- Remélem elégedett, Snow elnök úr – suttogom, annyi gúnyt csempészve a hangomba, amennyit csak a fájdalom enged.

- Katniss? – üti meg a fülem egy kiáltás nem is olyan távolról, rögtön felismerem Finnick hangját. – Merre vagy?

Veszek egy mély levegõt, hogy visszakiáltsak neki, de a fájdalom újabb hulláma vág végig a testemen, így csak egy elkínzott nyögés lesz belõle. Hamarosan meghallom a közeli léptek zaját az avaron, aztán Johanna hangja is átszeli az éjszaka csendjét.

- Katniss!

- Itt vagyok! – szólalok meg, amilyen hangosan csak tudok.

Pár másodperc múlva már elõ is bukkannak a fák közül és azonnal hozzám sietnek.

- Mi történt? – térdel mellém Johanna, majd körülnéz. – Hol van Peeta?

- Nem utánatok ment? – kapom fel a fejem és megpróbálom felkönyökölni.

Istenem, ha most úgy döntött, hogy egyedül viszi végig... Vagy Enobaria lesz a szövetségese? És ha igazából õ is csak megölni akarja majd?

- Nem találkoztunk vele – rázza meg a fejét Johanna is nyugtalanul, aztán a pillantása megakad a vasdarabon. – Te jó ég, a lábad... – szörnyed el.

- Ez Peeta mûve?! – mordul fel Finnick dühösen.

- Nem tudja, mit csinál... – suttogom.

- Most igazán nem kellene õt védened – dörmögi. – Még jó, hogy nem találkoztunk vele... Ha legközelebb látom, én magam fogom megölni.

- Nem bánthatod! – ragadom meg a karját, de nem is reagál.

- Gyerünk, menjünk innen! – nyúl a karom alá.

Együttes erõvel húznak fel a földrõl, a vállukra támaszkodva indulok el erõsen sántítva.

- Nem vagy biztonságban Peeta közelében – jegyzi meg halkan Johanna is, de róla legalább biztosan tudom, hogy nem ártana neki. Talán õ az egyetlen, akinek van valami fogalma errõl, min mehetett keresztül.

A tóhoz megyünk, amit korábban a fáról is láttam. Beetee és Annie már ott vannak, de mikor meglátnak minket, mindketten elszörnyednek egy kissé.

- Peeta tette? – kérdezi Beetee, miközben Johanna és Finnick óvatosan leültetnek egy fa tövébe. Némán bólintok, mire lassan ingatni kezdi a fejét. – Az a fiú túl veszélyes lett rád nézve.

- Nem tudja, mit csinál – ismétlem meg a korábbi szavaimat, de azt hiszem õt sem tudom meggyõzni.

- Elõbb vagy utóbb emlékeznie kell rá, hogy mennyire szeretett téged – szólal meg Annie halkan.

Halványan rámosolygok. Csalfa remény, valószínûleg van is, éppen ezért nem tudom elhinni, de legalább van, aki még nem veszítette el minden hitét.

- Rendben, most pedig ki kell húznunk a kéretlen ajándékot a lábadból – néz a szemembe Johanna.

Veszek egy mély levegõt és bólintok. Finnick elõrelátóan a kezembe nyom egy kisebb fadarabot, amire ráharaphatok, aztán letérdel a lábamhoz az egyik oldalamra és mindkét kezével erõteljesen lefogja a szúrás alatt és felett. Annie mellém lép és a maga szokásos kedves mozdulatával a vállamra simítja a tenyerét, miközben Johanna a lábam másik oldalára térdel, majd kérdõn rám pillant. Ráharapok a fadarabra, aztán bólintok egyet, mire megragadja a vasat és egy határozott mozdulattal kirántja a lábamból.

A fa reccsen egyet a fogaim alatt, de legalább tompítja az üvöltésemet és nem a fogaimat töröm ki. Egy pillanatra csillagokat látok és olyan erõvel vágom hátra a fejem, hogy a mögöttem lévõ fát is lefejelem, de azt szinte meg sem érzem.

- Oké, kint van – teszi a karomra a kezét Johanna –, de valamivel el is kellene látnunk, mert ez a sok rozsda el fogja fertõzni a sebet.

Eldobom a fadarabot is kiköpöm a számból a benne maradt darabokat, aztán a vízpart felé pillantok.

- A tó körül rengeteg gyógynövénynek kell lenni – nyögöm ki a fájdalomtól kissé elfúló hangon. – Már ha hihetünk benne, hogy minden az, aminek látszik...

Egyikünk sem hisz igazán ebben a lehetõségben, és sajnos be is bizonyosodik az igazunk, amikor Johanna és Annie közelebb mennek. Pontosan leírom nekik, hogy melyik növényeket keressék, de amikor Annie lehajol egyért, hogy letépje, az szabályosan megégeti az ujját, de szerencsére nem súlyosan. A gyógynövények tehát nem gyógynövények, de ez talán nem a legjobb alkalom, hogy kipróbáljuk, a mérgezõ virágok ezúttal segítenek-e.

- Vízzel legalább ki kéne mosnunk a sebet – szólal meg Finnick feszülten.

- Nézzétek meg a tó vizét! – kiált oda a lányoknak Beetee, majd el is indul feléjük. – Dobjatok vele egy levelet és nézzétek meg, életben marad-e.

Johanna úgy is tesz, ahogy mondja, és közben Beetee is melléjük ér, így együtt figyelik, mi történik.

- Jó a víz? – kérdezi Finnick néhány perc múlva.

Beete nem válaszol rögtön, csak ad nekik néhány utasítást, mire õk bólogatva a nem messzi vízesés felé indulnak. Beetee visszatér hozzánk, majd a tó felé int a fejével.

- A tó vize mérgezõ, de a levél lassabban pusztult el a normálisnál, ami azt jelenti, hogy valami hígítja és enyhíti a hatását. Egészen biztos vagyok benne, hogy a vízesés vize tiszta és iható.

Finnick felsegít, majd mindhárman közelebb megyünk a vízeséshez, hogy kevesebbet kelljen járkálnunk, de azért a fák jótékony hatása is megmaradjon. A vízesés tényleg tisztának bizonyul, így kövek, erõs botok és fatörzs maradványok segítségével kisebb-nagyobb edényeket vájunk, amibe gyûjthetünk vizet, így mindenki ihat és a sebet is sikerül kitisztítanunk.

Idõközben a nap elsõ sugarai is felbukkannak a virtuális horizonton, és miközben éppen azt találgatjuk, mivel köthetnénk át a sebet, ismét meghalljuk az ismerõs csipogást.

- Biztosan küldtek neked gyógyszert! – pattan fel lelkesen Annie. Még estében elkapja a kis dobozt, gyorsan lekapcsolja róla az ejtõernyõt, majd kinyitja. Egy jókora adag kötszert halász elõ a belsejébõl, aztán az arcára kiül a csalódottság. – Bekötni be tudjuk, de nem kaptunk gyógyszert.

Felsóhajtok és megeresztek egy halvány mosolyt.

- Reméljük, hogy a víz elég volt neki.

Pontosan tudom, hogy annyi rozsdának, amennyi a vason volt, aligha lesz elég némi víz, és mindenki más is egyetérteni látszik velem, de senki nem szól semmit. Johanna mellém telepszik és segít jó vastagon bekötözni a sebet.

- Meg kell találnunk Peetát – suttogom neki, miután meggyõzõdtem róla, hogy Finnick és Beetee nem figyelnek.

Johanna felpillant rám, majd kissé szomorúan, de elmosolyodik, és bólint egyet. Miután átkötötte a sebet, feláll mellõlem, majd a többiek felé fordulva a fák felé int a fejével.

- Megyek, keresek valami ennivalót!

Finnick velünk marad, hogy itt is legyen valaki, én pedig lejjebb csúszok a fa tövében, hogy elfeküdhessek. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, ráadásul átkozottul lüktet a lábam... Talán egy kis alvás segíteni fog.

Ahogy lehunyom a szemeimet, Peeta arca jelenik meg elõttem. A tekintete, miután belém szúrta a fémdarabot, az arca, mikor pontosan tudva a következményeket a sorsomra hagyott... Érzem, hogy újra könnyek gyûlnek a szemembe, a mellkasom pedig összeszorul, amikor eszembe jut egy régi beszélgetésünk.

- Csak attól félek, hogy megváltoztatnak.

- Hogyan változtatnának meg?

- Nem tudom. Valami olyasmivé tennének, ami nem én vagyok.

Elkeseredve nyitom ki a szemeimet. Az alvás egészen biztosan nem fog segíteni, de még csak sikerülni sem. A következõ pillanatban viszont túlságosan ismerõs sikoly hallatszik a közelbõl, mire Finnick azonnal felpattan. Johanna... Gyorsan felkönyökölök, látom, hogy Finnick ugrásra készen áll, de azon vívódik, hogy magunkra hagyjon-e minket.

- Menj! – szólok rá és Annie is hevesen bólogat.

Bár jelen állapotomban kifejezetten használhatatlan vagyok, reméljük a legjobbakat. Annie és Beetee is közelebb húzódnak hozzám, éppen akkor, amikor meghalljuk Johanna újabb kiáltását.

- Finnick! Segíts!

Annie összerezzen mellettem, úgyhogy felé nyúlok és bátorítóan megszorítom a kezét. Amikor eldördül az ágyú, újra megrándul, és bevallom, én is félek egy kicsit, de azzal nyugtatom magam, hogy Johanna nagylány már, és tapasztalt harcos, tud vigyázni magára. Amikor még hosszú percek múlva sincs semmi jel, hogy Finnick és Johanna közelednének, Beetee és én összenézünk Annie feje felett. Biztosan nincs semmi baj...

Mikor végre meghalljuk a léptek zaját, mindhárman felkapjuk a fejünket, Annie pedig érezhetõen rögtön megnyugszik, mikor megpillantja Finnicket.

- Megtaláltad? – szólal meg Beetee. – Él?

- Hallottuk az ágyút, ugye nem... – kezdené Annie.

- Él és minden rendben – feleli Finnick –, majdnem.

- Mit jelent, hogy majdnem... – kezdeném, de elhallgatok, mikor a többi lépés zaja is gazdára talál... illetve gazdákra.

Johanna bukkan elõ a bokrok közül, Peeta karját fogva. Egy másodpercre elönt a megkönnyebbülés, hiszen sértetlennek tûnik, életben van és itt van... de aztán eszembe jut minden más is, élén azzal, hogy valószínûleg továbbra is meg akar ölni. Akármennyire is gyûlöl engem és akármennyire is fáj a tekintetébõl sugárzó harag, egyszerûen nem tudok nem tudomást venni róla.

- Johanna minden rendben? – kérdezi Beetee, láthatóan neki nem esik nehezére levegõnek nézni.

- Peeta megmentett – feleli Johanna. – Megölte a támadómat pedig azt hittem kipurcanok.

Érzem, hogy rajtam kívül aligha hisz neki bárki is, de én ismerem... ismertem õt, és a gyûlölete egyedül ellenem irányul. Csak az én halálomat akarja, miért ne akarhatná megmenteni Johannát?

- Igaz ez Peeta? – pillantok rá, bár magam sem vagyok biztos benne, hogy fog-e válaszolni.

- Jah...

Tömör és kényszeredett válasz, de legalább válasz. Mondjuk a többiek arckifejezésébõl ítélve nem igazán gyõzte meg õket... kivéve talán Annie-t, és persze Johannát, aki ismét hasznosítja a köteleket és egy biztonságos távolban lévõ fához kötözi Peetát, mielõtt csatlakozna hozzánk.

- Meg fogom ölni – jelenti ki Finnick, mire felé kapom a pillantásomat és Annie is helytelenítõen néz rá. – Nem érdekel, hogy megmentette Johannát, akkor is veszélyes.

- Nem fogsz egy ujjal sem hozzáérni – mered rá Johanna.

- Nem bánthatod õt, Finnick – ülök fel én is.

- Tegnap éjjel kis híján megölt téged! – veti ellen Beetee.

- Nem érdekel – nézek rá. – Te magad mondtad, hogy eltérítették... nem tudja, mit csinál.

- Ó, szerintem nagyon is tudja – horkan fel Finnick. – Azt a vasat egész ügyesen beléd állította.

- Csak vissza kell hoznunk az emlékeit – jegyzi meg Annie halkan.

- De fogalmunk sincs, hogy hogyan – rázza a fejét Beetee. – Azt sem tudom, hogy egyáltalán menthetõ-e még a helyzet.

- Vannak pillanatok, amikor mintha emlékezne – szólalok meg. – És ne feledjétek, hogy nem sokkal a forradalom elõtt még figyelmeztetett. Engem. Talán nincs még olyan mélyen elrejtve...

- Lehet, csakhogy erre nincs semmi garancia, és amíg ilyen, addig minden adandó alkalmat ki fog használni, hogy megpróbáljon megölni – morogja Finnick. – Téged, Katniss.

- Ha meg tud ölni, akkor annak így kellett lennie. Nem végezhetitek ki csak mert gyûlöl engem... Titeket nem akar és nem is fog bántani.

- Még nem – szúrja közbe Beetee, de nem tudom, igaza lehet-e.

- Teljesen megzápult az agyatok? – csattan fel Johanna. – Nem ölhetitek meg!

- Dehogynem – mered rá Finnick.

- Finnick... – szólal meg enyhítõen Annie.

- Akkor indítványozom, hogy szavazzunk – emeli fel a hangját Beetee, én pedig nem akarok hinni a füleimnek.

- Mégis mirõl? – kérdez vissza hitetlenkedve Johanna. – Az életérõl?

- Pontosan. Veszélyes lehet mindnyájunkra.

Néhány másodpercig Johanna és Beetee csak merednek egymásra, szinte pattognak közöttük az indulat szikrái.

