[it’s the things we love most that destroy us]

Meglep, mikor leül mellém. Az elõbb még olyan volt, mint aki képes lett volna ott helyben megölni... Nem tudom, Johannáék mit mondhattak neki, de valami egyértelmûen megváltozott a hangulatán.

- Könnyû – érkezik a halk válasz.

- Mikor lesz megfelelõ?

- Ha eleget szenvedtél a tetteidért.

Mindig azt hiszem, hogy ennél már nem fájhat jobban, hogy ennél mélyebbre már nem fúródhat a kés a szívembe... de aztán mindig bebizonyítja, hogy õ még erre is képes. Amikor rá pillantok, a tekintete kivételesen nem sugall gyûlöletet, de a könyörtelenség még mindig ott van benne. Hiányzik a régi Peeta szemeinek kedvessége és gyengédsége, de én még így is képtelen vagyok gyûlölni õt.

- Ezt akarod? – suttogom. – Hogy szenvedjek?

- Ezt. Azért, hogy átéld, amit én éltem át, az aratás napjától egészen az arénában töltött utolsó esténkig. A rengeteg elutasítást és hazugságot.

Még mindig hisz a fejébe ültetett hazugságoknak, nekem pedig fogalmam sincs, mit tehetnék ellenük.

- De azok nem valódi emlékek Peeta. Nem úgy történtek, ahogy gondolod.

- Nagyon szerethettelek... – mondja hirtelen.

- Nagyon szerettél – erõsítem meg, felesleges lenne hazudnom neki.

- Te szerettél engem valaha is? – halkul el a hangja.

Nem felelek azonnal. Elgondolkozva fordítom vissza a tekintetem a tóra. Szerettem õt? Már az elsõ viadalunkon meg akartam menteni az életét. Megölhettem volna, õ maga ajánlotta fel... De nem tudtam volna és nem is akartam megtenni. Õt is élve akartam onnan kihozni. Õ volt az egyetlen igazi támaszom – egy ölelés, egy érintés, vagy elég volt csak megfognia a kezem, és én elhittem, hogy minden rendben lesz. Mindig õ adott nekem erõt, mindig ott volt nekem, és mindig szükségem volt rá... Szerettem ezt az érzést. Szerettem, ahogy rám nézett, szerettem a csókjait, mert olyan érzéseket váltottak ki bennem, amire senki és semmi más nem volt képes. Az életemet adtam volna érte és adnám még most is.

- Bonyolult szó a szerelem – szólalok meg alig hallhatóan. – Amit én érzek, azt nem lehet egy egyszerû szóval kifejezni.

Õ is visszafordítja a tekintetét a tó felé és hosszú csend telepszik ránk. Mindketten a lágyan fodrozódó vizet nézzük, mintha az megsúgná nekünk, hogy hogyan tovább. Nem tudom, hitt-e nekem és azt sem tudom, mit mondtak neki a többiek, amiért így megváltozott a hozzáállása, de persze egyik sem garantálja, hogy kezd túllépni a gyûlöletén. Ettõl még ugyanúgy meg akarhat ölni, de vajon elmúlik-e ez az érzés valaha? Beetee valamiféle gyógyulásról beszélt, de ki tudja, hogy az mennyire fordítaná vissza a folyamatot, vagy mennyire nyújtana csak részleges megoldást. Lehet, hogy csak a gyilkosságról tudnák lebeszélni. Lehet, hogy meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy Peeta soha nem lesz már a régi... Soha nem lesz már az enyém.

- Katniss... – Rápillantok, de nem fejezi be a mondatot.

Szólásra nyitott ajkait inkább becsukja, és kérdõ tekintetemre csak megrázza a fejét, kerülve a pillantásom. Vajon mit akart mondani...? Némán figyelem elgondolkozó arcát, de nem lelek választ. Talán már soha nem lesznek vele kapcsolatban válaszok, csak kérdések, kétségek és keserû fájdalom. Gyász. Soha nem hagynám õt meghalni, mégis ez a legjobb kifejezés, hiszen elveszítettem azt, ami köztünk volt. Azt, ami lehetett volna...

Nem mozdulok, mikor lassan felemeli a kezét. Nem tudom, mire készülhet, de belefáradtam a küzdelembe. Ha megfojtani készül, akkor legyen úgy... Az ujjai azonban nem a nyakamat találják meg, hanem a hajamat. Ugyanolyan réveteg pillantással nézi és érinti meg a fonatot, mint ahogy az elsõ viadal végén tette, és hirtelen fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Vajon milyen emlékeket õrizhet magában azokról a pillanatokról? A karját követve fordítom tekintetem a hajam felé, ahol tényleg ugyanolyan óvatosan tartja az ujjai között a hajfonatot... Most nincs gyûlölet, nincs harag, nincs ölni akarás. Valószínûleg csak a kételyek.

Amikor újra az arcára pillantok, õ már engem néz, olyan hosszasan, hogy a pillanat öröknek tûnik. A tekintetébõl is eltûnt az a rengeteg negatív érzelem, most valami egészen mást látok a szemeiben, valami olyasminek a szikráját, ami régen is ott volt... Amikor közelebb hajol, hirtelen nem is tudom, mit tegyek. Az ajkai érintése az enyémeken fájóan ismerõs, mégis ott motoszkál a fejemben a bizonytalanság. Mi van, ha ez csak egy újabb trükk? Egyszer már megpróbálta kijátszani ellenem a saját érzelmeimet...

Minden kétségem ellenére képtelen vagyok visszakozni, de még csak arra is, hogy egyszerûen tûrjek. Akaratlanul is közelebb húzódom hozzá, a szemeimet lehunyva adom át magam az ismerõs érzésnek, és legyen ez akár trükk, akár ámítás, legyünk akármilyen helyzetben is most, Peeta csókja ugyanolyan hatással van rám, mint eddig mindig. Az a furcsa remegõ érzés a gyomromban, az az egészen másfajta éhség... Ezúttal õ sem menekül az érzés elõl, a pillanat kísértetiesen hasonlít arra, ami a Nagy Mészárláson is történt a parton. Most egy kicsit megint olyan, mintha visszakaptam volna.

Amikor mégis váratlan hirtelenséggel húzódik el tõlem, végleg összezavar. Legfõképpen azzal, hogy hiába keresem a tekintetében a visszatérõ gyilkos indulatot.

- Nem volt igaz... – suttogja, és a hangja... szomorú.

- Micsoda? – kérdezem értetlenül.

- A szerelmed, vagy az az érzés, amit annak neveztél el. – Homlokráncolva nézek rá, egyáltalán nem értem õt. – Gale...

Amikor kiejti Gale nevét a száján, megannyi érzelem lesz úrrá rajtam egyszerre. Az említése fáj, hiszen még mindig nem tudhatom, mi van vele, velük... És el is bizonytalanodom, hiszen Peeta emlékszik rá. Vajon Gale-t is belekeverték a hamis emlékekbe? Peeta mindig is tudta, milyen szoros a kapcsolat kettõnk között, talán azt is hihette, hogy túl szoros. Egy darabig talán jogosan is hitte... Egy darabig én magam is elhittem, hogy ez több annál, és lehet, hogy tényleg több is. Azt viszont biztosan tudom, hogy Gale csókja közel sem vált ki belõlem olyan érzéseket, mint Peetáé. A Nagy Mészárlás óta tudom biztosan, hogy egyetlen ember van, aki nélkül nem tudok túlélni... és az nem Gale.

- Õt szeretted nem igaz? – szólal meg újra Peeta. – Én csak egy hirtelen felbukkant kolonc voltam...

- Nem igaz! – ellenkezek vehemensen.

- Csak arra kellettem, hogy kijuss az arénából és újra vele lehess... – folytatja kíméletlenül.

- Peeta...

- Emlékszem Katniss. A viadal után a vonaton, megkérdeztem mi lesz ezután... és te azt mondtad, megpróbáljuk elfelejteni. Akkor értettem meg, hogy ha a viadalt akarod elfelejteni, engem is el akarsz. Mert sosem jelentettem neked többet, mint a viadal kényszerû velejáróját.

Szólásra nyitom a számat, de képtelen vagyok megszólalni. Igaza van, tényleg el akartam felejteni mindent. Soha nem akartam részt venni a viadalokon, mégis a kellõs közepébe csöppentem, hogy megmentsem Primet. Emlékezni sem akartam az arénában történt szörnyûségekre, Peeta viszont minden egyes alkalommal arra emlékeztetett volna. El akartam felejteni, de akkor még fogalmam sem volt róla, mennyit fog jelenteni nekem késõbb...

- Félre érted a helyzetet, ez is a méreg hatása... – próbálom menteni a menthetõt, de a pillantása egyértelmûvé teszi, hogy nem hisz nekem.

Képtelen vagyok elviselni a vádló tekintetét, ezért inkább a víz felé fordulok. Ebben igaza van, emiatt jogosan gyûlölhet. És bármennyire is fáj, azért is jogosan gyûlölhet, hogy miattam szenved. Ha nem jelent nekem semmit, ha nem érzek iránta úgy, ahogy, akkor soha nem kínozták volna meg, soha nem változtatták volna meg. Az a pillanat az erõtérnél, amikor azt hittem, elveszítem... Finnick azt mondta, õ akkor jött rá, mennyire szeretem Peetát, és talán nem õ volt az egyetlen, aki akkor értette meg a helyzetet. Ha akkor tudok uralkodni magamon, Snow soha nem látja meg, mennyit jelent nekem és akkor soha nem használja fel ellenem. Talán mindkettõnknek jobb lett volna, ha megmarad az elsõ viadal utáni állapot...

Felkapom a fejem, amikor a csendbe belehasít egy rémült kiáltás. Peeta is felfigyel, mindketten feszülten várjuk az ágyúdörrenést, de nem hallatszik semmi. Aztán ismét felhangzik a rémült, vékony hang sikolya, engem pedig szinte gyomorszájon vág a felismerés. Prim.

Nem gondolkozom, csak felugrok a földrõl és rohanva indulok meg a fák felé, a hang irányába. A józan eszem óva int, hiszen egyszer már megpróbáltak ezzel átverni, de tudom, hogy ez a viadal most más és ez megrémít. Prim is fogságban van mindenki mással együtt, semmi garancia nincs arra, hogy nem hozták ide és nem próbálnak meg vele is hatni rám...  Vakon követem a hangot, bár fogalmam sincs, merre visz, de nem is igazán érdekel. Csak Prim lebeg a szemeim elõtt, ha bármi történt vele... ha bántották...

Megtorpanok, mikor a sikolyok elhallgatnak egy pillanatra. Rosszat sejtve nézek fel az égre... és tényleg. A fák lombjai között fecsegõ poszáták repkednek, és amikor az egyik kinyitja a csõrét, újra felcsendül a sikoly. A megkönnyebbülés és a kétség küzd bennem, emlékszem Finnick szavaira, amikor a Nagy Mészárláson ugyanezt játszották velünk. Valahonnan le kellett másolniuk a hangot. Akkor nem bántották Primet, de mi van, ha most... Az újabb sikolyra elönt a harag, automatikusan nyúlnék az íjamért, de csak ekkor veszem észre, hogy nincs is nálam. A fenébe is, hát persze, hogy nincs, bent hagytam a barlangban... Megperdülök a mögöttem felhangzó dobogó léptek zajára, fél szemmel már a lehetséges búvóhelyeket keresem, de aztán meghallom, hogy Johanna a nevemet kiáltja.

- Itt vagyok! – kiáltom vissza.

Hamarosan elõ is bukkan a fák közül, a fejszéje a kezében, lihegve támaszkodik a térdeire, majd egy újabb sikolyra õ is felkapja a fejét, meglátva a poszátákat.

- Már megint? – kérdezi dühösen.

- A barlangban hagytam az íjamat – sóhajtok fel.

- Gyere, menjünk vissza – int a fejével arra, amerrõl jöttünk.

- Johanna! Katniss! – halljuk meg Finnick kiáltását is, hamarosan õ is felbukkan, majd megkönnyebbülve felsóhajt, mikor meglát minket. – Hála az égnek...

Alig fejezi azonban be a mondatot, jóformán csak egy elsuhanó árnyékot látunk, ami az egyik bokor mögül ugrik elõ és egyenesen Finnickre veti magát, ledöntve õt a lábáról. Persze õ sem hagyja magát, és néhány bukfenc után már a támadója is jól kivehetõ: a férfi kiválasztott az 1. Körzetbõl. Johannával rögtön körbekémlelünk, további veszélyforrások után kutatva, és amikor megfordulok, még éppen félre tudok ugrani egy felénk repülõ lándzsa elõl, Johannát is magammal rántva, hogy õt se sebesíthesse meg. A lándzsa természetesen a férfi társa felõl érkezett, az 1. Körzet nõi kiválasztottjától.

- Hát itt vagy! – villant rám egy ragyogó, gonosz mosolyt a nõ.

Ekkor már biztosak lehetünk benne, hogy a rajtunk kívül életben lévõ kiválasztottak nagy része összefogott ellenem. Ott volt Enobaria és a testvére a 2. Körzetbõl, aztán az a kettõ, akik ránk támadtak a szarunál... Most itt van az 1. Körzet, és ki tudja hányan vannak még.

- Maradj hátul, Katniss – súgja Johanna, és bár nem szívesen teszem, én is tudom, hogy fegyvertelen vagyok. – Nem csak õ van itt! – kiáltja aztán a nõ felé dühösen, majd a fejszéjét fellendítve meg is indul felé.

Finnick közben még mindig a másik férfival dulakodik a földön, láthatóan nem igazán bírnak egymással, én viszont meglátom Finnick szigonyát, amit az avarba ejtett, mikor a férfi rávetette magát. Gyorsan érte szaladok és felveszem, éppen idõben, mert Finnick kerekedett felülre.

- Finnick! – kiáltom.

Rám pillant, én pedig már oda is dobom neki a szigonyát. A férfi jókorát taszít rajta, de el tudja kapni, viszont a férfi addigra talpon van, és õ is a fegyveréért nyúl, így már szemtõl szemben vannak egymással. Ekkor Johanna félig fájdalmas, félig dühös pillantására kapom fel a fejem. A másik nõ a földre taszította, aminek valószínûleg nem kevés köze van a lábán éktelenkedõ vágáshoz... Ráadásul Johanna fejszéje a földön hever. Megrémülök, mindennél jobban szeretném, ha most nálam lenne az íjam, nem hagyhatom, hogy megölje Johannát.

Aztán kiderül, hogy a puszta jelenléten is elég a megvédéséhez. A nõ ugyanis ahelyett, hogy Johannára támadna, elõránt az övébõl egy dobókést, a következõ pillanatban pedig már el is hajítja, egyenesen felém. Csak az ösztönöm segít, hogy megpróbáljak félreállni a penge útjából, de ahogy lendületbõl elfordulok, így is érzem, hogy végigkaristolja a nyakam.

Csak reménykedni tudok, hogy nem ment elég mélyre, de aztán nincs is esélyem ezen gondolkozni, mert ugyanabban a pillanatban olyan erõteljes ütést érzek meg a tarkómon, hogy egy pillanatra elsötétül a világ és tehetetlenül hullok a bokrok közé. Tompán hallom Johanna rémült sikolyát, ami egybefonódik Finnick üvöltésével, de mindkettõjüket lefoglalják. A világ forog körülöttem, szédelegve, kába pillantással nézek fölfelé, miközben megjelenik a látóteremben egy nõ, akit szerintem még soha nem láttam, de a kabátjára a 6-os szám van festve. Õ is velük van és most fog megölni? Képtelen vagyok védekezni, vagy akár megmozdulni, beletörõdve várom a sorsomat, de a nõ nem támad rám, hanem az ajkai elé teszi az ujját, aztán elõvesz, valamiféle üvegcsét. Tompán érzékelem, hogy mintha bekenné valamivel a nyakamat, a ruhám nyaki részét egy kicsit a kezeimet is, amik a fejem mellé kerültek az esés után. Nem tudom, mit csinál, de az ütés miatt az ájulás szélén vagyok, így a gondolkodás sem megy.

- Ne mozogj! – suttogja fojtott hangon, aztán valami szúrást érzek a karomban, õ pedig hangtalanul eltûnik a látóterembõl.

A szemeim csak résnyire vannak nyitva, még mindig csak kerülget az ájulás, az elõzõ szúrás után fokozottan, de így tompán hallom a küzdelem zaját. Aztán a dühös kiáltásokat is.

- Tûnj el a közelébõl! – Ez Johanna.

Halványan érzékelem, hogy valaki a lábaim mellé lép, de a szemeimet sem tudom megmozdítani. Mintha megbénultam volna, még a mellkasom emelkedése sem látszik.

- Megöltem – szólal meg egy másik nõi hang valahol felettem halkan, hitetlenül. – Megöltem! Sparke, megöltem! Halott!

A diadalittas kiáltásokat döbbent csend követi, még a dulakodás hangja is megszûnik.

- De az ágyú... – Egy idegen férfi hangja.

- Azt hiszem, ez nagyobb dolgot érdemel egy szimpla hanghatásnál.

Fogalmam sincs, mi történik, de pár perc múlva csak ütések tompa hangját hallom, majd rohanó lépteket az avarban, miközben egy idegen férfihang valami olyasmit magyaráz, hogy Snow ezért imádni fogja õket. Ezt Johanna kétségbeesett kiáltásai követik, újra rohanó léptek zaja, ami mintha felém közeledne, de hirtelen szûnik meg.

- Ne! – Finnick, a hangja megrendült. – Ne menj oda...

- Katniss! – kiáltja Johanna kétségbeesve. Szeretném megnyugtatni, hogy hallom õt, de nem tudok mozogni. – Nem... Ne...

- Meghalt – suttogja Finnick.

- El kell innen vinnünk õt!

- Nem tehetjük, te is tudod... Gyere, menjünk.

- Nem hagyhatjuk itt!

- Már nem tehetünk érte semmit, Johanna.

A hangok lassan elhalnak, ahogy valami végül mégis erõt vesz rajtam és a tudatomon. A világ lassan elsötétül elõttem, én pedig képtelen vagyok másra gondolni, mint arra, hogy ez itt biztosan a vég, Peeta pedig még mindig azt hiszi, hogy Gale-t szeretem. Még most is õ jár a fejemben...

***

Mikor magamhoz térek, hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok. Nehezen tudom mozgásra bírni a végtagjaimat, és csak nagyon lassan jutnak eszembe a dolgok. Prim... a poszáták... aztán az 1. Körzet versenyzõi... a kés... aztán az a másik nõ... Megöltem! Sparke, megöltem! Halott! Az emlékeimbe villanó szavaknak semmi értelme, hiszen nem vagyok halott.

Mikor már képes vagyok megmozdítani a kezem, lassan ülõ helyzetbe tornázom magam, és csak ekkor látom meg a karomat. Pánikba esve kezdem el erõteljesen dörzsölni a bõrömet, vér száradt rá, de fogalmam sincs, honnan... Aztán homlokráncolva állítom meg a kezem a levegõben, mikor észreveszem, hogy természetellenes, darabokban töredezik le a karomról. Ez nem is vér. Valami megszáradt festékféleség van rajta, olyan, amivel Peeta is álcázta magát, de ez... vörös, mint a vér. A nyakamhoz nyúlva ugyanezt az anyagot érzem meg a bõrömön, és hirtelen mindent megértek. Az a kés megvágta ugyan a nyakam, de nem ölt meg, ezt viszont senki más nem tudhatta... És az a nõ a 6. Körzetbõl ezt kihasználva megmentette az életem.

El kell telnie legalább egy fél órának is, mire kitisztul a tudatom. Közben sikerül valamennyire ezt a festéket is lekaparnom magamról, de mindenképpen vízzel is le kell majd mosnom. Valamit adhatott is nekem a nõ, amitõl képtelen voltam mozogni és most is úgy érzem magam, mint ahogy Haymitch érezhette magát egy átlagos napján, miután elõzõ nap kiitta a fél bárszekrényt.

Mikor végre nem esik nehezemre sem a mozgás, sem a gondolkodás, lassan feltápászkodok. Johanna és Finnick azt hiszik, hogy meghaltam... Minél hamarabb vissza kell mennem. A visszaút egy kicsit tovább tart, mert most nem rohanok, még nem bíznék annyira a lábaim stabilitásában. A vízesés hangját követem és hamarosan oda is érek, de amikor elérem a tavat övezõ sûrû bokrokat, önkéntelenül is megtorpanok.

Peeta még mindig a tó partján ül, de most már teljesen egyedül. Meredten bámulja a vizet, meg sem mozdul. Vajon a többiek elmondták neki? Õ is azt hiszi, hogy meghaltam? De akkor miért ül így? Most örülnie kéne... Hacsak nem csalódott, hogy végül nem õ lehetett az, aki végzett velem. Homlokráncolva figyelem, amikor a zsebébe nyúl, majd a kezét lassan az ég felé emeli. Mi...

A szívem kihagy egy ütemet, amikor megpillantom a tenyerében a bogyókat. Azokat a bogyókat. Még mindig van nála az éjfürtbõl, abból, aminek mindkettõnkkel végeznie kellett volna az elsõ viadalon... Együtt. Mintha csak tegnap történt volna...

Amikor a szájához emeli a tenyerét, rémült kiáltás szakad fel a torkomból.

- Peeta ne!

Kirontok a növények közül, halálra rémülve futva felé, és még akkor sem tudok úrrá lenni a rettegésemen, amikor lassan leereszti a kezét, meredten bámulva rám. Az elõbb majdnem... Ha egy perccel is késõbb jövök, mostanra már halott lenne... Térdre zuhanok mellette, remegõ kézzel söpröm ki a tenyerébõl az éjfürtöt, a lehetõ legmesszebbre szórva minden egyes darabot.

- Megõrültél?! – kiáltok rá.

Még mindig remegek, és a hangom is elcsuklik, de õ továbbra is csak meredten bámul rám.

- Katniss... – Még a remegésem is alábbhagy egy kicsit, mert ugyanolyan hangon mondja a nevem, mint amikor Beetee megzavarta a Kapitólium adását és meglátott engem.

- Hogy jutott eszedbe? – kérdezem halk, reszketeg hangon.

- Te élsz... – suttogja ugyanazokat a szavakat, amik az én ajkaimat is elhagyták, mikor elõször megpillantottam a tévében.

Csak egy gyors bólintásra vagyok képes, még mindig kissé remegõ ujjaimat az arcára simítom.

- Mit gondoltál? – A szemeimet még mindig szúrják a könnyek, képtelen vagyok elhinni, hogy az elõbb kis híján megölte magát. Mihez kezdtem volna nélküle? – Miért...?

- Igazuk volt – mondja halkan, de a szemeit nem fordítja el rólam.

- Kiknek volt igazuk? – kérdezem értetlenül.

- A Kapitólium és Snow tudta... – Egy kissé lehajtja a fejét, ezért közelebb hajolok hozzá.

- Mit tudtak?

Újra felnéz rám, és talán ez az elsõ pillanat, amikor nem látom a szemeiben a gyûlölet vagy a düh szemernyi szikráját sem. Inkább csak amolyan... csendes beletörõdést.

- Hogy utána már nem lesz értelme semminek.

Már a nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem, mi után nem lesz értelme semminek, de aztán rájövök. Ahogy rám néz... Johanna és Finnick elmondta neki, hogy meghaltam, õ pedig ezért akart végezni magával.

- Peeta... – suttogom.

- Egyszer már majdnem megtörtént – von vállat, de mikor el akarja fordítani a fejét, nem hagyom.

Együtt, jut eszembe újra és önkéntelenül is kimondom hangosan is.

- Együtt – lehelem, õ pedig erre újra a szemembe néz.

- Együtt – suttogja õ is.

Hirtelen megint az elsõ viadalon érzem magam, a szaru mellett állva Peetával szemben, kezünkben az éjfürttel. Már akkor meg akartam menteni az életét, de azt akkor még nem tudhattam, hogy egyszer õ fogja jelenteni számomra az életet. Önkéntelenül mozdulok, de akkor sem hátrál vagy húzódik el tõlem, amikor lassan közelebb hajolok hozzá. Egyik kezemet még mindig az arcán tartom, miközben ajkaim megérintik az övét, és mikor még mindig nem fogja menekülõre, megkönnyebbüléssel vegyes boldogság jár át. Még csak nem is hezitál, rögtön viszonozza a csókomat, és amikor néhány másodperc múlva felemeli a kezét, nem a torkomra kulcsolja az ujjait, hanem a tarkómra simítja õket.

A szívem még mindig hevesen dobog, mikor elengedjük egymást, de nem húzódom hátrébb. Most egy kicsit tényleg visszakaptam õt, muszáj kihasználnom minden egyes pillanatát, mert talán soha nem lesz többé ilyen. A kezem még mindig az arcán van, amikor a homlokomat az övének döntöm és ugyanabban a pillanatban nézek fel rá, amikor õ is rám. A továbbra is a tarkómon nyugvó kezének hüvelykujjával megsimítja a nyakam, én pedig mélyen az emlékezetembe vésem ezeket a perceket.

- Gyûlölnöm kéne téged ezért – súgja.

- Tudom, hogy még mindig úgy is van – vetem ellen, de a hangomban nincs semmiféle támadó él.

Egyszerûen csak tudom, ahogy õ is tudja és már mindenki más is. Nem fog egyik pillanatról a másikra elmúlni, még akkor sem, ha küzd ellene.

- Miért kell gyûlölnöm téged, miért ölnélek meg, ha nélküled minden értelmét veszti?

Végig a szemembe néz és valamiért tudom, hogy nem hazudik, most nem az érzelmeimre akar hatni, nem csapdába akar csalni, egyszerûen csak õszinte.

- Nem tudom – felelem õszintén.

Még mindig nem húzódunk el egymástól. A homlokunk már nem ér össze, de még mindig olyan közel vagyunk a másikhoz, hogy elég halkan beszélnünk, hogy tökéletesen értsük egymást. Látom a kék szemeiben csillogó apró ezüst szikrákat, látom, hogy most ténylegesen a régi és az új Peeta közötti állapotban vergõdik.

- Nem tudom, mit hihetek el és mit nem – néz le az ölében fekvõ kezeire. – Nem tudom, mi a valóság és mi a hazugság.

Kinyújtom a kezem és az ujjaim közé fogom az övéit, de nem rántja el a kezét, csak felnéz rám.

- Tegyél próbára.

- Az erõtér... – kezdi tétován. – Finnick is azt mondta, hogy végig ott voltál.

- Ott voltam – suttogom lehajtott fejjel, az emlékképek még mindig kínzóak. – Soha nem fogom tudni elfelejteni...

- Mert nem haltam meg?

- Mert majdnem elveszítettelek – nézek vissza rá.

- Nem akartad? – tartja fogva a pillantásom, én pedig megrázom a fejem. – Miért nem?

- Mert szükségem van rád.

Szinte látom a tekintetében, ahogy az õ lelki szemei elõtt is felvillannak az emlékképek. Ahogy a parton ültünk, a kezemben a medállal, amit Effie csináltatott neki.

- Rám senkinek nincs szüksége – néz egy pillanatra a víz felé, ajkain halvány, szomorú mosoly látszik.

Az a legrosszabb az egészben, hogy tudom, igaza van. A családja soha nem ismerte fel, mekkora kincs is õ, könnyedén elfelejtenék, fõleg az édesanyja. Amikor Effie kihúzta a nevét az aratáson, érte egyetlen bátyja sem jelentkezett önként, tétlenül végignézték volna, ahogy az öccsük meghal az arénában. Még Haymitch is túllépne a dolgon néhány üveg likõr segítségével, akármennyire szereti is Peetát. Tudom, hogy csak egyetlen embert törne össze helyrehozatatlanul Peeta hiánya. Engem.

- De igen – nézek a szemébe, mire kissé meglepve néz a szemembe. – Nekem szükségem van rád.

Hosszú percekig némán nézünk egymásra, aztán lassan megrázza a fejét.

- Hazudtál. Akkor is csak a szereped játszottad, nem mondtál igazat...

Szinte látni vélem, ahogy a szemeibe visszaköltözik az a Peeta, akit a Kapitólium hozott létre. Aki gyûlöl engem és nem hiszi egy szavamat sem, még akkor sem, amikor életemben elõször mondom ki azt, ami a lelkem mélyén lakozik.

- De igen – bólintok, de most már késõ, tudom, látom.

A szemeibe visszaköltözött a bizalmatlanság, a kétkedés. A düh.

- Ez is csak valami trükk volt, igaz? Johanna és Finnick elhitették velem, hogy meghaltál, végig csak azt akartad elérni, hogy újra szenvedni láthass...

- Tessék? – meredek rá döbbenten. – Nem! Õk tényleg azt hitték, hogy meghaltam, még most sem tudják, hogy nem így történt.

- Akkor miért vagy még itt? – húzódik el tõlem teljesen, aztán fel is áll a földrõl. – Rohanj csak hozzájuk, hadd tudják meg, hogy az imádott poszátájuk még mindig él!

- Peeta... – suttogom.

Ezek az egyik pillanatról a másikra történõ teljes hangulatváltozások kezdik kikezdeni minden megmaradt idegszálamat, de még mindig nem tudok rá haragudni. Hogyan is tehetném, ha egyszer nem az õ hibája ez az egész?

- Gyerünk, szólj csak nekik nyugodtan – néz rám felvont szemöldökkel, de mikor még csak meg sem mozdulok, inkább a saját kezébe veszi a dolgokat és értük kiált. – Johanna! Finnick!

Alig néhány másodperc múlva Johanna elõ is kerül a vízesés mögül, a tekintete elkínzottnak és kissé dühösnek tûnik.

- Most meg mi... – Megtorpan, amikor megpillant, és döbbenten rám mered. – Katniss?

Lassan, beletörõdve fordítom el Peetáról a tekintetem és nézek rá.

- Igen – állok fel én is.

- De hát hogyan? – jön közelebb még mindig döbbenten. – Láttunk téged... meghaltál... a nyakad...

Lassan megrázom a fejem és mikor elém ér, megmutatom neki a karomat, amin már csak éppen annyira látszik a piros szín, mintha valaki vízfestékkel kente volna össze.

- A bokrok között ott rejtõzött a nõ a 6. Körzetbõl – magyarázom. – Leütött, és amikor elestem, a saját álcafestékébõl kent össze engem is, hogy azt higgyék, sikerült megölniük.

- Én legalább tényleg vérrel csináltam – mosolyodik el Johanna, majd legnagyobb meglepetésemre átölel.

Tétován viszonzom a gesztust, egyáltalán nem vagyok az az ölelkezõs típus, de tény, hogy Johanna is egy azok közül, akik nem csak a viadalokon a szövetségeseim. Johanna gyorsan vissza is siet, hogy megossza a többiekkel is a téves riasztás örömhírét, Peeta pedig már-már utálkozó tekintettel int utána a fejével, amikor én maradok, ahol vagyok.

- Miért nem mész utána? – kérdezi. – Így nem tudnak majd körberajongani.

- Mert nem akarok – felelem csendesen.

Közelebb lépek a vízhez és elkezdem lemosni a karomról a piros festék maradékát, aztán a nyakamat is alaposan ledörzsölöm vízzel is. Tudom, hogy Peeta sem megy vissza a többiekhez, mert végig érzem a jelenlétét, érzem magamon a tekintetét, de egyikünk sem szól egy szót sem. A víz egy vékony csíkban csípi a nyakam, ami azt jelenti, hogy a kés tényleg végigkarcolta a nyakam, de hálás lehetek, hogy megúsztam ennyivel. Ha néhány milliméterrel elõrébb állok, nem piros álcafesték festette volna vörösre a nyakam.

Hosszú ideig vagyunk csendben, én visszaülök a partra, Peeta pedig mögöttem áll. Bármelyik pillanatban megölhetne, nem állítaná meg senki és semmi, valamiért mégsem teszi. Pedig biztos, hogy már megint teljes mértékben az új Peeta van itt.

- Sajnálom – szólalok meg.

- Mit?

- Hogy nem tudtam uralkodni az érzelmeimen, amikor majdnem meghaltál az erõtérnél.

- Mirõl beszélsz? – lép egy kicsit közelebb.

- Ha nem rémiszt meg annyira az elvesztésed lehetõsége, talán sikerült volna elrejtenem, mennyire megrémültem. – Csendben várja a folytatást, miközben én újra elõveszem a zsebembõl azt a bizonyos igazgyöngyöt. – Finnick azt mondta, õ akkor jött rá, mennyire fontos vagy nekem.

- Nekem is ezt mondta – ismeri be, de a hangján érzem a kétkedést is.

- Valószínûleg Snow is élõ adásban nézte végig – emelem az égre a tekintetem. Biztosan most is minket néz. – Ha akkor nem mutatom ki az érzéseimet, most nem tartanánk itt.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy...

- Hogy igazad volt – fejezem be. – Akaratlanul is Snow kezébe adtam az eszközt, amivel elpusztíthat. Tényleg miattam tették ezt veled. Sajnálom...

Egy kissé félve várom a reakcióját, de sokáig nem történik semmi. Nehezen hiszem el, hogy erre nem tudna semmit mondani vagy tenni, és már éppen hátra akarnék fordulni, hogy láthassam, mikor meghallok egy hangot, de az nem az övé.

- Peeta, ne tedd.

Finnick nyugodt hangjára meglepve fordulok hátra, de nem biztos, hogy fel vagyok készülve arra, amit látok. Mindketten alig néhány lépésnyire állnak tõlem, és Finnick nem durván, de határozottan tartja Peeta egyik karját... Amivel az ujjai között lévõ késbõl és a félbehagyott mozdulatból ítélve egyvalamire készült. Arra, hogy egyszer és mindenkorra bevégezze a feladatát. Újra a mellkasomba költözik a jeges, szorító érzés. Ezúttal tényleg megtette volna...

- Engedj el! – mordul fel Peeta.

- Te sem akarod ezt.

- Már hogy ne akarnám! Éppen most vallotta be, hogy miatta történt minden...

- Azért történt minden, mert szeret téged, és ezt rajtad kívül mindenki pontosan tudja – veti ellen Finnick nyugodt hangon.

- Hazugság... – sziszegi Peeta, gyûlölködve meredve rám.

- Én ott voltam, amikor magához tért, miután kihoztak minket az arénából. – Peeta dühösen és türelmetlenül fordul felé, láthatóan idegesíti, hogy miért nem hagyja már, hogy befejezze, amit elkezdett. – Láttam a reakcióját, Peeta. Nem érdekelte semmi, amit Haymitch vagy bárki más mondani akart neki, folyamatosan csak azt kérdezgette, hogy hol vagy.

- Pontosan tudta, hogy hol vagyok... – morogja Peeta dühösen.

- Nem tudta. Amikor Haymitch elmondta neki, hogy elfogtak, szó szerint nekiesett, ugyanúgy mint nekem, miután majdnem megöltelek... És egyre csak azt hajtogatta, hogy Haymitch hazudott, mert megígérte neki, hogy ha választaniuk kell, nem õ fog életben maradni. Hanem te.

Finnick olyan nyugodtan mondja mindezt, amire én biztosan nem lennék képes. Peeta viszont egyértelmûen egy szavát sem hiszi el, miért is hinné? Szerinte mindenki az én érdekemben hazudik... Talán jobb is, ha véget vetünk ennek az egésznek.

- Engedd el, Finnick – szólalok meg halkan.

- Katniss... – ellenkezne, de megrázom a fejem.

- Engedd el, kérlek. – Peetára függesztem a tekintetem, aki most már szintén engem néz. – Hagyd, hogy befejezze, amit elkezdett.

[They don't own me...]

Megölt! Hagyta, hogy meghaljak… megint. Fájó gondolatok suhannak tova tompa elmémben. A szigony, Katniss, ahogy csak állt, Finnick könyörtelen arca. A világon mindenki azért munkálkodik, hogy engem megöljön. Nincsenek barátaim, nincs már családom sem. Senki, nincs, akivel törõdhetek és senki, nincs, aki szeret.

A fájdalom éget, elemészt. Érzem, hogy lebegek, érzem, hogy egy hajszálon függ az életem. A külvilág tompa zajai nem hatolnak át a védelmemen. Ha a világ ilyen könnyen elenged, én sem teszek másként. Elengedem, mintha soha nem is létezett volna. Apa mesélte, hogy van egy szebb hely, ahol az embereknek nem kell félniük. Mindenki fehér ruhában járhat, mindenki tiszta és egyetlen érzés létezik, a boldogság. Oda akarok menni.

-          Maradj velem, Peeta

Maradok! Miattad, érted. Eldobom a boldogságot és választom az életet veled! A fölém hajló alak, arctalan, homály takarja, de tudom, hogy azt akarja, ne menjek el. Örökké… suttognám, mint akkor rég, de a szám már nem engedelmeskedik. Kezemmel megszorítom az õ kezét, majd õ vigyáz rám. Mindig azt tette.

-          Kat…niss… - nyögöm. Hangomra simogatást érzek a mellkasomnál.

-          Ssh! Nem lesz semmi baj, rendbe fogsz jönni…

Mindig ezt mondják, amikor már nem hisznek a gyógyulásban. Vigaszt nyújtanak, a haldoklónak, hogy utolsó percei szép emlékek között, ne pedig rettegésben teljenek. Szép gesztus, de felesleges. Apró csókja hozza tudtomra, hogy búcsúzik. Sajnál… engem nem kell sajnálni.  Meghalok, ha így kell lennie, változtatni rajta úgy sem lehet. Eddig tartott a két elátkozott szerelmes története. Ha azok voltunk akár egy pillanatra is. Sosem voltunk azok, minden csak a show kedvéért ment. Pedig hányszor elhittem a csókjait. Hány alkalommal alakította briliánsan a szeretõm. Mindig a megfelelõ idõben mentett meg és mindig a megfelelõ helyzetben csókolt meg. Érzem, hogy távolodom, a testem az ölébe fekve marad, míg én magam már messze járok, kívül idõn és téren.

**

-          Nem akarom, hogy megváltoztassanak…

-          Hogy változtatnának meg?

-          Nem tudom… Olyan leszek, ami nem vagyok. Nem akarok egy bábfigura lenni a játékukban… Szeretném, ha megmutathatnám nekik, hogy nem birtokolhatnak!

