Egy kisboltot üzemeltetni nem olyan nehéz. Nem egyszerû természetesen, de az ember a maga ura lehet, és nekem ez tetszik. Ezt akartam mindig, hogy ne legyen fõnököm, hogy azt és úgy tehessem, ahogy és amikor szerintem jó. Eleve a kereskedelem tetszik, és az itt élõknek láthatóak szimpatikus is vagyok. Meg is lepett, hogy ennyi vásárló ját ide, Takuya ezt nem mondta. Csak azt, hogy az itteni emberek kedvesek, eszembe se jusson gonoszdolgot tenni, és nekem nem is jut. Mindenkinek pont annyit adok vissza, amennyit kell, az áru friss, ami nem, azt jelzem, mielõtt elviszik.
Bár így a mai nap végére kezd körvonalazódni bennem egy kis külön polc. Van is a raktárban valami régi polcocska, oda ki lehetne pakolni kedvezményesen az árut, mint a nagyáruházakban. Hamarabb el is vinnék és aki onnan vesz az eleve tudja, hogy hamarabb fel kell használni.

Közben megint eszembe jut az idõs néni, aki Takuya távozása óta most volt itt elõször. Azt hitte, hogy segéd vagyok, de amikor elmondtam neki, hogy mostantól én leszek, rögtön faggatni kezdett, hogy honnan jöttem, kije vagyok és egyébként is mi történt, én pedig elmeséltem mindent, ami rá tartozik, se többet, se kevesebbet.
Mire végeztünk, vett egy rakat dolgot, adnom is kellett neki kölcsönbe egy bevásárlókosarat, mert a szatyorka füle leszakadt, és így biztosabbnak éreztem. Jelezte úgyis, hogy szeretné, ha eltennék neki friss péksütit reggel, így jönni fog, nem idegeskedem. Nem olyanok a japán emberek, hogy átvernék egymást, ezt megtanultam már gyerekként. Itt udvariasnak és becsületesnek nevelnek mindenkit.

Ahogy ezen elmélkedem, meghallom az ajtócsengõt, és elindulok kifelé, de a vevõ már a zöldségeknél válogat. Biztosan sokszor jár ide, mert õ is egyenesen oda megy, ami kell neki, viszont mikor a pulthoz lép, furcsa lesz.
Bár furcsaság ide vagy oda, nem kerüli el a figyelmem, hogy egy tõlem idõsebb, viszont még biztosan nem harminc éves férfi áll elõttem, aki kifejezetten helyes.
- Jó estét – köszön, de még mindig mögém próbál benézni, mintha keresne valamit. Valakit…
- Mit szeretne? – kérdezem, hátha segítek neki, mondjuk ideadja a lemérnivalót, és közben elmondja, hogy mit nem talál.
- Elnézést, megmondaná, Takuya-san merre van? – tér a lényegre, én meg magamban elmosolyodom. Sokkal kellemesebb rátekinteni, mint az öreg nénire, de a reakció hasonló.
- Az unokatestvérem rám hagyta a boltot, mostantól én dolgozom itt.
- Az unokatestvére vagy? – kérdezi hatalmas szemekkel. - Ne haragudj, hogy hívnak?
- Hirano Aiko – válaszolok neki türelmesen. Furcsa, de nagyon helyes férfi.
- Én Yanase Yuu vagyok, itt lakom egy pár utcányira. Mindig ide járok vásárolni, és eléggé jóban voltam az unokatestvéreddel.
- Értem. A zöldségeken kívül lesz még valami? - kérdezem a lényegre térve. Ha holnap visszajön, talán oldottabb lesz.
- Nem, köszönöm – feleli, én meg lemérem a zöldségeket, õ fizet, és elmegy.
Közben azon gondolkodom, hogy miért felejtette rajtam a tekintetét, miközben azt hitte, hogy nem látom. Nekem kedvemre való férfi lenne, de nem kezdhetek ki ilyen röviddel a nyitás után. Ki tudja, hogy milyen ember lehet és nem hiányzik, hogy a környékbeliek tudomást szerezzenek arról, hogy meleg vagyok. Sok gonosz emberrõl hallani azért a városban, akik bántják a hozzám hasonlókat.

* * *

Másnap reggel betér a néni is és visszahozza a kosarat is, de valamiért nekem csak azon kattog az agyam, hogy Yanase-san rendben van-e. És miért csak az õ neve maradt meg ilyen határozottan a fejemben?
Aztán, valamivel dél után csörög a telefon. Takuya.
- Szia! MI a helyzet? Hogy mennek a dolgok?
- Helló! Kifejezetten jól megy minden, sok embert megismertem már. A bevétel is remek és semmi panasz nem volt, bár sokan keresnek téged. - Felnevet.
- Mint például?
- Egy idõs néni, aki a szemben levõ háztömbben lakik és kis, lila húzós kocsival jön mindig.
- Igen, Ayako-san, nagyon kedves, idõs hölgy. Háklis a záptojásra és a nem friss gyümölcsre, és imádja a meleg péksütit.
- Igen, ma is volt már nyitáskor - nevetek fel. - Meg Yanase Yuu-san keresett még.
- Yanase-san? Hogy van? Õ nagyon kedves, fiatal mangakasegéd. Legyél vele kedves - jegyzi meg sejtelmesen.
- Takuya-san, mit tudsz, amit én nem?
- Csak pletykák és egyszer volt a boltban egy másik, korabeli férfivel. Furcsán nézett rá, de én nem tudok semmit, és kérlek, te se tudj. Bár így belegondolva helyesek lennétek együtt - kuncog bele a telefonba.
Kicsit még beszélgetünk, bár a kijelentésétõl én zavarba jövök, viszont nem veszem komolyan. Õ tudja, hogy a saját nemem vonz és soha nem zavarta. Sõt, ha szerinte hozzám illõ férfit talál mndig meg is jegyzi, hogy szerinte jó parti lenne, vagy szépek lennénk együtt, esetleg pont hozzám való. Mint most.
Alig teszem le a telefont, már meg is kívánok egy pohárka forró csokit, és kilépve a pultból a tasakokhoz lépek. Ekkor nyílik az ajtó, és örömömre Yanase-san az.
- Yanase-san, üdvözlöm - hajolok meg kissé, mosolyogva, amit viszonoz. - Épp forró csokit készülök csinálni. Meghívhatom?
- Köszönöm, nagyon kedves, de…
- Ugyan, a megismerkedésünkre - kacsintok rá kedvesen, majd lekapok még egy tasakot és már megyek is vissza, hogy az ekkorra már meleg tejet ketté öntve elkeverjem a poharakban a port.
Mire végzek, õ is a épulthoz ér és lepakolja az árut.
- Parancsoljon - tolom elé és a sajátomba kortyolok. - Nem olyan, mint a rendes, házi csoki, de ez a fajta kifejezetten kellemes - mosolygok rá kedvesen.
- Köszönöm - feleli, és mintha szomorú lenne, még mindig. Egy pillanatig gondolkodom csak, hogy mit kéne tennem, aztán leteszem a poharamat, és a pultra támaszkodva nézek a szemébe.
- Tudja Yanase-san, nem tudom, mi lehet a baj, de mindent meg lehet oldani. Vagy így vagy úgy, de biztos vagyok benne, hogy a mosolya is éppen annyira szép lehet, mint a szomorúságtól csillogó szemei, és az elõbbit szívesebben is látnám - udvarolok neki finoman, és próbálok kedveskedni, hátha mosolyra fakasztom. Takuya szerint életvidám férfi, mióta én ismerem viszont csak szomorkodik. Talán a csoki vagy a közvetlenségem feldobják kicsikét.