- Aki arra szavaz, hogy segítenünk kell, és hagyjuk, életben csatlakozzon – lendíti fel a kezét Johanna.

Annie a szeme sarkából Finnickre pillant, majd lassan felemeli a kezét.

- Akkor most az, aki szerint nincs más megoldás, minthogy öljük meg ezzel esélyt adva magunknak... – mondja Beetee, majd Finnickkel egyszerre emelik fel a kezüket.

Most komolyan a kezük emelgetésével akarnak Peeta sorsáról dönteni? Nagyon úgy tûnik, mert az állás döntetlen, én pedig nem „szavaztam”, ezért most mindenki várakozón bámul rám. Tényleg mindenki, mert Peeta tekintetét is érzem magamon.

Felé fordulok, a pillantásunk találkozik. A szemeiben még mindig a kétség keveredik a színtiszta gyûlölettel. Tényleg megváltoztatták, tényleg megtörtént az, amirõl sosem gondoltam volna, hogy lehetséges: valaki elhitette Peetával, hogy nem szeret engem. Ellenem fordították, és ezért most még azt is elhiszi, hogy az én kezemben van az élete. Mintha bármikor is kockára tenném azt, éppen az övét...

- Katniss? – szólít meg Finnick türelmetlenül. – Te mit mondasz?

- Ezt tényleg meg kell kérdezned? – kérdez vissza Johanna. – Csak nézz rá...

- Mi Katniss véleményére vagyunk kíváncsiak – szúrja oda Beetee, mire Johanna a szemét forgatva vállat von.

- Megmondtam, hogy nem bánthatjátok õt – nézek Finnick szemébe.

- Hát akkor ez azt hiszem eldõlt – vigyorodik el Johanna diadalittasan, Finnick viszont dühösen felpattan.

- Ezt nem hiszem el! – csattan fel. – Meg akart ölni téged, Katniss! Nem elég, hogy fogalmunk sincs, mi lesz a vége ennek az egésznek, még a szövetségesünknek is tekintsük ezek után?!

- Peeta velünk marad, Finnick – jelentem ki.

Indulatosan fújtat egy nagyot, majd elindul a fák irányába. Annie rögtön felpattan és bocsánatkérõ mosollyal utána siet. Fáradt sóhajjal ejtem hátra a fejem, még a koppanása is jólesõnek érzõdik a fán. Beetee sem tûnik túl jókedvûnek, de õ legalább megtartja agának az indulatait.

- Jól vagy? – kérdezi inkább kissé aggodalmasan.

- Persze – próbálkozom meg egy halvány mosollyal, majd lopva Peeta felé pillantok. – Johanna, vinnél neki egy kis vizet? – kérem halkan. – Biztosan nem ivott még, mióta itt vagyunk.

- Igen, jó is hogy mondod – pattan fel azonnal.

Finnick és Annie is hamarosan visszatérnek, elõbbi szerencsére már sokkal nyugodtabban.

- Ne haragudjatok – sóhajt fel, miután leültek mellénk, bár Johanna Peeta mellett maradt. – Nem rád haragszom, Katniss. A fenébe is, még csak nem is rá... Inkább azokra a rohadékokra, akik miatt megint ide jutottunk és akik ide juttatták szerencsétlent.

- Tudom – mosolygok rá.

- De attól még nem ígérem meg, hogy kedves leszek vele, ha megint rád támad – teszi hozzá, mire Annie kuncogni kezd mellette.

Johanna is megjelenik mellettünk. – Az elõbb közbeszólt a 9. Körzet, úgyhogy most újra megpróbálok szerezni valami kaját.

- Nem mehetsz egyedül – kezd el feltápászkodni Finnick is.

- De a többieket sem hagyhatjuk itt – ellenkezik Johanna. – Majd Peeta velem jön.

- Megõrültél? – mered rá Finnick.

- Én bízom benne – vonja fel a szemöldökét Johanna.

- Az elõbb is megmentette – veszi a védelmébe Annie is.

- Titeket nem akar bántani – rázom meg a fejem.

Hárman gyorsan lebeszéljük az ellenkezésrõl, így a szemét forgatva visszaül.

- Rendben, de ha gyilkos galócát akar hozni Katnissnek, én magam nyomom le az õ torkán – morogja.

- Oké – neveti el magát Johanna, majd jókedvûen visszatér Peetához, hogy eloldozhassa.

Azt azért látom, hogy még õ is fogja a karját, amíg eltûnnek a szemünk elõl, nehogy kedve szottyanjon felém iramodni.

Az elkövetkezendõ órákban egyre biztosabban érzem magamon a kimerülés jeleit, de egyszerûen képtelen vagyok aludni. Ahogy lehunyom a szemeimet, megrohamoznak az emlékek, jók és szörnyûek egyaránt, de jelenleg egyik sem jobb a másiknál... Nem tudnám megmondani, melyik fáj jobban. A lábam ráadásul egyre jobban fáj, és Annie tekintete sem túl bíztató, mikor kicseréli a kötést. Azt a sokatmondó pillantást is kiszúrom, amit Beetee-vel és Finnickkel váltanak, mégsem szólok semmit.

Johanna és Peeta szerencsére épségben visszatérnek, nem is kevés ennivalóval, és csak ehetõvel. Úgy látszik, õk is feltalálták magukat, Finnick azzal foglalta el magát, hogy kövek segítségével lándzsaszerû fegyvereket próbált faragni magának, és Johanna kezében is hasonlót látok. Ez megmagyarázza, hogyan tudtak néhány állatot is elejteni. Nekem ugyan egyáltalán nincs étvágyam, de legalább több marad nekik, bár Annie unszolására én is leerõltetek néhány falatot a torkomon.

Johanna a nap hátralevõ részére nem kötözi vissza Peetát a fához, ami miatt ki is alakul egy kisebb vita közte és Finnick között, de én nem hibáztatom érte. Lehet, hogy Peetának átmosták az agyát, de õ sem ostoba, pontosan tudja, hogy ha fényes nappal rám támadna, azzal semmit nem érne el azon kívül, hogy az ittléte hátralevõ részét szorosan megkötözve kellene töltenie. Errõl gyõzködi õt Johanna is, és végül kiegyeznek abban, hogy elég, ha éjszakára a fához kötik. Talán abban Johanna sem mer bízni, hogy az éj leple alatt nem próbál meg megölni...

- Jól vagy, Katniss? – hallom meg Annie halk hangját a fejem mellõl. – Alig ettél valamit és rettenetesen sápadt vagy...

- Nincs semmi baj, Annie – mosolygok rá, de láthatóan nem hisz nekem, mert kinyújtja a kezét és a homlokomra simítja a tenyerét.

- Szerintem lázas vagy – jegyzi meg kétkedve, majd Finnickre pillant, aki a vita lezárása óta nem hagyta el az egyméteres körzetemet. – Szükségünk lenne valamilyen gyógyszerre.

- Látom – néz rám Finnick hasonlóan aggodalmas tekintettel, de mind tudjuk, hogy ez nem kívánságmûsor.

Érzek magamon egy szinte égetõen figyelõ tekintetet, ami biztos vagyok benne, hogy Peetához tartozik. Lopva felé pillantok Annie mellett s látom, hogy bár Johanna mellett ül, egyenesen rám néz. Hálás vagyok érte, hogy innen nem tudom kivenni a tekintetét... Nem akarom többször látni azt a diadalt a szemében, amit az okoz neki, hogy szenvedni láthat.

Beetee tereli el a figyelmemet azzal, hogy az egyik pohárszerû valamiben friss, hideg vizet hoz nekem.

- Pihenj, Katniss – néz rám komoran, miután kiittam a pohár tartalmát. – Szükséged van rá.

Bólintok egyet, aztán lehunyom a szemem. Nehéz úgy tennem, mint aki alszik, vagy egyáltalán pihen, hiszen most is ugyanúgy megrohamoznak ugyanazok az emlékképek... Számomra talán nem is lenne akkora tragédia, ha nem kapnék gyógyszert. A vérmérgezés nem a legkellemesebb halál, de még mindig jobb, mint azzal a tudattal élni le a hátralévõ életemet, hogy Peeta a világon mindennél jobban gyûlöl engem.

Nem sokkal késõbb kezdem érezni, hogy Annie-nek igaza lehet. A fejem kezd egyre kótyagosabbá válni és a fázni kezdek annak ellenére, hogy érezhetõen ég az arcom. Ha most jönne egy újabb meglepetésszerû természeti csapás, a többieknek egészen biztosan hátra kellene hagyniuk, mert csak hátráltatnám õket. Egy kicsit furcsállom is, hogy semmi ilyesmi nem történik... Talán a játékmester inkább nyugodtan ki akarja várni a viszonylag természetes halálom végét. A láz egyébként jótékonynak tûnik, mert az emlékképek lassan elhalványulnak, aztán teljesen békén is hagynak. Még hallom, hogy Johanna egyszer odajön hozzánk és aggódó hangon megkérdezi, hogy vagyok, de a választ már nem hallom tisztán, mert végre elnyom az álom.

***

- Katniss? Katniss, gyere! – Ismerõs kéz ragadja meg az enyémet és húz maga utána határozottan. – Most nem figyelnek, gyorsan tûnjünk el!

Megszorítom Peeta ujjait és fürge léptekkel követem a sûrû bozóton át. Sikerült visszaérnünk éjfél elõtt Johannával, és amíg õk valamirõl nagyon tanakodtak a fát figyelve, mi megszöktünk. Most igyekszünk a lehetõ legkevesebb zajt csapva, mégis minél gyorsabban eltûnni a közelbõl. Hamarosan éjfél lesz, úgyhogy már csak azért is megérné, hogy ne legyünk itt, mikor a villám belecsap a fába...

- Katniss! Peeta! – hallunk meg egy üvöltést valahonnan a hátunk mögé. – Hol vagytok?

- Gyere, erre! – vált irányt Peeta, így egy még sûrûbb bozótosba kerülünk.

Felettünk már kavarognak a felhõk, egy bizonyos pont köré sûrûsödve, a nagy fa fölött. Jobb lesz, ha sietünk... Bár mintha csak két ember lépteit hallanám valahol mögöttünk, de akkor hol a harmadik? Peetával egyszerre pillantunk fel az égboltra, mikor a felhõk már egyre gyorsabban kavarognak és az ég is dörögni kezd. Már látni is az elsõ kis szikrákat odafent, aztán elkezd kialakulni az elsõ villám...

- Az meg mi? – kérdezem döbbenten, mikor megpillantok valamit felfelé repülni. Olyan mint egy lándzsa... és valamit húz maga után.

- Tûnjünk el innen! – indul meg Peeta még gyorsabban, azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez nem jó jel.

Két lépést sem tudunk viszont tenni, mikor hirtelen éktelen robbanás rázza meg az egész arénát, és hiába vagyunk már messze a fától, a lökethullám még minket is letaszít a lábunkról. Métereket repülünk elõre, Peeta keze is elszakad az enyémtõl, ráadásul amikor földet érek – vagyis jobbára nekicsapódik valaminek –, valami iszonyú fájdalom nyilall a lábamba. A fejemet is beverem, így egy pillanatra elsötétül a világ.

Mikor újra tisztán látok, rögtön kiszúrom, hogy az eddig sötét égbolt egy ponton elkezd kivilágosodni. Éppen ott, ahová a dárda repült... Aztán valami lefelé kezd zuhanni abból a pontból, ami mintha valamilyen acélszerkezet lenne. Az aréna eleme...? De hol van Peeta?

[Just a dream]

Valamiért furcsa érzéseket kelt bennem ez a mondat, és az is, mikor lenézve azt látom, hogy valami kiáll a combomból. És ahogy az aréna lassan szó szerint darabjaira hullik... miért ismerõs? Mielõtt még bármit is mondhatnék, újabb lépések zaja üti meg a fülünket, mire Peeta is lejjebb húzódik. Megragadom a karját, tágra nyílt szemekkel fülelek. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de ha Finnick és Johanna túlélték és most minket keresnek, akkor miért nem szólnak?

Peeta óvatosan kiles a fa törzse mögül, aztán egy pillanat alatt vissza is húzódik. A tekintete õszinte rémületrõl árulkodik, ahogy rám néz.

- Békeõrök – suttogja fojtott hangon, mire elkerekednek a szemeim.

- Mi folyik itt?

- Nem tudom – rázza meg a fejét lassan.

- Peeta, én nem... – Lenézek a lábamra. – Nem tudok elég gyorsan menni.

Nem tudom mire vélni, mikor hirtelen megváltozik a tekintete. Ahogy azt sem, amikor gyengéden végigsimít az arcomon, de valamiért úgy érzem, nem is akarom tudni.

- Te csak maradj itt és ne mozdulj, bármi történjék, is rendben? – néz a szemembe.

- Peeta...

Mindkét kezét a nyakam két oldalára fekteti, aztán magához húz egy hosszú csókra. Akármilyen nagyot is dobban a szívem és akármennyire édes is a csók, úgy érzem... úgy érzem, itt valami nincs rendben. Miért olyan, mintha búcsúzna?!

- Peeta? – suttogom félve.

- Maradj itt!

Gondosan úgy rendezi el körülöttem a növényeket, hogy elrejtsenek, aztán kilép a takarásból. Rémülten nyúlnék utána, de a lábam nem enged... Érzem, hogy lassan teljesen eluralkodik rajtam a kétségbeesés, ahogy hallom a távolodó lépteit. A szívem a torkomban dobog, legszívesebben visszarántanám ide és leütném, hogy maradjon nyugton, de már nincs itt. Mégis mit képzelt?!

Mikor nem is olyan messze meghallom a békeõrök kiáltását, valahogy pontosan tudom, mi történik.

- Peeta!

***

Egy hangos, rémült sikolyra ébredek fel, és csak akkor jövök rá, hogy a hang tõlem származik, amikor belefájdul a torkom. Rémülten kapom körbe a fejem, fákat látok magam körül, elõttem pedig egy tó... Valaki mintha a nevemen szólítana, de nem is figyelek rá.