Régi fakó emlék. Talán meg sem történt, de ha mégis, akkor csúfos kudarcot vallottam. A Kapitólium bábja lettem, pontosan az történt, amitõl féltem. Egy mozgatható paraszt a nagyok sakktábláján. Feláldozható, pótolható. Senki sem siratja, senki nem hiányolja. Észre se veszik, ha eltûnik. Akárcsak a naplemente utolsó sugara. Senki nem emlékszik rá milyen is volt pontosan. De én emlékszem, a narancsságra, csodás színeire, ahogy egyre jobban átcsaptak haragos vörösbe, hogy aztán végleg eltûnve hozzák magukkal a félelmekkel teli éjszakát. Én is azzá válok, félelem megtestesítõjévé, a sötétséget hozom magammal. Egyetlen célom, hogy megöljem a lázadás arcát. A lángra lobbant lányt. Õ okozta a pusztulásom, õ miatta van minden így. Minden egyes áldozat, aki elesett a csatamezõn, miatta halt meg. Egyedül az õ hibája minden panemi lakos halála.

Nem halhatok meg. Nem itt és nem most. El kell pusztítanom a poszátát. Ha õ elég, vele égek én is! Ez a sorsunk, így kell lennie.

**

Simogató kezek ébresztenek. A fejem lüktet, az elmém tompa, de mindez eltörpül az egyetlen tény mellett, ami most jelenleg foglalkoztat.

Élek!

Katniss hezitálása mégsem ölt meg. Megint nem sikerült neki, mint eddig soha. Pedig hányszor próbálkozott. Megmozdítom a fejem, de még elég nehézkesen megy.

-          Peeta?

Egy hang szólít, de nem ismerõs a hangja. Bár… jobban belegondolva, az angyalnak is ilyen hangja volt, aki a halál torkában megfogta a kezem. De az nem angyal volt… A hangocska visszatérte azt jelenti, hogy a körülményekhez képest egészséges vagyok. De akkor ki volt? Homlokom ráncba szalad, miközben oldalra fordítom a fejem, így valahogy kényelmesebb érzés.

-          Mondtam én, hogy kemény fickó – csatlakozik egy újabb hang az elõzõhöz. Ismerõs… valamiért a balta meg a fa jut eszembe…

Lassan, nagyon lassan sikerül kinyitnom a szemem. Eleinte minden annyira homályos aztán… Katniss. Közvetlen fölém hajol és engem néz. Tekintetünk találkozik egy pillanatra, de a kíváncsiságom törekszik elõre és elfordítom a fejem, hogy körbenézzek. Nagyon nem tudok forgolódni, mert amint megpróbálom, iszonyatos fájdalom cikázik át a felsõtestemen. Mégis sikerül egy minimális látóteret végig pásztáznom. Nem messze Johanna ül és meredten figyeli az eseményeket. A fejem, most már érzem… Katniss ölében pihen. Tekintetem tovább siklik, amikor megpillantom Õt… Finnick Odairt. Testem megfeszül, kedvem lenne ráugrani és átdöfni egy nagyon hegyes tárggyal. Katniss azonban észlelve a dühömet a vállamra teszi kezét.

-          Nincs semmi baj. – hallom csitító szavait, amihez Johanna is csatlakozik.

-          Nem fog rosszat csinálni, - majd Finnick felé pillant. – Ugye Finnick? – kérdi, mint rossz gyerektõl az anyja.

Az egész helyzet elég röhejes, de a harag elõjött és nem is fog csillapodni. Már az érintésére is elfog a mélységes gyûlölet, aziránt aki hagyott meghalni.

-          Jól vagy? – hallom meg ekkor a hangját is.

Nem válaszolok, minek? Hogy elmondjam, hogy jobban lennék, ha nem akarna folyton megölni? Vagy ez az egész meg sem történt volna, ha engedelmesen lenyeli azokat az átkozott bogyókat? Tényleg… a gyümölcsök… még mindig a zsebemben kell lenniük, talán pár szem túlélte. Nem rejtem el a gyûlöletemet. Had lássa, had szenvedjen, ahogy én szenvedtem miatta.

-          Peeta? – érzi, hogy menekülni kellene, tudja, hogy most meg fogom ölni.

-          Te… - úgy préselem ki magamból ezt az egyetlen szót mintha égetné a nyelvem. – Már megint miattad...

-          Mirõl beszélsz? – fogalma sincs, hogy megint õ a felelõs a „majdnem” halálomért.

Õ csak egy ártatlan lány a 12. körzetbõl, akinek hiányzik a családja és a vadászat. Gyenge és sebezhetõ…

-          Ott voltál. - nyögöm, miközben bal kezemre támaszkodva ülõ helyzetbe kényszerítem, hevesen ellenkezõ testemet. - Megállíthattad volna, de nem tetted...

Semmit nem teszel értem önszántadból, csak a saját bõrödet mented… mindig!

-          Ne mozogj, még mindig felszakadhat a sebed...

Nem hat meg a gyenge próbálkozása… Kezemmel elkapom az övét, pont a csuklójánál és erõsen megszorítom. A fájdalom hatására felnyög, aminek szívbõl örülök. Szenvedj Katniss Everdeen, ahogy én szenvedek…

-          Peeta, engedd el! – Johanna idegei már talán pattanásig feszültek, mégsem tesz semmit. Aminek szívbõl örülök.

-          Nem. Mindig azt tettem, pedig annyiszor megölhettem volna... – pillantásommal végig rá meredek, minden eddig felgyülemlett gyûlöletemet rázúdítom ebben az egyetlen gesztusban, amivel egy valamit akarok üzenni… Meg foglak ölni!

-          Peeta...

Fájdalom és gyász keveredik egyetlen szóban. Gyászol engem és fáj, hogy elvesztett. Talán lassan megérti, hogy az a szövetségese és võlegénye, aki régen voltam már nincs többé. Az az énem, meghalt az arénában mikor magamra hagyott. Hamvaiból támadtam fel, hogy megbosszuljam önmagam. Majd az utolsó lehelete elõtt, amikor örökre a földhöz szögezem a fecsegõ poszátát… majd talán akkor õ is megérti.

Kezével leinti a már mozduló Johannát, aki bár vonakodva, de a helyén marad.

-          Egyszer sem kellett volna tétováznom. Csak tudnám, miért tettem. – közel hajolok, mint legutóbb, de most nem érzem a késztetést, hogy megcsókoljam. Soha!

-          Mert szereted. Inkább küzdj ellene, Peeta. Ha egyszer visszatérnek a valós emlékeid, nem fogsz tudni együtt élni a tudattal, hogy pont te ölted meg õt.

Egyetlen pillanat nem több, amíg megrohannak a közös emlékek, régiek és fakóak, innen tudom, hogy ezek biztos igaziak.                 - Õ lesz a feleségem… - mondom apámnak mikor megmutatta a két copfos kislányt. De az emlék gyorsan tovatûnik, és nem marad más, mint a harag. Így Finnickre támadok.

-          Miért kéne éppen rád hallgatnom?

-          Mert én tudom, hogy az elvesztése önmagában is kegyetlenség. – néz a szemembe szomorú tekintettel.

-          Semmit nem jelent nekem. – tekintetem ismét Katnissre vándorol és elégedetten látom a törést benne, amit a szavaim okoztak.

-          Mindent jelent neked… - Johanna halk már szinte kérlelõ szavai a legkevésbé kívánatosak.

-          Miért hajtogatjátok mindannyian ezt, amikor nem... – azonban nem fejezhetem be, mert Beete halk szavai közbevágnak.

-          Igazuk van, fiam.

-          Mit tudsz te errõl? – fortyanok fel dühösen.

-          Mindent. Annie és én láttunk már egyet, s mást, és most már pontosan tudjuk, mi történt veled. Ezért kellett meghalnia a lánynak és ezért akarnak engem is megölni. Minél hamarabb meg kell tudnod neked is, mert... – ennéla pontnál szakad el a türelmem cérnája.

-          Mindent tudok, amit tudnom kell! Hálásnak kéne lennem nekik, amiért felnyitották a szemem!

-          A gyógyulás elsõ lépésnek annak kéne lennie, hogy elfogadod, hogy hamisak az emlékeid.

-          Nincs szükségem semmiféle gyógyulásra, nem vagyok beteg! Egyszerûen csak kiûzték belõlem azt az elvakultságot, ami hozzá kötött. – mondom mérgesen és Katniss felé bökök.

-          Peeta… - Johanna azonban nem jut el mondandója végére, megakad, mikor látja, amit én. Katniss feláll a fal mellett. A kezét még valamikor Beete megjegyzése elõtt elengedtem dühömben, de már magam sem tudom biztosan.

A várt hatás nem marad el. Ahogy Katniss elhagyja, a barlangot a többiek egy emberként kiáltanak utána, mert a poszátájukat bármi áron meg akarják védeni. Undorodom ettõl a talpnyalástól. Mikor azonban eltûnik a vízesés mögött Johanna fordul felém, arcán a tõle nem megszokott kioktató kifejezéssel.

-          Mit gondolsz, miért veled csinálták ezt? Megtehették volna velem, vagy akár Annievel is, nekünk még az sem állt volna az utunkba, hogy meg kelljen küzdeni a valós emlékeinkkel...

-          Valósak az emlékeim. – morgom, kissé megenyhülve így, hogy Katniss elment.

-          Nem, nem azok. Azért veled csinálták, mert te nem csak megölni akarod, hanem még kínzod is ezzel a viselkedéssel. Mert minket nem esett volna nehezére megölni, téged viszont képtelen, mert még most is az az egyetlen célja, hogy téged élve kijuttasson innen.

-          Ti vagytok azok, akik bedõltök a színészkedésének, én legalább átlátok a szitán, tudom mit mûvel és tudom mik a tervei. Higgyétek el, nem az, hogy megmentsen. A saját bõrét menti.

Johanna fejcsóválva térdeit maga elé húzza, miközben Finnick továbbra is a semmibe bámul. Beete azonban újra megszólal.

-          Nagyon szeretted õt… - szólal meg halkan, amire nem tudok, gyûlölködve reagálni. Így felteszem az egyetlen kérdést, ami foglalkoztat, bár a választ már tudom.

-          Õ szeretett?

Hosszú csend következik, amire nem számítottam. Azt hittem egymást túl licitálva fognak gyõzködni, hogy mennyire oda volt értem, mennyire szeretett és most is szeret. Ehelyett Finnick válaszol.

-          Egy ideig nem. – most sem szeret és soha nem is szeretett, Finnick végre nem hazudik. – Aztán… - folytatja váratlanul, - meghaltál az erõtérnél. Legalábbis azt hittük. Mikor felkeltél és kiderült, hogy élsz és minden rendben Katniss átölelt, szorosan tartott és zokogott, mert rettegett, hogy elveszíthet. Akkor értettem meg, mennyire is szeret téged valójában.

Erre a kijelentésre nem számítottam. Már többször mondták, hogy az erõtérnél történtek máshogy zajlottak, mint arra én „emlékszem” tehát ha elfogadom, hogy az én verzióm a hazugság nem marad csak a valóság. Az pedig beleillik a Finnick által elmesélt képbe. De az lehetetlen.

-          Snow csak így tudja megkínozni Katnisst. Ezzel akart téged megtörni. Ami sikerült is neki és most már egyikõtök sem boldog.

Ennél a pontnál érzem azt, hogy elegem van. Nem bírom elviselni a még több kételyt ébresztõ emléket. Elég lenne, ha gyûlölhetném Katnisst azért amit tett. Megölném, onnantól azt csinálnak velem, amit akarnak. Nem állnék ellen semminek és senkinek. Felállva lépteimet a barlang kijárata felé veszem amerre Katniss is ment. Nem számítok, hogy megpillantom a tó mellett elmerengve. Mögé lépek mire felém pillant, látom, hogy nem rám számított, de hamar túlteszi magát rajta.

-          Még mindig túl könnyû lenne? – kérdi kerülve a tekintetem. A tavat fürkészi és mintha csak az idõjárásról kérdezne, teszi fel kérdését.

Habozok, majd mégis leülök mellé. Zsebembe dugva kezem érzem, hogy ujjaim az éjfürt megmaradt darabjaira simulnak.

-          Könnyû. – válaszolom halkan.

-          Mikor lesz megfelelõ?

-          Ha eleget szenvedtél a tetteidért.

Arcára fájdalom költözik és rám emeli tekintetét. Nem akarja elhinni, hogy ezeket én mondtam, mégis kénytelen lesz megbarátkozni a gondolattal. Már nem az a Peeta vagyok, akit õ talán szeretett. Legjobb lenne, ha felfogná ezt.

-          Ezt akarod? – hogy szenvedjek? – kérdi csendesen.

-          Ezt. Azért, hogy átéld, amit én éltem át, az aratás napjától egészen az arénában töltött utolsó esténkig. A rengeteg elutasítást és hazugságot.

-          De azok nem valódi emlékek Peeta. Nem úgy történtek, ahogy gondolod.

-          Nagyon szerethettelek…

-          Nagyon szerettél.

-          Te szerettél engem valaha is? – hangom suttogássá halkul akaratlanul is.

Tétovázik, vagy csak én gondolom annak. Elfordítja tekintetét és újra a tavat bámulja, amikor megszólal. Annyira halkan, hogy közelebb kell hajolnom, hogy megértsem.

-          Bonyolult szó a szerelem. Amit én érzek, azt nem lehet egy egyszerû szóval kifejezni.

Ügyesen megkomponált válasz. A valódi igazság rejtve marad, míg a felszín azt üzeni, amit hallani akarsz. Visszadõlök az eredeti pozíciómba.

Hosszadalmas csend telepszik ránk, mindketten a tó fodrozódó vizét vizslatjuk, mintha megtalálhatnánk benne a kérdéseinkre a válaszokat. Vajon, meg kell ölnöm? Vagy valóban csak a Kapitólium képezett ki erre a feladatra? Az emlékek eltérnek egymástól, a fakók és a színesek. Átverés lenne minden? Minden, amit valaha is tudni véltem hazugság?

-          Katniss… - kezdem el a mondatomat, de befejezni nem tudom. A szavak, amiket elgondoltam, most tehetetlenül bent rekednek. Szólásra nyitott számat lassan becsukom és érdeklõdõ pillantását elkerülve megrázom a fejemet.

Ha tényleg annyira szerettem, biztos boldogabb voltam, mint most. Talán újra megpróbálhatnám, szeretni õt… Egyszer már sikerült és akkor olyan könnyen ment. Egy pillanatra elmerenged felém fordított arcán, oldalra omló haján. Majd mire észbe kapnék, már kezem felemelve közelítek.

Tekintetébõl nem olvasok ki semmit. Nem fél, nem retteg, de nem is örül. Ujjaimmal megérintem a hajfonatot. Pont úgy, mint az elsõ viadal végén. Egy darabig még rám mered majd kezem vonalát követve hajára pillant és figyeli mozdulatom.

Mikor újra felpillant én is õt nézem. Elképzelem azt a lányt, akibe beleszerettem. Akinek a kenyereket adtam, akit minden nap hazáig kísértem, akit minden áldott nap megnéztem a folyosón. A pillanat heve magával ragad, ahogy közelebb hajolok. Mikor ajkam megkeresi, az övét egy pillanatig hezitál, de talán beletörõdött és elfogadta a sors akaratát bármi legyen is az vagy egyszerûen csak hiányolta a régi Peetát. A csók most más, mint legutóbb. Nem rémülök meg, kósza képektõl, igazából semmi mást nem érzek csak az ajkait.

Még jeges gondolat hasít belém, mire azonnal elhúzódom, Katniss értetlenül, mered rám, talán azt várja, hogy megint gyilkos tekintettel méregessem, de ehelyett szomorúságot kap.

-          Nem volt igaz… - suttogom.

-          Micsoda?

-          A szerelmed, vagy az az érzés, amit annak neveztél el. – értetlenül várja a folytatást, de nincs felkészülve arra, amit mondani készülök. Egyetlen szó és romba döntöm az érzelmeit.

-          Gale…

Pupillája kitágul, légzése felgyorsul. Vajon mióta nem gondolt rá? Vajon mi történt vele a lázadás leverése után? Az utánunk következõ viadalba majd õ lesz a 12. körzet kiválasztottja? Vagy megkínozták és Avox lett? A lehetõségek, végtelenek, ahogy belegondolok, mit csinálhat vele a Kapitólium, elvégre a Poszáta mellett harcolt a végsõkig. Maga elé bámul, látom az arcán, hogy emlékekkel és érzelmekkel viaskodik. Mikor hosszú percek telnek el válasz nélkül, folytatom, érzem, hogy amit csinálok kegyetlen, de pontosan ez kell a showra ácsingózó kapitóliumi csõcseléknek. Még több dráma körülöttünk.

-          Õt szeretted nem igaz? Én csak egy hirtelen felbukkant kolonc voltam…

-          Nem igaz! – fordul felém, már-már dühösen.

-          Csak arra kellettem, hogy kijuss az arénából és újra vele lehess… - ütöm tovább a vasat és érzem, hogy az utolsó reménysugara is lehanyatlóban van, ahogy ezekkel szembesítem.

-          Peeta… - kérlelõn néz rám, hogy hagyjam abba, de nem érdekel.

-           Emlékszem Katniss. A viadal után a vonaton, megkérdeztem mi lesz ezután… és te azt mondtad, megpróbáljuk elfelejteni. Akkor értettem meg, hogy ha a viadalt akarod elfelejteni, engem is el akarsz. Mert sosem jelentettem neked többet, mint a viadal kényszerû velejáróját. – szólásra nyitja ajkait, de mégsem mondd semmit. Legyõztem.

-          Félre érted a helyzetet, ez is a méreg hatása… - hangja azonban arról árulkodik, hogy ezúttal telibe találtam.

Nem felelek csak sokat mondó pillantást villantok felé. Erre elhallgat és újra a tavat figyeli. A gyorsan beálló csendben hátra pillantok az erdõ felé. Veszélyes nyílt terepen tartózkodnunk, de Katnissen látszik, hogy õt már nem érdekli. Mielõtt azonban újra belemerülhetnék a kavargó emlékképekbe éles sikoltás rázza meg a környéket. Mindketten felkapjuk a fejünket az ágyúra várva, de nem hallunk lövést. Ezek szerint a szerencsétlen megúszta valahogy. Ám ekkor megint felharsan a rémült kiáltás, egy kislányé. Katniss tekintetébe ekkor a felismerés szikrája költözik. Nem törõdve semmivel, pattan fel ültébõl és mire feleszmélek már eltûnt az erdõben.

Ne menj utána… suttogja a hang, túl sokat hezitálok. Mire sikerül feltápászkodnom, Johanna ront elõ a vízesés mögül.

-          Hol van Katniss? – néz rám rémülten. Válasz helyett kezem felemelve az erdõ felé mutatok. Gyûlölködõ pillantást küldve felém, baltájával azonnal utána rohan.

Nem mozdulok, majd Johanna megvédi, ha pedig mégsem… akkor egy játékossal kevesebb.

Telnek a percek, de semmi nem történik, azon kívül, hogy Finnick is elõjön, kivörösödött szemekkel és miután megmutatom neki merre ment Johanna és Katniss utánuk indul. A sikoltások, vajon valódiak voltak? Egy játékos esett bajba vagy megint a játékmesterek trükköznek? Egyszer már volt rá példa, nem csodálkoznék, ha ezúttal is ugyan az lenne a csapda. Gale jár az eszemben. Aki annyira szerette Katnisst, de tõle nem kapott mást csak ugyan azt a kemény dacot és makacsságot, amit önmagában is megtalálhat. Mind a ketten tüzesek, de egy tûznek nincs szüksége még egy lángra.

Miután egy óra elteltével sem térnek vissza az idõmet gondolkodás helyett hasznosabb dolgoknak szentelem. Az én mércémmel mérve hasznosabb. Hogyan öljem meg Katnisst? Zsebre dugom kezemet és újra végig simítok a bogyókon. A terv készen áll.

A hangos csörtetésre kapom fel a fejemet. Megfordulok, minden izmom megfeszül, hogy azonnal támadhassak, vagy elfuthassak. Felesleges az óvatosság. A sûrû növényzetbõl Johanna és Finnick másznak elõ. Johanna lábán vágás éktelenkedik, Finnick szeme pedig csúnyán feldagadt. Katniss azonban sehol nincs. Felállok és eléjük sétálok, mire Finnick gyûlölettel telve durván félre lök. Ami még furcsább, hogy Johanna nem állítja le. Haragos szemekkel méreget, mielõtt megszólalna.

-          Miért nem mentél utána? – kérdi mérgesen.

-          Minek mentem volna? Nem jelent semmit az élete… többé már nem. – teszem hozzá, mire Finnick a torkom után kap. Ezúttal Johanna elkapja a felém nyomuló kezet mielõtt a torkomra kulcsolódhatna.

-          Katniss nem díjazná… - érvel, aminek hatására Finnick tagjai elernyednek és visszasétál a barlanghoz.

-          Mi történt? – kérdem.

-          A hangok… fecsegõ poszáták voltak… - sejtettem. A részletek azonban nem érdekelnek, csak egy valami.

-          Hol van? – kérdem gyanakodva. Ágyút ugyan nem hallottam, de a hiánya érthetetlen.

Nem válaszol azonnal. Szemébe könnyek szöknek, amiket egy nõies mozdulattal fél karjába töröl. Rám néz és megszólal.

-          Tényleg nem jelent neked semmi?

-          Semmit… - suttogom ki tétovázás után. Az emlékek ugyan még mindig kételyeket ébresztenek bennem, de a valóságot nem befolyásolják.

-          Meghalt. – mondja egyhangúan a nõ.

Fejembe vér tódul, hirtelen szédülök meg, ha Johanna nem kap el biztos, hogy helyben csuklom össze. Meghalt… meghalt… A kínjaim okozója nincs többé… nem fog kísérteni a rengeteg ködös emlék, nem kell azon gondolkodnom, mi igaz és mi nem. Ekkor azonban gyanakvás kúszik az örömömbe. Meglepve tapasztalom, hogy idõközben leültetett a tópartra és közben mellém vackolt. Arcomat fürkészi, mikor rákérdezek.

-          Nem hallottam az ágyút.

-          Nem volt ágyú, majd este biztos Claudius mindenki számára kihirdeti… - gyanúmat nem oltotta el.

Mégis a kezdeti lelkesedés és örömmámor hirtelen apadni kezd. Nem érzem a megkönnyebbülést, nem érzem, hogy biztonságban lennék. Mindezeket egyetlen érzés váltja fel. A hiány. A hiány afelett, hogy soha többet, nem fog megmenteni, nem fog rám mosolyogni, nem fog értem könnyeket hullatni, megmenteni… megcsókolni. Mindezek egyetlen pillanat alatt lettek semmivé és idõvel az emlékük is eltûnik majd. Magányos lettem, egyedül egy kegyetlen világban hamis emlékekkel. Nem akarom, mégis könnyek szöknek a szemembe. Egész végig ezt akartam, erre vártam és most, hogy bevégeztetett, kell rájönnöm, hogy nélküle üres az életem. Senki, nincs, akivel törõdhetnék. Oldalra fordulok, hogy megkérdezzem, Johannától miért érzek, hiányt mikor megkönnyebbülést kellene éreznem, de már nincs mellettem. Észre se vettem mikor elment.

A lassan leszálló alkonyatban újabb emlék tör elõ belõlem. Túl éles és túl fájdalmas, de nem küzdök ellene. Meg akart ölni és együtt akart halni velem.

Elõttem a kép, amikor szájához emeli a bogyókat, mikor rémülten fogom le kezét.

-          Bízz bennem… - suttogja a kamerák kereszttüzében és a tenyerem is megtölti a halálos gyümölccsel. – Bízz bennem.

-          Együtt! – suttogom, mikor rájövök a tervre.

-          Együtt – ismétel és a visszaszámlálás után mindketten szánkhoz emeljük a bogyókat.

Erõs a késztetés, hogy ne foglalkozzak ezzel az emlékkel, hiszen biztos vagyok benne, hogy míg én lenyelem, õ kiköpi és megmenti magát általam. De ezt sosem tudhattam meg. Ehelyett csak egyetlen szóra tudok gondolni. Együtt… Ez lett volna a Kapitólium terve. Ha megölöm Katnisst tudták, hogy elõbb-utóbb nem leszek képes nélküle létezni. Akkor pedig mindkettõnket megölnek.

Bámulatos ahogy Snow játszadozik velünk. Feltápászkodom és belenyúlok a zsebembe. A gyümölcs megnyugtató érintése, rádöbbent, hogy ezt kell tennem. Elõveszek pár szemet és tenyerem az ég felé emelem. Remélem, az összes kamera engem mutat és a gyilkos mérget a kezemben.

-          Együtt! – suttogom és számhoz emelem a bogyókat.

-          Peeta ne! – rémült kiáltás hasít az éjszaka csendjébe.

Egy apró alak ront elõ a fák takarásából és egyenesen felém rohan. Miközben egyfolytában a nevemet kiáltja. Leeresztem a kezem, amiben a gyümölcsöt szorongatom és dermedten figyelem a mellettem lelassító alakot. Katniss Everdeen az. A lány, akinek halottnak kellene lennie.

- Már Enobaria elmondta, amit tudni akartam – folytatja az útját a férfi felé.

- Nekem nem mondtál semmit.

- Nem kérdeztél... – térdel le a férfi mellé, aztán felemeli a fejét, készen arra, hogy elvágja a torkát.

Most valahogy kísértetiesen hasonlít arra a Peetára, aki a viadalkezdetén is volt... A változásnak semmi nyoma. Arról nem is beszélve, mennyire furcsa ez az ösztönös kegyetlenség. Peeta soha nem szívlelte az erõszakot, még a viadalok alkalmával sem ölt volna meg soha senkit, ha nem feltétlenül szükséges, most mégis úgy ment oda és készül elvágni egy ember torkát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Várj! – állítom meg ismét a kiáltásommal.

Erre rá néz, a tekintete viszont olyan ingerült, hogy ha nem lenne mögöttem a barlang fala, biztosan hátrahõkölnék tõle. Igen... ez most teljesen az új Peeta. Gyorsan számûzöm viszont a fejembe ötlõ gondolatokat, hiszen senki nem mondta, hogy minden teljesen a visszájára változott. Már azért is hálás lehetek, hogy egyáltalán vannak tiszta pillanatai.

- Tudni akarom, mit mûveltek veled, hátha sikerül vissza fordítani a folyamatot – magyarázom.

Ismét elgondolkozva figyel néhány másodpercig, én pedig tényleg képtelen vagyok megjósolni, hogy hogy fog dönteni. Akaratlanul is megnyugszom egy kicsit, mikor végül visszaengedi a férfi fejét a földre, elteszi a kést is, és inkább bevonszolja a még mindig magatehetetlen testet a barlangba. Én is feltápászkodom a földrõl és követem õket be a barlang sötétjébe. Peeta az egyik kiálló sziklához ülteti a férfit, aztán megfogja a vizes palackot és az arcára locsol a tartalmából, mire az rögtön magához tér. Csak ekkor veszem észre, hogy elfelejtette elõzõleg megkötözni, de szerencsére nem kell szólnom neki, mert õ is idõben reagál. Gyorsan lekapja a válláról a kötelet és mielõtt még a férfi teljesen összeszedhetné magát, már hátra is kötözi a kezeit és a lábait.

Dühösen mered ránk, szinte vicsorog, miközben Peeta is hátrébb lép és leül. Ekkor azonban rögtön Peeta felé fordítja a fejét és szélesen elvigyorodik... a szája takarásából pedig elõbukkannak a hegyesre csiszolt fogai. Mi a...

- Ki vagy? – szólal meg Peeta hasonlóan döbbent hangon.

- Nem esett le? – szélesedik ki a férfi vigyora.

- Enobaria testvére? – tippelek, mire bólint egyet.

- Mondd el, mit tudsz arról, ami a Kapitóliumban történt? – kérdez rá a lényegre Peeta.

- Azt hiszed, elárulom önszántamból? – nevet fel a férfi gúnyosan.

Peeta olyan gyorsan mozdul, hogy még én is nehezen kapcsolok, a következõ pillanatban pedig már a férfi mellett térdel, a fejét hátrarántja és a nyakához szorítja a kés pengéjét.

- Nem, nem hiszem azt... – suttogja olyan hangon, amire rá sem ismerek. – Kényszerítve fogod elmondani.

Egyedül én lehetek megdöbbenve Peeta viselkedésén, mert a férfi látszólag pontosan tudta, mire számítson. Én viszont nem tudom kiverni a fejembõl azokat a gondolatokat, amik az elõbb is eszembe jutottak... Ez nem Peeta. Nem elég, hogy azok a szörnyetegek eltérítették, hogy átmosták az agyát, megváltoztatták az emlékeit, még ilyen kegyetlenné is tették.

- Ölj meg fiú! – hörgi a férfi, a helyzete és az elõzõ szúrásból adódó haláltusája ellenére is negédes a hangja. – Tudom, hogy akarod. Azt is tudom, hogy õt is meg akarod ölni...

Döbbenten bámulok vissza rá, mikor a fejével felém int. Ez meg mit akar jelenteni? Peeta már elkezdett túllépni a gyûlöletén, mégis miért akarna még mindig megölni?

- Ne hazudj! – rántja meg a fejét Peeta, de a férfi megint csak nevet.

- A Kapitóliumban erre képeztek ki... egy élõ fegyver, ami végez a poszátával, egész Panem szeme láttára. Egy idõzített bomba.

Érzem, hogy a férfi szavai megkongatják bennem az eddig elnyomott vészharangokat. Peeta már olyan erõsen nyomja a kés pengéjét a nyakának, hogy a vére kicsordul, õ mégsem törõdik vele. Az sem tud meggyõzni, hogy milyen élvezettel nézi az arckifejezésemet. Tudja, hogy így vagy úgy, de nem fog halni, nincs veszítenivalója, nincs miért hazudnia. Lassan Peetára nézek, aki még mindig a férfit figyeli fenyegetõ tekintettel, de aztán õ is rám pillant. A tekintete már most árulkodó, de még magamnak sem merem igazán beismerni. Nem akarom tudomásul venni.

- Hogy érted, hogy idõzített bomba? – kérdezem halkan, újra a férfihoz fordulva.

- Aranyom, hát csak úgy, hogy amit a kapitólium megváltoztatott azt ember nem állíthatja vissza – suttogja vészjósló, mégis élvezet teljes hangon.

Peeta erre elengedi a férfi fejét és leroskad a barlang falához, mint akit legyõztek. Mint aki lebukott. Ránézek és tudom, hogy érzi, hogy figyelem, õ mégsem néz a szemembe.

- Igaz ez? – kérdezem csendesen.

Eltelik néhány másodperc, de aztán lassan, nagyon lassan felemeli a fejét. A pillantása megtalálja az enyémet, a szemeiben pedig ismét ott lángol az a színtiszta gyûlölet, amivel akkor nézett rám, mikor meg akart fojtani az elsõ napunkon itt. Soha, semmi nem változott meg. Egyszerûen csak rájött az egyetlen gyengeségemre, arra, hogy mit akarok mindennél jobban és ügyesen kihasználta. Hazugság, átverés volt az egész. Peeta soha nem tért vissza... és talán soha nem is fog.

Mielõtt azonban bárki bármit is mondhatna vagy tehetne, egyáltalán nem ideillõ morgásra leszünk figyelmesek, ami a barlang belseje felõl jön. Mindannyian arrafelé fordítjuk a fejünket, de arra már nincs idõnk, hogy cselekedjünk, mert abban a másodpercben egy hatalmas, barna bundájú lény nekiugrik a megkötözött férfinek és elkapja a torkát.

Teljesen lesokkol a látvány, az az állat olyan, mint egy túl nagyra nõtt farkas, és játszi könnyedséggel marcangolja szét a férfit... Észre sem veszem, hogyan, ki, vagy egyáltalán miért húz talpra és kezd el maga után rángatni kifelé a barlangból. Csak a szabad levegõ érintése józanít ki, és mikor észreveszem, hogy Peeta fogja a karomat, ösztönösen rántom ki a kezem az ujjai közül. Most megint megpróbálja megjátszani magát?! Legszívesebben nekiesnék, hogy most már igazán felesleges a színészkedéssel bajlódnia, de ekkor újabb morgás csatlakozik a már korábban hallotthoz. Ketten vannak...

Összenézünk, aztán egyszerre kezdünk rohanni. Még csak azt sem kell megvitatnunk, hová menjünk, hiszen voltunk már ilyen helyzetben, még az elsõ viadalon. Akkor is csak a szaru tetején voltunk biztonságban, az túl magas volt a mutánsoknak, nem tudtak utánunk ugrani. Igazából az egész kísértetiesen hasonlít azokra a percekre... Rohanunk, ahogy csak bírunk, nem törõdve az esetlegesen ránk leselkedõ veszélyekkel, a többi versenyzõvel, semmivel, csak futunk az életünkért.

Legnagyobb döbbenetemre ez akkor sem változik, mikor elérjük a szarut. Peeta ugyanúgy bakot tart nekem, hogy felmászhassak, és bár még mindig kedvem lenne nekimenni, tudom, hogy most az életünk forog kockán. Elfogadom a segítségét és felkapaszkodok a szaru tetejére, aztán gyorsan téve egy 180 fokos fordulatot már nyújtom is neki a kezem, hogy õt is felhúzhassam. Láthatóan megdöbben a segítségnyújtás miatt, azok a rohadt farkasok viszont már csak pár méterre vannak.

- Igyekezz... – szólok rá, mire végre megfogja a kezem és éppen azelõtt jut fel õ is a szaru tetejére, mielõtt még valamelyik mutáns elkapná a lábát.

Lenézünk rájuk, egy nagyobb és egy kisebb is van, utóbbinak barna a bundája, elõbbinek pedig aranyszínû. Vicsorogva, morogva ugrálnak utánunk, próbálnak elkapni minket vagy õk is feljutni, és közben megcsillan valami a nyakukban is. Hunyorogva figyelem, mintha számok lennének, majdnem mint a fegyvereken...

- Mi az ott rajtuk? – szólal meg Peeta.

- Mintha számok lennének ráírva – felelem, továbbra is a farkasok nyakát figyelve.

Amikor a következõ ugrásuknál tökéletes rálátásunk nyílik a számokra, hirtelen úgy érzem, mintha megfordulna velem a világ. A nagyobb nyakában az 1-es szám csillog, a kisebbikében a 11-es... Rue és Glimmer... Éppen mint az elsõ viadalon... Hiába volt már a kezemben az íj és egy nyíl, a lábaim felmondják a szolgálatot. Képtelen vagyok rá...

- Õk azok – suttogom megrökönyödve.

- Kik? – néz rám Peeta.

- Glimmer és Rue...

Eltelik néhány másodperc teljes csöndben, érzem magamon Peeta tekintetét, de egyszerûen képtelen vagyok megmozdulni. Akkor is csak a fejemet emelem fel, mikor megérzem a vállamon Peeta kezét.

- Ne habozz, ha kell...

A szavai egy kicsit magamhoz térítenek, mert egyáltalán nem értem, mirõl beszél. Mi az, hogy „ha kell”? Amikor a szaru széléhez lép, rémülten nyúlok utána, de már késõn, nem tudom megállítani, már le is ugrik a földre, éppen a mutánsok orra elé. Egy másodperc alatt talpra ugrok, hevesen dobogó szívvel lépek a szaru széléhez és nézek le, de Peeta a szörnyetegekkel szemben áll, nincs baja... még.

Felemelem az íjat és újra az ínra helyezem az elõbb már elõkészített nyilat, célzásra készen. Amikor az egyik mutáns Peeta felé veti magát, rögtön célba veszem a fejét, de aztán meglátom a 11-es számot megcsillanni a nyakában, a kezem pedig megremeg. Nem tudok idõben lõni, a farkas Peetára veti magát, de mielõtt még újra célozhatnék, fájdalmas vonyítás hallatszik a mutáns felõl, Peeta pedig már csak a tetemét löki le magáról. Ekkor már a másik támad rá, felé kap a fogaival, de szerencsére nem találja el, viszont Peeta rúgása sem ér célba. A nyilamat egyenesen a másik mutáns szemei közé szegezem, de a kezem újra megremeg.

Gyerünk, Katniss... Meg tudod csinálni. Egyszer már megtetted. Gyerünk...

Peeta fájdalmas üvöltése úgy hat rám, mintha valaki nyakon öntött volna egy vödör kijózanító jeges vízzel. Rémülten kapom oda a fejem, látom, hogy a vállán karmolás nyom éktelenkedik, a mutáns pedig újra támadni készül. Most már csak Peeta épségét tartom szem elõl, mikor felemelem az íjat és az ujjaim egy milliméternyit sem rezzennek meg, ahogy ellövöm a nyilat, és akkor sem érzek semmit, amikor az beleáll a farkas fejébe. Csak azt tudom és csak az érdekel, hogy Peeta ezzel életben maradt.

Éppen akkor néz rám, amikor én is rá, és valami egészen más is az eszembe ötlik. Ahogy leugrok a földre, felrémlik elõttem a barlangban töltött utolsó néhány perc, a 2. Körzet férfi kiválasztottjának a szavai, aztán Peeta tekintete, amivel szavak nélkül is mindent bevallott. Az ebbõl adódód belsõ ösztönre hallgatva veszek elõ egy újabb nyilat, és mire Peeta mellé érek, azzal már egyenesen a szívére célzok. Némán néz rám, ahogy a közeledtemet is végignézte, meg sem mozdul. A dühömmel életem az elszántságomat, egyre csak azt mondogatom magamnak, hogy megérdemelné. Átvert, csapdába csalt, hogy késõbb megölhessen.

- Egy okot mondj... csak egyetlenegyet, amiért most ne öljelek meg – suttogom.

A nyilamról lassan az arcomra fordítja a tekintetét, míg a szemembe nem tud nézni.

- Nem tudok.

