– Átnézted az összes autót a konvojban? – néz rám az asztal túl oldaláról, majd felkapja az elõtte levõ csiptetõs táblát.

– Át – bólintok, iszok még egy kortyot a kávémból. Kihûlt, körülbelül hat órája fõztük le a földszinti ebédlõben, de azóta annyi volt a meló, hogy még a tejet beleöntve se lett egy hígabb változatú lötty. Jól összesûrûsödött már. Mi nem kapunk menõ kávét, mint a fentiek. Egyszer fel fogok szökni és ellopom a kávéfõzõt.

– Akkor nézzük át újra…

– Mi?! – horkantok fel kétségbeesetten. – Azt már nem! Öt és fél, majdnem hat órát szöszöltem csak a két átvizsgálandóval, plusz leellenõrizni az újoncok által átbogarászott autókat is! Nyald ki a seggem és utána fényesítsd újra velük a kasztnit, ha ennyire szívügyed. Pont nem érdekel, ha…

– A rendszámokra gondoltam. A-3015?

– Tiszta – dõlök hátra a székben, feldobom az egyik lábam az asztalra és lehunyom a szemeimet. Ó, de még milyen tiszta volt. A hátsó ülésén orgiát lehetne tartani, találtam még kotont is, nem felejtettem el kiszurkálni õket a legkisebb imbuszkulccsal. Leszopatja magát a verdában meg még dugnak is, én pedig a megkeményedett gecifoltokon átmászva vegyem észre, melyik kurva tett bombát az ülés aljára.

– A-3016?

– Pierre meg az az új srác nézték át, nem találtam semmit – lököm meg a kávéspöcköt a pohárban. Mûanyag pohár meg mûanyag kavaróizé. Mûanyag ízû kávé. – Volt pár gyanús elem, de az egész alkatrészt kicseréltettem, ami olyan volt.

– Király – ásít egyet, majd visszamereszti a szemeit a lapra. – B-810? J-123?

– Nincs gond velük – ásítok bele én is a pohárba, majd felkelek és úgy ahogy van, a szemetesbe vágom. Tizenkét órája talpon vagyok, a szemem kezd kirohadni, plusz még új autók fognak jönni. Nem értem mi ez a mánia, hogy állandóan cserélgetik õket. Akkor mi a reteknek kell átnéznünk õket, minek vagyunk itt?

– H-966?

– Ne kúrjál fel! – rúgok bele az asztalba. – Ahhoz a kocsihoz akkor se nyúlok, ha mûfaszt dugnak a fülembe!

– Jól van, nyugi, csak teszteltelek – nevet, majd áttolja a papírt az asztalon, hozzábaszarintva egy tollat. – Itt írd alá.

– Te aljadék tetû – dohogok, de aláírom ezt a szarságot. Hogy én Herzog kocsijához nyúljak, nincs az az isten meg szent, hogy rávegyen. Még a hideg is kirázott hirtelen, a fenébe. Amióta itt dolgozom, egyszer láttam csak, elég nekem a tévé meg a köztereken hemzsegõ milliónyi pofakép. – Hívok mindjárt egy cicát, hogy vigye fel – vigyorgok rá, felegyenesedve, megélénkülve.

Alig fogom magamhoz a csiptetõs szart, a fülemben levõ rádió megszólal. Miért? Épp most meóztam volna le az új felhozatalt, állítólag új adminisztrációra felvett hölgyikék jöttek, de neeem, rohadjak meg a gépzsír meg az alkatrészek között.

– Dahl, a liftet nézzék át, most esedékes a heti ellenõrzés.

– Igen, uram – vágom a hónom alá a mappát és intek ennek a kis viccesnek, hogy tápászkodjon fel az asztaltól. Felemeli a szemöldökét és a két kezét maga elõtt rángatva kérdezi, hogy mi van. Mutatom a kezemmel, hogy fel–le, ebbõl levágja, hogy a lift. A homlokára csap, majd bedugja õ is a fülébe ezt a szart. – Megyünk, uram.

