiasságomra tett megjegyzése miatt... Nekem még hidegben is nagyobb.
~*~
Nem sokára három óra. A repülőtér tele van emberekkel, szinte fullasztó a tömeg. Végre megjelenik a transzporensen a Denver - SLC járat kiírása. Éppen most száll le a gép. Izgatottan figyelem a lassan beszivárgó embereket. Látok egy diákcsoportot. De Brian sehol sincs. Kezdek ideges lenni és próbálok befurakodnom a tömeg közepébe, de szinte lehetetlen. Amire bejutok az emberek közé, addigra eltűnik csoport. Kisietek az épületból de ott sem látom Briant sehol.
Még szememmel kutatom egy kicsit, de teljesen felesleges. Csalódottan megyek haza. Teljesen lelombozódtam és legszívesebben a pokolba küldenék mindenkit... Kivéve Bryt...
Egy adag önsajnáltatás után felnyomom a gépet írok egy üzenetet. Tudom, hogy valószínűleg csak másnap kapok válasz, mikor hazaér, de azért megpróbálom minden fájdalmamat belesűríteni pár sorba.
"Nem láttalak sehol, pedig igazán kerestelek... Úgy néz ki a sors sem akarja, hogy mi valaha is találkozzunk."
Elküldöm és kiülök a nyitott ablakba. Már csak két szál cigarettám van. Nem tudom, hogyan húzom ki hétfőig.
Meggyújtom az egyik szálat és mélyen a tüdőmbe szívom a nikotint.
Brian...
|
| Réka10 | 2013. 01. 12. 16:13:26 | #24801 |
Karakter: Brian Kinney
Megjegyzés: Reginának.
Február.
A suli valami kínszenvedés. Nap, mint nap kényszerítenek, hogy bent legyek 8 órát és, hogy ne ellenkezzek ez ellen. Egyszerűen lehetetlen.
Otthon is gyakran vagyok egyedül. Egyetlen kiutam van az egészből, hogy ne váljon monotonná, az Bailey és a gitár.
.-*-.
Csendben ballagok át a másik órámra, várva, hogy vége legyen a napnak, és el tudjak szívni egy cigit. Rég gyújtottam rá, és hiányzott. Éppen fordulnék be a terembe, de a folyosó végén meg pillantok egy lányt. Nem ismerős, talán új. Megrántom a vállam és befordulok az osztályba. Pont akkor nézett oda. Csendben leülök a helyemre. Várom, hogy becsöngessenek és elkezdődjön a matek.
Szörnyen unalmas egy órán túl végre megindulhattam haza. Ahogy kilépek a kapun, rágyújtok és boldogan fújom ki a füstöt. Hiányzott. Megteszek öt lépést, és valaki megfogja a vállam. Ránézek és az új lány. Fél fejjel alacsonyabb nálam.
- Bocsi, van gyújtód?- kérdezi, holott tudja, hogy van. Szótlanul adom oda neki és indulnék el, de megállít. - Amúgy Bailey vagyok. - Megtorpanok. Bailey.
- Én Brian. - Mondom közömbösen.
- Tudom. Te vagy fent a neten. - mosolyog. Visszaadja az öngyújtót. - Nos... Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek. Mennem kell.
Int egyet és hátat fordít. Hosszasan nézek utána. Bailey.
Hazaúton még egy szálat elszívtam. Elégedetten dobom le a táskámat a nappaliban. Újabb napnak van vége.
Összedobok egy szendvicset és elégedetten megyek fel a szobámba. Előveszem kedvenc gitáromat, egy Epiphone-t - név szerint Jessicát-, és pengetni kezdek. Nem érzékelem az időt, csak annyit, hogy elültem a seggem, és wc-re kell mennem. Mielőtt elmegyek, benyomom a gépet. Mire visszaérek be is indult. Egyből megnyitom az e-mail címemet. Két perce sincs Bailey levelének érkezése. Elolvasom és már pötyögöm is a választ: "Ennyire hideg lenne nálatok? Nálunk sincs kánikula...- Kinézek az ablakok, de folytatom is. - De hó sincs. Már régen esett utoljára. Valamikor karácsony körül. Ohh, erről jut eszembe. Mondj egy jó számot, amit szeretsz! Nem tudom mi legyen a következő amit megtanuljak...."
