Egy ideig béke van, ám az új albumunk bemutatójának dedikálási akcióján kénytelen–kelletlen bár, de meg kell jelennem. Legalábbis, megjelenek egy fénykép erejéig, utána pedig már tûnök is el. Nem osztogatok autogramot, mert akkor rákapnak és soha a büdös életben nem hagynak békén. Mint például Dundus. Kifelé veszem az irányt, de még várok, míg a többség elhordja a csíkot, így nem lesz feltûnõ, ha mint a takarító brigád utolsó tagja, hagyom el a helyszínt.

Alig teszek pár lépést, egy számot dübörögtetek a fejemben teljes elánnal, mikor váratlanul felcsap mögöttem egy hang:

– Ethan, várj! – olyan szinten meglep, hogy nem is a gazdáján akadok ki, hanem hogy képes voltam annyira elmerengeni és nem figyelni, hogy simán ki is rabolhattak volna. Vagy leütni. Vagy bánom is én. Hogy került mögém, mi a francért nem voltam képes figyelni?!

Ráadásul, hogy volt képes felismerni, ez a kis taknyos?

– Nem unod még? – kérdezem fojtott indulattal. Lebuktam, a rohadt kurva életbe! Csak ez kattog végig a fejemben, még a kétségbeesés is elkap, egész szép, hosszú pillanatokra.

– Te talán igen? – csapja vissza, én pedig megvonom a vállam.

– Kezdesz bosszantani. De a múltkori ajánlatom még mindig él. Csodálom, hogy ezek után még volt bátorságod követni.

– Mégsem hagyhatom, hogy lelépj a sálammal – mondja, amitõl olyan az érzésem, mintha eddig titkon emigrálni akartam volna Kenyában, csak nem tudtam róla.

– Mi a fenéért ilyen fontos ez neked? – vallatom tovább.

– Ha azt mondom, hogy a haldokló nagymamám kötötte nekem?

– Kamu, és elég rossz próbálkozás – szûröm le a következtetéseket a hanghordozásából. Mondom, a Máltai Szeretetszolgálatnak se adnám oda.

– Gondolom, azt is felesleges felajánlanom, hogy beszéljük meg a dolgot egy ital mellett – próbálkozik tovább. NA persze, tesz bele valami tudatmódosító szert, megerõszakoltat egy csomó rajongólánnyal, ráadásul még megver a sál miatt, majd diadalmasan távozik.

– Ezt az egyet eltaláltad – tolom fentebb a napszemüveget az orromon, mikor érzem, hogy lefelé csúszik a megemelkedett szemöldököm miatt.

– Na jó, akkor csak azt adom oda. Békülési ajándék – mondja, én pedig meglepõdök. Mi van? Most mit ad át? Békülési ajándék? Fogja meg a halál kínkeservesre száradt keze, ki tudja, lehet egy marék szögesdrótot nyújt át. – Nyugi, nincs benne bomba, méreg, nyomkövetõ, semmi olyan, amivel kárt tudnék okozni neked. Elveheted nyugodtan. Sõt, ha nem akarsz a közelembe jönni, mert félsz, hogy elkapsz valami betegséget, akkor leteszem a földre, és hátrébb lépek pár lépést.

A hangjában nem érzek füllentést vagy hazugságot, de ennek ellenére ezerféle más dolog is lehet a dobozban. Gúnyosan és szarkasztikusan beszél, szabályosan idedöfött, egy pillanatra megfordul a fejemben, hátha azt is tudja, mi miatt van ez az egész öltözõsdi, a napszemüveg és minden. De megnyugtatom magam, hogy azt nem tudja. Akkor nem így mondta volna.

Kinyújtom a kezem, megragadom a szögletes valamit és a hónom alá csapom.

– Mit tettél bele? – kérdezem, de hallom, ahogy megfordul és a léptei távolodnak. Most itt fog hagyni ezzel a hogyishívjákkal a hónom alatt? Mi a jó életet tett bele?? Ha tudná, hogy nem csak azért kérdezem, mert érdekel, hanem mert tényleg fogalmam sincs róla, hogy mi lehet benne, sõt, nem is fogom látni, lehet nem szórakozna így.

– Az legyen meglepi. Örültem – válaszolja kedélyesen és elhúzza a csíkot. Fogat szívva maradok ott egyedül az utcában, veszem kézbe a dobozt, amint úgy érzem, kellõ távolságra ért és nem bámul tovább. Megzörögtetem, megrázom, hátha kiszimatolom vagy megállapíthatom, mi van benne, de felhagyok vele. Egyszerûbb módja is van ennek.

***

– Mi van benne? – hajítom Emmett ölébe a dobozt, aki egy halk hörrenés után bár, de felnyitja, váratlanul még a levegõjét is visszatartja, aztán felnevet.

– Öregem, Rupert egészen rád szállt. Milyen érzés egy rajongó, Ethan? – gúnyolódik Jake, de nem foglalkozok vele, sokkal inkább zavar az, hogy nem tudom mit sózott rám egy hülyegyerek.

– Fogd be, mondd meg, mi van a dobozban.

– Nyilván kitapogattad, hogy egy sál, milyen rafkós egy kölyök!

– Sál? – pislantok egyet meglepve, majd nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el. Vagy úgy! Csereberélni akar, hát nem kedves tõle? Mégis mi az, ami ebben a sálban jobb, mint bármilyen másikban?

– Bele se nyúltál? – érzem a meglepõdöttséget a hangjában.

– Ki tudja, hogy tett–e bele egy döglött menyétet vagy egy doboz kokót, hogy lekapcsoljanak a zsaruk, akiket rám hív egy következõ saroknál – teszem fel a lábam a fotelje karfájára, hogy kényelmesebben a nyakába szuszoghassak.

– Ugyan, a te szuper szimatoddal... – szólal meg Peter a kanapén fetrengve, a mocorgásából ítélve most fordult felénk, hogy lássa az eseményeket.

– Van benne egy doboz cigi is – érzem meg, hogy Emett felemeli a kezét, elveszem tõle a dobozt, beleszagolok. Óh, nocsak, ezt az illatot és márkát ismerem, a sálon is ilyen kesernyés volt a szaga. Ettõl olyan Dundusos. Mi a franc? Pöfékeljem be magamnak az újat és hordjam inkább azt? Tapintásra a sál melegebbnek és puhábbnak tûnik, de nem tud érdekelni, túl otthon, túl új illata van. Sosem vette fel magára. Nincs benne a sampon és dezodor illat sem. – Meg egy levél is!

– Levél? – hördülök fel.

– Azám, de nem szerelmes... sajnos – papírzörgés, Jake kikapta Emmett kezébõl. – Nem vallott feltétlen és örök szerelmet, de hátha engem megemlít, mint élete tárgyát! AH! Megadta a telefonszámát, várj, felírom! – kotorászás.

– Rupert kitaposná a beled elsõ körben, Jake – nevet fel Peter.

– Valaki felolvasná, mi van ráírva, nyomorékok? – szúrom közbe, mintegy mellékesen.