- Peeta... – nyögöm. – Hol van Peeta?! Peeta!

Valaki megragadja a vállam, mire összerándulok és üldözött tekintettel bámulok rá, fel sem ismerem az arcát.

- Katniss, nyugodj meg! – mondja egy ismerõs hang lassan, megnyugtatóan.

- Elvitték... Elvitték õt... Peeta náluk van!

- Peeta itt van velünk, nyugodj meg! – próbálkozik a megnyugtatásommal újra.

Csak most ismerem fel a hangját és így már az arca is kirajzolódik elõttem.

- Finnick? – suttogom. Ott voltak... Õk is ott voltunk, elõlük menekültünk. Lehet, hogy nem is a békeõrök kapták el? Dühösen megragadom a vállát és rákiabálok. – Hol van?! Mit csináltatok vele?!

- A fenébe is, Katniss, nyughass! – próbálja meg lefogni a kezeimet.

Újabb ismerõs arc jelenik meg a látóteremben, kissé ijedt tekintettel. Johanna.

- Mi a franc ütött belé?

- Biztosan a láz – szólal meg a másik oldalamról egy kedves, aggódó hang, amit viszont nem tudok hová tenni.

- Hol van Peeta?! – üvöltöm. – Peeta!

- Katniss, az istenért, mindenkit idecsõdítesz... – sziszegi Finnick, de rá se hederítek.

Elvitték Peetát. Azt mondják, hogy itt van, de ha itt lenne, már rég idejött volna hozzám... Mindig õ volt az elsõ, aki megjelent a szobám ajtajában, ha azt hitte, segítségért kiáltok. Õ mindig ott volt. Újra a nevét kiáltom, mire Johanna is mellém térdel és megszorítja a karom.

- Hallgass! – szól rám, idegesen nézve körbe. – Nem akarlak kiütni, de ha nem hagyod abba...

- Ne bántsátok! – szólal meg ismét az a kedves hang.

Bántani? Tehát tényleg õk voltak... Elvitték õt! Vehemensen kezdek küzdeni az engem lefogó karok ellen, de éppen mikor újra kiáltani akarnék, egy erõteljes ütést érzek a tarkómon, és minden elsötétül.

***

Nagyon nehezemre esik kinyitni a szemeimet, pedig a nap egyenesen az arcomra világít. A lábam még mindig átkozottul lüktet, ráadásul a fejem és rettenetesen fáj valamiért. Hûvös nedvességet érzek a homlokomon, és mikor lassan felnyúlok, valami nedves anyagot érzek meg ott, ami kellemesen lehûti a testemet.

- Katniss?

Felpillantok Annie kissé bizonytalan hangjára. Miért néz így rám?

- Ébren vagyok – suttogom, a hangom furcsán rekedt.

Finnick is megjelenik Annie mellett, de õ is furcsán néz.

- Minden... rendben? – kérdezi.

- Miért ne lenne? – nézek rájuk homlokráncolva, mire összenéznek.

- Nem emlékszel? – kérdezi halkan Annie.

- Mire? – kérdezek vissza értetlenül.

Történt volna valami, amíg aludtam? Újra összenéznek, és Finnick szóra nyitja a száját, de aztán rögtön be is csukja és felkapja a fejét az ismerõs, csipogó hangra. Beetee tolószékének közeledtét is meghallom az avaron, miközben mindannyian felpillantunk a lefelé szállingózó kis dobozra.

- Most már biztosan a gyógyszer jön végre! – lelkendezik Annie, de ahogy lejjebb ér a csomag, máris lehervad az arcáról a mosoly.

Finnick keze ökölbe szorul és látom, hogy Beetee is megállt félúton. A kis doboz ugyanis egyenesen Peeta felé ment, és most éppen mellette ért földet. Johanna már eloldozta a fától, és most talán õ nézett a legfurcsábban rám, de aztán õ is a neki küldött valami felé fordítja a tekintetét. Felemeli és kinyitja a dobozt, aztán jól láthatóan megütközik annak tartalmán. A hozzácsatolt kis papírdarabot elfújja a szellõ és Johanna kap utána, majd rá is pillant.

- Emlékezz? – olvassa félhangosan.

Az arca eleinte értetlen, de aztán a dobozra pillant... és végül rám. Ezzel már rögtön összeáll a kép. A gyógyszert, amire nekem van szükségem, Peeta kapta meg, és most az õ döntése, hogy odaadja-e. Ha nem érezném magam ilyen rosszul, most biztosan elmosolyodnék a helyzet iróniáján. És tegnap még azt hitte, hogy az õ élete van az én kezemben...

- Mirõl beszélsz? Láttam a viadalokat... Katniss soha nem ártott neked. Mindent azért csinált, hogy életben tartson téged.

Úgy védi, mintha ismerné. Pedig tudhatná, hogy Katniss Everdeent senki sem ismerheti meg. Minden életet elüldöz maga mellõl, hogy önmaga kényelme sértetlenül megmaradjon. Áruló, akit senki kínja nem hat meg, megjátssza magát mások elõtt. Kétségtelenül remek színész, csakhogy átlátok rajta, engem már nem hatnak meg az olcsó trükkjei.

A bennem felgyülemlõ harag mégsem tör elõ. Legalábbis nem teljesen, ahhoz szükségem lenne a kezeimre.

- Hazugság! Fogam résén préselem az egyetlen szót, ami a legjobban illik rá. –Végig csak magát mentette, ezért akart tõlem is megszabadulni, csak nem sikerült neki. Mindenkit hitegetett a hazugságaival, titeket is! Mind elhittétek, hogy õ egy szegény, ártatlan lány, aki kész lenne mártírhalált halni bárkiért, akit szeret, pedig valójában csak egy végtelenül önzõ kis fruska, aki még csak nem is képes a szeretetre. – szinte kétségbe esett szemekkel tekintek a többiekre. Valamilyen szinten közük volt ahhoz, hogy fogoly lettem, Johannán kívül, persze de nem annyira sárosak, mint Katniss és nekem ennyi bõven elég, hogy ne akarjam õket is megölni… egyelõre.

- Mit tettek veled?

Hangjából a teljes széthullás érzõdik. Mint akit elhagyott a remény maradék szikrája is. Pontosan erre van szükségem, a reményvesztett Katniss kétségbeesett döntéseire. Csak a megfelelõ pillanatra van szükségem.

A kérdést, ami szerintem jelen esetben a legfõbb kérdés már szinte ordítva közlöm vele.

- Inkább te mit tettél velem! Nem tudtál megölni, ezért inkább az elsõ adandó alkalommal elmenekültél, engem meg ott hagytál... – kiáltom miközben teljes súlyommal az engem fogva tartó köteleknek feszülök. Egy pillanatra mindenki arcára kiül a rémület, hogy mi lesz, ha elszabadulok. A hurok azonban erõs.

Katniss pedig nem tagadja meg önmagát. Kioktató és majd én mindent jobban tudok, hangnemétõl elkap a hányinger.

- Soha! – kiált rám, felindulva. – Fogalmam sem volt... Nem tudtam, mi fog történni, de ha tudtam volna, nem hagyom, hogy elválasszanak minket! Én csak azt akartam, hogy te túléld és Haymitch meg is ígérte, hogy így lesz, de végül a veled kötött egyezségét tartotta be...

Haymitch nevére felkapom a fejem. Újabb emlékkép borítja el elmém. A kinti táj elmosódik helyébe egy új helyszín lép. Haymitch háza közvetlen a viadal után. Katniss elõtt érkeztem, Haymitch már rongy részeg a Nagy Mészárlás bejelentését követõen. Figyelmesen hallgat, nem szól közbe, nem csinál semmit. Egyetlen kérésem van, mentse meg Katnisst az élete árán is. Bármibe kerül, tartsa életben. Ha kell, áldozzon fel engem. És ha döntenie kell kettõnk közül… ne habozzon. Homályos és szürke emlék. Tele fájdalommal és szerelemmel? Lehetetlen. A következõ emlék, hogy Katnissel közösen beszélünk Haymitchel… Katniss! A harag új lánggal ég ismét bennem.

- Legalább most ne hazudj! – kiáltok rá. Õ is kötött egyezséget, feltételezem a saját életét akarta menteni. A kötelek ismét megfeszülnek, amikor egy lágy kéz nyom vissza a fához, Johanna.

- Fogalmad sincs, mirõl beszélsz, Peeta – szólal meg Finnick. – Katniss nem tudott semmirõl és egyedül téged akart épségben kihozni az arénából. Szeret téged, ahogy te is szereted õt.

Fogalma sincs, mirõl beszél. Szerelem nem létezett köztünk és soha nem is fog. Kezeim ökölbe szorulnak a dühtõl.

- Én gyûlölöm õt! – közlésem, felvilágosításként szolgál mindenki számára.

Érzi, hogy megvetésem kifejezetten neki címeztem. Néma mozdulatokkal kel fel a földrõl és hátat fordítva indul meg az erdõ felé.

- Inkább gyáván elsétálsz? Fáj az igazságot hallani, ugye? – csiholom a tüzet, hogy valami meggondolatlanságot csináljon. Csak egyszer kell rám támadnia. Ígérem mindennek csak egyetlen egyszer… az lesz Katniss Everdeen utolsó mozdulata ezen a világon.

Kiáltásomra nem reagál, mire Johanna szólal meg a fejem mellett.

- Maradj csendben, [Peeta]!

Legalább õ ne fogja a pártját. Hiszen úgy ismerjük egymás szenvedését, mint más a tenyerét. Közösek a rémálmaink ezt Johanna is nagyon jól tudja.

A távolodó poszátát figyelve ismét elkap az emlékezés. Ezúttal a Kapitólium rejtett csarnokaiban vagyok, megint. Fehérre meszelt falak, steril környezet. Mindössze két ágy van, a teremben ahová a békeõrök bekísérnek. Az egyik már foglalt. Johanna leszíjazva hanyatt fekve bámészkodik, próbál erõs maradni, mint mindig. Az életén kívül semmije nem maradt. – Áhh, Peeta csatlakozz! – szól mikor felemelve fejét megpillant. Kérése azonnal teljesül. Köpenyes orvosok érkeznek és a szabad ágyhoz kísérnek. Szíjak egyelõre nincsenek. Viszont ami ezután következik, szörnyûbb, mint a pokol.

A képek itt abbamaradnak, csak az érzések hagynak lenyomatot a jelenben is.

-          Mit mûveltek veled a Kapitóliumban? – fordulok az idõközben mellém heveredõ Johanna felé.

-          Emlékszel?

-          Mire?

-          Nos, arra, hogy ott voltunk és valami nagyon nem volt benne kóser. – kacag fel szárazon.

-          Csak homályos színtelen emlékek. – meredek a térdemre. Nem bírok a szemébe nézni.

-          A kérdés helyesen úgy hangzik: Mit mûveltek velünk? A válasz pedig, hogy kínoztak, a legeredetibb módokon.

-          Például? – semmire nem emlékezni talán rosszabb, mint emlékezni a szörnyû dolgokra.

-          Nem akarok beszélni róla. – suttogja kis hallgatás után.

Mintha elege lenne belõlem, nagyot sóhajt és feltápászkodik. Pár lépés után már Beete mellett van, és fojtott hangon beszélnek. Nem értem mit, de nem is érdekel. Abban az egyben hiszek nekik, hogy valami történt, míg a Kapitóliumban voltam. De ez semmin nem változtat, semmin, aminek köze van Katnisshez.

Telnek a percek és senki nem áll szóba velem. Próbálom a köteleket elszakítani vagy meglazítani, de nem sikerül. Biztos õ kötötte. Arra emlékszem, hogy jól tud csomót kötni. Ezt is megmutatta nekem a kiképzésen, ahogy majdnem mindenbe beavatott. Most már tudom, hogy csak azért csinálta, hogy megtudja, nekem mennyire megy. Végig erre játszott, hogy a megfelelõ pillanatban megölhessen, hiszen mindenem neki adtam, amim volt. Minden tudásom és ismeretem. Az elkeseredett düh lassan felemészt. Valahogy ki kell szabadulnom innen.

Nem tudom, mennyi lehet az idõ, nem is érdekel. Johanna sétál egyenesen felém. Rám néz, de nem szól semmit. Talán még mindig azokon a szavakon rágódik, amiket mondtam. Túl fájdalmas emlékeket ébresztettem fel.

-          Ne haragudj… - motyogom, én magam se bízva a szavak sikerében.

-          Fátylat rá. – morogja õ is és egy lágy mosolyt is megenged irányomba.

Az egyetlen igaz szövetségesem. Mintha végszóra jönne, megjelenik Katniss és Finnick. Fel sem tûnt, hogy elment. Biztos utána ment, hogy szemmel tartsa és vigyázzon rá. Mert az emberek ezt csinálják. Gondolkodás nélkül adják az életüket Katniss Everdeenért. Micsoda értelmetlen dolog. Szemeim szikrákat vetnek, ahogy figyelem minden mozdulatát. Rám tekint, de szinte azonnal elkapja a pillantását. A puszta tekintetem fájdalmat okoz neki. Ez eddig megnyugtató.

Lassan alkonyodik. Mindenki nyugovóra tér, kivéve a lángra lobbant lányt. Õ szokásához híven ül egy fa tetején és bámul. Engem. Észrevehette, hogy figyelem, mert felém fordítja a pillantását, még ha azt nem is látom a szürkületben.

Ismét emlékképek jönnek. Élesek színesek és csöppet sem kellemesek. Hasonló jelenet, mint most. Õ a fa tetején én pedig a földön fekve figyelem. Hajnalba mikor tovább terelném a többieket békén hagyva õt, ahelyett, hogy elmászna mellettünk ránk dobott egy vadászdarázs kast. Meg akart ölni. Megpróbálta, de nem sikerült. Katniss Everdeen… meg foglak ölni.

