 Karakter: Robert Sullivan
- Hogy szopnál le egy talicska aprómajmot! – kiált fel Smith.
Ahogy a neve is, maga is legalább olyan közönséges. Zsíros, copfba fogott barna haj, bamba tekintet, szinkópák a fogai közt. Ugyan civilben van, mégsem tagadhatná le, hogy rendőr. Hangos, figyelmetlen, nem utolsó sorban pedig lenéz. Még hogy a tűzoltók beképzeltek…
- A szerencse forgandó – vetem oda az egyetemes bölcsességet neki.
Kiterítem a flush-öm az asztalra, majd széles vigyorral a képemen gyűjtöm be a pénzt. Megint megkopasztottam egy zsernyákot. Képzelem, ezután mennyi embert igazoltat, hátha visszakapja az elkótyavetyélt lóvéját. Ez van.
- Még egy kört! – mutat felém, én azonban pontosan tudom, mikor kell abbahagyni.
- Bocs, pajtás, vége a szünetemnek – legyintem le.
A haverok majd megfulladnak, annyira nem mernek röhögni, csupán a kantinon kívül robban ki belőlük.
- Fú, baszdmeg, ez valami nagyon made in China Segal volt – vihogja Emmerson.
Ő a legjobb barátom. Az az igazi szőke herceg. Sokat szopattuk, hogy menjen el színésznek, és szerepeljen valami nyál filmben, de megvan a véleménye az ilyenekről. Leszögezte, idézem: „Ha filmben fogok szerepelni, az csakis pornó lesz!” Innentől nem firtattuk tovább a dolgot.
- Remélem, uncsi este lesz. Semmi kedvem még egy vén szivart kikaparni a kádból – ásít egyet Zamboni.
Húsos ajkaival nem felejt el párat cuppantani. Szem forgatva rázom meg a fejem, hiszen amíg ő bent fog kuksolni a központban, mi Emmersonnal meg kint fagyoskodunk valahol a picsában. De jó…
- Akkora fasz vagy, minek dolgozol itt? – csattan fel Fuller, Zamboni párja.
- Mert hol dolgozzak? Két éve kirúgtak a Royalból, mert feka vagyok – mutat magára.
- Akkor még lehetsz elnök – vigyorog Emmerson a képébe.
Kitör belőlünk a röhögés, hiszen egyikünk sem rasszista. Zamboni olyan, amilyen, én attól még rohadtul bírom.
- Na, húzzatok a vérbe – int egyet, majd Fullerrel karöltve befészkelik magukat a saját kocsijukba.
- Na, Robi fiú? Mit tippelsz estére? – ásít Emmerson.
- Nyugit, Tomi fiú. Nyugit – ásítok végül én is.
***
Halkan kopogok a mentő ablakán. Már csak pár óra, és lejár a szolgálat. Hazahúzok, megfürdök, és letelepszem a gép elé. Isten tudja, mióta gyűlnek az emailjeim…
- Megeszed még azt a szenyát? – bök rá Tom az ölemben nyugvó szendvicsre.
- Mi van, terhes vagy, hogy ennyit eszel? – nyújtom felé.
Felszalad a szemöldöke, és megáll a rágásban. Még le sem nyelte a falatot, már tolná be a következőt.
- Ennyire nyilvánvaló? – hajol felém.
- Eléggé. Már csak sírnod kell, és el is kezdem szervezni a babavárót – bólintok egy nagyot.
- Hú, bassza meg – túr bele a hajába.
Persze, ez a kis megjegyzés nem állítja meg abban, hogy hatalmasat harapjon a puha kenyérbe.
- Hallod… komolyan… éheztetnek otthon? – dőlök hátra.
- Emlékszel arra a kis vörös csajra a nyílt napról? – törli meg a száját.
- Persze, elég szánalmasan fűzted – bólintok.
- Hát… tegnap nálam aludt. Azt hitte, cuki lesz, ha főz nekem reggel valamit.
- Óóó – húzom fel a felső ajkam.
- Ja. Borzasztóan főz. Szóval feleségül semmiképp sem veszem.
Nyitnám a szám, de ekkor megreccsen a rádió.
- 7-es kocsi, itt a központ. Gázrobbanás történt az Ivory streeten. Egy fiatal fiú és egy idősebb férfi sérültek meg a robbanásban. A férfi könnyebben, a fiú viszont súlyosan.
- Vettük, központ, úton vagyunk – felel a hívásra Tom, majd halkan felmorran a motor.
