|
|
Szerepjáték
(Naruto)
| Rauko | 2011. 08. 20. 15:46:13 | #16115 |
Karakter: Uchiha Itachi
Megjegyzés: - vége -
Bocsi, de ennyi volt. Egy ideje várlak, és nem is nagyon jelentkeztél sehol, hogy mi a helyzet. Nem látom tovább értelmét.
|
| Rauko | 2011. 04. 24. 18:26:27 | #13170 |
Karakter: Uchiha Itachi
Megjegyzés: ~ Hachinak
A lehető leghalványabb fogalmam sincs róla, hogy hogyan is keveredtem ide. Kisame ötlete volt az egész, ő gondolta, hogy jó lenne inni valamit, én pedig rábólintottam. Régen volt már, hogy ideiglenesen nem kellett semmivel sem foglalkoznunk, de mostanában tényleg nem volt semmi, csak a meglevők, de más is tart alkalmi szüneteket, így egyszer mi is megengedhetjük magunknak. Nem szokásom, évek óta nem ittam, de Kisame szerint ez nem lehet baj. Egyszer megengedhetem magamnak, és semmi gond nem lesz belőle.
A kis, sötét, dohos italozóban egy hátsó, eldugott helyre ültünk le. Nem sokat ismerik errefelé az Akatsukit, már amennyire eddig tapasztaltuk, de jobb biztosra menni. Ma nem akarunk bajt keverni, bajba keveredni vagy vadászni. Most csak kicsit... pihenni. Ritka, de néha szükség van erre is.
Most sem nagyon szólunk egymáshoz, csak ülünk a sötét kis sarokban, nézelődünk néha, és egymás után isszuk a rizspálinkát. Kisame láthatóan meg sem érzi, én azonban kezdem magam túl jól érezni, és azt nem szeretem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jól érezzem magam, de ennek az érzésnek az elnyomására való akaratom valahogy egyre csökken az elfogyasztott italok számának emelkedésével.
Akkor döbbenek rá, hogy lényegében mennyire rossz ötlet volt ez az italozás, és hogy mennyire meg fogom ezért büntetni Kisamét, amikor teljesen véletlenszerűen felbukkan előttem Sasuke arca. Szinte beleremegek, ahogy meglátom magam előtt a szemeit, az ajkait. Kicsiként nem vettem ezt ennyire észre, de ahogy nőtt és érettebb, férfiasabb lett, olyan határozottan szép arca lett, amilyen ritka. Még nekem sincs olyan, mint neki... talán anyámnak lehetett, de már csak homályosan emlékszem erre is. Szép. Pusztán vonzó és szép.
Mikor legutóbb láttam, már annyira felnőtt volt, olyan vonzó és annyira hívogató. Rég túltettem magam azon, hogy ez beteges lenne-e, vagy sem. Annyi vér tapad a kezemhez, hogy akkor is a bűnözők közé kerülök, ha ezentúl nem ölök meg többé senkit, hát miért tiltakoznék valami olyan ellen, aminek a létezéséről évek óta tudok? Érinteni akarom... látni az arcán a kéj apró rózsáit, ahogy kinyílva teszik még varázsaltosabbá azt az egyébként is szép arcot, ahogy...
- Itachi, az ott nem Sasuke? - tép ki gondolataim édes köréből Kisame undok hangja.
- Nem hiszem, hogy itt van. Mit keresne erre? - kérdezem teljesen biztosan abban, hogy az csak egy hasonmás. Sasuke nagyon ritkán jár errefelé, a Szikla országa kiesik az útvonalából tudtommal.
- Nézz már oda, az ő - nyüstök tovább kedves halképű társam, mire végre odapillantok, és majdnem kiesik a kezemből a pohár. Az arcomon ebből semmi sem látszik, de a szívem olyan eszeveszett ütemben kalapál, hogy hihetetlen. - Itachi, most hova mész? - Már messziről hallom, szinte nem is... csak megyek, egyenesen a kiszemelt szépség felé.
Minden korty szaké egyszerre kezd hatni, azt sem tudom pontosan, hogy hol vagyok, csak őt látom, semmi mást... csak őt. Sasuke... Annyi lélekjelenlétem van, hogy kihasználjam: ő biztosan nem vett észre engem és biztosan részegebb valamivel nálam. A kocsmárostól kérek egy szobakulcsot, majd mindent előkészítek. A tapasztalat, az erőm... nekem negyedannyi idő elég a chakrám koncentrálásához, amennyi kellene másnak, hogy használhassa az Utakát. Mellé lépve megérintem a vállát, a dolog pedig azonnal teljessé válik. Rám néz, de nem tud szólni, így csak intek neki, és szó nélkül követnie is kell. Nem Sharingan technika, így nem szokhatta meg, ez egy szimpla genjutsu.
Ahogy beérünk a szobába, zárom az ajtót, és magamhoz húzom. Erősen csapódik mellkasomhoz, ahogy magamhoz rántom, de még nem hagyom mozdulni, csak picit oldom fel a genjustut.
- Sasuke - sóhajtok fel vágyakozva. mennyire régóta várok erre... mennyire... mennyire akartam már ezt. Ajkaim a nyakához érnek, mire elhúzza a fejét, meglep, hogy máris meg tudta törni, de aggaszt, hogy nem akar annyira elhúzódni.
- Gyűlöllek, Itachi - jelenti ki remegő, alkoholmámoros hangon, de nem tol el, nem kapálózik, nem csinál semmit. Csak ismételgeti, hogy utál, hogy meg akar ölni.
- Tudom, Sasuke - suttogom, de már olyan közel vagyok hozzá. - Ölj meg... én ma nem megölni akarlak - mosolygok rá, végigsimítok az arcán, majd finoman ajkaira tapasztom az enyémeket.
|
| Levi-sama | 2010. 12. 30. 20:49:11 | #10151 |
Karakter: Tomoa (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~köszönöm a szép játékot~VÉGE
VÉGE
|
| Levi-sama | 2010. 01. 12. 11:14:18 | #3243 |
Karakter: Tomoa (Mmartininek)
Változatlan hangulatban telik az egész napom. Anikai és a többiek csodálkozva fogadnak szót szeszélyes parancsolgatásaimnak, és én kihasználom őket úgy, ahogy azelőtt soha nem tettem. Mindig is lenéztem és megvetettem azokat a tanácsosokat és hatalommal rendelkezőket, akik így viselkednek... és tessék, én is ezt teszem. Mégsem látok neheztelést az arcukon, inkább... aggodalmat? Dühösen toppantok egyet. Miattam csak ne aggódjon senki!
Visszatérünk a szállóba. Azonnal őt keresem, de nem szükséges mert már vár rám a szobám előtt állva. Keresztülnézek rajta, és a bennem fortyogó dühöt lenyelve lépek mellé.
- Induljunk - parancsolom neki olyan hangnemben, amiért bárki megbántódna. Ő egy szót sem szólva követ engem egészen az Onsenig. Most biztosan utál engem... igen biztosan. Ökölbe szorulnak kezecskéim, és összeszorítom a fogaimat. Nem... nem érdekel mit gondol... nem és nem és nem...! Senki sem!
Az onsen nagyon szép. Nyíltvizű medencéjét magas és karcsú fák ölelik körül, sziklák teszik meghitté és a víz párája pedig különlegesen egzotikussá. Békés és nyugodt hely, ráadásul nincs itt senki, aminek örülök is meg nem is.
A víz finom meleg, de nem ettől akad el a lélegzetem. Shu lángvörös haja vérfolyóként tekereg a víz felszínén, kék szemei szinte ragyognak. Istenem... olyan gyönyörű...! Hogy a fene essen belé.
Elkapom róla bámész tekintetem, és puffogva ülök le tőle nem messze. Érzem magamon tekintetét, de nem és nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Nem, a fenébe is!
Összerándulok, amikor hozzáér a vállamhoz. Már mögöttem áll, és én képtelen vagyok elviselni ezt az intim közelséget vele. Mielőtt elveszíteném önmagam, és beleájulnék a karjaiba, inkább elszaladnék, de nem bírok. Nem! Nem akarom! Nem...
Maga felé fordít és szorosan átölel, halkan mormolva fülembe, miközben hajamat cirógatja. Nem... nem vágyat érzek, amit kellene... félek... zavar az érintés, a simogatás, pedig tőle kapom.
- Shhh, semmi baj - nyugtat lágyan. - Biztonságban vagy, itt vagyok. Ne félj!
Pattanásig feszül az egész testem, minden mozdulatát, rezdülését élénken érzékelem... Miért viselkedek így? Miért teszem ezt? Miért félek tőle? Mindenkitől? Mert igen, ez a bajom. Félek... mindentől. A férfiaktól, tőle... az érzelmektől... saját magamtól... istenem, még a félelemtől is félek!
Összeszorítom szemeimet, és elkábulva lazítom el a testem. Mint egy tetszhalott... vagy ki tudja mi.
Csak nagyon lassan lazul fel a bennem lévő görcs. A buta, kusza gondolataim rendeződni kezdenek és végre felfogom azt, amit eddig nem voltam hajlandó figyelembe venni.
Shu... megváltozott.
Felpillantok rá, és szép arcát figyelem. Szemeiben már semmi üresség nincs, nagyon is élénken kavarognak benne az érzelmek. Mi történt vele? Talán az elrablásom térítette észhez... vagy valami más? Egyáltalán észhez tért? Vagy ez is csak valamiféle ninja-trükk? Teszi a kötelességét, mint jó testőr...? Egyáltalán érez még valamit? Hiszen idáig mást sem kaptam tőle, csak hideg pillantásokat, hűvös távolságtartást... sok-sok tüskét, pofont és kést a szívembe. Ettől a férfitől, akiért végigcsináltam és kibírtam azt a borzalmat, mert csak az lebegett a szemeim előtt, hogy vár engem... és szeret. Na persze. Hülye Tomoa.
Megrázom a fejem. Már megint kusza gondolatok zavarnak össze...
Elhúzódnék tőle, de nem engedi.
-Shu... engedj... Már nem tudom ki vagy, hogy mit akarsz... - dadogom küszködve erős karjai ellen. - ...vagy hogy én mit akarok tőled...
Szoborrá merevedik, és én lehajtom a fejem. Még mindig csak ölelkezve állunk, mintha szerelmesek lennénk, pedig még csak közel sem vagyunk a valóságban a szép érzelmekhez.
- Semmit nem akarok... és mindent... - súgja a fülembe, szorosabban magához préselve engem. - Semmit, amit nem adnál szabadon, és mindent ami te vagy...
Csodálkozva pislogok fel rá. Mindenre számítottam, de erre azért mégsem... És mi az hogy mindent ami én vagyok? Nem kellek neki, ezt világosan kimutatta abban a pillanatban amikor Konohában keresztülnézett rajtam és elsétált mellettem, majd amikor magammal vittem... akkor is. A bolti eladólány és a pincérnő is több figyelmet kapott mint én!
- De tegnap... a pincérnő... meg az eladólány... - dadogom, de finoman rászorítja ujját a számra. Elenged, elfordul tőlem és kimászik a vízből. Ó édes jó istenem, köszönöm hogy megajándékoztál a szemekkel való látás képességével! Ezt a látványt... Észreveszi hogy meztelen testén legeltetem szemeimet, és elpirulva hajtom le buksimat. Elrablásom óta most először érzek testi vágyat... Ne vigyorogj. Tudod jól, hogy még egy élettelen kőben is képes vagy vágyat ébreszteni szépségeddel te... te... ehh.
Mi az ott a kezében? Hova megy? Miért megy a fához? Mit csinál?
Figyelem ahogy hátát a fának támasztva leül a fa tövébe, és hátrabilincseli a kezeit, a kulcsok pedig a lábam előtt koppannak a földön. Jé, már én is kimásztam a vízből, és pucéran állok előtte. A saját vagy mások meztelensége sosem zavart, hiszen szép vagyok, mások meg nem számítanak. De Shu... olyan kiszolgáltatott így... Mit művel?
- Többé nem próbálok célozgatni, eddig minden kísérletem balul sült el. Megmondom egyenesen. A tiéd vagyok. Tégy, amit jónak látsz, büntess, vagy szeress, bármit, amitől jobban érzed magad. Bármire kész vagyok, hogy az árnyék és a fájdalom eltűnjön a pillantásodból. Szeretlek Tomoa, és bármit elviselek, amit rám rósz, csak ne hagyj el, ne küldj el magad mellől. Ha úgy érzed méltatlan lettem a szerelmedre, akkor ne bocsáss meg, de add meg az esélyt, hogy bebizonyítsam mit érzek, hogy visszanyerjem a szíved.
- Kérlek! Mutasd meg, mit szeretnél édes! - teszi hozzá. Kék szemeivel gyengéden, kedvesen néz fel rám, és én lassan lehajolok és felveszem a puha fűben csillogó kis kulcsot. Csak nézem a tenyeremben, a hűvös fém érintése nedves bőrömön kellemetlen. Megborzongok, de nem csak a hidegtől.
Szerelmet vallott nekem... ó édes istenem...
Könnybe lábadnak a szemeim, és öklöcskémbe szorítom a kulcsot. Lenézek rá, de nem látom csak homályos ködön keresztül. Kipislogom szemeimből a könnyeket, szaggatott sóhajjal térdelek le elé.
