Karakter: Casper Everett
Megjegyzés: ~kezdés
A meghívásom az aznapi bálra igen különleges és érdekes személytől kaptam, azonban nem utasíthattam vissza. Tudom én jól miért szeretne a házában tudni, a vendégsereg közepén, távol az asszonytól, én viszont nem akarok belemenni, előre tudom. Mégis miért készülődöm olyan lelkesen? Rengeteg ügyfelet csíphetek nyakon. S a pénz s siker kombója jobban vonz, mint egy átszeretkezett éjszaka, most legalábbis.
Megkötöm a nyakkendőmet, beállítom a kusza hajamat, befújom magamat a drága parfümömmel, s még egy utolsó pillantás a tükörben, hogy minden jól áll e, majd végül elindulok a taxihoz. Ilyenkor azért irigyelem a nőket, hogy akad nekik táska, amibe belepakolhatják a cuccaikat. Nekem marad az öltönynadrág szürreálisan nagy zsebe, melyet amennyire lehet megtöltök. Telefon, kulcs, zsebkendő, pénztárca az irataimmal és pénzzel, no meg a meghívó.
Elegáns helyen rendezik meg a partit, ami sok fejes és gazdag pacák csak egyszerű egyéjszakás partnerválasztónak tekint. Ezért is csíptem ki magamat: milyen remek lesz minddel flörtölni s rávenni a befektetésre itt meg ott.
Már ahogy belépek az ajtón s a terem felé lépdelek érzem magamon a tekinteteket. Alig akad nő, de mindről lerí, hogy férjük vagy párjuk nélkül jöttek ide. Oh, igen. A jó öreg „dolgoznom kell drágám” szlogennel induló egyéjszakás partnervadászat. Nem egyen volt szerencsém vagy éppen balszerencsém részt venni, de ezekről az összejövetelekről legalább tudom, hogy nem csak erről szólnak. A fele társaság tényleg a munka miatt jön, aztán ki tudja merre terelődik a kedv az est folyamán…
Magabiztosan lépdelek a folyosón, majd a jelzéseket követve hamar a tömeggel a nagyterem ajtaja előtt kötök ki. Előkészítem a meghívómat, s míg az ismerősöket köszöntöm, az idő sem tűnik olyan vészesen soknak várakozás közben. Akad pár kéretlenül fájó arc is, akiket nem akartam ily hamar viszont látni, azonban nem hagyom, hogy ez a kedvemet szegje. Tudom miért vagyok itt, a zakóm belső zsebe csinos névjegykártyáktól duzzad, s bizony, kiürítem mielőtt hazaindulnék.
Pezsgős pohárral a kezemben indulok meg ügyfélfogó körutamra, s elsőnek a kedves ismerősökkel kezdem. Mindenhol szívesen fogadnak, bemutatnak a kis társaságnak, ahol mindig sikerül kiosztanom pár névjegykártyát. Elégedetten lépdelek ennek köszönhetően a hatalmas nagy, szépen kidíszített teremben. A zsebemben nincs már sok névjegykártya, de ettől függetlenül se vagyok hajlandó ennyinél leállni.
- Casper! – A nevem hallatán megtorpanok, majd értetlenül fordulok vissza. Nem tudom hová tenni hirtelen a hang tulajdonosát, csak mikor kiszúrom a hevesen integető ötvenen felüli Battont. Halvány mosoly jelenik meg ajkamon, az öreg nagyon sokat segített nekem, mindig kedves és jóravaló volt, mindenféle hátsószándék nélkül.
- Szép jó estét Mr. Battont! – köszönök neki, míg ő a bajsza alatt jót kuncog. Int nekem, hogy menjek oda, én pedig széles mosollyal az ajkamon így is teszek. Remélem a szokásos drága baráti köréve van itt, s mindegyik még gazdagabb akar lenni…
- Mi járatban erre felé? – kérdezi, míg én nagyvonalakban körbeírom. Rögtön leesik neki, télapós kuncogással fonja össze kezeit a háta mögött. – Akkor gyere csak, bemutatlak pár embernek.
- Ebben reménykedtem – jegyzem meg, mire ő sokat sejtő mosollyal a bajsza alatt elindul.
- Kedves barátaim, bemutatnám nektek Casper Everett ifjú urat, aki igen kedves ismerősöm – lépett oda pár vele egyidős férfihoz. Persze akad két fiatalabb is közöttük, így velem együtt három. Mindig érdemes az öreg rókák közelében tartózkodni, hisz elcsíphetünk valami fontosat. Más nem egy igen kedvező szeretői ajánlatot.
- Szép jó estét mindenkinek - köszönök illedelmesen. Mindenki válaszol, azonban az egyikük oly módon figyel, amitől libabőrös leszek. Magas, jóvágású, fekete hajú, elegáns… kár, hogy dolgozni jöttem.