Ez a halk, õszinte válasz az, ami megadja a kegyelemdöfést. Leengedem a nyilat és kiengedem a kezembõl az íjjal együtt, miközben jóformán térdre esek mellette. Ösztönös mozdulattal nyúlok érte és ölelem magamhoz, és amikor néhány másodperces fáziskéséssel õ is körém fonja a karjait, már tudom, hogy esélyem sincs ebben a küzdelemben. Túl sok volt nekem ez az egész, és még mindig õ az, aki egyetlen öleléssel képes számûzni a kínzó gondolatokat, hiába tudom az igazságot.

Ebben az egészben eleve vesztésre voltam ítélve. Snow kiválóan játszotta ki a lapjait. Peeta a hamis emlékei hatására szenvedélyesen gyûlöl engem és minden vágy az, hogy megölhessen, de én hogy tudnám õt megölni, vagy egyáltalán bántani? Nekem még mindig olyan éles minden féltve õrzött emlékem róla, mintha csak tegnap történt volna. Soha nem kerülhetek ki gyõztesen ebbõl a harcból.

Lassan elhúzódom tõle és a szemébe nézek. – Még mindig meg akarsz ölni?

- Igen – feleli rögtön és határozottan.

Még mindig rettenetesen fáj ezt hallani, fõleg az õ szájából, de most legalább õszinte. És ezzel a válasszal minden maradék élni akarásomat is elpusztította. Csak most jövök rá én is, hogy a teljes igazságot mondtam Caesarnak az elsõ viadal után. Nem tudnám elképzelni az életemet nélküle.

- Akkor tedd meg – nézek a szemébe.

Hátrébb húzódom és a közelembõl is elteszem az íjat, hogy lássa, ez nem csapda. Nem így nõttem fel, nem erre tanított meg az élet, de most képes lennék feladni mindent. Miatta. Mi értelme lenne az életemnek nélküle? Tudva, hogy úgy gyûlöl engem, mint senki és semmi mást a világon. Peeta, aki az életét adta volna értem, most mégis inkább elvenné az enyémet. Hát akkor legyen így.

- Nem tudom – feleli, miután hosszú percekig csak némán nézett engem.

- Miért?

- Túl könnyû...

Azt hittem, ennél már nem fájhat jobban, szavaira mégis mintha megforgatta volna a kést a szívemben.

- Túl könnyû – ismétlem a szavait suttogva. – Azért kímélsz meg, mert így túl könnyû...

Érzem, hogy könnyek kezdik szúrni a szemem, mégis képtelen vagyok megmozdulni, vagy egyáltalán levenni róla a szemem. Csak nézem az arcát, a szemeit, a homlokába hulló rakoncátlan tincseit, és próbálok rájönni, hogy mit kellett volna másképpen csinálnom. Lehet, hogy a Nagy Mészárláson nem kellett volna engedem a többiek nyomásának, de talán még az elsõ viadal végén döntöttem rosszul. Valószínûleg meg kellett volna ennem azokat az átkozott bogyókat, és akkor nem tartanánk itt...

Nem tudom, mennyi idõ telhet el, míg néma csendben nézzük egymást a szarut körülvevõ síkság kellõs közepén, ahol bárki és bármi könnyedén végezhetne velünk. Átgondolom a történteket és tudom, hogy csak egy kiút van ebbõl. Most túl könnyû lenne neki, de talán ha elég idõt adok neki, elõbb-utóbb meg fogja tenni. Valószínûleg kész kínszenvedés lett addig kitartani, de annyit meg is érdemlek azért, mert miattam tették ezt vele.

- A szövetségesem vagy még? – szólalok meg nagy sokára.

- Az.

- Hogy van a sebed? – nézek a vállára.

- Túlélem – feleli tömören és õ is a karmolás felé fordítja a pillantását.

Nem tûnik túl mélynek szerencsére, az viszont semmi jót nem jelent, hogy valamiért nagyon emlékeztet arra, ami Beetee mellkasán is volt. Ha rá is ugyanezek a mutánsok támadtak, akkor tényleg a Kapitólium akarja megölni... De ezt biztosan csak akkor tudhatjuk, ha Beetee maga beszél róla, aminek viszont talán soha nem leszünk fültanúi.

- Elfogyott a vizünk, szereznünk kell a tónál – mondom inkább, mire beleegyezõen bólint egyet.

Elteszem a nyilat, aztán a vállamra veszem az íjat is, miközben Peeta is összeszedi a szablyát, aztán elindulunk a tó felé. Szótlanul tesszük meg az utat a fák között, most valahogy még az elõvigyázatosságra sem akaródzik odafigyelnem. Minek? Úgysem kerülök ki élve az arénából, ha rajtam múlik. Peetát kell életben tartanom, õ viszont ha az utolsó pillanatban is, de végezni fog velem.

Csak a tavat övezõ fákat és bokrokat elérve lassítok le, majd állok is meg. Itt volt a táborhelyünk, és Johannáék talán még mindig itt vannak a közelben. Johannától és Beeteetõl nem féltem Peetát, de ki tudja, Finnick milyen állapotban van... Elõveszem a fémpalackot, aztán az ajkamra szorított mutatóujjal és a tó felé intve jelzek neki, hogy õ maradjon itt, lehetõleg észrevétlenül. Bólint egyet, valószínûleg õ is átlátja, hogy szerencsésebb, ha csak engem látnak meg. Magabiztos léptekkel indulok el a víz felé, fél szemmel a környezetemet lesve, de egy lelket sem látok a környéken. Ezt valamiért átkozottul furcsának találom, és a hirtelen hatalmába kerítõ rossz elõérzet felborzolja a szõrszálakat a tarkómon, de megpróbálok nem törõdni vele. Sikeresen elérem a vizet és éppen elkezdeném megtölteni a kulacsot, amikor meghallom Peeta üvöltését.

Gondolkodás nélkül ugrok fel, kis híján eldobva a palackot is, megfeledkezve a vízrõl és minden másról. Hevesen dobogó szívvel rohanok vissza a bokrokhoz, ahol hagytam õt, és mikor odaérek, azt kell látnom, hogy Peeta a földön fekszik, felette pedig Finnick áll, kezében a szigonyával. Peeta szablyája a földön hever, és azon a kezén, amelyikkel valószínûleg érte nyúlt, Finnick tapos.

- Finnick ereszd el! – szólítom fel élesen.

A tenyerem viszket az íjamért, de Finnick sem gondolhatja komolyan, hogy...

- Nem, Katniss. Ezúttal nem engedem.

Aztán minden egy pillanat alatt történik. Ahogy Finnick keze megmozdul, elhajítom a palackot és rögtön az íjamért nyúlok, de már túl késõ. Alig helyezem az ínra a nyilamat, már nem tudom kilõni, mert Finnick túl gyors volt. Elszörnyedve figyelem a Peeta mellkasába fúródó fegyvert, kétségbeesetten kiáltok fel, a rémület mardossa a torkomat és a mellkasomat, úgy érzem, mintha vér helyett jeges víz csorogna az ereimben.

Kiesik a kezembõl a fegyverem, de nem érdekel, akkor már félúton vagyok Peeta felé. Elhomályosítják a szemem a kétségbeesés és a rettegés könnyei, miközben térdre zuhanok mellette, szólongatva õt, de mind hiába. A tekintete kábán találja meg az enyémet, de már alig van magánál, mikor az ölembe húzom a fejét. Remegõ ujjakkal simítom ki a haját az arcából, a szemei kezdenek lecsukódni.

- Peeta, ne! – nyögöm rémülten, egyik kezemmel megfogom az övét, de nem reagál. – Maradj velem...

A szavaimra megrebbennek a szemei és lassan, nagyon lassan újra kinyílnak. Még mindig kába a tekintete, de érzem, látom, hogy tudja, hogy itt vagyok és hogy hozzá beszélek... Ráadásul öntudatlanul is ugyanazokat a szavakat ismételtem meg, amit egyszer már a vonaton is kértem tõle, és most sem gondolom kevésbé komolyan, egy kicsit sem.

- Maradj velem, Peeta – suttogom újra.

Magam is megdöbbenek, amikor az ujjaival alig érezhetõen, de megszorítja a kezem. A könnyeim megállíthatatlanul csorognak végig az arcomon, miközben én is szorosabban fogom az õ kezét. Olyan, mintha ez nem is történne meg... Mert nem történhet meg. Peeta nem halhat, nem itt, nem most, nem így. Egyszerûen nem...

- Kat... niss... – nyögi, mire a mellkasára simítom a tenyeremet, elkerülve a sérülését, amit olyan rémisztõen vérzik.

- Ssh! – szólok rá, de a hangom megremeg. – Nem lesz semmi baj, rendbe fogsz jönni...

Magam sem tudom, elhiszem-e a saját szavaimat, de amikor szólásra nyitja a száját, ösztönösen hajolok le, hogy egy csókkal hallgattassam el. Most nem érdekel, mi történt, nem érdekel, ha gyûlöl, az sem, ha most legszívesebben elsõ dolga lenne elmetszeni a torkom a késével. Csak nem szabad rontania az állapotán, mert így sem tudom, hogyan fogom megmenteni az életét, túl súlyos a sérülése... A csók nem szép, nem romantikus, a könnyeim miatt leginkább ahhoz hasonló, ami a Nagy Mészárláson történt, miután Finnick újraélesztette. Azzal a különbséggel, hogy most egyáltalán nem a megkönnyebbülés és az öröm, sokkal inkább a rettegés és a kétségbeesés hatja át. A szemei még mindig nyitva vannak, mikor elhúzódom tõle, egy pillanatra mintha valami felismerés-féle csillanna bennük, de aztán nem képes tovább eszméleténél maradni.

- Peeta? – ragadom meg az arcát rémülten. – Peeta! Kérlek, ne... Peeta, nyisd ki a szemed!

Hiába könyörgök, nem reagál. Csak a mellkasa ütemes emelkedése és süllyedése, meg annak az átkozott ágyúnak a hallgatása bizonyítja, hogy nem halt meg, de ki tudja, meddig marad ez így. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, bárcsak jobban figyeltem volna, amikor Prim gondoskodott a sérültekrõl. Bár én is tudnám, hogyan mentsem meg õt, bárcsak lennének egyáltalán eszközeim hozzá! De egy ilyen sérülést nem fog begyógyítani az a kenõcs önmagában...

Kétségbeesve nézek körül, és megpillantom Finnicket. Egyszerûen meg is feledkeztem a jelenlétérõl, biztos voltam benne, hogy fogja magát és elrohan, most viszont úgy áll ott alig néhány lépésre tõlünk, mintha csak most fogta volna fel, hogy mit tett. A szigonya mellette hever a földön, a hegyei túl hosszan véresek, õ pedig tágra nyílt szemekkel nézi az ölemben fekvõ Peetát. Tényleg most dolgozta csak fel, és erre a felismerésre olyan mérhetetlen harag tölt el, hogy egyszerûen képtelen vagyok kontrollálni.

Olyan óvatosan teszem le Peeta fejét az ölembõl, ahogy csak tudom, majd lassan felállok, a tekintetemet folyamatosan Finnicken tartva. Erre már õ is fel néz rám, de a tekintetemet látva lassan hátrálni kezd, feltartva a kezeit.

- Katniss...

- Te aljas rohadék... – sziszegem, elindulva felé.

- Katniss, én...

- Hogy tehetted?! – üvöltök rá, és teljes erõmbõl felpofozom. – Most jobban érzed, magad te szemétláda?! Most már sokkal elviselhetõbb, igaz? Hogy volt egyáltalán merszed?! Peeta nem tehet semmirõl!

Olyan hangosan kiabálok vele, ahogy csak a torkomon kifér, miközben újra és újra megütöm, vagy legalábbis próbálom, mert az elsõ néhány után elkapja a mindkét kezem és úgy próbál lefogni. Meg sem hallom a megnyugtatónak szánt bocsánatkérõ szavait, egyszerûen képtelen vagyok rá, mert úgy érzem, megfojt a torkomat szorongató kétségbeesett rettegés. Még akkor sem tudok leállni, mikor egy ismerõs hang kiáltja Finnick nevét, egyedül az van rám hatással, mikor valaki határozottan megragad hátulról és a kezeimet az oldalamhoz szegezve vonszol el Finnicktõl.

- Katniss, nyugodj meg! – hallom Johanna hangját, de tovább vergõdöm a szorításában.

- Ha nem éli túl, a saját kezeimmel öllek meg, Finnick! – üvöltöm.

- Katniss! Az ég szerelmére, állj már le! – szól rám Johanna erélyesebben. – Ki nem éli túl? Mi van?

- Eressz el! – rázom le magamról a kezeit.

A dühöm lassan visszavált a rémületbe, mikor sarkon fordulva visszasietek Peeta mellé, az agyam pedig még mindig azon jár, hogy mit tehetnék, de egyszerûen gondolkodni is képtelen vagyok. Johanna csak ekkora látja meg Peetát, hallom, hogy ijedten felkiált.

- Mi a franc történt?!

- Õt kérdezd – intek a fejemmel Finnick felé.

Lerángatom magamról a vékony dzsekit és jobb híján, illetve egyéb használható ötlet nélkül azt szorítom a sebre, hogy legalább a vérzést csillapítsam egy kicsit.

- Finnick... – szólal meg Johanna fenyegetõen.

Miközben Finnick dadogva bevallja, mit tett, azzal mentegetõzve, hogy elvesztette a fejét, én a lehetõségeinken gondolkozom. A kenõcs itt van a zsebemben és még van is benne, de túl mély a szúrás, ezt valahogyan össze is kellene varrni. De mégis mivel?! Annak az esélye, hogy az arénába küldenek egy csomagot, benne egy varrókészlettel, egyenlõ a nullával, de akkor mégis hogyan segítsek rajta? Nem hagyhatom meghalni...

- Add ide, Finnick! – Felkapom a fejem Johanna hangjára.

- Nem! – rázza meg a fejét Finnick, egy kicsit mintha visszatérne a harag a tekintetébe. – Azt õ kapta... És miatta halt meg...

- Nem miatta, te eszement! – kiált rá Johanna. – Szerinted én tehetek róla, hogy elfogtak?

- Persze hogy nem – ráncolja a homlokát Finnick.

- Az jó, mert Peeta is ugyanannyira tehet arról, ami vele történt. – Johanna érvelése láthatóan el is bizonytalanítja, ezért Finnick felé nyújtja a kezét. – Most pedig add ide!

- De én...

- Annie azért halt meg, mert segíteni akart rajta! Rajtuk. Szerinted mit gondolna most rólad?

Finnick szemébe õszinte, mély fájdalom költözik, de nem tudom megsajnálni, mert Peeta miatta fekszik most itt és vérzik el lassan. Visszafordulok hozzá, tovább szorítva a kabátot a sérülésére. Kisvártatva Johanna letérdel Peeta másik oldalára, a kezében egy tasakot szorongatva... amire rá van hímezve a 4-es szám.

- Mi ez? – kérdezem.

- Annienek ezt szánták – feleli halkan, mire felvonom a szemöldököm.

- De ott egy tõr volt...

- Finnick hülyesége – int a szemét forgatva, miközben kibontja a tasakot. – A tõrt valaki mástól szedte el és õ maga véste bele a számot. Tudta, hogy túl értékes, amit kapott, de valamit ott akart hagyni, mert lelkiismeret furdalást akart kelteni, vagy tudom is én – ingatja a fejét.

Érzem, hogy egy pillanatra a torkomban reked a levegõ, mikor a tasakból elõkerül egy kisebb és egy nagyobb doboz, elõbbibõl pedig egy tû, utóbbiból egy cérna. Istenem... Mennyivel inkább Anniehez illik, mint az a tõr! Azt sosem használta volna, de ezt...

- Csináltál már ilyet? – kérdezem feszülten.

- Egyszer, de segítened kell.

- Bármit megteszek – ígérem Peeta arcára pillantva.

Estére az egész aréna valószínûleg legjobb búvóhelyére húzódunk be. Johannáék felfedezték, hogy a vízesés mögött van egy nagyobb mélyedés a sziklában, ami biztonságos menedéket nyújt egy esetleges újabb radioaktív esõ elõl is, de nem egy mély barlang, hogy meglepetések jöjjenek elõ a belsejébõl. Ráadásul Beetee is itt van, most már sokkal jobban, a hangulat érthetõ módon mégis mentes minden örömtõl. Síri csend honol, csak az hallatszik, ahogy Johanna idõrõl idõre a földhöz koppintja a fejszéjét.

Peeta mellettem fekszik, a feje az ölemben, én pedig folyamatosan a haját simogatom lassú mozdulatokkal. Sikerült összevarrnunk mind a három szúrást és a kenõcsbõl is kentünk rá, most pedig már csak reménykednünk kell. Nem lázasodott be, de még nem is tért magához azóta. Johanna a lehetõ legtávolabb ültette le tõlem Finnicket és a biztonság kedvéért be is ült kettõnk közé, pedig nem terveztem rátámadni. Az ígéretemet komolyan gondoltam, de addig nem.

Még Beeteevel sem beszélünk a történtekrõl, mert valószínûleg nem lenne tanácsok felhozni Anniet Finnick elõtt. Nem mintha amúgy sok kedvem lenne beszélgetni... Egyedül Peeta érdekel, és hogy túlélje ezt az egészet. Ötpercenként ellenõrzöm, hogy lélegzik-e még, amivel Johannát lassan az õrületbe kergetem, de engem megnyugtat. Annyi minden történt viszont az elmúlt egy-két napban, hogy még így is elnyom az álom, mikor a sziklának döntöm a fejem.

***

Másnap reggel már a hajnal elsõ sugaraival felébredek. Johanna mosolyog rám, én pedig meglepve konstatálom, hogy egész éjjel aludtam, egyszer sem keltettek fel, hogy vegyem át az õrséget. Viszonzom a mosolyát, aztán lenézek Peetára, aki még mindig ugyanúgy fekszik. A homlokára simítom a tenyerem és megnyugszom, mikor továbbra sem érzem forrónak a bõrét. Johanna is ránk pillant, a tekintete kérdõ, úgyhogy mosolyogva biccentek neki, mire elvigyorodik és rám kacsint.

Újra elkezdem Peeta haját simogatni, és legalább fél óra is eltelik, mikor érzem, hogy a feje egy egészen aprót elmozdul a kezem alatt. Felkapom a fejem és lenézek rá, újra belesimítva a hajába.

- Peeta? – szólítom meg halkan.

Johanna is felfigyel és közelebb húzódik, reménykedve figyel, hátha Peeta magához tér. Újra megszólítom, mire már a szemei is megrebbennek, aztán a homlokát ráncolva lassan oldalra fordítja a fejét. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mosolyogva nézünk össze Johannával.

- Mondtam én, hogy kemény fickó – kacsint rám újra.

Boldogan bólintok egyet, és mikor újra lenézek, Peeta már a szemeit nyitja ki lassan, kábán. Eszembe sem jut, hogy mennyire fog elõtörni belõle az irántam érzett gyûlölete, de annyira örülök annak, hogy végre magához tért, hogy igazából nem is érdekel. Nekem csak az az érdekem, hogy életben maradjon. A tekintete megállapodik rajtam és egy kicsit ott is marad, de aztán lassan körülnéz, amennyire a sérülése engedi mozogni. Amikor meglátja Johannát még nincs semmi baj, de amikor a tekintete továbbhalad Finnickre, érezhetõen egész testében megfeszül.

- Nincs semmi baj – teszem az ép oldala vállára a kezem.

- Nem fog rosszat csinálni – teszi hozzá Johanna, majd villámló szemekkel Finnickre néz. – Ugye, Finnick?

Finnick nem szól semmit, csak kurtán bólint, aztán inkább elfordul. Még mindig teljesen magába van fordulva, ezért már én sem bízhatok benne. Ha újra „elveszíti a fejét”, bármi megtörténhet.

- Jól vagy? – kérdezem Peetát halkan, de nem válaszol, csak rám néz. Aztán még mindig néz, a tekintete pedig már megint abba az irányba változik, ami annyira tud fájni. – Peeta...? – suttogom bizonytalanul.

- Te... – sziszegi, a hangja dühös és vádló, utóbbit viszont õszintén nem értem. – Már megint miattad...

- Mirõl beszélsz? – kérdezem értetlenül.

Finnick Annie miatt támadt rá, nem miattam. Johanna is értetlenül néz ránk.

- Ott voltál. – A bal kezére támaszkodva lassan elkezd felülni, hiába próbálom visszatartani. – Megállíthattad volna, de nem tetted...

- Ne mozogj, még mindig felszakadhat a sebed... – próbálom megállítani, de elkapja a kezem és a bal kezével is olyan erõsen szorítja meg a csuklómat, hogy felnyögök a fájdalomtól.

- Peeta, engedd el! – szól rá Johanna feszült hangon.

- Nem. – Olyan gyûlölettel mered rám, hogy egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy most tényleg meg fog ölni. – Mindig azt tettem, pedig annyiszor megölhettem volna...

- Peeta... – suttogom, egyszerre kavarog bennem a döbbenet és a fájdalom.

Mielõtt elájult olyan volt, mintha neki is eszébe jutott volna az az emlék, a valódi... De ezek szerint nagyot tévedtem. Most jobban gyûlöl, mint valaha, és ezek szerint a halálomra is mindennél jobban vágyik. Johanna ugrásra készen feszül meg mellettünk, de felemelem a kezem, mire értetlenül bámul rám, de megáll a mozdulatban.

- Egyszer sem kellett volna tétováznom – hajol közelebb, de a gyûlölete és a haragja megmérgezi az egészet. – Csak tudnám, miért tettem.

- Mert szereted. – Finnick hangjára mindhárman felé kapjuk a fejünket, de õ nem néz ránk. – Inkább küzdj ellene, Peeta. Ha egyszer visszatérnek a valós emlékeid, nem fogsz tudni együtt élni a tudattal, hogy pont te ölted meg õt.

- Miért kéne éppen rád hallgatnom? – mordul fel Peeta.

- Mert én tudom, hogy az elvesztése önmagában is kegyetlenség – néz a szemébe Finnick.

- Semmit nem jelent nekem – fordul vissza felém Peeta, és azt hiszem, tényleg így is érez.

- Mindent jelent neked – szólal meg Johanna halkan.

- Miért hajtogatjátok mindannyian ezt, amikor nem... – kezdené dühösen Peeta, de Beetee hangja megállítja.

- Igazuk van, fiam.

- Mit tudsz te errõl? – csattan fel Peeta.

- Mindent – néz rá Beetee türelmesen, bölcsen, mint amilyen mindig. – Annie és én láttunk már egyet s mást, és most már pontosan tudjuk, mi történt veled. Ezért kellett meghalnia a lánynak és ezért akarnak engem is megölni. Minél hamarabb meg kell tudnod neked is, mert...

- Mindent tudok, amit tudnom kell! – Peeta egyre dühösebb. – Hálásnak kéne lennem nekik, amiért felnyitották a szemem!

- A gyógyulás elsõ lépésnek annak kéne lennie, hogy elfogadod, hogy hamisak az emlékeid – ingatja a fejét Beetee.

- Nincs szükségem semmiféle gyógyulásra, nem vagyok beteg! Egyszerûen csak kiûzték belõlem azt az elvakultságot, ami hozzá kötött – mutat rám vádlón.

- Peeta... – kezdi lassan Johanna, de elhallgat, mikor felállok a fal mellõl.

Észre sem vettem, mikor, de Peeta elengedte a kezem és bár eddig csendesen hallgattam az eseményeket, most úgy érzem, elfáradtam. Nem szólok semmit, csak elindulok kifelé, hiába szólnak utánam a többiek – kivéve persze Peeta. Muszáj szívnom egy kis friss levegõt, mert nem tudom, meddig bírom még tovább ép ésszel, de még hallótávolságon belül vagyok, mikor Johanna kezdi gyõzködni Peetát.

- Mit gondolsz, miért veled csinálták ezt? – kérdezi tõle. – Megtehették volna velem, vagy akár Annievel is, nekünk még az sem állt volna az utunkba, hogy meg kelljen küzdeni a valós emlékeinkkel...

- Valósak az emlékeim – morogja Peeta.

- Nem, nem azok. Azért veled csinálták, mert te nem csak megölni akarod, hanem még kínzod is ezzel a viselkedéssel. Mert minket nem esett volna nehezére megölni, téged viszont képtelen, mert még most is az az egyetlen célja, hogy téged élve kijuttasson innen.

- Ti vagytok azok, akik bedõltök a színészkedésének, én legalább átlátok a szitán...

Valahol itt lesz elegem, és inkább kizárom a külvilágot. Hallom, hogy Johanna valamit a tegnap estével kapcsolatban mond neki, de már nem figyelek oda, én már tegnap megértettem, hogy felesleges próbálkozni. Peeta képes volt azzal csapdába csalni, hogy elhitette velem, hogy visszatért... Az én Peetám soha nem lett volna képes mások érzelmeivel játszani, õ nem volt kegyetlen, nem gyûlölt. Szeretett...

Nézem a tó sima, nyugodt felszínét és próbálok nem kiborulni, nem elhagyni magam. Nem tudom, mire vágyom jobban: hogy Peeta minél hamarabb megöljön végre, vagy hogy életben maradjak, hogy õt is életben tudjam tartani. Mindenképpen a második felé kellene, hogy húzzon a szívem, de most valahogy nagyon csábító a feladás gondolata.

Amikor lépteket hallok meg magam mögött, hátrapillantok a vállam felett. Johannára számítok, esetleg Finnickre, ezért nem kicsit lep meg, amikor Peetát pillantom meg, de visszafordulok a tó felé.

- Még mindig túl könnyû lenne? – kérdezem csendesen.

A döbbenetet felváltja a kételkedés. Túl szép a hirtelen jött változás, hogy igaz legyen. Ha van beépített vészcsengõje most nagyon erõsnek kell lennie, hogy elfojtsa a hangját. A felém intézett szavai azonban bizonyosságot adnak, hogy legyõzte õket.

-          Most már meg tudsz bízni bennem? Vagy legalább megpróbálod?

Nyeregben vagy! Bólintok és minden idegszálammal azon munkálkodok, hogy a fellángoló elégedettséget és cseppnyi megvetést, amiért sikerült kelepcébe csalnom legyõzzem. Ezek helyett engedelmes kisfiút játszva megszólalok.

-          Meg fogom próbálni.

-          Akkor igen. – jobb kezét már felém nyújtja, nem tétovázik, elszánt és boldog, pont amilyennek lennie kell.

Kinyújtott keze felé nyújtom a sajátomat és szemeit fürkészve szorítom meg. Hányszor fogtam meg a kezét. Hányszor nyert ebbõl a gesztusomból erõt. Minden egyes interjú elõtt, minden nyilvánosság elé állása elõtt. Én mindig ott voltam számára. Õ pedig ezt tudva alapozta meg a tervét, hogy kihasználjon. A maga elõnyére hajtotta az akkori gyengeségemet. Ezért gyûlöllek a legjobban!

A rövid pillanat után már mindketten az elõttünk álló problémára koncentrálunk. A szaru és a szájában elhelyezett fegyvereink. Mint a lakoma az elsõ viadalon. Kis asztalon sorakoznak a fegyverek, lefogadom, hogy mindenkinek személyre szabottan. Az esõ elállt, a látási viszonyok megfelelõek, jobb alkalmunk nemigen lesz. A tisztás kihaltnak tûnik, bár ezt valahogy kötve hiszem. Egyszerre pillantunk egymásra.

-          Menj, figyelni fogok.

Súgom, mire bólintással felel és neki iramodik. Nem teketóriázik, csak céltudatosan rohan tovább elõre az asztalon fekvõ eszközök felé. Meredten kémlelem a környéket, hogy azonnal szólhassak, ha valamit észlelek. Még mindig akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy nem szólok, egyszerûen, ha úgy adódik, hagyom, hogy más végezzen vele. Megérdemelné, úgy esne el, mint egy átlagos játékos, semmi hõsies önfeláldozás, se valami drámai haláltusa. Egy késszúrás és vége. Akkor talán mindenkinek egyértelmû lenne, hogy a fecsegõ poszáta se sebezhetetlen. Sõt, kifejezetten könnyen elejthetõ. Sötét gondolataimból a szemem sarkában feltûnõ mozgás zökkent ki. Oldalra kapva a fejem, meglátom. Az ötödik körzetbõl a férfi, lándzsáját felemelve közeledik Katniss felé. Dobd el! Suttogja a hangocska élvezõdve, de nem hallgatok rá. Ha egyszer elkezdtem a szövetséges szerepet, be is kell fejeznem.

-          Katniss, jobb oldalon! – kiáltok ezért rá.

Még épp idõben. Látom a dárda röptét, ami pont Katnisst vette célba, de a lány lehajol, majd bukfencet vetve kerüli ki. Meghalhatsz… Tisztában vagyok, mit hozhatok a fejemre, ha most kiugrok a rejtekbõl, azonban a férfi ekkor veti rá magát szövetségesemre, megfosztva ezzel egyensúlyától.  Fuss a szerelmetekért… hallom az utasítást a fejembõl, ezúttal viszont hallgatok is rá. Gondolkodás nélkül rontok ki a bokrok takarásából és felgyorsítom lépteim. A férfi övéhez nyúlva kés pengéje villan. Azonban mire elõveszi, teljes erõmbõl rávetem magam. A lökésem ereje lesodorja Katnissrõl aki így gyors pillantással nyugtázva a férfi által felém intézett vágás eredménytelenségét ismét az íjért iramodik. A dulakodás a földre lök mindkettõnket, majd a férfi ereje maga alá gyûr. Torkomra kulcsolódó kezét szétfeszítve lábam beakasztom az övébe és hanyatt dobom, hogy ismét én kerüljek felülre. Teljes testemmel igyekszem, ártalmatlanná tenni mikor meghallom Katniss kiáltását.

-          Peeta bukj le! – ösztönbõl cselekedve hallgatok hangjára és fejem lehúzva nem törõdve azzal, hogy így kiszolgáltatom magam ellenfelemnek, behúzva a fejem lehajolok.

Valami meglegyinti, a hajam érzem, de nincs, sok idõm ezzel foglalkozva ugyanis leendõ áldozatom már maga alá teper és öklét emeli. Nincs idõm elhajolni. Orrba fog vágni, vagy ami még rosszabb torkon, akkor menthetetlenül ki leszek szolgáltatva… még csak nincs is idõm végig venni a lehetõségeket, amikor már egy nyílvesszõ meredezik kifelé a torkából. Megmentett… Magamtól is rájöttem. Dörren az ágyú, miközben lelököm magamról a holtestet.

Katniss nyomban mellém térdel, hogy kisimítson egy rakoncátlan tincset az arcomból. Máris ennyire megbízna bennem? Újra a régi lenne minden, egy szempillantás alatt? Az neked csak jót jelent… Ezzel tisztában vagyok, ezért nem húzódom el, hagyom, megalapozom a feltétlen bizalmat.

-          Jól vagy? – kérdi, miközben végig siklik rajtam sebek után kutatva pillantása.

-          Igen. – válaszolok, miközben feltápászkodom. – Köszönöm!

Komolyan? A választ én se tudom, de érzékeim azt súgják, teljesen komolyan köszönettel tartozom neki, amiért megmentett. Õ is megtehette volna, hogy elébe megy az elkövetkezendõ valószínûtlen jövõnek és hagyja, hogy meghaljak. Mégsem tette. Megmentette az életem, ahogy én az övét. Már sokadszor. Nem szól, semmit csal, rám mosolyog. Feláll, hogy aztán kezét felém nyújtva talpra húzzon. Míg õ az asztalon sorakozó fegyverek felé indul, én elõször a halott férfihez guggolok. Nincs nála sok minden. Tõr, amivel meg akart ölni meg egy dobókés. A tõrt az övembe csúsztatom, a kést a kezembe tartom. Kicsit odébb a nõ testét is átkutatom, nála viszont már semmi nincs a dobótõrén kívül. Se élelem se ivóvíz. Felvetõdik a kérdés, hogy húzták idáig. A táplálék hiánya valami táborhelyet sejtet. Gondolatokba merülve indulok vissza Katniss felé. Mikor mellé érek, azonnal megfordul, kezében egy szablya markolattal felém. Teljes bizalom. Akár itt és most megölhetném. Várj még… amikor jobban fáj. Semmit nem szabad elhamarkodni. Egyik kezemmel a fegyveremért nyúlok a másikkal a nõtõl elvett kést nyújtom neki. Pillanatig mintha hezitálni, hisz ez nem az õ terepe, de jelen állás szerint minden eszközre szükségünk lehet, hogy megvédhessük magunkat. Elveszi és azonnal el is teszi biztos és hamar elérhetõ helyre.

-          Gyerünk, tûnjünk el innen. – indítványozom ezután.

Egyet értõen bólint. Túlságosan szem elõtt vagyunk itt a tisztáson, lehet most is figyelnek minket. Gyors iramban indulok el az erdõ biztonsága felé, amikor visszahív.

-          Peeta! – kiáltja, de magyarázattal nem szolgál.

Szinte azonnal eltûnik a szaru sötét szájában. Utoljára körbe pillantok, hogy nincs e senki a közelben majd követem. A homályban azonnal észre veszem Katnisst ahogy egy harmadik alak fölé görnyed.

-          Mi történt? – kérdem, mire azonban a szemem megszokja, a sötétséget már felismerem, Beetet. – Életben van? – kérdem nyomban.

-          Lélegzik. – válaszolja aggódva Katniss.

Semmi garancia nincs rá, hogy még sokáig fog. Mikor megfordítja a testet, nyomban láthatóvá válik a mély vágás a mellkasán. Feltéve, ha biztos, hogy vágás okozta. Most is folyik belõle a vér. Kizárt, hogy ekkora vérveszteséget túléljen.

-          Ezt nem fogja túlélni. – igyekszem halkan beszélni, hogy véletlenül se halljon meg más, ha a közelben van.

-          Segítenünk kell neki! Ha valakinek lehet használható terve a kiszabadulásunkra, az õ. Kérlek, Peeta. – a kenõcsbõl még bõven maradt annyi, hogy megpróbálkozzunk megmenteni az életét, de nincs rá garancia, hogy sikerül, akkor pedig feleslegesen használtuk el az életmentõ gyógyszert. Kérlelõ hangja azonban elbizonytalanít.

Emlékszem mikor én akartam valamit és ugyan ilyen hangon kértem meg. Sosem tudott nekem nemet mondani. Bár akkor is becsapott. Megkértem, hogy ne menjen el a lakomára mégis elment. Most azonban más a helyzet. Szövetségesek vagytok… Igaza van. De ha megmenti, valahogy vissza kell vinnünk a többiekhez, feltéve, ha még élnek. Finnick…

-          Nem maradok velük. Nem bízom Finnickben. – rázom meg a fejem.

-          Nem kell velük maradnunk, csak mentsük meg az életét. – pillantása egyszer sem ereszti az enyémet.

Ha most segítek, a bizalma, a belém vetett bizalma nõni fog. Ez pedig hosszú távú terveimnek kedvez. Ha viszont a józan eszemre hallgatok, akkor hagyjuk, Beetet és mentjük a bõrünket az a kenõcs jó szolgálatot tehet. De mégis… Katniss… Megsemmisülten bólintok. Elõhalászom a tubust és a kezébe nyomom.

-          Siess, én addig õrködök odakint. – szólok miközben fejemmel a bejárat felé intek.

Odakint teljes némaság fogad, egyetlen madarat se hallok énekelni. Gyanús a csend ezért beljebb lépek egy lépést, hogy a szaru széle eltakarjon. Közvetlen szembõl ugyan könnyen kiszúrhat bárki és hátulról is meglephetnek, de a két oldalról jövõ veszélyt így idejében észre vehetem. Minden figyelmem a hangoknak szentelem mikor a szemem sarkából észlelem a mozgást… megint. Még hátrább lépek és kikémlelek. Nem látom tisztán, de egyértelmûen valaki a bokrok között szlalomozik. Csöppet se figyel, az óvatosságra mintha neki már mindegy lenne. Mielõtt elég közel érne, hogy felismerjem, cselekszem. Vissza hátrálok a szaru belsejében uralkodó homályba és szó nélkül karon ragadom Katnisst, majd elindulok a szaru mélye felé.

-          Valaki jön. – közlöm miközben egyéb búvóhely után kutatok, de a szaru mélyén kívül nincs más esély.

-          De… - nem engedem, hogy befejezze. Sietnünk kell.

Mikor egy kitüremkedés mögé bevesszük magunkat, fellélegzem, hogy sikerült. Katniss azonban nem hazudtolva meg önmagát azonnal kifelé mászik a sötétbõl, hogy Beetet is behúzza. Kockára tenné érte mindkettõnk életét. Itt és most kellene végeznem vele. Szúrd le! Értelmetlen lépés lenne, ezért inkább mindkét karommal átfogom és magamhoz húzom. Erõsen tartom, hogy ne tudjon meglépni. Magamhoz szorított testén érzem, hogy mély levegõt vesz, ez egyet jelent a beszéddel, amit nem engedhetünk meg magunknak. Kezemet szájára tapasztom. Majd a füléhez hajolok.

-          Sssh!

Kalapáló szívvel figyelem az árnyékot majd a kibontakozó alakot. Johanna. Megnyugvás jár át, már Katnisst sem tartom olyan erõsen. A baltáját magához véve szétnéz a megmaradt fegyvereken, majd a válla mozgásából ítélve sóhajt egyet. Beetet, azonban nem veszi észre. Már indulni készül, mikor talán az utolsó pillanatban valamit megérez és a szaru belsejébe bámul.

-          Beete! Hát itt vagy… - suttogja és elindul a sebesült felé.

Szólongatására sem reagálva igyekszik visszaültetni õt a tolószékbe, ami egy eszméletlen ember esetében megterhelõ vállalkozás lehet.

-          Láttam… - szólal meg ekkor elhaló hangon immár újra a tolószékben. – Láttam õket…

-          Kiket láttál? – kérdi Johanna miközben Katnissel feszülten egymásra pillantunk a sötétben.

-          Katniss… és Peeta… - nyögi elfúló hangon. – Johanna idõközben a 3. körzet kiválasztottjainak szánt eszközöket gyûjti be amiket Beete ölébe rak.

-           Legalább életben vannak. Ugye mindketten épségben voltak?