- Szeretsz? - kérdezem suttogva.
- Igen, Szeretlek.
Óvatosan közelebb csusszanok hozzá.
- Csak engem?
- Csak téged, édes!
Ölébe ülök nagyon óvatosan, és félénken simítom meg a vállát.
- Biztosan...? - suttogom még halkabban.
- Halálosan.
Arcán a kedves, gyengéd mosolya igazán megnyugtató. Megmoccan, és én összerezzenek, amitől mozdulatlanná merevedik. Megnyugodva hajtom fejemet a vállára, arcomat a nyakába temetem, könnyeim lassan folynak végig arcomon.
- Kegyetlen vagy... - suttogom a hajába markolva. - Azt mondod szeretsz? Miféle szerelem ez? Keresztülnéztél rajtam... hagytad hogy szenvedjek... Olyan voltál velem, mintha egy fadarab lennék... Mi ez a hirtelen pálfordulás?
Felemelem a fejemet, és szemeibe nézek. Szomorú a tekintete. Fájnak neki az emlékek és a szavaim? Ki tudja... azt hittem, ismertem őt, de tévedtem.
- Tomoa... a háború...
- Ne! - emelem fel a kezem, de aztán visszaejtem az ölembe és lehajtom fejemet. - Tudom mivel jár a háború. Kakashi elmondta, hogy attól vagy ilyen, és hogy ne vigyelek magammal, mert szenvedni fogok melletted...
Igen, ezt mondta. És milyen igaza volt.
- El tudod képzelni milyen érzés volt ez nekem?! - kiáltok fel hirtelen, és dühösen fúrom szemeimet az övébe. - És aztán amikor elraboltak és te megmentettél... hogy aztán végignézzem ahogy játszadozol azokkal a nőkkel... Mindenki más kapott a törődésedből, csak én nem! Magamra hagytál! Újra és újra! Fogalmad... fogalmad sincs, hogy mennyire magányos voltam... nélküled!
Megszeppenve ugrok fel, és borzalomtól kitágult szemekkel nézem... Mit tettem?! Véresre karmoltam a mellkasát dühömben. Bántottam...
Ő csak nyugodtan ül ott, és semmit sem tesz... pedig kiabálnia kéne, dühöngenie vagy bármit. De csak néz engem azokkal a gyönyörű szemekkel - amelyeket úgy imádok -, türelmesen.
Remegő kezemet a számra szorítva fogom vissza a felcsukló sírást, és mély levegőt véve térdelek vissza elé.
- Szeretlek - mondja mély hangján. Csodálkozva nézem arcát, kedves mosolyát és lágy tekintetét. - Csak téged. Veled maradok örökre, és minden nap bebizonyítom, ha ez kell, hogy el hidd. Nem kell senki más, csak te. Nélküled meghalnék.
Milyen egyszerű szavak, és mégis mennyi tartalom van mögöttük... Édes istenem.
- Esküszöl? - suttogom közelebb csusszanva hozzá.
- Esküszöm.
- Örökre...?
- Halálomig, és azon is túl - bólint komolyan. Lepillantok vérző mellkasára, és finoman végigsimítom ujjaimmal. Bűntudatot kéne éreznem, de mégis boldog melegség árad szét bennem, hiszen immáron biztos vagyok benne hogy szeret és csak ez számít.
Átölelem a nyakát, és szorosan hozzá bújva fúrom arcomat nyakába, mélyen magamba szívom finom illatát.
- Majdnem elrontottunk mindent... - szipogom remegve a felindultságtól. Erős karjaival átölel szorosan, lágyan ringatva engem. Olyan jó így...
Múlik az idő... a csillagok is vándorolnak a sötét égbolton. Hosszú-hosszú ideig csak öleljük egymást... vagy inkább ő engem, amíg én kapaszkodom belé.
Tétován keresem ajkaimmal a száját, és ő megadja nekem amire vágyom. Puha, gyengéd csók... Nyelve finoman cirógatja enyémet, és én felsóhajtok a testemen végigcsorduló vágytól.
- Olyan rég éreztem a csókodat... - suttogom, vágyakozva simulva hozzá szorosabban. Ujjaimat puha hajába fúrva dörgölőzöm hozzá, és kábán vetem hátra fejemet. Ő azonnal lecsap a felkínált nyakamra. - ...a bőröd melegségét és az illatodat...
- Tomoa...
- Ölelj erősen Shu... azt akarom, hogy most nagyon szeress... mert félek.
- Mitől félsz?
- Az idő múlásától. Attól a pillanattól, amikor fel kell innen állnunk, és ha majd elmegyünk innen, hátrahagyunk valamit... valami nagyon fontos dolgot.
Puhán csókol meg, és homlokát az enyémhez simítva néz a szemembe közelről.
- Csak a fájdalmat hagyjuk itt. Ide láncoljuk a fához, és megszabadulunk tőle, jó?
- Jó - biccentek mint egy kisgyermek, és nyakába csimpaszkodva bújok hozzá. - Akkor vigyél el innen... Shu.
- Rendben...
Felsóhajtok, amikor a levegőbe emel, és lassan ringatózó léptekkel halad velem valahova.
Kábán nyitom fel szemeimet és elmosolyodom ahogy elmerülünk együtt lassan a finom meleg vízben.
Belékapaszkodom, és akaratosan követelem tőle a törődését, ami csak nekem jár. Szívom magamba a csókokat, érintéseket... mohón. Szenvedélyem lángra kap, úgy érzem elégek teljesen...
Egy sziklapadkán ül, én pedig az ölében. Merevedése az enyémhez ér, amitől egyszerre nyögünk bele a csókba. Ő gyengéd és kedves, én vad vagyok és mohó. Karmolom bőrét, marcangolom ajkait, mint egy vadmacska, ő pedig csak óvatosan ér hozzám, mintha tudná, hogy ezt kell tennie. Egy erősebb érintés, és darabokra hullanék... ezt ő is tudja.
Körmeim végigszántanak hátán, ő pedig vadul megremeg.
- Kívánsz engem? - suttogom ajkába harapva.
- Igen, nagyon... - feleli akadozó légvétellel. Elégedett mosollyal simítom végig véresre karmolt mellkasát, érzem izmainak remegését ujjaim alatt.
- Én is téged... szerelmem...
|
| Levi-sama | 2009. 11. 14. 00:35:26 | #2457 |
Karakter: Tomoa
Amikor az ember lelke megsérül, akkor érzi igazán a magányt. Nincs kihez hozzábújnia, nincs kitől simogatást, törődést követelnie...
Összekuporodva ringatom magam az ágyamban, ahogy magányos kisgyermekként tettem régen. Akkor is magamat ringattam és öleltem...
Vissza a gyermekkorhoz.
A sok tanulás és tanulás... szigorú nevelés...
Anyám soha nem ölelt meg engem. Mikor is láttam utoljára? Rég.
Az ajtó nyílására nyugalmat erőszakolok magamra, ahogy mindig is tettem, és törökülésben, higgadtság maszkját magamra öltve tűröm hogy megzavarják nyugalmamat.
- Tomoa... - mondja egyik emberem kedvesen. Felpillantok rá, és nem teszem szóvá a bizalmas megszólítást. Nincs kedvem ehhez sem. Hiszen ez Shu. Azt hiszem meggyűrődött a takaróm. Elsimítom egy kis félmozdulattal, szavait hallgatva.
- Sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy nem tudtalak megvédeni. Bocsáss meg!
Lehajtom a fejem, és megigazítom a ruhámat is. Nocsak, összegyűrtem... Pedig nem is aludtam benne még. Ejnye.
- Jó éjt Tomoa.
- Jó éjt Shu - válaszolom, és megrebben a hangom. Valamiért most nagyon fáj... valami a mellkasomban. Talán majd... elgondolkodom ezen... hogy miért akarok sírni amiért ő kimegy az ajtómon és nem jön vissza.
*
Figyelem a hajnal ébredését.
A nap sugarai először óvatosan simítanak végig az ablakom keretén, megtorpannak egy pillanatra az ablaküvegnél, mintha tétováznának, el merjék-e űzni az éjszaka árnyait. Hajamat félresimítom szememből, és már be is oson a halvány, sápadt fény a szobámba. Ágyamra is lassan felkúsznak, és takaró alatt senyvedő, fázós lábaim üdvözlik az édes melegséget amit hoznak.
Kopogtatnak.
Anikai hozza a reggelimet, és halkan beszél hozzám, mély dörmögő hangján. Szerinte jót tenne nekem, ha kimozdulnék, és megvenném azt a néhány utcára való ruhát, amit akartam.
Lábaimat a napfényben megmozgatva, elmélázva kortyolok a teámba, és csak biccentek válaszul. Nekem mindegy, felőlem mehetünk.
Egy órával később végre csigatempómban lezuhanyzom, fogat mosok és tiszta ruhát veszek fel. Tanácsosi köpenyem hosszú ujja most kapóra is jön, a véraláfutásokat a karomon szépen elrejti, és a nyakamon lévőket a gallér cselezi ki.
Egész partiképesen lépek ki az ajtón, és sóhajtva indulok el, körülöttem néma árnyékként viselkedő testőreimmel. Akik mellől nem először rabolnak el. Talán ideje lecserélnem mindet... Majd ha hazaérek, elküldöm őket. Shu-t is azt hiszem. Nincs értelme hogy magam mellett aszaljam.
A boltban unottan válogatok a ruhák között.
- Mondd édeske, van ebből egy számmal nagyobb? - hallom meg Shu hangját. Hátrapillantok, a kezében lévő ruhát megcsodálva. Most komolyan az tetszik neki?! - Meggondoltam magam, hagyd csak, ez is jó lesz.
Mire újra rátekintek, már rajta is van. Fura egy ízlés.
Egy zöld nadrágot félretéve hallok némi nevetgélést, és hátratekintek ismét. Shu már valamiféle lakkbőr női ruhát feszeget magára, és a vele szemben nyáladzó kis libát is meglátva felhúzom szemöldököm. Érdekes csajozási technika. Mellesleg a lány nem éri meg ezt az energiabedobást, mert ahogy elnézem, mindegy lenne neki hol szorítják a falhoz és cserkészik be neki a... ehh.
- Azt hiszem ez nem lesz olyan szűkös mellben, mit gondoltok?
Felé fordulok, és érdeklődve figyelem a fejleményt. Kíváncsi vagyok mit eszelt ki, és miért. Az eladólány ráad egy szoknyát is.
- Lám lám mit találtam itt, mostmár teljes a kimenőrucim, nem gondoljátok? - dörmögi, amikor visszafordulok az ingek felé.
Nagy robajt hallok, és rémülten perdülök meg. Csak nem esett baja? Amikor meglátom félszeg vigyorral a földön ülni, abban a maskarában, elmosolyodom. Nagyon hülyén fest...
Az eladólány felsegíti és ő rámosolyog. Aha... hát megfűzted őt, ha ez volt a cél.
Dühösen fordulok vissza a ruhák felé, majd egy goromba megjegyzést téve a bolt kínálatára testőrkapitányom felé fordulok.
- Anikai! Indulunk!
Shu még bent marad, így megvárjuk. Pár perc múlva jelenik meg, kezében egy papírzacskóval. Majdnem beszólok neki, hogy gyorsan lerendezte, de azért remélem diszkréten a próbafülkében, és nem a pultra hajította fel... De lenyelem, és tovább indulok. Másik bolt. Majd újabb és újabb. Nem veszek semmit, ellenben egyre jobban felhergelem magam. De miért? Csak.
Annyit szenvedett szegény... tényleg nem ezt érdemli tőlem, de... a fenébe is, nekem legalább ugyanolyan szörnyű volt az elválás. És amikor visszatértem, ő már nem ugyanaz az ember volt. És most nézzem nyugodtan végig ahogy csajozik?
Grrrr....
Shu...
Shu...
Ahhrrg...
Egy kis étteremben ebédelünk, és magamban duzzogva, kifelé kifejezéstelenség maszkját mutatva majszolom a gyümölcsöket.
Valahogy úgy érzem... jogosan akarom őt birtokolni, és megbüntetni azért, mert már nem kellek neki.
Bántani akarnám? Nem... csak...
Szeretnék végre önző lenni, hiszen a boldogságomat kellett feláldoznom, a hazámért. A legkevesebb, hogy legalább az illúziójának egy darabkáját birtokolhassam, nem?
Annyi idő után visszatértem, csak érte, és ő le sem tojta a fejemet, ellenben egy sehonnai kis butikos csajra rámosolyog!
A pincérnő, egy bögyös kis maca, hosszú, lángvörös hajjal illegeti magát a szomszédos asztalnál ülő harcosaimnak, főleg Shunak. Amikor már a melleit is a képébe nyomja, nem várom meg a további fejleményt, egy dühös mozdulattal söpröm le az asztalom tartalmát.
Éktelen csörömpölésre minden harcosom azonnal talpra ugrik, és körém gyűlnek.
- Mi volt ez? - dörmögi Anikai furcsállva. Nem szoktam soha ilyeneket művelni, de nem érdekel. Magas rangomnak köszönhetően a tulajdonos azonnal mellettünk terem, és mélyen hajlongva kezd hadarni.