Kellemesen elcsevegek a férfiak társaságában, de mindvégig magamon érzem a fiatalabb, de tőlem kicsit idősebbnek tűnő fiatalember tekintetét. Rég volt ilyenben részem, mondhatnám, azonban sokszor megbámulnak. Anyám szerint az angyali vonásaim miatt, de ezt ő sem hihette sose el. Érzem, hogyha oka és lehetősége lesz rá, le fog szólítani, én pedig valamiért nem akarom ezt az alkalmat elszalasztani. Várnom kell, hisz az öregek sokáig szóval tartanak, sokukat érdekli ám ez a befeketétses-brókeres dolog. Az unokáknak jó lesz mondják lelkesen, én pedig nem győzöm széles mosollyal osztogatni a névjegykártyámat s elmondani, hogy a rajta lévő számon keressenek időpontért.
- Szóval egy igen kedves ismerőse vagy az öreg Battonnak… - lép mellém a férfi, miután az öregek eleget hallottak felőlem.
- Sokat segített, mikor más nem – felelem a fel nem tett kérdésre a választ, mire bólint egy aprót, miszerint értette.
- William Ramsay vagyok – mutatkozik be halvány mosollyal az ajkán, majd kezet nyújt felém. Zakatoló szívvel fogadom el, ugyanis valahonnan nagyon ismerős a neve, de nem tudom hirtelen hová rakni. Ilyen az, ha az embernek több száz ismerőse van s még több száz ismert ember a fejében.
- Casper Everett – viszonzom a gesztust, amit megmosolyog.
- Így túllépve a formaságokon, hogy telik az este? – Van valami a hangjában, amitől kiver a víz… talán a mélysége, az, hogy kicsit karcol. Imádom az ilyen hangú pasikat, s szerintem látja is rajtam mennyire elbizonytalanodom egy pillanatra. Nem tehetek róla, jó képű és veszélyes aura lengi körbe. A gyengém.
- Unalmasan. Csoportról-csoportra járva osztogatom a névjegykártyákat, hogy az elkövetkező napjaim és heteim zsúfoltak lehessenek – mosolygom őszintén.
- Pedig sok itt az ember. Ismerős is biztosan akad – célozgat. – Vagy tévedek?
- Nem, nem – rázom tagadóan fejemet. – Azonban nem kikapcsolódni jöttem, hanem dolgozni.
- Micsoda kitartás – mér végig, amiben valami elfojtott érzelmet vélek felfedezni. Egyszerűen… érzem, hogy ott kéne hagynom, de nem megy. – Akkor felejtsem el a szórakoztató témáimat, amik megfordultak a fejemben és hagyatkozzak azokra, amik a munkához kapcsolódnak? – kérdez rá nyíltan, mire én mosolyogva felnézek rá.
- Nos, kezdjük a munkával aztán jöhet a kikapcsolódás. – William csak int a fejével, hogy kövessem, én pedig mindenféle visszakozás nélkül így teszek. Kerít nekünk egy újabb pezsgős poharat, s így folytatjuk utunkat.
- Én magam is szeretnék befektetni, bár se gyerekem, se unokám – kezd bele. – Emellett hallottam ám már rólad – csillannak ravasz róka módjára a szemei, míg én érthetetlen módon zavarba jövök. – A pénzből soha nem elég, s ha lehet, akkor megdupláznám azt, amim van.
- Lehet ha megduplázni nem is tudom, de… - kezdenék bele, mire ő leint, én pedig rögtön be is fogom.
- Még nem tudod. Menni fog az – mosolyogja sejtelmesen, míg beleiszik a poharába. – Szóval, kapok névjegykártyát, vagy menjek házhoz? – kacsint rám, mire én köhintve nyúlok a zakóm zsebéhez.
- Elnézést… - motyogom, míg az utolsó darabot kihúzom a szövet takarásából s felé nyújtom. – Gondolom nem kell elmagyaráznom mit s hogyan.
- Ez a munkahelyi telefonod? – kérdezi, míg beleiszok újra a poharába, s le nem veszi a tekintetét a névjegykártyámról.
- Igen.
- S ha netán én este tizenegykor akarok valami nagyon fontosról veled inzultálni, munka ügyben? – kérdez rá, én pedig pislantok párat. Miről akarna ő velem olyankor társalogni?
- Nos… - pislantok párat, majd végül zavartan elmosolyodom. – Nincs nálam toll – vallom be zavartan, mire ő zsebre vágja a névjegykártyámat s előveszi a telefonját.
- Szerencse, hogy már van okostelefon a világon. Beleírlak a telefonkönyvbe – matat egy darabig a szerkezettel, majd int a fejével, hogy mondhatom. Lassan lediktálom neki a számomat, s mikor végzett, visszacsúsztatja a zsebébe. – S lám, megoldódott a toll hiány.
- Szerencsére. – Nem tudom mit kéne még mondanom vagy csinálnom, így inkább nagyokat kortyolok a pezsgőmből. William végig engem néz, s totál úgy érzem magamat, mint egy zsákmány állat a ragadozó előtt.
- Will! – érdeklődve kapom a női hang felé a fejemet, ahogy az előttem álló férfi is. Csinos, divatos ruhában, magas sarkúban tipeg felénk a világosbarna hajú nő, akit hamar beazonosítok. Modell, méghozzá eléggé híres és nemrégiben tele volt a lap azzal, hogy egy friss, fiatal milliomossal kavar, aki… atyaég!