Meglep Johanna õszinte aggodalma. Nem reméltem, hogy ennyire félteni fog minket. Miután eltûntem a Katnissnek szánt orvossággal esküdni mertem volna, hogy már Johanna se bízik bennem. Most mégis megkönnyebbülés látszik az arcán.

-          Igen. – adja meg a választ kínkeservesen Beete.

-          Jó Most viszont tûnjünk el innen – miközben Beetet tolva a barlang kijárata felé halad. – Nem tudom, mit beszéltetek Annievel, de az a szegény lány most halott, és mintha ellened is minden összeesküdött volna... – mondja, mielõtt elhagynák a barlangot és szavai belevesznek a térbe.

Annie és Beete? Mégis mit találhattak ki pont õk ketten? Semmi logikát nem látok az imént hallottakban, viszont a jelen körülményekre való tekintettel és Beete erõsségét alapul véve szökési terveik lehettek. Valami elég merésznek kellett lenni, hogy a Kapitólium berágjon és megpróbálja õket elpusztítani. Te… hallom a hangot. Én? Mi köze lehet ennek a két embernek hozzám. Eltérített emlékek, Katniss gyilkossága… Való igaz egy pillanatra meg is feledkeztem minderrõl. A gyûlöletrõl és a tervemrõl. Nem gyengülhetsz el… kapom az utasítást.  Katnissre pillantok, õ is az iménti dialóguson gondolkodik, tekintetem üresen mered a semmibe.

-          Gyere, most már tényleg menjünk innen. – rángatom vissza.

Megragadom a kezét és a barlang kijárata felé indulok. Óvatosan kémelek körbe, hogy nincs-e veszély és mikor biztonságosnak ítélem a környéket, rohamos tempót diktálva indulok a fák biztonságot nyújtó rengetege felé. A kezét végig szorítom, mintha attól félnék, ha elengedem, elveszítem. Furcsa dolog a szerelem. Akkor is ennyire óvtam mikor még nem tudtam a hátsó szándékairól. Akkor is ennyire ragaszkodtam ahhoz, hogy õ élhessen.

Míg haladunk a barlangunk felé eszembe jut az elsõ viadal.

Megszeppenve csak egy dolog járt a fejünkben. Ne égjünk szénné. Aztán elindult a szekér és a tömeg felzúgott. Annyi lelkes arc, csak minket figyelt. A 12. körzet két kiválasztottját, tûzcsóvát húzva magunk mögött. Akkor fogtam meg elõször a kezét. Õ elrántotta, nem bízott bennem, de nem tágítottam.

-          Ne csináld imádni, fogják… - suttogtam.

Attól a pillanattól olyan érzésem van, hogy soha nem eresztettem el a kezét.

A barlanghoz érve azonban hatalmába kerít valami érzés, hogy valami nincs rendben. Fejemmel a sötétség felé intek, jelezve neki, hogy megnézem nem-e vár valaki odabent. Beleegyezõen bólint, mire óvatosan elindulok a homály felé. Kell pár pillanat, míg a szemem megszokja a sötétséget, körbe pillantva minden a megszokottnak tûnik. Semmi veszélyt nem látok. Megfordulva indulok a kijárat felé. Odakint azonban Katniss nincs egyedül.

-          Te leszel az elsõ, a kis võlegényed pedig eldöntheti, hogy a mostani állapota jobb-e neki, vagy inkább utánad megy. – a 2. körzet férfi tagja. Enobaria társa kísértetéjesen hasonlít a megboldogult Brutushoz.

Katniss az ájulás szélén áll mikor kirontok a barlang takarásából. Nem gondolkodom sokat háta mögé kerülve a nemrég szerzett késem villám gyorsan beleállítom a hátába. Felnyög, és azonnal összerogy. Katniss hasonlókép csuklik össze a légszomjtól a barlang falának dõlve. Azonnal felé fordulok, majd elé guggolok. Feje csaknem lehanyatlik, mikor elkapom, és tenyereim közé fogom. Nem akarom, hogy elájuljon nekem. Aggódsz? Kérdi gonoszul a hang. Remek kérdés azonban felelet nélkül marad, valamiért erõsebb az iránta érzett vegyes érzelmem mintsem hogy hagyjam eszméletét veszteni.

-          Jól vagy, Katniss? Katniss, maradj velem! – szólok rá, mikor megpillantom a homályt a tekintetében.

Majdnem olyan helyzet, mint mikor a vadászdarazsak csípése miatt képtelen volt elfutni a fától ahol megölte Glimmert. És téged… És engem. Mégis, visszarohantam és rákiáltottam. Miattam maradt életben és Cato emiatt sebzett meg. Katniss miatt vesztetted el a lábad… Igaz. Képtelen vagyok elvonatkoztatni az igazságtól, akármilyen mélyek is voltak az érzelmeim. Mert abban már biztos vagyok, hogy éreztem valamit iránta. Szerelem? Törõdés? Féltés? Ez már túl bonyolult.

-          Örökké… - suttogja hirtelen. Nincs teljesen tudatánál, de mégis.

Utoljára én mondtam neki ezt. Amikor a vonaton mellette maradtam, mert megkért. Emlékszik? Nem tudom, miért cselekszem, de magamhoz húzom és átölelem. Erre vagyok képes. Hogy fogod így megölni?

Ez az, amire nem tudom a választ…

-          Peeta – töri meg hirtelen a csendet és elhúzódik. – Még lélegzik. – int fejével a férfi felé.

Ostoba voltam, hogy nem figyeltem. Az ágyú nem dördült el. Felelõtlen voltam. Mindez miatta. Õ lesz a veszted… Vagy én az övé…

-          Már nem sokáig. – morgom, mikor a test felé fordulok.

-          Várj! – kezem elkapja a gyilkos mozdulat közben. Látva értetlenkedésem azonnal megmagyarázza. - Azt hiszem, õ is tudja, mi történt veled.

Sokat mondó pillantással vizslat. Rajtam áll, hogy megismeri-e a Kapitóliumban történteket. Enobaria ugyan elmondta, amit tudott, de arról Katnissnek fogalma sincs. Nekem pedig már önálló emlékeim is vannak. Nincs értelme életben hagynunk.

-          Már Enobaria elmondta, amit tudni akartam. – vonom meg a vállam és kiszabadítva kezem folytatom az utat, hogy megöljem.

-          Nekem nem mondtál semmit.

-          Nem kérdeztél… - vetem oda, most csak az elõttem lévõvel foglalkozom. Letérdelek, fejét felemelem, hogy elvágjam a torkát.

-          Várj! – kiált ismét.

Bosszúsan, bosszúsabban a kelleténél nézek rá. Egy pillanatra mintha megijedne tekintetemtõl, de megrázza magát és mintha semmi nem történt volna, folytatja.

-          Tudni akarom, mit mûveltek, veled, hátha sikerül vissza fordítani a folyamatot. – érvel, én pedig elgondolkodom.

Tisztában kell lennie azzal, hogy amit a kapitóliumban hosszú kísérletek alatt értek el nálam, azt õ itt az arénában nem tudja megváltoztatni. Különben is csak felnyitották a szemem. Igazából majdhogynem hálásnak kellene lennem nekik, amiért fényt gyújtottak az agyamban Katnisst illetõen. Csak ez a rengeteg érzelem ne lenne. Lassan elengedem a fejét és helyette felnyalábolva a barlanghoz viszem. Behúzom a menedéket jelentõ sötétségbe és a barlang belseje felé meredõ sziklához ültetem. Katniss kisvártatva csatlakozik és leül a szokásos helyére. Én addig a megmaradt készletünkbõl vizet locsolok az ájult férfira, aki erre azonnal feléled. Magamat átkozva ostobaságomban, levetem vállamról a kötelet és mielõtt feleszmélne, hol van, gyorsan hátra kötöm a kezét, és a lábát. Mérgesen, fog vicsorogva koslat minket szemeivel. Hátrébb húzódom és én is leülök. Ekkor rám függeszti tekintetét és elvigyorodik. Szájából kibukkannak hegyes fogai. Megdöbbenve szólalok meg.

-          Ki vagy? – szélesebbre szalad a vigyor az arcán.

-          Nem esett le? – kérdi hörögve.

-          Enobaria testvére? – csatlakozik be Katniss is a beszélgetésbe, ezek szerint neki is feltûntek a fogai.  A férfi nem szól, csak bólint.

-          Mondd el, mit tudsz arról, ami a Kapitóliumban történt? – térek a lényegre. Válaszul azonban csak lesajnáló nevetést kapok.

-          Azt hiszed, elárulom önszántamból? – kérdi gúnyosan.

Gyorsan cselekszem, nem teketóriázom, Enobariánál sem jött be. Elõrántom a nemrég szerzett tõrömet és már a férfi mellett térdelve fejét hátra rántva nyomom torkának a hideg fémet.

-          Nem, nem hiszem azt… - suttogom. – Kényszerítve fogod elmondani.

A férfi azonban nem tûnik meglepettnek vagy rémültnek. Tüntetõen bezárja a száját és tekintetem keresi.   

-          Ölj meg fiú! Tudom, hogy akarod. Azt is tudom, hogy õt is meg akarod ölni… - hörgi mézesmázosan, fejével a döbbent Katniss felé bökve.

-          Ne hazudj! – rántom meg a fejét. Megint csak nevet.

-          A Kapitóliumban erre képeztek ki… egy élõ fegyver, ami végez a poszátával, egész Panem szeme láttára. Egy idõzített bomba.

A pengét olyannyira a torkának préselem, hogy kiserken a vére, de meg se nyikkan. Élvezi, hogy Katniss kétségeit elõhívhatja. Mert amint rápillantok, meglátom a tekintetében. Már közel sem olyan erõs az a bizalom, mint néhány perce. Túl törékeny volt ahhoz, hogy túlvészelje egy „haldokló” szavait. A férfinek nincs mit vesztenie ezt Katniss is tudja, ezért nincs értelme, hogy hazudjon.

-          Hogy érted, hogy idõzített bomba? – kérdi csendesen. A férfi felé fordítja tekintetét.

-          Aranyom, hát csak úgy, hogy amit a kapitólium megváltoztatott azt ember nem állíthatja vissza. – susogja.

Vad erõszak helyett elengedem hátrahúzott fejét és a barlang falának hanyatlok. A Katniss ellen szövögetett tereimnek vége. Most már nem fogja elhinni, hogy nem akarom bántani. Már tudja, hogy csak megjátszottam magam. Nem nézek a szemébe, de érzem, hogy engem figyel.

-          Igaz ez? – kérdi halkan.

Nincs értelme titkolózni. De már nem is akarok. Az eddig elzárt gyûlölet most ismét kitörni készül. Lassan, szinte kínzóan lassan emelem rá pillantásom. Külön ügyelek rá, hogy a szememben az a vad gyûlölködõ fény pislákoljon, mint ami akkor, amikor elõször láttam meg az arénában. Válaszra nyitom a szám, amikor morgó hangra leszek figyelmes. Fejem a hang irányába fordítom, ami történetesen a barlang belseje és akkor megpillantom, de már túl késõn. Egy hatalmas barna bundájú farkas szerû lény abban a pillanatban harapja át a 2. körzetbõl jött férfi nyakát mikor odafordulok. A bestia barnán csillogó szemei pedig egyetlen üzenetet sugallnak. A halálunkat.

Gondolkodás nélkül pattanok fel és indulok a barlang szája felé, amíg a mutáns a halott férfit szabdalja apró darabokra. Katniss felé pillantok, és akkor veszem észre, hogy a meglepetés ereje szinte letaglózta. Nem szólok, semmit csak elkapom a karját és rángatom kifelé. A dermedtségbõl csak a szabadba eszmél fel. Mikor észre veszi, hogy fogom a kezét szinte undorodva ráz le magáról. Azonban mielõtt megszólalhatna újabb morgás csatlakozik az elõzõhöz. Ketten vannak vagy még többen. Egymásra pillantunk és futásnak eredünk. A cél a szaru. Mint az elsõ viadalon, annak a tetején talán biztonságos. Szerencsére Katniss az íját magával hozza. Jól jöhet még késõbb. Futás közben hátra pillantok a vállam felett. Ketten üldöznek, két mutáns. A barna mellé egy aranyszínû is csatlakozott.

Nem törõdve az esetleges lesben álló ellenséggel csörtetünk át a fák között. A tisztásra érve még gyorsabb tempóra ösztökéljük magunkat. Elérve a szaruhoz, azonnal bakot tartok Katnissnek. Szúrós pillantással rám mered, de az egyre közelesõ mutánsok hangjára elfogadja a segítségem és pillanatokon belül feljut a tetejére. Már épp kapaszkodót keresnék, amin felmászhatok, mikor megpillantom az orrom elõtt felém nyújtott kezét.

-          Igyekezz… - parancsol, s nem tétovázva én is felmászom.

Odafentrõl szemtõl szemben találjuk magunkat az idõközben a szaruhoz érõ két szörnyeteggel. Az arany szemmel láthatólag nagyobb példány, mint a kisebb. Ahogy vicsorogva utánunk ugranának, megcsillan valami mindkettõ nyakában.

-          Mi az ott rajtuk? – kérdem.

-          Mintha számok lennének ráírva. – válaszolja színtelen hangon.

Az újabb ugrási kísérlet azt is megmutatja milyen szám. A kisebbik barna bundájú nyakában egy 11-es, míg a nagyobbiknál egy 1-es. Katniss a felismeréstõl sokkos állapotban összecsuklik. Kezében az íj, lõni azonban képtelen.

-          Õk azok. – susogja alig hallhatóan.

-          Kik? – kérdem értetlenkedve.

-          Glimmer és Rue… - mondja mire megértem.

Az elsõ viadalon ugyan ilyen mutánsok támadtak meg minket és kínozták meg Catot. Minden mutáns a meghalt kiválasztottak jegyeit viselte. Glimmer volt Katniss elsõ áldozata. Rue pedig a szövetségese. A legjobb módszer, hogy harcképtelenné tegyék. Lepillantok a bestiákra majd vissza Katnissre. Nem sok esélyt látok, hogy egyhamar összekapja magát. Azonban nem maradhatunk itt örökké…

A gyûlölet, ami a hatalmába kerített most ismét visszahúzódik a homályba. Egyetlen célom, hogy élve megússzuk ezt a helyzetet. Nem gondolkodva Katniss vállára teszem a kezem.

-          Ne habozz, ha kell… - szólalok meg mire mintha kissé magához térne. Értetlen pillantást küld, felém majd rémülten próbál, utánam kapni miközben leugrom a szaru tetejérõl, a kisebbik mutáns mellett érve földet.

Szablyám már a kezemben és most erõteljes ütést mérek a szörnyeteg oldalára, ami viszont mintha meg sem kottyanna neki. inkább dühösebb lesz. Társa ekkor lép ki a takarásából. Most már ketten állnak szemben velem. Mi lesz Katniss… mutasd meg mennyire szeretsz. Ments meg! A kisebbik ekkor jut elhatározásra és rám veti magát. Erejétõl a földre kerülök, ugrásával azonban egyenesen kardomba esik. Fájdalmas vonyítással múlik ki. Mielõtt sikerülne, a testét lelöknöm magamról a másik kap a karom felé. Lábammal felé rúgok, de nem találom el, ennyi viszont elé neki, hogy újra felém kapva karmával mély sebet ejtsen a vállamon. Felüvöltök, mint az elõbb a mutáns is. Itt fogok elpusztulni. Döbbenek rá a sorsomra. A Glimmer mutáns diadalüvöltését már csak fél füllel hallom. Közelgõ halálom rémképe megbénít. Fejem a halál torkának irányába fordítom és várok. Hosszú percek telnek el, de nem történik semmi. Lehunyt szemem most résnyire nyitom. Elõttem egy méterre se „Glimmer” fekszik, koponyájából egy nyílvesszõ mered kifelé. Felpillantok a szaru tetején álló, elszánt Katnissre.

Ismét megmentette az életemet. Megint az adósa vagyok. Könnyed mozdulattal ugrik le a szaru tetejérõl és felém veszi az irányt. Közben egy nyílvesszõt helyez az ínra. Mire elém ér már közvetlen a szívemre céloz vele.

-          Egy okot mondj… csak egyetlenegyet, amiért most ne öljelek meg. – suttogja.

Elszánt vad tûz ég szemében. Amit a férfi mondott, felfedve a titkomat annál is mélyebben érintette, mint ahogy gondoltam. Gyûlölöm és dühös vagyok, amiért idáig fajult a dolog. Még is fenn kell tartanom a látszatot. Ha most elárulom magam azonnal lelõ. Így nyugalmat erõltetve magamra a szemébe nézek, és nem eresztem tekintetét. Majd halkan megszólalok.

-          Nem tudok.

Minden egy csapásra megváltozik. Leereszti a nyílvesszõt, letérdel elém és átölel. Megdöbbent a hirtelen fordulat, de ösztönösen karomba zárom és átölelem. Az imént történt események a férfi, a mutánsok, Rue… túl sok volt neki. Nem sír, de érzem, hogy kiborult lelkileg. Szorosan tartom, amíg megnyugszik. Majd finoman eltol magától és rám tekint.

-          Még mindig meg akarsz ölni? – kérdi komoly arccal.

-          Igen. – válaszolom és látom a fájó döbbenetet a szemében. Mégis õszinteségem valahogy erõt önt belé.

-          Akkor tedd meg. – bíztat és hátrébb kúszik, kezeivel elengedi íját.

Sokáig nézem. Szemeibe fúrom pillantásom, igyekszem megtalálni, hol lehet a csapda. De hosszas fürkészés után, megértem. Nincs csapda. Megunta ezt az egészet. Képes lenne feláldozni magát, hogy végre szabaduljon innen. Ez így nem megy…

-          Nem tudom. – töröm meg a beálló csendet.

-          Miért? – nem kívánom a kérdéseket, egyszerûen nem és kész.

-          Túl könnyû…

-          Túl könnyû. – ismétel halkan. – Azért kímélsz meg, mert így túl könnyû…

Szemébe könnyek gyûlnek. Hosszú néma csend telepszik ránk. Egyikünket sem érdekli az, hogy bárki megláthat, egyikünk se törõdik semmi mással csak a másik gondolataival. Arcára semmilyen érzelem nem költözik. Legalább fél óra eltelik, mire megszólal.

-          A szövetségesem vagy még? – kérdi.

-          Az. – válaszom tömör. Miért ragaszkodik még mindig a szövetségünkhöz? Miért nem hagy itt, veszi el fegyvereimet és lép le.

Mert szeret…

A hangocska kijelentése túl könyörtelennek tûnik, így úgy vélem igaza lehet.

-          Hogy van a sebed? – kérdi ekkor.

-          Túlélem. – válaszolom és megvizsgálom. A karmolás nem annyira mély. Viszont kísértetéjesen hasonlít ahhoz ami Beete testén volt. Nem tudom Katnissnek feltünt-e. Mindenesetre megszólal.

-          Elfogyott a vizünk, szereznünk kell a tónál. – mondja, mire bólintok.

Úgy viselkedik mintha semmi nem történt volna. Ennyire nem érdekli az egész? Mintha belefáradt volna ebbe. Belenyugodott, hogy valamikor meg fogom ölni, de tudja, hogy nem most lesz az a pillanat. Még nem.

Összeszedjük a fegyvereket és nekivágunk a tóhoz vezetõ útszakasznak. Katniss kilép én pedig lemaradva követem. Nem lopakodik, nem mozog óvatosan. Nem érdekli már semmi sem. Némán tesszük meg az utat, közben nem botlunk se ellenségbe, de még állatokba sem. Egyetlen szó nélkül érjük el a tó menti, bokrokat. Itt azonban óvatosabban kémel szét. Johannáék itt voltak legutóbb lehet, most sincsenek messze. Katniss elõveszi a kis kulacsot és mutató ujját ajkára téve jelzi, hogy maradjak csendben. Fejével a víz felé int. Bólintok, jobb, ha õ megy vízért, mint én. Ha Johannáék itt vannak még engem habozás nélkül megölnének. Finnick biztosan. Szablyám elõhúzva figyelem a távolodó körvonalait az egyre ereszkedõ szürkületben.

Biztonsággal eléri a vizet és megkönnyebbülten konstatálom, hogy valószínûleg senki nincs a közelben mikor láthatatlan kezek ragadnak meg hátulról és nagy erõvel a földre dobnak. Az ütéstõl kiesik kezembõl a fegyver. Rémülten kapok utána, de egy erõs láb rálép tapogatózó kezemre. Felüvöltök fájdalmamba.  

-          Te mocskos kapitóliumi báb! – hörög Finnick felettem. – Miattad halt meg! Miattad ölték meg! – ordítja tébolyultan.

-          Mirõl beszélsz? – kapkodok levegõ után.

-          Finnick ereszd el! – éles hang csendül. Katniss kezében a vizes palackkal tõlünk alig két lépésre áll. Az íja még a vállán.

-          Nem, Katniss. Ezúttal nem engedem. – vicsorogja.

A következõ események túl gyorsan történnek, mintsem felfoghatnám. Finnick a magasba emeli a szigonyt, Katniss eldobja a palackot és az íjáért nyúl. Azonban túl késõn. A szigony vége hatalmas erõvel vágódik a mellkasomba. Kábultan figyelem a jobb vállamtól kicsit bentebb befúródott fegyvert. De a látásom homályos, a hangok mintha elmosódnának. Hallom, ahogy Katniss felkiált, és még látom Finnick diadalittas tekintetét. Így kell hát végeznem? Meg volt a lehetõségem, hogy megöljem és nem tettem. Lett volna ideje, hogy megállítsa Finnicket de tétovázott. Ha nem is közvetlenül, de õ a felelõs halálomért… Katniss Everdeen ölt meg. Mielõtt elájulnék, érzem, ahogy fejem emelkedik, és az ölébe veszi. Keze remeg, ahogy kisimít egy tincset az arcomból, de már nem bírom nyitva tartani a szemem. Mikor megszólal.

-          Maradj velem…

Hosszú ideig nem szólal meg, egyértelmûen a lehetõségeinket mérlegeli, amik... nos, nem túl kecsegtetõek. Egyik választás sem jobb a másiknál, az õ szándékain ráadásul képtelenség kiigazodni, fõleg azzal, ami velem kapcsolatos. Elfordítom róla a tekintetem és kinézek a még mindig sûrûn hulló esõcseppekre. Az idõjárás a lehetõ legtávolabb áll a biztonságos fogalmától, ráadásul a játékmester még izgalmasabbá akarhatja tenni a dolgokat, mert szokatlanul korán és gyorsan kezdett el sötétedni. Kész öngyilkosság lenne most odamenni a bõségszaruhoz, bár nekem talán az is kész öngyilkosság, hogy itt vagyok, vele...

Képtelen vagyok kiigazodni rajta, a viselkedésén, azon, hogy mit akar. Az egyik pillanatban meg akar ölni, máskor rám mosolyog, néha olyan, mintha kezdene emlékezni rám, de aztán olyan szenvedélyesen gyûlöl, mint még talán maga Snow sem. Talán most is csak annak a lehetõsége borzasztja el, hogy ha odamegyünk, egy másik versenyzõ fog megölni, elvéve ezzel tõle a lehetõséget.

A szemem sarkából érzékelem, hogy feláll és felém lép, de csak akkor nézek rá, amikor leguggol, és kikötözi a lábaimat. Ezek szerint mégis inkább a spontán öngyilkosságot választotta? Minden mozdulatát figyelem, és amikor a kötelet átveti a vállán, hogy szükség esetén kéznél legyen, már biztos lehetek benne, hogy fogolyként kell vele tartanom, bár egyáltalán nem szól semmit... Csak amikor a barlang szájához lép, akkor áll meg egy pillanatra.

- Elmegyünk a fegyverekért. Gyere – veti oda a válla felett... vagy inkább parancsolja. A barlang falába kapaszkodva állok fel a földrõl óvatosan, a lábam fényévekkel jobb, mint legutóbb volt, de még sem az igazi. – Tudsz járni? – fordul felém a szenvedésemet látván.

- Nagyjából – nyögöm ki, de nem érzem elég biztonságosnak a lábamat ahhoz, hogy elengedjem a falat. Erre visszafordul, majd a zsebébe nyúlva elõveszi a kenõcsöt, hogy kenjen egy vékony réteget a sebre. És hiába gyûlöl, egyetlen mozdulatával sem okoz fájdalmat... – Sokkal jobb – suttogom hálásan és megkönnyebbülten.

Nem szól semmit, csak bólint egyet, aztán megfordul és elindul kifelé a barlangból. Nem vagyok túl gyors így sem, de a krém segített, így a csigalassúnál egy kicsit tempósabban tudom követni, ki egyenesen a szakadó esõbe.

- Óvatosnak kell lennünk! – suttogja, mikor mellé érek. – Most mindenki a szarunál lesz és a másikra vár.

- Akkor minek megyünk oda? – kérdezem kissé ingerülten. Fegyver nélkül és még mindig kissé fájó lábbal még kevesebb az esélye, hogy életben tudjam tartani, ha ránk támadnak. – Pillanatokon belül megölnek. – És ha neki éppen az én halálom is a célja, számomra még mindig az a legfontosabb, hogy õ életben maradjon.

Rám pillant és a tekintetében mintha némi bizonytalanság villanna fel, de képtelen vagyok olvasni belõle. Amióta gyökeresen megváltoztatták, azóta nem merek hinni semmilyen megérzésnek, ami vele kapcsolatos.

- Megnézzük mi a helyzet, elrejtõzünk, és megvárjuk, mi történik – feleli végül, a hangja magabiztosabban cseng, mint a tekintete az imént. – Hajnalban biztos kiürül a terep.

Elindul, én pedig nem tudok mást tenni, mint követni õt. Nem a kötelek miatt... miatta. Az esõcseppek sûrû függönyként hullanak alá, nehezítve a haladást és a látási viszonyokat, de ezúttal legalább a radioaktivitást mellõzték belõle a játékmesterek. Lassan és óvatosan haladunk, de így is akkora a csend körülöttünk, hogy a száraz és apró kövekkel tarkított avar folyamatosan ropog a bakancsunk talpa alatt. Az egyetlen szerencsénk az, hogy egyedül lehetünk a környéken, vagy csak nem akarnak ránk támadni – még. Elhaladunk az elsõ este elpusztított fák és növényzet mellett is, innen pedig csak néhány méter az a fa, ahova Peeta ki volt kötözve... és ahol a lábamba szúrta azt a vasat. Egymásra pillantunk, de egyikünk sem szól semmit, csak az biztos, hogy mindketten pontosan tudjuk, mi történt itt.

Hamar és meglepõen könnyen elérjük a szarut övezõ fákat, de amikor a csendbe belehasít a himnusz zengése, mindketten szinte ugrunk egyet ijedtünkben. Egyszerre vetõdünk hasra az avarban, ezzel próbálván elkerülni a közelben ólálkodók esetleges kíváncsi tekintetét, és gyorsan körbe is pillantok, hogy vajon leselkedik-e ránk valahonnan valami veszély. A fák között semmi mozgásra utaló jelet nem látok, ezért elõreszegezem a tekintetem, hogy a bõségszaru körüli sík területet és megfigyelhesse, hátha valaki éppen most készülne odamenni, vagy onnan jönne errefelé.

Csak akkor figyelek fel, mikor Peeta suttog valamit mellettem.

- Mit mondtál? – fordulok felé, de nem felel, hanem az ég felé bök a kezével.

Követem a mutatott irányt, éppen kiszúrva a mesterséges égbolton világító arcot. A szívem már akkor kihagy egy ütemet, mikor megpillantom, hogy a 4. Körzetrõl van szó, de amikor felismerem a hosszú, vörös haját, a kedves mosolyt és a lágy vonásokat, egész testemben megdermedek. Annie. Annie meghalt.

- Nem... – suttogom – kizárt dolog... nem halhatott meg! Finnick sose hagyta volna...

Mi történhetett? Hogyan halhatott meg? Finnick, de még Johanna is megvédte volna õt... Lehet, hogy történt velük valami? És Annie... Borzongás fut végig a testembe, szinte mellkason vág az elborzadás, a veszteségérzet, a gyász. Feltápászkodom a földrõl, még mindig az eget kémlelve, nem törõdve az arcomra záporozó esõcseppekkel, mintha bármelyik percben visszatérhetne oda Annie arca, hogy csak egy hiba volt az egész, de nem. Lehajtom a fejem és magam elé bámulok, eszembe jut Annie lágy mosolya, az õszinte kedvessége, amikor gondoskodott rólam. Õ volt az egyetlen, aki nem csak Peetában, hanem bennünk is hitt. A kapcsolatunkban. A... szerelmünkben?

Még a védekezõ ösztönöm is cserben hagy, mikor valaki elkapja a karom, de aztán kiderül, hogy nincs is rá szükség. Erõs karok ismerõs ölelésében találom magam, és ez az egész, hozzáadva Annie halálához, véglegesen letaglóz. Peeta teste köré fonom a saját karjaimat, arcomat a mellkasához fektetem, a könnyeim pedig szabad utat nyernek maguknak. A kezeim tehetetlenül markolják a kabátja hátulját és az õ ölelése is erõsödik körülöttem, miközben tehetetlenül zokogok.

Minden elõtör belõlem, nemcsak a miatta és az Annie miatt érzett fájdalom, hanem minden más is, attól kezdve, hogy Haymitch közölte velem, hogy Peeta a Kapitólium fogságába esett. Mindig is õ volt az én védõbástyám, az egyetlen támaszom, aki képes volt megnyugtatni, és most is csak az õ hatására jutott a felszínre minden fájdalmam.

Most olyan, mintha visszakaptam volna Õt, legalábbis részben. Valami megváltozott... Az ösztöneim óva intenek az ilyesfajta gondolatoktól, de a lehetõség, hogy visszakaphatom, túlságosan csábító ahhoz, hogy ellenálljak neki. Bármit megtennék azért, hogy végre minden a régi legyen, és az Annie halála feletti gyász csak még inkább felerõsíti az érzést, hogy ha nincs Peeta, akkor minden értelmét veszti. Akkor nincs kiért küzdenem, nincs kiért életben maradnom.

Bele sem merek gondolni, Finnick mit érezhet most. Hogyan képes ezt elviselni? Tízszer tovább tart magad összeszedni, mint amennyi idõ alatt szétesel. Ezt még õ mondta nekem a 13. Körzet bunkerében. Ez a szorzó most már szerintem ezerszeres is lehet az õ esetében...

***

- Katniss ébredj! – Halk suttogás és lágy cirógatás a karomon.

Kinyitom a szemem és zavartan felemelem a fejem. Hirtelen fogalmam sincs, mit keresek itt, így... Egy fa tövében ülve, a fejem Peeta mellkasáról emeltem fel, az egyik keze a vállamat öleli, a másik pedig a még mindig a mellkasán nyugvó kézfejemen pihen. Pont, mint régen, de hát... De azóta már minden megváltozott. Elhúzódok tõle és akaratlanul is hátrébb húzódok egy kissé, nem tudom, hogy ez is csak valami trükk lehet-e.

- Mi történt? – nézek rá zavartan.

- Elaludtál – feleli egyszerûen, de továbbra is értetlenül nézek rá. – Eljöttünk a bõség szaruhoz a fegyverek miatt és akkor megjelent az égen Annie képe, meghalt. Te kiborultál, egész este felváltva sírtál és meredtél magad elé. Aztán kb. egy órája elaludtál.

A szavai hatására máris minden eszembe jut a tegnap estérõl. Idejöttünk, aztán megszólalt a himnusz... Annie meghalt. Aztán Peeta ölelése... Nem értem, ahogy azt sem, miért tartott reggelig a karjaiban, de talán nem is akarom megérteni. Egyébként sem tudom kiverni a fejembõl Annie-t.

- Finnick... mi lesz vele? – kérdezem halkan.

- Ha életben akar maradni, eljön a fegyveréért és Annie miatt is élve jut ki innen – feleli érzelemmentes hangon.

- De a felesége volt... – rázom meg a fejem, hogy lenne képes ilyen könnyen túllépni ezen?

- Mindenki tudta, hogy eljön az a pillanat, amikor valamelyikünk meghal – néz a szemembe. – Itt vannak a fegyverek tõlünk pár méterre. Az íj még biztos ott van. Lépj tovább és segíts kitalálni, hogy szerezzük meg.

A határozottsága ismét érvényt szerez. Képes józanul gondolkozni és ezzel nálam is elérni, hogy összeszedjem magam. Éppen ezért õ az egyetlen szilárd, megbízható pont az életemben.

- Odarohanok, te pedig fedezel – szólalok meg, miután átgondoltam a dolgokat.

- Mégis mivel? – vonja fel a szemöldökét.

- Nem tudom, kiáltasz, ha jön valaki.

- Hogy aztán engem kapjanak el... azt már nem.

- Akkor találj ki valamit – nézek rá most én felvont szemöldökkel.

Hosszas hallgatás következik, mindketten a gondolatainkba merülünk. Nincs más lehetõségünk, kettõnk közül én vagyok elég gyors, ráadásul a maga bizalmatlanságával nyilván nem akarja vállalni azt a felelõsséget, hogy míg õ odamegy, én kereket oldok.

- Bízol bennem? – fordul hozzám pár perc múlva.

Ráemelem a tekintetem és a szemébe nézek. Ugyanaz a kék szempár, mégis még mindig máshogyan tekintenek vissza rám... Mégsem hagyhatom figyelmen kívül a tegnap esti változást, ami egész éjjel is kitartott. Most lett volna a lehetõ legkönnyebb dolga, õ valamiért mégis azt választotta, hogy életben hagy. Talán kezd visszatérni hozzám, és bár tudom, hogy veszélyes ebben hinnem, mégis muszáj belekapaszkodnom valamibe, még ha ez csak egy halovány reménysugár is, ami ráadásul az életembe kerülhet.

- Bízom – felelem végül határozottan.

Mintha csak a reményeimet akarná alátámasztani, a tekintete ismét megváltozik egy kissé. Visszatér az az ismerõs pillantás, eltûnik a szemeibõl az idegen távolság... Néhány másodperc az egész, nekem mégis elég arra, hogy megerõsítsem magamban azt a kis reménysugarat. Mikor feláll a földrõl, hagyom, hogy a kezemnél fogva maga után húzzon, de még mindig nem mond semmit, csak állunk egymással szemben és a másikat nézzük.

- Az este folyamán... valami megváltozott – szólal meg nagyon halkan, én mégis értem minden egyes szavát, hiszen éppen az hangzik el, amit minél jobban hallani akartam.

Normális esetben talán éppen ettõl szólalnának meg a vészcsengõk a fejemben, de tudatosan elnyomom az ösztöneimet, hiszen Peetáról van szó.

- Éreztem... – suttogom.

- Katniss... – A hangja komoly és egyenesen a szemembe néz. – Leszel a szövetségesem?

Elkerekednek a szemeim a döbbenettõl. Reménykedtem valamekkora változásban, de ekkora még álmomban sem jutott volna eszembe... Peeta szövetséget ajánl fel, éppen nekem? Azok után, ami történt, amivé tették? Valóban ekkora változás következett volna be tegnap éjjel? Valami azt súgja, hogy ez talán valamiféle csapda lehet, de inkább elnyomom magamban a belsõ hangot. Az imént már bizalmat szavaztam neki, és ez így is fog maradni. Így legalább minden eddiginél jobb eszközt kapok a kezembe, hogy életben tarthassam õt.

- Most már meg tudsz bízni bennem? – kérdezek vissza az arcát fürkészve. – Vagy legalább megpróbálod?

Bólint egyet, és bár van a tekintetében valami furcsa, nem veszek róla tudomást.

- Meg fogom próbálni.

- Akkor igen – felelem határozottan, és kinyújtom felé a jobb kezem.

Még a tekintete furcsasága ellenére is határozottan fogja az ujjai közé a tenyerem, ez meg sem közelíti azt a kézfogást, amit az elsõ viadalunk elõtt váltottunk, miután Effie kihúzta a nevét az üvegtálból. A tekintetét sem veszi le rólam, én pedig a kék szemekbe nézve rájövök, hogy tényleg bízom benne. Kiben másban bízhatnék, ha éppen benne nem?

Miután elengedjük egymás kezét, mindketten a fákon túli sík terep felé fordulunk és egészen közel is megyünk hozzá. Leguggolunk a sûrû bokrok mögé, amik elegendõ takarást biztosítanak, mi viszont megfelelõen kilátunk mögüle és szemre tudjuk venni a bõségszarut és a környékét. Az esõ idõközben elállt, és bár még mindig nedves minden, legalább rendesen látunk. Percekig kémleljük csendben a tisztást, és miután semmi mozgást nem látunk, egymásra nézünk.

- Menj, figyelni fogok – biztosít még egyszer.

Bólintok, majd újra elõre fordulok és még egyszer körülnézek, mielõtt felegyenesednék. Nem húzom az idõt óvatos elõlépéssel, egyszerûen kiugrom a takarásból és nekiiramodok a szaru felé. Már rohanás közben kiszúrom, hogy egy hosszú asztalon ugyanúgy vannak sorba rakva a fegyverek, mint ahogy az elsõ viadalon a kis csomagok voltak, egyedül feltûnõ számozást nem látok. Talán meg sincsenek jelölve, vagy csak nem észrevehetõen. Már látom is az íjat és a nyilakat az emelvény túlsó végén, ezek szerint nem vitte el senki... Kitartóan rohanok tovább, és már csak néhány méternyire vagyok onnan, mikor meghallom Peeta kiáltását.

- Katniss, jobb oldalon!

Oldalra kapom a fejem és még éppen le tudok bukni a felém repülõ dárda elõl, amit az 5. Körzet férfi kiválasztottja hajít felém. Gyorsan a földre vetem magam, és a lendülettõl szerencsére éppen az asztal felé gurulok, a dárda pedig elhasít a fejem felett, érzem a lendülete szelét, de nem sebesít meg. Gyorsan fel is pattanok és újra az asztal felé iramodok, ha legalább egy kést vagy valamit el tudnék érni, már sokkal elõnyösebb helyzetben lennék...