***

Cserét ajánl, telefonszám mellékelve, cigaretta és sál is. Milyen kitartó. Otthon elmerengve fogdosom és forgatom az ujjaim között a sálat, de természetesen nem azt, amit küldött. Azt hamar visszagyûrtem a dobozba, nincs semmiféle indíttatásom fogdosni. Egyelõre azon gondolkodom, hogy a kis gyökér rájött, milyen trükkel tudok mindig eliszkolni, még a végén a nyakamba szakajt egy rahedli rajongót. Bár az ilyenek elég önzõk, gyakran kapnak féltékenységi rohamot, ha mással is foglalkozik a bálványuk. Rupert nem fog kiadni másoknak, mert akkor megszûnik a varázs, hogy õ az elsõ rajongói entitás, akivel szóba elegyedtem.

Stratégiát kellene váltanom, a STAFF dolog már nem fog bejönni többet, mert résen van. De ha váltok, akkor meg új útvonalakat kell felhúznom, új kinézetet, amire viszont se idõm, se türelmem sincs. Ásítok egyet, elfekszem az ágyon, felrakom a fejemre a fejhallgatót. Eric adta karácsonyra az mp3–at, amin számtalan hangoskönyv lett rápakolva. Nosztalgiázni támadt kedvem, így a Harry Potter elsõ részét olvastatom fel a nõcivel. Hol is tartottam legutóbb?

Nem, Piton lesz a bíró, igen, ez már volt... Elkapták õket a folyosón, ötven pont levonás, igen... Blablabla...

"A következõ pillanatban a professzor turbánját igazgatva kisietett a terembõl. Sápadt volt, és szemmel láthatóan a könnyeivel küszködött. Nem törõdött Harryvel, vagy észre sem vette a fiút, és hamarosan eltûnt a sarkon."

– Mégsincs kedvem hozzá... – nyúlok el az ágyon egy nagyot ásítva. Éhes is vagyok, felkelni se szeretnék, csak aludni egy kiadósat.

"Nem törõdött Harryvel, vagy észre sem vette a fiút, és hamarosan eltûnt a sarkon."

Aha. Nem törõdött Ruperttel, vagy észre sem vette a fiút, és hamarosan eltûnt a sarkon.

De elõtte belevágta a szemeteskonténerbe. Halkan felnevetek, ahogy elképzelem a képét. Tényleg képes lenne lerúgni a vesémet, nem sokáig jártam önvédelmi tanfolyamra. Csak tíz évig. Szar volt, de úgy öt év után sikerült belejönnöm a dolgokba. Már nem vert el minden második ember, megtanultam szlalomozni és kikerülni a dolgokat/embereket elsõ érintés után.

Nem most kellene megjelennem a népes közönség elõtt,pedig koncert lesz, az új album bemutatója. Felsimítok az alkaromon, a zúzódás már nem fáj annyira. Sikerült tegnap felborulnom a szõnyegben, többet a kibaszott Eric sem fog feljönni hozzám. Elõkerítem az ütõket, hason fekve csapkodom a párnákat, hogy teszteljem mennyire fáj. Nem vészes, de kellemetlen. Nem én vagyok a fõnök, így elõveszem a telefonomat, sokáig kicsöng.

– Tessék? – zihál bele, amint felkapja.

– Remélem nem szex közben zavarlak.

– Tudod, hogy neked külön csengõhang van beállítva, értékeld, hogy ideverekedtem magam! Mi a gond?

– A zúzódás az alkaromon... – kezdek bele, kifejtem neki pár mondatban a problémát, mire csak hümmög. Ugyan a koncert meg van hirdetve, de a jegyvétel még szerencsére nincs, csak a VIP szekció kapkodta el az elsõ körös hat darab jegyet. Õk meg nagyon nagy spanjaink –állítja Emmett–, szóval meg fogják érteni, hogy lemondjuk.

– Nyugi, nem a világvége, akik imádnak minket, emiatt nem fognak elpártolni. Nem fogjuk azt mondani, hogy lesérültél, mert megrohamoznák a kórházakat, hogy meglessenek – nevet fel, majd gondolkodóba esik. – Majd kárpótoljuk õket mással.

– Tõlem azt is mondhatod, hogy leugrottam a hídról, csak a bandának ne legyen gondja ebbõl, hogy pofáraestem – vonok vállat, bár ezt õ nem láthatja. Eddig egyedül Jake miatt kellett kétszer lemondani egy koncertet, megverte egyszer a csaja expasija, aztán meg az excsaja csajai hergeltek fel rá egy kifejlett falkát. Mondanom se kell, hogy a rajongók hamar pontot tettek az i végére, és hamar mindenki a kórházban kötött ki. Aztán nyilatkozni kellett, hogy nem, nem bújtotta fel a rajongókat, nem, nem õ mondta meg nekik, hogy ki kell készíteni azokat, akik õt bántották... de titkon kurvára imádta, hogy egy komplett hadsereg igyekezett kijavítani a csorbát. Viszont a sajtó és a rendõrség... az más.

– Ethan... – kezdi komolyabban. – Nálad teljesen más, ha pofáraesel.

– Nem, nem más.

Sóhaj a túlvégrõl, ráhagyja a témát, nem szokta feszegetni, mert hamar letorkollom. Ki nem állhatom, ha szóba kerül, hogy vak vagyok. Még maga a szó is irritál. Teljes értékû életet akarok élni, felépítettem a világot magam körül. Igaz, Rupert most sokmindent telibeszart, de elintézem majd azt is. Ha kell, õt lököm le a hídról. Vagy bezárom valahová. Vagy megeszem. Érzem a tenyeremben még a puha oldalhúsát, nagyon durva érzés, de bizsereg tõle a kezem, ha rágondolok. Ökölbeszorítom.

– Leteszem, van még dolgom – tapintom ki a doboz cigit a fejhallgató mellett.

– Ne erõltesd túl a karod. Felmenjek megnézni? – ajánlja fel, megrázom a fejem.

– Nem, majd lekenem és bekötöm, beszívja a krémet és okés lesz.

– Ha nem látod a színét, nem tudod milyen súlyos – szalad ki a száján.

– Hányszor estél már el életedben Emmett?

Nagy csend a telefonban. Igen, én többször elestem már, mint bárki más, de megtanultam felállni és tovább menni. Ne lovagoljunk ezen a témán, mert agresszív leszek tõle.

– Rendben, holnap felcsõdülünk hozzád, magánkoncertezünk egyet, sõt, kipróbálunk valami izgalmasan újat is – mondja végül és le is teszi a telefont. Hüledezve bambulok magam elé a sötétbe, ahol a telefont célzom be. Hova? Ide? Mindannyian? Meg a nagy büdös lóf...

Nagy lelkületû dühömben és bûnbánatomban a koncert miatt elhatározom, hogyha már ennyi mindent elintéztem pár perc alatt, intézek még egy utolsót is. Peter bediktálta nekem Dundus számát, a számom kijelzése pedig tiltott, így visszahívni se tud majd. Újabb zaklatási vonalat nem adok neki.

– Tessék? – szól bele a telefonba, a hangja elég elnyûtt.

– Pincérnek tanulsz? – dörmögök bele, mire suhogást és zizegést hallok. Na, csak nem be volt takarózva? Úgy tudom elképzelni, mint egy hernyót, megvigyorogtat a gondolat.

