 Karakter: Dominik Boleslav
Megjegyzés: (Vyvynek)
Lelkesen száguldok végig az egyetem folyosóján, éles kanyarral veszem be a fordulót, majd lazán átugorva a lépcsőket, könnyedén földet érek az aulában. Itt már lelassítok kicsit, mert elő kell kaparnom a táskám mélyéről a motorom kulcsát, az futás közben nem sikerült.
Mikor rábukkanok, ismételten szaporázni kezdem a lépteim, és széles vigyorral célzom meg a parkolót.
Nem hittem volna, hogy ilyen hirtelen fogom megtalálni Őt, de ha már megvan, jó lesz minél gyorsabban felkeresni. Az kéne még csak, hogy megint felszívódjon. Oké, egész szórakoztató volt a felkutatása, és az egyetemen is jól elvoltam közben, de most már szeretném szemtől-szemben látni.
Nem is húzom az időt, kapásból hazahajtok, ezúttal még annyira se törődve a sebességkorlátozással, mint máskor. Gáz lenne, ha pont most kapnának el, de ha máskor nem is, ezúttal kihasználnám a családi helyzetem. Nem és nem hagyom, hogy bármi megakadályozzon az utazásban.
Ezúttal a családi háznál szállok le a motorról, itt is van minden cucc, amit el akarok vinni. Már az ajtó felé sétálva tárcsázom haverom számát, aki pár pillanat múlva fel is veszi.
- Azt ne mond, hogy máris otthon vagy! – vág bele rögtön, felerősödő orosz akcentusától alig értem az angolját, de szerencsére összeszedi magát, és jobban odafigyel rá a továbbiakban.
- Nem fogok időt pazarolni, pontosan tudod, mióta keresem! – felelem, miközben beengedem magam a házba, kikerülöm a testőröket, és megcélzom a szobám.
- Jaja, fanatikusságod nem ismer határokat, előre sajnálom az ürgét – röhög fel, de türelmetlen ciccentésemet hallva, a lényegre tér. – Moszkva. Itt van most. Az apám alkalmazta. Jó felé keresgélted az elhullajtott információk alapján, de légy nekem nagyon hálás, ráismertem!
- Persze, persze, hálám üldözni fog! – hadarom, és egy táskát igyekszem teletömni, miközben mobilomat a vállam és fülem közé fogva tartom. – Majd kérhetsz tőlem valamit, ha ott leszek.
- Bármit? – Hangja alapján tudok rá következtetni, hogy szélesen vigyorog.
- Nem kapod meg a seggem!
- Smucig!
- Perverz!
- Tény, de nem jobb az se, aki évek óta keresgél egy szem pasit.
- A példaképem – vonom meg a vállam, mire a mobil landol a földön. Morogva veszem fel, de a válaszát már nem hallom, csak a röhögését. Talán jobb is, hogy nem tudom mit mondott.
- Holnap estére ott vagyok, remélem nem tévedtél, mert ha megint feleslegesen mászom ki hozzád, csomót kötök a farkadra! – figyelmeztetem, de ezen is csak jót szórakozik. Eskü kinyírom, ha megint csak kanos volt, és ezért ugráltat. Nem mintha valaha is megkapott volna, de nem az a fajta, aki könnyen feladja.
Ezúttal viszont nagyon magabiztos volt, meg van róla győződve, hogy az apja Milost alkalmazta. Ha ez így van, végre újra láthatom, és ezúttal betársulok hozzá, elérem, hogy ő is belemenjen. Ki ne akarna a helyemben a példaképével, azzal dolgozni együtt, aki megmentette az életét?!
***
Nagyot nyújtózkodva mászom le a magángépről, és rögtön szembetalálom magam Alexej-el. Fél éve nem láttam, de szerintem már megint nőtt, pedig eddig se volt pici. Irigylem az izomzatát, bár valószínűleg még mindig jobb vagyok nála, legalábbis technikák és fürgeség terén. A hajúnk pedig nem is lehetne ennél ellentétesebb színű, az ő tejföl szőkéje mellett, még jobban vöröslök.
- Gondolom a motor meg a raktérben! – vigyorodik el szélesen, majd lekezelünk, és már mehetünk is hozzájuk. Az apja az orosz maffia egyik nagy alakja, és Alexej sokkal jobban részt vesz a dolgaiban, mint én vettem valaha is a miénkben. Ezért is tudhatja, kikkel üzletelnek.