Egy My Chemical Romance számot ajánl, amit rögtön el is kezdek tanulni. Elég könnyű, így még az este felkerül az internetre, Bailey-nek címezve.
.-*-.
Március.
Egyre többet gondolok Bailey-re. Hihetetlen, de megszerettem a neten keresztül... Az ilyet hülyeségnek találtam....mostanáig.
Lassan battyogok az iskolába, nincs kedvem menni, de muszáj. Az új lány teljesen bekattant. Állandóan bámul és leveleket küldözget nekem. Azt hiszi, hogy tetszik nekem, mert az egyik videóban megemlítettem a nevét. Borzalmas.
Unottan ülök le a leghátsó padba. Az első óra az osztályfőnökkel lesz. A becsengetés előtt 5 perccel jön be. Figyelmet kér majd elkezdi a mondókáját.
- Két hét múlva egy kirándulást tervezünk Salt Lake Citybe.
A város neve hallatán felkapom a fejem.
- Aki jönni szeretne- folytatja-, az tegye fel a kezét és felírom.
Hatan tesszük fel. Megszámol minket.
- Ez az öt embernek holnap hozom a programot. - Szinte biztos vagyok benne, hogy engem nem vett észre. Kijavítom, hangosan.
- Úgy érti hat embernek.. - Mindenki felém fordul.
Nem szoktam megszólalni feleslegesen, ezt már mindenki megszokta.
- Igen -feleli meglepetten-, hat embernek.
Bólintok egyet. Nem volt kérdés, hogy megyek-e. Itt a lehetőség, hogy találkozzak Bailey-vel. Szünetben elsétálok a lelátókhoz, és rágyújtok. Egyedül vagyok itt, hűvös van, most senki nem jön ki. Azt hiszem ki is csapnának, ha megtudnák mit csinálok itt. Legtetején ülök le. Egy kicsit megijedek, amikor valaki leül mellén. A nem-is-annyira-titkos rajongóm az.
- Mit akarsz?- Kérdezem rá se nézve.
- Csak elszívni egy cigit. - Feleli.
Végig csendben van. Amikor elmegyek, akkor sem mond semmit.
.-*-.
Otthon apa már várt. El kell mennünk vásárolni, és egyedül nem tud. Szófogadóan vele tartok és segítek neki. Egész hamar végzünk. Elhatározom, hogy sütök valamit. Felveszem a kötényemet és hozzálátok. Egy csoki tortát akartam összehozni, hogy apa egy kicsit megenyhüljön... Az utóbbi időben magára hagytam, és nem tesz neki jót.
Feldíszítem és berakom a hűtőbe.
- Kicsit várni kell vele, de két óra és lehet kóstolni. - mondom apának, miközben elpakolok.
- Két órát?- nyögi. - Nem sok az neki?
Tudom, hogy imádja a tortáimat. Nevetnem kell az arcán.
- Egy óra is elég. - Elmosolyodik, én pedig elindulok felfelé, és közben megveregettem a vállát. - Türelem apukám, türelem.
Fent beülök a gép elé, és izgatottan írom Bailey-nek, hogy SLC-be megyek.
|
| Regusz | 2012. 12. 28. 16:50:50 | #24680 |
Karakter: Bailey Hayes
Megjegyzés: ~Rékának
Január
A késői – vagy inkább korai – fekvés ellenére, nagyon korán kelek, még homály dereng a szobámban. Nincs kedvem kikászálódni a meleg takaró alól, így inkább abba burkolódzva kukucskálok ki az ablak felé. Este elfelejtettem behúzni az a függönyt, így most láthatom, ahogy hatalmas pelyhekben hull a hó. Az éjjeliszekrényemen ücsörgő vekkeremre pillantok. Fél hét. Anyáék még biztos alszanak. Itt a lehetőség, gyerünk! Villámsebességgel pattanok ki fekhelyemből és gyorsan kapkodok össze pár meleg ruhát. A hátsó, udvarra nyíló ajtó felé haladva kapkodom magamra őket.