– Legalább lophatunk kávét – dobja ki a saját „kávéját” ugyanúgy, mint én, bár elõtte a mosogatóba kilöttyinti a tartalmát.

– Ahan, meg odafent mindenki hatezerszer szebb, mint idelent – cuppantok a számmal. – A Vezér szereti magát széppel és jóval körülvenni. Lehet válogatni.

– Te majd a lift gombjai közül válogathatsz – veszi fel a szerszámos ládát, én pedig a sajátomat és a hevedereket fogom meg, majd lódulok utána. – A liftben a Vezér nem utazik, lépcsõzni szokott.

– Tényleg, nem ártana megtudni, az épületben van–e – veszem halkabbra a dolgot.  – Azért vagyunk még életben, mert sikerült kikerülni – vetem oda neki, mikor kérdõn rám pillant. Lekérdezem a rádióban, de szerencsénkre kiment valahová. Halleluja. Ne is jöjjön vissza úgy… meddig? A húsz év lehet megfelelõ lenne, sõt! Annyira menõ hely lenne ez a Fõparancsnokság, ha nem kellene attól félnem, hogy melyik folyosón jön szembe, és meghalja az ótvar angolomon kívül még az osztrák beszédemet is.

– Gyakorolnod kellene még az angolt – jegyzi meg, mikor végzek a központos kivallatásával. Tessék, témánál vagyunk, már megint ez a szájbakúrt angol.

– Add meg egy szexi tanár címét és megyek is a nyelvórákra – emelgetem a szemöldököm, majd lemegyünk a liftakna aljára. Gyûlölöm, ha le kell mennünk az alagsorba, mert mindenki rimánkodik, vagy ordít, mert épp vallatják. Csoda, ha kuss van. De ha kuss van, akkor hoznak még úgyis. Sietõsen haladunk, a liftet mások számára üzemképtelenné tesszük és lehívjuk a legaljára.

– Szóltál, hogy mondják be, hogy szereljük? – kérdezem, mikor kinyitom a panelt.

– Aha – morogja, majd felcsapja a lift tetejét és kimászik, hogy a kábeleket ellenõrizze. – Emeletrõl emeletre?

– Izgi lesz – vonom szét a kábeleket, meghibásodás vagy szándékos rongálás után kutatva. Pedig annyira máshol kutakodnék… a rohadt életbe, hogy nem lehet már a titkárnõket se terrorizálni. Pont leszarom, ha valamelyik tábornok megzuhan. Amíg a Vezér nem szenved sérülést, addig viszonylag nyugodt életem lehet. Majd keres másik papagájt magának, aki lelkesen szajkózza, amit hallani kíván és továbbítja a suttyókhoz – azaz felénk.

***

– Utolsó szint – szól, mikor a lépcsõn caplatunk felfelé. Úgy csörgünk, mint egy ünneplõbe öltözött török vagy cigány öregasszony. Lusta voltam levenni a hevedert, ha eddig vágta a hajlatomat, akkor felesleges már az utolsó fél órára lefejteni magamról. Majd hívok estére valakit, aki jól megmasszírozza. Ah, igen, nyomd mélyebben bele a körmöd, ne sajnáld!  – Lopod a kávét, míg leellenõrzöm?

– Nem, elõbb ezzel legyünk félig–meddig kész – bökök felfelé. A harmadikra vittük a liftet, ott be fogunk mászni és gondolom én fogom felhúzni magam a fõ tengelyhez, hogy átnézzem, van–e rajta valami, ami miatt elszakadhat. A legtöbb hülye köcsög nem is tudja, hogy a liftek huzalozása és kábelezése úgy van megtervezve, hogyha háromból el is pattan kettõ, az utolsó egy is képes megtartani az egész lift és a benne tartózkodók együttes súlyát.