- Bocsásson meg Tanácsos úr, máris hozunk másikat... nagyon restelljük... borzasztóan...
Kifejezéstelen tekintettel figyelem, magamban pedig elszégyellem magam. Mi a fene ütött belém? Nem szoktam így viselkedni.
Felemelem a kezem, és ő azonnal elhallgat.
Magas rangú személy vagyok, tévedhetetlennek minősülök, de ha hibázom, azt belátom és elismerem.
- Nem. Én kérek elnézést, sok probléma nyomaszt és nem tudtam parancsolni az indulataimnak.
Kifizetem a kárt és jéghidegen fordulok embereim felé. Haragszom. Fortyognak bennem az érzelmek...
- Vissza megyünk.
*
A szállodában velük szembe fordulok.
- Mondandóm van számotokra.
Féltérdre ereszkednek velem szemben, komolyan figyelnek. Helyes. Karba teszem kezeimet, és elszámolok magamban tízig. Csak nyugodtan, Shu.
- Elégedetlen vagyok veletek - jelentem ki halkan, kíméletlenül. - Ezért úgy döntöttem, hogy két nap múlva haza indulunk a palotába, és megválok tőletek. Visszatérhettek Tűzföld urának szolgálataiba, Shu pedig hazamehet Konohába, mihelyt az új testőrök átveszik a feladataitokat.
Döbbent csend fogadja szavaimat.
- Távozhattok.
Némán vonulnak ki mind, én pedig az ágyamra vetem magam és dühödten esek neki a kispárnámnak. Csépelem és ütöm, szemeim homályosak a könnyektől.
Mi a fene van velem...?
Azt hiszem... túl sok minden történt velem mostanában, és az idegeim egyszerűen már nem bírják. Igen... De ettől most nem jobb, csak mostmár mentséget is kreáltam magamnak. Remek.
Lemegy a nap, és megint jön a rideg éjszaka. A vacsorámat ezúttal Shu hozza be nekem, és amikor turkálni kezdem a villámmal, tudatosul bennem, hogy még mindig nem ment ki.
- Mire vársz? Elmehetsz - mondom halkan.
- Ne küldj el.
- Talán a szoba közepén akarsz állni egész éjjel? - jegyzem meg pikírten.
- Jól tudod miről beszélek - dörmögi. Ó hogyne tudnám, nem vagyok ostoba. Annyira.
- Miért akarnál maradni? Nyilvánvalóan nem érzed jól magad velem, csak szívességet teszek neked - válaszolom kifejezéstelen maszkot magamra öltve, csak az rontja az összképet, hogy a halat már apró cafatokra cincáltam gyilkos villámmal.
- Ez nem igaz! - vágja rá. Elhúzom a számat ahogy felidézem magam előtt, hogyan mosolygott az eladólányra.
- Ne áltasd magad Shu, és főleg engem ne áltass. Menj szépen vissza Konohába, és felejtsd el szépen a Tanácsost, aki csupán egy ígéretét betartva jött vissza érted.
Kíméletlen szavaim célba találnak, mert nem vitatkozik tovább.
- Nem áll jól neked, ha hazudsz - jegyzi meg halkan, és közelebb lép hozzám.
- Válogasd meg a szavaidat, ne feledd kivel beszélsz! - Ledobom a villámat, és felpattanok az asztaltól.
- Tomoa... - nyúl az arcom felé, de összerándulok. Nem akarom, hogy megérintsen bárki is... hiszen nincs még egy napja sem, hogy majdnem megerőszakolt két drabális állat. Leejti a kezét, és hátralép. Szemeiben szomorúságot látok, amitől összeszorul a szívem és a torkomban egy gombóc nő... nem tudok tőle rendesen nyelni...
Olyan gyengéd a tekintete... pont mint régen... akkor amikor...
- Megértem, hogy most össze vagy zavarodva... Pihend ki magad, és aztán gondold át újra. Csak ennyit kérek tőled.
Magamra hagy. Már megint magamra hagy!
Lehajtott fejjel tűröm megint, hogy kisétáljon az ajtómon.
Dühösen söpröm le az asztalomat, és a hangos csörömpölés valahogy jól esik. A falhoz vágom a székemet is, majd repülnek a vázák, borul az asztal...
Az ágyneműm reccsenve szakad, a tollpihék mindent beborítanak...
Az üres ágyamon összekucorodva talál a hajnal.
Amikor belép az ajtómon Shu a reggelimmel, meg sem lepődik a szoba látványától. Nyilván végighallgatta a többiekkel együtt tegnap este az ajtón túl.
Leteszi elém a tálcát.
Mintha nem is lenne ott, felkelek az ágyból és a fürdőbe megyek. Mikor visszatérek, lezuhanyozva és felöltözve, ő még mindig ott van, és a romokat próbálja rendezni.
- Ma délután az Onsenbe akarok menni - jelentem ki, mint egy kisgyermek. Akarok. Akarom. Ezt a szót nagyon-nagyon rég ejtettem ki a számon. Önzés... Milyen furcsa íze van tőle a számnak... olyan különleges. Finom.
- Rendben... - biccent engedelmesen.
- Csak te jössz velem.
- Biztonságos ez? - kérdezi halkan.
- Nem mindegy? Ha mind velem vagytok, akkor is el tudnak engem rabolni. Akkor már egy is elég. - Döföm belé a kést csípős szavaimmal. Elszégyellem magam amikor összeszorítja a száját és lehajtja a fejét, de aztán lerázom magamról az érzést. Elvégre igazam van.
- Most sétálni megyek a többiekkel. Ezt takaríttasd fel. Délután jövök vissza.
Magára hagyom, és amikor kilépek a folyosóra, embereim szeme láttára rúgok dühösen a falba.
- Menjünk.
|
| Levi-sama | 2009. 09. 29. 13:28:23 | #1973 |
Karakter: Tomoa (PUB)
Egy zaklatott, átsírt éjszaka után úgy ébredek, mint akit kétszer megrágtak és kiköptek. A frissítő zuhany sem sokat segít...
Tétován öltözöm, és felkapom a fejemet. Az ajtón túl küzdelem és kiabálás zajai... ez Shu hangja és a testőrkapitányomé! Kisietek, és az elém táruló látvány a földhöz szegez. Shu jutsut formálva kezeivel áll, előtte pedig az összes testőröm vízbuborékban, harcképtelenné téve.
Shu nagyon zaklatottnak tűnik, ezért megnyugtatóan teszem kezemet a karjára. Érzem ahogy a feszültség oldódik, és ellazulnak izmai. Feloldja a jutsuját, testőreim vizesen koppannak a padlón.
- Mi volt ez Anikai? - kérdezem a kapitányt. Összekülönböztek valamin, de min?
- Őrült ez, csak a gondot okozza! - dühöng a máskor mindig nyugodt férfi. - Elegen voltunk hárman.
Dühösen nézek rá.
- Nem hiszem, hogy az a tiszted, hogy kétségbe vond a döntéseimet, vagy hogy ítélkezz. Mellesleg ennek az őrültnek a kollegája nem egészen két perc alatt tett harcképtelenné kettőt az embereid közül egy hang nélkül. Szóval az én dolgom megítélni ki jön, ki marad.
Észrevéve magát, tisztelettel hajt előttem fejet. Megnyugodva fordulok Shu felé, és a szobámba hívom.
- Tanácsos sajnálom, nem tudom mi történt, de kiderítem.... - mondja. Megrázom a fejem. Tudom, hogy ideges, tudom hogy ki van készülve, hogy folyton készenlétben áll, görcsösen.
Megnyugtatóan nézek rá, még ha a szívem majdnem beleszakad amiért Tanácsosnak hívott, akkor is.
- Semmi baj Shu, mindenkivel előfordul. Mi lenne, ha neked is vennénk pár ruhát? Talán attól ellazulnál egy kicsit.
Arckifejezéséből ítélve rossz ötletnek tartja. Nem tudom mit mondjak vagy tegyek, én a legokosabb tanácsos tűzföldén...
Inkább a fürdőszobába menekülök pár percre, hogy ne sírjam el magam előtte.
A pár percből egy óra is lesz, mire kisírt arccal visszatámolygok.
- Shu? - kérdezem halkan, de már nincs itt. Jobb is... csak rosszabb lenne. Őbenne vigaszt már úgysem találnék, gyakorlatilag Shu nekem már csak egy vezeklés. A büntetésem a múltamért, a háborúért, és mert gyenge voltam. Az egyetlen ember, akit mélyen, teljes szívemből szeretek, egy hideg kődarab. Milyen szánalmas vagyok...
Kivágódik az ajtó, és döbbenten figyelem a berohanó ninjákat. Mind talpig feketében vannak, arcukat maszkok fedik. Sikoltva hadakozom az engem lefogó erős kezek ellen, menekülnék de képtelen vagyok rá, majd egy büdös kendőt szorítanak a szám elé. Éter! - ismerem fel, és tágra nyílt szemeim előtt elhomályosul minden.
*
- Ébredezik.
Kábán nyitom fel szemeimet, és a fölém hajoló idegen arcokat látva eszembe jut, miért is vagyok megkötözve, és a számban miért van egy rongydarab. Elraboltak. De kik és miért?
- Üdv Tanácsos - vigyorodik el az egyik. - Emlékszik rám?
Összeszűkülnek szemeim, ahogy alaposan megvizsgálom arcvonásait, majd ahogy felismerem, tágra nyílnak. Kuncogva szedi ki a rongyot a számból. Ismerős, jóképű arcán a vonások megkeményedtek, de szemei még mindig világoskékek, hosszú ezüstszőke haja pedig kibontva omlik széles vállaira.
- Yumino? - krákogom döbbenten. Megsimogatja arcomat, és hajamba bújnak ujjai.
- Rég nem láttalak Tomoa. Hallom jól megy a sorod.
Felülök, és felé nyújtom összekötözött kezeimet. Egy kis késsel nyisszantja el a kötelet. Közben felmérem a terepet. Egy kis faházban vagyunk, az ablakon kipillantva pedig láthatom, hogy már beesteledett.
- Megmagyaráznád mi ez az egész? - vonom kérdőre.
- Ugyan, hisz tudhatnád... Amióta elhagytam tűzfölde tanácsát, azóta folyamatosan kémked utánam az uralkodó. Nem igaz?
Biccentek.
Igen, egykor ő volt a legbefolyásosabb tanácsos. Röpke viszonyunk is volt, mondhatni ő vezetett be engem a kis zöldfülűt, a szexuális élet rejtelmeibe. Aztán egyik napról a másikra eltűnt. Kiderült, hogy Vízföld ura, országunk ellensége mellé állt. Az én elméletem szerint mindig is mellette állt, mint kém. De a többi tanácsos nem értett egyet velem.
- Kémkedni jöttél vissza?
- Nem. Érted jöttem. - Döbbent arcomat látva felnevet. - Ó nem, ne aggódj, nem szerelmes vagyok beléd, és még csak nem is a tested kell. Nem...
Homlokomra bök mutatóujjával.
- Az kell nekem, ami itt bent van. - Gyanakodva pillantok rá.
- Konkrétabban?
- Az uralkodó palotájának minden szeglete, beleértve az őrhelyeket és a gyengepontokat.
Levegőért kapkodva pillantok rá. Nem vagyok ostoba, pontosan tudom miért kellenek neki ezek az információk. Merényletet akar szervezni tűzföld ura ellen!
- Természetesen nem várom el, hogy önként és dalolva áruld el nekem az uralkodódat, ezért gondoskodtam egy kis meglepetésről neked - int nagylelkűen. Nyílik az ajtó, és két hatalmas férfi lép be rajta. Értetlenül figyelem őket, majd Yumino felé fordulok, aki hajamba túrva hajol le hozzám, érzékien végignyalva a számat, majd durván ajkaim közé erőltetve nyelvét, megcsókol. Nem viszonzom, csak értetlenül hagyom magam. Ellenkezni nem érdemes. Most hideg fejjel kell gondolkoznom.
- Mire készülsz? - kérdezem halkan amikor elszakítja tőlem a száját végre.
- Ők itt két hűséges emberem. Mellesleg nagyon szeretik a csinos fiúkat - kacsint rám. Kiráz a hideg és elsápadok. - Látom az eszed a régi. Helyes... Akkor most halljam az adatokat, különben Masamo és Kitana rojtosra keféli azt a csinos kis segged.
*
Sikoltva szorítom össze szemeimet, amikor letépik rólam a ruhát...
Arcom izzik az erős pofontól, érzem vérem ízét a számban...
Durva röhögésük a fülemben...
- Shu... - sírom, amikor hasra dobnak az ágyon. Próbálom lélekben felkészíteni magam arra mi most következik, de képtelen vagyok rá... Meg fognak erőszakolni...
- Halljam, Tomoa - lép az ágy mellé Yumino. Megrázom a fejem.
- Soha nem árulnám el őt, ezt te tudod a legjobban! - kiáltom sírva, és felnyögök a fájdalomtól, amikor a két benga állat egyike hátracsavarja kezeimet.
Kuncogva pillant végig rajtam.
- Kár érted kicsi Tomoa.
Matató ujjakat érzek bejáratomnál, és szerelmem nevét kiáltva zokogok fel.
Bumm.