– Ethan? – surrogás, közelebb szorítja a telefont a füléhez. Nem, az üknagyapád mély hangú szelleme. Valamiért tetszik, hogy így a fülébe moroghatok, de nem õ az egyetlen beteges fazon. Mintha közel kerültem volna hozzá, közelebb, mint mikor megragadtam. Olyan érzés, mintha itt feküdne mellettem az ágyon.

– Fél óra múlva legyél a Murphy's Pubban, alsóvároson – szólítom fel, majd kinyomom a telefont, hogy hívás vége. Direkt hamarabb rendelem oda, egyszerûbb lesz késõn érkezve eltüntetni a nyomaimat.

***

A dobozzal a hónom alatt, és az ütõkkel a zsebben egy olyan negyven perces késéssel érkezem meg az általam kiválasztott helyre. Szerencse, hogy itt is ismerem a pultosokat, mit nem ad isten a középiskolás ismeretségekkel. Greg itt a pultos és a félig tulaj, régi cimborám. Amint belépek az ajtón, egybõl széknyikorgást hallok, de nem tudom, merre lehet Dundus, most szellõztettek, nem érzem az illatát, így a pult felé veszem az irányt. Majd odajön.

Oda is parkolok, Greg kezet nyújt, beszélünk pár szót és már elõttem is egy fekete kávé. Moccan a mellettem levõ bárszék, ilyen közelrõl már ismerõsebb az illat. Megvagy, Dundus. Gondolom õ is így gondolja.

– Csak nem leereszkedsz mégis egy rajongó szintjére? – kezdi kedvesen.

– Szerintem örülhetnél, te vagy az életemben talán elsõ és utolsó rajongó, akivel szóba elegyedtem – emelem a számhoz a poharat. – Remélem érzed a kitüntetés fémes szagát.

– A sálam? – kérdez rá rögtön egy kis csönd után, gondolom átforgatta a fején a kijelentésemet. Bizony, ezzel szeretném elhinteni benne, hogy ne pattintson fel az egérutaimat illetõleg a többi fannál. Most csak õ van nekem mint rajongóm, vele van "közvetlen" kapcsolatom. A híres, titokzatos és rejtélyes Ethan vele lóg már másodjára egy kocsmában. Nem mással, vele.

Elõrelendítem a dobozt a pultra, kiveszem belõle a sálat és nekiállok a nyaka köré tekerni. Az övét okosan otthon hagytam, ezt hoztam csak el.

– Hé...! Ez nem az enyém! Vagyis de, de ez a csere! – tiltakozik, de jól körülpörgetem a sálat a torka körül, be is igazítom a kabátja alá, az állára is felhúzom. Kiveszem a cigit, a szájába teszek egy szálat.

– Akkor él a csere, ha hordod ezt másfél hétig. És közben elszívod ezt a dobozt – bökök az említett tárgyakra. Él a csere, hajlandó vagyok rá, de csak akkor, ha az is Dundus illatú lesz. A sampon, a cigi, a dezodor, a parfüm vagy aftershave, meg az a tipikus illat, ami körüllengi. Akkor visszaadom az elõzõt, megkapom ezt a puhábbat, és végre békén tud hagyni. Felhajtom a maradék kávét és leszállok a bárszékrõl, míg a döbbenet tart nála. – Greg, a srác fizeti az enyémet is.

Gyorsan meglépek, és mivel a cehhet is rendeznie kell, addig el tudok slisszolni egy megfelelõ busszal, hogy ne tudjon követni hazáig.

***

A tervem agyhalál. A többiek megjelentek a lakásomon másnap, szétszedték a berendezést, legalábbis Jake, mindannyian rám feküdtek és köteleztek, hogy menjek bele egy új, „naaagyon iiizgi” dologba, amit Emmett talált ki. Vállaljam csak be, ha már annyira bûntudatom van a koncert miatt.

Most, hogy itt vagyunk ebben a kis helyiségben, és várjuk a VIP rajongókat, nem tudok neki örülni. Még nem telt le az egy hét, amit kiszabtam Dundusnak, de kétlem, hogy hordja is. Ezért a találkozásaink során fogom kiszámolni az egy hetet, ha nem hagy más választást. Úgyis észre fogom venni, ha hazudik, könnyen ráverek.

– Sziasztok! – kurjant fel Jake, hallom az ajtónyitódás hangját a fejhallgatóban. Eleresztek egy fogcsikorgatást a sötétített üveglap mögött. El sem hiszem, hogy ilyenre vettek rá, inkább kifizettem volna a jegyüket, komolyan mondom, mind egy szálig. Kivéve Dundusét. Neki külön számlája van nálam, és neki kell egyenlítenie. – Mivel a koncertet le kellett mondani egy kis bibi miatt – persze, hangsúlyozd ki, hogy lesérültem, degenerált fasz –, ti pedig már megvettétek a jegyet...

Veszek egy mély levegõt, hátrahajtom álltomban a fejem, megigazítom a szíjat a vállamon.

– Kárpótolunk benneteket valami egyedivel.

– Júj, csak nekünk fogtok koncertet adni???

– Olyasmi.

– Be fogtok állni oda az üveglap mögé? De hiszen úgy semmit sem látunk!

– Nem is az lesz a lényeg, hogy lássatok minket – szól közbe Emmett egyszerû, semleges hangszínben. Úgy tudom ilyenkor tisztelni, mikor így beszél, ilyen hangon. – Újat akarunk nektek mutatni és...

– Akkor küldjétek ki Ethant! – nevetnek fel a lányok kacéran, de hamar leszedálják õket a srácok.

– ... a zene lesz a lényeg, nem a kinézetünk. Kyle, a menedzserünk marad itt kívül veletek, mi pedig megyünk a plexi mögé.

Bejönnek hozzám, felállunk a formába... amit talán még évekkel ezelõtt próbáltunk ki. Nem tetszik a dolog, de csak egy öt perces számról van szó, utána pedig már takarodhatok is haza. Vagy lehet innom kellene ezek után valami töményet, majd a lefeküdni az ágyba és aludni két napig. A folyamatos próbáktól az életkedvem is elment, a szokottnál is morcosabb vagyok.

Emmett vállon vereget, én pedig a pengetõt szorongatva fogok rá a gitárra. Most közelebb jöhetnek és csodálhatják a körvonalainkat az üvegen át. Milyen romantikus és engedékeny gesztus.

Felpakoljuk magunkat a színpadra, a hangulat a tetõfokára hág, ahogy fellépünk a lapokra. Õrjöng a közönség, mindenhol kiáltások, sikítás, beordítások, lelkes taps és nevetés forr össze az általános háttérzajjal. A lábak dübörgése, ahogy egyforma ritmust ütve követelik a zenét amit játszunk, a zenekart, minket. Tapsorkán egyre csak erõsödik, olyan szinten kitölti a hallásomat, hogy a dobok mögött ülve szinte el is felejtem, mivel kezdünk.