Kivéve az egyik anyámkínja miniszter, aki szerintem egymagában nyom két mázsát. Na azt lehet nem tartaná meg. Mekkorát ploccsanna, hirtelen lenne több száz helyen. Annyira imádom ilyenkor, hogy nem kell takarítani… azt a rengeteg zsírt… több hája van a kocának, mint vére. Hoznák a spriccelõs, ipari zsíroldót…

– Mit heherészel odafent? – mordul fel lentrõl.

– Nyisd már ki a fenti ajtót! – bökök a hüvelykujjammal a kérdéses elemre vigyorogva. Látom, ahogy megrázza a fejét. Nem szeret velem dolgozni, túl komolytalan vagyok. Bezzeg ha balhéra fûlik a foga, mint a kávé lopás, mindjárt szimpatikus vagyok neki. Köpönyegforgató, álszent buzi.

Kinyitja az ajtót, az azonnal kitárul, és míg a keretet fogdosom, kinyílik a szûk folyosó túlvégén egy ajtó és megjelenik benne egy kölyök. Meresztem rá a szemeimet. Milyen kis elegáns, milyen kis puha és… tudálékosan tartja az orrát! Szinte viszketni kezdek, ahogy észreveszem, még szemüveget is visel. Az a barna haj megrezzen, ahogy kinyitja a száját:

– Maga ki? – micsoda hangnem, micsoda modor! A gyomrom is berezonál. Milyen arrogáns, hát rögtön felnyalom a padlót elõtte. De kis csini ebben a hacukában, ezzel a mellénnyel úgy meglódítja a fantáziámat, hogy érzem a markomban a szövetet, ahogy rángatom le róla.

– A Pókember – vigyorgok rá. Hogy megfeszül a mellkasa, ahogy levegõt vesz! – Lehet behálózok másokat, lehet nem.

– Kötelességük lett volna tájékoztatniuk arról, hogy a lift használaton kívüli – tartja szorosan magához a temérdek mennyiségû mappát, mindegyiken rajta van a birodalom hivatalos szimbóluma. Elereszti a füle mellett a kijelentésemet. Akkor te vagy Tudor! Édes csillagom, hát menten leszívom a szemgolyóidat az arcodról.

Héhó, ez a tulok azt mondta, hogy szólt minden emeletnek, hogy mellõzzék a liftet. A rohadt anyját, még hazudik is.

Pont nem tud érdekelni, épp behálózok valakit.

– Az ölemben még van hely, le tudom vinni – ajánlom fel készségesen a fuvart.

Olyan pofit vág, mint aki macskaszarba lépett a kedvenc zoknija nélkül, mezítláb. Jaj de kis… ahhr zabálni való!

– Fogja be a száját és végezze a munkáját tisztességesen! – szól ide szigorúan az ajtóból.  Úristen. Úristen, hát nem megszidott? AHH!  Gyere, mondjad még, Szemüveg, ide a képembe! Apám, hogy csillog neki, ahogy megigazítja! Bizsergek tõle! Jajaj, ne keményedj, még ne! Gondolj valami elszart dologra… – Biztosíthatom róla, hogy jelenteni fogom az ügyet.

Hm, eltalálta az elszart dolgot.

– Hát menten leolvadok innen, mázli, hogy tart a heveder – vigyorgok, jól rámarkolva a kötélre, ami rögzít. A tiédre is rámarkolnék, mindenedre rámarkolnék, te kis rabszolgahajcsár! Korbácsot a kezébe, üss, ez az!

– Ostoba paraszt – veti ide, megfordul és kifelé lép a küszöbön. Micsoda feszes kis segg abban a vászonnadrágban! Szívesen megcsócsálnám és szopogatnám azt a patyolatfehér, sima bõrt. Mert tuti olyan neki!

– Hová megy, pirulni? Jöjjön vissza, olyan jót lógtunk együtt! – szólok utána, de csak a becsapódó ajtó hangja válaszol. Kéreti magát, hát nem egy cukorfalat? Az a barna, szép, selymes hatású haj, istenem, rohadjak meg, de megrángatnám!