Hatalmas dörrenés rázza meg a falakat, és még látom ahogy a vízsárkány berobban az ajtón, magával sodorva az engem lefogó két férfit, és szájával lecsap Yuminora.
Vízbe fúló halálsikolyok... és hirtelen ránk szakadó néma csend.
A sárkány széthullik, és mindent beborít a víz. Zokogva görnyedek össze, meztelen, vizes testem remeg a hidegtől és az átéltektől...
Valaki mellém lép és a karjaiba venne de ellököm a kezeit.
- Hagyj... hagyj békén... - temetem arcomat tenyerembe. - Ne érj hozzám...
|
| Levi-sama | 2009. 08. 28. 16:18:57 | #1674 |
Karakter: Tomoa (PUB)
- Tanácsos úr... Mire várunk? - kérdezi halkan egyik mögöttem álló testőröm. Fel sem fogom szavait, csak a közeledő alakot figyelem, szívem kiugrik szinte a helyéről, zihálva veszem a levegőt. Magas, minden léptére táncot járnak izmai, akár egy párducé. Hosszú vörös haja egy vastag fonatban hever bal vállán, a napfényben bronzosan csillog. Szép arcának lélegzetelállító látványán nem rontanak a keserű arcvonások sem, mégis látom mennyit változott. Ez a tekintet...
Szemei üresek és élettelenek mint a kő. Rám tekint, megtorpan.
Kezeimmel mellkasom előtt markolok idegesen a ruhám anyagába, remegek minden porcikámban...
Meghajol előttem, és én felé lépnek, de olyan gyengék a lábaim... hiszen még a térdeim is citeráznak!
Mindent felfokozottan érzékelek ebben a másodpercben. A nap égető sugarait, a homokszemeket, elyeket a szél felkavarva fúj arcomba, a falvakra jellemző illatot, amely az ételek és egyéb ismeretlen aromák keveréke... Shu haja előrelibben arca körül ahogy meghajol előttem. Szívem olyan hangosan dübörög a füleimben, hogy nem hallom a falu zsivaját és a madarak halk énekét sem...
El... elfordul tőlem... Elfordul!
Ahogy hátat fordítva nekem elindul... minden elhomályosul körülöttem.
***
Medi-jutsu hűvösségét érzem homlokomon, és egy ismerős arc hajol fölém.
- Tomoa-san - mosolyog rám kedvesen. - A kórházban vagy. Kimerített az utazás, és összeestél, a testőreid hoztak ide.
Csak biccenteni van erőm, majd feltápászkodom, némi segítséggel sikerül is.
- Üdv, Tsunade-san - krákogom halkan.
- Minek köszönhetem a váratlan látogatásodat?
Kezeimbe temetem arcomat. Most... most nem megy a beszélgetés. Túl nagy megrázkódtatás ért.
- Anikai - pillantok fel testőreim kapitányára. - Vigyetek a szállásomra.
A szólított bólintva lép mellém, és karjaiba vesz. Tsunade felé fordítom fejemet.
- Bocsáss meg, holnap felkereslek és beszélünk majd...
Beszippant a teleportáció.
Egy átsírt éjszaka és nappal után végre elég erőt gyűjtök, hogy felölthessem kifejezéstelen maszkomat és felkeressem a protokollnak megfelelően a falu vezetőjét. Tsunade kedvesen fogad, mellette egy feketemaszkos, szürke hajú férfi áll, egyik szeme is letakarva fejpántjával. Még nem találkoztam vele.
Udvarias köszönés, formulák után helyet foglalok Tsunadéval szemben, és várom is nekem címzett kérdéseket. De nem kapom. Csak komor, sötét pillantást a melegbarna szemekből.
- Tájékozódtam a történtekről - szólal meg halkan a Hokage, kezeit összefűzve. Szórakozottan figyelem az előtte gőzölgő teáscsészét.
- Ó igen? - jé, gőzölög. Bizonyára jó forró lehet, hiszen nyári meleg van. Legalább negyven fok. Különös szokás ebben a hőségben forró italt inni, de hát Tsunade-san mindig is különc volt.
- Nagyon sajnálom Tomoa-san.
Biccentek.
- Ibikivel szeretnék beszélni, ha lehet.
- Sajnálom, ő meghalt a háború alatt. Ő itt az új Anbu főkapitányom, Kakashi.
Felpillantok a sötét félszembe. Biccentek neki, ő pedig udvariasan fejet hajt.
- Akkor vele.
Pár másodperc múlva már kattan mögöttünk egy iroda ajtaja, és ő íróasztalának támaszkodva fűzi karba kezeit. Kár, hogy nem láthatom az arcát. Kíváncsi lennék mit gondol.
Kipillant az ablakon, mély hangja halk, és piszkosul ismerős.
- Tudom, mit szeretne kérdezni, de sajnos nem szolgálhatok jó hírekkel.
- Erre magamtól is rájöttem - válaszolom keserű mosollyal. Már tudom ki ő. Farkas. Aki egymaga elintézte egykor a ninja testőreimet. - Azt árulja el, hogy menthető-e a helyzet, vagy sem.
Megrázza a fejét.
- Nem tudom. Shu régebben is problémákkal küzdött, még a megismerkedésük előtt is. Minden Anbu-t utoléri ez a probléma, aki magányos és nincs kire támaszkodjon. Ezért olyan erős a társas, csapatszellem közöttünk. Azonban sokszor ez is kevés. Jó magam már számtalan hasonló esettel találkoztam, és tudom...
Elakadnak a szavai, ahogy lerogyok egy székre.
- Folytassa...
Megrázza a fejét.
- Sajnálom... saját magam voltam szemtanúja a harctéren, ahogy kihunyt szemeiből a fény. Ő már csak egy harcos, aki teszi amire utasítják. Semmi több. Egy eszköz.
Lehajtom a fejem, de ő kíméletlenül folytatja:
- Azért jött, hogy elvigye magával. Vajon így is igényt tart rá? Megérné? Ha rám hallgat, elfelejti őt.
Megrázom a fejem. Soha! Megígértem neki, hogy visszajövök érte. És ha már csak egy üres vázat is találok belőle... akkor is az enyém.
Felállok, és határozottan nézek sötét szemébe.
- Holnap elutazom, és őt is viszem magammal.
Az ajtóhoz lépek, de megállít a hangja.
- Meg sem kérdezi, hogy Shu vajon menni akar-e önnel?
- Ő már csak egy harcos, aki teszi amire utasítják. Semmi több. Egy eszköz - idézem a szavait halkan. - Bizonyára ha ön utasítja, hogy legyen a testőreim egyike, végrehajtja a feladatot.
- Csak kínozni fogod magad ezzel - mondja, hirtelen letegezve engem. Nem veszem zokon, elvégre ő segített nekem a legtöbbet. - Magad mellé kényszeríted és tűröd a hidegségét? Szeretsz talán szenvedni?
Válasz nélkül hagyom magára.
***
A hajnali napsugarakat az ablakban állva köszöntöm. Tanácsosi köpenyem már rajtam van.
Érintetlen ágyam felé pillantok. Képtelen voltam aludni, nincs is értelme ilyenkor próbálkozni az alvással.
Kopogtatnak.
- Szabad!
- Jó reggelt uram. Megérkezett a testőrség új tagja is. Indulhatunk?
- Igen.
A kapuban áll, a másik kettő mellett, úgy várnak ránk. Fejet hajtanak, ahogy Shu is. Arca, tekintete kifejezéstelen. Minden másodperc éles tőrként szúr a szívembe...
Testőrkapitányom int nekik, és felsorakoznak. Kettő előttem, kettő mögöttem halad.
Még szerencse, hogy tanácsosi kalapom és maszkom elrejtik könnyes szemeimet. Még szerencse...
***
Megtehetném, hogy egyenesen a fővárosba megyünk, haza... de nem akarom. Megtehetem, hogy akár hónapokon át távol legyek... és ezúttal meg is teszem.
- Mik a tervei uram? - kérdezi Anikai, mellém lépve. Felpillantok az előttünk magasodó épületre. Ránk esteledett, és egy szálloda felé tartunk éppen. Egy átlagos falu közepén állunk, igencsak feltűnő jelenségként.
Körülpillantok.
Nagyon szép épületek, kellemes légkör... és a falu körül csodaszép zöld erdők, hegyek és tájak.
- Ma éjjel megszállunk itt, aztán eldöntöm. Mindenesetre holnap reggel elmegyünk ruhát venni nekem. Nem óhajtom utunk során végig a tanácsosi köpenyt viselni.
- Biztos benne, uram? Hiszen a szabályok...
- Nos... - szakítom félbe halkan. - Elsőszámú tanácsosként talán megengedhetem magamnak ezt a luxust.
- Bocsásson meg uram - hajt fejet. Na azért. Shu kifejezéstelen arccal nézelődik, alaposan szemmel tartva mindent. Tökéletes testőr...
A szobámba érve elküldöm a testőröket.
- Shu-san... - tartom őt vissza halkan.
Végre kettesben maradunk. Remegő kezekkel veszem le a kalapot és az arckendőt, úgy fordulok szembe vele. Ajkaim reszketnek a felindultságtól, de nem ugrok a nyakába, és nem kezdek el sírni. Nagyfiú vagyok már... bármennyire is aprócska, szürke egérkének érzem most magam.
- Mit óhajt? - töri meg a csendet mély hangján.
- Látom épségben megúsztad a háborút... Én... én örülök, hogy látlak, és itt vagy velem... - válaszolom reszkető hangomon, tétován kapaszkodva egy szék háttámlájába. Kifejezéstelen tekintettel mered rám, talán fogalma sincs miért mondom ezt.
Csend telepszik ránk, nem mond semmit...
- És?
Felkapom a fejem, és belém reked a levegő. És? És? Nagy levegőt véve fordulok el tőle, az ablak felé. Az utcán égő lámpák erős fénye bántja szememet...
Fogalmam sincs mit mondhatnék. Nyilván ő már nem törődik velem, nem számítok neki.
Akkor...
Kínzom magam egy kicsit. Miért ne tehetném?! Elvégre úgy cseszem el az életemet és teszem tönkre a lelkemet, ahogy én akarom... nem?!
- Felejtse el - mondom látszólag határozottan. - Kérem jöjjön ide, és nézzen ki az ablakon. Ott mintha látnék valami gyanúsat.
Szófogadóan lép mögém, és pillant ki az ablakon.
- Ott - mutatok egy árnyékos sarokra, amely esetleg hihetően tűnik valami gyanúsnak. Közben remegve hajtom le fejemet, mert finom illata orromba kúszik, és teste pont mögöttem... alig néhány centire. Emlékszem... emlékszem az ölelésére... milyen erősen szorított magához, és a csókjaira...
- Nem hiszem, de leellenőrzöm - dörmögi mély hangján, nem messze fülemtől, és én beleborzongok egész testemben.
- Jó... - lehelem halkan. Halk pukkanással teleportál el.
A függönybe kapaszkodva csusszanok le a földre, lehajtott fejjel.
Csak vállaim rázkódnak a visszafojtott sírástól...
Már csak lopott pillanatokkal kelthetem életre a boldog emlékek fájdalmas szikráit.
Magamnak.
|
| Levi-sama | 2009. 08. 12. 11:16:23 | #1486 |
Karakter: Tomoa (PUB)
Komoran pillantok körül. Egy rideg cella? Hát miféle merészség ez velem szemben?
Egy ócska íróasztal középen, mögötte ül Ibiki. Kemény tekintetünk összesistereg.
Valamit tud... de mit? Mennyit? Honnan?
Összekulcsolt kezeit szája elé téve mér végig, Farkas pedig elereszti a kezemet.
- Tanácsos Úr - biccent, mély hangja visszhangzik a helyiségben. Kínzó specialista... minden mozdulata, pillantása előre kiszámított, és a megfélemlítésre játszik. Elfintorodom, és megvetően mérem végig a helyiséget, látszólag szórakozottan vetem oda neki.
- Maga a vesztét akarja ennek a falunak, Ibiki?
- Ellenkezőleg Tanácsos.
Felé fordítom jéghideg tekintetem.
- A velem szemben elkövetett sértések negyede is elég indok lenne, hogy Tűzföld urának engedélye nélkül is kiadjam a megsemmisítő parancsot Konoha ellen. Tisztában van vele, hogy pengeélen táncolnak a Hokagéval?
Megfagy a levegő. Érzem ahogy fellángol a chakrája és nem csak az övé. A mellettem álló Anbu is hasonlóan reagál, felém is lép. Bizonyára arra gondol, amire bárki a helyében. Ha megöl, elmúlik a veszély is. Nem lenne okos húzás.
- Állj! - dörren Ibiki hangja, és én rezdületlenül állom az Anbu gyilkos erejének hatását. Nagyon égeti a bőröm... Ibiki szólal meg hosszas hallgatás után:
- Tanácsos... nem volt más választásom, kérem bocsásson meg.
Biccentek. A céljaim ellentétesek Konoha elpusztításával, ezért nincs értelme ezen a vonalon gondolkoznom, a feladatom végrehajtása a legfontosabb. Mindennél fontosabb. Nálam is.
- Megbocsátok - válaszolom higgadtan.
- Azonban... - teszi hozzá, és felkapom a fejem, gyanakodva pillantva rá. - Alaposan megvizsgáltuk, milyen főkönyveket és iratokat tanulmányozott.