Hangosan szirénázva szeljük át a fél várost. Csodálom, hogy közelebb nem volt senki. A szívem a torkomban dobog, mindig is irtóztam az égési sérültektől. Egyszer megégettem a tenyerem, és emlékszem, mennyire rohadtul fájt. Fogalmam sincs, milyen az, ha a fél testem összeég, épp ezért igyekszem mindig nagyon óvatos lenni.
A helyszínre érve szembesülök, milyen is az ember. Csak állnak ott és bámulják, ahogy a tűzoltók megpróbálják előrángatni a tömlőket a kocsikról. Kivágódunk a kocsiból, majd a földön heverő fiúhoz szaladunk. Tom az idős férfihez szalad, én pedig a fiú mellé térdelek. Egy farmerkabátos nő guggol mellette.
- Hál istennek, hogy ideértek! – kiabál a fülembe.
Nyitnám a szám, hogy megkérdezzem a fiú nevét, de látom, hogy teljesen eszméletlen. Bassza meg!
- Megpróbáltuk vízzel locsolni! – kiabál felém megint a nő hisztérikusan.
- Jól tették – bólintok.
Ahogy látom, nem volt elég, túl nagy hőhatásnak lett kitéve. Ráadásul több helyen is beleragadt az aszfalt a bőrébe.
Intek Tomnak, aki elrohan a hordágyért. Óvatosan a hátára fektetem a fiút, majd óvatosan lefelé kezdem húzni az állát. Felmorranok, mikor látom, hogy nem csak az orra, de a szája szélei is kormosak. Biztos vagyok benne, hogy sérültek a légútjai is.
Leoldom az óráját a karjáról, majd a pólójára pillantok. Látom, hogy még a kabátja pár darabja is beleégett a bőrébe. A bal karja teljesen roncsolódott, ez akkor válik tisztává, mikor finoman megnyomom a csuklója körüli bőrfelszínt.
- Nincs kapilláris reakció a bal karjánál! – szólok hátra Tomnak, aki mellénk tolja a hordágyat.
- Emeld fel! – ereszti le egészen alacsonyra.
Óvatosan a fiú alá nyúlok, úgy érzem, a háta majdnem teljesen ép. A lapockái alá fektetem a bal karom, a jobbal pedig a térdei alá nyúlok, úgy emelem fel. Szinte pihekönnyű, de lehet, csak a rengeteg adrenalin miatt érzem így. Felfektetem a hordágyra, mire Tom újból megfelelő magasságra állítja a szerkezetet. Felegyenesedek, csupán ekkor veszem észre, hogy még egy mentő érkezett a helyszínre. Ők az öregúrért jöttek.
Tom a kocsihoz tolja a fiút, én pedig beugrok hátra, és felcsapom az elsősegély táskát. Az elülső rekeszből egy műanyag dobozt húzok ki, abban vannak az égési kötszerek. Feltépem a csomagolást, közben Tom ellenőrzi a fiú pulzusát. Még csak azt sem tudom, hogy hívják…
- A pulzus rendben, de rá kell kötni a lélegeztetőre. Szakadozva veszi a levegőt.
- Láttam, hogy telement füsttel a tüdeje. Kormos az orra és a szája is – fordulok feléjük.
Tom a lélegeztetőért nyúl, addig én elfedem a sebeket, majd hűtőtakarót húzok a fiú fölé. Egy éve ha kaptuk ezt a cuccot, de elvileg annyira speckó, hogy minden kocsiba raktak egyet.
- Felraktam a lélegeztetőt. Kösd be az infúziót, és indulunk – paskolja meg a vállam Tom, majd kiugrik a kocsi hátsó részén. Eldobom a széttépett csomagolásokat, majd egy kisebb tasakot halászok elő a jobb oldali szekrényből. A szekrény alatti fiókból branült veszek ki, majd óvatosan a fiú vénájába szúrom azt. Mindig is béna voltam ebben, most is csak harmadik szúrásra sikerül megtalálnom a vénáját. Félek, túlságosan is kiszáradt a kölyök. Kitekerem a gumicsövet, majd megnyomom a végét, rendesen jön a folyadék. Rácsatlakoztatom a branülre, majd mellé telepedve magamhoz veszem a táskáját.
Egy pár kesztyű, két könyv, pénztárca. Mobil sehol, fogalmam sincs, hogy értesíthetnék így bárkit is. Mélyet sóhajtva süllyesztem vissza a holmikat a hátizsákba, majd választom szét lassan az iratai ép részeit. A kártyák teljesen megolvadtak a hőségtől, egyetlen betűt sem tudok kivenni a személyi számának utolsó két jegyén kívül. Morogva túrok a hajamba, és fogom marokra a tincseket. Ki lehet ez a szerencsétlen kölyök?
|