Ahogy végre pörgethetem a ütõket és kiadhatom magamból az érzéseimet, a gondolataimat, megfordul a világ. Majdhogynem látok, átadom amit én látok és érzékelek a világból, azt adom, amit kapok. Tudom, hogy rengetegen bámulnak, hogy ide néznek, és hogy ki vagyunk világítva, csakhogy a vakságom páncél a lámpaláz ellen. Nem rontok, mert tartok attól, hogy éberen lesik minden mozdulatomat, hiszen nem tudom, hogy éppen hová néznek. Emmett van elõttem, õ az énekes, a legtöbb figyelmet és sikolyt õ kapja. Egy buborékban vagyok, csak a zenémet kaphatják meg, semmit mást nem érinthetnek, hallhatnak, érezhetnek belõlem. Hallom a tömeg hullámzását, az elsõ sorban levõk puffogásait, ahogy lökdösik egymást a pogóban, ahogy löködik a korlátokat, amik kocognak a színpad falán, ezek a rezgések egészen a lábaimig szaladnak.

 A füst, a parfümök és az izzadtság szokásos aromáját elnyomja a sálból érzõdõ friss, üde, plusz az a kesernyés cigaretta szag, ami megtelíti az egész orrom, egészen mássá teszi a koncertet, valahogy más hátteret, ízt ad neki. Majdhogynem betelíti az agyam, így meg sem érzem, mikor az utolsó szám végét csapom el egy nagyobb szóló keretében, és a tömeg õrjöngve követel folytatást. Peter dobbant egyet a lábával, amit megérzek, ez a beleegyezés még néhány ráadás számra. Ha Jake dobbant, az nemleges, tehát olyankor nem kell felkészülnöm egy újabb adag zenecsokorra.

Amint lepereg az utója, felállok a dobok mögül és nekilátok, hogy a színpad mögötti elkerített részen az egyik kijárat felé iparkodjak. Mivel a rajongók ilyenkor megállíthatatlanok, fõleg hogy a srácokhoz nyomakodnak aláírásért, tömegverekedés megy egy-egy ruhadarabért, emiatt fogom az ütõket és azokat használom navigációs eszköznek.

Letapogatom a környezetemet, egyik oldalt a falat örvendeztetem meg egy kisebb ritmussal, a másikon pedig hogy tartsam a tisztes távot a korlátoktól és a rajongóktól. Nem szoktak észrevenni, a tumultus ilyenkor a színpad elõtt pokoli káoszba szokott torkollani. Jobb is, hogy nem látom ahogy egymást tapossák, bár a hangok a legyûröttektõl elég jellegzetesen szólnak.

Váratlanul csattan az ütõ valami viszonylag puhán, így megállok a menésben, nem felejtem el a napszemüveg mögött felvonni a szemöldököm. No lám, valaki mégis idetolta a képét, de a fenséges és csodálatos Ethan nem ér rá. Épp feltûnés nélkül készült távozni a helyrõl. Lebukás nélkül, így pontosabb és fontosabb a kép. Valaki fel is nyög, de a hangzavar miatt nem kifejezetten tudom kivenni, ki lehet az.

- Mit szerencsétlenkedsz itt? – szólok rá erélyesen, jelezve, hogy errefelé rohadtul nem bóklászhat. Arról nem is beszélve, hogy szó szerint megállt bennem az ütõ, hogy megjelent valaki a közvetlen közelemben egy koncert után.

- Bocs, az az én sálam – kavarog fel közvetlenül elõttem a kijelentés, én pedig be tudom azonosítani, hogy a meleg, puha és illatos Rupert áll elõttem. Milyen kis akaratos valaki. Bebiztosítom pár ütögetéssel magam körül a terepet, és meglep, hogy egyedül nyomakodott elém. Ezek mindig hordában járnak, egy mindig nagyon bátor, a többi pedig mindig hátul remeg az izgalomtól.

- Nem láttam ráírva a neved, „Én” – húzom el a számat, mire hallom, hogy megnyugtatóan mély levegõvételt tesz. Nocsak, az igazság bajnoka nem véd meg újból, ahogy a padon is, hanem visszakézbõl nekem akar ugrani. Ettõl csak még jobban magaménak érzem a ruhadarabot.

- Na jó, figyelj – figyelek, ha csak tudnád, hogy mennyire figyelek, magad is le lennél döbbenve. – Ez egy hatalmas félreértés, nem ajándéknak szántam, csak véletlen ottfelejtettem. Nem akarok balhét, csak vissza akarom kapni, ami az enyém.

Ez most komoly? Talán Osama Bin Laden aláírta neki? Vagy mitõl ilyen fontos? A nagymamája kötötte halála elõtt? Ezzel törölte le az elnök gyöngyözõ izzadtságát a homlokáról? Vagy mi a tököm? Erre kisöcsém ráfáztál. Ezért imádkoztam sokáig, végre megkaptam, innentõl kezdve ez az enyém. Ráadásul útban is vagy, épp a biztonságos menekülésembe tapostál bele.

- Húzz innen, ki mit talál, azé’ – elslisszolok mellette, lerendezve a témát gyorsan és egyszerûen. A nyomomba nem tud eredni ugyanis hamar lekapcsolják rólam, szóval gyönyörûen végigdobolva mindenen jutok el az ajtóig, a folyosón pedig már prímán ellavírozok az öltözõig.

Nézzenek már oda, hogy ki van akadva egy sálon… Én örülnék, ha a bálványom venné magára az egyik ruhadarabom, és láthatnám rajta, mert az olyan lenne, mintha én érintettem volna meg és mintha egy kicsit én is részese lennék annak, amit csinál. Miféle rajongó ez? Nekem pedig még szimpatikus volt, a belõle áradó meleg, a finom illat és a puhaság, ráadásul az enyhe cigaretta szag teljesen megnyert magának. Nagyon sajnálom, hogy fan, mert még lehet elszívtam volna vele egy szálat a stúdió elõtt. Szigorúan csak annyit, nem szoktam ismeretlenekkel lógni. Lebukás veszélyes, és nem csak zeneileg értem, hanem… érzékszervileg.

Ráérõsen átvedlek a személyzetis cuccokba, ami még a késõ délutáni akcióm után ott hever a kanapén. Kitapogatom a címkéjénél, hogy melyik az eleje és a hátulja, vagy kifordítva hajítottam le, és máris húzkodom felfelé magamra. Leszórom a gyûrûket, a kiegészítõket, mindent bele a táskába, a fiúk úgyis beteszik majd a megõrzõbe, egy koncertet simán kibír még a gönc, maximum a kiegészítõket variálom rajta és máris új ancúgnak hat. A hajamra tuszkolom a sapkát, ami a lakk miatt folyton lecsúszik, így felrángatom rá a kapucnit, hogy biztosan tartsa. A sálat a szám elé, a napszemüveg marad. A srácok még sokáig szórakoztatják a népet, így még az útközbeni kis fennakadással is lesz idõm kisurranni oldalt.

Felkapok egy dobozt oldalt, miután kissé körberugdosva megállapítom, hogy mi lehet benne, és elindulok kifelé. Kint nem szuszognak sokan, autó sem jár annyira az utcán, késõ van, így berakodok a kint álló furgonba, majd szépen megigazítva a sapkám fellendülök a járdára és már tépek is a vérbe.