- Nálatok van? – pillantok fel szőke barátomra, mire drámai sóhajjal adja elő a szerencsétlen, elhanyagolt barátot, míg nemes egyszerűséggel oldalba nem könyökölöm.
- Da, nálunk – nyögi vigyorogva, majd ecsetelni kezdi az elmúlt napok eseményeit, és hogy hogyan jött rá kivel van dolga.
Szórakozottan hallgatom, de szinte már tűkön ülök, és mikor megérkezünk méretes otthonuk elé, lelkesen pattanok ki a kocsiból. A motoromat majd holnap szállítják úgyis ide, jó volt most Alexejjel jönni.
- Mint egy öt éves karácsonykor – morogja barátom, ahogy csigatempóban kiszáll ő is. Türelmetlen toporgásomat látva, csak még inkább lelassít, de jobb, ha tisztában van vele, tovább lajhározik, és petárdát dugok a gatyájába. – Kár úgy rohannod, még apámmal tárgyal – vonja meg a vállát éles pillantásom láttán. Nem rontja el a kedvem, és egészen addig pörgök mellette a szobájában, míg nem közli egy embere vele, hogy Milos végzett.
Rávigyorgok barátomra, aki lemondóan legyint, majd szóban megadja az instrukciókat, hogy a ház melyik kijáratán szokott távozni.
A kijárati ajtónak támaszkodva, jól leplezett türelmetlenséggel várom, hogy néhai apám egykori embere feltűnjön a folyosón. Tudom, hogy gyűlölnöm kellene azért, amit a bátyámmal tett, de valljuk be, Evzenre ráfért egy alapos verés, hogy lejjebb adjon a kisherceg szerepből.
Arra nem igen tudnék válaszolni, miért vagyok ennyire oda érte. Nekem elég annyi magyarázat, hogy megmentette az életem, de mások szerint ez nem elég indok.
Pár perc múlva kizökkenek gondolataimból, mikor megpillantom befordulni a sarkon. Ő is rögtön kiszúr, de valószínűleg fogalma sincs róla így kapásból, kivel áll szemben, mert csak ingerülten húzza fel a szemöldökét, ahogy tudatosul benne, elállom a kijáratot.
- Őr akarnál lenni, vagy ajtódísz? – morran fel angolul. Tényleg nem tudja, kivel van dolga. – Na engedj ki!
- Áucs, ez komolyan sértette az önérzetem – sóhajtok fel drámaian, anyanyelvünket használva. – Ennyire régen láttuk volna egymást? – Végignézek magamon, majd rajta is, és vigyorogva ingatom meg a fejem. – Én felnőttem, te már taaaalán kezdesz öregedni. De ne aggódj, nem látszik meg! – nevetek fel, neki meg persze elsötétedik a tekintete.
- Vagy kinyögöd, ki vagy öcskös, vagy névtelen fejfát kapsz – sziszegi, egyik öklét a másik tenyerébe simítva.
Éberen pillantok fel rá, szórakozottan állva a pillantását. Nem vagyok hülye, hogy szándékosan provokáljam, tudom milyen alacsony a tűrésküszöbe. Egyszerűen ki akarom próbálni mire vagyok képes vele szemben, így mikor felém lép, izmaimat ellazítva készülök fel.
Könnyedén kerülöm ki az ütését, ami valószínűleg meglepi kissé, de gyorsan kapcsol. A következő pillanatban ahelyett, hogy ütne, elkapja a felsőmet, és a falnak nyom.
Összehúzott szemekkel fürkészi az arcomat, amiről még mindig hiányzik a félelem. Egyszer csak felismerés csillan a tekintetében, és rosszkedvű morranással enged el.
- Mi a francot keresel itt, Dominik? A bátyádat jöttél megbosszulni?
Felragyogó arccal igazítom meg gyűrött felsőmet. Ezek szerint mégis emlékszik rám! Igaz mondjuk, hogy mellette nőttem fel, de mindig csak távolról csodáltam. Sokkal jobban elismerem, mint a bátyámat.
- Társulni akarok veled! – jelentem ki a legnagyobb természetességgel, mire úgy pillant rám, mint aki most szavalta el a Bibliát csehül. Jobb lesz, ha felkészülök, mert ebből megint ütést lesz. Még jó, hogy igencsak büszke lehetek a fürgeségemre.
|