- Na és? - Kizárt hogy rájött valamire, hiszen szinte észrevehetetlenül tanulmányoztam a szükséges iratokat, látszólag többet foglalkozva a gazdasági és egyéb témájúakkal. Ezért tart olyan sokáig egy falu felmérése, mert körültekintően, nagyon óvatosan csinálom.
Ibiki felállva tenyerel az asztalra, arcomat pedig olyan érdeklődően tanulmányozza, hogy rájövök: csak tippelget, lövése sincs semmiről. Reakcióimból akar olvasni, és sikerült is valamit megneszelnie, mert idáig érzem mennyire ideges.
- Ön csak a munkáját végzi, tudom - szólalok meg elkomorodva. Most először mutatva ki igazi érzelmeket. - Tudnia kell, hogy Tűzföld belügyeiről nem beszélhetek. Konohát nem fenyegeti semmilyen veszély, legyen ennyi elég.
Lehajtja a fejét. Nem értem ezt a reakciót.
- Nekem elég lenne... de a Hokage többet akar tudni... Bocsásson meg.
Csak egy villanást látok, és ahogy a falhoz szorít az Anbu, és kattan csuklóimon a bilincs, felnyögök halkan. Annyira meglep ez a fejlemény, hogy eltart két egész másodpercig amíg felfogom.
Komoran emelem tekintetem Ibikire.
- Ezzel a Hokagéval a falujuk nagyobb veszélyben van, mint sejtik - mondom komoran. - Ha minden komoly és fontos ügyben ennyire elhamarkodott döntéseket hoz, Konohára sötét jövő vár.
Minden szavam vág mint a borotva, Ibiki arca pedig megrándul. Tudja, hogy igazam van.
- Parancsot teljesítek... - válaszolja nagyon halkan, látszólag mintha nem is nekem mondaná. - Nem fogok fájdalmat okozni Tanácsos Úr.
Közelebb lép, és ő maga döfi belém az injekciós fecskendőt.
- Bocsásson meg - mondja nagyon halkan.
Behunyom a szemem, és érzem ahogy testem lassan elernyed, könnyűvé válik... lebegek a föld felett, akár egy léggömb...
- Ah... igazság... szérum.... - konstatálom, és felnyíló szemeim előtt Ibiki arca és az Anbu maszkja táncot járnak, körülöttem színes virágok röpködnek ritmikus táncot lejtve...
- Mi állt a jelentésben, amelyet Tűzföld Urának küldött? - hallom.
A jelentés? Ó igen... a jelentés... Nyitnám a számat, hogy világgá kiáltsam boldogan a színtiszta igazságot, de a felelősség súlya beúszik tudatomba, kissé kitisztítva azt. Ha beszélek... annak nagyon komoly következményei lesznek. Hallgatnom kell. Dacosan összeszorítom a számat, és lehajtom szédelgő fejemet. Olybá tűnik, mintha különválna a testemtől, és felettem lebegne... Nevetni szeretnék...
- Miért tanulmányozta Konoha katonai, stratégiai főkönyveit is?
Halkan felkuncogok, és megrázom a fejem, a további kérdések pedig záporozni kezdenek rám.
Talán órák vagy napok telnek el... ki tudja...
Shu! Itt van!
Szívem hatalmasat dobban, úgy szívom magamba szép arcának minden centiméterét. Imádom a pasit. Szeretem, ez végleges.
Ha ezt az őrületet túléljük, túléli... magamhoz veszem majd. Kiemelem innen... Pazarlás lenne őt egy ilyen kis faluban hagyni.
- Nem beszél... - dörmögi egy mély hang. - Biztos vagyok benne, hogy neked elmondaná, amit tud... Azt akarom, hogy elmondjon mindent.
Közelebb jön hozzám szívem egyetlen királya, és már a koronát is látom a fején...
Szia kedvesem...
- Tomoa. Most azt szeretném, ha nagyon figyelnél arra, amit mondani szeretnék. Értesz engem? Bólints, ha igen.
Mosolyogva bólintok. Imádlak.
- Azt szeretném, ha a következő kérdésre teljesen őszintén válaszolnál. Ha szeretsz, akkor őszinte leszel. Megígéred ezt nekem?
Naná. Bólintok.
- Mondd meg nekem igaz lelkedre és a szerelmünkre őszintén, szándékodban áll-e a legkisebb mértékben is akár, hogy árts Konohának, vagy a lakóinak?
Megrázom a fejem, arcomba hullnak hajtincseim is. Ahh milyen könnyű a fejem...
- Nem! - Kiáltom világgá a színtiszta igazságot. Ha akarnék ártani, ezerszer megtehettem volna...
Hangokat hallok magam körül, szavaikat csak félig értem. Azt kérdezik hazudok-e, és egy mély, karcos hang válaszol, hogy nem is tudnék...
- Egy gonddal kevesebb, akkor lépjünk tovább...
Csodálkozva emelem fel fejem. Hiszen erre a kérdésre már kaptak választ... miért tették fel újból?
- Nem, nem lépünk sehová - dörren Shu mély hangja. - A tanácsos nem jelent veszélyt a falunak, viszont a további vallatása annál inkább, az előbb elhangzott válasz után.
Shu int a varázspálcájával, virágszirmok robbannak szét, és lehullnak bilincseim. Felröppennék a magasba gyönyörű szárnyaimmal, de erős karjaiba szorít, és mielőtt elszállnék elindul velem kifelé.
- Mi most távozunk - hallom.
Kábaságom ködén keresztül pillantok fel, és figyelem a tengervíz felszínén ringatózó Ibikit és az Anbut. Felnevetek csilingelően.
Hagynak kisétálni... Hahaha...
Súlytalan karjaimat szerelmem nyaka köré fonom, és megpuszilom száját.
- Látod a szárnyaimat? - suttogom. - Zöld, mint a hegyi tündéreknek... Láttál már tündért? Egyszer olvastam egy mesekönyvet, és képzeld! Egy tündér nem kapott szárnyat, és ezért a többiek kiközösítették. Szerinted örülne, ha neki ajándékoznám? Segítesz megkeresni?
Puha ágyra fektet, és mosolyogva hajol fölém, arcomat cirógatja, hallgatja mesémet. Már a törpéknél tartok, úgy húzom be magam mellé, és bújok bele karjaiba, arcomat nyakába fúrva.
- Szeretlek... - súgom neki, és minden betű kiejtésével újabb és újabb csillag ragyog fel körülöttünk... Milyen szép... Kinyújtom a kezem, és egyik ragyogó csillagot megfogom, de amikor pislogok egyet, a kezét látom az enyémben, ujjaink összefonódnak. Oh ez sokkal szebb látvány...
Mosolygó arccal hajol fölém... Milyen szép...
- Ha túléljük majd... velem jössz? - kérdezem tőle suttogva, lassan érzem ahogy csúszom az álomvilágba.
- Túlélni? Mit...?
- Milyen puha ez az ágy... - sóhajtom behunyt szemekkel, és már csak a távolból hallom szavait.
- Tomoa ébredj! - kiabálja. - Mit élünk túl?! Miről beszélsz?! Tomoa....!!!!
Hideg mar a karjaimba, és felszisszenve nyitom ki szemeimet. Forog a világ...
- Mit élünk túl...? - ismétli meg a kérdést. Megcirógatom az arcát, kissé kitisztul a tudatom is.
- Shu... Azért engedték, hogy elhozz magaddal, mert tudják, hogy neked elmondanám... De minden erőmmel... megpróbálom... megőrizni ezt... A te érdeked és a falu érdekeit is... szem előtt tartva...
- Tomoa...
- Ha... ha tovább beszéltetsz, mind... meghaltok... Ez hatalmas titok... - súgom az igazságot.
Fáradtan hunyom be a szemeimet, fejem kezd megfájdulni. Még látom, ahogy nyílik az ajtó, és sárga szárnyakon berepül rajta két pillangó... pislogok egyet, és felismerem bennük Ibikit és Farkast.
Hallom ahogy beszélgetnek, de már nem értem miről...
***
Mély sóhaj...
Azonnal éberré válok, és felpattanó szemekkel ülök fel. Egy üres kórházi szoba. Egyedül vagyok...
Kitámolygom az ágyból.
Shu... hol van Shu...?
Egy egyszerű kórházi hálóing van rajtam, de nem érdekel ez sem. Kinyitom a kórterem ajtaját, és gyenge lábaimon kiszaladnék de nem bírom a lendületet. Elesnék, de valaki elkap.
- Jól van uram?
- Anadi - pillantok fel rá. Mellette áll Filen is. - Hol a pokolban voltatok? Mi az, hogy egy Anbu csak úgy elintéz kettőtöket?
- Sajnáljuk uram, nagyon erős volt. Észre sem vettük, és már a földön hevertünk összekötözve.
Lüktető fejemre szorítom kezeimet.
- Mi történt? - nyögöm.
- Nem tudom, egyszer csak elengedtek minket, és azonnal az ön keresésére indultunk. Egy órája állunk itt, és várunk. Örülök, hogy jól van. Mik a további parancsok?
- Segíts felöltözni. Utána beszélek a Hokagéval. Írtatok már jelentést Tűzföld urának?
- Igen, de még nem küldtük el, az ön utasítását várjuk.
- Helyes.
Félórányi szédelgés után végre eléggé jó állapotba kerülök, hogy Tsunadét felkeressem. Menni még nem tudok rendesen, ezért egyik testőröm támogat be az iroda ajtaján.
Ahogy megpillantom őt, szemeim összeszűkülnek. A szobája tele van tanácsosaival, Ibiki is ott van és néhány Anbu. Leülök egy székre, és felcsattan a hangom.
- Mindenki kifelé, négyszemközt akarok a Hokagével beszélni!
Tsunade biccent, és amikor kettesben maradunk, hosszan nézünk farkasszemet.
- Aláírtad a falu halálos ítéletét. Már csak az én bólintásom kéne, és földdel tennék egyenlővé Konohát. Miért tetted?
- Tudom, hogy nem tennéd meg Tomoa-san. Intelligens vagy, tudod miért tettem, ahogy azt is, hogy nem volt más választásom.
Megrázom a fejem.
- Nem ártani jöttem, ezt tudtad nagyon jól, mégis mohón több tudásra vágytál. Elégedett vagy az információval?
- Nem! - morran fel, és felpattanva nehezedik az asztalra. - Mit tervez Tűzföld Ura? Azért méred fel az összes falut, mert a gyengéinket kutatod? Besokallt a Nagy Tanács, és a felesleges vagy túl erős rejtett falvakat el akarja pusztítani? Válaszolj!
Először meglepődöm, aztán kis híján elmosolyodom, de mégis kifejezéstelen marad az arcom.
- Már megmondtam. Tűzföld belügyeihez semmi közötök. Ülj le Tsunade-san.
Nagyot szusszanva fogad szót.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy minden ütőkártya az én kezemben van?
Hű de csúnyán nézel. Pedig így igaz.
- Amíg itt tartózkodom, a továbbiakban semmilyen zaklatást nem tűrök el. Elvégzem a feladatom és továbbmegyek.
- Rendben.
- Mit csináltatok Shu-val? - kérdezem hirtelen. Nem válaszol. - Halljam! - kiáltok rá, és bevágódik az ajtó. Ibiki és Farkas jön be, mögöttük már ott az én két testőröm.
- Nem volt hajlandó tovább vallatni téged, ezért büntetést kapott. Egy hosszú küldetésen van. Amíg itt tartózkodsz a faluban, nem találkozhattok.
Összeszűkülnek a szemeim. Ez egy kicsinyes bosszú volt. Kicsinyes de fájdalmas. Nagyon is.
***
Elmúlik lassan vánszorogva a két hét. Befejezem a vizsgálatot, és az utolsó estémet töltöm ismét magányosan a kandallótűz mellett.
Alig aludtam az elmúlt időszakban... Csendben, szomorúan tettem a dolgom.
Felelevenedik előttem az a két szó, amit néhány napja mondott halkan nekem Farkas, amikor elsétált mellettem a folyosón. Először azt hittem hallucinálok, hogy pont ő mond nekem ilyet, de ez a két szó a világot jelenti immár számomra:
- Még él.
Na tessék, megint könnyezem. Soha nem sírok...
Halk pukkanást hallok a hátam mögött, és reménykedve kapom fel fejemet, de könnyes szemeimmel csalódottan kell látnom, hogy nem ő az. Farkas.
Először megrémülök, de aztán nyugalmat erőszakolva magamra letörlöm arcomat, és felállva nézek szemeibe.
Meghajol tisztelettel. Biccentek neki.
- Hallgatlak.
- Privát minőségemben jöttem el Önhöz.
Nocsak. Csodálkozva nézem őt. Mit akarhat? Folytatja:
- Ha ír egy búcsúlevelet Shu-nak, én átadom neki. Olvasatlanul. Ígérem.
Még a szám is tátva maradna, ha nem rögzült volna belém erős önfegyelem. Már nyelvemen van a kérdés, de megelőzve közbe vág.
- Mert a barátom.
Összeszorult torokkal ülök az íróasztalomhoz, és remegő kezekkel írom a levelet.
Felpillantok a szoba közepén váró Anbura. Tanácstalan vagyok... mennyit árulhatok el. Végül folytatom.