Az orromig felhúzom a rabolt sálat, hogy a hideg ne marja szét az arcom. Igazából nem is raboltam, hanem ott volt a többi cucc között, kivételesen én is elvettem belõlük valamit. Ez már az enyém, ha azért kellene, mert a leszakadt lábát csak egy cafat tartja és ezzel lehetne addig egyben tartani, míg a mentõk kiérnek… akkor sem adnám oda. Gondolom. Minek kell neki annyira? Vegyen másikat.

Befordulok a virágüzletnél a sarkon, mikor a mobilom megcsörren. Kihúzom a zsebembõl és bepréselem kapucni oldala, valamint a fülem közé. Remek, még ott is tudom hagyni! Headset.

- Helló Ethan, itt Eric! – kurjant bele vidáman. Akik engem hívnak és tudják a számom, tisztában vannak vele, hogy nekem elõre mutatkozzanak be, különben leteszem õket a picsába. Nem látom ki hív a kijelzõn, bár mindenki más-más csengõhanggal szól, hogy meg tudjam õket különböztetni. De ha nem figyelek oda, meglepetésként érhet, így még a kellemetlen témájú beszélgetéseket ignorálni sem tudom.

- Helló, mi a helyzet?

- Gondoltam felcsöröglek, nyilván vége van a koncertnek – ráérõs a hangja, nyilván otthonról, a kanapéról hívott fel. Semmi gond, míg hazaérek, beszélhet bõven, plusz õ hívott, neki meg a cech. – Merre vagy?

- Most kanyarodtam be a Roxton Avenue sarkán.

Leállítom a késztetést, hogy a kezeimet a zsebembe tegyem melegedni, mert errefelé sok újonnan a gördeszkás srác, jó lenne megtartanom magam és blokkolni az esést valamivel, ha fellöknek. Még nem volt rá példa, de tartok tõle. Érzem a cipõn keresztül, hogy a pöttyös térkövek vannak letéve, így követem a sávot egészen a lámpáig, ahol lustán ketyeg a szerkezet. Amint felgyorsul, mehetek is át, mert zöld van. Kár, hogy a színek nem mondanak nekem semmit.

- Ne menjek el érted? Unatkozom, így meg sokat fogok fizetni.

- Bingó – vigyorodom el, majd felberreg a jelzõhang, én pedig átcaplatok a zebrán. Olyan éjjel egy-kettõ körül lehet, nem sokan flangálnak az utcán, fõleg, hogy hideg van. A kölykök is bevágják magukat egy kocsmába, bisztróba vagy diszkóba, ami éppen szembejön. Aki kint van, az folyamatosan jártatja a száját, hogy ne fagyjon le az arcbõre, én is úgy csináltam, mikor még középsulis hülyegyerek voltam. – Ha mégis jössz, addig beülök valahová, nem fogok itt kint szobrozni.

- Kösz haver, na zúzok! Csá!

- Csá – veszem ki a fülemtõl a telefont majd azzal a lendülettel zsebre is vágom. Van egy ismerõs hely a közelben, ahol tudják, hogy mi a szitu, ugyanis a volt osztálytársam csaja a pultos. El is bócorgok addig, furcsamód mintha idõközben zordabbá vált volna az idõjárás. Megborzongok, ahogy a meleg kocsmába lépek, az ütõk összekoccannak a farzsebemben, ahogy megfordulva beteszem magam mögött az ajtót.

Betelepszem az egyik jobb oldali asztalhoz, a fal mellé kotrok be, majd Eric szépen leül velem szemben, ahogy szokott. Vagy nem tudom mit akar konkrétan, lehet, hogy megint nálam akar aludni. Folyton láb alatt van, szó szerint. De szeretem, hogy megfeledkezik arról, hogy nem látok. Emberibbnek érzem magam tõle, hogy néha így kezel. Elfojtok egy ásítást, a koncert utáni bizsegés lassan szétárad bennem, ahogy a meleg felolvasztja az elgémberedett végtagjaimat.

- Szia, régen láttalak! – hallom meg Stef hangját, a tálcáján összecsörrennek az üres poharak, amiket összegyûjtött útközben felém. – Mit hozhatok?

- Semmit, egyelõre – legyintek, mire érzem, hogy törölgetni kezd az asztalt. Mielõtt még mondaná, hogy emeljem fel a kezem, automatikusan leemelem a mancsaimat a lapról.

- Köszi… Jól vagy? Minden rendben? Koncertetek volt?

- Igen – fogok meg egy poháralátétet és kezdem el pörgetni az ujjaim között. A hangot kiadó forrás felé fordítom a fejem, mert õ mindig is kicsit anyáskodó, nem bírja ki, hogy ne szóljon rám, ha ez vagy az történik. Régóta vagyok vak, de õt ez csöppet sem zavarja abban, hogy felhívja a figyelmem bizonyos dolgokra.

- Mûszakos vagyok most, sajnos nem tudtam elmenni. Apával vagyunk most ketten, szerencse, hogy nem abban a ruhában jöttél, amiben fel szoktatok lépni – veszi halkabbra a hangját az utolsó mondatánál.

- Tudom, érzem a cigarettája illatát. Még mindig Camelt szív – billentem oldalra a fejem, majd a poháralátétet is, mintha utánoznám a szivacsos lap mozgását.

- Igen… - lepõdik meg egy pillanatra, majd ahogy tovább beszél, érzem a hangján, hogy mosolyog. – Majd intesz, ha kell valami, most megyek, mert apa nagyon morcosan bámul.

Intek, hogy rendben, menjen csak. Legszívesebben zenét hallgatnék, de mivel a hallásom az egyik fõ támpont a közlekedésben, a tájékozódásban és az azonosításban, így nem fogom szándékosan akadályoztatni magam. Olyan helyen vagyok, ahová bárki betoppanhat. A nagyja STAFF-os cuccot leszedem magamról, a sállal pedig úgy variálok, hogy fedje a feliratot. Ameddig pedig nem kelek fel innen, a hátamon levõ nyomott minta sem fog feltûnni senkinek. Tehát itt fogunk maradni a kocsmában zárásig. A szemüveg és a kapucni viszont továbbra is marad. Egy kósza hajszálamról beazonosítanak az elvetemültebbek, ajvé.

Telik az idõ, a karórám kattogását hallgatom régóta, de lusta vagyok már figyelni, milyen ütemben múlik az idõ. Eric ha gyalog jön –mert inni akar-, akkor beletelik húsz percbe is, míg ideér. Kérhettem volna mégis egy korsó sörpikét. Beteges, de szeretem, fõleg ha málnával készítik. Már mindegy…

- Khm… bocs – szólít meg valaki, mire abbahagyom a poháralátéttel való játszadozást és hegyezni kezdem a füleimet. Ez hihetetlen, már megint itt van? Hogy szúrt ki? Hogy került ilyen távolra a koncert színhelyétõl? Hogyhogy nem afterozik valahol valami szórakozóhelyen? Remélem, egyedül van. Nagyon remélem. Sõt, inkább ajánlom. Úgy teszek, mint aki nem vette észre. – Tudom, hogy te vagy, és nem is akarlak zavarni, szóval – nagy levegõvételt hallott a galaxis -, ideadnád a sálam?