Mielőtt kilépnék, belebújok a második kötött pulcsiba is, majd óvatos mozdulattal lenyomom a kilincset. Hála az égieknek, nem ad ki semmiféle nyöszörgő hangot, mikor kisurranok rajta.
Még túl korán van ahhoz, hogy lebukjak. Most a szomszédok sem láthatnak. Sem apám. Sem anyám, bár ő valószínűleg azért parancsolna rám, mert fél, hogy megfázom.
Ahogy cipőmmel finoman belelépek a ropogós, porhanyós hóba érzem, hogy arcom felderül. Meg sem tudom mondani mikor élvezhettem utoljára ezt a csodát. Letérdelek és elkezdem mezítelen kezeimmel túrni. Hóember, hó angyal, hógolyózás… Istenem, mennyire imádom a telet! Úgy játszom, mint egy kisgyerek. Teljesen elvarázsol a természet eme csodája. De nem tarthat túl sokáig mókám, jobb, ha visszamegyek a házba, az ördög nem alszik – és apám sem mormota típus.
Leveszem az átnyirkosodott cuccaim és rögtön berakom őket a mosógépbe, majd úgy, ahogy vagyok, visszamászok a szobámba, felveszem a gépem az asztalomról és magammal viszem az ágyba. Nyakig beburkolózva kapcsolom fel, hezitálok kicsit, de megnyitom az e-mail fiókom. Nem remélek semmit, de valahol az agyam egy hátsó zegzugában azt remélem, visszaírt.
Rendesen meg is lepődöm, amikor meglátom az ismerős e-mail címet.
Izgatottan kezdem falni a sorokat.
"Szia Bailey!
Elég pörgős város, néha túlságosan is. Örömmel olvasom, hogy megmentettem az életedet, de, hogy őszinte legyek kíváncsi vagyok, mitől is kellett? Remélem, hamarosan megtudom.
Üdv.: Bry "
Kedves, és barátságosnak tűnik, így nem sokat tűnődöm azon, hogy mit csináljak. Elkezdek gépelni és már teljes izgalommal várom, hogy arra mit fog reagálni.
"Szia!
Huhh... Ezt így nehéz elmagyarázni... Egy ismerős - apám munkatársának a lánya -, arra kért mutassam meg milyen zenét szeretek, és valószínűleg kicsit lesokkolódott volna, ha nem a te feldolgozott verzióidat mutatom.
Ez lehet, furán hangzik, de számomra életmentő volt. Meg kell őriznem a család jó hírnevét és hoznom kell a "mintagyerek" formám... Ha pedig kiderülne, mit is hallgatok és visszajutna apám fülébe, nekem végem. Egyszóval; köszi:)
Üdv.: Bailey"
Amint elküldöm az üzenetet, szinte percenként frissítem az oldalt. Tűkön ülök, de csak nem akar válasz érkezni. Lassan belátom, hogy felesleges ennyire várni, lehet, hogy ma nem is fog válaszolni, így inkább kissé durcásan, de felöltözöm és az ablakon kihajolva elszívok egy szál cigit. Nem kíván, se semmi, csak egyszerűen jól esik. Ha kiderülne, engem megölnének. Vagy rosszabb.
A csikk eltüntetése után megcélzom a konyhát és bedobok pár falatot. A szüleim szobája felől mocorgást észlelek, így inkább visszavonulót fújok. Anya mamár pácienseket fog fogadni, így valószínűleg az egész napot a rendelőjében fogja tölteni, a város másik felében. És apám sem lesz itthon. Valószínűleg a egyedül leszek egész nap, ami… jó. Bár nem sokban különbözik attól, ha harmadmagam vagyok.
Szinte rutinosan veszem magamhoz ismét a laptopot – igen, már lassan függő vagyok. Nem is kapcsoltam ki az e-mail fiókom, így látom, hogy érkezett egy új üzenetem. Mosolyogva nyitottam meg.
"Szia!
Azt vártam, hogy egy busz elől rángattalak ki a videómmal, de ez is megteszi. Sajnálom, hogy ilyen helyzetben vagy. Én első sorban anyám miatt gitározok, elmesélhetem a történetet, feltéve ha kíváncsi vagy rá. Írj a privát címemre.