Felcsendül a jól ismert himnusz és az égen kirajzolódnak az elesettek arcképei. Ismerõs jelenet, sokszor volt benne részem. A sötétben egy alak tart egyenesen felém. Katniss az elesetteket nézi, ahogy a többiek, hacsak nem alszanak és nem törõdnek a formaságokkal. Senki nem figyel rám vagy… Enobaria? Értetlenül fürkészem a mozdulatait, amik kecsesen utánozzák a hiúzt. Nem szól, csak rám emeli csillogó szemeit és felém nyújtja kezét, amiben van valami. Hátrakulcsolt kezem ügyébe rakja, ügyetlenül, bár de a markomba zárom az ajándékot. Egy rozsdás fémdarab a tapintásából kiindulva. Nem éles, viszont hegyes. A nõ miután megteremti velem a szemkontaktust kivillantja tûhegyes fogait. Elégedetten kúszik vissza a helyére. Mire lefekszik a többiek között a himnusz is elhallgat, és az erdõre leereszkedik az éjszaka.

A bizalmatlanság tart ébren. Nem bízom az életem Katnissre. Többet nem. A játékmesterek túl sok idõt hagytak nekünk így is, hogy ne kelljen menekülnünk, érzem, hogy hamarosan megtörténik, amire várok és eljön a lehetõségem.

Ágyúdörrenésre riadok, tehát mégis sikerült elszenderednem. Azonnal Katnisst keresem a fák lombjai között, nemsokára meg is pillantom, teljes erejével az egyre közeledõ esõdobogást figyeli. Arcát nem látom, a hangját viszont azonnal meghallom.

- Ébredjetek! Mindenki felkelni és futás!

Elõbb mindenki lassan és kómásan reagál, viszont a sokévi rutin kiütközik, egy szempillantás múlva éberek lesznek a csapatunk tagjai és megindulnak minél messzebb az esõtõl. Senki nem foglalkozik velem. Kivéve… Katnis rohan most felém és máris a köteleimmel bajlódik. Kezem rákulcsolódik a fémdarabra. Mindjárt…

- Katniss? – Johanna aggodalmas hangja zendül, mikor megáll mellettünk. Fürkészõ tekintete engem vizslat, de igyekszem közömbös vonásokat magamra erõltetni.

- Az esõ sugároz, Most még lassan jön, de nem tudom, ez meddig marad így. Fussatok!

Majd elhányom magam. Ismét eljátssza a hõs leányzót, akit imád a közönség az éles esze és az önfeláldozása miatt. Több mint szánalmas… ez már undorító. Eközben a többiek már indulásra készen állnak és figyelik az idõközben a kötelemmel bajlódó Katnisst. Gyanakszanak. Nem hiába voltak bajnokok ezelõtt. Okosabbak, mint a legtöbb ember. Még Katnissnél is, ami nekem pont kapóra jön.

- Menjetek már! Kiált rájuk mire nehéz szívvel, de elindulnak hátra hagyva õt nekem. Enobaria azonban még marad és finoman biccent felém. Lerángatja a köteleket rólam, hogy a teljes testem kiszabadul. Még erõsebben szorongatom a fémet, nem mozdulok, de nem is kell.

- Gyerünk, indulás! Megragadja a karomat, hogy talpra húzzon, amikor eldöntöm, hogy cselekszem. Gondolkodás és célzás nélkül döföm testébe a rozsdás darabot, mikor oda pillantok, látom, hogy a combját találtam el. Lehetett volna kicsit fentebb is, de így se rossz. Elereszteni azonban nem eresztem, akkor sem mikor összeesik mellettem, akkor sem mikor felüvölt fájdalmában. Arcunk majdnem összeér. Ajkai remegnek, miközben egyetlen szót formálnak.

- Peeta...? – hangja remeg, hogy a fájdalomtól vagy az elkeseredéstõl azt nem tudom. Jobban örülnék, ha mindkettõtõl egyszerre. Tekintetünk találkozik, pont úgy, mint annyi más alkalommal. Amikor félre vezetett, hogy a szerelem, amit mutat felém igaz, pedig csak álca volt. Csak átverés, illúzió!

A fájdalmas igazság hatására kezemmel megszorítom a fémet és megforgatom a sebben. Kiáltása mesze száll, lehet már a többiek is meghallották. Elengedem a fegyverem és felállok mellette.

- Fogalmad sincs, mióta vártam erre a pillanatra, Katniss Everdeen – megvetõen pillantok le a lábamnál heverõ testre.

- Peeta! Peeta, kérlek ne... Peeta! – kiált utánam, de elindulok a többiek után és eszem ágában sincs hátra fordulni. Az esõ közeledik, ahogy Katniss Everdeen végzete is.

Enobaria felzárkózik mellém, miközben öles léptekkel szelem át az idõközben bozótossá ritkult erdõt. Egy darabig nem szól semmit csak csendben halad, felvéve a tempóm, de végül elõtör belõle.

-          Szép volt… megérdemelte, tönkretett téged.

Szavai halkak és mégis egytõl egyig szíven találnak. Miért ért velem egyet? Miért nem védi úgy, mint a többiek, mit tud, amit én nem, hogy jogosan tettem azt vele, amit tettem. A többiek, ha megtudják, mit csináltam nyomban megölnek, de legalábbis megpróbálnak megölni.

Az esõ hangja távolodni kezd. Nem rég hagytuk el Katnisst az esõ még nem érhette el. Ezek szerint a halálán van a vastól, amit beledöftem és a játékmesterek úgy ítélték meg a hosszú kínhalál egyedül sokkal élvezetesebb a nézõk számára, mint a radioaktív esõ okozta halál. Tekintetem most ismét Enobaria felé fordítom.

-          Mit tudsz? – nem válaszol, csak sokat sejtetõen vigyorog, amitõl felmegy bennem a pumpa. – Beszélj! – kapom el a torkát és háttal egy fának ütöm.

Nem rémül meg kifakadásom láttán, sõt… õrült fény villan szemében. Egyenesen élvezi a dühömet. Válaszra sem méltat, mindössze a fejével int, hogy kövessem. A többiek csapásától elkanyarodunk egészen jobbra. Pár lépés után kiáltások harsannak. Bizonyára feltûnt a többieknek a hiányunk. Enobaria hirtelen karon ragad és behúz egy terebélyes tölgyfa takarásába, épp idõben, ahol letértünk az ösvényrõl most ágropogás jelzi egy játékos közeledtét.

-          Katniss? Merre vagy? – Finnick kiáltása egész közelrõl hallatszik. Újabb trappolás és újabb hang.

-          Menjünk vissza oda ahol hagytuk õket. – Johanna hangja is rémülettõl remeg.

Rettegnek, hogy elveszítik a poszátát. Távolodó lépteiket kivárva gubbasztunk csendben. Mikor a veszély elmúlik Enobaria int, hogy kövessem tovább. Nem megyünk messze, szinte azonnal találunk egy kõrakást, ami tövébe a nõ hirtelen szembe fordul velem. Arcán megjelenik az a vigyor, amit már olyan sokszor láttam. Hegyes fogait megnyalja, nyelvévem mielõtt megszólalna.

-          Tehát válaszokat akar a hõsszerelmes? – kérdi gunyoros hangnemben.

-          Mit tudsz a Kapitóliumban történtekrõl? – sziszegem, kezem ökölbe szorul.

-          Eleget.

-          Jobb, ha beszélsz, ha nem akarod, hogy miattad dörrenjen el a következõ ágyú… - a tettek meggyorsítják a folyamatot. Ennek fényében elkapom a torkát s egy erõteljes lökés kíséretében a földre dobom a testét. Nyögésébõl hallom, ahogy a levegõ kiszalad mellkasából. Lábam a nyakára helyezem, és villámló tekintettel rámeredek. – Mit akartál mondani? – most elõször mióta ismerem rémületet látok a szemeiben.

-          Engedj el és elmondom, mit tudok. – vonakodva, de lábam elveszem a nyakától, hogy ülõ pozícióba tornázhassa magát. Mély levegõt kezd, tekintetét rám függeszti és nekivág. – Engem is elkaptak és fogva tartottak akárcsak téged és Johannát. Nem, bántani nem bántottak… - veszi elejét kérdésemnek. – De zsaroltak, a családom életével, cserébe információkat kértek a kiválasztottakról. A Nagy Mészárláson gyakran közelebb voltunk hozzátok, mint gondoltátok és sok mindent láttunk. Mi csak életben akartunk maradni, de már az aréna elõtt megkeresett minket Snow elnök és követelte, hogy figyeljünk benneteket, azután persze öljünk meg.

-          Csak annyit láthattatok, hogy Katniss minden áron menteni akarja a bõrét, átgázolva mindenen és mindenkin…

-          Tévedsz! – dühösen mered rám. – A többiek nem hazudnak. Szereted, de legalábbis szeretted õt. A melletted lévõ szobában voltam mikor megkezdték az eltérítésedet. Leszíjazva feküdtél miközben az életed minden egyes pillanatát újranézették veled amikor Katniss veled volt. Közben pedig embertelenül megkínoztak. Áram, vágások, szúrások, ütlegelés, mindezt a vadászdarázs méhek mérge hatása alatt. A számodra kellemes emlékek átalakultak.

-          De azok valódiak, olyan erõteljesek és intenzívek azokaz emlékek.

-          Pont ez jelenti, hogy nem igazak.

Ez lenne a válasz a fakó és élénk emlékek közötti különbség okára? Ennyi az egész? Nem valódiak az emlékeim, mégis valahányszor meglátom, az arcát kedvem lenne elvágni a torkát, azért amit tett… vagy nem tett. Érzem, hogy a biztonságot jelentõ gyûlöletbe, mint valami méreg, lassan kételkedés csöpög. Az egész eddigi életem csupán kitalációra épül, semmi, nincs, amit a sajátomnak mondhatok. A cél amivel ezidáig éltem megtörni látszik, de mégis, a bennem munkálkodó gyûlölet, ami iránta érzek, nem lehet puszta véletlen.

-          Hazudsz! – ordítom magamból kikelve és kezemmel torkon ragadom.

-          Ölj meg! – uszít maga ellen szinte préselve a levegõt. – Ölj csak meg, azzal, hogy beszéltem úgy is halott vagyok. Snow megöl, és te velem fogsz elpusztulni. – kezem szorítása egyre erõsebb, amikor egy váratlan fordulat hatására kénytelen vagyok lazítani.

Pár pillanattal késõbb már mind a ketten döbbenten figyeljük a tisztást homályba fedõ felhõt. Hirtelen jött szinte a semmibõl és lassan ereszkedni kezd.

-          Fussunk… - indítványozom Enobáriának aki mintha megfeledkezett volna az iménti támadásomról óvatosan bólint.

Együtt indulunk, az erdõ felé ahová a felhõ már nem terjed ki… remélhetõleg. Megelõzöm a nõt, gyorsabban mozgok a terepen, mint õ. Pár pillanat múlva egy szempillantás alatt mintha hátba vágott volna, valami az összes levegõ kipréselõdik a tüdõmbõl. Megtorpanva kapkodok levegõért, hasztalan. Oldalra pillantva Enobariának is hasonló gondjai támadhattak, mert megtorpanva kétrét görnyedve igyekszik lélegezni. Egyetlen cél lebeg elõttem… tovább, ne állj, meg csak menj tovább. Valahol biztos van határa ennek a felhõnek. Négykézláb igyekszem kúszni elõre, mellettem a hegyes fogú szintén összeesik. Õ is csak egy ellenség, gondolatommal meggyõzve önmagam folytatom a kúszást, bár érzem, hogy a tüdõm majd összeroppan. Hamarosan jelentkezik a szédülés és a homályos látás. Hát ennyi volt, sosem tudom meg az igazságot, soha többé nem látom a poszátát. Nem tudtam megölni. A többiek már biztos ellátták a sérülését a kint neki szurkoló panemi lakosság pedig rá fogad és küldenek gyógyszert. A remény elhagyott. Utolsó erõfeszítésemmel még egy kicsit elõre lököm, magam mielõtt elájulnék.

**

Sikításra ébredek. Ezek szerint valahogy sikerült életben maradnom. Kapkodva forgolódok, hogy ki a megmentõm, de senkit nem látok. Enobaria aki itt feküdt tõlem nem messze most sehol sincs. A felhõ is eltûnt, semmilyen veszély nem fenyeget egyelõre. Kivéve a sikoly. Olyan ismerõs. Feltápászkodok és a hang irányába osonok, hátha meglátom ki az áldozat. Fától fáig surranok, a legkisebb zajt keltve, ügyelve az óvatosságra, az oxigénhiány miatt még mindig homályos a látásom és a szédülés sem múlt el teljesen. Ekkor újabb kiáltás hallatszik, egészen közelrõl. Avar zizegés és ágak roppanásával vegyülve. Egy nõ küzd valahol a közelbe, tompa puffanások és koppanások jelzik, hogy mindkét fél egyetlen fegyvere a puszta erején kívül egy fahusáng. Még pár lépés és észreveszem õket.

-          Finnick! Segíts! – kiáltja Johanna, ahogy a 9. körzet férfi kiválasztottjával vív élet-halál harcot. A férfi hátrál két lépést és botjával fenyegetõn suhint egyet. Johannának több sem kell, elrugaszkodva ugrik, miközben saját husángját maga körül megforgatja. Az ütés azonban célt téveszt és az ellenfele a földnek taszítja. Keze ökölbe szorul, ahogy ütni készül.