– Ha befejezted a sírunk megásását, takarodj lefelé onnan! – kiabál, én pedig elkezdem leereszteni magam, de nem veszítem szem elõl az ajtót. Na, visszajössz? Na? Kis pukkancs, gyere, eltarzanozunk egy kihaltabb folyosóra, keresünk egy üres irodát és bevetheted rajtam a szigorú, fenyítõ kis tudományod!

– De olyan kis falat! Miért nem láttam eddig? – érkezek a lift tetejére, oldom ki magam és mászok le hozzá.

– Talán azért mert – vesz egy nagy levegõt – a Führer személyi asszisztense.

Megnyúlik a képem, ahogy ránézek. Mi a fasz?! Az a gennyedék… úristen, ezt kimondtam magamban… remélem nem jönnek máris értem! Mármint Csodaszép Szõke Lenyalt Haj saját bejáratú kis titkárja? Na ne már! Elbaszta a kibaszott napom, most baszhatom a baszást!

Tök mindegy, akkor is üldözni fogom, hát annyira ennivaló! Hogy csapdosná az oldalát a kis kibontott mellénykéjének szárnyai, míg kefélünk az íróasztalán! ÚH! Biztos van íróasztala. Muszáj látnom. Kell. Jaj, te jó isten, mindjárt elcsöppenek!

– Azt hiszem lopok egy kis kávét – vágom az összes felszerelésemet a karjai közé és kimászok a liftbõl, egyenesen megindulva a harmadikon, becélzom a lépcsõházat. Megyek már, ó megyek!

– Ne feszítsd a húrt, még rád ereszti a kutyákat – szól utánam, miközben kikerülök egy naccságát a folyosón.

– Akkor szerencsém, hogy annyira elbûvölõ személyiség vagyok – emelem meg a kezemben levõ csiptetõs mappát, mire meglepetten a karjai közé néz, utána vet még rám egy lesajnáló tekintetet. Olyan könnyû volt kilopni a kezébõl… – De azért szerzek neked kávét.

– Mit hangoskodik maga itt? Nincs jobb dolga? – pisszeg le egy csávó, kihajolva a kis irodájából. Csücsörítek neki egyet válaszképp és szaporán kapkodva a lábam lépek a lépcsõházba, sietek felfelé az én kis drága Szemüvegemhez! Ah istenem, még most is vibrál bennem, ahogy megigazítja és megcsillant a folyosó lámpáinál.

Persze nem megy minden olyan gördülékenyen, mint vártam, kerek percekre tartóztattak fel, hogy kihez megyek, meg adjam oda a papírt, majd továbbítják, de nem felejtek el füllenteni, hogy személyesen a kis Pubinak kell odaadnom.

– A „kis Pubinak”? – kérdez vissza a nõ. Hoppá, ezt hangosan mondtam ki.

– A Führer személyi asszisztensének – vágom ki magam a slamasztikából. Ezt a hivatalos ábrázatom figyeld! Figyeld! Mindenki beveszi, mint a babapiskótát.

– Ackermann? – mindjárt egy nyelven beszélünk anyukám. És már a vezetéknevét is tudom! Olyan kis hivatalos, könnyítsünk rajta. Hackermann, Acker, Acci! Ó, Acci! – Rendben, de haladjon, elfoglaltak vagyunk idefent – mér végig, majd mikor elfordul, én is végignézek magamon. Most mi van? Koszos vagyok? Banyek, itt mindenki túlöltözött, mintha szalagavatóra készülnének.

Nem is foglalkozok tovább ezzel a dologgal, míg meg nem látom az én hódolatom tárgyát az íróasztalánál.  De miért nem rajta?  Elködösül a tekintetem, ahogy elképzelem magunkat azzal a páratlan szépségû bútorral. Hogy kiáltozna, szinte hallom a nevem a szájából, ahogy nyál csordul ki mellé!