- Tessék? – sóhajtja az említett, míg én szépen összerakok magamban mindent. Szóval ezért is akar befektetni, magasabbra akar törni. Azért van itt, hogy támogatást nyerjen, akár csak én. Ez… ez hihetetlen!
- Ne haragudj Casper, de most mennem kell – szól oda nekem komolyan, mire én csak bólintok egy aprót, miszerint megértettem. – Amint lehet felhívlak az üzlettel kapcsolatban.
- Rendben van. További jó estét.
- Neked is további jó estét – oly hangsúllyal mondja ezt, melybe beleborzongok. A kis modell barátnője már odébb jár, nagyon sietős a dolga. William is utána indul, én pedig nagyot sóhajtva húzom le a poharam tartalmát. Ideje hazaindulni.
¤××פ
Másnap este épp lefekvéshez készülődöm, mikor megszólal a telefonom. Nem tudom hova rakni a számot, s hiába a késői óra, felveszem.
- Itt Casper Everett. Miben segíthetek? – szólok bele a telefonba, mire a vonal másik végén halk férfikuncogást hallok meg.
- Tegnap este olyan gyorsan el kellett mennem, hogy elfelejtettelek megcsörgetni, hogy elmenthesd a számomat. Itt William – nyugodtan szusszanok fel, hisz így már tudom ki az. – Azt hitted vicceltem azzal a késői órás mondatommal?
- Nos, igen… - vallom be, mire ő újra felnevet.
- Azonban ha így feltetted azt a kérdést… nos, segíthetsz, de kétlem, hogy azt telefonon kéne megbeszélnünk. – Van valami a hangsúlyában, amitől bizsergés fut végig a gerincem mentén. Szinte érzem, ahogy a vadászó tekintetével figyeli az alvós pizsamába s bokszerben ülő lényemet, ahogy az ágyon ülve telefonálok. Nem… nem szabad! Ez munka. Most nem. Most tényleg nem. Nem feküdhetek le mindenkivel, csak hogy törődjenek velem. A munkámba fog kerülni…
- Oh, igen az időpont – rendezem arcvonásaimat, s hangomat is. Komoly dologról van szó, így komoly hangnemet veszek fel. – Nos, a legközelebbi időpont három, nap múlva, csütörtökön esedékes. Addig sajnos már be vagyok táblázva. Neked mikor lenne jó?
- De hivatalos lettél hirtelen – jegyzi meg. – Azonban igazad van… személyes kell erről beszélnünk. Jó lesz a csütörtök, s olyan kettő körül szabad vagy?
- Egy pillanat… - nyúlok az asztalon lévő határidőnaplómért. – Igen, szabad. Akkor jó lesz neked? Írjalak be?
- Írj csak be, Casper, szép kacskaringós betűkkel – duruzsolja a telefonba, amitől libabőrös leszek s megáll a kezemben a toll.
- Beírtalak – próbálok higgadt és komoly maradni, ami eddig össze is jött. Azonban késő van és magányos is vagyok, nem akarok semmit se beképzelni, muszáj mihamarabb letennem. – Gondolom holnap reggel korán kell kelned a munka miatt.
- A munka ráér.
- Nem akarlak tényleg feltartani, így hát a sikeres időpont egyeztetés után várlak a megbeszélésre. Készülök rá, szóval elég csak jönnöd és hallgatnod – hadarom el. – További jó estét, s viszontlátásra.
Ahogy lerakom a telefont, nagy sóhajjal vetem hátamat a falnak. Ez… ez hihetetlen. Kezdenem kell magammal valamit, de elemészt a munka, hála a hétvégi kis extra rádolgozásomnak.
Hamar eltelik az a pár nap, én pedig szidom magamat, miért nem mentem bele a játékba. Olyan ez, mint mikor nem veszel meg egy leértékelt dolgot, mert már van otthon belőle elég… aztán hónapokig fáj érte a szíved
Idegesen szívok bele a cigarettámba, majd hagyom, hogy a füst átjárja a tüdőmet. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire ideges vagyok. Nem egy előadást tartottam már, nem egyszer kellett a tudásomat megcsillantanom, nem most kérték ki először a véleményemet. A megérzéseim eddig mindig pontosak voltak és kamatoztatták a pénzt, dögivel. Erre… esz az ideg.
Ez azonban nagy hal. Nagyon nagy. Ha elbukom, vége a karrieremnek és mehetek biztosításokat ráerőszakolni hétköznapi emberekre. Ezt pedig nagyon nem akarom.
Idegesen túrok bele szőke tincseimbe, majd a kivégzett csikket elnyomom az erkély korlátján kifújom az utolsó füstöt. Nem szívok el többet, az csak plusz idő. Nem hátrálok meg, menni fog, mert mennie kell s nem hiába vagyok az egyik legjobb. Végezetül a karórámra pillantok, ami szerint Williamnak tíz percen belül itt kell lennie, s egy nagy sóhajjal bemegyek. Az irodám nincs messze, leülök az íróasztalom mögé s várok. Addig úgyse tudok mást csinálni, míg be nem lép az ajtómon.
|