Semmire nem gondolok. Csak cselekszem. Nekifutásból vetõdöm egyenesen eltarolva a kilencest, aki a meglepetéstõl legurul Johannáról. Most már én vagyok az ellenfele. Fölébe kerülve megragadom a torkát. Valamiért mindenkin ez a mozdulat a leghatásosabb, ha a puszta erõmrõl van szó. Kapálózik egy ideig, de hasztalanul, rúgásai gyengülnek, míg végül elmaradnak és eldörren az ágyú. Levegõ után kapkodva csúszok le a holtestrõl kiterülve az avarban.

-          Megmentettél… - suttogja rekedten a reszketõ Johanna.

-          Az egyetlen szövetségesem vagy. [We are a Team].

-          Köszönöm… - biccent halvány mosollyal.

Ekkor léptek zaja szûrõdik, amik egyre közelednek. Nem törõdve a levegõhiánnyal és a szédüléssel talpra kászálódok és elindulok a lépésekkel ellentétes irányba. Biztos valaki a csapatból, aki meghallotta Johanna segélykérését és elindult segíteni. Ha elkapnak, azonnal végeznek velem Katniss miatt.

-          Hová mész? – meglepettsége összezavar.

-          El innen. A többiek biztos meg akarnak ölni.

-          Ugyan már hisz megmentettél, segítünk neked. – eközben õ is talpra áll és a lépések irányába fordul. Ekkor jelenik meg Finnick mintegy végszóra.

-          Johanna minden rendben? – kérdi aggódva, amikor megpillant engem. A megkönnyebbülés, amit Johanna életben maradása okozott eltûnik az arcáról, felváltja a megvetés és a harag. – Te mit keresel itt? – sziszegi és elindulna felém, de Johanna útját állja.

-          Finnick, állj! Megmentett engem. Õ mentett meg a férfitól.

-          És akkor mi van? Katnisst majdnem megölte.

-          Egy esélyt megérdemel, eltérítették… - szavai azonban süket fülekre találnak.

A párbeszéd közbe csak állok. Mint egy engedelmes kisfiú várva, hogy milyen büntetést talál ki neki az anyja, amiért nem etette meg a malacokat még reggeli elõtt. Ismerõs szituáció várni az elkerülhetetlent. Johanna tovább gyõzködi Finnicket de már nem hallgatom õket. Egy foszlány a beszélgetésbõl eltereli a figyelmem. „majdnem megölte.” Ezek szerint életben maradt. A poszáta él és rám vár. Akkor még én sem halhatok meg csak miután megöltem.

Legalább negyed óráig tart a vita kettõjük között mire végül Johanna mellém lép.

-          Gyere velünk vissza. Majd ott kitaláljuk, mi legyen. Addig is az én felelõsségem vagy.

-          Felelõsség… - prüszkölök a megvetéstõl.

-          Igen az, szóval legyél jófiú és ne támadj Katnissre rendben? – csupán pár lépést haladunk elõre mikor megállít, és erõvel szembe fordít magával. – Rendben? – kérdi élesen.

-          Rendben. – morgom, hogy megnyugodjon.

Johanna fogja a karom és mellettem lépked, így követjük Finnicket. Pár perc kutyagolás után egy tavat pillantok meg egyenesen elõttünk. Annak a partján, de még a fák takarásában ülnek a többiek. Katnisst azonnal kiszúrom. Könyökére támaszkodva fekszik, lábát kinyújtva pihenteti. Vastag kötés takarja ahol megszúrtam. Beete elgondolkodva ücsörög egy levelet bámulva. Mikor Finnicket észre veszik mind feszültek lesznek.

-          Megtaláltad? Él?

-          Hallottuk az ágyút, ugye nem…

-          Él és minden rendben, majdnem. – hangzik, válasza mielõtt még Johannával kibukkanunk a fák közül.

-          Mit jelent, hogy majdnem… - kezd bele Katniss a kérdésbe, de ekkor megpillant engem.

Pillantásunk találkozik egy kis idõre. Félelem és szánalom keveredik bennük. Az enyémbe kétség és harag. Ezt õ is észreveheti, mert aggódó hanggal köszön.

-          Johanna minden rendben? – kérdezi Beete, tudomást sem véve rólam.

-          Peeta megmentett. Megölte a támadómat pedig azt hittem kipurcanok. – magyarázkodik. Szavai hatására értetlen kifejezéseket kap válaszul.

Senki nem hisz neki ez rögtön látszik.

-          Igaz ez Peeta? – fordul felém Katniss.

-          Jah… - válaszolom tömören. Ahhoz is nagy önuralom kell, hogy ne essek neki itt mindenki elõtt, hát még ahhoz, hogy beszéljek vele.

Ezután a szokásos módon egy fához kötöznek, pontosabban Johanna majd távolabb menve beszélgetni kezdenek. Egyértelmû mi a téma. Megöljenek vagy tartsanak életben. A kétségeim újra fellángolnak. Eszembe jut a tengerparti jelenet. Egy kagylóból elõhalászott fekete gyöngyszem, amit neki adok. Meglepett, de egyben boldog arccal fogadta el. Tényleg örült neki? Vagy azt is csak megjátszotta. A rengeteg kérdés, ami ki akar törni nyomasztóvá, válik. Az egész életem egy hazugság lett. Nincsenek célok, se álmok. Egymagam maradtam a világ ellen. Torkomat mardossa a keserûség, de könnyet nem hullatok. Értelmetlen érzelem kimutatás a gyengeség jele.

Kényszer gondolataimból a hangos beszéd zökkent ki. A part mellett ülök, egyre hangosabban beszélnek, látszólag nem tudnak dönteni.

-          Akkor indítványozom, hogy szavazzunk.

-          Mégis mirõl? Az életérõl?

-          Pontosan. Veszélyes lehet mindnyájunkra. – Beete és Johanna pillantásai szikrákat vetnek egymásra. Ekkor Johanna felemeli a kezét.

-          Aki arra szavaz, hogy segítenünk kell, és hagyjuk, életben csatlakozzon. – kiáltja elszántan.

A vörös hajú lány bátortalanul Finnickra sandít és felemeli a kezét. Senki már. Katniss arcáról semmit nem tudok leolvasni.

-          Akkor most az, aki szerint nincs más megoldás, minthogy öljük meg ezzel esélyt adva magunknak… - Beete és Finnick keze egyszerre lendül.

 Katniss továbbra sem reagál. Az állás eddig döntetlen. Az életemrõl ismét õ fog dönteni. A lány, aki lángra lobbant, és akivel együtt égtem. [Safe and Sound]

- Visszaszámlálás: 59... 58... 57...

Nem hiszem el, hogy megint itt vagyunk.

Vagyis jelenleg inkább vagyok... Megváltoztak a játékszabályok. Nem volt felhajtás, elmaradt a díszes felvonulás, a kiképzés és a felkészülési idõ. Nem voltak közvetítések vagy Caesar-féle interjúk, és nem laktunk flancos hotelekben sem a viadal elõtt, egészen az indulásig a börtöneinkben rostokoltunk Körzetenként és nemenként elválasztva. Csak annyit közöltek, hogy egy teljesen új viadal lesz, aminek minden résztvevõje a Kapitólium ellen lázadókból fog kikerülni. A Kiválasztottakat ezúttal nem is sorsolták, hanem maguk választották.

Nem volt kérdés, hogy két éven belül harmadszor is ki kell állnom az Éhezõk Viadala próbatételeit, mégis, amikor közölték velünk, hogy ki a 12. Körzet nõi Kiválasztottja, csalódottságot éreztem – csak az én nevemet mondták. Nem árulták el a többi Kiválasztott kilétét, de még csak azt sem, hogy ki lesz a saját Körzetem férfi Kiválasztottja. Az én gondolataim viszont minduntalan egyetlen névre tértek vissza újra meg újra...

Most sincs itt velem senki. Egyedül bámulom azt az átkozott csövet és hallgatom a falakról visszaverõdõ csökkenõ számsort. Nincs itt Cinna és õ már soha nem is lesz... Nincsenek és nem is voltak utolsó bölcs tanácsok Haymitchtõl az Arénába lépés elõtt és Effie sem sopánkodik a borzalmas öltözékemen. Nincs Peeta...

Összeszorul a mellkasom, reszketeg sóhajjal lépek be a csõbe, ami nyomban be is zárul körülöttem. Mindennél nagyobb szükségem lett volna egy megnyugtató szóra tõle, vagy akár csak egy mosolyra, vagy hogy a mellkasára hajthassam a fejem... Hogy egyáltalán legyen. Most pedig még csak azt sem tudhatom biztosan, hogy életben hagyták-e. Soha nem tudhattuk meg, megtalálták-e õket a kiképzõ központban.

Vajon túlélte azt a rengeteg szörnyûséget, amit a Kapitóliumban tettek vele? És ha igen, ismét õt küldték az Arénába? Nem tudom, melyik lenne a rosszabb, tovább sínylõdnie Snow markában, vagy egy újabb viadal. De itt legalább életben tudnám tartani, bármi történjék is... és újra láthatnám.

- 5... 4... 3...

Az Aréna sivár, a bõségszaru üresen tátong. Ezúttal nincsenek fegyvereink, ahogy szponzorok sem lesznek, csak fogadni lehet majd ránk, és akinek a legtöbben szavaznak bizalmat, az kap majd valamit. A tekintetemet megpróbálom gyorsan körbejártatni, hátha meglátom, kik vannak még itt, de a nap teljesen elvakít...

- 2... 1... – És a már jól ismert ágyúdörrenés.

Aztán nem történik semmi. Nem mozdulok, ahogy azok sem, akikre rálátok. Miért is küzdhetnénk? Nincsenek fegyverek és mindannyian ugyanazért vagyunk itt. Néhány hete még ugyanazért a célért harcoltunk vállvetve, most pedig ismét itt vagyunk és még csak azt sem tudjuk, miért érné meg megnyerni ezt a viadalt. Senki nem mondta, hogy a gyõztest nem akasztják fel ünnepélyesen Snow udvarán.

Összerezzenve kapom fel a fejem, mikor a körülbelül öt emberrel távolabbi pódium felõl éktelen robbanás rázza meg az Arénát. Az a dobogó... egyszerûen csak felrobbant. Az ágyú pedig azonnal dörrent, ami azt jelenti, hogy a versenyzõ még rajta állt. Gyorsan körbepillantok, de aztán újabb és újabb pódiumok repülnek a levegõbe, mire dolgozni kezd bennem az életösztön.

Csak ekkor szúrom ki a szemem sarkából a sebesen felém rohanó alakot. A szívem megmagyarázhatatlanul nagyot dobban a mellkasomban, ezer közül is felismerném. A szõke hajat, a fájóan ismerõs vonásokat azon a most kissé beesett arcon...

Hát túlélte. Peeta életben van – és itt van.

Csak akkor látom meg az arckifejezését, amikor már csak néhány méternyire van tõlem. Düh, mi több, gyûlölet sugárzik minden egyes porcikájából, a szemei vérben forognak, és úgy néz rám, mint aki... mint aki meg akar ölni. Vakon lépek le a dobogóról, értetlenül nézek rá, õ pedig alig egyméternyire tõlem megtorpan, de továbbra is meredten bámul... ugyanazzal a tekintettel.

- Peeta... – szólítom meg halkan, bizonytalanul, mire elsötétül a tekintete.

Mi folyik itt? Miért néz így rám? Szólásra nyitom a számat, de mielõtt még bármit is mondhatnék, újabb rohanó léptek zaja üti meg a fülem, de mire feleszmélek, Peeta már a földön fekszik. Gyilkos dühvel meredek a támadójára, akiben Enobariát vélem felfedezni – eltéveszthetetlen a fogsora. Kész lennék rátámadni, hogy megvédjem Peetát, de amit mond, az rögtön megállít.

- Csak vigyázz vele, kislány – néz egyenesen a szemembe. – Ha jót akarsz magadnak és életben akarsz maradni, nem õt védelmezed.

- Ez mégis mit akar jelenteni? – nézek rá homlokráncolva.

Még mindig dühösen, de egyben aggódva is térdelek le Peeta mellé és óvatosan a hátára fordítom, de mielõtt még Enobaria válaszolhatna, ismerõs hang üti meg a fülemet, mire felkapom a fejem. Ez Finnick...

- Katniss! – kiáltja újra.

Enobaria is a hang irányába fordul, így már meg is látom õt... azaz õket. Finnick egy vörös hajú, fiatal nõvel kézen fogva rohan felénk, biztosan õ Annie. Hát õket is együtt indították... A Kapitólium ott sebzi meg az embert, ahol a legjobban fáj. Mögöttük kiszúrom Johannát is, aki az egyetlen tolószékes versenyzõt fedezi, miközben felénk tartanak. Tehát Beetee is itt van.

Finnick és Annie érnek hozzánk elõbb, és mindkettõjük tekintete a földön fekvõ Peetára szegezõdik.

- Valami történt – felelem Finnick kérdõ tekintetére. – Nem tudom, mit tettek vele, de... az elõbb azt hiszem rám akart támadni.

- Peeta rád támadt? – kerekednek el a szemei.

- Peeta megtámadta Katnisst? – jelenik meg Johanna is.

Beetee is Peetára pillant, a homloka ráncba szalad, de nem szól semmit. Enobaria türelmetlenül a környezõ fák felé int a fejével.

- Késõbb elmondom, amit tudok, de most tûnjünk el innen.

Mélyen a fák között állunk csak meg egy kis tisztáson. Finnick segít Peetát hozni, elõttünk Annie és Beetee, Enobaria megy legelöl, Johanna pedig a hátunkat fedezi. A tisztás viszonylag biztonságosnak tûnik, már ha itt bármit is annak lehet nevezni... Finnick és én óvatosan a földre fektetjük Peetát, aztán õ Johannával elmegy fát gyûjteni, hogy tüzet rakhassunk. Enobaria még mindig nem szól semmit, ami kifejezetten dühítõ, Beetee viszont mélyen a gondolataiba merülve néz maga elé, és ez valamennyire megnyugtat. Talán õ majd rájön, mi történhetett.