Nem érek oda idõben, olyan erõvel csapódik a hátamnak egy súlyos test, hogy mindketten elvágódunk a földön, ráadásul a súlyától egy pillanatra kiszorul a tüdõmbõl a levegõ. Csoda, hogy a csontjaim reccsenését nem hallom... Gyorsan összeszedem magam, megpróbálom levetni a hátamról, de túl nagy és nehéz hozzám képest, csak annyit érek el, hogy gurulunk néhányat a földön és még több pontom kezd sajogni a testem, de legalább sikerül szembe fordulnom vele, hogy kevésbé legyen kiszolgáltatott helyzetben. Az övéhez nyúl, ahogy egy jókora kést látok megvillanni, de épp csak a kezébe tudja fogni, mikor a következõ pillanatban valami, vagy sokkal inkább valaki szó szerint lesodorja rólam.

Látom Peeta szõke haját megvillanni, mielõtt még dulakodni kezdenének, a férfi felé suhint a késsel, de Peeta ügyesen elhajol és elkapja a csuklóját, megpróbálván kicsavarni belõle a fegyvert. Nem vesztegetem az idõmet bámészkodásra, gyorsan felugrok a földrõl és rohanva teszem meg a maradék távolságot az asztalig. Felkapom a tegezt és az íjat, majd visszafordulok Peetáék felé, az egyik nyilat már a húron tartva, célzásra készen. Mikor odanézek, még a férfi van felül, de mielõtt célba vehetném, Peeta ismét felülkerekedik. Ekkor látom meg a fák közül felénk rohanó alakot, ezúttal egy nõt, szintén az 5. Körzetbõl, de mire észreveszem, õ már elhajított egy dobócsillagot Peeta irányába.

- Peeta, bukj le! – kiáltok rá rémülten, de szerencsére minden esetleges bizalmatlansága ellenére hallgat rám, a dobócsillag épp csak a hajszálait ha súrolhatja.

A nõ nem kap újabb esélyt a dobásra, abban a pillanatban célba vettem, hogy megláttam, és miközben éppen egy újabb csillagért nyúl, a nyilam egyenesen a mellkasa közepébe fúródik. Megtorpan és a nyíl után kap, de esélye sincs. Térdre hull, majd elterül a földön, az ágyú pedig eldördül. Újabb nyilat húzok elõ, éppen idõben, mert a férfi kihasználta Peeta támadásból adódó pillanatnyi figyelmetlenségét és újra felé kerekedett, de ez lesz a veszte is. Még csak az éppen bevinni kívánt ütést sem tudja kivitelezni, mert a nyilam keresztülfúródik a nyakán.

Peeta lelöki magáról, az ágyú pedig újra dördül egyet, miközben Peetához rohanok és letérdelek mellé. Önkéntelen mozdulattal nyúlok az arcához és simítom hátra a haját, egy kicsit furcsán néz rám, de nem húzódik el.

- Jól vagy? – kérdezem, miközben szemügyre veszem.

Az ajka felrepedt az egyik oldalon és a homloka is enyhén vérzik, de egyébként hála az égnek semmi baja.

- Igen – feleli, miközben felül, aztán rám néz, egyenesen a szemeimbe. – Köszönöm.

Bármi járjon is a fejében, ez õszinte köszönet volt. Rámosolygok, aztán felállok és felé nyújtom a kezem. Az ujjait az enyémek köré kulcsolja és õ is feláll, aztán õ a halottakhoz lép, hogy elvegye tõlük a használható fegyvereket, míg én az asztal felé indulok. Van itt még jó néhány fegyver, és most már van idõm megfigyelni, hogy a beléjük vésett számok alapján vannak szortírozva, nekem is az íjamba van belevésve a 12-es szám. A legzavaróbb az egészben az, hogy még a halott versenyzõk számára is itt vannak a fegyverek, mintha csak minél több fegyverrel akarnák felruházni a maradékot. Összeszorul a szívem, mikor meglátok egy tõrt, amelynek a markolatába a 4-es szám van vésve... Annie soha nem lett volna képes használni, még azt sem.

Még jobban összezavar, hogy egyetlen 3-as számmal ellátott fegyvert sem látok, viszont az Annie-nek szánt tõr mellett még mindig ott van Finnick szigonya és egy kicsit arrébb Johanna fejszéje is. Vajon történt velük valami? Miért nem jöttek még el értük, és akkor Beetee fegyvere miért tûnt el? Akárhogy is, nekünk minél hamarabb el kell tûnnünk innen, ez biztos. Nagyot sóhajtva elfordítom a tekintetem a barátaink érintetlen fegyvereirõl, és a Peetának szánt szablya felé nyúlok. Egy pillanatra megjelenik a szemem elõtt egy kép, amint az én testemet döfi át vele, de gyorsan elhessegetem a gondolatot.

Peeta éppen akkor lép mellém, úgyhogy hozzá fordulok és felé nyújtom a fegyvert. Markolattal elõre... mint ahogy az ember a szövetségesének adja. Egy pillanatra rám néz, de aztán elveszi a szablyát, a másik kezével pedig felém nyújt egy dobókést. Látom, hogy nála is van egy és eltette a férfi nagyobb kését is. Bár nem vagyok jó dobásban, ezeket közelharcban is fel lehet használni, úgyhogy elteszem, sosem lehet tudni, mikor van rá szükség. Ezúttal a tekintete furcsaságát ráfogom arra, hogy mivel még mindig a hamis emlékekkel kell küszködnie, biztosan furcsa érzés számára szó szerint fegyvert adni a kezembe.

- Gyerünk, tûnjünk el innen – int a fejével a fák felé.

Egyetértõen bólintok, és sietõsen elindulok a nyomában, de aztán ahogy elhaladunk az asztal mellett, valami furcsát veszek észre a szemem sarkából. Oldalra pillantok és elõször nem is értem. Megtorpanok és hunyorogva nézek a szaru teljesen sötétbe boruló részébe, mintha valaki lenne ott, és mellette még valami... Teszek egy lépést közelebb, és csak akkor veszem észre egy tolószék körvonalait. Mellette pedig egy test fekszik a hasán mozdulatlanul, és nem nehéz kitalálni, hogy ki lehet az.

- Peeta! – szólok utána ijedten, de a lábaim közben már Beetee felé visznek.

Odasietek és letérdelek mellé, a kezemet a hátára teszem, és bár egyértelmûen nincs eszméleténél, érzem, hogy lélegzik.

- Mi történt? – jelenik meg Peeta is, de aztán észreveszi Beeteet. – Életben van?

- Lélegzik – felelem kissé bizonytalanul, hiszen fogalmam sincs, mi történhetett vele.

Óvatosan a hátára fordítom, és mivel a szemem már hozzászokott a sötétséghez, rögtön észre is veszem a súlyosnak tûnõ, mély vágást, keresztül a mellkasán. Még mindig nagyon vérzik, te jó ég...

- Ezt nem fogja túlélni – szólal meg halkan Peeta.

- Segítenünk kell neki! – nézek fel rá. Abból a kenõcsbõl még sok van, láttam, és õ is tudja, de visszakozni látszik. Valószínûleg nem látja értelmét, hogy megmentse az életét. – Ha valakinek lehet használható terve a kiszabadulásunkra, az õ. Kérlek, Peeta – nézek rá kérlelõn.

Beetee keze mintha megrebbenne az ujjaim alatt, de nem veszem le a szemem Peetáról.

- Nem maradok velük – rázza meg a fejét. – Nem bízom Finnickben.

Bennem sem bízol, akarom mondani, de a nyelvemre harapok.

- Nem kell velük maradnunk, csak mentsük meg az életét – nézek a szemeibe töretlenül.

Percekig néz rám némán, de végül lassan, kelletlenül bólint egyet. A zsebébe nyúl és felém nyújtja a kenõcsöt, aztán a szaru eleje felé int a fejével.

- Siess, én addig õrködök odakint.

Bólintok és gyorsan leveszem a tégely tetejét. Bõven kenek a vágásra, hogy begyógyulhasson, de még így is marad belõle valamennyi. Beetee ujjai újra megrebbennek, és éppen elhúzom a kezem a vágástól, amikor résnyire nyitja a szemeit. Látom a tekintetében a felismerést, de még alig van magánál, nagyon kába és megszólalni sem tud. Bátorítóan rámosolygok és a karjára simítom a kezem, de ekkor felbukkan Peeta.

- Valaki jön – mondja, de a szemei közben már menedéket kutatnak.

- De... – kezdeném, de nem tudom befejezni.

Esélyem sincs ellenkezni, mellém érve megragadja a karom és felhúz a földrõl, majd magával visz egészen a szaru belsejének leghátsó részébe, ahol egy kis kitüremkedés mögé be tudunk húzódni, így maradéktalanul elnyel minket a jótékony sötétség. Vissza akarok menni Beeteeért, hiszen nem hagyhatjuk csak úgy ott, de körém fonja mindkét karját, így szorítván a mellkasához, hogy ne tudjak elmenni onnan, amikor pedig meg akarok szólalni, az egyik tenyerével befogja a számat is. Ellenkezõn nyögök fel a keze alatt, mire szorosabbra zárja a karjai béklyóit körülöttem.

- Sssh! – int csendre a fülemhez hajolva.

Elkerekedett szemekkel figyelem a felbukkanó árnyékot az asztalnál, a szívem a torkomban dobog, rettegek, hogy most végleg meg fogják ölni Beeteet... De aztán az árnyékhoz tartozó alak is belép a látóterünkbe és rögtön felismerem Johannát. Életben van és sértetlen. Rögtön megnyugszom és Peeta sem szorít már annyira, de továbbra sem enged el. Johanna magához veszi a fejszéjét, aztán láthatóan az asztal vége felé fordítja a fejét, ahol a mi fegyvereink voltak.

A vállai mozdulatából ítélve sóhajt egyet, majd útnak indul, mire újra megfeszülök Peeta karjai között. Nem vette észre Beeteet... Peetán is érzek némi feszültséget, mégsem enged el, de aztán mintha Johanna megérezne valamit, ugyanúgy szúrja ki Beeteet, mint én az elõbb.

- Beetee! – suttogja, rögtön felé indulva. – Hát itt vagy...

Letérdel mellé, de néhány másodpercig csak szólongatja, míg végül Beetee hallat egy halk, fájdalmas nyögést. Megkönnyebbülten engedem le a vállaim, egy kicsit Peeta mellkasának is dõlök, és õ is újra lazít egy kicsit az ölelésén. Johanna közben megpróbálja felültetni és visszasegíteni a tolószékébe Beeteet, ami nem lehet egyszerû feladat, mivel Beetee még mindig alig van magánál.

- Láttam... – nyögi Beetee, miután sikeresen visszakerült a tolószékbe. – Láttam õket...

Mindketten megfeszülünk, hátranézek Peetára és õ is rám pillant, de egyikünk sem mozdul.

- Kiket láttál? – kérdezi Johanna szinte oda sem figyelve, miközben felveszi a földrõl a Beetee mellett heverõ... fegyvereket, már ha lehet egy furcsa eszközt és egy még furcsább szerkezetet annak nevezni.

- Katniss... és Peeta...

Johanna keze egy pillanatra megáll a mozdulatban, Peeta pedig még szorosabban a falnak simul a hátával, magával húzva engem is. Johanna viszont nem néz felénk, csak sóhajt egy nagyot.

- Legalább életben vannak. – Beetee ölébe teszi a két tárgyat. – Ugye mindketten épségben voltak?

- Igen – nyögi ki nagy nehezen Beetee.

- Jó – bólint Johanna, majd a tolószék mögé lép és megragadja a hátulján lévõ fogantyúkat és elkezdi kifelé tolni Beeteet, elõször persze alaposan körülnézve. – Most viszont tûnjünk el innen – mondja közben. – Nem tudom, mit beszéltetek Annievel, de az a szegény lány most halott, és mintha ellened is minden összeesküdött volna...

Johanna hangja lassan elhal, ahogy távolodnak, én pedig értetlenül ráncolom a homlokom. Mit beszélhettek Annievel? Ennek semmi értelme... Annienek azért kellett meghalnia, mert valamirõl beszéltek Beeteevel? Peetára pillantok, miközben lassan elveszi a tenyerét a szám elõl és a karjait is leengedi mellõlem, de õ is a gondolataiba merülhetett egy kissé, azt hiszem ugyanazon agyalva, amin én is. Két lehetõséget tudok elképzelni: kieszeltek egy szökési tervet, vagy kitalálták, hogyan lehetne visszafordítani Peeta állapotát. A Kapitóliumnak egyik sem érdeke, így könnyen lehet, hogy ezért megpróbálják elpusztítani õket az ötletükkel együtt. Annie esetében pedig sikerrel is jártak. Ha arra gondolok, hogy Annie talán miattunk halt meg... Csak még jobban fáj a halála. Bármiért is ölték meg viszont, az biztos, hogy nem ezt érdemelte. Sem õ, sem Finnick.

- Gyere, most már tényleg menjünk innen – ránt vissza a gondolataimból Peeta hangja.

Meglep, mikor újra megragadja a kezem, az meg még jobban, mikor akkor sem engedi ki az ujjaimat az övé közül, mikor meggyõzõdtünk róla, hogy biztonságos a környék és sietõs léptekkel megindulunk a fák felé. Én sem húzom el viszont a kezem, számomra õ az egyetlen, aki erõt ad, így ki kell használnom minden egyes kontaktust, amit csak megenged magának. Nekünk...

Végig résen vagyunk, de szerencsére váratlan meglepetések és támadások nélkül megússzuk a visszafelé utat. A barlang még mindig ugyanúgy van ott, ahogy hagytuk, és Peeta csak akkor engedi el a kezem, mikor mellé érünk. Rápillantok, õ pedig a barlang felé int a fejével, jelezve, hogy elõbb megnézi odabentrõl is, hogy biztonságos-e. Bólintok egyet és míg õ bemegy, én a környéket tartom szemmel.

Percekig nem történik semmi, de aztán olyan hirtelen ér a támadás, hogy esélyem sincs idõben reagálni. Csak azt érzékelem, hogy valaki leugrik mögém, de mire megpördülök, már el is kapja a nyakamat. Átkozom a saját hülyeségemet, én is rejtõztem már el fán a többiek elõl, nekem kellett volna a legjobban tudni, hogy fölfelé is kell nézni...

A támadómban a 2. Körzet férfi versenyzõjét vélem felfedezni, aki kinézetre és testfelépítésre sem jobb semmivel, mint Brutus volt. Fél kézzel is vasmarokkal szorítja a torkom, hiába ragadom meg a csuklóját és marok bele többször is, semmi hatása, csak feldühítem vele. Legalábbis abból ítélve, hogy a nyakamnál fogva kezd hátrébb lökdösni, egészen addig, míg bele nem tudja verni a fejem a barlang kemény külsõ falába. A koponyám nagyot koppan és egy rövid pillanatra teljesen kiesik minden, de szerencsére eszméletemnél tudok maradni.

- Fogalmam sincs, hogy tudtátok megölni Enobariát – sziszegi az arcomba, miközben még több oxigéntõl fosztja meg a szervezetem –, de az biztos, hogy mi mind csak erre a pillanatra vágytunk...

Zavarodottan nézek rá, és nem csak azért, mert nem kapok levegõt és mert átkozottul lüktet a fejem. Inkább a szavai... Õk mind? Ez meg mit akar jelenteni? Esélyem sincs viszont bárhogyan is reagálni, tehetetlenül szántom végig a körmeimmel a kezeit és fuldokolva próbálok levegõhöz jutni, de hasztalan.

- Te leszel az elsõ, a kis võlegényed pedig eldöntheti, hogy a mostani állapota jobb-e neki, vagy inkább utánad meg – szökik gonosz mosoly az arcára.

Elkerekedik a szemem, már az eszméletvesztés szélén állok, a szavai mégis eljutnak hozzám. Ezek szerint õ is tud róla...? Alig ejti viszont ki a száján az utolsó szavakat, megpillantom Peeta arcát felbukkanni a válla felett. Talán észreveszi a szemeim villanását, talán nem, de mire õ is hátranézne, Peeta már bele is döfi a hátába az 5. Körzet kiválasztottjától elkobzott kést. A férfi döbbenten, tágra nyílt szemekkel nyög fel és azonnal elengedi a torkomat, én pedig kétségbeesve kezdem kapkodni az éltetõ levegõt. A lábaim is felmondják a szolgálatot, lecsúszok a barlang falának a tövébe, köhögve, hörögve veszem a levegõt, az ujjaimmal enyhítõk próbálom masszírozni a torkomat, még ha ezzel csak még több fájdalmat okozok is a megzúzódott bõrfelületnek.

Peeta arca jelenik meg elõttem, elém térdel és a két keze közé fogja az arcom. A szemeiben mintha aggodalom lenne, de vajon lehetséges vagy csak megjátssza? Képtelen lennék most eldönteni.

- Jól vagy, Katniss? – kérdezi, mintha a hangja is... de képtelen vagyok gondolkozni. Egy pillanatra újra elveszítem a látásom, de Peeta határozottan emeli fel újra a lecsuklani készülõ fejem. – Katniss, maradj velem!

Bár a szavai ezúttal teljesen más értelmûek, nekem mégis eszembe jut egy emlék.

- Peeta? – szólok utána, mire megtorpan és visszanéz rám a válla felett. – Itt maradnál velem? – kérem halkan.

Meglepõdik a kérésemen, ez tisztán látszik rajta, de visszafordul az ajtótól.

- Igen – bólint. Az ágyhoz sétál, majd felemeli a takarót és õ is alá fekszik. A mellkasára hajtom a fejem, és ahogy átöleli a vállamat az egyik kezével, a rémálom képei rögtön halványulni kezdenek. – Örökké – suttogja.

- Örökké – suttogom vele én is.

Mintha évtizedekkel ezelõtt történt volna, de mégis tisztán emlékszem minden egyes szóra, mozdulatra és apró érintésre. A látásom kitisztul egy kissé, látom Peeta szemeinek kékjét, és ha tudnám, megkérdezném, miért néz rám így. Lehet, hogy tényleg kimondtam hangosan is...? Amikor a következõ pillanatban magához húz, még annyira sem tudom követni az eseményeket, de azt biztosan tudom, mennyire jó és megnyugtató érzés. Lehunyt szemekkel a vállára fektetem a fejem, és néhány percig csak átadom magam a pillanat varázsának, még akkor is, ha csak múló az öröm és ki tudja, öt perc múlva hogyan fog hozzáállni a dolgokhoz.

Mikor kinyitom a szemem, éppen rálátok a férfira, aki megtámadott, és az elsõ, amit kiszúrok az az, hogy még mindig mozog a mellkasa. Most, hogy jobban belegondolok... Nem is szólt az ágyú.

- Peeta? – suttogom. Elhúzódik tõlem annyira, hogy rám nézhessen, én pedig a férfi felé intek a fejemmel. – Még lélegzik.

Hátrafordul, és mikor õ is látja, hogy a férfi mellkasa még mindig ütemesen emelkedik és süllyed, újra a késéért nyúl.

- Már nem sokáig – morogja, de nekem eszembe jutnak a férfi korábbi szavai.

- Várj! – kapom el a kezét, mire értetlenül rám pillant. – Azt hiszem, õ is tudja, mi történt veled.

Rám néz, aztán ismét a férfira. Neki kell eldöntenie, hogy ennek ellenére is meg akarja-e ölni... De ha meg akarunk valamit tudni a történtekrõl, akkor életben kell tartanunk a férfit, legalább addig, amíg elmondja, amit tudni akarunk.

Nobody needs me...

Remény. Ezt olvasom ki a szemeibõl, miután rám emelve tekintetét észre veszi röpke gyengeségem jelét. A mosolyt. Õszinte reakció, mégis megrémít, mit mûvelek? Miért köszöngetek neki egy emléket? Ez csak egy szín. Semmi több. Ha így folytatom tovább akár meg is bocsáthatnám neki, amit velem mûvelt az elmúlt 3-4 év alatt. Na persze. A pillanatnyi öröme után azonban folytatja a kitalált kérdezõsködést. Ha neki ez kell…

-          És… mire emlékszel még? – hangja óvatosságról árulkodik, fél, hogy valóban csak egy múló pillanat volt a mosoly, csak egy emlék a múltból, ami sosem jön már vissza. Milyen igaza van…

Mire emlékszem… sok mindenre, mióta kihúzta a nevem Effie abból az átkozott üvegbõl, minden pillanat az életemben olyan élesen rajzolódik ki, mintha megint átélnék mindent. Újra és újra. A kés… a hangocska nem csillapodik, de igaza van. Elönt az utálat.

-          Már a vonaton meg akartál ölni. – látom a döbbenetet a szemében. Nem érti, persze miért is értené. Neki csak egy tárgy vagyok, a túlélése eszköze. Mindig is az voltam és az is maradok.

-          Tessék? Ezt mégis mibõl gondolod? – értetlenkedve fürkész.

-          Volt nálad egy kés, de végül csak az asztalba állítottad bele, mert Haymitch megjelent.

Kár lenne tagadni. Emlékszem az ezüst csillogó nyelére és a haragra a szemében. Már akkor megölt volna, ha teheti.

-          Haymitch végig ott volt, reggeliztünk az asztalnál. Õt figyelmeztettem, hogy jó lenne, ha végre abbahagyná a sületlenségeit... Az a kés még csak a közeledben sem volt!

Fej rázva magyaráz. Felesleges, biztos megint taktikázik. Ezért nem jó ötlet ez a játék, úgysem mondd igazat, szépíti a dolgokat, hogy megbízzak benne. Azt hiszi, még mindig az a naiv pékinas vagyok, akit kisorsoltak az elsõ viadalon. Hát nem… többé már nem! De mégis, mi van, ha igazat mondd, hogy megbízzak benne. Ha megkérdem Johannát, megerõsítené az állítását és így muszáj, lenne hinnem neki… Semmit nem muszáj! Akkor megölhetne, gond nélkül, mert megbízom benne. Legszívesebben felüvöltenék a mardosó kételyektõl. Ehelyett tovább faggatom.

-          És az erõtér? – arra jól emlékszem. Ha õ nincs nem történt volna baj. - Éppen elkerültem volna, de te direkt rám kiáltottál, így elérve, hogy a késem pengéje beleérjen. Finnick újraélesztett, de mire magamhoz tértem, te már ott sem voltál.

Biztos megfelelõ távol akart lenni tõlem, hogy ne õt vonják felelõsségre a võlegénye meggyilkolásáért. Csúnyán festett volna… Döbbenten rázza meg a fejét. Ismét egy hamis emlék lenne? Az nem lehet!

-          Nem akartál elfordulni. Túl késõn vettem észre az erõteret és figyelmeztetni akartalak, de nem voltam elég gyors... Azt hittem meghaltál, végig ott voltam melletted, amíg Finnick az életedért küzdött, sírva könyörögtem, hogy nyisd ki a szemed, hogy hiheted, hogy ott hagytalak?!

Tipikus. Magát menti, ahelyett, hogy az én helyzetemmel foglalkozna. Mi az, hogy hogy hihettem? Elég könnyen. MERT NEKEM ERRÕL VANNAK EMLÉKEIM! Ismét az üvöltés határán állok, de visszafogom magam. Meredten bámulom, míg fejemben a gondolatok úgy rohangálnak, mint karácsonykor gyerekek a fa körül. Ha igazat mondd, miért van olyan érzésem, hogy mégis hazudik, hogy saját magát mentse? De ha hazudik… akkor miért olyan éles ez az emlékem. Enobaria azt mondta az éles és színes emlékek manipuláltak, ez is csak egy hallucináció lenne? Képtelenség! Katniss hazudik, tiszta sor.

-          Miért kellene elhinnem amit, mondasz? – egyetlen okot mondj!

-          Azért, mert ha kell, megesküszöm rá, hogy én csak az igazságot mondom! – végig a szemembe néz. Mégsem hiszek neki. Kétszer hittem és becsapott.

-          Két dolgot ígértél nekem. Hogy nem mész el a gyógyszerért és hogy éjfélkor találkozunk. Elmentél a gyógyszerért, a nagy fához pedig soha nem jöttél vissza.

Mindkétszer magadat mentetted, nem engem. Soha nem akartál engem megmenteni. A szavak nem jönnek ki a számon. Magamban tartom a megmaradt keserûséget. De Katniss nem hazudtolja meg önmagát. Kifakad, mintha én tehetnék mindenrõl, megint magát menti. Semmit nem változott.

-          Remegtél a láztól, tennem kellett valamit! És igenis visszamentem ahhoz a fához. Enobaria és a társa ránk támadtak út közben, Johanna pedig leütött és kivágta a kezembõl a jeladót... Megmentett, de akkor azt hittem, meg akarnak minket ölni. Azonnal visszamentem a fához, de akkor már csak Beeteet láttam a földön feküdni, te és Finnick eltûntetek...

TÉGED… téged mentelek megkeresni, miután hallottuk, hogy valami nem stimmel. Egész életemben egyedül téged akartalak megóvni, védelmezni, hogy semmi bajod ne essék! Hogy a lány, akinek a hangjára a madarak is elhallgatnak, örökké biztonságban lehessen. Örültem, hogy engem választottak a viadalon, mert tudtam, hogy csak így menthetlek meg téged. A lány - akibe mindössze öt évesen szerettem bele – most itt ül velem szemben és újra csak hazudik. Mint eddig mindig.

-          Tudod, most már nem kell hazudnod. – szólalok meg - Már akkor is csak a poszátájukat védelmezték, és te ezt pontosan tudtad.

-          Fogalmam sem volt semmirõl! – kétségbeesetten igyekszik meggyõzni, de már késõ. Már nagyon rég elkésett ezzel.

-          Én viszont nem hiszek neked. – a makacssága kezd nagyon idegesíteni. Talán nem kellett volna megmentenem, talán hagynom kellett volna, hogy a fecsegõ poszáta a földre hulljon, szárnya szegetten.

Ezt érdemli. Kínt és gyötrelmet, amit csak én adhatok meg neki. Meg fogod kapni a jussodat Katniss Everdeen. Ígérem neked, szenvedni fogsz!

Pár pillanatig egymást fürkésszük, majd nagyon sóhajtva fejét hátradöntve kibámul az esõbe. Add fel és akkor semmid nem marad, amiért küzdhetnél… Ott a családja… Tényleg, csak én vagyok egyedül. Nekem nincs senkim. Utánozva a lányt hátra dõlök és a zuhogó esõt bámulom.

Senkinek sem kellesz…

Senki nem hiányol…

Egyedül vagy…

A hangocska szívszaggatóan duruzsol a fülembe, az esõ monoton hangjára. Már épp átadnám magam a keserû gondolatoknak, amikor szavai visszarángatnak.

-          Tudod, a lázadók már régen elveszítette a poszátát, mire leverték a forradalmat... – fejem felé fordítom, próbálok rájönni kijelentése okára.

-          Mirõl beszélsz? Hiszen most is úgy védelmeznek, mint valami kincset…

Semmi értelme kijelentésének. Egyértelmû, hogy a forradalom jelképe nem hanyatlott le egy pillanatra sem. Csak amiatt mondja, hogy megsajnáljam. Soha!

-          Caesar mûsorában voltál, már sokadjára, és Beetee megzavarta az adást. Emlékszel rá? Egy videót adott be rólam.

Az ének. Amit az apjától hallottam elõször. Amikor a madarak elhallgattak csakhogy végig hallgathassák. Emlékszem.

-          Énekeltél… - nyögöm elkeseredetten.

Akkor ott éreztem valamit, valami melegséget. Öröm volt vagy szeretet, már nem tudom, de akkor ott, csak õt láttam.

-          Te pedig figyelmeztettél minket. Azt hittük, senki nem tudja, hogy a 13. Körzetben vagyunk, de te figyelmeztettél... és megmentettél mindenkit.

Emlékszem. Akkor és ott tudtam mit kell tennem. Azután következett a rengeteg borzalom… Az a kín…

-          Emlékszem…

-          És aztán elvittek. Csak annyi láttam, hogy elrángatnak onnan, aztán megszakadt az adás...

Végig tartom vele a szemkontaktust, úgy érzem, ha elengedem elveszek! Igen, elráncigáltak majd szinte azonnal leütöttek. Mire magamhoz tértem már a steril szobában voltam. És akkor jöttek az orvosok és az adás. A film, kettõnkrõl, amiben megláttam az igazságot.

-          De te voltál a jelképük, te voltál a videón. – megrázom a fejem.

-          Amikor a bombázás befejezõdött, kivittek a romokhoz, hogy hírül adjam, hogy a 13. Körzet és a poszáta épségben megúszta. Tudod, mi várt ránk odakint? – megint intke, hogy nem tudom. - Rózsák. Egy nagy halom fehér rózsa.

-          Snow elnök. – Az õ jelképe a rózsa, a kapitólium által kitenyésztett fehér rózsa.

-          Egyszer adott nekem egy szál fehér rózsát, és néhány héttel késõbb a Nagy Mészárláson voltunk. Aztán te élõ adásban figyelmeztetsz, és miután elrángatnak onnan, egy egész halommal küld... Biztos voltam benne, hogy meg fog ölni téged, ezzel állva bosszút a forradalomban betöltött szerepemen, ezért már azt a felvételt sem vállaltam. Egyszerûen képtelen voltam rá.

Ezek csak szavak… miért ne vállalta volna a felvételt. Ha Snow meg akart volna ölni biztos megtette volna. De mégis miért nem vállalta. Miattad…

-          Miattam? – mire észbe kapok, már hangosan ismétlem a hangot a fejemben. Ennek semmi értelme.

-          Miattad! – Míg kimondja, ezt az egyetlen szót végig a szemembe néz és én is az övébe. Különös dolog ez a kapocs kettõnk között. Láthatatlan béklyó késztet arra, hogy mellette maradjak. Mégis minden porcikámmal a halálát kívánom. És mégsem akarod elveszteni…

Talán. Talán nem. Talán csak azért érzem ezt, mert így kellõ kép fel tudok készülni a parádés gyilkosságra Katniss Everdeennel szemben. Ha megölöd, nem marad senkid, akivel törõdhetsz. Sose törõdtem vele. Dehogynem… ELÉG! Megint hazudik.

-          Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?

-          Tudod, hogy miért mentek a csapataink a Kapitóliumba, amikor elkapták õket? – megrázom a fejem.– Érted. Egyezséget kötöttem velük, hogy csak akkor vállalom a poszáta szerepét, ha az elsõ adandó alkalommal kiszabadítanak onnan.

Megráncolom a homlokom a kijelentésre. Miért hazudik még most is, amikor már semmi értelme.

-          Hazudsz! Végig meg akartál ölni, és azzal, hogy fogságba estem, végre megszabadultál tõlem! Mégis miért kötöttél volna velük ilyen egyezséget?!

-          Soha nem akartalak megölni, mikor hiszed el végre?!

Ugyan olyan ingerült, mint én. Neki ez sosem jelentett problémát. Mások fájdalmát sosem helyezte a maga kényelme útjába. Inkább volt dühös, mint szánakozó. Katniss Everdeen a tüzes lány… kezdem elismerni, mennyire találó ez a név. Ekkor ismeretlen gondolatok tolakodnak elmémbe. És Peeta Mellark aki vele égett… a hangocskának teljesen igaza van. Õ tüzes és engem perszelt fel. Átgázolt rajtam és én örültem neki, mert tudtam, hogy biztonságban van.

-          Neked soha nem hinnék el semmit. – válaszolok a gondolataimat rendezve. De a hangom dühtõl remeg.

Õ is dühös, felbosszantotta, hogy a jól kitanult színjátéka már nem hat rám és az álca végleg lehull róla. Dühös, amiért már nem vagyok olyan hiszékeny, mint évekkel ezelõtt. Amikor még irányítani tudott.

-          Azt elhitted nekem, hogy mi a kedvenc színed. – ez most váratlan.

Nyugodt, ismét felvette a maszkot, ami mögött rejtõzik egész életében. Pillanatok alatt képes átlényegülni. A Kapitólium most a mi „szerelmünkért” aggódik, és ezt nagyon jól tudja, valahogy életben kell maradnia és nehéz lesz akkor, ha nekem támad. Újra a bizalmamba kell, férkõznie ezért kell a nyugalom. Bámulatos…

-          Hogy tudod ennyire átkozottul jól csinálni? – dõlök a barlang falának.

-          Micsodát? – értetlenül tekint rám, nem zökken ki a szerepbõl egy pillanatra sem.

-          Ezt az egész színjátékot. Annyira hiteles, hogy még én is majdnem beveszem.

Szemöldököm felvonva várom válaszát, ami csak nem érkezik meg. Helyette a döbbenet lesz úrrá a testén és az egész lényén. A szavaim célt találtak. Könnyebben hatoltak át a páncélján, mint a kés a húson.

-          Ez nem te vagy, Peeta. – suttogja megsemmisülten.

-          De igen, ez vagyok én! Nem vagyok többé gyenge és irányítható, sem a sarkadban lihegõ pincsikutya.

Nem vagyok többé a bábod, akit kényedre kedvedre terelgethetsz a játékodban, hogy mindig megvédjen, ha szorult helyzetbe kerülsz… Nem, Katniss Everdeen, azok az idõk elmúltak.

-          Az a Peeta, akit én ismerek, soha nem mondana ilyeneket. – még mindig csendesen beszél, eljátssza a lelkileg megsemmisültet. Szinte hallom a kapitóliumban a kivetítõk elõtt ülõ nézõk sóhajait és az arcukon végig csorgó könnycseppeket. Undorító.

-          Nos, nem is ismerjük egymást, nem igaz, Katniss?

Kegyelemdöfés. Ezzel végleg lezártam a beszélgetést, amit el se kellett volna kezdenem. Tekintetét elszakítja rólam és kibámul az esõbe. A beálló csendben egyikünk sem szólal meg. Mindketten tudjuk, hogy felesleges, nem tudunk egymással mit kezdeni jelenleg. Ekkor hallom meg az ismerõs ajándék érkezését jelzõ hangot. Bíztatásra nem várva kelek fel megnézni mi érkezett ilyenkor. Ha visszagondolok az utóbbi ajándékok mennyiségére, el vagyunk halmozva. Mindig kaptunk valamit a szükségben. Valakik nagyon életben akarnak tartani legalább minket.

-          Mi az? – kérdi azonnal Katniss ahogy vissza érek. Kibontom a csomagot.

-          Egy üveg víz – azzal kiveszem a fémpalackot.

Bólint. Sok minden jut eszembe ekkor. Ha nem adok neki a kapitólium talán többet nem küld nekünk semmit. Tetszik nekik a „játékunk” de az általuk küldött holmikat elvárják, hogy megosszuk egymással. Az ellenérzéseim dacára megnyugodva guggolok le mellé és nyújtom felé a vizet.

-           Köszönöm. – hálálkodik, ez már azonban nem hat meg így csak megvonom a vállam.

Apró kortyot iszik, legalább tisztában van, hogy spórolnunk kell. Hasonlóan cselekszem, majd vissza ülök a helyemre, a palackot pedig leteszem magam mellé a földre. Újabb hallgatás következik, de nem bánom. Gondolatom van elég, unatkozni nem fogok. Telnek az órák, talán aludnom kellene… Megöl, ha alkalma nyílik rá… Talán. Ezt azonban nem tudom meg, mert felhangzik Claudius jól ismert hangja odakint. A bejelentés a kiválasztottaknak szól.

-          Figyelem, Kiválasztottak, figyelem! A bõségszaru mostantól újra fegyvereket szolgáltat nektek. Minden Kiválasztott talál magának egy fegyvert, ami segíthet neki abban, hogy a viadal végén õt koronázzuk gyõztessé. Sok szerencsét, és soha ne hagyjon el benneteket a remény!

Ezzel az erõvel azt is mondhatta volna, hogy gyertek, gyertek, az emberek unatkoznak, öljétek meg egymást MOST!

Rápillantok Katnissre aki ugyan akkor fordul felém. Meg van kötve, önszántából, nem távozhat a barlangból. Mindketten tudjuk, hogy én fogom meghozni a döntést. A mérleg két oldala ugyan olyan csábító, a választás nehéz. Ha elmegyünk együtt, az elsõ adandó alkalommal, megöl, vagy ami még rosszabb, a többi kiválasztott öli meg valamelyikünket. Finnickben még mindig nem bízok. Nagy szüksége lehet a fegyverre, amivel könnyebben megmentheti Anniet és Beetet. Johanna tud magára vigyázni, de neki sem ártana valami biztosíték. A többiekrõl pedig semmit nem tudunk. Túl sokan vannak még életben ahhoz, hogy biztonságos legyen megközelíteni a szarut. Szakad az esõ, a látási viszonyok, borzalmasak és mindennek a tetejében sötétedik. Ami azt illeti, gyorsabban a szokottnál. Ez a játékmesterek mûve, izgalmasabbá akarják tenni a „lakomát”. De ha most nem megyünk, valaki elviheti a nekünk szánt fegyvereket. Az íj a legveszélyesebb, ez tiszta sor.

Õrlõdöm a gondolatokban, melyiket válasszam? A biztonságos hajnali portyát vagy a rizikós éjszakait. Ismét Katnissre pillantok, nem néz rám, kifelé bámul, de biztos vagyok benne, hogy õ is mérlegeli a lehetõségeket. Nem hagyhatom, hogy az íja rossz kezekbe kerüljön. De ha senki nem veszi el? Mi van, ha ott hagyják, mert tudják, hogy az õt illeti. Ekkor megszólal a hang. Mi lesz a te fegyvereddel… azért nem aggódsz? Mégis milyen fegyver? Nekem sosem volt fegyverem. Egy kés vagy szabja, azt bármelyik halottól elvehetem. Menj érte! Szól a hangocska és engedek a kísértésnek.

Feltápászkodom és Katniss mellé sétálok. Leguggolok, hogy eloldjam a lábán a kötelet. Mikor végzek, átvetem a fejemen és magamra teszem féloldalasan. Így kéznél lesz, ha kell. Csak ekkor pillantok az arcára. Értetlenül figyeli, minden rezdülésem ezért miközben felállok és a barlang szájához sétálok, vállam felett oda vetem neki.