– Helló – állok elé, és mikor felnéz, látom az arckifejezésén, hogy nem én voltam az, akinek a selymesen doromboló hangját kívánta hallani. A telefonjához nyúl és lenyom egy gombot. Ó, ismerem én azt a gombot! – Felesleges a biztonságiakat hívni, már itt vagyok.

– Mit akar? – veti ide, de közben rendezgeti a papírjait. Ignorál, hát nem… cukros? Rajongva nézek rá. Ha tudnád, hogy ezzel még jobban imádlak, lehet nem csinálnád!

– Sok mindent szeretnék – gondolkodok el hangosan. Most, hogy így nekem szegezte a kérdést, egész elmerengek rajta. Újra és újra csinálni veled, bárhol, bármikor. Több éjjelen át, míg van bennem szufla és le nem rohad a farkam, te pedig nem tudsz járni, hanem összecsuklik a lábad.

– Konkrétabban?

– Hát, lehet, egy kávéra akarlak meginvitálni.

– Mióta vagyunk tegezõ viszonyban? – veti ide olyan undorító lenézéssel, hogy érzem, mindenem csillog, a szememen túl még a fülcimpám is, de még a hajvégeim is.

– Amióta ilyen közel állunk egymáshoz – bökök az asztal szélességére az állammal. Igen, fél méter választja el az én ölem a tiédtõl. A kezeim a bevett tartásban vannak a hátam mögött, marha szerencse, mert lehet már rég tigrisbukfenccel rávetõdtem volna és megnéztük volna a szõnyeget alaposabban. – De meg is ihatjuk a pertut akár este is, ráérek.

– Ha nincs semmi érdemi, ami miatt akadályoz a munkámban, hordja el magát és hagyjon dolgozni – szinte sziszegi, beleremeg a vádlimban egy izom. Milyen választékosan beszél hozzám! Igazán, meg se érdemlem, hát menten bekönnyezek.

Direkt fogom tegezni, hogy ingereljem. Zseniális.

– Olyan kis durva vagy, mint valami smirglipapír. Nem akarod, hogy együtt lecsiszoljuk egy kicsit az asztalod?

Végre leteszi azokat a nyomi papírokat, megmerevedik a mozdulatban és egyenesen rám mered. Ahh, sikerült felbaszni! De nem az asztalra… olyan kár. Mennyi csalódás és mennyi öröm egy napon. Fú, majd ha ilyen szigorúan néz, mikor meg akarom fektetni… egy orgazmikus élmény nyüstölni ezt a kis drágát!

– Érdekel, mi miatt vagyok itt, ugye? – vigyorgok, megdöntöm a testem, hogy közelebb kerüljek hozzá.  Ökölbe szorítja az egyik kezét, elfehérednek a kis bütykei. Ah, szóval jól tudsz markolni! Meghiszem azt!

Mielõtt még a levélkést az orrlyukamba állíthatná, elõlendítem a csiptetõs mappát, rajta a kitöltött és aláírt papírokkal, elé csúsztatom.

– Nézd, ajándékot is hoztam az elsõ randinkra.

Kinyúl érte, hogy megfogja, de ahogy rászorulnak az ujjai és elvenné, nem engedem, hogy elsõre magához húzza. Atyaég, nézd, égnek a fülei!! AH! Oké, érzem hogy keményedek, ideje lelépni és kiverni valahol máshol, erre a szende kis pofijára. Amúgy is lejárt már bõséggel a mûszakom.

– Most mennem kell, puszi a hasadra! – mondom neki rekedt hangon, majd elengedem és jó kedélyûen kisétálok. Ahh, amíg magunk vagyunk, biztos tegezni fogom, hogy felmérgelte magát rajta! Kis méregzsák! Ah, bakker... rámarkolok a farkamra, amint becsukom magam mögött az ajtót. Kurvára remélem, hogy már mûködik a lift, semmi kedvem így lépcsõzni.