Annie vállalja, hogy eljön velem, hátha megtudhatunk egy kicsit többet az arénáról. Eddig csak annyit láttunk, hogy a bõségszaru egy hatalmas kráterszerû képzõdmény kellõs közepén állt, ami engem kísértetiesen emlékeztetett arra, ami a 13. Körzetbõl megmaradt az elsõ bombázás után. Igazából jellemzõ lenne a Kapitóliumra, ha a forradalom egyik legfontosabb helyszínérõl mintázná az arénát... de semmiben nem lehetünk biztosak. Amikor találunk egy nagyon magas fát, gyorsan fel is mászok a legtetejére, hátha onnan jobban belátom majd a területet.

Rögtön kiszúrom az ismerõs , sûrû erdõket, egy jókora tóba ömlõ vízesést és a szintén ismerõsnek tûnõ romokat. Ezt tényleg a 13. Körzet maradványairól mintázták... Nagyon óvatosnak kell majd lennünk, mert biztosan így akarnak minket átverni. Azok lesznek a legveszélyesebb dolgok, amikrõl azt hisszük, ismerjük õket – a fejemet tenném rá, hogy ezúttal a tó vize egyáltalán nem lesz iható. Mikor visszatérünk a rögtönzött táborunkba, vetek egy aggódó pillantást a még mindig eszméletlenül fekvõ Peetára, aztán megosztom a többiekkel, amit a fáról láttam. Egyetértenek velem abban, hogy nagyon elõvigyázatosnak kell majd lennünk.

Éppen elkezd ropogni a frissen rakott tûz, mikor meghalljuk az ismerõs pittyegést. Mindenki felkapja a fejét, és valóban, egy nagyobb doboz szállingózik felénk egy ejtõernyõvel, egyenesen a lábam mellett érve földet. A szponzorok adományaihoz képest ezt a doboz kifejezetten nagy... és amikor kinyitom, mindössze köteleket találok benne, de abból nem is keveset. Finnick mögém lép, a vállam felett pillantva a doboz tartalmára, majd a kis cetlire, amit csatoltak hozzá.

Maradj életben.

Nyelek egy nagyot és a még mindig eszméletlenül fekvõ Peetára pillantok.

- Én a helyedben használnám õket – jelenik meg mellettem Enobaria is.

Fél órával késõbb már mindannyian a tábortûz körül ülünk. Peeta összekötött kezekkel és lábakkal fekszik, ami miatt szûnni nem akaró szorító érzés fojtogat a mellkasomon át, de bármi is történt, én közvetlenül mellé ültem le. Csak nézem az arcát, azokat a most nyugodt vonásokat, és próbálok racionális magyarázatot találni a történtekre. Vajon tényleg meg akart ölni? De hogyan... és miért? Talán azt hiszi, hogy cserbenhagytam? Hogy én végig tudtam a tervrõl, de vele nem törõdtem és hagytam, hogy a Kapitólium foglyul ejtse? Nem tudom és nem értem...

Öntudatlanul simítok végig gyengéden a haján, és felidézõdnek bennem Haymitch szavai. „Száz életet is leélhetnél és még mindig nem érdemelnéd meg õt.” Tudom, hogy igaza van, de vajon Peeta is ezért gyûlöl? Elég lenne ez neki arra, hogy meg akarjon ölni? Egyszerûen nem tudom elhinni. Peeta nem ilyen.

- Elmondod nekünk, mit tudsz róla? – töri meg Beetee hangja a csendet.

Enobaria rápillant, majd lassan bólint.

- A Kapitóliumnak nem csak a kínzásra vannak válogatott módszerei és tudomásom szerint rajta valami egészen rendkívülit és újat kísérleteztek ki.

- Olyasmit, ami az elméjét befolyásolja? – kérdezi Beetee elgondolkozva, mire megdermedek.

Az elméjét befolyásolták? Hogyan lehetséges ez?

- Mint az agymosás? – szólal meg Annie halkan, tágra nyílt szemekkel bámulva Peetára.

- Igen valószínûleg.

- Már a felkelés alatt sejtettük, hogy valami történt vele. Itt bizonyosodott.

- De mégis mi történt? – Nyelek egy nagyot. – Úgy nézett rám, mint aki... mint aki képes lenne...

- ... képes lenne megölni – bólint Beetee. – Pontosan.

- De, hogy lehetséges ez? – pillantok újra Peetára.

- Eltérítették, feltehetõleg

- Ez mit jelent pontosan? – szólal meg Finnick.

- Én sem vagyok még tisztában a részletekkel, de emlékmanipuláció az alapja. Bizonyos emlékképeket módosítottak az agyában ezért hiszi azt, hogy Katnisst meg kell ölnie.

- Velem miért nem csináltak ilyet? – kapcsolódik be Johanna is a beszélgetésbe.

- Valószínûleg mert egyikünknek sem tudnál akkora kárt okozni, mint amilyet Peeta okoz Katnissnek – néz rám Finnick, én pedig elfordítom a tekintetem.

- Borzasztó lehet... – suttogja Annie.

Ökölbe szorítom a kezem, elönt a keserû fájdalom és a tehetetlen düh. Haymitch nem tartotta be az ígéretét, hagyták, hogy Peeta fogságba essen, a Kapitólium a saját kénye-kedve szerint kísérletezhetett rajta, kínozhatta... És mi lett a vége? Egyszerûen kimosták az agyát.

- Tennünk kell valamit! – szegezem Beetee-re a tekintetem.

Ha valakinek, neki tudnia kell, hogyan lehet ezt visszafordítani.

- Még ha szabadok lennénk, sem tudnám, mit kell pontosan csinálni ilyen helyzetbe. Az eltérített elmét nem egyszerû visszahozni. Komoly kínzásokkal és méreggel érhették el ezt a bámulatos változást.

Összeszorul a torkom, ha belegondolok, mi mindent kellett kiállnia Peetának... részben miattam. Talán nem is annyira érthetetlen a dühe. Beetee „bámulatos” jelzõjére azonban megrándul az arcom.

- Mit mondtál?

- Sajnálom Katniss, nem úgy értettem – szabadkozik rögtön. – De ismerd el az, hogy ellened hangolták azt, aki a világon mindennél jobban szeretett... nem kis teljesítmény.

Ismét láthatatlan kezek szorítják össze a mellkasom. A zsebembe nyúlok, az ujjaim megszorulnak az igazgyöngy körül, mintha abból erõt meríthetnék. Ezt nem vehették el tõlem, még a kitûzõnél is fontosabbá vált számomra. Minden egyes alkalommal, amikor megérintem, felsejlik elõttem Peeta tekintete, a mosolya, amikor nekem adta... Lehetséges, hogy ezt képesek voltak teljesen a visszájára fordítani? Elérhették, hogy annyira gyûlöljön, hogy meg akarjon ölni?

Felkapom a fejem, mikor Peeta megmozdul mellettem, és látom, hogy a többiek is ránéznek.

- Jó reggelt! – szólal meg Johanna olyan jókedvûen, mintha Beetee nem épp az elõbb vetette volna fel az agymosásának lehetõségét.

- Szia – suttogom halkan.

Egyikünk köszöntését sem viszonozza, csak lassan ülõ helyzetbe tornázza magát. Szeretném megérinteni, szeretném megtudni, hogy vajon tényleg annyira gyûlöl-e, mint ahogy legutóbb sugallta a tekintete...

De aztán minden egy pillanat alatt történik. Az egyik percben még mellettem ül, a következõben pedig rám veti magát. Mindketten elvágódunk a lendületétõl, de õ már emeli is az elöl összekötözött kezeit, és mielõtt még reagálhatnék, az ujjait a nyakam köré kulcsolja. Teljes erejébõl, vasmarokkal kezdi szorítani a torkomat, kétségbeesetten ragadom meg a csuklóit, de nincs erõm védekezni. Egyszerûen letaglóz ez az egész, sokkol, hogy milyen vad, mérhetetlen gyûlölettel néz rám, hogy képes lenne itt és most megölni... Mert meg akar ölni. Látom rajta.

A szemeim szúrnak, de nem tudom, hogy a könnyektõl, vagy az oxigénhiánytól. A következõ pillanatban azonban valaki egy határozott mozdulattal lerántja rólam, én pedig újra képes vagyok lélegezni... pedig talán jobb lett volna, ha tényleg megöl. Levegõért kapkodva, köhögve fordulok az oldalamra, az ujjaim a földbe markolnak. A tüdõm ég és fekete pontok táncolnak a szemeim elõtt.

- Katniss! – egy aggódó hang és egy érintés a vállamon. – Jól vagy?

Finnick után Annie is odalép hozzám, ezt a hajamat érõ pihekönnyû érintésbõl könnyedén meg tudom állapítani. Beetee tolószéke is megjelenik a látóteremben, és mikor már képes vagyok újra rendesen lélegezni, felemelem a fejem.

- Minden rendben? – kérdezi Beetee, de én csak a fejemet rázni vagyok képes.

Egyáltalán semmi nincs rendben... És még annyira sem vagyok jól. Úgy érzem, az egész életem romokban hever, most már végleg. Egy finom érintést érzek meg a karomon, mire odapillantok, de hagyom, hogy Annie felemelje a kezem. Amikor lágy mosollyal a tenyerembe teszi a szürkén csillogó igazgyöngyöt, a kedvessége ellenére is úgy érzem, mintha gyomorszájon rúgott volna.

- Köszönöm – suttogom, összezárva a tenyerem az ékkõ körül.

Elkapom Finnick szomorú pillantását is. Õ pontosan tudja, mit jelent nekem az a gyöngy, és hogy miért van nálam... hiszen ott volt, amikor Peeta nekem adta. Szinte hallom a hangját, amikor mellette ültem a 13. Körzet bunkerjében. „Szereted õt.”

Veszek egy mély levegõt, majd a sajgó torkomat dörzsölgetve felállok. Johanna arrébb vonszolta Peetát és egy fához kötözte, most is ott van vele, így elindulok feléjük.

- Én nem vagyok szerelmes – hallom meg Peeta szavait, mire összeszorul a szívem és könnyek gyûlnek a szemembe.

Szereted õt.

- De az voltál – veti ellen Johanna.

- Meg akart ölni – jelenti ki Peeta.

- Csak azt hiszed, megmentett.

- Nem is ismer.

Egyre biztosabban érzem, hogy ezt nem bírom így tovább. Szinte a térdeimre zuhanok Johanna mellett és egyenesen Peetára szegezem a tekintetem. Azok a kék szemek, amik valaha végtelen szeretettel és gyengédséggel néztek rám, most csak hûvös gyûlölettel tekintenek vissza rám.

- Peeta Mellark vagy a 12. körzet pékének a legkisebb gyermeke. Szabadidõdben rajzolsz és te díszíted a süteményeket – sorolom, nem törõdve azzal, hogy a könnyeim tehetetlenül folynak végig az arcomon. – Kedvenc színed a narancssárga, cukor nélkül iszod a teát és... és mindig nyitott ablaknál alszol el.

- Ezt bárkitõl hallhattad – sziszegi a fogai között préselve a szavakat.

Nem hisz nekem. Peeta teljes szívébõl gyûlöl és egyetlen szavamat sem hiszi... Megszorulnak az ujjaim az igazgyöngy körül, a szívembe hasít a tehetetlen fájdalom. „Mindig amit a legjobban szeretünk... az pusztít el minket, Miss Everdeen.” Snow szavai egészen mostanáig nem nyerték el a valódi értelmüket. Azt hittem, Primre céloz és a családomra... Soha meg sem fordult a fejemben, hogy Peeta lesz az eszköz a kezében, hogy végre megszabaduljon tõlem. Azt pedig még álmaimban sem gondoltam volna, hogy éppen így használja majd fel...

Amikor meghalljuk Beetee tolószékének közeledtét az avaron, Johanna és én is félrehúzódunk, hogy helyet adjunk neki. A többiek is közelebb lépnek, aggódó és sajnálkozó pillantások kereszttüzében vagyunk, egyedül Enobaria figyeli csendesen és szenvtelenül az eseményeket.

- Miért akarod megölni õt Peeta? – szólal meg Beetee.

- Hogy miért? Azt kérded, miért akarom megölni Katniss Everdeent? – Ezzel a mondattal és a hangsúlyával mintha kést forgatva a szívemben.

- Azt.

- Mert tönkretette az életemet. Mert hagyta meghalni a családomat, mert megpróbált megölni. Mert megmérgezett és hitegetett. Mert egy számító hárpia, és mert minden, amit velem valaha tett, vagy amit valaha mondott nekem az mind egy átkozott Hazugság!

Minden egyes szava felér egy arculcsapással. Egyszerûen képtelen vagyok elhinni vagy egyáltalán felfogni, hogy mindezt elhitették vele... Tisztán látszik rajta, hogy az egészet teljesen komolyan gondolja, én pedig szörnyen tehetetlennek érzem magam. Mit tehetnék ez ellen? Gyûlöl engem, azt hiszi, meg akartam ölni, hogy becsaptam... Mit érne az én szavam ezzel szemben?

- Mirõl beszélsz? – hallom Annie halk hangját mögöttem. – Láttam a viadalokat... Katniss soha nem ártott neked. Mindent azért csinált, hogy életben tartson téged.

- Hazugság! – sziszegi Peeta villámló szemekkel. – Végig csak magát mentette, ezért akart tõlem is megszabadulni, csak nem sikerült neki. Mindenkit hitegetett a hazugságaival, titeket is! Mind elhittétek, hogy õ egy szegény, ártatlan lány, aki kész lenne mártírhalált halni bárkiért, akit szeret, pedig valójában csak egy végtelenül önzõ kis fruska, aki még csak nem is képes a szeretetre.

- Mit tettek veled? – suttogom megtörten ettõl a színtiszta gyûlölettõl.