Bry."
Bry…
Február
Felvettem a kapcsolatot Briannel. Elmesélte mi történt vele, hogy anyukája meghalt, ő pedig megsérült. Nem tudom, hogy mit érezhetett… érezhet. De sejtem. Jó társaság, bármiről tudok vele beszélgetni. Eleinte csak a gitározásról dumáltunk, aztán lassan felkerültek más témák is a zene mellett. A suli és a barátok. Ő köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy nincsenek barátai, mert szükségtelennek érzi őket. Ez olyan fura. Hisz nekem sincsenek igazi barátaim, inkább csak haverok azok, akik körülvesznek. De benne megbízom, vagy talán nem is a bizalom a legmegfelelőbb szó erre. Valószínűleg az is közrejátszik, hogy nem tud ártani nekem, nem tud kihasználni. Messze van… Bár őszintén szólva, szívesen találkoznék vele. Persze jó, hogy napi szinten beszélgetünk, de lassan ott tartok, hogy nem elég. Eddigi életemben nem találkoztam még egy emberrel, aki ennyire megértett volna…
~*~
Késő este van, a szoba tásaim már rég alszanak. Nekem még nem jön álom a szememre, így elhatározom, hogy kilógok kicsit és mondjuk elszívok egy-két, esetleg három szál cigarettát. Belebújok a kabátomba és begombolom, majd még egy sapkát is rárángatok kócos fejemre. Az ablakhoz sétálok, amin kimászva lejutok a tűzlépcsőn. A kollégium épületének tövében guggolva károsítom a tüdőm és közben azon szurkolok, hogy ne bukjak le. Az elég nagy szívás lenne.
Mikor végzek, visszamászok. Ahogy kinyílik az ablak, és befúj rajta a jeges szél, egy alvó társam kissé megborzong, bennem pedig megdermed a vér, de mikor észlelem, hogy nem fog felébredni, megnyugszom és sietősen – az ablak visszazárása után – lefekszek. Ezt el kell majd mesélnem Brynak.
Másnap reggel fáradtan ébredek – de nem is csodálkozom rajta különösebben. A többiek már nagyban készülődtek az első órára, ami testnevelés. Jobban mondva úszás… Nem értem, hogy miért kell még a legnagyobb hidegben is vizes-sportot űzni? Minden évben tüdőgyulladást kapok miatta.
Az uszodába érve vontatottan kezdem átvenni úszónadrágom. Ma kimondottan vacogok. Szörnyű belegondolni, hogy ennél is csak rosszabb lesz a vízben. Kiszedem számból a piercingeket is, mivel ezért a tesitanár harap – na, nem a szó legszorosabb értelmében.
Amint lassan beleereszkedek a vízbe, érzem, hogy feláll a hátamon a nem létező szőr. Az egyik osztálytársam, Kevin, észreveszi a bénázásom, és nevetve kérdezi:
- Mi van Bailey, ilyen hideg a víz? – Mutató és hüvelyk ujjával felém mutat egy kb. 2,5 centis távot én pedig szúrós tekintettel végigmérem, majd úgy lefröcskölöm, hogy még a mögötte másfél méterrel álló, úszó vagy fogalmam-sincs-hogy-mit-csinálló lány is kap belőle.
- Na? És te mennyire fázol? – Kérdezek vissza fölényesen, róka mosollyal.
Nem válaszol, fogait vacogtatva, kezeit mellkasán összefonva didereg. Egy cseppet sem sajnálom. Megérdemli.
~*~
Óra után alig várom, hogy kimászhassak a medencéből. Rögtön a törölközőmhöz sietek, mert a lányok elég feltűnően kezdenek bámulni. Nem értem őket. Nem nézek én ki olyan jól. Sőt... Nem vagyok kigyúrt sportoló, és még sápadtnak is sápadt vagyok. Talán a babapofi teszi? Vagy a kék szemek? Én ezt inkább gyerekesnek tartom, mint vonzónak...