- Tisztában vagy azzal, hogy ez zaklatás? – fordítom felé a fejem figyelmeztetõen.

- Az pedig lopás – nyilván a nyakamra bökött, én pedig késztetést érzek arra, hogy megcírjam a poháralátéttel, mint valami shurikennel. – Vagyis… eltulajdonítás.

Próbál finomítani, nem akar megsérteni vagy megbántani. Ügyes. Megvan a rajongó véna. Eddig egyetlen egyel sem beszéltem, nyilván tökéletesen tisztában van ezzel, mekkora hatalmas megtiszteltetés. Vagy inkább mázli. Tömegszerencsétlenség.

- Az ajándékok között volt, ügyelj jobban a cuccaidra – koppantok az asztallapra. Hirtelen lesz csönd, lehet, hogy tízig számol? A gondolatokat még nem hallom, jobb is így, nem kívánom mindenki marhaságait csõstõl befogadni. Koppan valami az asztalon, a súlyosságából és a hangjából ítélve teli söröskorsónak tippelném. A forralt bor jellegzetes és félreismerhetetlen illata is megcsap.

- Meghívlak valamire, csak kérem vissza – hoppá, változott a hangnem. Olyan nem is tudom… mikor az idegbeteg egy pillanatra meghunyászkodik, de tudni lehet, hogy egy gyenge pillanatodnál lecsap rád, mert megérzi. Miért ilyen fontos ez a sál?

- Behalok rajtad, te most alkudozol? – emelem fel a szemöldököm, majd megvakarom a homlokomat, közben pörgetem tovább az alátétet. Biztos idegesíti, de sajnos nem látom rajta, így várom a következõ kifakadást.

- Meglehet – hárít, nem engedi, hogy elmozduljak a témától. Nem mintha terelni akarnám, mert van nálam egy olyan kártya, amit ha kijátszok, egy életre elfelejti azt a sálat. Amennyiben fontos számára ez az egész.

- Csak nem gondolod, hogy együtt fogunk inni? Szállj le a földre – maradok inkább az idegesítésénél, és kissé hátradõlök. Érzem, hogy moccan, így elõkapom a mellettem heverõ dobverõk egyikét és sikeres találatot viszek be a kezére.

- Hé! Mi folyik itt? – hallom meg Eric hangját. Ez is tudja mikor kell érkezni. – Haver, basztat téged a kiscsávó?

- Nem – húzom vissza a dobverõt lustán, az ölembe téve. Visszakönyökölök az asztalra. – Épp most akartam felvilágosítani, hogyha nem tud viselkedni, akár tiltólistára is tehetem.

Ez nagyon betalálhatott. Ha tényleg rajong a bandáért, ha tényleg szeret minket, akkor ez övön aluli ütés lehetett. Pedig értettem a kocsmára is, nem csak a koncertekre.

- Aha, értem – érzem Eric hangján, hogy felemeli a szemöldökét és gyanakvóan méregeti a srácot, majd félre is teszi a dolgot. Meg tudom oldani a konfliktusokat, jó a beszélõkém, nem néma vagyok, hanem vak. - Menj arrébb kölyök, én ülök ide – a szék kihúzódó hangja, majd Eric testének puffanása. - Stef, drágám! Hozol nekünk valami finomat?

- Persze, viszem! – csilingel fel a lány hangja a pult mögül.

Nagyon csönd van, így oldalra billentem a fejem.

- Hagyd, becsörtetett a sarokba – érkezik a magyarázat. Bingó. Kibírom, hogy ne mosolyodjak el, Eric kikapja a kezembõl a poháralátétet és ad egy fogpiszkálót. Összeráncolom a homlokom. – Ez nagyon durva volt, érezhetõ volt rajta, hogy atom pipa. Mi van, elvetted a nõjét? Vagy mi a halál? Höejj, klassz az új sálad!

- Kösz.

- Szerintem meg fogja várni, míg végzünk – mondja, mire én elkezdek inkább az ujjaimmal dobolni az asztallapon.

- Ez nyilvánvaló – szúrom be. – Le tudom rendezni, ne aggódj.

- Biztos? Súlyos a gyerek.

- Mi van? – hajolok egy kicsit elõrébb, értetlenül.

- Semmi-semmi… A dobverõkkel úgyis agyonvered. Na, jön a piánk! Mosolyogj! – hát a hangján totál érzõdik, hogy ezervattos vigyorral és teljes gõzerõvel fogadja a korsókat.

Beszélgetünk, egy-két órán keresztül maradunk még a kocsmában, Eric szerint csak öten vagyunk. Mi ketten, Rupert a sarokban egy félreesõ helyen, meg két idõsebb fószer, akik Stef apjának réges-régi törzsvendégei. Felõlem, ameddig nem rontanak rám azok is, szívhatunk közös levegõt. Engedélyezem. Eric hamarabb lelépne, így együtt lépünk ki az ajtón, majd az egyik saroknál leválik rólam.

Nem tudom, nem hallani a cipõk jellegzetes kopogását, ahogy követ. Mázli, hogy a sál hosszú, szóval mielõtt kijöttünk, lazábbra vettem, hogy hátul is takarja a mintát. Tudom, hogy korábban távozott, mint mi, de biztos voltam benne, hogy most, amíg még lát és tud velem beszélni, addig fogja tartani az állásait, nem teszi ki a fehér zászlót. Még a fenyegetés ellenére sem.

Mi olyan kibaszottul fontos ebben?!

Rövidítek, egy szûk kis utcába csalom be, nem fogom hazavezetni, ekkor gyorsítja meg a lépteit és jön oda hozzám. Hirtelen fordulok, kapom el és szorítom neki a legközelebbi falrésznek, majd megragadom és azzal a lendülettel – fú, kibaszott nagy lendület kellett, értem mire mondta Eric, hogy súlyos – belevágom a szemeteskonténerbe. Meglepetésembe elmerül a zsákok között. Hoppá, nyitva volt. Csak rá akartam ültetni, erre belefordult. A francba.

- Mégis mit képzelsz…?! – indul meg egy olyan áradat, aminek csak ezt a részét értem, a többit úgy hadarja, hogy fel sem tudom a fonémákat se fogni, nemhogy a lényeget. Biztos válogatott sértések, majd néhányat cenzúráz, mert mégis én vagyok Ethan, utána ezeket megcáfolva újból rákezd. Pislogok egy ideig, de nem várom meg, míg kiverekszi magát a konténerbõl, hanem egy lendületes tempóban elhagyom a tettek mezejét, közben az ütõket elõvéve letapogatom a környéket. Régen jártam már erre…

Tényleg súlyos, ahogy megmarkoltam, éreztem rajta, hogy valóban van mit fogni rajta. Olyan kis dundus, markolni való volt a teste, intenzívebben éreztem a puhaságát és ahogy a kezem az orromhoz emelem, megcsap az az illat, ami a sálból lassan kezd elpárologni. De inkább az érintés az, ami tarolt. Komolyan olyan… puha volt. Elképesztõ. A ruházata is menõ, punkos, kitapintottam. Hm. Rupert Maci. Illik is rá a neve, abszolúte. Kis Dundus akar engem kioktatni arról, hogy mit hordhatok és mit nem. Törõdjön bele, különben legközelebb a folyóba fogom belevágni. És tényleg kitiltatom. A fiúk nyilván ki fognak állni mellette, mert õ az õsrajongók egyike.