- Inkább te mit tettél velem! – kiált rám, dühösen feszül neki a köteleknek, készen arra, hogy újra rám támadjon. – Nem tudtál megölni, ezért inkább az elsõ adandó alkalommal elmenekültél, engem meg ott hagytál...

- Soha! – csattanok fel. – Fogalmam sem volt... Nem tudtam, mi fog történni, de ha tudtam volna, nem hagyom, hogy elválasszanak minket! Én csak azt akartam, hogy te túléld és Haymitch meg is ígérte, hogy így lesz, de végül a veled kötött egyezségét tartotta be...

Egy egészen rövid pillanatra mintha megvillanna a szemében valami, amikor Haymitchrõl és az egyezségekrõl beszélek, de a szikra amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is tûnik. A tekintete ismét átadja a helyet a mélységes gyûlöletnek.

- Legalább most ne hazudj! – feszül neki a kötélnek újra, mire Johanna a vállára teszi a kezét és visszatolja a fához.

- Fogalmad sincs, mirõl beszélsz, Peeta – szólal meg Finnick. – Katniss nem tudott semmirõl és egyedül téged akart épségben kihozni az arénából. Szeret téged, ahogy te is szereted õt.

Látom, hogy Peeta mindkét keze ökölbe szorul és megfeszül az állkapcsa is.

- Én gyûlölöm õt!

Nem bírom tovább, a szorítás kezd elviselhetetlenné válni a mellkasomban. Némán állok fel a földrõl, és mindenkinek hátat fordítva elindulok a fák felét.

- Inkább gyáván elsétálsz? – kiált utánam Peeta. – Fáj az igazságot hallani, ugye?

- Maradj csendben, Peeta! – szól rá fojtott hangon Johanna.

Bemegyek a fák közé, lehetõleg olyan mélyre, hogy már ne hallhassam a hangjukat. Nem tudom, mennyi szörnyûséget lennék még képes kibírni, amit Peeta a fejemhez akar vágni. A hátamat egy fa törzsének vetem, úgy csúszok le a tövébe, a térdeimet a mellkasomhoz húzom és a térdeimre ejtem a homlokom.

A Kapitólium remek munkát végzett. Eltérítették õt... Elvették tõlem Peetát és már talán soha nem is kaphatom vissza. Érzem, hogy még mindig újabb és újabb könnycseppek csorognak végig az arcomon, de egyszerûen képtelen vagyok kontrollálni az érzelmeimet, még akkor sem megy, ha pontosan tudom, hogy ezzel megadom Snownak azt, amit akart. Mégis... azóta vártam erre a pillanatra, amióta a Nagy Mészárláson Johannával otthagytuk õket a nagy fánál. Akkor láttam Peetát utoljára és azóta csak arra vágytam, hogy visszakaphassam õt, de most el kell fogadnom, hogy az a Peeta talán soha nem tér vissza.

Snow el akarta pusztítani a Poszátát és sajnos remekül játszotta ki a lapjait.

- Katniss? – Felemelem a fejem Finnick hangjára, õ pedig szomorúan és kissé tétován rám néz. – Ne haragudj, de nem hagyhatunk egyedül.

- Semmi baj – rázom meg a fejem, bár már nem igazán tudom, mi értelme engem védelmezniük.

Leül mellém, de percekig csak csendben ülünk egymás mellett. A gondolataim ide-oda csaponganak, miközben néhányszor letörlöm az arcomról a könnyeimet. Én mindenre úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna... Még arra is, amikor elõször megcsókoltam abban az átkozott barlangban. Akkor még minden annyira más volt. Azt hittem, mindketten csak a túlélés kulcsát látjuk egymásban, de már akkor is éreztem, hogy elég csak a mellkasára hajtanom a fejem, és egy pillanat alatt megnyugszom. A Nagy Mészárláson azt hittem, Haymitch miatt jelentkezik, meg sem fordult a fejemben, hogy miattam... Képes lett volna csak azért feláldozni az életét, hogy engem megvédjen.

Most pedig nincs más a világon, akit jobban gyûlölne nálam.

- Sajnálom – szólal meg Finnick halkan, mire rápillantom. – Nem gondoltam volna, hogy képesek ilyen messzire elmenni.

- Túl kell élnie – suttogom halkan.

- Tessék? – kapja fel a fejét.

- Nincs semmi esélyünk, Finnick – nézek fel a sötét virtuális égboltra. – Mindenki meghalt vagy fogságba esett, ezúttal nem fog csoda történni. Peetának túl kell élnie és ki kell jutnia innen, hogy idõvel talán regenerálódni tudjon az elméje.

- Te vagy a kulcs – veti ellen –, mindig is te voltál. Téged kell kijuttatnunk innen.

- Képes lennél feláldozni értem Annie-t? – nézek rá, mire rögtön elhallgat. – Gondolkozz, Finnick! Felesleges áltatnunk magunkat. Snow legfõbb célja az, hogy megszabaduljon tõlem. Ha én nyerek, majd talál rá más módot, és akkor mindenki feleslegesen küzdött.

- Ki fogunk találni valamit – rázza meg a fejét. – Valahogy mindannyian ki fogunk jutni innen.

- Mindenben segíteni foglak titeket – bólintok.

Az lenne a legjobb, ha egyiküknek sem kellene feleslegesen odavesznie.

- Te is velünk jössz – teszi hozzá lassan.

- Miért? – fordulok felé. – Hogy Snow talán titeket is felhasználjon ellenem? Hogy tovább fenyegesse a családomat? Éppen elég, hogy Peeta miattam szenvedett ennyit és most ezért van ilyen állapotban, és egyébként is... Nélküle... – Képtelen vagyok befejezni a mondatot, tehetetlenül forgatom az igazgyöngyöt az ujjaim között.

- Meg fogjuk találni a módját, hogy visszahozzuk – szorítja meg a vállam Finnick.

Halkan, örömtelenül felnevetek. Valamiért kételkedem benne, hogy ez lehetséges lenne.

Amikor késõbb visszatérünk a tisztásra, a hangulat semmit nem változott. Peeta felõl továbbra is szinte sugárzik az indulat, de legalább most nem vág semmit a fejemhez. Johanna ott ül mellette, aminek örülök, hiszen a Kapitóliumban is együtt tartották õket fogva, talán õ tud rá hatni valamelyest. Ami viszont nem tetszik, az Enobaria. Amikor Peeta rám támadt, közvetlenül mellettünk ült, de nem tett semmit, és most is a közelében van... Ráadásul nagyon gyanús, hogy tudta, mi történt Peetával.

Még a tisztás szélén megragadom Finnick karját, ezzel megállítva õt, mire kérdõn rám pillant.

- Nem bízom benne – suttogom.

A többiek felé pillant, a tekintete megállapodik az említett nõn.

- Enobariában? – kérdezi, mire bólintok. – Én sem – rázza meg a fejét –, de majd szemmel tartjuk.

Finnick visszatér Annie mellé, én viszont a tisztás szélén maradok. Felmászok az egyik fára és letelepszem az egyik nem túl magasan fekvõ ágára, a lehetõ legtávolabb a többiektõl... és Peetától. Mindenkinek jobb, ha nem tetézzük a feszültséget a rögtönzött kis táborunkban, így legalább mindenki tud gondolkozni. Szükségünk van egy tervre, amit ráadásul kamerák kereszttüzében és Snow figyelõ szemei elõtt kell megbeszélnünk és kiviteleznünk... ez egyáltalán nem lesz egyszerû.

Finnicknek meghagyta, hogy nyugodtan aludjanak, az elsõ õrséget majd én vállalom. Bár valószínûleg egész éjszaka nem leszek képes aludni egy szemhunyásnyit sem... Mikor megérzek magamon egy figyelõ tekintetet, oldalra pillantok, és látom, hogy Peeta engem néz. A tekintetét – talán szerencsére – nem láthatom, de az biztos, hogy az arcát felém fordította. Az egész kísértetiesen hasonlít arra, mikor az elsõ viadalunkon ellenem szövetkezett – vagyis én azt hittem, hogy szövetkezett –, és én egy fára másztam fel elõlük, õk pedig odalentrõl figyeltek és várták, meddig vagyok képes éhezni, mielõtt lejönnék.

Hirtelen kivilágosodik az égbolt és felcsendül a szokásos zene, amitõl még mindig kiráz a hideg. Felnézek az égre, ahol el is kezdõdik a „vetítés”: hárman vesztek oda a játék kezdetekor, a 8. Körzet mindkét versenyzõje és egy a 6. Körzetbõl. Felsóhajtok, mikor újra elsötétül az égbolt. Még mindig túl sokan vagyunk, és túl keveset tudunk a többiekrõl és a szándékaikról.

A gondolataim csapongása megfelelõen éberen tart, ezért egy órával késõbb sem ébresztem fel Finnicket. A tábor csöndes, mindenki alszik, így megfelelõen tudok figyelni az erdõ minden rezdülésére. Fogalmam sincs, hogy ezúttal is számíthatunk-e különbözõ meglepetésekre, de szerintem Snownak túlságosan is tetszett a Heavensbee-féle játék, szóval nem lennék meglepve.

Egy óra is eltelik, mire történik valami. Felkapom a fejem, mikor nem messze esõ zajára leszek figyelmes, de hiába nyújtom a nyakam, nem látok semmit. Egy kicsit feljebb mászok, ahol már a fák leveleire csapódó esõ hangját is jobban hallom. Egy tompa, elfojtott kiáltást is meghallok a hang irányából, aztán a már jól ismert ágyúdörrenést, ezért arra fordulok és meg is pillantom a szinte fekete felhõt, ami körülbelül ötven méterre lehet tõlünk és lassan közeledik. Nem értem viszont a kiáltást és azt sem, hogy mi történik a fákkal...

Minden egyes fa, aminek a leveleit elérik az esõcseppek, mintha... összeaszódna. Mintha az esõ egyszerûen elpusztítaná, de nem látok semmiféle gázokat, amik savas esõre utalnának, sem gõzt, ami pedig az esõ túlzott forróságát jelentené. De akkor mi...

Újra eszembe jut a 13. Körzet és rögtön összeáll a kép. Láthatatlan, szagtalan és pusztító. Sugárzás.

- Ébredjetek! – kiáltom el magam torkom szakadtából, majd egy gyors ugrással már a földön is vagyok. – Mindenki felkelni és futás!

Álmos és értetlen, de gyorsan éberré váló pillantásokat kapok, nekem valamiért mégis egyetlen cél lebeg a szemem elõtt. Ösztönösen cselekszem és az elsõ utam Peetához vezet, hogy minél hamarabb eloldozzam az õt fogva tartó köteleket. Elõször a lábát tartó béklyókat kötöm ki, aztán megkerülöm a fát és nekiállok kicsomózni azt a vaskos kötelet is, ami ott tartja.

- Katniss? – jelenik meg mellettem Johanna.

- Az esõ sugároz – nézek a többiekre, akik már mind éberen figyelnek. – Most még lassan jön, de nem tudom, ez meddig marad így. Fussatok!

Finnick rögtön cselekszik, Beetee felé iramodik és gyorsan a hátára is kapja, Johanna pedig megragadja a tolószékét. Közben sikerül kicsomóznom a Peetát tartó kötelet, de mikor oldalra pillantok, látom, hogy mindenki tétován áll és néz, pedig az esõ egyre közelebbrõl hallatszik.

- Menjetek már! – kiáltok rájuk, mire végre elindulnak.

Csak Enobaria marad hátra, de hogy segíteni akar-e, azt nem tudom eldönteni. Csak azt tudom, hogy az esõ mindjárt ideér, nekünk pedig minél hamarabb el kell tûnnünk innen. Gyorsan lerángatom a kötelet a fa törzsérõl és Peeta felsõtestérõl, aztán újra megkerülöm a fát.

- Gyerünk, indulás! – ragadom meg a felkarját, hogy talpra rántsam.

Magam is meglepõdtem volna, ha készségesen talpra ugrik, de arra mégsem számítok, ami valójában történik. Az egyik pillanatban még próbálom felhúzni a földrõl, a következõben viszont olyan éles fájdalom hasít a combomba, hogy én csuklok össze mellette. Felüvöltök a fájdalomtól, fõleg, amikor valamiért még tetézõdik is... A fájdalomtól remegõ kezekkel támaszkodok meg a földön, lepillantva pedig egy rozsdás fémdarabot látok kiállni a lábamból, amit egy túlzottan ismerõs kéz ékelt mélyen a húsomba és most tartja is ott.

- Peeta...? – suttogom reszketeg hangon.

Amikor felnézek, az õ arcát pillantom meg és hiába van közel az enyémhez, ez a pillanat most nem olyan varázslatos, mint a többi ehhez hasonló alkalom... Legalábbis nem nekem. A tekintete diadalittas és elégedett, a gyûlölet szinte vibrál körülötte. Megforgatja a vasat, mire rekedten kiáltok fel újra, aztán elhúzza onnan a kezét és talpra áll.

- Fogalmad sincs, mióta vártam erre a pillanatra, Katniss Everdeen – néz le rám.

- Peeta – nyögöm elcsukló hangon, de rám se hederítve elindul. – Peeta, kérlek ne... Peeta!

Enobaria csendesen figyeli a jelenetet, majd amikor Peeta elhalad mellette, õ is a nyomába szegõdik. Az esõ egyre közelebbrõl hallatszik, de hiába próbálok meg felállni, csak a fának sikerül nekitámaszkodnom. A lábamban lüktetve sugárzik a fájdalom, a fémdarab nem véletlenül volt rozsdás... Megpróbálok a másik lábamra nehezedve tovább sántikálni, de bármilyen lassan is jön az esõ, ilyen tempóban esélyem sincs elmenekülni elõle, és ha Snow éppen ezt figyeli, akkor hamarosan fel is gyorsítják a sebességét.