Én vagyok az első, aki átöltözik és a beépített hajszárítót megkörnyékezve rendbe teszem kócos fejem. Nincs időm teljesen megszárítani a hajam, mivel a többieknek is kell a gép, így nyirkos, néhol egyenesen vizes hajjal kell visszaindulnom az iskolába. Az utcára érve majdnem szétfagyok. A hideg, szinte jeges szél szinte vágta arcom, fejem pedig fázott. Öt perc után kapart a torkom is. Van egy olyan érzésem, hogy most van itt az ideje az éves tüdőgyuszinak.
~*~
Rosszul vagyok. Szédülök és ég a torkom. Valószínűleg lázas is vagyok. Az egyik nevelőtanár már felhívta a szüleimet, hogy jöjjenek értem. Remélem hamarosan ideérnek, mert most még a koleszos ágy sem kényelmes. Tudom, hogy túlságosan nyűgös vagyok, de na... Néha nekem is szabad egy kicsit. Amikor látnak, úgyis tartom magam.
Anyu jött értem. Meg sem lepődtem... Szerintem apám azt sem tudja, hogy beteg vagyok. Nem értem hogy tud ilyen közömbös lenni? Hogyan? Ha nekem valaha lenne gyerekem én nem tudná vele így viselkedni...
Otthon fájdalmak közepette zuhanok ágyba, nincs erőm átöltözni, így maradok a kényelmetlen egyenruhámban. Magamra húzom a takarót és megpróbálok aludni, de természetesen nem sikerül, ezért a szokásos megoldásnál maradok. Jobban mondva csak maradnék, mivel a laptop táskámat valahol a nappali környékén lepakoltam. Először nem akarok kivánszorogni érte, de eszembe jut Bry. Mi van, ha írt? Végül is délután van. Ha nem válaszolok, még a végén félreérti a dolgot.
Ezen gondolatmenetből kiindulva veszem a fáradtságot és kivánszorgok érte. Ráadásul át is öltözök.
Mikor végre ismét ágyban vagyok nekilátok a netezéshez. Egyből lecsekkolom az e-mailjeim, de nem kaptam új üzenetet. Ez kissé elszomorít, de úgy döntök, akkor majd írok is neki.
"Időjárás-jelentés, SLC: Sok hó és elképesztő hideg. Állítólag az elmúlt 25 évben nemhogy Salt Lake City, de még egész Utah állam sem látott ennyi havat és tapasztalt ilyen dermesztő időt.
Az első órám úszás volt - igen, ilyen zord éghajlati viszonyok mellett. Amire visszaértem a suliba belefagyott a hajamba a víz..."
Hezitálok kicsit, végül úgy döntök, nem írok a betegségemről, inkább így folytatom: "Szeretem a telet. Kár, hogy az ilyen apró-cseprő problémák részben tönkreteszik a szép pillanatokat; a vakítóan fehér havat, a meseszerű, haldoklónak tűnő tájat. Na de nem zargatlak ilyenekkel... Remélem
minél előbb írsz, most úgyis van bőven időm válaszolni.
Bailey"
Meglepő módon, perceken belül ír, én pedig vidáman olvasom sorait.
"Ennyire hideg lenne nálatok? Nálunk sincs kánikula... De hó sincs. Már régen esett utoljára. Valamikor karácsony körül... Ohh, erről jut eszembe. Mondj egy jó számot, amit szeretsz! Nem tudom mi legyen a következő amit megtanuljak..."
Nem értem miért pont tőlem kérdi... Talán mert hasonló a zenei ízlésünk...
Egyszer már meglepett egy videóval. Valamikor Február elején. Nekem ajánlotta, ráadásul énekelt is. Ez az egyetlen felvétele, amiben énekel... Tudom, hogy hülyeség, de ezek a kis apróságok jól esnek. Eddig nem igazán foglalkoztak velem ennyit... Úgy néz ki van egy barátom.
Március
Tavaszodik. A hó olvad, tiszta sár és lutyok minden. A fák lassan lombot bontanak, a virágok hamarosan sarjadzani kezdenek a földből. Mindenki örül az egyre több napsütötte órának... Mindenki, csak én nem. Miért kell fordítva működnöm?
|
|