Kedvesem
Sok mindenen fogunk keresztülmenni, mikor újra találkoznak majd útjaink.
Talán meggyűlölsz majd, de én akkor is szeretni foglak.
Várj rám.
Tomoa
Összetekerem a papírt, rányomom a pecsétemet, és Farkas felé nyújtom.
- Köszönöm - suttogom lehajtott fejjel, hogy elrejtsem könnyes arcomat.
***
Mélyen magamba szívom a hideg, párás hajnali levegőt, és testőreimmel, szolgámmal elindulok a következő, és egyben utolsó faluba.
Shu...
********************************************************************
A háború véget ért. Tűzföld diadalmaskodott a szomszédos Vízföld felett.
Mindez a körülményes felmérés, és gondos tervezés, stratégiai trükkök eredménye volt. Ami az én specialitásom. Egész életemben erre készítettek fel, és sikerrel jártam.
Egészen a támadás előtti napokig nem szivárgott ki a nagy titok, amelyet összesen két ember ismert. Tűzföld ura és én.
Amikor kihirdettük a háborút, és az összes kagét, faluvezetőt a palotába hívtunk, találkoztam Tsunadéval is. Most, hogy már mindent megértett, bocsánatot kért tőlem, és én megbocsátottam. Egyetlen feltétellel.
- Vigyázz Shu-ra - kértem tőle halkan. - Ne engedd meghalni...
Ennek már egy éve.
És most itt állok Konoha kapujában, minden tisztem és befolyásom ellenére magam jöttem el ide.
Rettegve várom a találkozást...
Vajon hogyan érez? Mit gondol?
Amikor a harcmezőn sorra hulltak el mellőle társai... meggyűlölt érte?
Túl fogom élni, ha igen?
|
| Levi-sama | 2009. 08. 06. 10:03:59 | #1421 |
Karakter: Tomoa (PUB)
Beszippant a teleportáció ismerős vákuumja.
Csodálkozva pillantok körül az aprócska tisztáson. Éjszaka van ugyan, de a hold ezüst fénye keresztülfolyik a fák lombjain, csipkés mintát rajzolva a szélben lágyan hajladozó, szinte feketének tűnő fűszálakra.
Egy folyócska partján állunk, a víz halkan csobog, felszínén szikrázik, játszadozik a holdsugár, akár egy incselkedő tündér.
Hallom a kabócák halk nászénekét... Varázslatos...
- Shu, ez álomszép - suttogom ellágyulva, karjaimmal szorosabban ölelem őt. Válaszul csak mosolyog, és gyengéden lefektet engem a puha fűbe, amelynek szálait szinte külön-külön érzem érzékeny, felhevült bőrömön. Puhán megcsókol, és elszakad tőlem. Oldalamra fordulva, könyökömre támaszkodva figyelem őt, ahogy néhány ágat összegyűjt, és egy ninjutsuval ki tábortüzet csinál kettőnknek.
Ennél romantikusabbat elképzelni sem tudok... azt hiszem kezdek meggárgyulni a szerelemtől. Pedig mindennél jobban tudom, mekkora hibát követek el...
Most nem akarok ezzel foglalkozni, csak kiélvezni azt a cseppnyi boldogságot, amit ajándékba kaptam a sorsomtól.
Kéjesen nyújtózkodom egyet, amikor a lángok kellemes melegét megérzem. Mmm... nem szeretek fázni.
Mögém térdel, és én bebizonyítom mennyire hajlékony vagyok, amikor hátrahajtom fejemet, és ívbe feszült testtel követelem finom csókját...
Ő bizonyára díjazza, de nem érdekli különösebben, mert már maga felé is fordít, mohón falva ajkaimat, akár egy éhező, és én viszonzom, ugyanazzal a hévvel... hiszen én is éheztem idáig. Rá.
Szenvedélyünk úgy nő és dagad, akár a tengeri dagály... mozdulataink vadulnak, érzem fogait nyakam bőrén, és borzongva nyögök fel. Ahh istenem...
Bevadulva harapok vállába, megjelölve őt magamnak, hogy mindenki lássa: Shu az enyém.
Repkednek körülöttünk a ledobált ruhadarabok, megborzongok a kissé hűvös levegőtől, de csak én érzem annak, mert oly forrón izzik testem, hogy szinte elégek... elemészt valami... valami láng, amely úgy lobog bennem, mintha fáklya lennék.
Hátamra dönt, egész testével hozzám simul, préselődik, farka mint az acél, olyan keményen nyomódik hasamhoz. Vad csókja, harapásai ajkaimon, nyakamon és mellkasom érzékeny bőrén szédítő...
A vad, nyers vágy úgy árad belőle, hogy szinte megfulladok... Csodálatos...
És én csak nyöszörgök és sóhajtozom... Testem ívbe feszül alatta, körmeim karjának bőrébe vájnak...
- Baby, a hangod az angyaloké, annyira szexi! Ereszd ki, mutasd meg mennyire jót teszek veled!
Mély hangjától összehúzódik a herezacskóm, és egész altestem úgy lüktet, ami már önmagában felér egy orgazmussal... ahh és ez csak a hangja!
Kissé felemelkedik, és közénk préselve kezét, megfogja péniszemet. Felnyögök...
- Hmmmm tiszta nedves vagy - dörmögi hihetetlen mély, szexisen rekedt hangján, a köldököm körül körözve nyelvével. Ekkor eszmélek rá, mire készül, és még időben szorítom össze fogaimat, és nem élvezek el, pedig ahogy megérzem ajkait és fogait, ahogy végigsúrolja tövétől a makkig, mindezt mély, állatias hangon morogva.... Shu.... mit művelsz velem...?
- Ahh... Shu... én mindjárt... - nyöszörgöm.
- Ó nem édesem! Könyörögj, kérj, hogy engedjelek elmenni!
Szavai kirángatnak a kábultságból, és dühösen pillantok le rá. Micsoda vad szenvedély, és birtoklási vágy...
Még soha senkinek nem hódoltam be ennyire, mint neki legutóbb, és ő még többet akar!
Pofátlannak nevezném, ha nem imádnám annyira érte...
Felkiáltok, amikor hirtelen bekapja teljesen a péniszem, és erőteljesen, kíméletlenül, mégis csodálatosan szopja... jaj nekem...
Amikor már nagyon közel járok, olyankor pihentetően, gyengéden simogatja remegő heréimet, és bókokat susog. Szexinek, csodálatosnak hív... gyönyörűnek...
Mondanám neki, hogy imádom, ne hagyja abba, soha többé ne eresszen el és... de csak zihálni vagyok képes, az orgazmus feszültsége nő és árad bennem... kitörne, de erősen megszorítja péniszemet. Elégedetlenül mordulok fel, mint egy vadmacska, és sziszegve csókolom meg ahogy fölém hajol. Amíg én marcangolom mosolygó száját, ujjai már fenekem rését simogatják lágyan.
- Mondd ki édesem... mondd ki és a tiéd, és minden más is... esküszöm az életem, ha kell... - zihálja.
Felnyögve dörgölőzöm hozzá, dacosan.
Nem kell kérnem, könyörögnöm semmiért, hiszen úgyis megkapom. Én mindent megkapok.
Megnyalintom a száját, karcsú lábaimat a derekára fonva sóhajtok fel, félig lezárt szemhéjaim alól pillantva fel rá, a legerotikusabban, amire csak képes vagyok. Felmordul mély hangján, egyik ujja pedig belém csusszan.
- Te szexi kis vadmacska... őrületbe kergetsz... - zihálja. - ...de akkor is behódolsz nekem... ha belepusztulok is a vágyba... mert az enyém vagy. Az enyém...
Felnyögök, és dühösen kapok fogaimmal szája után. Ugyanilyen hévvel viszonozza, ez már szinte nem is szex... vad dominancia harc és párosodás...
Végigszántom hátát körmeimmel, rekedt nyögést kiváltva belőle.
- Soha, senkinek nem hódoltam be még... - zihálom. - Miből gondolod, hogy te majd sikerrel jársz?
Ismét megszorítja péniszemet, és állatias hangon felmordulva harap a nyakamba. Kéjesen felsikkantva remegek meg. Ha nem szorítaná úgy, már ettől is elélveztem volna.
- Addig foglak kínozni, amíg bele nem őrülsz a vágyba... - hörgi. Vad csókját készségesen fogadom, ujjai bennem mozognak, szinte őrületbe kergetve, de nem tudok elélvezni... nem engedi...
Nyöszörögve, sikoltozva vergődöm alatta, verejtékben úszom, nem látok és nem hallok...
Nem... ahh... nem hódolok be... senkinek... soha....
Miről beszélsz? Hiszen megőrülsz érte... egész életedben rá vártál. Itt van, a tiéd, nem kell többé erősnek lenned. Nem kell többé harcolnod.
- Tomoa... - hallom mély hangját, mintha nem is az övé lenne. Testének fűszeres illata, izzadtságának sós aromája a számban... forrósága és vágya...
Elgyengülök... végzetesen.
- Kérlek... könyörgöm... - nyöszörögöm, és kezeimet elveszem véresre karmolt hátáról, hogy karjaimat nyaka köré fonva csókoljam meg.
Vérvörös haja arcomat simogatja puhán, és én ajkaiba zihálva fogadom erőszakosan a számba törő nyelvét.
- Kié vagy? - morogja, számba harapva.
- Ahh... ah tiéd... kérlek... kérlek...
- Fordulj... meg... - hörög, és kezeivel mellettem megtámaszkodva tolja magát feljebb, hogy elég helyet hagyjon. Kék szemei villognak, szikráznak, testéből árad a dominancia ereje...
- Nem! - nyögöm dacosan mégis, és ő morogni kezd halkan. A tűz lángjai megvilágítják a felettem morgó fenevadat, vicsorogva kivillanó fogait, kristálykék, villogó szemeit, amúgy is erős testét, amin dagadoznak az izmok. Érzem chakrájának bizsergetését bőrömön...
- Fordulj... meg... és tedd a karodat... a fejed fölé.
Mély hangja akár egy vadállaté, úgy hörög... és testem minden szavára remegve reagál, sejtjeim sikoltoznak, de nem a menekülésért. Olyan hatással van rám, mint még soha semmi...
Az övé vagyok.
Engedelmeskedem, mintha nem is én lennék. Kéjsóvár testem magától mozdul, hasra fordulok, kezeimet kinyújtva magam előtt. Érzem kemény péniszét a combomhoz és fenekemhez érni... nagy és nehéz... ahh istenem...
Szédülve szorítom arcomat és mellkasomat a puha fűre, fenekemet pedig égnek meresztve kínálom fel, alávetetten, behódolva neki. Shu elégedett hörgését hallva nyöszörögve markolok a fűcsomókba...
Térdével szétfeszíti lábaimat, és már ettől az ősi mozdulattól is felnyögve remegek, sajog minden porcikám a vágytól... Kéjesen dörgölőzöm hozzá, izgatva ezzel őt a végletekig. Még most is dacolok vele, amikor a totális őrület határán vergődöm...
Eltávolodik tőlem, és én felsikoltok a csalódástól. A következő pillanatban pedig a kéjtől, amikor megérzem nyelvét a bejáratomon körözni. Istenem... szakad rólam a víz... ezt... nem bírom...
- Ó istenem...! - kiáltom hátravetett fejjel. - Kérlek Shu... kérlek! Kérlek...
- Kérsz? És mire? - morogja.
- Shu! - sikoltom, és végre érzem ahogy mögém térdel, fenekembe markolva húzza szét azt, makkja bejáratomnak nyomódik...
Belém hatol. A lelkemig.
- Tomoa... - suttogja lágyan, egyik karja derekam köré fonódik, hátamhoz simul izmos mellkasa, mély hangja teljesen elveszi eszemet, hát még amit mond...
- És most magamévá teszlek, az enyém vagy és leszel... örökké...
Kéjes kiáltásunk egyszerre száll a magasba, hosszan táncolva a fák lombjai között...
Zihálva szorít magához, és én nyöszörögve élvezem. Olyan mélyen bennem van, mint még soha semmi... mintha teljesen eggyé váltunk volna... teljesen eggyé...
- Ó istenem... - zihálja a fülembe - Annyira szűk vagy... teljesen magadba szívsz...
- Shu... - nyöszörgöm - ...kérlek... kérlek...
Megmozdul bennem, én pedig vadul sikoltozva élvezem minden egyes mozdulatát, és minden alkalommal, amikor bőre újra és újra az enyémhez csattan, csak nyöszörögve kérlelem, hogy soha ne hagyja abba... csinálja, akarom... még... még... még...
Egyre mélyebben és mélyebben jár bennem, úgy érzem a szívemig hatol...
Szétárad bennem a gyönyör, amely oly erős és elemi... ismeretlen... hatalmas...
Extázisban sikoltva fogadom be, lovagolom meg és élvezem... élvezem...
Shu felordítva harap a vállamba.
Remegve zuhan rám, úgy nyöszörgünk együtt kábán...
*
- Shu... - lehelem erőtlenül, és ő észbe kapva gördül le rólam, de nem ereszt. Szorosan magához présel, és én reszketve az imént átéltektől bújok hozzá.
Zihálva támasztom nehéz fejemet mellkasára...