-          Elmegyünk a fegyverekért. Gyere. – hangom ellenvetést nem tûrõ, ezt õ is érzi, mert nem szól csak óvatosan talpra áll. – Tudsz járni? – fordulok felé. A lábáról megfeledkeztem.

-          Nagyjából. – nyögi, mire elõveszem a kenõcsöt és vékonyan bekenem a lábát miközben a falnak támaszkodik. – Sokkal jobb. – suttogja megkönnyebbülten.

Felállva elégedetten bólintok és elindulok az esõbe. Katniss követ a maga tempójában.

-          Óvatosnak kell lennünk! – suttogom, mikor kiállunk az esõbe. – Most mindenki a szarunál lesz és a másikra vár.

-          Akkor minek megyünk oda? Pillanatokon belül megölnek. – érvel feldúltan.

Van az érvelésében valami, de ezzel a lehetõséggel eddig is számoltam. Most azonban szavai hatására elbizonytalanodom. Meg kell védened… suttogja a hangocska. Miért van az, hogy egyszer mellém áll egyszer meg mellé? Idegesítõ a rengeteg kérdés, ami felmerül bennem egyetlen mondatát követõen.

-          Megnézzük mi a helyzet, elrejtõzünk, és megvárjuk, mi történik. Hajnalban biztos kiürül a terep. – mondom magabiztosságot erõltetve a hangomba és elindulok.

A helyzetünket megnehezíti a szakadatlanul zuhogó esõ. Morajától semmi egyebet nem lehet, hallani. Talpunk alatt elszáradt falevelek és kavicsok ropognak. Egy siket-néma sündisznó is észrevenne minket, de muszáj eljutnunk a szaruhoz. Meglepõen hamar sikerül eljutnunk a szaru melletti erdõbe. Mindketten felismerjük a helyet ahol beleszúrtam a fémdarabot a lábába. Gyors pillantást váltunk, de nem szólunk semmit. Mindketten szinte ugrunk, egyet mikor megszólal a himnusz. Hasra vágjuk magunkat az avarba, ahonnan nem látnak minket a szaru közelébe ólálkodók. Katniss tekintetét az elõttünk elterülõ síkságra függeszti, míg én felkémlelek az esetleges áldozatokat figyelve. A 3. körzetbõl egy nõ aki Beetevel jött, de õt nem ismeri egyikünk se. Miután eltûnik, az arc megjelenik egy újabb. Hosszú vörös hajú nõ, lágy tekintettel, kedves mosollyal az arcán.

-          Annie… - suttogom dermedten.

-          Mit mondtál? – kérdi Katniss is, de válasz helyett csak az égre bökök.

Feltekint, épp idõben, pár pillanat múlva Annie nyugodt arca örökre eltûnik a világból, nem marad más utána csak mardosó emlékek.

-          Nem… kizárt dolog… nem halhatott meg! Finnick sose hagyta volna… - értetlen motyogássá válik beszéde. A veszéllyel nem törõdve feláll, fektébõl miközben nem veszi le a szemét az égrõl, ahonnan idõközben eltûntek az arcok.

Követem a példáját és mellé lépek. Viaskodva az érzelmeimmel pillantok rá. Nem sír, dermedten mered maga elé. Összetört lelkileg. Így semmi esélyünk megkaparintani a fegyvereinket. Nem törõdve a mardosó kétellyel, ami végig marcangol, belülrõl elkapom és magamhoz vonom. Karjaimmal átölelve húzom magamhoz. Annyira megrendült, hogy automatikusan viszonozza a gesztust és fejét a mellkasomnak szorítja. Most találnak rá a könnyei és vég nélkül ömlenek. Nem érdekel, csak ölelem, mintha ezen múlna az életem.

Ekkor fogalmazódik meg bennem egy gondolat. Katniss Everdeen bízni akar bennem, azt akarja, hogy emlékezzek mindenre, ami történt köztünk, hogy újra a régi legyek. Tudatlan és gyenge… De ezt õ nem így látja, csak a szerelmét keresi. Mi lenne, ha megadnád neki? Elmosolyodom, miközben tovább tartom a karjaimban. Így fogom megölni a fecsegõ poszátát!

**

A hajnal elsõ sugarai a földön ülve találnak minket. Az éjjel eseménytelenül zajlott. Jobban mondva volt egy gyors párharc a szaru elõtt és egy kiválasztott meghalt, de nem tudtuk meg, hogy kicsoda. Katniss egész este vagy zokogott, vagy némán feküdt a karomban. A legkevésbé sem érdekelte, hogy meg akarom-e ölni vagy sem. Túl erõs a gyász.

-          Katniss ébredj! – susogom, lágyan miközben megcirógatom karját. Nem aludt semmi, de egy órája mégis elnyomta az álom.

Zavartan kel fel majd néhány perc múlva mikor leesik neki hol feküdt és, hogy itt vagyok közvetlen mellette akaratlanul is hátrál egy kicsit, már amennyit az ülõ pozíciója engedélyez neki.

-          Mi történt? – kérdi zavartan.

-          Elaludtál. – közlöm, majd mikor látom, hogy nem árultam el ezzel túl sokat magyarázatba fogok. – Eljöttünk a bõség szaruhoz a fegyverek miatt és akkor megjelent az égen Annie képe, meghalt. Te kiborultál, egész este felváltva sírtál és meredtél magad elé. Aztán kb. egy órája elaludtál.

Látom, hogy már minden eszébe jutott, mikor egy könnycsepp gördül le az arcán.

-          Finnick… mi lesz vele? – kérdi most.

-          Ha életben akar maradni, eljön a fegyveréért és Annie miatt is élve jut ki innen. – morgom tárgyilagosan.

-          De a felesége volt… - szemmel láthatóan nem tud elvonatkoztatni a dologtól így muszáj, vagyok rásegíteni.

-          Mindenki tudta, hogy eljön az a pillanat, amikor valamelyikünk meghal. Itt vannak a fegyverek tõlünk pár méterre. Az íj még biztos ott van. Lépj tovább és segíts kitalálni, hogy szerezzük meg. – utasítom, mire úgy látszik, nagyjából összekapja magát.

-          Odarohanok, te pedig fedezel. – mondja kis gondolkodás után.

-          Mégis mivel?

-          Nem tudom, kiáltasz, ha jön valaki.

-          Hogy aztán engem kapjanak el… azt már nem.

-          Akkor találj ki valamit.

Hosszan töprengünk, mikor rájövök, hogy nincs más lehetõség. Kénytelen vagyok rábíznia dolgot. Ha én futok, oda nem tarthatom szemmel és bárki megölheti.

-          Bízol bennem? – fordulok hozzá. Mélyen a szemembe néz, aztán megszólal.

-          Bízom.

Megnyugszom. Az esti alakításom és a felajánlott bizalmammal talán sikerült annyira elfogadtatnom magam, hogy késõbb elhiggye, „visszatértem”. Szemében megcsillan valami, a remény? Vágyakozás? Szerelem…

Az emlékek gyorsan jönnek, fakók mintha egy régi felvételt néznék. A kiképzõ központ lakosztályában fekszünk. Én hanyatt Katniss pedig a mellkasomon, ahogy szokott. Amikor megszólal, hangjából elszántság érzõdik.

-          Senki mással nem akarok szövetkezni… Csak veled! – szövetséget ajánlott és én elfogadtam.

-          Ha ezt akarod… - suttogom.

-          Ezt akarom! – válaszolja.

A látásom kitisztul, az emlék eltûnik hátrahagyva nekem a megoldást. Felállok és kézen fogva magam után húzom. Szemtõl szemben állunk egymással. A tervem kész. A csapdát felállítottam, már csak bele kell sétálnia és a markomban lesz. Mégis sikerül elégtételt vennem a lányon, aki tönkre tette az életemet. Sikerül úgy mozgatnom, ahogy én akarom. Mert csak egy valamire képes koncentrálni… Rám! Halkan, szinte hang nélkül szólalok meg.

-          Az este folyamán… valami megváltozott. – látom, ahogy megcsillan a remény a szemeiben, megint.

-          Éreztem… - suttogja õ is.

-          Katniss… - kérdem, komolyabb hangnemre váltva. – Leszel a szövetségesem?

Szemei elkerekednek, arca kipirosodik. Nem érdekli az íja, nem érdekli Annie vagy Finnick fájdalma. Ebben a pillanatban csak az õ Peetája érdekli. A fiú, aki visszatért.

- És te miért? – kérdez vissza inkább.

Egy pillanatra egyáltalán nem értem, miért kell ezt egyáltalán megkérdeznie, de a kezdeti bizonytalanságom rögtön elmúlik. Hiszen õ nem a régi Peeta... Õ is megkérdezte ezt tõlem néhányszor abban a barlangban, de akkor nem volt a hangjában semmi vádló él, semmi gyanakvás, elítélés, és pláne semmi gyûlölet. Ez a Peeta viszont, aki itt ül velem szemben, még azt sem hinné el nekem, amit kérdezek.

- Azt hittem egyértelmû, ugyan amiatt amiért nem engedtem, hogy megöljenek, vagy amiért azok után is bíztam benned, hogy megszúrtál. – Határozottan felelek, érzem, hogy lassan kezd inkább feldühíteni, mintsem elkeseríteni ez a helyzet. – Amiért egy hasonló helyzetben is segítettem.

Válaszomra gúnyosan felhorkan, mire homlokráncolva ránézek.

- Szóval azért, hogy kihasználj, és bábként mozgatva túléld a viadalt? Mert ezért csináltad akkor nem igaz... Katniss? – vágja a fejemhez élesen, szavai könyörtelenül döfnek a szívembe, de mindent próbálok elszántsággá alakítani, és haraggá a Kapitólium iránt.

- Ha ennyire gyûlölsz, akkor most felelj... miért? – nézek a szemeibe. – Miért mentettél meg és adtál a kenõcsbõl? Egyszerûen ott hagyhattál volna, és akkor meghalok, talán jutalmul kihoznak az arénából.

- Önpusztító természet vagy, elõbb-utóbb úgy is meghalsz valahogy – veti oda. – Most is olyan hangos vagy, hogy a környéken mindenki tudja, hogy Katniss Everdeen itt van.

Összeszorítom a fogaimat és elfordítom róla a tekintetemet. Mégis mit lehetne erre mondani? Valószínûleg igaza van. A 2. Körzetbõl még csak Enobaria halott, és forradalom ide vagy oda, az elsõ két körzet soha nem zárt különösebben a szívébe. Talán még a többiek közül is gyûjtöttek maguk köré embereket, és mind engem akarnak levadászni, éppen azért, mert a forradalom jelképe voltam.

Akárhogyan is lesz, nekem csak az a fontos, hogy Peeta túlélje. Soha nem kívánnám Johanna, Finnick, Annie, Beetee, vagy egyáltalán bárki halálát – Snowén és azokon az embereken kívül, akik ezt tették Peetával –, de ha választanom kellene... Nem lennék képes bántani õket, de ha állást kéne foglalnom, Peeta mellé állnék, még ha ez azzal is jár, hogy a végén éppen az õ keze által kell majd meghalnom. Márpedig erre sajnálatosan sok esélyt látok, hiszen most sem erõlteti a beszélgetést, sõt, azzal provokál, hogy az orrom elõ falatozik, de én tudatosan nem veszem fel a kesztyût.

- Éhes vagy? – kérdezi hirtelen, mire rá, majd a gyümölcsökre pillantok.

- El mered oldozni a kezem? – kérdezek vissza kihívóan.

- Azok után, amiket tettél értem úgy se bántanál... – Döbbenten kapom felé a fejem a szavaira. Hisz nekem? Nem... az lehetetlen. – Nyugi csak vicceltem, tudom, hogy magadért tetted, de most akkor is megmentettél, ezt kénytelen vagyok elismerni.

Kiengedek egy halk sóhajt az ajkaimon. Hát persze, hogyan is hinne nekem? Ennek ellenére is feláll, majd közelebb lép és mellém térdelve elkezdi kioldani a kötelet a csuklóimon. Próbálom elterelni a figyelmemet, de nem csak az új Peeta kiállhatatlanságáról, hanem arról is, hogy most mennyire közel van hozzám.

- Ne félj, nem hittem el – suttogom.

Szándékosan nem nézek rá, de amikor érzem, hogy felemeli a fejét, én is felé fordulok. A közelsége így csak még intenzívebben érzõdik és még fájdalmasabb lesz. Azok a kék szemek, az ajkai, a lélegzete az arcomon... Fájóan ismerõs, túlságosan is fájóan, akárcsak az, ahogyan a tekintetét feljebb emeli a hajamra, majd vissza az arcomra. Eszembe jut az a pillanat a barlangban, amikor annyira ragaszkodott hozzá, hogy én is kapjak a krémbõl. Ahogy az ujjával gyengéden bekente a vágás a homlokomon, aztán csak néztük egymást...

A gondolataim egy csapásra elapadnak, amikor megérzem, hogy közelebb hajol. A szívem hevesen kezd dobogni, a szemeit kutatom, de mintha egy másik világban járna, talán õ is az emlékei között. Aztán az ajkai leheletfinoman megérintik az enyémeket, én pedig egy pillanatra elhiszem, hogy visszakaptam Õt, hogy minden rendben lesz...

És a pillanatnak vége is szakad. Ûzött mozdulattal rántja el a fejét és ugrik talpra, még úgy is hátrálva elõlem néhány lépést. Kapkodó lélegzettel bámul rám, mintha õ maga sem tudná, mi és miért történt az elõbb, és ezzel egyáltalán nincs egyedül, mégsem szólok semmit. Túlságosan friss az emlék, az ajkai érintése az enyémen, de még ennél is meghatározóbb fékezõ ereje van a tekintetébe visszaszökõ gyûlöletnek és megvetésnek.

Elfordítom a fejem, és inkább az ölemben összefûzött ujjaimra nézek, nem rá. Egyikünk sem szól egy szót sem, látom, hogy lehajol a földön összegyûjtött élelemhez és felmarkol belõle egy jókora adagot, majd újra felém lép, és szó nélkül elém teszi mindet.

- Köszönöm – suttogom, de nem nézek rá, õ pedig nem is válaszol.

A szemem sarkából pillantok csak fel, mikor kifelé indul, de csak egy pillanatra torpan meg a barlang szájánál, aztán kilép, és tovább is sétál, lassan eltûnve a szemem elõl. Sóhajtok egy nagyot és inkább a gyümölcsök felé nyúlok. A barlang falának döntöm a fejem, miközben a számba dobok egy szem málnát. Ezer és ezer gondolat kergeti egymást a fejemben, eszembe jutnak Johannáék is, akik valószínûleg engem keresnek, vagy azt hiszik, meghaltam. Eszembe jut a családom is, anya és Prim, Gale, Haymitch és Effie... Fogalmam sincs, mi lehet velük. Vajon még mindig ugyanott tartják õket fogva és ott nézetik végig velük az egészet? És mi lesz egyáltalán ennek az egész viadalnak a vége? Mi lesz, ha mondjuk csak mi maradunk a végére és Johannáék? Képesek lennénk megölni egymást?

Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy csak az utolsó pillanatban veszem észre, hogy nem egy újabb áfonyaszemet készülök megenni. Lassan elhúzom a kezem a számtól és lebámulok az ujjaim között forgatott apró bogyóra. Éjfürt. Ugyanaz, amirõl az hittem, megölte Peetát, és ami végül megmentette mindkettõnk életét... Egy idõre.

Odakint dördül egyet az ágyú, mire felkapom a fejem. Nem hallok hangokat odakintrõl, Peeta pedig nem mehetett messzire, úgyhogy neki biztosan semmi baja. Csak remélni tudom, hogy Johanna, Finnick, Annie és Beetee is jól vannak. A tenyerembe ejtem az éjfürtöt és újra lenézek rá, kis híján össze is zárom az öklömet, hogy összezúzzam. Peeta ismét megpróbált megölni, ráadásul éppen ezzel... Néhány másodpercen belül pedig vissza is jön a barlangba. Talán azt hitte, miattam szólt az ágyú?

- Kíváncsi lennék, mihez kezdtél volna, ha megeszem – nézek fel rá, vádlón emelve fel a gyilkos éjfürtöt. – Azt remélted elengednek, te lettél volna a hõs, aki megölte a poszátát?

- Valami olyasmi... – ismeri be morogva, aztán újra elfoglalja a helyét velem szemben. 

- Mikor hiszed már el, hogy eszem ágában sincs bántani? – kérdezem kicsit visszafogottabban.

- Soha, eddig is csak kihasználtál.

- Hol a bizonyíték?

- Itt a fejembe – ütögeti meg az ujjával a halántékát. – Minden emlékem ellened szól Katniss.

- De azokat manipulálták! – sóhajtok fel. – Enobaria is elmondta nem?

- Talán...

- Meddig akarsz még kísérletezni a halálommal? – szorítom ökölbe a kezem.

- Amíg célt nem érek...

Homlokráncolva nézek rá, õ pedig elszántan bámul vissza rám. Talán. Enobaria is beszélt neki arról, amit vele tettek, és érzem, látszik, hogy õ is bizonytalan. Nem tudja, mi az igazság, de egyelõre meggyõzi az, amit az agymosással ültettek a fejébe. Viszont vannak határozottan... tiszta pillanatai.

- Az a csók... – kezdeném, de dühösen a szavamba vág.

- Nem volt csók!

- Jó akkor nem volt, csak majdnem... – helyesbítek – szóval mi történt?

- Emlékek, hasonlóak voltak, de eltûntek.

Nem gondoltam volna, hogy válaszul, mégis megtette. Elgondolkozva bólintok, szóval emlékek... A valóságos emlékei is el vannak temetve valahova az elméje mélyére, és minden azt mutatja, hogy még nagyon is hozzáférhetõek. Fel lehet õket hozni, vissza a felszínre, de megfelelõ mennyiségû és erõsségû kiváltó ok kell hozzá. Lehetõleg úgy, hogy ne erõltessük nagyon és még addig, amíg nem sikerül megölnie.

Mindketten felkapjuk a fejünket, amikor odakintrõl halk dobogás szûrõdik be. Peeta óvatosan feláll és a barlang szájához lép, majd kidugja a fejét, hogy körülnézzen, de hamar megnyugodva vissza is húzza, majd visszajön.

- Esik – magyarázza meg a hangot.

- A többiek már biztos aggódnak hová mehettem, fõleg Annie...

- Nem muszáj, beszélgetnünk tudod... – veti oda bosszúsan, mire felvont szemöldökkel rápillantok.

- Johanna érted is biztos aggódik és Annie is.

- Nem érdekel – von vállat. – Hogy van a lábad?

Meglep a hirtelen témaváltás, fõleg az iránya, de nem erõltetem az elõzõek folytatását.

- Sokkal jobban – felelem hálásan.

- Jó. Majd este kenhetsz rá még egy réteget... ha akarsz.

Újra felvonom a szemöldököm, nem értem, most miért akar nekem segíteni. – Köszönöm.

Bólint egyet, de nem felel és rám sem néz. Kifelé bámul a barlangból, én viszont õt nézem és próbálok rájönni a tettei mozgatórugójára és arra, hogy hogyan segíthetnénk elõ a visszatérését.

- Nem tudod mi az igazság és mi a hazugság? – kérdezem néhány percnyi csend után, mire meglepve és kissé értetlenül rám pillant.

- Nem. Minden egyszerre tûnik valóságosnak és fikciónak.

Elgondolkozva kutatom a tekintetét. Az emlékei azok, amik becsapják...

- Játszunk valamit! – mondom, mire kitör belõle a nevetés.

- Viccelsz? – kérdezi hitetlenkedve, még mindig nevetve.

Próbálok nem arra koncentrálni, hogy mennyire szerettem volna újra hallani ezt a hangot, de mennyire nem így akartam.

- Nem, komolyan mondom – rázom meg a fejem. – Játsszuk azt, hogy elmondod az emlékedet és én megmondom, hogy igaz vagy hamis. Így kiválogathatod a kusza szálakat...

Homlokráncolva néz rám, a tekintete gyanakvó és fogalmam sincs, belemegy-e.

- Rendben – bólint rá végül, mire egyszerre könnyebbülök meg és vidulok fel.

-  Akkor kezdjük, mondj egy emléket.

- Mutáns vagy – böki ki néhány másodperc gondolkodás után, mire döbbenten rábámulok.

- Nem igaz! Honnan veszed?

Ilyen képtelenségeket is el akartak vele hitetni? De hát ez... abszurd.

- A kedvenc színed a... zöld? – kérdezi válasz helyett, mire megdobban a szívem.

Emlékszik erre a beszélgetésünkre? Mi több... emlékszik ilyen apróságokra velem kapcsolatban?

- Igaz! – vágom rá, képtelen vagyok eltüntetni a boldogságot a hangomból, ahogy a következõ szavaimnak sem tudok megállt parancsolni. – A tied a narancssárga...

- Tényleg? – kérdez vissza meglepve.

- Nem a rikító, hanem a halvány, mint a felkelõ nap fénye – folytatom, hiszen tisztán emlékszem minden egyes szavára.

A kezdeti meglepetést némi megkönnyebbülés és öröm váltja fel. – Köszönöm!

Amikor megpillantom az arcán azt az édes, kisfiús és õszinte mosolyt, amivel ráadásul engem jutalmaz meg, engem is elönt a boldogság. Az én Peetám, az igazi Peeta is itt van, semmi kétség. Csak elég kitartónak és ügyesnek kell lennem hozzá, hogy újra elõhozzam és végre visszakaphassam... Viszonzom a mosolyát, de hiába tudom, milyen törékeny ez a pillanat, muszáj tovább „játszanunk”, hogy minél többet megtudhassak a Snow által betáplált hazugságokról.

- És... mire emlékszel még? – kérdezem óvatosan.

Újra elgondolkozik, és a tekintete gyorsan az elõzõ pillanatok teljes ellentétére változik.

- Már a vonaton meg akartál ölni – közli.

- Tessék? – meredek rá. – Ezt mégis mibõl gondolod?

- Volt nálad egy kés, de végül csak az asztalba állítottad bele, mert Haymitch megjelent.

Hitetlenkedve rázom a fejem, emlékszem arra a késre és arra is, hogy semmi köze nem volt Peetához.

- Haymitch végig ott volt, reggeliztünk az asztalnál – magyarázom. – Õt figyelmeztettem, hogy jó lenne, ha végre abbahagyná a sületlenségeit... Az a kés még csak a közeledben sem volt!

Homlokráncolva néz rám, láthatóan nem tudja eldönteni, higgyen-e nekem.

- És az erõtér? – kérdezi hirtelen. Érzem, hogy egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom az emlékek hatására, soha nem fogom tudni elfelejteni azokat a perceket... – Éppen elkerültem volna, de te direkt rám kiáltottál, így elérve, hogy a késem pengéje beleérjen. Finnick újraélesztett, de mire magamhoz tértem, te már ott sem voltál.

Azt hiszem, erre a képtelenségre szó szerint leesik az állam. Egész hátralévõ életemben kísérteni fog a pillanat, hogy nem tudtam idõben szólni neki, hogy mégis elérte az erõteret, és aztán amikor éreztem, hogy nem lélegzik... Megfordult velem az egész világ, mikor percekig nem tudhattam biztosan, hogy kinyitja-e valaha újra a szemeit, most pedig azt állítja, hogy mindez az én hibám és még csak ott sem voltam vele...

- Nem akartál elfordulni – rázom meg a fejem. – Túl késõn vettem észre az erõteret és figyelmeztetni akartalak, de nem voltam elég gyors... Azt hittem meghaltál, végig ott voltam melletted, amíg Finnick az életedért küzdött, sírva könyörögtem, hogy nyisd ki a szemed, hogy hiheted, hogy ott hagytalak?!

Még mindig elgondolkozva néz rám, nem hisz nekem. Vagy nem akar hinni?

- Miért kellene elhinnem, amit mondasz?

- Azért, mert ha kell, megesküszöm rá, hogy én csak az igazságot mondom – nézek a szemébe.

- Két dolgot ígértél nekem – mondja lassan. – Hogy nem mész el a gyógyszerért és hogy éjfélkor találkozunk. Elmentél a gyógyszerért, a nagy fához pedig soha nem jöttél vissza.

- Remegtél a láztól, tennem kellett valamit! – fakadok ki. – És igenis visszamentem ahhoz a fához. Enobaria és a társa ránk támadtak út közben, Johanna pedig leütött és kivágta a kezembõl a jeladót... Megmentett, de akkor azt hittem, meg akarnak minket ölni. Azonnal visszamentem a fához, de akkor már csak Beeteet láttam a földön feküdni, te és Finnick eltûntetek...

- Tudod, most már nem kell hazudnod – vág közbe. – Már akkor is csak a poszátájukat védelmezték, és te ezt pontosan tudtad.

- Fogalmam sem volt semmirõl!

- Én viszont nem hiszek neked – sziszegi.

Néhány másodpercig csak egymásra meredünk, de azt kell látnom, hogy teljesen komolyan gondolja. Nagyot nyelve dõlök vissza a barlang falának, a fejemet is hátraejtem és elfordítom a tekintetem. Érzem, hogy Peeta is így tesz, mindketten kifelé bámulunk a barlangból, mintsem hogy egymásra nézzünk.

- Tudod, a lázadók már régen elveszítette a poszátát, mire leverték a forradalmat... – szólalok meg hosszú csend után halkan, és a szemem sarkából látom, hogy felém fordul.

- Mirõl beszélsz? Hiszen most is úgy védelmeznek, mint valami kincset... – Hangjából megvetés sugárzik.

Felemelem a fejem és én is ránézek.

- Caesar mûsorában voltál, már sokadjára, és Beetee megzavarta az adást. Emlékszel rá? – Figyelem az arcát, és látom, hogy elõször összevonja a szemöldökét, aztán kissé tágra nyílnak a szemei. – Egy videót adott be rólam.

- Énekeltél... – nyögi döbbenten a saját felismerésétõl.

- Te pedig figyelmeztettél minket. – Végig a szemébe nézek, és õ sem fordítja el a tekintetét egyszer sem. Iszonyú nehéz uralkodnom magamon, mert eszembe jut, milyen érzés volt meglátni õt... abban az állapotban, ahová jutatták... Mégis erõt veszek magamon és folytatom. – Azt hittük, senki nem tudja, hogy a 13. Körzetben vagyunk, de te figyelmeztettél... és megmentettél mindenkit.

- Emlékszem... – suttogja.

- És aztán elvittek. – Nyelnem kell egy nagyot, hogy a hangom ne remegjen tovább. – Csak annyi láttam, hogy elrángatnak onnan, aztán megszakadt az adás...

- De te voltál a jelképük, te voltál a videón – rázza a fejét értetlenül, visszautalva a kiindulópontra.

- Amikor a bombázás befejezõdött, kivittek a romokhoz, hogy hírül adjam, hogy a 13. Körzet és a poszáta épségben megúszta. Tudod, mi várt ránk odakint? – Némán megrázza a fejét, de még mindig rám figyel, ezért folytatom. – Rózsák. Egy nagy halom fehér rózsa.

- Snow elnök – vonja le azonnal a következtetést, mire bólintok.

- Egyszer adott nekem egy szál fehér rózsát, és néhány héttel késõbb a Nagy Mészárláson voltunk. Aztán te élõ adásban figyelmeztetsz, és miután elrángatnak onnan, egy egész halommal küld... Biztos voltam benne, hogy meg fog ölni téged, ezzel állva bosszút a forradalomban betöltött szerepemen, ezért már azt a felvételt sem vállaltam. Egyszerûen képtelen voltam rá.

- Miattam? – kérdezi, a hangjában értetlenség és hitetlenkedés.

- Miattad – nézek a szemébe.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? – rázza meg a fejét.

- Tudod, hogy miért mentek a csapataink a Kapitóliumba, amikor elkapták õket? – kérdezem, mire megrázza a fejét. – Érted. Egyezséget kötöttem velük, hogy csak akkor vállalom a poszáta szerepét, ha az elsõ adandó alkalommal kiszabadítanak onnan.

A homlokán elmélyülnek a ráncok és hevesen megrázza a fejét.

- Hazudsz! Végig meg akartál ölni, és azzal, hogy fogságba estem, végre megszabadultál tõlem! Mégis miért kötöttél volna velük ilyen egyezséget?!

- Soha nem akartalak megölni, mikor hiszed el végre?! – kérdezek vissza én is hasonló hangnemben.

- Neked soha nem hinnék el semmit! – vágja rá dühösen.

Összeszorítom a fogaimat és egy kis nyugalmat próbálok erõltetni magamra. Nem szabad ennyire szabadjára engedni a haragomat, mert azt hiszi, ellene irányul, és ezzel csak olyan, mintha igazolnám a hamis emlékeit.

- Azt elhitted nekem, hogy mi a kedvenc színed – szólalok meg már jóval halkabban.

Látom rajta, hogy megütközik a szavaimon és a hangnemen egyaránt. Õ is leengedi a vállait és visszadõl a barlang falához, elgondolkozva nézve rám. Már éppen azt hinném, hogy õ is megenyhül, vagy legalábbis kezd megenyhülni irántam, de aztán újra megszólal...

- Hogy tudod ennyire átkozottul jól csinálni?

- Micsodát? – kérdezek vissza értetlenül.

- Ezt az egész színjátékot. Annyira hiteles, hogy még én is majdnem beveszem – vonja fel a szemöldökét.

Szabályosan elnyílnak az ajkaim a döbbenettõl, minden egyes szava felér egy-egy tõrdöféssel. Percekig képtelen vagyok megszólalni, csak bámulom õt és próbálok erõs maradni.

- Ez nem te vagy, Peeta – suttogom aztán.

- De igen, ez vagyok én! – csattan fel. – Nem vagyok többé gyenge és irányítható, sem a sarkadban lihegõ pincsikutya.

- Az a Peeta, akit én ismerek, soha nem mondana ilyeneket.

- Nos, nem is ismerjük egymást, nem igaz, Katniss? – kérdezi gúnyosan.

Fogalmam sincs, mit válaszolhatnék erre, ezért inkább meg sem szólalok. Amikor érzem, hogy könnyek kezdik szúrni a szemem, inkább elfordítom róla a tekintetem és kifelé bámulok a barlangból, amíg sikerül visszanyelnem õket. Nem adhatom fel, de annyira nehéz...

Súlyos csend ereszkedik ránk, de ezt most valahogy nekem sem akaródzik megtörni. Csapdában érzem magam így, egy barlangban ücsörögve az aréna közepén, miközben az egyetlen embert, aki a támaszom lehetne, arról kell gyõzködnöm, hogy soha nem akartam õt megölni. Ráadásul nem tudunk semmit a kinti világról, hogy mindenki jól van-e.

A monoton csöndet egy újabb csomag érkezése zavarja csak meg. Odakint még mindig esik, de felismerjük a hangot, és Peeta fel is áll, hogy elinduljon érte kifelé. Csak óvatosan lép ki a barlangból, alaposan körülnézve, de senki nem lehet a környéken, mert hamarosan vissza is tér, kezében a dobozzal. Az emberek még mindig ránk fogadnak, de hogy ezúttal kettõnk közül melyikünkre, azt nem tudnám megmondani.

- Mi az? – kérdezem Peetát, mikor kinyitja a dobozt.

- Egy üveg víz – vesz ki egy kulacsszerû fémpalackot.

Bólintok egyet, ez azt jelenti, hogy Johannáék még mindig a tónál vannak. Vagy legalábbis valakik... Nem igazán tudom, mire számítsak, de õszintén szólva egy kicsit azért meglep, amikor Peeta leguggol mellém és a kezembe nyomja a palackot.

- Köszönöm – nézek rá hálásan, de õ csak vállat von.

Elveszem a palackot, de csak két kisebb kortyot iszok belõle, ki tudja, meddig kell beosztanunk. Peeta is hasonlóan tesz, miután visszatelepedett velem szembe, aztán visszazárja a palackot és leteszi maga mellé a földre. Újra csend telepszik ránk, miközben odakint csak felerõsödik az esõ.

Ezúttal megpróbálom kikapcsolni a gondolataimat, így viszont kis híján elnyom az esõ monoton kopogása odakintrõl. Viszont azonnal teljesen éber leszek, amikor az egész arénát bezengi a már jól ismert férfihang, ami mindig az információkat közli az arénában.

- Figyelem, Kiválasztottak, figyelem! – csendül fel a hang. – A bõségszaru mostantól újra fegyvereket szolgáltat nektek. Minden Kiválasztott talál magának egy fegyvert, ami segíthet neki abban, hogy a viadal végén õt koronázzuk gyõztessé. Sok szerencsét, és soha ne hagyjon el benneteket a remény!

Peetára nézek, ugyanabban a pillanatban, amikor õ is rám. Vajon a viadal eseményeit szeretnék felgyorsítani, esetleg véresebbé tenni, vagy azt akarják elõsegíteni, hogy Peeta végre végezzen velem?

Ráadásul mindezt zuhogó esõben, az este közeledtével bejelenteni... Nem lepne meg, ha a fegyvereken kívül más meglepetés is lenne ott, de ha mégsem, a szokásos vérengzés úgyis garantált, ha mindenki odamegy. Bár az is tény, hogy én még mindig megkötözött lábakkal ülök itt és valahogy kétlem, hogy Peeta odaengedne fegyvert szerezni, viszont az sem megoldás, ha magamra hagy, mert lenne elég idõm megszökni.

Szóval vagy õ is fegyvertelen marad, vagy magával rángat... a tekintetébõl ítélve még õ maga sem tudta eldönteni.

Boldog viadalt...

A dal emlékeket ébreszt. A szénbányász emlékét, akit apa helyett választott a szõke hajú lány még réges- rég. Sokszor dúdolta ezt miközben a Zugban igyekezett eladni a portékáját. De apámhoz õ is mindig külön jött. A hátsó ajtót használva és csak a mókust kínálta neki. Apa szerette és én is. Anya nem. De anya semmit és senkit nem szeretett.

Hangokat hallok, de olyan távoliak, lehet nem is evilág beliek. Igyekszem kinyitni a szemem, de akkor is csak elmosódott alakok és halvány fény hatol át. A hangok mintha most egy öblös kehelybõl szólnának.

-          S lám, megérkezett a másik hõs szerelmes… - Enobaria.

-          Engedd el! – nyugodt és megfontolt. Mint mikor utánam szólt.

De ennyi, nincs több emlék, nincs több hang vagy kép. Csak a néma csend vesz körül.

**

A helység ismeretlen. Minden teljesen fehér és enyhe fertõtlenítõ szag terjeng. Felemelem a kezem, de mintha egy zavaros víz alól nézném, nem látom tisztám. Lepillantok a lábamra, a helyzet ugyan az. Értetlenül forgolódok, valami támpontot keresve, amibõl rájöhetek, hogy hol vagyok. Ekkor mintha a semmibõl teremne, egy tükröt veszek észre. Le merném fogadni, hogy az elõbb még nem volt ott. Lassú léptekkel indulok el, ekkor tûnik fel, hogy mezítláb vagyok. Lényegtelen. Félek, teljesen ismeretlen a környezet, nem emlék, nem visszaemlékezés ez a valóság. Mégis az a furcsa érzés kerülget, hogy már jártam itt. A tükör elé lépve belepillantok és elakad a lélegzetem.

A tükörbõl saját magammal állok szemben, de… mintha legalább két évvel fiatalabb lenne. Fekete dzseki és- megdöbbenek- a lábán azzal a sebbel, amit még Cato okozott mikor Katnisst fedeztem. Katniss. Az emléke most kellemes, halványan dereng a gyûlölködõ érzés, de nem tudok vele mit kezdeni. Szeretem, semmi értelme gyûlölnöm. Vagy mégis? Apró hangocska, de erõteljes ráhatást gyakorol elmémre. A tükörbeli önmagam most magatehetetlenül fekszik a barlang mélyén, mellette Katniss, fejét mellkasán nyugtatva. Mennyire jó érzés volt gondoskodnom róla. De hisz becsapott… a hang mintha mindenáron meg akarná gátolni az emlékeket. Mint a lassan ható méreg érzem, ahogy szétárad bennem, bekerül a vérembe, beszövi az agyamat, megváltoztatja az emlékeket és a gondolatokat. A tükör képe élesebben rajzolódik ki. Katniss csókol, de csak, hogy életben maradhasson. Nem vezérli szerelem. A tükörbeli magamat viszont annál inkább. Elönt a keserves bosszú érzése. Bûnhõdnie kell ezért.

Ebben a pillanatban a képek megváltoznak. Újabb régmúlt epizódok életem szalagjáról. Katniss csókja. Az utolsó, amikor minden megváltozott. Már õ is szeret… nem lett volna szabad elengednem. De mégis elment… igaza van. Megint érzem, ahogy a kép élesebb lesz, mintha csak a színfalak mögé pillanthatnék és meglátom a tömör valóságot. Katniss megtehette volna, hogy marad, de nem tette. Megint nem kellettem neki.

-          Peeta? Peeta, térj magadhoz! – hallom a hangját. A szívem azt súgja, válaszoljak.

-Itt vagyok Katniss… mindig itt leszek veled! – ajkaim azonban nem engedelmeskednek. Miért válaszolnál neki? Megint csak az önzés hajtja, hogy eljátszva a szerelmest kikerüljön az Arénából! Valóban, igaza lehet. Sosem szeretett annyira, mint én õt a legelejétõl. Soha nem viszonozta, amit adtam neki. Minden, amit velem tett valaha is önös érdekeit védte. Egy senki vagyok Katniss Everdeen számára. Valaki, akin át lehet gázolni, érzelmek és veszteségek nélkül. Ki vagyok én? Egy pékinas… egy senki…

                - Peeta? – újra hallom a hangot. Erõsebben, mint ezelõtt. A hajamba mintha gyenge szellõ kapna. Az érzésre elönt a forróság. Szívesen suttognám bele a mindenségbe, hogy ne hagyja abba. De ajkaim nem engedelmeskednek.