Újabb sajtótájékoztató, amit újfent a „backstage”-en hallgatok végig, kívülrõl. Feltornáztam magam az egyik fal melletti padhoz, törökülésbe húztam fel a lábaimat, ráadásul álcázásképp szereztem egy „STAFF” feliratú vastag pulcsit, ki tudtam tapintani a fényes lenyomatot az elején és a hátulján. Fáradtan nyomtam a fejembe egy baseball sapkát - szintén ezen felirattal ellátva-, elmaradhatatlan társam, a napszemüvegem is az orrnyergemet nyomta. Elég hûvös van itt hátul, mit ne mondjak. Bele is nyomtam a kezeimet a kenguru zsebbe, elõrébb görnyedve fojtom el a folyamatos ásítási kényszereket, amik a tûrõképességemet döngetik észveszejtõ erõsséggel. És még hozzá kell tennem, hogy a kapucnit is fel kellett húznom a sapkás fejemre, mivel a nyakam is kibaszottul fázott.

Valamelyik rajongó nem akar nekem sálat kötni? Esküszöm, azt az egyetlen egy dolgot hordanám. De tényleg. Minden mást be szoktam dobálni a gardróbba, de ezt istenemre mondom, felvenném.

Idáig hallom a fényképezõgépek folyamatos kattanását, a vakuk olyan erõvel csattanhatnak a többieken, mint egy hatalmas pofon, ami a szemgolyóikat ütlegeli folyamatosan. Koncert után vagyunk, hál’ Istennek az ilyenekben nem kell részt vennem, simán eldõlhetnék itt a padon, hogy hunyjak pár órát, ameddig az interjúk lezajlanak és a V.I.P. jegyekkel nyomuló rajongókkal megtörténik a traccs parti, az egyik szobában.

Egyedül azt sajnálom, hogy a V.I.P. szoba eszméletlenül be van fûtve, idekint meg a folyamatos ki-be járkálások következtében állandóan jár a kinti, hûvös szél, ami a téli hónapok elengedhetetlen gyönyöre. Már aki szereti, hogy a pöcse végén is jégvirágok nõnek.

Felsóhajtok, mikor újra kinyílik az oldalsó - valójában vészkijáratként funkcionáló- ajtó, a ropogós, nehéz hangokat nem lehet félreismerni. Legszívesebben bebasznám azután, aki képes folyamatosan nyitva hagyni maga után, nem egyszer keltem fel, hogy becsukjam azt a kurva ajtót. Plusz, ráírnám egy papírra, hogy a barlangban lakás esetleges fennállása ellenére, más civilizált társadalmaknál az ajtó becsukása igenis elvárt.

Nem moccanok, ki tudja, ki járkál fel-alá, lehet, hogy most hozták vissza az erõsítõket a csarnokból, de nem hallok zizegést vagy a kábelek jellegzetes, gumis súrlódását, a bélelt kartondobozokban. Ha nehéz a súly, akkor pukkannak a kis levegõvel telt gömbök a papírban, meg tudom ítélni, mirõl lehet szó…

De már nem lehet valami agyzsibbasztó tulok a delikvens, mivel becsukta maga után az ajtót.

Halleluja!

Elfojtok egy ásítást, megnyúlik az arcom, de ezt hála istennek a kapucni oldalról védi felfúvódó pofazacskóimat, így csöndesen ülök tovább a helyemen. A léptek kopogósak, kicsit tétovák, elsõ gondolatom egy belopózott fangirl lenne, de ez valahogy nem illene a képbe, a lányok csoportosan járnak még budira is. Súrlódás, nyilván bõr a kabátja, legalábbis a kezénél a könyökvédõ folt bizonyosan, valamint a zsebe is, a kettõ érintkezésébõl tökéletesen kivehetõ a csúszkáló hang.

Bizonytalan lesz, mikor közelebb ér, de fogja magát és leül mellém, a lehetõ legnagyobb óvatossággal. Ha aludnék, tuti fel sem rezzennék, olyan hangtalanul és rezzenéstelenül ült le. Még a pad sem sóhajtott fel, bár ez azért lehet, mert a kellõs közepén terpeszkedem én, a saját szolid súlyommal.

Nem szól semmit, nyilván azt hiszi, bealudtam.

Férfi dezodor illata csapja meg az orromat, az a fajta, amelyet még én is középiskola végén pacsmagoltam magamra, ebbõl tökéletesen be lehet mérni az életkorát. Emellé még társul a frissen mosott haj üdesége, valami mentolos lehet, nyilván hamar zsírosodik a haja, azért használja azt. Ezen felül még egy kis cigarettát érzek, de nem konkrétan belõle árad, hanem csak a ruhájáról párolog. Nem erõs, szóval nem friss gyújtás, ebbõl következtetni lehet arra, hogy kocázik, egyszerûbben fogalmazva parti-dohányos.

Ami viszont mindjárt fentebb emeli az érdeklõdési skálámon az az, hogy érezhetõen meleg. Ontja magából a meleget, a kabátot lehet, hogy kicipzárazta és kiszabadult alóla a testhõ, de valami hihetetlenül jól esik. Csöndesen, némán hagyom, hogy illatával és melegével tudtán kívül megörvendeztessen. Ráadásul, most, hogy itt ül mellettem, felfogja a kintrõl befelé áramló hideget, kevesebb jut el hozzám, a légáramlat csak a meleget hordja felõle. Mocorgásnak álcázva araszolok pár centivel közelebb.

Az idõérzékem nem a legkiválóbb, de az nekem is feltûnik, hogy lassan fél-háromnegyed órája itt melegítjük ezt a kurva padot, de már legalább nem érzem úgy, hogy jégcsapokká válnak a karjaim ebben a nagy gubbasztásban. Kezdenek elzsibbadni a lábaim is.

Odakintrõl taps, éljenzés, vége a sajtótájékoztatónak, a többiek nyilván most húzzák ki a ványadt valagukat a stúdió terembõl, ahol tartották ezt a kis összeröffenést a médiával. Felsóhajtok, majd ezt követi egy batár nagy ásítás, ezzel pedig láncreakcióban kinyílik ismét az a tetves ajtó.

- Erre kell jönni? – hallom cseverészõ lányok hangját, legszívesebben leszédülnék a padról, mikor ezt felismerem. Jönnek. Jut eszembe, láthatatlanná tévõ köpönyegre is szükségem lenne, ilyen esetekben. Csak imádkozni tudok, hogy ne ismerjenek fel, de ezek az eternál fanok. Akik egy elejtett, ártatlan tüsszentésedrõl is kiszúrnak az utcán.

- Igen, elõre teljesen a folyosón, el a padsor elõtt, utána a fordulóban a második ajtó – magyarázza türelmesen a biztonsági õr, Buzz, aki engem is gyakorta útbaigazít, ha új stúdióba kell elbotorkálni. Õ úgy veszi le, hogy az elrévedt, flegma mûvészlelkem nem tudja megemészteni az újdonság varázsát.