Szeretlek... - mondanám, de nyelvembe harapok. Irracionálisak az érzelmeim, hiszen alig ismerem.
Lehet valaki szerelmes ilyen könnyen, gyorsan és hihetetlenül mélyen? Nem... lehetetlen...
Mégis, ha csak rá gondolok, hozzáérek elveszítem önmagam.
Az övé vagyok.
De ez nem helyes...
Álomba merülök.
*
A saját ágyamban ébredek. Hallgatom a madarak halk énekét, és a boldogságtól borzongva élvezem erős karjának súlyát derekamon, testének melegségét hátamon és fenekemen, leheletének finom cirógatását nyakam bőrén. Lúdbőrözöm, annyira jó...
Szemeimből lassan pislogom ki a csodálatos álmot, és a múlt éjjel nem csupán egy álomszerű emlék, hanem valóságosan, nyersen és bódítóan telepszik rám, ahogy íz ő nehéz, férfias és mégis finoman fűszeres illata. Fenekem még mindig sajog, de olyan gyönyörűséggel...
Mmm...
Jóllakott macskaként nyújtózkodom egy kicsit, úgy fordulok felé. Mosolyogva cirógatom meg szép arcát, puha, finom puszit adok szájára, és ijedten felsikkantva fogadom ahogy hirtelen vadul megcsókol. Csilingelő kacagásba fullad ijedtségem, és nyakát átölelve hagyom hogy fölém hengeredjen, mély hangján nevetve.
- Jó reggelt édes - duruzsolja.
- Jó reggelt - mosolygok fel rá, boldogan ragyogó szemekkel.
- Farkas éhes vagyok - dörmögi. - Azt hiszem előétel gyanánt felfallak téged - húzódik elégedett, pasis vigyorra a szája.
Műrémülettel pislogok fel rá, legédesebb, legártatlanabb pillantásommal.
- Engem? - csipogom, és hiteles is lenne, ha szám sarkában nem lenne ott az a buja kis mosoly... de ott van.
Felnevetve ölel magához, és én behunyt szemekkel fúrom arcomat nyakába, és illatos hajába. Mmm...
Csodálatos...
Boldog vagyok...
Kopogtatnak.
Shu felszisszenve mered az ajtóra, dühétől talán el is menekülne az ártalmatlan berendezési tárgy. De nem teszi, így csalódott sóhajjal fordul le rólam, én pedig piros arcomat kezeimmel lehűtve mászom ki az ágyból, mohó pillantásainak kereszttüzében magamra öltve köntösömet.
Rápillantok, és elakad a lélegzetem. Gyönyörű, izmos testével kéjesen elnyújtózva hever... és tudja a dög, hogy milyen szép és mennyire erős hatással van rám. Ajkamba harapva nézek végig rajta, hasának barázdáit, ágaskodó férfiasságát, combjain megfeszülő izomkötegeket...
Érzékien felnevet.
- Élvezed mi? - sziszegem halkan, szemeim dühösen villannak, de a bennük izzó vad vágyat képtelen vagyok palástolni. Csak mosolyog. Imádom.
Ellágyulok, fölé hajolva csókolom meg, és ő hajamba túr ujjaival... mmm...
Ismét kopogtatnak, ezúttal türelmetlenebbül.
Eltépem tőle a számat, és a takarót rádobva sietek az ajtóhoz.
Kinyitom, és egy Anbu áll ott, farkas maszkban. Udvariasan meghajolva nyújt át egy tekercset, de nem mozdul. Hm.
Kibontom és átfutom.
Dühösen villannak a szemeim. Már megint ez az Ibiki. Még hogy azonnal kövessem a küldöncöt hozzá. Még mit nem.
- Elutasítom - válaszolom, komolyan és hidegen. Jól tudom mit akar, de abból nem eszik.
- Ez a végeleges válasza, Tanácsos úr? - kérdezi mély hangján, és érzem a vibráló feszültséget. Valami nagyon nem stimmel. Összehúzom szemeimet.
Az Anbu vezető ezúttal túllépni készül a hatáskörét. Ez nem jó jel. Valamit megtudhatott.
Villámgyorsan átgondolom, mit tegyek.
- Anadi! Filen! - kiáltom a két testőröm nevét, de semmi.
- Jól vannak - válaszolja Farkas. - Éppen pihennek.
Ez Anbu szakzsargonban annyit tesz, hogy elintézte őket. Mi van??? Ő képes volt elintézni a 12 ninjatestőr két tagját?
Elsápadok, és kihullik kezemből a tekercs.
- Mi folyik itt? - hallom hátam mögött Shu hangját. Farkas felé fordul.
- Parancsot hajtok végre - válaszolja neki. - Ibiki hívatja őt.
Hátrapillantok Shura. Tőle nem várhatom hogy segítsen, hiszen ő is Anbu. Az életét áldozná értem, de ha felettesei parancsolnák... istenem... vajon képes lenne bántani engem?
Kisöpröm fejemből a buta gondolatokat, és beindul a gépezet. Alaposan átgondolom, mi a helyes lépés.
- Ha beszélni akar velem, miért nem jön el ő maga hozzám? - fordulok újra Farkas felé. - Én vagyok a legmagasabb rangú személy a faluban. Ez sértés.
- Sajnálom.
Rövid és tömör, érzelemmentes válasz, de ez a pár másodperc is időt jelent. Időt, ami nagyon fontos. Ezer és ezer gondolat suhan keresztül agyamon, végül meghozom a reálisan legmegfelelőbb döntést.
Nyilvánvaló, hogy ha nem megyek magamtól, ez az Anbu nem fog teketóriázni hogy magával vigyen. Az pedig sem a Hokagének, sem nekem nem lenne jó. Tsunade bizonyára pontosan tudja mi történik, valószínűleg ő adta Ibikinek a beleegyezését. És talán az ötletgazda is ő.
Hm. Nem. Ő nem ennyire intelligens. Ibiki magától kockázta ki a dolgokat. Vagy...
Farkas felém nyújtja a kezét. Nyilván teleportálni akar.
Ah fenébe is!
- Felöltözöm - vetem oda neki, és az ágyhoz lépek.
Shu már felöltözve áll, elsétálok mellette, de nem nézek rá. Nem akarom látni a szemeiben csillogó kételyt.
Magamra cibálok egy pólót nadrággal, fölé pedig csak a tanácsosi köpenyt. Mást nem kell.
Megfordulok, és pont látom ahogy Farkas elindul felém, de Shu elé áll. Halkan váltanak pár szót, de nem hallom mit, végül szerelmem félre áll az útból, szemeivel őszinte aggodalommal néz rám.
Igazi félelem. Félt engem.
Pedig ha tudná... hogy én pontosan tudom mit vállaltam fel, amikor Tűzföld ura megbízott. Tudtam jól, hogy ez is bekövetkezhet, sőt... sokkal rosszabb is.
Vallatni fognak, amíg csak tehetik. Mindezt a falu érdekében, mert azt hiszik, veszélyt jelentek Konohára. A Hokage megteheti, hiszen Tűzföld ura nem uralkodik a kagékon. A Kagék rejtett falvaikkal különálló, szinte független országokat képviselnek tűzföldön.
Megteheti, hogy felvállalva a kockázatot, amely Tűzföld urának haragját jelenti... akár meg is ölethet, megkínozhat.
De ezzel hozza csak igazán a veszélyt Konohára.
És ezt Tsunade is tudja. Mégis bevállalja, ami azt jelenti, hogy valamit megtudott. Valamit, ami kevés, és mohón akar még többet... Szomjazza a tudást, amely bennem van.
Meg fognak kínozni, ha muszáj. Tudom.
- Készülj fel, Shu - szólítom meg halkan, komolyan. Úgy, ahogy még soha azelőtt. - Talán téged is bevetnek ellenem... Beszélni akkor sem fogok. Csak bízz bennem és légy erős.
Megfogom Farkas felém nyújtott kezét és beszippant a teleportáció abban a pillanatban. Már nem hallom Shu válaszát, nem látom szemeiben azt...
Shu...
|
| Levi-sama | 2009. 07. 26. 21:11:39 | #1297 |
Karakter: Tomoa (PUB)
- Jó napot Tomoa-sama, Teknős-san.
Felpattannak a szemeim a női hangra.
- Gyógyszert hoztam Tomoa-samának...
Hoppá. Felemelem a fejem, és a fülig pirult Shizune arcát meglátva elfojtok egy mosolyt. Malőr.
- ...de majd visszajövök később... - hadarja zavartan, és már ki is hussant.
Elpirulva pillantok Shura.
- Végül is várható volt, hogy a Hokage előbb utóbb megtudja... - mondom halkan, ujjaimmal végigsimítva bordázott hasfalának izmait.
- Légy nyugodt, Tsunade azóta tudja, mióta először megkeményedtem miattad. Elvégre Ibiki rendszeresen jelent neki...
Elcsodálkozom. Ejha... mindent felügyelet alatt tartanak, nagyon szigorúan. Nem mintha nem tudnék róla, hisz ez a dolgom, de ezt nem kötöm Shu orrára, ahogy sok minden mást sem.
Viszont örülök ennek, mert ezek szerint tisztességesen vigyáznak rám, és...
- ...ezért volt akkora felhördülés amiatt, hogy ide is bejutottak ezek szerint - fejezem be hangosan a gondolatmenetet.
- Ide még nem jutott be soha olyan, akit nem hívtak... eddig.
Kihallom szavaiból az elfojtott haragot.
Jaj ugyan... minden rendszer kijátszható, ezt én tudom a legjobban.
Felemelkedem mellőle, és a fürdőszobába indulok. Halványan elmosolyodom, ahogy magamon érzem vágyakozó tekintetét.
Belibbenek a zuhany alá, végigsimogatják testemet a langyos vízsugarak. Pár perc múlva már mellém is lép az én szexistenem, és lágyan masszírozza bőrömbe a szappant. Először meglep, majd szinte feldorombolok a gyönyörűségtől... imádom ahogy megérint. Izmos testén csillognak a vízcseppek, haja nedvesen tapad bőrére... ahw...
Viszonzom a kedvességét, majd samponomat megragadva lépek mögé. Figyelmesen térdel le előttem, hogy hozzáférhessek. Elégedett mosollyal masszírozom hajába, fejbőrébe a sampon habját, majd hosszú, puha haját is a legvégéig. Gyönyörű...
- Tetszik a hajam, kicsim? - borzongat meg mély hangja.
- Illik hozzád - válaszolom, miközben ujjaimmal apró köröket rajzolok ismét fejbőrére, úgy masszírozom gyengéden. - Szenvedélyes, vad, vörös, kiemelkedik az átlagból, de a tapintása mégis selymes, simogató...
Mintha csak őt írnám le. Ő is ilyen. Vad, szenvedélyes, különleges... és gyönyörű férfi, azonban nincs elszállva magától, kedves, figyelmes és gyengéd. Túl tökéletes... túlságosan is az.
Megcirógatja lábamat, úgy hagyja, hogy a ránk folyó víz leöblítse testéről és hajáról a habot.
- Lassan mennem kell, édes... - dörmögi nem titkolt szomorúsággal, és felállva ölel magához szorosan. Szomorúan hunyom be szemeimet.
- Tudom...
Gyengéden törölgetjük meg egymást a törülközőkkel, és az ágyamon elheverve figyelem ahogy öltözködik. Minden egyes ruhadarabbal egyre távolabb és távolabb kerül tőlem, elérhetetlenné válva. Feltérdelek amikor az utolsó darabok is felkerülnek rá. Kék szemeinek vágyakozó pillantásával végigsimogatja meztelen testemet, önkéntelenül is felém lép egyet.
- Vegyél fel valamit édes, mert mikor én kimegyek, valaki más bejön. És ezt a csodát nem akarom, hogy más is lássa.
Elmosolyodom, kis szarvacskáim is kinőnek.
- Hmm... - dorombolom érzékien - ...mit is vegyek fel?
Látszólag elgondolkodva simogatom meg ujjammal ajkamat, és egy őrjítő oldalpillantást is vetek rá.
- Talán a hálópólómat egy bőrnacival? Vaaagy... csak egy nadrágot húzzak? Meleg van...
Halkan felhördül, és mire feleszmélek, már rajtam is fekszik, beleprésel az ágyba. Ezt nevezem gyorsaságnak! Nem hiába sötét harcos...
- Azt hiszem, én öltöztetnélek legjobban. Így semmi sem látszik ki belőled.. elégedett vagyok az eredménnyel - morran, komoly arccal. Felgyöngyöződik lágy nevetésem torkomból, és arcát megsimogatva komolyodom el. Csókolj meg... Szuggerálásom hatásának csapdájába belezuhanva fogad szót néma utasításomnak, és gyengéd csókja mohóvá válik. Szinte marcangoljuk egymást, de zihálva tépi el magát tőlem, és fejét megrázva szomorúan mászik le rólam. Nem titkolom én sem, mennyire lehangol a tudat: kénytelen vagyok eltűrni azt... hogy kisétáljon az ajtómon...
- Nem tart örökké, ígérem - nyugtat meg kedvesen. - Amint lehet kiszabadítalak innen. Bírd ki még egy kicsit.
- Visszajössz? - teszem fel a kérdést, amit még soha nem mondtam senkinek. Reménykedve nézek rá, lelkem szinte belesajdul. Már tudom mit érzett az a néhány férfi, akiknek szívét én törtem össze.