Egy fehér szobában fekszem. Testem az ágyhoz szíjazva, Mellettem orvosi mûszerek. Minden csupa vér. Ekkor a semmibõl egy ápoló tûnik fel. Kezében fiola, benne valami haragos sárga váladék. A tû hegye könnyen hatol át a dugón, az utolsó cseppig magába szívva az undorító folyadékot. Amit most egyenesen belém fecskendeznek. Érzem a nyakamon a szúrást, de a hatás még várat magára. Ekkor többen jönnek. Az ágyat felemelik, hogy ülõ helyzetbe kerüljek, elém egy kapitóliumi kivetítõt helyeznek. Mindennek semmi értelme… majd rájössz, suttogja a hangocska. Elindul a felvétel. Majd kiesek az ágyból mikor megpillantom az elsõ képkockát. Katniss az ahogy Prim helyett jelentkezik. Kiáltanék, de nem tudok, és akkor felüvöltök. A gyönyörû arc hirtelen eltorzul, az oldalamon keletkezet mély seb, amibõl ömlik a vér. De akkor is szeretni fogom!

-          Katniss? – sikerül megszólalnom. A fájdalom tovább fokozódik. Közben új képek jönnek. Együtt a vonaton, mikor Haymitchet meggyõztük, hogy segítsen. Szeretem! Várd ki a végét… és hirtelen megjelenik kezében egy kés, amit az asztalba vág. Erõs szúrás mar a combomba mire újra üvöltök.

-          Peeta? – közelrõl hallom a hangot, ami épp most akart megölni, de helyette az alátétet találta el… még túl korai lenne megölnie. Okos fiú… suttog a hangocska.

-          Katniss… - annyi a kérdésem. Nyitott szememmel az övét kutatom. Miért van mellettem? Miért hajol felém.

Valamit biztos csinált velem, megint. Valamit, aminek én iszom meg a levét. Miért nem ölt meg? Megtehette volna. Minden annyira zavaros. Az elmúlt képek. A steril környezet… a tükör és a hang. Az emlékek is mások fakók és élesek váltakozása. Amit Enobaria mondott. A fakó az igazi? Az nem lehet. Én nem szerethetem. Soha nem szerethettem, csak megjátszottuk. Talán ha igaz is csak addig tartott, míg rá nem jöttem, hogy csak kihasznált.

-          Jól vagy? – kérdi, de nem válaszolok. Mit érdekli, hogy vagyok. Tekintetem a kezére siklik. Felrémlik az érzés mintha szél simogatná a hajamat.

Õ lett volna? Miért csinálna ilyet? Ha csak eszköz vagyok a szemében, a túlélése kulcsa vagyok, mindig is az voltam. Rémülten húzódok távolabb, amikor eszembe jut minden. Enobaria és a csapda, Katniss a tisztás szélén, a lába… megsérült és a kenõcs. Kezdjük az elején… intem saját magam, rendezve a kérdéseim.

-          Enobaria?

-          Halott. – szóval halott. Na persze, mert ilyen lábbal meg tudta ölni. Biztos valamelyik segített neki csak itt hagytak vele kettesben, hogy majd mennyire jó lesz.

Az eltérített emlékeket vissza kell hozni… na persze… Nincs mit vissza hozni. Mindenre emlékszem. A felmerülõ kétségek ellenére is tudom, hogy mi az igazság.

Nem néz rám, kerüli a szemkontaktust, talán tudja, hogy most meg fogom ölni. Szereted! Õrültség. Óvatosan, egy fában keresve kapaszkodót igyekszik talpra állni, ekkor veszem észre a sebet, amelybõl most vékony csíkban csordogál a vére. Önön vére ez nem kérdés. El fog vérezni, mozdulatain látszik, hogy nem húzza sokáig. Egy bátortalan lépést tesz, de megtántorodik. Idõközben elég erõt gyûjtök, hogy bátran merjek felállni. Katniss tehetetlenségétõl mégis pillanatnyi rémület suhan át rajtam.

-          Katniss? – aggodalom… miért keveredik aggodalom a hangomba. Felõlem akár el is eshet és meg is halhat most azonnal. Szereted! Lelkiismeret-furdalás nélkül fordulnék meg, hogy tovább álljak.

Újabb próbálkozás, de ez már halálra van ítélve, térdei megroggyannak és zuhanni kezd. Ösztön? Szeretet? Bajtársiasság? Hála? Nem tudom mi késztetett a következõ mozdulatomra. Összezavarodva eszmélek, mikor a testem mintha magától cselekedne. A zuhanó lány után nyúlva, karjaimba zárom még mielõtt baja eshetne. De miért ne eshetne? Az értelem és az érzelem viaskodik bennem, mégis cselekszem, mintha nem lennék ura önmagamnak.

-          Katniss… minden rendben, itt vagyok. – suttogom, de már nincs eszméleténél.

Óvatosan a földre fektetem, majd felállok. Mint egy apró szárnyaszegett madárka, ahogy így kiterülve, láztól forrón fekszik. Egyetlen lépés és végezhetnék vele. Megtehetném. Meg kell tennem! Mégis, gondolataimnak valami gátat szab. Ólomléptekkel kétségek közt vergõdve indulok el a tisztás felé ahol Enobaria elkapott. Nincs messze pár lépés, nekem mégis olya hosszúnak tûnik, mint egy élet a földön. A fejem zúg és az emlékek most már kontrolálatlanul tódulnak agyamba, elvakítva a külvilágtól. Színek, illatok, érzések, érintések keverednek. Effie arany nyaklánca, az oda égett kenyér amit Katniss elé dobtam, az ajka íze, a gyöngy. Mind fakó és homályos. Igazak lennének, akárcsak a hozzájuk kapcsolódó érzelmek? Törõdés, szerelem, vágyódás? Hazugság, mind hazugság! Kiáltja a hang, de most elõször megkérdõjelezem az igazát.

A tisztáson Enobaria fekszik, mély seb az oldalán és a nyakán hátul. Szemei a semmibe merednek, üvegesen és fénytelenül. Meghalt. Az egyetlen élõlény az arénába, aki tudta a sorsomat. Halott a tüzes lány miatt. Õt is felperzselte akárcsak engem, vagy Glimmert, vagy Catot. Mind az õ áldozatai vagyunk. Lépéseim megakadnak, csak állok és figyelem a halottat.

Mit csináljak vele? Hagyd itt, úgy is meghal… Nem! Ellentmondásom hatására éles fájdalom nyilall a koponyámba, de nem törõdöm vele. Õ ölte meg, megmentve engem, de miért? Túl sok a kérdés, így inkább megfordulok, hogy a lányt valami száraz védett helyre vigyem. Azonban újra megtorpanok, a fûszálak között megbújva egy apró tégely fekszik elfeledve. a kenõcs amit Katniss kapott rajtam keresztül. Gondolataimat kizárva hajolok le és becsúsztatom a zsebembe. Megmented? Nekem is szükségem lehet rá. Vagy akár meg is menthetem. Nem azért jöttem, hogy egy semmiség miatt halljon meg, még ha én is okoztam. Talán ha megmentem új lappal indulunk. Attól még ugyan úgy végezhetek vele. Szemtõl szemben. Közben vissza érek a mozdulatlan test mellé. Körül nézek, nincs-e a környéken valami megfelelõ menedéknek való hely. Mintha a játékmesterek direkt szórakoznának, nem messze tõlünk egy barlang száját pillantom meg. Kísértetéjesen emlékeztet az elsõ viadalra. Csak a szerepek cserélõdtek föl. Akkor Katniss akart megölni, de az életben maradást választotta általam. Lehajolok az eszméletlen lány mellé és karomba fogva felemelem. Feje ernyedten bicsaklik hátra a karomra. Hosszú haja simogatja alkarom. Hosszasan nézem, õt mielõtt elindulnék, keresem a szépet, azt, ami megfogott benne. De nem találom. Talán az is manipuláció volt, az õ elõre kitervelt cselszövése. Lehet Haymitch is sáros a dologban. Elhitette velem, hogy meg kell mentenem Katnisst, lehet már akkor a poszáta szerepére szánták.

Lassan haladok, de nem a súlya miatt. A gondolatok lassítanak, egyszerre szeretném épségben elvinni a barlangba és levetni az ölembõl, vissza a földre.

-          Olyan sok szenvedést okoztál… - suttogom, csak magamnak. – Annyi feleletre váró kérdésem van. Segíts Katniss, mi az igazság kettõnkrõl?

A barlangba érve, finoman a falnak támasztom, ülõ pozícióba, feje azonnal oldalra billen, de ezzel nem törõdök. A sebre koncentrálok. Letépem a kötést és zsebembõl elõveszem a kenõcsöt. Tétovázok, majd a barlang sötétjébe bámulok.

-          Ezt akarják nem? – emelem fel a gyógyszert. – A szerelmesek megmentik egymás életét.

Kényszeredetten nevetek fel, de nincs mit tenni. Elhatározásra jutottam. Hosszabbra szakítom a seb körül a nadrágját és finom mozdulatokkal rákenem a tubus negyedét. Felpillantva az arcára láthatóan megnyugszik még önkívületében is. Mikor végzek, a vele szemközti falnak támaszkodom, és csak nézem. Mi van, ha elalszom és megöl? Miért tenné… Mert mindig is ezt akarta. Sosem szeretett, nem választana egy péket egy szénbányász helyett, ahogy az anyja se tette. És talán így volt jó.

Pár óra elteltével lábra állok, majd a barlang szájához megyek, lassan besötétedik, sietnem kell. Hátrapillantok a még mindig eszméletlen lányra majd magam mögött hagyva a barlangot elindulok. Visszatérve Enobaria teteme mellé, már csak hûlt helyét találom, tehát azóta a légpárnás elvitte. A köteleket azonban itt hagyta. Letekerem a fáról, a fáról az egyik végét, a másik a fûben fekszik, Katniss biztos lehúzta a bokámról. Vállamra vetve a kötelet sétálni kezdek. Nem ismerem túl jól a gyümölcsöket és a gumókat, de egy párat azért memorizáltam az elõzõ viadalokon. Összegyûjtök pár vadmálnát, gumókat és mogyorót is találok. Zsákmányommal megpakolva térek vissza a rejtekhelyre ahol semmi nem változott, míg oda voltam. A terméseket legórom a Katnissel szemben lévõ fal mellé, majd a poszáta mellé térdelve megkötözöm a kezét és a lábát. Nem követem el azt a hibát, amit õk az elején, kezeit hátra kötöm, hogy semmi kárt ne tehessen bennem, ha felébred. Elhelyezkedek vele szemben és várok.

**

Ismét felhangzik a himnusz, mire kidugom a fejem a barlang száján. Az égen megjelenik Enobaria arca, ahogy kivillantja éles fogait. Majd a 7. körzetbõl jött férfi. A nevét nem tudom, Johanna sosem említette. Talán õk sehogy sem kötõdtek egymáshoz, talán nem is ismerték egymást a viadal kezdetéig. Vajon Johanna sajnálja? Tud róla egyáltalán valamit? Ekkor azonban megjelenik még egy arc. A 11. körzetbõl egy sötétbõrû nõ, jobban fókuszálok a vonásaira, amikor elkap a felismerés hulláma. Portia… a stylistom. Õ is itt volt? Végig itt szenvedett és én nem is tudtam róla? Cinnát jóval hamarabb megölték Katniss miatt, de õ a légynek sem ártott. Torkomat mardossa a keserûség. A himnusz elhallgat és én visszamászok a helyemre. Katniss továbbra sem mozdul, ezért engedélyezek magamnak egy pár perc gyászt Portiáért. Szemembõl legördülõ könnycsepp mely most végigszántja az arcom, úgy tekintem, mint a tiszteletem és elismerésem a munkássága iránt.

Újabb két órák telnek el eseménytelenül, mikor megmozdul. Odakint lassan pirkad, és õ rám emeli tekintetét. Elõtte megvizsgálta a lábát és hirtelen forgolódásából következtetek, hogy a helyzetet is felmérte. Most tekintete rajtam függ, olvasni próbál rólam, de nem engedem. Közömbösem fürkészem minden mozzanatát. Pillantása a mellettem pihenõ gyógyszerre suhan, majd megszólal.

-          Miért? – kérdi egész halkan.

Nem felelek azonnal. Az egyetlen kérdést teszi fel, amire nem tudok magyarázattal szolgálni. Mert „Emlékeztem”? Vagy, mert, kételyek gyötörnek? Mert azt akarom, hogy úgy halj meg, hogy látom a szemedben a felismerést, mikor rájössz, hogy te tetted ezt velem? Mert én sem találtam értelmes magyarázatot arra, hogy te miért mentettél meg? Mert szeretlek?

-          És te miért? – kérdésre kérdéssel felelek, mire elbizonytalanodik.

Tekintetébõl látom, hogy nem érti, de valahol belül mégis. Feltételezi, hogy tudom a választ, de nem az vagyok, akit az emlékében õrizget. Nem a szerepet játszó, engedelmes Peeta vagyok. Egy teljesen új, öntudatra ébredt fiú ül vele szemben, aki válaszokat akar.

-          Azt hittem egyértelmû, ugyan, amiatt amiért nem engedtem, hogy megöljenek, vagy amiért azok után is bíztam benned, hogy megszúrtál. – hangja kezd magára találni, már nem olyan halk, mint volt. Amiért egy hasonló helyzetben is segítettem.

Felhorkanok a kijelentésen. Értetlenséget olvasok, le az arcáról ezért megmagyarázom.

-          Szóval azért, hogy kihasználj, és bábként mozgatva túléld a viadalt? Mert ezért csináltad akkor nem igaz… Katniss? – élesen és haragosan beszélek, könyörtelenül dörgölöm az orra alá a miérteket.

-          Ha ennyire gyûlölsz, akkor most felelj… miért? – elszánt, mindig is az volt. – Miért mentettél meg és adtál a kenõcsbõl? Egyszerûen ott hagyhattál volna, és akkor meghalok, talán jutalmul kihoznak az arénából. – egyre hangosabban beszél.

-          Önpusztító természet vagy, elõbb-utóbb úgy is meghalsz valahogy. – mutatok rá a véleményemre. – Most is olyan hangos vagy, hogy a környéken mindenki tudja, hogy Katniss Everdeen itt van.

Ezzel most betaláltam, mert elhallgat és sokáig csak bámul maga elé. Érzem, hogy lassan éhes leszek így elveszek egy szem málnát, hogy látványosan a számba dobjam. Nem figyel, de tudom, hogy érzékelte a mozdulatot. Hosszú percek telnek el így. Én csipegetek õ pedig maga elé bámul.

-          Éhes vagy? – kérdem ekkor. Felemeli fejét és a gyümölcsökre néz.

-          El mered oldozni a kezem? – kihívó a hangneme, szóval a kedvességrõl áttért az igazi mivoltára. A borzasztó és kiállhatatlan Katnissre, a maga modorával amit Effie se szeretett Haymitch pedig egyenesen lemondott róla.

-          Azok után, amiket tettél értem úgy se bántanál… - mondom fél szemmel rá pillantva. Döbbenet látszik az arcán, bevette, elhitte, hogy elhiszem a sok elvileges segítséget. – Nyugi csak vicceltem, tudom, hogy magadért tetted, de most akkor is megmentettél, ezt kénytelen vagyok elismerni. – Mondom miközben felállva közelebb megyek. Letérdelve, bogozom a csomót, amit kötöttem.

-          Ne félj, nem hittem el. – hangja megint halk, ahogy lehajtott fülembe suttog.

Ráemelem tekintetem és magam is megdöbbenek, mennyire közel van hozzám az arca. Szemtõl szemben, vele. Érzem a lélegzetét az arcomon, látom a szemében lakozó szomorúságot. Szemem feljebb siklik, barna hajára, selymes még így is, piszkosan izzadtan. Olyan, mint annak a kislánynak, akit apa mutatott az iskolában. Akaratlanul hajolok elõre, elmémre jótékony köd telepszik, ahogy ajkaimmal az övét keresem. Érintésére azonban elöntenek az emlékek.

A fa alatt állunk, kezében a huzal és rám pillant. Semmi baj, éjfélkor találkozunk, ígéri pillantása és a búcsúcsók, amivel megpecsételte a sorsom, amiért elhagyott, hátrahagyott.

Ajkam alig ér az övéhez, vad mozdulattal hátrálok, miközben talpon vagyok. Értetlenül mered rám, nem érti, mi történik. Ezzel nincs egyedül. Gyûlölet költözik minden porcikámba, még így is képes elvakítani, a régi érzelmek elõtörnek még így is, hogy tudom az igazságot róla. Undorodom a gyengeségemtõl. Zihálva bámulok rá, ahogy ott ül, kezeit most az ölében nyugtatva. Elfordulva hajolok a gyümölcsök és a mogyoró felé, felmarkolok, amennyit tudok, mikor eszembe villan egy korábbi mozdulat. Feltûnés nélkül nyúlok zsebembe és szakítok le egyetlen darab éjfürtöt a fürtrõl. Kezembe rakom, a többi közé majd szó nélkül elé rakom.

-          Köszönöm. – motyogja, de nem válaszolok.

Utam a barlang bejárata felé veszem. Kilépve a hajnalba minden ág és minden fûszál harmattól nedves. Ki kell szellõztetnem a fejem. Az elõbb valami történt, aminek nem szabad megismétlõdnie. Nem szabad újra elgyengülnöm. A kételyeim hamisak. Nincs elátkozott szerelem, csak hamis ígéretek és gyûlölet.

Nagyjából fél óra telik el, mire a nap teljesen feljön az égre. Ha minden igaz már csak egy halott vagy haldokló Katniss fogad a barlangban az éjfürt olyan, mint a vadáfonya. Abból pedig volt bõven az adagjában.

Ekkor mintegy végszóra eldörren az ágyú. Mit tettem? Ami helyes volt, mintha nyugtatnám magamat. Értelmetlen az egész, de legalább már vége. Elvégeztem a feladatom, ki kell, hogy vigyenek innen. Az égre emelem tekintetem, hátha meglátom az ereszkedõ légpárnást. Azonban az ég kékjét nem zavarja meg semmi. Öles léptekkel igyekszem vissza a barlanghoz. Odabent Katniss ücsörög, látszólag sértetlenül, az eredeti helyén. Mikor megérkezem, rám pillant.

-          Kíváncsi lennék, mihez kezdtél volna, ha megeszem. – azzal felemeli az eddig a kezében szorongatott éjfürtöt. – Azt remélted elengednek, te lettél volna a hõs, aki megölte a poszátát? – nem szomorú, csak ingerült.

-          Valami olyasmi… - morgom, miközben leülök vele szemben.  

-          Mikor hiszed már el, hogy eszem ágában sincs bántani? – kérdi megenyhülve.

-          Soha, eddig is csak kihasználtál.

-          Hol a bizonyíték? – megkopogtatom a halántékom.

-          Itt a fejembe. Minden emlékem ellened szól Katniss.

-          De azokat manipulálták! – sóhajt elkeseredetten. – Enobaria is elmondta nem?

-          Talán…

-          Meddig akarsz még kísérletezni a halálommal? – kérdi hirtelen.

-          Amíg célt nem érek…

Elgondolkodó arckifejezését látva, mintha csak mérlegelné a helyzetet.

-          Az a csók…

-          Nem volt csók! – vágok a szavába.

-          Jó akkor nem volt, csak majdnem… szóval mi történt?

Magam sem tudom miért, de válaszolok erre is. Még ha fél szavakkal is, de könnyû beszélgetni vele. De ettõl eltekintve nem ismerem jobban, mint a vonaton két éve. Jól lõ és makacs.

-          Emlékek, hasonlóak voltak, de eltûntek. – válaszolom.

Nem szól, csak bólint, hosszú csend következik. Egyikünk sem néz a másikra, de mindketten egymás környezetét pásztázzuk. Mikor kezd idegesítõ lenni a csend odakintrõl, halk dobogás szûrõdik be. Mindketten felkapjuk a fejünket, én pedig cselekszem. Óvatosan felállva kipillantok a barlangból, majd megnyugodva húzom vissza a fejem.

-          Esik. – közlöm egyszerûen.

-          A többiek már biztos aggódnak hová mehettem, fõleg Annie…

-          Nem muszáj, beszélgetnünk tudod… - intem csendre. Cseppet sem vagyok kíváncsi, hogy a többiek mennyire aggódhatnak a drága poszátájukért.

-          Johanna érted is biztos aggódik és Annie is.

-          Nem érdekel. – vonom meg a vállamat. – Hogy van a lábad? – terelem el a témát.

Én, úgy sem kellek senkinek, miért akarja õket mégis úgy beállítani, mint akik törõdnek velem.

-          Sokkal jobban. – mondja majdhogynem hálásan.

-          Jó. Majd este kenhetsz rá még egy réteget… ha akarsz.

-          Köszönöm.

Nem szólok, csak bólintok, rá sem nézek. Ismét hosszú hallgatás következik a menetrendünkbe. Kibámulok a bejáraton, figyelve a doboló cseppeket.

-          Nem tudod mi az igazság és mi a hazugság? – szólal meg váratlanul. Értetlenül nézek rá de erre is válaszolok.

-          Nem. Minden egyszerre tûnik valóságosnak és fikciónak.

Gondolkodóba esik, mintha megoldást keresne, semmi értelme…

-          Játszunk valamit! – prüszkölve nevetek fel a képtelen ötleten.

-          Viccelsz? – kérdem még mindig nevetve.

-          Nem, komolyan mondom. Játsszuk azt, hogy elmondod az emlékedet és én megmondom, hogy igaz vagy hamis. Így kiválogathatod a kusza szálakat…

Gyanakvóan nézek rá. Mi van, ha átver? Manipulál és direkt rossz információkat ad.  Ne bízz benne… a hangocskának igaza lehet, de annyi a kérdés. Végül is Johannával is eljátszhatom ugyan ezt, õ biztos nem hazudna. De tegyünk egy próbát.

-          Rendben. – bólintok, mire felderül az arca.

-          Akkor kezdjük, mondj egy emléket. – gondolkodóba esek.

-          Mutáns vagy. – meghökken, de válaszol.

-          Nem igaz! Honnan veszed?

Valóban honnan is? A kapitóliumban, azt mondták Katniss nem létezik, csak egy mutáns játssza a szerepét. Ezt persze rég tudom, hogy nem igaz, de a válasz valamelyest megnyugtat. Barát, szeretõ, gyõztes, ellenség, menyasszony… annyi szó illik erre a lányra, amiket az elmúlt évek alatt szereztem. Vajon melyik az igaz és mi a kitaláció? Azonban újabb kérdésem van.

-          A kedvenc színed a… zöld? – nézek rá. Rémlik, hogy ezt mondta, akkor régen.

-          Igaz! – mohóság érzõdik a hangján, nem is remélte, hogy ilyenekre emlékszem.

-          A tied a narancssárga… - válaszolja.

-          Tényleg? – erre nem emlékszem.

-          Nem a rikító, hanem a halvány, mint a felkelõ nap fénye. – valami rémlik, de akkor is új.

Valahogy megnyugtató, hogy nekem is van kedvenc színem. Akkor nem vagyok menthetetlen.

-          Köszönöm! – én is meglepõdök a reakciómon, de nem tudok mihez kezdeni vele.

Akaratlanul is rámosolygok Katniss Everdeenre.

- Add azt a dobozt ide Peeta... – szólal meg végül Finnick.

Erre Peeta felé fordul, de a légkör csak még feszültebb lesz. Szinte látni a kettõjük feszülõ ellentétet, Finnick még mindig nem tudta elfogadni a változást, Peeta pedig változatlanul meg akar ölni... Csak legyen annyi eszük, hogy nem esnek egymásnak. Snow az én elpusztításomra játszik, de így akár több legyet is üthet egy csapásra.

- Ugyan miért? – kérdez vissza Peeta kihívó hangon. – Én kaptam a gyógyszert. Arra használom, amire akarom.

- Peeta ne csináld... add oda Katnissnek... – próbálja jobb belátásra bírni Johanna is.

- Különben? – fordul felé Peeta.

- Különben ezzel a két kezemmel fojtalak meg és tépem ki a halott ujjaid közül – hördül fel Finnick.

Most mindennél hálásabb vagyok, hogy itt van Annie. Bár nem igazán tudja megnyugtatni Finnicket a simogatásával, de legalább attól vissza tudja tartani, hogy nekimenjen Peetának, legalábbis remélem. Ha már nekem tényleg meg kell halnom, legalább nekik ne essen bajuk emiatt az egész szituáció miatt. Peeta így is eleget szenvedett már...

- Csak tessék! – áll a kihívás elébe Peeta és széttárva a karjait végignéz rajtunk. – Ki az elsõ?

- Fiam erre semmi szükség... – próbálja menteni a menthetõt Beetee.

- Egyet értek! A gyógyszer nálam marad, mert én kaptam.

- Nem olvastad mit írtak? – Annie hangja furcsán remeg. – Emlékezz Peeta... emlékezz, hogy szereted õt és meg akarod óvni!

- Nem, arra kell emlékeznem, hogy végig csak kihasznált és manipulált engem az önös céljai eléréséhez... nem tartozok neki semmivel! – kiáltja dühösen, majd fel is áll a földrõl.

Erre már Finnick is felpattan, de szerencsére egyikük sem mozdul, csak farkasszemet néznek egymással. Peeta tekintete villámokat szór és szerintem Finnicknél sem lehet jobb a helyzet, ezért nagyon félek, hogy egymás torkának ugranak... De végül Peeta inkább hátat fordít mindenkinek és egyszerûen elindul a fák felé – a kezében a gyógyszerrel.

- Peeta! – üvölt utána dühösen Finnick.

- Peeta! – kiáltja Johanna is, bár õ félig aggódva és kevésbé gyilkos dühvel.

Beetee kiáltása már inkább megrendült, talán csak most fogta fel igazán, hogy mennyire komoly a helyzet, Annie hangja viszont már elcsuklik a könnyektõl. Én pedig nézem a fiút, aki valaha kész lett volna az életét adni értem, most viszont hátat fordított nekem, elvéve az életben maradásom valószínûleg utolsó esélyét is.

- Peeta... – A többiekkel ellentétben én nem kiabálom a nevét, csak halkan megszólítom. Próbálom teljesen kitörölni a hangomból a fájdalmat és az elkeseredést, nem akarok örömet okozni Snownak, Peeta mégis megtorpan és hátrál egy lépést, hogy rám nézhessen. – Emlékszel Peeta? Amikor utoljára beszéltünk kettesben a parton aznap, amikor minden megváltozott?

Látom, hogy nem érti, mire akarok kilyukadni, de nem is baj. Fogalmam sincs, hogyan élhet most az emlékezetében az a pillanat, de biztosan nem úgy emlékszik rá, ahogy megtörtént. Talán egyáltalán nem is emlékszik a szavaimra, vagy azt hiszi, hazugság volt... Pedig életemben akkor elõször vallottam be, hogy én sem vagyok elég erõs, nekem is szükségem van valakire, nekem is meg van a magam gyengesége – éppen Õ.

- Emlékszem... – feleli, a hangjába most nem vegyül annyi gyûlölet, pedig hozzám beszél.

A zsebembe nyúlok és az ujjaim azonnal rátalálnak a gyöngyre. Fájdalom hasít a szívembe, amikor ránézek, mert még most is csodaszépnek látom és bármi történjék is, számomra nem fog csökkenni a jelentõsége... De amikor Peeta rápillant, az õ arcán is látom a felismerést és azt is, hogy nem érti.

- Akkor adtad nekem, ajándék volt csupán, névtelen és apró. De ez a legszebb, amit tõled kaptam – vallom be halkan.

A szemem sarkából látom, hogy Annie válla megrázkódik, de Finnick magához öleli, ez a mozdulat viszont nekem is azokat a pillanatokat juttatja eszembe, amikor Peeta volt ott nekem. Mikor egy-egy rémálom után elég volt, hogy magához öleljen és én rögtön megnyugodtam... aztán amikor ott maradt velem, a rémálmok is elkerültek, mintha a tudatalattim is tisztában lett volna azzal, hogy ott van velem, nem veszíthetem el.

- Peeta... – szólal meg kérlelõ hangon Johanna, de leintem.

- Csak meg akartam mutatni – nézek még egyszer azokba a fájóan idegen kék szemekbe. – Menj nyugodtan és vigyázz magadra!

A tó felé fordulok, mert nem vagyok biztos benne, hogy végig tudnám nézni, ahogy elsétál. Elhagy, véglegesen elveszítem õt, ráadásul így megvédeni sem tudjuk. Hogyan biztosíthatnánk a túlélését, ha azt sem tudjuk, hol van? Annie sír, hallom, de most egyedül Finnicknek kell megvigasztalnia, mert egyelõre a saját érzéseimmel sem vagyok képes megbirkózni.

Nem szól egy szót sem, de érzem magamon a tekintetét, mégsem fordulok felé. Nem lennék rá képes. Ha ez a seb tényleg megöl, nem akarom még egyszer azt látni a szemeiben, hogy mennyire gyûlöl. És még így is... még így is összetörik a szívem, amikor meghallom a távolodó lépteit, az avar recsegése úgy hat, mintha csak annak darabjain lépkedne.

Vajon az emberek a Kapitóliumban mit gondolnak, mikor ezt nézik? Még mindig elhiszik, hogy Snow jó ember? Vagy egyáltalán nem is tudják... Hát persze, hogy is tudnák. Biztosan cenzúrázzák azok a részeket, amik a Kapitólium bûnösségét bizonyítják, sõt, még annál is valószínûbb, hogy egyenesen úgy állítják be az egészet, mintha Peeta szimplán a forradalom miatt ellenem fordult volna. A poszáta, a forradalom kirobbantója, aki ezzel a bûnével még a szerelmét is elüldözte maga mellõl. Ennél jobban nem is lehetne a sárba tiporni egy jelképet.

A gondolataimból csak az ráz fel, amikor Annie mellém ül és átöleli a vállam. – Úgy sajnálom – suttogja szomorúan.

A karjára teszem a kezem és megpróbálkozom egy bátorító mosollyal, de szerintem nem sikerülhet valami hihetõre. Látom, hogy Beetee is minket figyel, és az õ tekintete sem sokkal vidámabb.

- Szerinted vissza fog valaha is térni a régi Peeta? – kérdezem halkan, mire Annie is rápillant.

- Nem tudom, Katniss – sóhajt egy nagyot. – Bárcsak tudnék rajta segíteni, de õszintén mondom, nem tudom.

Késõbb Finnick elmondja, hogy csak az a férfi halt meg, akitõl tegnap Peeta megmentette Johannát, nekem pedig valamiért rögtön rossz elõérzetem lesz. Enobaria nem halt meg, viszont Peetával sem volt... akkor hol van? És egyáltalán mi volt a célja? Kétségek és rossz sejtések gyötörnek, de egyelõre nem osztom meg a többiekkel.

Hamar megunom viszont az állandó üldögélést, és a lábamban lüktetõ fájdalom minden tiltakozása ellenére megkérem Finnicket, hogy segítsen talpra állni. Szükségem van egy kis egyedüllétre, de eleinte ezt senki nem akarja megérteni. Johanna mindenáron velem akar jönni, és csak hosszas gyõzködés és Annie közremûködése révén tudom meggyõzni õket, hogy nem lesz semmi bajom. Még így is csak úgy engednek el, hogy elõbb Johanna a kezembe nyom egy általa kifaragott tûhegyes, tõrszerû a fegyvert, amit csak azért fogadok el, hogy megnyugtassam õket, bár tény, hogy mivel íjat nem lehet faragni, dobásban pedig nem vagyok jó, ez az egyetlen szóba jöhetõ fegyver. Nem mintha a lábam engedékeny lenne harc terén...

Bemegyek a fák közé, és bár a lábamba minden egyes alkalommal belenyilall a fájdalom, valójában jó érzés. Szükségem van a fizikai fájdalomra ahhoz, hogy ne fulladjak bele a lelki terrorba... Érzem magamon, hogy kezdem feladni ezt az egész küzdelmet, pedig egyáltalán nem lenne szabad. Lehet, hogy Peeta soha nem tér már vissza hozzám, de akkor is harcolnom kell legalább az esélyért, de legfõképpen érte. Egyszer már cserbenhagytam tudtom nélkül, nem tehetem meg még egyszer.

Döbbenten torpanok meg, mikor megpillantok a lábaim elõtt egy rózsát heverni a földön. Egy fehér rózsát. Pontosan ugyanolyat, mint amilyen Snow hagyott az asztalomon, és amilyenekkel teleszórták a 13. Körzetet a bombázás után... Mindkettõ figyelmeztetés volt.

- Peeta... – suttogom.

Ahogy körbekémlelek, a kétségbeesés elsõ hullámán képtelen vagyok uralkodni, de próbálom megemberelni magam. Hova mehetett Peeta? Csak meg kell találnom és meg kell gyõzõdnöm arról, hogy biztonságban van, de ehhez elõbb ki kell találnom, hová ment. Nem tudom, a radioaktív esõ elõl hová menekült, de mi eddig két helyen voltunk: a tó mellett és a bõségszarunál. Elõször meg kell néznem az utóbbit is, és ha ott sincs, akkor ráérek aggódni a továbbiak miatt.

Levágom az útvonalak a fák között, mert erre rövidebbnek is tûnik és a többiekhez sem akarok visszamenni. Nem tudom, mit forgat a fejében Snow vagy a játékmesterei, de egészen biztosan oka volt, hogy nem a tónál figyelmeztettek, a többiek elõtt. Ha magammal hoznám õket, talán esélyt sem adnának Peetának a túlélésre... bármit is terveznek ellene ezúttal.

Mikor megpillantom a bõség szarut a távolban, még inkább lelassítom a lépteimet, hogy ne csapjak zajt, de ennél biztosan közelebb kell jutnom, ha látni is akarok valamit. Épp csak eljutok a tisztás széléig úgy, hogy a fák árnyéka még takarjon, amikor megpillantom a baj forrását: Enobaria, tudhattam volna. Alapból is feldühít a jelenléte, de amikor meglátom, hogy Peeta a lábánál fogva lóg fejjel lefelé lóg egy fáról... Enobaria gyõzködött, hogy használjam a köteleket, most pedig valószínûleg éppen egy azok közül ellopott darabból állított neki csapdát. Érzem, hogy csak egyre fokozódik bennem a harag.

Látom, hogy Peetához beszél, a kezem pedig ökölbe szorul. A pillantása egy pillanatra az irányomba fordul, elõször mintha át is siklana rajtam, de aztán visszatér és egyenesen rám néz. A szája sarkában apró, gonosz mosoly jelenik meg és valamit olyan halkan mond Peetának, hogy nem hallom.

- Csak a saját életét menti! – Peeta válasza már sokkal indulatosabb és hangosabb. – Mindig!

- Jaj de édes, még mindig nem hiszed el, hogy valóban szeret téged? Meghalna érted...

Homlokráncolva hallgatom õket. Enobaria rólam beszél Peetának... de mi az, hogy „még mindig nem hiszi el”? Enobaria az igazságról gyõzködte volna õt? De mégis miért? Lehetséges, hogy többet tud, mint bármelyikünk?

- Hazudsz! – üvölti Peeta, mire Enobaria felnevet.

- Azt mondod? – kérdezi a szokásos gonosz hangján, miközben végig engem néz.

Amikor Peeta követi a pillantását és õ is rám néz, nem bírok tovább tétlenül ácsorogni ott. Ha nem szedem le onnan sürgõsen, akár komoly baja is lehet... Megszorítom a Johannától kapott fegyvert, majd a lábamban lüktetõ fájdalommal mit sem törõdve indulok el feléjük, és mozgás közben észrevétlenül a ruhám ujja alá rejtem a rögtönzött tõrt. Enobaria végig szemmel tart és közben a hegyes fogait kivillantva morog rám, mint egy állat. Azt hiszi, meg tud félemlíteni, de nagyon téved. Ha Peeta életérõl van szó, semmi nem lehet túl ijesztõ számomra.

Peeta is engem figyel, amikor felé pillantok, látom, hogy a szemeiben hitetlenkedés is tükrözõdik, ami nem csoda, hiszen ez nem illik bele a rólam kialakított képbe. Egyértelmûen látszik, hogy túl sok vér tódult a fejébe, sürgõsen le kell jutnia arról az átkozott fáról...

- S lám, megérkezett a másik hõsszerelmes – mosolyog rám negédesen Enobaria.

- Engedd el – szólítom fel egyelõre nyugodt, hûvös hangon, pedig fortyog bennem a harag, amikor megpillantom Peeta fennakadó szemeit.

- Magadnak kell lejuttatnod onnan – indul el felém lassan. Minden mozdulatát követem a szememmel, ahogy lassan megkerül, mintha csak egy vadállat cserkészné be a prédáját. – Hiszen ez a célod, ezt mindenki tudja, nem igaz? Kivéve talán a te hõn szeretted võlegényedet...

- Mit tudsz te errõl? – fordulok felé hirtelen, mire újra elmosolyodik.

- Többet, mint gondolnád.

- Mit csináltak vele?! – ragadom meg a felsõje elejét dühösen, minden maradék türelmem elveszítve. – Visszafordítható?

- Tényleg azt hiszed, hogy elmondanám? – nevet fel gúnyosan, majd megpróbálja lefejteni magáról az ujjaimat. – Még akkor sem segítenék, ha az lenne a feladatom.

- Miért, mi a feladatod? – kérdezem gyanakodva.

Közelebb hajol, egészen bele az arcomba és suttogóra fogja a hangját. – Mit gondolsz?

Pontosan tudom a választ, a megérzéseim megmondják, a hirtelen támadás mégis váratlanul él. Egyenesen a combomon lévõ szúrásba rúg bele, és idõm sincs reagálni vagy úrrá lenni a hirtelen fellángoló fájdalmon, már rám is veti magát. Õ is a nyakam köré fonja az ujjait, de a szorítása közel sem olyan erõs, mint Peetáé volt, és ez egyáltalán nincs is rám olyan sokkoló hatással.

- Tehát te leszel Snow személyes hõse? – nyögöm ki és még egy gúnyos vigyorra is futja.

Dühösen felvillannak a szemei és egy kicsit erõsít a szorításán.

- Csak a te drágalátos szerelmed útját kellett volna egyengetnem, de ennek a szerencsétlennek még az eltérítés is kevés ahhoz, hogy elfelejtsen... még így sem volt képes megölni – morogja.