- Köszönjük! Erre gyertek! – lentebb hajtom a fejem reflexbõl, hallom, ahogy körülbelül öten elindulnak a folyosón, szó szerint csordában. Viszont mikor karattyolva elhaladnának elõttünk, megállnak. – Ez a tag ez kész… Képes bealudni a V.I.P. találkozó elõtt? Micsoda fajankó…

- Nem látod, hogy személyzetes ruhája van Elisa? – szinte elképzeltem, ahogy a másik lány forgatja a szemeit.

- Tényleg… Pff, inkább segítene a srácoknak berendezkedni – ez csak nem adja fel az ócsárlásomat. Semmi baj, a hangja és a járása alapján félholtra verve is be tudnám azonosítani. No problem. – Rupert, miért támasztod ezt a szerencsétlent?

- Neked milyen érzés lenne, ha alvás közben melletted rikácsolnának? – áll fel mellõlem a srác, a hangja friss, de meg van benne a kellõ kihívás. Abszolúte szimpatikusnak találom, csak sajnos eléggé rossz fényt vet rá az, hogy rajongó. Nem szeretek új, ráadásul ennyire elkötelezett fanokkal spanolni. Mindegyik egy két lábon járó kibiztosított kézigránát, veszélyforrás. Legyen az bármennyire meleg, illatos és jó hangú.

 Bárcsak megtenné nekem azt a szívességet, hogy ívesen elrugdossa a lányokat a közelembõl, mielõtt még egy sóhajtásomról felismernének. Sõt, maradhatna, legalább nem fagyna be a...

- A V.I.P. jegyekkel rendelkezõ rajongók befáradhatnak, a bandatagok már várják õket – szól ki valaki abból a bizonyos szobából, meg is indul a csorda, cipõkopogással és kabátsúrlódással.

Pápá, rajongók!

***

A tetves életbe... itt ülök lassan óráknak tûnõ órák óta – az irónia több mint lángostorral írt gúny-, mikor végre hallom odabentrõl, hogy szedelõzködnek. Elindulnak kifelé, ahogy hallom, a srácok sem szaroznak, elõzékenyen kísérik kintebb õket, egészen a vészkijáratig.

Ó, nem, pontosan megállnak mellettem, míg a rajongók az annyira mániákus seggüket is elvonszolják a kijárat felé.

- Viszlát!

- Viszlát egy óra múlva! – folyamatos elköszöngetések, búcsúzások, nagyon király, abszolúte elfelejtettem, hogy nekünk ezután még koncertünk is van. A srácok illedelmesen elbúcsúznak a vandáloktól.

- Sziasztok! – hallom Jake köszönését, majd érzem, ahogy a kezét a fejemre nyomja. – Jé, ki ez a tag?

- Ó, nem tudom, de képes volt végigaludni az egészet! – válaszol felháborodottan az Elisa nevezetû hölgyemény. Persze, hogy nem esik le neki a nyilvánvaló, hogy Jake direkt engem heccel. De nem, nem fogom lebuktatni magam, egyedül a STAFF-os feliratú cuccok mentettek meg eddig mindentõl, nem fogom elhajítani a Jokert, ha nincs ászom. De legalább rávilágított arra a súlyos hibára, hogy a védelmi rendszeremen van egy batár nagy fekete folt.

- Tényleg?

- Micsoda bunkó! – sóhajt fel színpadiasan az egyik gitárosunk, Peter. – Ébresszük fel.

Izgatott sikongatás, persze, hogy imádják, hogy a kedvenc zenekaruk épp csínyt akar elkövetni egy személyzetis tag ellen, ráadásul az éhes, keselyûszemeik elõtt. Ugyan, ki szánná meg a lusta, semmirekellõ, naplopó alkalmazottat?

- Na, hordjuk befelé magunkat, elõtte még egy fõpróba belefér... – a frontemberünk, Emmett megmenti a helyzetet. – Gyere haver, a kábelekkel segítened kellene...

Eljátszom a nyújtózkodós, nyammogós felébredést, utánuk csoszogok, akik visszafojtott röhögéssel vesznek körbe, mint valami prüszkölõ kórus. Elhúzom a szám, de nem szólok egy büdös szót sem, mert még a végén felismernek. Peter állandóan sápítozik, hogy sosem fogom tudni felfogni, mit jelent ez a titokzatosság, a hírnév és a rajongók szempontjából.

Õ pedig sosem fogja felfogni, micsoda kín koncertrõl koncertre, tájékoztatóról tájékoztatóra eldönteni, hogy a kénköves picsába fogom eljátszani a láthatatlan dobost.

***

Egy hatalmas kartondoboz ajándékot kaptunk –inkább kaptak, nem igazán szoktam turkálni a „javakban”-, amiben más rajongók ajándékai is bele vannak csempészve, akik nem tudták megengedni maguknak a V.I.P. jegyet, vagy már lecsúsztak a rendelési lehetõségekrõl.

- Micsoda gáláns cselekedet – jegyzem meg, miközben lehámozom magamról a személyzetis ruhákat, hogy felvegyem a koncerthez való cuccot, amit már elõzõleg egy sporttáskába pakoltam.

- Ethan már megint duzzog – nyújtja el dallamosan mondandóját Peter, körülbelül olyan hangszínnel adja elõ, mint egy óvodás. Hozzá is vágom az elorozott sapkát, de nem sokat érek vele, hacsak nem szakította le azt a hatalmas száját.

- Nézd, valaki itt felejtette a sálját! Vagy mi ez? – leszek figyelmes Jake hangjára, lemondóan zuttyanok le a kanapéra, hogy átvegyem a tornacipõmet bakancsra.

- Valamelyik biztos direkt itt felejtette, hogy késõbb visszakönyöröghesse magát hozzánk érte – világítok rá a tényekre, miközben folyamatosan fûzöm bakancsot tovább.

- De paraszt vagy! – számítok a dobálózásra, de fogalmam sincs, merrõl repül, így telibe találja a vállamat. Puha, ráadásul megfogva érzem, hogy mennyire hosszú. Megérzem rajta a jellegzetes üde illatot, az enyhe cigarettát.

- Nos, Szimat Nyomozó?

- A Rupert nevû srácé – állapítom meg végül és nyomom magam mellé a kanapéra, enyhén célozva rá, hogy ez most már nálam fog maradni. Lehet, hogy vasárnap el kellene mennem a templomba, imáim meghallgatásra találtak.

Egy sál, köszönöm Isten!

- Ja, az a kis dundi! Minden koncerten ott van a második sorban, olyan nincs, hogy Rupert nincs ott. Legutóbb valakit jól helyre is tett, emlékeztek? – mereng el Emmett hangosan, hallom a gyújtója kattanását, miközben beszél. Folyamatosan párologtat valamit, ez valamiféle beütés, de ha nincs valami illóolaj a párologtatóba nyomva, bedilizik. Ez amolyan relaxáció koncert elõtt. Nem mellesleg, olyan régóta csinálja, hogy már nélküle nem is öltözõ az öltözõ.