- Amint tehetem - válaszolja, és egy gyengéd öleléssel búcsúzik tőlem. Felveszem köntösömet, és fázósan ölelem át magányos testemet, de ez kevés hogy felmelegítsen... úgy figyelem őt ahogy kisétál az ajtómon, maszkjában, harcosként. Sehol nincs már az én szeretőm...
A rám vigyázó ANBU lép be, és én elfordulva tőle gömbölyödöm össze az ágyamban. Szomorúan fúrom arcomat a párnába.
Ha lesz legközelebb, akkor az ágyamban akarom csinálni... mert ha ő elmegy, az illatát még érezhetem utána is... így viszont még ez sem maradt nekem. Mintha meg sem történt volna, csak testem jóleső sajgása és a kimerültség a bizonyíték, hogy nem egy csodálatos álom volt csupán.
Shu...
***
- Mi olyan sürgős Tsunade-san? - kérdezem bosszúsan ahogy belépek az irodájába. Korán reggel idehívatni engem... több mint sértő.
- Azért hívtalak ide Tomoa-san, mert aggasztóak a jelentések, amelyeket kaptam. Az ANBU főkapitányom minél előbb szeretne fényt deríteni a te elrablásod ügyére. Ő itt...
- Ibiki vagyok - szólal meg az iroda ablaka előtt álló magas, izmos férfi. Előre lép, és végre nem hátsó megvilágításban van, így megnézhetem alaposabban az arcát. Aham, olvastam az aktáját. Kínzóspecialista jounin, borzalmas gyermekkorral a háta mögött. Mellesleg a jelenlegi ANBU főkapitány. Nem semmi a tag.
Biccentek neki.
- Tanácsos úr, szeretnék önnel négyszemközt beszélni.
Komolyan nézek rá, és hosszas mérlegelés után egyezem bele. Követem őt. Kisétálunk az épületből, és egy másik, jeltelen ház kapuján belépve megpillantok rögtön két ANBU őrt. Szóval ez a sötét harcosok központja... érdekes.
Egy irodába vezet, hellyel kínál. Leveszem tanácsosi kalapomat és arckendőmet, majd helyet foglalok.
- Hallgatom.
- Nem holdfalu-beli ninják voltak az ön elrablói - mondja komoran összefűzve ujjait. Szemei határozottan merülnek az enyémekben, úgy figyeli arcom minden rezzenését. - Nem a tekercs kellett nekik, legalábbis nem AZ a tekercs. Mi folyik itt tanácsos úr?
Kifejezéstelen arccal figyelem. Hamar kikockázta, hogy másik tekercsről van szó, nem ostoba a pasi.
- Megvizsgálták már a holttesteket? - kérdezem halkan.
- Igen, itt a jelentés.
Elém tol egy tekercset. Elveszem, és átfutom. A testeken semmi árulkodó jelzés, tetoválás vagy egyéb különleges megkülönböztető jelzés. A náluk talált tárgyak sem árulkodnak semmiről. Jól van.
Visszahajítom neki az asztalra, és felállok.
- Még nem végeztünk, uram - áll fel, fenyegetően az asztalra tenyerelve. Nocsak...
- Valóban? És ezt ki mondja? - firtatom félrehajtott fejjel. Egy kis ANBU kapitány nekem nem pattoghat.
Fagyos tekintetem az övébe fúrva tartok egy kis hatásszünetet. Nem mer válaszolni, hiszen tudja jól, hogy velem szemben nem engedhet meg magának olyan hangnemet. - Mindenről tájékoztattam önöket, amiről úgy gondoltam szükséges tudniuk. Azonban Tűzföld belügyeihez semmi közük.
Az ajtó felé indulok, de utánam szól.
- Mi ez az egész? Úgy érzem már túlnőtte ez az ügy az ön elrablását... Konohát is érinti a dolog.
Kezem megtorpan a kilincsen, de nem nézek hátra rá. Nem válaszolok.
- Tanácsos úr. Ne kényszerítsen arra, hogy...
Megperdülök, és szikrázó szemekkel nézek rá. Hogy merészel fenyegetni engem? ENGEM?
Van vér a pucájában, rezdületlenül állja tekintetem. Lassan, halkan beszélek hozzá.
- Néhány napon belül megérkezik két tagja a 12 ninjaőrségnek, ők veszik át a testőri feladataikat. Végeztem.
Csodálkozó arcát, őszinte döbbenetét figyelmen kívül hagyva lépek ki irodájából, és veszem fel a kalapomat. Odakint egy ANBU áll, majdnem beleütközöm. Maszkján farkas jelzés. Meghajtja a fejét tisztelettel, vonakodva áll félre az útból, és szegődik mellém.
Elhúzom a számat.
***
Visszasétálva a Hokage irodájába, a mellettem sétáló ANBU-ra pillantok. Mostantól minden holmimat át fogják kutatni, minden lépésemet, rezdülésemet figyelni fogják. Na nem mintha eddig is ez történt volna, de ez megnehezíti a dolgomat nagyon.
Remélem a tekercsemet a szolgám képes volt kézbesíteni. Speciális, különlegesen erős jouninként, valószínűleg nem okozott neki nehézséget. Mégis csak egyike a 12 ninjatestőrnek... Még ha csak egy egyszerű, ostoba öregembernek is álcázta magát, akkor is nagyon erős és intelligens. Ezért választottam.
A Hokage már vár, és azonnal el is kezdi a tanácskozást két tanácsosával. Homokfaluval kötött szövetségről van szó. Komoran hallgatom őket, és az asztalnál ülve erőszakolok magamra nyugalmat. Legszívesebben dobolnék az ujjaimmal, olyan ideges vagyok.
Amíg konohai ANBU-kra van bízva az életem, veszélyben vagyok. Talán van még elég időm. Ha pedig nem... hát akkor így jártam. Ezt a rizikót is felvállaltam. Csak én vagyok erre a feladatra képes, ezért bízott meg vele Tűzföld ura. Csak bennem bízik ennyire. Csak bennem.
Kettesben maradunk a Hokagéval.
- Tomoa-san... - kezdi komoran, mély hangján felmordulva. - Valójában milyen szándékkal jöttél Konohába?
- Ellenőrzöm a falu működését, ahogy Tűzföld ura óhajtja - válaszolom tárgyilagosan, udvarias és egyben semmitmondó mosollyal. Mélyen a szemembe néz a szigorú, barna szempár.
- Mit titkolsz?
- Nem értem miről beszélsz Tsunade-san.
Kimozdíthatatlan vagyok a derűs nyugalomból. Hidegvérem páratlan. Dühösen felmordulva csap az asztalra.
- Arról, hogy kockára teszem az embereim, ninjáim életét nap mint nap, és miattad máris elvesztettem néhány kitűnőt közülük.
- Sajnálatos veszteség, de ne engem okolj érte - húzom össze komoran szemöldökömet.
- Akkor kit okoljak, ha nem téged? Legalább adj valami támpontot, mégis miért akarnak téged vadidegen, jelzés nélküli ninják megölni?
- Nem akarnak megölni. Ha meg akarnának, már halott lennék - vágok közbe blazírtan. Összeszorítja száját a rejtett sértés miatt, mivel az imént vágtam a képébe, hogy nem tudtak az emberei vigyázni rám.
- Miért jöttél ide? Mik a terveid? Mit akarnak tőled? Mid van, ami ennyire kell nekik? És kinek kell? - szűri fogai között a kérdéseket. Halvány mosollyal arcomon hallgatok. Magyarázkodni nem érdemes.
- Csak megfigyelést végzek - zárom le a témát.
***
Beesteledik, és magányos éjszakám kezdetét veszi. Csak a kandallótüzet bámulom. Képtelen vagyok másra gondolni, csak Őrá... A jégkék szempár, a vérvörös hajtincsek, mély hangja... bőrének érintése és illata...
Olyan magányos vagyok... Hiányzik...
***
Eltelik két nap, és megérkezik a két őr is, Tűzföld urának leveleivel. Egyet nekem, egyet a Hokagénak írt. Egyértelmű utasítás áll bennük, hogy én továbbra is végezzem a „dolgomat”, és Tsunade pedig mindenben álljon a szolgálatomra. Ugyanakkor rejtett parancsok és információk is érkeztek, amelyeknek örülök is meg nem is. Tovább kell maradnom, ami jó hír Shu miatt, másrészt viszont rossz hír is. Minden egyes elvesztegetett nappal tovább tart amíg eljutok a végcélomhoz.
Véget ér a komoly őrizetem, és az ANBU-k eltűnnek. Megkönnyebbülés... már nagyon nyomasztó volt a jelenlétük. Két őröm szinte láthatatlanul vesznek körül, úgy vigyáznak rám a nap 24 órájában, hogy észre sem veszi őket senki, még én sem. Újra élhetem a szabad életemet, miközben nap mint nap Konoha főkönyveit bújom, tárgyalásaikon ülök és jelentéseiket olvasgatom.
És végre elérkezik az az időszak is, amiért megérte annyit várni türelmesen.
Az első szabad estém.
Szolgámra bízok egy levelet.
„Várlak a szokott helyen...”
Ha nem tud jönni, akkor így jártam.
***
Egy csíkos felsőt veszek fel, amely második bőrként tapad testemre, vállaimról érzékien lecsusszanva. Vékony csípőmet és derekamat egy széles fehér övvel hangsúlyozom. Ma nagyon szexis akarok lenni, csak Shu kedvéért.
Szolgám visszajön, és sajnálkozva rázza a fejét.
- Sajnálom, Tomoa-sama. Nem találtam otthon, így bedobtam a levelesládájába.
- Semmi baj - válaszolom elszontyolodva. - Bizonyára küldetésen van...
- Akkor nem is megyünk? - lép mellém Yugono, az egyik őröm.
- De igen. Legalább táncolok egy kicsit. Rám fér a lazítás...
Belépek a klubba, a lüktető zene máris átbizsergeti minden porcikámat. A bárpultnál iszom egy italt, és az engem ostromlókat figyelmen kívül hagyva libbenek a tánctérre, és behunyt szemekkel, élvezettel táncolok. Sötét érzéseim és gondolataim lassan elszivárognak belőlem... Néha elém táncol egy-egy bepróbálkozó, és résnyire nyitott szemekkel fagyosan mérem végig őket. Ha ez sem riasztja el, nemes egyszerűséggel elfordulok és táncolok tovább.
Erős karok fonódnak hirtelen körém, és összerezzenve pillantok fel. Shu!
Felragyog arcomon a boldog mosoly, és belesimulok ölelésébe, oldalt fordítva fejemet nyújtom felé ajkaimat. Késlekedés nélkül kapom meg a mohó csókot, amibe minden porcikám belesajdul. Igen...
- Szia kicsim... - dörmögi a fülembe harapva finoman.
- Azt hittem már sosem érsz ide - válaszolom tetetett duzzogással.
- Siettem ahogy csak tudtam, nehogy elvigyék előlem az én cicámat.
Kuncogva simítom érzékien a zene ütemére hozzá a fenekem, és ő elégedetten felmorran.
- Csak nem képzeled, hogy beérném rajtad kívül mással? - pillantok rá megróvón, és ő elmosolyodva hajol le hozzám, és harap a vállamba. Nem fájdalmasan, de eléggé erősen ahhoz, hogy fogainak nyoma rajta maradjon.
- Nem is hagynám... Ragaszkodom ahhoz, ami az enyém - morogja végignyalva a nyakamat, és felnyögve hajtom félre a fejem, hogy jobban hozzám férjen.
- Ahogy én is - sóhajtom, és felemelve karomat, hajfonatába markolva rántom fejét közelebb, hogy mohón megcsókolhassam. Hakan felnyögve engedelmeskedik nekem. Mmm...
Egy határozott mozdulattal ragadja meg csuklómat, és maga felé perdítve simul hozzám újra, ágyéka enyémhez simul, fenekembe markol erőteljesen. Ahh imádom hogy ennyire vad...
Mohó csók, fogaink is összekoccannak, és én vadmacskaként harapom, vérünk sós aromája fokozza szívem heves dübörgését, testemben zsibongó éhséget... Egyik lábam derekára fűzöm, úgy simulok hozzá, és ringunk együtt a zenére... ahh...
Hosszú vörös hajfonatát lassan kibontom, mosolyogva hagyja nekem, majd megrázza fejét, és a vérvörös tincsek szétáradva borítják be izmos felsőtestét, amin csak valami szakadozott kis semmi fekete hálómellény van.
Gonosz kis mosollyal akasztom ujjamat egy nagyobb hasadásba, és mélyen a kék szemekbe nézve lassan tovább szakítom.
Halkan felmorranva mosolyodik el... Kis nyelvecskémmel megnyalintom ajkaimat, és az anyag utolsó szála is megadja magát. Szétnyílik rajta a felső...
- Édes, ne folytassuk ezt nálam? Még egy perc, és itt foglak leteperni mindenki előtt... - duruzsolja. Mosolyogva simítom végig hosszú haját, és behunyt szemekkel hagyom hogy hátradöntsön, nyakamat végigcsókolva.
- Nem izgat... csak te... de te nagyon... - pihegem kipirulva.
|
|