Mikor a sérült lábam alatt váratlanul benyomódik az avar és túl nagy súly nehezedik rá, fájdalmas nyögéssel esek össze újra. A száraz levelekbe és a földbe kapaszkodva próbálok tovább kúszni a földön, de ez a sebesség már tényleg szánalmasan gyenge, ráadásul a lábamnak éppen azt a felét kell a földön húznom, amelyikbõl még mindig kiáll a vasdarab.

Összeszorítom a szemeimet, izzadtságtól nedves homlokkal állok meg a kúszásban. Remélem, hogy Prim, anya, Gale és Effie nem nézik ezt, sõt, még Haymitch sem. Az esõ egyre közeledik, elõttem mégis csak Peeta arca lebeg, ahogy rám nézett, miután tudatosan elvette az esélyemet a túléléshez.

Nem így akarok rá emlékezni. Nem azzal a tudattal akarok meghalni, hogy Peeta gyûlöl és a halálomat akarta. Nem...

...Sose hagyjon el, benneteket a Remény!

Egész testemben remegek. Na, nem a félelemtõl, azt már rég kiölték belõlem. Az elfojtott indulatok tolongnak bensõmben. Ahogy körbe tekintek ismerõs a táj. Közvetlen elõttem a fémlemezekbõl felépített úgy nevezett bõség szaru. Hatalmas tátott pofájában azonban nem állnak halomba a fegyverek és a túlélési eszközök. A bejárat üres.

-          Visszaszámlálás: 59… 58… 57…

Fejem a hang irányába fordítom, mindenhonnan ez szól. A fákból, a kövekbõl, még a tiszta kék égboltból is.

Tekintetem hirtelen elhomályosul, vad emlékek kavarognak. Ugyan ez a jelenet egy messzi múltban. A kép természetellenesen éles. Az emberek mások. Fiatal fiúk és lányok. Rémülten pislognak egymásra és a kiszemelt fegyverre. A cél érdekében képesek lennének meghalni. Egyikük arca azonban élesen kirajzolódik. Nincs olyan messze, csupán három ember távolság van köztünk. Elmém most, mint egy megsebzett vad, megvonaglok, arcára nézve éles fájdalom és pokoli kín önt el. Mintha áram futkosna a koponyámban. Tekintetem ismét ráemelem, s a hatás megismétlõdik. Tévedtem, a félelem megmaradt. Mardosó rettegés és egyre fokozódó ölni akarás. Mindez miatta. A lány miatt, aki lángra lobbant, s vele égtem én is. Katniss Everdeen.

***

A forradalom elesett. A felkelõket a békeõrök leverték. A poszáta elhallgatott. Ilyen és ehhez hasonló plakátok árasztották el a körzeteket. Nem láttam saját szemmel, csupán a kötelezõ hírekben hangoztatták. A lakosztályomban ültem egész álló nap és egyetlen szórakozásom a pontban délután 15:00-kor bekapcsoló Kapitólium tv volt. Teljes ellátás, nulla magánélettel. A lázadásnak rengeteg civil esett áldozatul, végül egy csellel sikerült félrevezetni a lázadókat. Egy álcázott áramszünettel elhitették velük, hogy szabad a bejárás a Kapitóliumba. Mikor a fõ erõk behatoltak az áram visszatért és mindenki csapdába esett. Gyors vérmentes megtorlás. Aznap jött látogatóm elõször. Új viadal lett meghirdetve. Minden körzet kiemelt lázadója köteles részt venni. Természetesen a résztvevõk nagy számára való tekintettel több viadal is lesz egymás után. Panem népe ujjong, beköszönt az új béke, visszaáll a rend. Az én részvételem kötelezõ. Feladat? Megölni a poszátát. A rengeteg szörnyûség, amit elkövetett ellenem… bõven elég lenne közülük egy is, hogy mosollyal az arcomon vágjam el a torkát. Tönkretette az életem. Megmérgezett, kihasznált, feláldozott, elhagyott. Idén nem volt látványos mûsor. Caesar nem készített velük interjúkat. Felkészülési idõ sem volt. Meghirdették, végrehajtják. Gyorsan és hatékonyan zajlott minden. Az egyik nap közlik a viadalon való részvétem, a másikon már a csõben várom az emelkedést.

***

-          5…4…3…

Pillantásommal egyre õt keresem. Mellettem Beete a tolószékben. Az õ dobogójához egy rámpát szereltek. Felesleges. Úgy is meghal, mielõtt leérne. Õ is cserben hagyott, de valamiért nem érzek késztetést, hogy meghaljon általam. Johanna dühtõl kivörösödve toporzékol látótávolságon belül. Keresem a szemkontaktust, de nem figyel rám.

-          2…1…

Elkezdõdött. Dörren az ágyú, de nem történik semmi. A versenyzõk síri csendben állnak a helyükön. Értetlenkedve forgatom a fejem, s mivel senkitõl nem kapok, magyarázatot lelépek a dobogóról. Abban a pillanatban iszonyatos robbanás taszít legalább két méterre attól a ponttól ahol az elõbb álltam. A mellettem álló 9. körzetbe tartozó nõ talapzata mintha csak gombnyomás irányította volna felrobbant. Annak tulajdonosával együtt. Levegõ után kapkodva kelek fel, fülem zúg és homályosan látok, de már nem is kell jól látnom. A pódiumról lelépve megtaláltam. Összetéveszthetetlen fél oldalra font barna haját bárhol felismerem. Fejem megrázva indulok el felé, minden lépéssel gyorsítva saját tempómat. Idõközben észlelem, hogy még több dobogó robban fel, de erre már a többi kiválasztott is elhagyja eredeti helyét. Látásom tisztul, teljesen jól kivehetõ a célpont. Ha most az elején megölöm, talán kihoznak és elengednek. Talán…

Már csak húsz méter… tizenöt… majdnem elértem. Ekkor rám emeli most zölden csillogó szemeit. Arcára meglepett és értetlen kifejezés költözik. Gyûlöletem fellángol. Miért nem ront õ is nekem, hiszen a halálomat akarta mindvégig. Miért nem védekezik. Már csak öt méter és…

Katniss a dobogóról lelépve karnyújtásnyira van tõlem. Lendületem azonban elakad. Testem elernyed, s csupán egy méterre tõle megállok.

-          Peeta… - hangjából tétován cseng, mintha nem lenne biztos abban, hogy én vagyok az. Az adrenalin ismét a fejembe szökik. Ekkor azonban gyors léptek közelednek.

Gyors ütés a tarkómon még mielõtt megfordulhatnék és teljes a sötétség.

***

Tûzropogásra ébredek. Éjszaka van, hanyatt fekszek a földön. Arcom az ég felé mered, ahol most kellemes táncot lejtenek a felszálló füstcsíkok. Suttogó hangokra leszek figyelmes, mire szemem reflexbõl újra lehunyom. Meg kell tudnom mi, folyik körülöttem.

-          …igen valószínûleg. – kapom el egy mondat végét. A hangot nem ismerem fel. A válasz azonnal érkezik.

-          Már a felkelés alatt sejtettük, hogy valami történt vele. Itt bizonyosodott.

-          De mégis mi történt? Úgy nézett rám, mint aki… mint aki képes lenne… - agyamba vér tódul a hang hallatán. Katniss…

-          … képes lenne megölni. Pontosan.

-          De, hogy lehetséges ez?

-          Eltérítették, feltehetõleg. – Az eddig ismeretlen hang most arcra talál emlékezetemben. Beete az a 3. körzetbõl.

-          Ez mit jelent pontosan? – újabb ismerõs hang, de nem tudom hova tenni.

-          Én sem vagyok még tisztában a részletekkel, de emlékmanipuláció az alapja. Bizonyos emlékképeket módosítottak az agyában ezért hiszi azt, hogy Katnisst meg kell ölnie.

-          Velem miért nem csináltak ilyet? – Johanna. Õ biztos segít kiszabadulnom. Együtt tartottak minket megfigyelés alatt.

-          Valószínûleg mert egyikünknek sem tudnál akkora kárt okozni, mint amilyet Peeta okoz Katnissnek. – megvan, Finnick a 4. körzetbõl.

-          Borzasztó lehet… - egy ismeretlen nõi hang. Lágy és gyámoltalan.

-          Tennünk kell valamit! – ismét a düh ismét a fájdalom.

-          Még ha szabadok lennénk, sem tudnám, mit kell pontosan csinálni ilyen helyzetbe. Az eltérített elmét nem egyszerû visszahozni. Komoly kínzásokkal és méreggel érhették el ezt a bámulatos változást.

-          Mit mondtál?...

-          Sajnálom Katniss, nem úgy értettem. De ismerd el az, hogy ellened hangolták azt, aki a világon mindennél jobban szeretett… nem kis teljesítmény.

A szavak, mint üres szobában a gumilabdák, pattognak a fejemben. „világon… jobban… Szeretett…” Biztos valami tévedés. Hogyan szerethettem én Ketnisst. Hisz az elsõ viadalon vadászdarazsakkal próbált megölni… nem sokon múlott, hogy nem csíptek halálra. Fejem oldalra fordítom, és lassan kinyitom a szemem. Mellettem a tûz ropog, látványa rémülettel tölt el. Az okát megnevezni nem tudnám, mégis mintha bármelyik pillanatban egy apró szikra megégethetne. A tûz másik oldalán Finnick ül szorosan magához ölelve egy fiatal nõt, hosszú vörös haja van és álmodozó tekintete. A nõ mellett Beete a tolószékével. Mellette közvetlen a lábam mellett Johanna, ujjával jeleket rajzol a talajra. Finnick mellett – csodálkozásomban nagyobbat fordulok a kelleténél – Enobaria ücsörög. Mozdulatomra mindenki rám szegezi tekintetét.

-          Jó reggelt! – köszön jókedvûen Johanna. Úgy látszik õ az egyetlen, aki hajlandó szóba állni velem… illetve…

-          Szia. – jön a halk suttogás közvetlen a fejem mellõl.

Nem szólok, csak felülök. A mozgás nem egyszerû, eddig nem vettem észre, de valamelyik kezem lábam megkötözte.

Ha az alkalmas pillanatra várok most jött el. Izmaim megfeszülnek, ahogy Katniss felé vetõdöm. Váratlanul éri a támadásom így nem marad ideje védekezni. A kezeim elöl, vannak összekötve. Így gyerekjáték lesz. Kezem rákulcsolom torkára. Szemei rémülten forognak. A kezdeti sokk mindenkinél elmúlik. Enobaria igaz közvetlen mellettünk ül, mégsem tesz semmit. Tehát annyira nem örül a szövetségnek. A gyilkosságot azonban most sem sikerül végrehajtanom. Erõs karok ragadnak meg, hogy elvonszoljanak. Johanna az, hosszú kötéllel egy közeli fához köt. Míg a többiek Katniss köré gyûlnek, õ szembe guggol velem. Tekintete az enyémet keresi, de nem nézek rá. Kíváncsiságom azért felülkerekedik.

-          Honnan szereztetek kötelet? – kérdem lesütött szemekkel.

-          Támogatók nincsenek. De fogadnak ránk. Akire a legtöbben fogadnak kap valamit. Ma Katniss volt a szerencsés. Adtak neki egy kötelet, hogy téged megkötözve maradjon életben.

-          Miért?

-          Mert ti vagytok az elátkozott szerelmesek a 12. körzet üdvöskéi.

-          Én nem vagyok szerelmes.

-          De az voltál.

-          Meg akart ölni.

-          Csak azt hiszed, megmentett.

-          Nem is ismer.

Váratlanul jelenik meg. Torkát dörzsölve ahol elkaptam, szemébe könnyek gyûlnek. Térdre veti, magát Johanna mellett miközben megszólal.

-          Peeta Mellark vagy a 12. körzet pékének a legkisebb gyermeke. Szabadidõdben rajzolsz és te díszíted a süteményeket. Kedvenc színed a narancssárga, cukor nélkül iszod a teát és… - ennél a pontnál már zokog – és mindig nyitott ablaknál alszol el.

Szavai hidegen csengenek. A lány, aki lángra lobbantott és égni hagyott… aki megpróbált megölni. Könnyeket hullat értem. Ekkor újabb emlékképek jönnek. Eddig ismeretlenek. A pékség hátsó ajtajánál állok a körzetben, arcom lángol a hatalmas pofontól, amit az imént kaptam. Kezemben két égett cipó. Nem habozok, a lány elé vetem, aki összegörnyedve öl a fa mellett várva az elkerülhetetlent. Fakó emlék és szomorú, mégis ettõl olyan valóságos.

-          Ezt bárkitõl hallhattad. – suttogom, minden egyes szót kipréselve összeszorított fogaim között.

Nem szól csak meredten bámul. Némán tátogja, a nevemet miközben arcán végigcsorog még egy könnycsepp. A felismerés keserû cseppje. Talán most már megérti, hogy holtan akarom látni, azért amit velem tett.

Beete gurul oda hozzánk ekkor. Katniss és Johanna utat engednek neki, õ pedig velem szemben megállva fürkészõ pillantások kereszttüzében felteszi a kérdést, amit eredetileg Katnisstõl vártam.

-          Miért akarod megölni õt Peeta? – kérdi csendesen. Mintha sajnálna… mindenki sajnál, mint valami beteg állatot körülállnak a megoldásért sóhajtozva. NEM VAGYOK BETEG!

Üvölteném legszívesebben. De a kérdés túl csábító, hogy szó nélkül hagyjam.

-          Hogy miért? Azt kérded, miért akarom megölni Katniss Everdeent?

-          Azt.

-          Mert tönkretette az életemet. Mert hagyta meghalni a családomat, mert megpróbált megölni. Mert megmérgezett és hitegetett. Mert egy számító hárpia, és mert minden, amit velem valaha tett, vagy amit valaha mondott nekem az mind egy átkozott Hazugság!