Legszívesebben kiverném az összes hegyesre csiszolt fogát, amiért így beszél Peetáról, de nyugodtnak kell maradnom, különben idõ elõtt leleplezem magam. Érzem, hogy egyre kevesebb oxigén jut a fejembe, így tudom, hogy nincs idõm tovább faggatni.

- És miért nem használod inkább azokat a híres fogaidat? – gúnyolódok tovább, hogy eltereljem a figyelmét.

Dühösen elvicsorodik, így észre sem veszi, miközben elõtornászom a ruhám ujjából a faragott tõrt. Nem emelhetem túl magasra a kezem, mert az feltûnne neki, de kezdetnek megteszi egy kevésbé halálos hely is. Éppen kivillantja a fogait és készül elvenni a kezeit a nyakamról, amikor egy határozott mozdulattal beleállítom a tõrt az oldalába, a bordái alatt, egy kicsit felfelé irányítva. Felüvölt a fájdalomtól és a kezem után kap, de még idejében visszarántom azt a tõrrel együtt, ezért másik módszert választ: egyenesen beletérdel a sérülésbe a lábamon. Csillagok kezdenek táncolni a szemem elõtt, õ pedig elvigyorodik és újra megragadja a torkom.

- Gyenge vagy, Katniss Everdeen – sziszegi.

Hirtelen kapja el mégis a kezét a nyakamról, és majdnem nem tudok idõben reagálni. Gyorsan lehajol és már éppen készülne összezárni az állkapcsát a torkom körül, amikor a tõrrel hátulról átdöföm a nyakát. A fogai tûhegyes vége végigkarcolja a nyakam mindkét oldalon, ahogy lekapja a fejét, a szemei döbbenten nyílnak tágra, ahogy rám bámul. Hörögni kezd, vér tör fel a torkán, mire gyorsan lelököm magamról. A lábamban kezd elviselhetetlenné fokozódni a fájdalom és lepillantva látom, hogy a kötésen teljesen átütött a vér, de nem foglalkozom vele. Peeta miatt jöttem ide.

Nem törõdve Enobaria vértõl fuldokló haláltusájával elvonszolom magam a fáig, ahol a Peetát fogva tartó csapda is van. Gyorsan lekövetem a kötél útját, és egyáltalán nincs nehéz dolgom, mert az apám annak idején csapdákat állítani is megtanított. Mikor megtalálom a kötél rögzítését, nekiveselkedek a fának, majd óvatosan meglazítom a csomót, de csak nagyon lassan kezdem el engedni a kötelet, elvégre nem akarom, hogy a fejére essen.

Amikor Peeta már biztonságosan a földön fekszik, visszakúszom hozzá és letekerem a bokájáról a kötél másik végét, mielõtt az arcához hajolnék. Még mindig nincs magánál...

- Peeta? – simítom az arcára a tenyerem. – Peeta, térj magadhoz!

A szeme halványan megrebben, de egyébként nem reagál.

- Peeta! – szólongatom tovább, óvatosan meg is paskolva az arcát. – Kérlek, Peeta...

Még mindig semmi. Idegesen nézek körül, túlságosan szem elõtt vagyunk itt a tisztáson, ha bárki vissza akarna térni a bõségszaruhoz, rögtön kiszúrna minket. Minden maradék erõmet összegyûjtöm és összeszorítom a fogaimat, csak arra koncentrálok, hogy ezt Peeta kell megtennem, az õ életét kell megóvnom ezzel. A karjai alá nyúlva megragadom, majd jobbára a földön vonszolva magunkat, egyedül a használható lábam segítségével megpróbálok eljutni a legközelebbi fák takarásába.

A fájdalom kezdi átvenni az uralmat az elmém felett, egyedül Peeta miatt tartok ki. Nem kiáltok fel egyszer sem, mert azzal csal felhívnám magunkra a figyelmet, de jó néhány fájdalmas nyögést képtelen vagyok visszafogni. Amikor megfordul a fejemben, hogy feladom, csak lenézek Peetára, és ezzel újra elég erõt gyûjtök... Így képes vagyok eljutni kép nagyobb fa közé, amik elég takarást nyújtanak.

Zihálva, nyirkos homlokkal és fájdalomtól remegõ kezekkel engedem el Peetát, de csak annyi idõre, míg egy kicsit összeszedem magam. Mikor már kevésbé érzem úgy, hogy el fogok ájulni, felemelem a kezem és végigsimítok a haján.

- Peeta? – próbálkozom meg újra, de még mindig nem reagál.

A hátam mögött lévõ fának döntöm a fejem és monoton mozdulatokkal simogatom tovább a haját, miközben eszembe jut a dal, amit mintha ezer éve énekeltem volna utoljára, de azóta is mindig csak rá emlékeztet. Lehunyt szemekkel kezdem halkan énekelni a sorokat, és csak most jövök rá, igazából mennyire fájdalmasan illik az egész történetünkre ez a dal. Peeta medálja, amit Effie-tõl kapott, az a figyelmeztetés, amivel Peeta mentette meg mindenki életét a 13. Körzetben... és nekünk is éjfélkor kellett volna találkoznunk a fánál. Akkor talán most nem tartanánk ismét itt...

- Katniss?

Döbbenten hallgatok el és kapom fel a fejem a halk suttogásra, mert egy pillanatra ismét az a régi Peeta szólított meg, akit annyira... Még a kezem is megáll a simogató mozdulatokban, ahogy lenézek rá, és a pillanat elhúzódik, mert ugyanazok a kék szemek és ugyanúgy tekintenek rám, ahogy a Nagy Mészárláson történt a parton.

- Peeta? – suttogom, a hangom megremeg egy kissé, akárcsak az ujjaim, ahogy végighúzom õket az arcán.

Mielõtt még válaszolhatna, szinte látni vélem, ahogy tovatûnik a pillanat és a varázs. A szemei szinte elködösülnek, ahogy rám néz, én pedig a nyelvemre harapva elhúzom a kezem, mielõtt még azt hiszi, meg akartam fojtani, amíg nem volt magánál.

- Katniss... – A hangjába visszatér a gyanakvás és a gyûlölet apró szikrái, amitõl úgy érzem, mintha kitépték volna a szívemet. Ismét.

- Jól vagy? – kérdezem tõle halkan, de nem válaszol, csak bámul engem, majd a kezemet, ami az elõbb még a haját simogatta.

Lassan távolabb húzódok tõle, hiszen ki tudja, milyen gondolatokat és feltételezéseket ébreszthet benne most minden. Mintha õ is csak ekkor jönne rá, milyen helyzetben voltunk az elõbb, szinte távolabb ugrik, mintha a közelségem mérgezõ lenne... Bár szerinte talán az is. Lassan, értetlenül néz körbe, próbálván összerakni a képet, hogy mi történhetett.

- Enobaria? – szólal meg bizonytalanul.

- Halott – fordítom el a tekintetem.

Némán néz rám, és nem szól egy szót sem. Nem akarom látni, most éppen milyen vádaktól szikrázik a tekintete, így inkább kerülöm a pillantását és a fában keresve kapaszkodót megpróbálom felhúzni magam a földrõl. Végig érzem magamon a tekintetét, de nem tudom, mit mondhatnék. Félek újra magára hagyni, de maradni még jobban, hiszen gyûlöl engem...

Sikerül eltávolodnom is néhány lépéssel a fától, de már most érzem, hogy ez nem lesz egyszerû feladat. A kötés alól és a kötésrõl már lefelé csordogál a vér a lábamra, érzem, a fájdalom pedig most már tényleg az elviselhetetlenségig fokozódik. Hallom, hogy Peeta is feláll a földrõl és még mindig érzem magamon a tekintetét, de mivel továbbra sem szólal meg, megpróbálkozom még egy lépéssel, viszont rögtön meg is torpanok, mikor hirtelen megszédülök.

- Katniss? – szólal meg Peeta, és ha nem tudnám, hogy visszatért a Snow által létrehozott állapotba, azt hinném, némi aggodalom is vegyül a hangjába.

A következõ lépést már megpróbálni sem tudom, mert megroggyan a térdem, de legnagyobb meglepetésemre nem vágódom el, mert erõs karok kapnak el az utolsó pillanatban. Újra Peeta hangját hallom, ahogy megszólít, de már nem tudok válaszolni, mert elsötétül a világ.

***

Kissé kábán és nehézkesen térek magamhoz. A fejem egy kicsit kényelmetlenül oldalra csuklott, de miután pislogtam néhányat és elkezdem érzékelni a külvilágot, a nyakam elgémberedése tûnik a legkisebb problémának. Ugyanis ahogy megpróbálom megmozdítani a kezem, rájövök, hogy egyáltalán nem vagyok rá képes... ahogy a lábaimat sem tudom rendesen mozgatni.

Rögtön kipattannak a szemeim és körbekapom a fejem. Egy nem túl mély barlangszerûség szájánál ülök a falnak támasztott háttal, összekötözött lábakkal és a hátam mögött összekötött kezekkel. Mégis... néhány másodperc elég, hogy rájöjjek, nem ez a legfurcsább dolog. Sokkal inkább az, hogy a testem nem zsibbadt a láztól és nem uralkodik benne a tompa fájdalom, sõt... a sérült lábam felõl egyáltalán nem érzem a lüktetve sugárzó fájdalmat.

A sérülésre pillantok, és rögtön megértem az okát is. A nadrágom szakadása és a kötés hiánya miatt nagyon is jól látom, hogy az elfertõzõdött szúrásból már csak egy mély, de gyógyulófélben lévõ vágásszerû seb maradt, a fertõzésnek pedig nyoma sincs.

Lassan felemelem a fejem és egyenesen Peetára nézek, aki folyamatosan engem figyel, most egészen kifürkészhetetlen tekintettel. Velem szemben ül, szintén a barlang falának támaszkodva, mellette pedig ott van a tubusa annak a krémnek, amit az õ sérülésére is küldtek még az elsõ viadalon.

Peeta mégis úgy döntött, hogy megmenti az életem.

- Miért? – kérdezem halkan.

Tekintetünk összekapaszkodik. Igyekszem gyûlölettel fürkészni, elrejteni elõle a kíváncsiságomat. Az Enobaria szavai okozta kétely egyre erõsebb bennem. A feltörõ emlékek értelmüket vesztik és mögöttük egy új perspektíva nyílik meg. Annyira haloványan, hogy egyszerûbb lenne nem is foglalkozni velük… de mégis. A csókok, amiket adott, hogy eloltsa a kétkedésem és kihasználjon, most valami más is rejtõzik az ármány függönye mögött. Mintha csak egy ritkásan szõtt takarón keresztül nézném az egészet, mégsem lehet eltüntetni, ott motoszkál végig. Elkísért minket egészen addig a napig. Amikor minden megváltozott, amikor felnyílt a szemem és ez a kis sugár végig ott derengett és újra elõtörni látszik… a szerelem.

Képtelen gondolataimból Katniss hangja rángat vissza. A szavazás eldõlt.

-          Megmondtam, hogy nem bánthatjátok õt.

Finnickre pillantok, aki indulatosan néz a lányra majd rám és megint rá. Mire gondolhat? Hogy megúszta ez a mocsadék? Új esélyt kaptam, hogy megöljem a forradalom szimbólumát? Azt nem értem miért hajtogatja folyton mindenki azt, hogy szeretjük egymást. Részt vettünk egy kegyetlen játékban, amiben valóban eljátszottuk, mintha de végig csak taktikáztunk. Ha én nem is õ egészen biztosan. Több ízben próbált megölni sikertelenül. Ez csak egy játék, ugyan mivel tartozom én neki… vagy õ nekem. Azzal, hogy megmentett a halálos ítéletét írta alá.

-          Peeta velünk marad, Finnick. – jelenti ki a kifakadást lezárva Katniss minek következményeként a 4. körzet mindkét játékosa elhagyja kis csapatunk.

Beete eközben Katniss állapota felõl érdeklõdik, õ sem bízik bennem. Pedig talán õ láthatja a legjobban a dolgok valódi mivoltát. Mégis, az egyetlen ember, akinek valamennyi esélye lenne, hogy fényt derítsen az engem övezõ kérdésekre szintén a halálomat kívánja.

A kiszolgáltatottság érzésével viaskodva nyugalmat erõltetek magamra. Nem szabad látniuk, ha feszült vagyok, vagy ideges. Megnyalom kicserepesedett ajkamat és kis helyváltoztatással térdem magam elé húzva elhelyezkedem. Újabb órák hosszat tartó ücsörgésre vagyok kárhoztatva.

**

-          Látod ott azt a kislányt?

-          A barna hajút, két copfban? – kérdem és várakozón tekintek apára.

-          Pontosan. Ugye milyen szép? – kérdi, mire újra a lányra nézek, nem szólok, csak bólintok. – Az õ anyukájának udvaroltam. De végül egy szénbányászhoz ment feleségül.

-          Miért választana helyetted egy bányászt bárki is? – nézek értetlenül a bölcs szempárba.

-          Ezt a kérdést én is többször feltettem már magamnak, de megválaszolatlan maradt.

-          Egyszer õ lesz a feleségem. – suttogom, pillantásommal kísérve a lányt, míg el nem tûnik az iskola kapujában.

-          Úgy legyen fiam. – nevet apa. – De most siess, nehogy elkéss az elsõ napodon az iskolában. – elindulok, de hirtelen visszafordulok.

-          Mi a neve?

-          Katniss, Katniss Everdeen. – mondja apa mosolyogva.

-          Szép neve van. – nyugtázom és folytatom utamat az osztályterem felé.

**

Ez eddig még sosem jutott eszembe. Az elsõ emlékem róla. Akkor még nem tudtam mi lakozik valójában a szívében. Igazából nem olyan szép a neve… mit jelent… valami gumót, amit krumpli helyett lehet enni, ha az már, nincs. Egy gumó… Felpillantok rá és alaposan szemügyre veszem. Kerek arc, barna haj, majdhogynem lapos mellkas és csöppet sem megnyerõ külsõ. Nem is szép.

-          Tessék, igyál. – Johanna érkezése váratlanul ér. Tekintetem gyorsan elkapom Katnissrõl és elfogadom a vizet.

-          Ugye nem mérgezõ? – kérdem szemöldököm felhúzva.

-          Te idióta, azt hiszed azért szavaztam az életed mellett, hogy megöljelek egy korty vízzel? – csattan fel, mielõtt leülne mellém.

Két korttyal eltüntetem a vizet, mióta bekerültünk, nem ittam és ettem semmit. Ez a korty lassan életmentõnek minõsíthetõ.

-          Bocsánat.

-          Hagyjuk.

-          Miért mentettél, meg amikor õk nem akartak? – fejemmel a közben visszatérõ Finnick felé bökök.

-          Ugyan már, a barátom vagy és tudom, hogy nem vagy ilyen, mint most. Kimosták az agyadat. Én azt a Peetát ismerem, aki bármit megadott volna azért, hogy Katnissnek egy haja szála se görbüljön.

-          Ez marhaság. Csak kihasznált, ahogy én is õt, ha kellett. De leginkább õ engem. Talán elfelejtette megemlíteni, de most elmondom. Amikor a Nagy Mészárláson bevettük magunkat az erdõbe a bõség szaru után. Én törtem utat magunknak, de nem figyeltem kellõ kép. Meg akartam fordulni, hogy másik irányt válasszak de Katniss rám kiáltott. Amikor fordultam a pengém hozzá ért az erõtérhez. Ha Finnick nincs ott, most már halott lennék. Katniss hibája. – Szavaimat csend követi. Johanna semmit nem szól, csak engem fürkész.

-          Én máshogy tudom. – vonja, meg a vállát majd feláll. – De magadnak kell rájönnöd mi az igazság és mi a kitaláció. – hangja most teljesen komolyan cseng.

Azzal faképnél hagy és visszasétál a többiekhez. Kétségek közt hagyva. Ismét rám tör kiszolgáltatottság kellemetlen fojtogató érzése. Az emlékek fojtogatnak, markolásszák a torkomat, nem akarják, hogy életben maradjak. Erõsen koncentrálok, hogy a többiek semmit ne vegyenek észre a gyötrõdésembõl, fogam összeszorítva igyekszem elûzni a képeket amik, elhomályosítják a látásom. Caesar amint az elsõ viadal után kéréseket tesz fel. A szekéren történt kézfogásunk. A barlang félhomályában töltött éjszakák. Gerlepár. Elátkozott szerelmesek. Nevetés. Öröm Csók…csók…csók…Katniss…csók…

Megrázom fejem, hogy tisztuljon az elmém. Ezek mind csak hazugságok. Meg sem történtek, legalábbis nem, úgy ahogy mindenki elmeséli, a hátsó szándék végig megbújt a színfalak mögött, senki nem tudta mire készül Katniss még én magam sem. Vak voltam, tudatlan és naiv.

-          Gyere vadászni. – Johanna megint akkor jön, mikor a legkiszámíthatatlanabb vagyok. Az emlékek közt való õrlõdés nem tesz jót az önuralmamnak.  

Választ sem várva oldozza ki köteleimet, hogy karon fogva elvezessen. A többiek mellett elsétálva mindenki minket figyel. Õ is. Legfõképp õ. Aztán eltûnik az arca a sûrûsödõ fák miatt. Johanna ekkor elengedi a karomat. Némán baktatunk egymás mellett egy darabig, míg meg nem töröm a csendet.

-          Miért engedtél el?

-          Miért? Nem kellett volna? – szemében huncut fény villan. Ez az egész neki csak játék. Nem veszi komolyan… vagy csak nem akarja.

-          Nem félsz, hogy megöllek? – kérdem komoran.

-          Nem fogsz. Ha megpróbálod, nos, hidd, el nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni. – szavait kacsintással spékeli meg.   

-          Mint mikor a kilences majdnem megölt? – nem tudom, miért mártom belé szavaim pengéjét. Pedig nem akarom bántani, az egyetlen ember, aki hajlandó velem kapcsolatba lépni és én sem akarom megölni. Ez az utolsó a legfontosabb momentum.

Elkomorodik, és szemeibõl villámok cikáznak felém. Majd mindez eltûnik és felváltja a szomorúság.

-          Nem csak téged kínoztak meg a Kapitóliumban. Én sem vagyok már a régi. – suttogja.

-          Mit csináltak? – ez a kérdés már elõjött mikor kettesben voltunk, de nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg újra. Neki nem mosták ki az agyát…

-          Vízbe ültettek és áramot vezettek a vízbe. – suttogja.

Halad tovább lehajtott fejjel mintha semmi sem történt volna. Eltelik, pár pillanat mire észre veszi, hogy már nem megyek mellette. Komor arccal figyelem a nõt, aki megmentett, aki velem bûnhõdött. Akinek hasonló kegyetlenség jutott osztályrészül, mint nekem. Sajnálat és szánalom viaskodik bennem. De üres szavak helyett cselekszem. Elkapom a karját és magamhoz rántom. Megdermed az ölelésemtõl, de lassan hozzá szokik és viszonozza a gesztust. Másként nem tudom elmondani neki mennyire, sajnálom.

-          Ezt ne mondd el nekik. – bontakozik ki karjaimból mire kényszeredetten felnevetek.

-          Ne aggódj, nem pletykálom el nekik a tábortûz körül ülve… - morgom keserûen.

-          Na, nyomás élelmet gyûjteni, mert sose végzünk! – indítványozza.

Fegyverek híján egy hosszú botot keres elsõ körben és egy éles kõ segítségével ügyesen kifaragja a végét. Elismerõen tekintek rá és keresek egy hasonló botot. Már épp munkához látnék, mikor rám szól.

-          Te inkább ne, nehogy baj legyen belõle. – teljesen igaza van. Különös, hogy eszembe se jutott Katniss ellen használni. Csak az élelem jár a fejemben… idáig.

-          Õ nagyon jól vadászik… - szólalok, meg míg a botot csinosítja. – Mindig õ lõtte a mókusokat, pontosan a szemük között lõtte meg õket. Apám tõle vásárolt. Finomak voltak.

Nem szól, csak csendben farag tovább. Szája szélén mintha elégedett mosoly bujkálna. Dühítõ, hogy úgy tesz, mintha vak lennék.

-          Most min mosolyogsz?

-          Semmit…

-          Johanna, kérlek!

-          Most beszéltél elõször úgy Katnissrõl, hogy nem mocskolta be a gyûlölet a szavaidat.

Ez most szíven ütött, megoldás helyet még több kétséget kaptam. Tényleg miért nem emlékszem gyûlölködve a mókusokra? Miért ismerem el, hogy jól tud vadászni? De hát tudod, hogy jól tud, akkor mit tagadod?

Johanna felállva jelzi, hogy elkészült. Megkönnyebbülten csatlakozom hozzá. Nem beszélünk többet, csak a vadra figyelünk. Amíg õ valami pulykához hasonlót igyekszik becserkészni én, elindulok, bogyók meg hasonló apró gyümölcsökre vadászni. Ahogy a bokrokat kutatom, egyszerre megakad a pillantásom egy kicsiny sötétlila színû termésen, hasonlít a vadáfonyára, de ez nem az.  

**

Ágyúdörrenést hallok, eldobva, ami a kezemben van, rohanok vissza oda ahol elváltunk.

                -Peeta! – hallom a kétségbe esett kiáltást. Tehát életben van, nem miatta szólt az ágyú. Lépteim lassítom, de így is egyenesen belém rohan a nagy igyekezetbe.

                - Minden rendben? – kérdem aggódva. Olyan ideges és rémült.

                - Hallottam az ágyút és azt hittem… - nem tudja végig mondani, mert a könnyek megakadályozzák benne. Ám a kezdeti rémületet dühös kirohanás váltja fel. A kezemben heverõ gyümölcsre pillant és kiveri a kezembõl. – Ez éjfürt Peeta, halálos méreg.

                - Ne… nem tudtam… - mentegetõzöm, de folytatja.

                - Nagyon megijedtem Peeta, a fenébe is. – suttogja enyhébben és szorosan átölel.

                - Sajnálom… - suttogom egyenesen a barna hajfonatába – Sajnálom.

**

Leszakítok egy fürtöt a halálos bogyókból és zsebre rakom. Õszintén remélem, hogy nem nyomódnak nagyon szét, késõbb ki tudja, talán jól jönnek majd. Aztán, mint aki ott se volt elhagyom a bokrot és egyéb ehetõ gyümölcs után nézek.

Visszatérve a rengeteg zsákmánnyal még Finnick is elismerõen bólogat. A többiek azonnal neki látnak az étkezésnek, csak Katniss nem eszik egy falatot sem. Pár lépésre tõlük állva figyelem õket, közelebb menni nem akarok, úgy is balhé lenne belõle. Azonban Johanna horkantva int, hogy üljek már le így helyet foglalok.

-          Kötözd vissza… - mutat rám Finnick egy falat rágása közben.

-          Dehogy kötöm, had egyen velünk aztán itt marad. – fortyan fel Johanna vadmálnát tömve a szájába.

-          Nem hagyhatod szabadon, ki tudja, miben mesterkedik. – Beete nem szól, de észrevehetõen bólogat.

-          Itt vagyok… - nyögöm közbe mire Johanna és Annie felnevetnek, a férfiak viszont ellenségesen méregetnek továbbra is.

-          Finnick, gondolod, hogy fényes nappal a szemünk láttára próbálkozna megölni Katnisst? Ennyire õ sem hülye… - pillant a másikra. – Ugye nem? – fordul, felém mire finoman megrázom a fejem. – Na, látod.

Ezzel a vitát eldöntöttnek nyilvánítja és folytatja a táplálkozást. Idõnként Katnisst figyelem, arcán tompa szenvedés látszik, tehát a sebe nem javul, sõt csak egyre rosszabb lesz… nagyon helyes, legalább nem rontja a levegõt tovább. Ekkor mintha egy kis hang szólalna meg a fejemben. Biztos ezt akarod? Mit, hogy meghaljon? Persze… És ha azt mondom, hogy nélküle senkid sem lesz? Ez hülyeség… Vagy mégsem? Nem lesz senkid, akivel törõdhetsz! Sosem törõdtem vele. Vagy igen?

**

-          Meghoztam Peeta, itt van a gyógyszered… - hallom diadalittas hangját.

-          Megígérted, hogy nem mész el a „lakomára”

-          Rosszabbul lettél! – vonja meg a vállát és már a lábamnál is térdel, hogy bekenje. Ekkor veszem észre a szeme felett éktelenkedõ vágást.

-          Mi történt? – hangom aggodalomtól cseng.

-          Clove rám támadt, de Tresh megölte. – nyugodtan keni be a sebemet, ami hatására máris csillapodik a fájdalom.

-          Most te. Neked is kell… - mondom és unszolásomra megengedi, hogy a kenõcsbõl a homloksebét is ellássam.

**

Ez hazugság, azért mentett meg, hogy õ túlélhesse, csak velem együtt volt esélye! Elhessegetem az emléket és Katnissre pillantok. Tekintetem hosszasan idõz rajta, figyelve szenvedését és fájdalmát, tetszik a látvány a kétségek ellenére is. Észreveszi, hogy nézem és õ is rám emeli pillantását. Innen nem látom, de lefogadom, hogy szomorúság és elkeseredettség csillan bennük, de az is lehet, hogy a láz kezd eluralkodni rajta.

Miután az evést befejezzük Katniss azonnal lefekszik, hogy eleget téve a többiek unszolására pihenjen kicsit. Ha nem múlik, el a láza elõbb utóbb nem jósolok neki még egy éjszakát.

Talán túl sokat figyeltem az alvással küzdõ lányt a kelleténél, Finnick mérgesen mered rám, majd rászól Johannára.

-          Kötözd meg, ideje aludnunk kicsit.

-          Ahogy óhajtod. – szemtelenkedik Johanna, de gyengéden elkísér a „fámhoz” és ott a tõle telhetõ legerõsebben megkötöz.

-          Mi van, ha meghal? – kérdem tõle hirtelen.

-          Ki? – néz rám értetlenül mire Katniss felé bökök fejemmel. – Nem halhat meg, túlságosan érdekli a nézõket a kettõtök ügye, úgy is küldenek gyógyszert… - vakkantja felém, de hangján érzem, hogy megint messzire mentem.

-          Csak egy felvetés volt. – motyogom, de már nem érdekli. Ellenõrzi a mûvét és feláll mellõlem.

-          Jó éjt Peeta! – szól, mielõtt megfordulna és csatlakozna a többiekhez.

Az elsõ õrséget Beete vállalja, így megengedem magamnak, hogy elszunyókáljak egy órácskára. Az álmok messzire elkerülnek az emlékek azonban élesen kirajzolódnak a leereszkedõ éjszaka csendjébe. Panem himnuszára résnyire nyitom a szemem. Csak az általam megölt férfi képe villan fel az égen. Tehát a viadal eseménytelenül folytatódik. Lassan történnie kell valaminek különben a nézõk halnak meg az unalomba és nem a versenyzõk.

A szemhéjam szinte égeti a szemem a fokozott képek villogásától. Katniss, Effie, Haymitch, Portia de még Snow arca is elsuhan elõttem, mindegyik nevet és engem bámul. A fiút, aki naivan beleesett az összeesküvés csapdájába. Akit a lángra lobbant lány magával rántott a tûzbe.

-          Hol van Peeta? Peeta!

Ébredek a kétségbeesett kiáltásra.

-          Katniss! – susogom magam elé, mielõtt teljesen felébrednék.

Saját reakciómon, õszintén megdöbbenek, de nem foglalkozom vele. A távolba most már a többiek alakját is ki tudom venni, ahogy Katniss fölé hajolva nyugtatgatják, de egyre csak a nevem kiáltozza. Megérint? Talán, egy kicsit, teljesen más így látni, mint szemtõl szemben. Szereted… - hallom a fejemben ismét a hangot. Hallgass! – kiáltanám, de ehelyett csak gondolom. Az, hogy engem keres, lázálmában nem változtat semmin, ugyan úgy halva akarom látni.

-          Hol van Peeta?! Peeta! – üvölti ekkor ismét, de az egyikük egy jól irányzott ütéssel ártalmatlanná teszi.

Egy alak kiválik a többiek közül és elindul felém. Gyorsan lehunyva a szemem alvást színlelek.

-          Ne erõlködj! Tudom, hogy ébren vagy… - Johanna türelmetlen.

-          Mi az? – kérdem mogorván.

-          Hallottad?

-          Az ütésre gondolsz? Szép volt, ha te voltál… én se csináltam volna jobban! – közelebb hajol, ajkai remegnek az indulattól.

-          Téged hívott, amikor a láz legyûrte, érted? Csak téged akar megmenteni… legalább ezt ne vedd félvállról.

-          Érjem be azzal, hogy önkívületbe a nevem kiáltozza és akkor már minden meg van bocsátva? – most már én is ideges vagyok. – Nem Johanna ez nem így mûködik. Még jobban kívánom a halálát tudva, hogy igazam volt!

-          Mirõl beszélsz?

-          Azért kiáltozott, mert álmodott igaz? – bólint. – Valószínûleg arról, amikor az arénában magamra hagyott…

-          És akkor mi van?

-          Lelkiismeret furdalása. Bántja, hogy megtehette volna mégsem mentett meg, mert feláldozott…

-          Ez esztelenség… - horkan fel.

-          Oh, nem, dehogy. Ez az igazság. Tényleg kihasznált most vallotta be… eláruljak valamit? – hajolok hozzá közelebb mire önkéntelenül õ is így tesz.

-          Még jobban kívánom a halálát. Azt, hogy megbûnhõdjön.

Undor? Rémület? Vagy valami egészen más bujkál a nõ arcán. Szó nélkül sétál vissza a helyére és átveszi az õrséget. A szemeit pedig végig rajtam tartja. Sikerül elaludnom, de hamar ébredek. A többiek is most ébredeznek és Katniss is mintha jobb színben lenne…

Johanna igyekszik felém, határozottan kedvesebb arccal, mint este, de azért mikor eloldoz, elkapja a karom és rám pillant.

-          Nem fogom megölni. – eresztek meg felé egy kis mosolyt.

-          Ajánlom is. – mire hozzá teszem.

-          Egyelõre…

Erre ismét elkomorodik, de azért a többiek felé terel, hogy tisztes távolban, de közéjük üljünk. Ekkor hallom meg az ismerõs klimpírozó hangocskát. Feltekintek az égre, szememmel követve a csomag útvonalát mikor megszólal Annie.

-          Most már biztos a gyógyszer jön végre!

Szúrós szemmel követem az útvonalat, mikor értetlenkedve pillantok Katniss felé. Az eredetileg neki szánt csomag az ölembe landol. Elkerülve a többiek pillantását kinyitom és kezembe veszem az üzenetet.

Nem figyelek eléggé és a szél kifújja az ujjaim közül, de nem foglalkozom vele. Értetlenkedve meredek a dobozra majd Katnissre és ismét a dobozra.

-          Emlékezz… - olvassa Johanna motyogva, de mindenki érti.

Nekem is össze álla kép. Megjött az esemény, amire egész Panem várt. Egyedül az én kezemben nyugszik Katniss Everdeen, a Poszáta, a forradalom jelképének az élete.

-          Add azt a dobozt ide Peeta… - töri meg a döbbent csendet Finnick.

Pont, mint az elsõ viadalon, amikor megszerezte a gyógyszert, rajta állt, hogy megment-e és megtette. Most fordítottan, de ugyan ez a helyzet. Csakhogy nem azon múlik az életünk, hogy a másik túléli vagy sem. Lassan Finnickre emelem a tekintetem. A többiek minket néznek, feszült a légkör.

-          Ugyan miért? – nézek rá kihívón. – Én kaptam a gyógyszert. Arra használom, amire akarom.

-          Peeta ne csináld… add oda Katnissnek… - szólal meg Johanna.

-          Különben? – fordulok most felé.

-          Különben ezzel a két kezemmel fojtalak meg és tépem ki a halott ujjaid közül. – hörög Finnick. Annie riadtan simogatni kezdi, hogy nyugtassa, de hasztalan.

-          Csak tessék! – tárom szét a karomat. – Ki az elsõ? – sorra veszem az arcokat. Elkeseredettség, félelem és düh.

-          Fiam erre semmi szükség… - szólal meg Beete is.

-          Egyet értek! A gyógyszer nálam marad, mert én kaptam.

-          Nem olvastad mit írtak? Emlékezz Peeta… emlékezz, hogy szereted õt és meg akarod óvni! – Annie szemeibe könnyek gyûlnek.

-          Nem, arra kell emlékeznem, hogy végig csak kihasznált és manipulált engem az önös céljai eléréséhez… nem tartozok neki semmivel! – kiáltom és felállok.

Finnick is felpattan és farkasszemet nézünk. Égek a vágytól, hogy nekitámadjak és megmutassam kivel is kezdett, de ehelyett megfordulok és hónom alatt a dobozzal és annak tartalmával az erdõk felé veszem az irányt.

-          Peeta! Peeta!

Kiáltások harsannak, hol dühösen, hogy könnyekbe fúlva. Érzem a mardosó kételyt, de nem törõdök vele. Biztos, hogy helyesen cselekszem, hogy hagyom meghalni. Õ is hagyott engem. Nem segített csak kényszerbõl. Csak mert szüksége volt rám. Nem szívjóságból tette, amit tett pláne nem szerelembõl, ez abszurd. Elhaladok az elsõ fa mellett mikor a kiáltások mellett egy halkabb hang is felcsendül. Nem kiabál, nem kérlel. Hidegen és üresen ejti ki a nevem, mintha már nem jelentene neki semmit… vagy éppen most töltöttem meg értelemmel?

-          Peeta… - akaratlanul is megtorpanok és hátralépek egy lépést, hogy lássam az arcát. Nem sír, nem dühös. Érzelemmentes akárcsak a hangja. – Emlékszel Peeta? Amikor utoljára beszéltünk kettesben a parton aznap, amikor minden megváltozott?

Értetlenül várom, hogy folytassa. Nem értem mi értelme a múlton rágódni akkor, amikor az élete a kezemben van szó szerint és megfosztani készülök a túlélésrõl.

-          Emlékszem… - a szavak elõbuggyannak, mint az elfojtott forrás a kitörés elõtt. Nem akarom, mégis válaszolok és gondolkodok.

Benyúl az egyik zsebébe és egy apró valamit vesz elõ. A gyöngy… A gyöngy, amit én adtam neki. megõrizte. Miért? Mert szeret… ez õrültség.

-          Akkor adtad nekem, ajándék volt csupán, névtelen és apró. De ez a legszebb, amit tõled kaptam.

Mindenki síri csöndben hallgat. Annie könnyezik amit Finnick miután észre vesz, kezével töröl le és magához szorítja. Ám az irántam érzett megvetés nem tûnik el a szemébõl.

-          Peeta… - próbálkozik Johanna de Katniss csendre inti.

-          Csak meg akartam mutatni. Menj nyugodtan és vigyázz magadra! – búcsúzik, majd elfordul tõlem.

Annie immár leplezetlenül sír, Finnick értetlenül mered Katnissre, Johanna pedig kérlelõn néz rám. Tehetetlen vagyok. Az emlékek és az érzelmek hullámzanak, nem bírok ilyen kétségek között élni. Döntést hozni, amit már meghoztam mégis hezitálok. Vetek Johannára egy utolsó pillantást, majd a tavat bámuló Katnissre nézek. Tudja, hogy figyelem, de nem fordul meg. Helyette én fordulok vissza az erõ felé és elindulok. Hónom alatt a doboz, elmémben a kérdésekkel.

Egy óra, talán kettõ telt el mióta elhagytam a tábort. Széles ívben megkerültem a tavat és már látom a bõség szarut a fák ágai között. Semmilyen életnek nyomát se láttam eddig, de attól még éberen figyelek. Fegyverem ugyan nincs, de nagy valószínûséggel nekik sincs. Közelharcba mindenkinél nagyobb esélyem van. Elérve a fák szegélyének szélét óvatosan kilesek, hogy látok-e ellenséget. A tisztás üresnek tûnik. Pár lépés után azonban azonnal kiderül, hogy mégsem az.

Az ütés erejétõl megtántorodom, de nem vesztem el az eszméletem. A doboz azonban kiesik a kezeim közül.

-          Nocsak, hõsszerelmes… - sziszegi a jól ismert hang.

-          Enobaria… azt hittem…

-          Mindenki azt hitte, pont ez a lényeg az egészben. Elkaptalak.

-          Nem gondolod, hogy ez erõs túlzás? – tárom szét a karomat jelezve, hogy nem kapott el.

Ekkor azon, ami történik én is meglepõdök. Erõs szorítás éri a lábamat, majd egy gyors rántás és máris fejjel lefelé függök a levegõben.

-          Engedj el! – érzem, hogy a vér a fejembe tódul.

-          Eszembe se jut! Megvárom, amíg a kis Katniss el nem jön érted, hogy megmentsen… mindig ezt csinálja nem igaz? – susogja mézes-mázosan.

-          Csak a saját életét menti! Mindig!

-          Jaj de édes, még mindig nem hiszed el, hogy valóban szeret téged? Meghalna érted…

-          Hazudsz! – üvöltöm, de a fejembe tóduló vértõl már lüktet a fülem.

-          Azt mondod? – nevet, de ez a nevetése más, mint az elõzõ, olyan valós.

Egyetlen pontot fixíroz a tisztás szélén. Arra fordítom a fejem és erõlködöm, hogy ne homályosodjon el a szemem. A fák árnyékában, de jól kivehetõen egy alak áll. Haja oldalra fonva, lábán kötés, de ott van, és ekkor elindul felénk. Enobaria elégedetten morog.

Nem lehetett olyan ostoba, hogy egyedül jöjjön. Nem jöhetett egyedül, járni is alig tud, nem hogy harcolni. Nem teheti ezt… én gyûlölöm, amiért annyi szenvedést okozott. Gyûlölöm, amiért cserben hagyott és gyûlölöm, amiért kihasznált. Gyûlölöm, amiért szeretem…

A fejembe tóduló vér legyõz, és végleg megfoszt a látástól, a hallástól és a gondolkodástól. Szemem elõtt egy arc bontakozik ki. Kicsi és törékeny, de õ az. És akkor a poszáta dalra fakad… [Hanging Tree]